Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:45–53.

SZABÓ FERENC

A viharsarki mezővárosok műveltségének polgári tartalmáról

A régebbi leszűkített értelmezést félretéve, az átfogóbb és összetettebb műveltségfogalom alapján próbálkozom meg a századforduló időszakának jellemzésével. A mezővárosi műveltségen mindazon korabeli gazdasági, társadalmi, művelődési tényezők összességét és egymásra hatását értem, amelyek meghatározó erejűek, vagy kibontakozó stádiumba tartozásuk mellett már érdemi körben mintát jelentőek voltak. Hangsúlyoznom kell, hogy a mezővárosi kultúrát és összetevőit a paraszti és nem paraszti eredetű és funkciójú tartalom változó arányú és formájú megjelenésében írhatjuk le. A változások iránya a kultúrafenntartó és az új elemeket befogadó háttér strukturális és időrendi alakulása szerint mérhető, a gyakran megállapítható és jelentős változatok pedig a településenként-kistájanként kiformálódott sajátos adottságok, kezdeményezések és hagyományos mentalitás-tükröződések esetenként kiszámíthatatlannak tűnő sorába tartoznak. A jellemzés során nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a különféle irányú potenciális lehetőségeket sem, amelyek java részét már a századelőn felismerték, s felhajtó szerepű programként szerepeltek, kihasználásukra azonban nem vagy csak elenyésző mértékben került sor.

A dualizmus második felének paraszti politizálását, ezen belül a „földműves szocializmus” keretébe tartozó mozgalmakat a közműveltség állapota és szintje felől megközelítő vizsgálódásokat a kezdeményezést és folyamatosságot legjobban példázó Viharsarokra, annak 9 mezővárosára és 14 kismezővárosára szűkítettem le. A „mintaterület” az 1950-ben kialakított, mai Békés és Csongrád megye területével azonos. Nem mindenben esik egybe az első világháború előtti radikális paraszti szervezkedések többször módosult bázisvidékével, annak állandó vagy időleges kisugárzó pontjait viszont kivétel nélkül magában foglalja. (Szeged város belterületét, annak társadalmi képletére tekintettel, viszont nem számítottam hozzá.) A mezővárosok két kategóriája szerinti lakosságszám a mostani Békés és Csongrád megyék területén élő össznépességben együttesen számítva 1900-ban 65,6%-ot (a 9 mezőváros 43%-ot, a 14 kismezőváros 23%-ot), 1941-ben pedig 63%-ot (41 és 22%) képviselt. Ha tekintetbe vesszük, hogy a 23 település – amelyek közül a legkisebb is elérte 1910-ig a nyolcezer főnyi népességet – a 18–19. századi kirajzások következtében szűkebb-tágabb környékének kisebb községei irányában anyavárosi szerepet is betöltött, az arányok tovább módosítandók. A családi, a vagyoni, a tudati összekapcsolódás miatt a mező- városokhoz kötő szálakkal egybefűzött népesség arányát a vizsgálati területünk zömét kitevő, századfordulós Békés, Csongrád és Csanád megyéket együtt szemlélve legalább 70–72%-ra becsülhetjük. A 23 mezőváros nemcsak népességszáma, hanem térbeli szerepe, különböző intenzitású és jellegű vonása miatt is megadta a Viharsarok általánosabban jellemző vonásait, eléggé gyakran egyedi adottságai szerint.

A polgári fejlődés fő feltételének – a vizsgált térség agrárjellegére tekintettel – a feudális gyökerű nagybirtoktulajdon és a hozzá kapcsolódó termelési és értékesítési tevékenység uralkodó szerepének elvesztését kell tekintenünk. A nehezen korszerűsödő, saját kezelésű vagy bérbeadással hasznosított nagybirtokok a 23 mezőváros közül 11-ben tudtak érdemi, de a település egészének állapotát, törekvéseit alapjában befolyásolni már nem képes gazdasági és hatalmi erőt érvényesíteni. Az agrárszegénységhez tartozók a munkalehetőségeket keresve jelentős mértékben kapcsolódtak ugyan a nagybirtokokhoz a mezővárosokban is, de a függőséget a szabad bérmunkás öntudatával és függetlenségének illúziójával viselték el, s csak a szerződött időtartamra. A mezővárosok birtokos parasztságának érdekei a munkaerőkérdésben közelítettek ugyan a nagy- és középgazdaságok érdekeihez, a termelési, értékesítési, adózási és önkormányzati ügyekben viszont az erős szembenállást állapíthatjuk meg. A viharsarki paraszti politizálás legerősebb pontjain – Orosházán, Békéscsabán, Hódmezővásárhelyen, Szentesen, Makón, Mezőberényben, Endrődön, Gyomán, Vésztőn, Szegvárott, Szeghalmon – a nagybirtok nem volt irányt megszabó pozícióban. A századfordulóra már jelentős helyi gazdasági és szellemi erőt képviselő mezővárosi polgári rétegek, csoportok szintén nagybirtokellenesek voltak, bár számosan közvetve abból éltek meg.

A nagy kiterjedésű tanyás külterületekkel rendelkező mezővárosokkal szemben a kisebb viharsarki települések a nagybirtokok közvetlen és mindennapos függésében éltek (jórészt azért is telepítették őket az uradalmak, a kincstár). Ahol a birtokos parasztság és a községekben lakó földmunkásság aránya és száma jelentősebb volt, az önkormányzatiság és a politizálás iránti vonzalom erőteljesen kifejlődött a nagybirtokok nyomása ellenére is (Csorvás, Nagyszénás, Gádoros, Kondoros).

Visszatérve a mezővárosok polgárosodásának közvetlen problémáira, kézenfekvő kérdés, hogy a vizsgált terület 9 mezővárosa (1900-ban 21 és 62 ezer lakos közötti népességgel) mennyire használta-használhatta ki az igen számottevő népességtömörülésből származó vagy kínálkozó lehetőségeket. Bár eltérő arányban, de kevéssé aknázták ki. Hogy így történt, több tényező együttes következménye, kapcsolatban az Alföld középső és déli részén lejátszódott gazdasági fejlődés egyoldalúságaival s azok településhálózati kihatásaival. A jobbágyfelszabadítást megelőző évtizedekig visszanyúló folyamatok eredménye a polgárosodás szemszögéből is kétarcú volt: az 1850–60-as években kulmináló legelőfelosztások, a gabonatermesztés kiterjesztése, a vizek szabályozása, a tömeges parcellázásokkal a parasztbirtokok gyarapodása (a két utóbbi az 1870-es évektől a századforduló utánig folyt) révén fénykorába jutott a tanyás gazdálkodás és a tanyákra a tömeges kiköltözés. Ennek a folyamatnak a birtokos parasztságon belül is a munkabíró fiatalabb korosztályok voltak a fő résztvevői. A tanyákra költözés részben megmaradt a mezőváros határain belül (Hódmezővásárhely, Békés), többnyire azonban a mezőváros vonzásába tartozó kisebb települések határába csapott át (Orosháza, Békéscsaba, Szentes, Makó, Szarvas, Mezőberény, Tótkomlós). Ez a népességmozgás különösen a sertés- és baromfitartás kibővítésével mozdította elő az árutermelést, s részben átalakítva a parasztgazdaságok termelési szerkezetét, egyes munkafolyamatok gépesítését is ösztönözte. A viszonylag jelentős arányt képviselő módosabb vagy ahhoz közelítő tanyás gazdák első generációjának birtokgyarapítása mellett a második generáció – éppen az 1890-es évek tájától – már képes volt áldozni a közvetlen agrártermesztéstől elszakadt vagy ahhoz nem is kapcsolódó polgári igényekre is, s kereste a társadalmi presztízsnövelés különféle útjait. Életvitelében, hétköznapjaiban még megmaradt parasztnak, de már elfogadta, sőt áldozatokat is vállalt a polgári élet egyes kellékeiért, kényelmi eszközeiért – egyelőre még a városbeli házában s nem a tanyáján.

A népességmozgás s egyben az önálló egzisztenciateremtés másik csatornája a mezővárosok kis vagyonú rétegeiből származó, fiatal és munkabíró korosztályok számára kínálkozott: kiköltözés a vonzáskörzetbe tartozó vagy ahhoz nem távoli falvakba. Olcsóbb telek, vertfalú ház, kis kert, szerény mértékű sertés- és baromfitartás lehetősége mellett a parasztgazdaságokban a közép- és nagybirtokokon elérhető időszakos munkaalkalmak jelentették a megélhetés kereteit. A mezővárosi vonzáskörzetbe költözés néhány esetben új községek telepítésével kapcsolódott össze: az 1859-ben alapított Csorvás lakosságának törzse például Békéscsabáról, Gyuláról, majd Orosházáról, az 1875-ben született Kondorosé Szarvasról és Békéscsabáról, az 1893-ban községgé szervezett Medgyesegyházáé szintén Békéscsabáról származott. A folyamat a falusi népesség felfutását eredményezte. (1880 és 1910 között Kondoros lakossága 59%-kal, Csorvásé 44%-kal növekedett.) A kép teljességéhez tartozik a Csanád megye keleti felében 1814 és 1859 között kincstári földekre, illetve nagybérletekre telepített szerződéses kertészközségek helyzetének – bár erősen antiszociális – jogi rendezése és lakosságuk stabilabb helyzetbe kerülése.

Arányaiban kisebb, de a hosszú előkészítés és a körülményes lebonyolítás miatt a kis vagyonúak körében évtizeden át tartó kísértést jelentett a déli irányú (Temes, Krassó-Szörény, Torontál megyékbe) szervezett állami telepítésekhez csatlakozás lehetősége.

A sorra vett népességmozgások összességükben az agrártermelés bővítését tették lehetővé, a földszerzés, a kisbérlet bizonyos mértékű jelenléte, a munkavállalási alkalmakhoz közelebb kerülés révén a paraszttársadalom alsóbb rétegei körében és a munkaképes korosztályoknál a szociális feszültségeken is enyhítettek. Az elégedetlenség az agrárlakosságnak azokat a csoportjait fűtötte a legjobban, akik még ezekből a szerény változtatási lehetőségekből is kimaradtak. Vagy azért, mert később születtek, vagy azért, mert a szükséges minimális megtakarítással sem rendelkeztek, s a viszonylag önálló életet nem akarták a cselédkedéssel felcserélni. A vázlatosan érintett migrációs folyamatok, más tényezőkkel együttesen, következményeikben mégis hozzájárultak a Viharsarok 23 mezővárosi szerepű településének polgári haladásához, illetve az azt elősegítő differenciálódás felerősödéséhez.

Óriásfalu arculatú viharsarki mezővárosaink belterületi népessége (főképpen 1880 és 1910 között) szerényebb mértékben gyarapodott, a saját vonzáskörzetüket ellátó szerepük megnövekedett, a mezővárosok egymáshoz mérhető súlya is jelentősen változott. A szerepkör erősödése, többszínűvé válása megélénkítette a „nem őstermelő” kategóriába sorolt, nagy többségükben polgári foglalkozású lakosok beköltözését, kinevelését. A kifejlett tanyarendszer a vonzáskörzeti községekkel (az ott fekvő nagy- és középbirtokokkal) együtt szoros szálakkal kötődött az értékesítési-beszerzési, azaz gazdasági, természetes, de mindinkább hierarchizálódó kisebb központokhoz. A kapcsolatok a vonzáskörzet igényei szerinti polgárosodást segítették elő a kistáji centrumokban. A vázlatosan jelzett fejlődésnek a Viharsarokban is a vasútépítések lettek az elindítói és megerősítői, a meghatározó települések jó részében elég korán. A szántóföldi termelés számára igen kedvező talajadottságokat, a tanyás településrend árutermelési lehetőségeit csak a vasútvonalak révén lehetett kamatoztatni. Tömeges, gyors és rugalmas gabona- és állatértékesítésre más módon nem volt hasznot hozó megoldás.

Máig nem kellően méltányolt vonása a Viharsarok történeti útjának, hogy az 1858 őszén megnyitott Szolnok–Arad közötti és az 1870–1871-ben forgalomba helyezett Nagyvárad–Szeged közötti „vaspályák” még a gabonakonjunktúra időszakában kapcsolták be a vérkeringésbe a Körös–Maros köze és a Körösvidék 8 mezővárosát. (Az első Gyomát, Endrődöt, Mezőberényt, Békéscsabát, a második Hódmezővásárhelyt, Orosházát, Gyulát és Sarkadot.) A bekapcsolás olyan erővel kiterjedt a vonzáskörzetre, sőt az azon túli településekre is – Mezőhegyesről például a 35 kilométerre eső Orosháza vasútállomására jártak, mert 1882-ig a híres ménesbirtok központját sem érte el a vasút –, hogy valamilyen formában az élet minden szférájára hatása lett. Az 1871 őszéig vasúthoz jutott 8 mezőváros előnyszerzését az 1880 és 1888 közötti „második lépcsőben” sorra került további 6 viharsarki mezőváros (időrendben: Szarvas 1880, Battonya 1882, Makó és Békés 1883, Szentes 1887, Csongrád 1888) közül idővel Makó és Szentes tudta pótolni. Az 1889 és 1893 közötti „harmadik lépcsőben”, már a mellékvonalak kiépítése során kerültek sorra a fekvés vagy a vízrendezések elhúzódása miatt hátrányban volt kismezővárosok: 1889-ben Dévaványa, 1891-ben Vésztő, Szeghalom és Füzesgyarmat, 1893-ban Mindszent, Szegvár és Tótkomlós. A Békéscsaba forgalmi vonzását Békésen át Vésztőig északra, Újkígyóson át Tótkomlósig és Mezőkovácsházáig déli irányba kiterjesztő keskeny nyomtávú vasútvonalakkal (1899 és 1905 között létesültek) a szélesebb körű piacozás, a gabona-, cukorrépa-, állat- és más szállítás télen-nyáron folyhatott. A második és harmadik „lépcső” vasútvonalai a mezővárosokba vitték ugyan a forgalmat, de erősítették a vasúttal érintett népes faluk – mintegy húsz település – életrevalóságát is.

A vasúthálózat kiépülésével lendületet kapott polgárosodás főbb viharsarki pontjai alapjában véve azonosak az 1906-ban lezárult nagyvasúti vonalbővítések során kialakult gócpontokkal. Ezek közül egyetlen regionális vasúti csomópontról beszélhetünk: a két fővonal keresztezésébe került s 1870–1871-től ezt a szerepkört betöltő Békéscsabáról, Arad–Szeged–Szolnok–Nagyvárad négyszögében. Gyoma 1889-től, Orosháza és Hódmezővásárhely 1893-tól, Makó 1903-tól, Szentes 1906-tól töltötte be a kistáji gócponti funkciót. Az 1883 óta vasúti forgalmi kiscentrum Mezőhegyesen és Kétegyházán – a megelőző, illetve párhuzamos mezővárosi fejlődés hiányában – a vasút polgárosodást inspiráló szerepe csak kis arányú lehetett, Mezőhegyes különleges társadalmi képlete miatt még sajátos színekkel ötvöződve is.

Az agrártermelés kibővülése, az árutermelés felé fordulás mozzanatai, a kor szintjén álló tömegszállítás és helyközi vagy távolsági közlekedés kiépülése egymást élénkítő folyamatainak lemérését a polgári társadalom helyi alapvetése szempontjából csak közvetve lehet elvégezni. A nem agrárszférákba bevándorlók tömegéről az egyéni-családi adatok (lakosítások a helyi illetőség megszerzéséhez, iparengedélyek, munkaadói nyilvántartások, egyházi és állami anya- könyvek stb.) alapján lehetne a szakaszokat is feltüntető képet rajzolni. Ehhez viszont még sok részkutatás szükséges. Használható eligazítást az 1900. évi népszámlálásból kaphatunk. Eredményei szerint az ipari, kereskedelmi és közlekedési ágazatban együttesen foglalkoztatott kereső népesség aránya a Viharsarok 23 mezővárosa között 3-ban haladta meg a 10%-ot (Gyula 13%, Orosháza 11,5%, Szentes 10,8%); Makó, Kiskundorozsma, Békéscsaba, Mindszent és Szarvas 8–10% között helyezkedett el, további 12 pedig 5–8% között. Ezek az arányok akkor bizonyítják az „ipar-forgalmi” polgári rétegek érdemi jelenlétét, ha tudjuk, hogy Szolnok 17,6%-nál tartott.

A viharsarki mezővárosok szélesebb felfogás szerinti műveltségében azt próbáljuk körvonalazni, hogy a paraszti tradíciók szerinti szemléletben és életvitelben felnövekedett agrárlakosság hogyan fogadta el fokozatosan a vidéken is megjelenő polgári normákat. A követő-utánzó magatartásban a paraszti mentalitás szerinti átszínezést a befogadó hasonítás, s az annak megfelelő továbbadás követte. A polgári élet egyes követelményeire, vonzó mozzanatainak átvételére az egyházi, az önkormányzati és közigazgatási intézmények, a különféle egyesületek is segítettek ösztönözni, „rávezetni” a parasztság szinte minden rétegét. A legerőteljesebb ösztönző nyilván a személyes vagy családi-baráti tapasztalat volt, szorosan kapcsolódva a presztízs elfogadott mutatóihoz s azok változásaihoz. A szolgáltatások, a kereskedelem a századforduló táján már a mezővárosokban is eljutott arra a szintre s addig a differenciáltságig, hogy a polgári igények alsóbb és középső fokú mibenlétéről közvetlen mintákat adott. (A vasutakkal együtt bevonult a távíró, az 1890-es évek derekán a községekig eljutott a telefonhálózat, 1906-ig a népesebb településeken megkezdődött az áramszolgáltatás, nem egy városban társulati formában vízvezeték-hálózat épült ki az eléggé tömeges artézikút-furatás után, kikövezték a forgalmasabb s a lakói szerint fontosabb belterületi útvonalakat, kevés kivétellel igényesebb külsejű szállodák és vendéglők épültek, reprezentatív város- és községházák, pénzintézeti székházak, polgári iskolák és gimnáziumok emelkedtek. Az 1870–80-as évektől a Viharsarok 8 mezővárosában volt helyi hetilap, többnyire nem is egy. Békéscsabán és Szentesen kőszínházat, Hódmezővásárhelyen, Gyulán, Orosházán, Szarvason jelentős méretű faszínházat építettek, hogy a több hétre vagy hónapra leszerződtetett társulatokat fogadhassák. A példákat még sok irányból lehetne szaporítani.) A polgári rétegek ízlése és pénztárcája szerinti infrastruktúra leginkább a parasztság módosabb rétegeit vonzotta, de nem maradt hatástalan a kispénzű rétegekre sem.

A viharsarki mezővárosok parasztságának tudati örökségében a századforduló tájára a rétegenkénti módosulásokat élesebben ki lehet mutatni, leginkább annak függvényében, hogy ki mennyire lehetett képes a polgárosodás jegyében történő átalakulás, előrelépés anyagi és szemléleti követésére. Az utóbbi jórészt generációs kérdés is volt természetesen. A tradíciókból nem kevés maradt meg látszólag egységesnek és általános érvényűnek, s képviselt is nem lebecsülhető összefogó erőt vagy szemléleti, közösségi normát. A normák tartalmának az új jelenségek és viszonylatok szerinti, módosult s lazább felfogása és érvényesítése leginkább a polgárosodás erősödését kívánó rétegeknek – az árutermelésre képes parasztoknak és az önálló „kisegzisztencia”-státust elérni próbáló földmunkásoknak, kisbérlőknek – állott az érdekében. Az önfenntartó gazdálkodásra berendezkedett parasztok, a töredékföldesek, a szikeseken vagy a homokon tanyát építők számára két lehetőség mutatkozott: a konzervatív életszemlélet és termelési szerkezet megőrzése, vagy a kézimunka-igényes, belterjesebb irányú, piacorientált termelés megvalósítására törekvés. Az egyikre a Sárrét Békés megyébe eső részéről, a vásárhelyi pusztáról, a szegedi tanyavilágból, a másikra leginkább Makóról, Szentesről, a Szeged ellátó körzetébe eső falvakból lehet számos példát elősorakoztatni.

A török hódoltság és a kuruc háborúk utáni települési, gazdasági és paraszttársadalmi berendezkedésre alapozódó fejlődésből magával hozott szemlélet fontos elemei a Viharsarokban tartalmilag igen közel állottak a polgárosodásra jellemző gondolkodáshoz. A mezővárosok lakossága a táj termőföldjének művelésbe fogásától a vizek szabályozásáig, a templomok, paplakok, helységházák és iskolák építésétől az artézi kutak furatásáig terjedően (s ezeken túl is) úgy érezte, hogy mindent saját erőből, saját kezével vagy teherviselésével valósított meg. Az önkormányzatiság és a tételes törvényekkel nemegyszer szembekerülő igazságfelfogás szellemében ítélte meg a mindenkori hatalom fölötte elhelyezkedő régióit, s védte meg saját érdekeit. Az erős történeti megalapozottságú, döntően protestáns gyökerekből táplálkozó önismeretben a plebejus töltés, az egyenjogúság általánossá tételének igénye fogalmazódott meg – az alárendeltség, a függés iránti ellenállás gondolatával. A néhány vonással jelzett, és generációkon át mintegy életszemléletként beidegződött magatartás fontos része volt a paraszti világra egyébként kevésbé jellemző nyitottság, az addigiakat kritizáló-tagadó politikai és vallási áramlatok egy része iránti fogékonyság. A különféle csatornákon a mezővárosok olvasgató, malomalji-piaci, vásári-olvasóköri és negyvennyolcas népgyűlési politizálást ismerő lakosaihoz eljutott elképzeléseknek, programoknak, jövőképeknek akkor volt hatásuk, ha beleilleszkedtek az egyenlőségeszményről a parasztság körében régen kiformálódott gondolkodásba. Az „urak” világát, hatalmaskodását, önző gyarapodását, erkölcsi züllöttségét bármilyen formában bíráló sajtótermékek vagy szóbeli vélemény rokonszenvet keltett. Érthető, hogy Táncsics Mihály gondolatainak, könyveinek ismeretében, továbbá egy általánossá tágított szabadságeszmény szerepét is betöltő Kossuth-kultusz jegyében a mezővárosokban az 1860-as évektől mindenütt megalakított olvasókörök sajátos közéleti és politizáló szerepet tudtak betölteni. Az utópista, majd az 1880-as évektől a marxi szocializmust az említett előzmények után ismerte meg a parasztság egy része, s azt fogadta el belőle, ami a tradicionális s egyben radikális szemléletébe beilleszthető volt. Szolidaritásból az agrárszocialista szerveződések részesei számukra távoli célkitűzéseket is hangoztattak, anélkül, hogy ténylegesen átérezték volna.

Mint a polgári társadalomban szokásos politizálási keretek, formák, alkalmak meghonosodásának bizonyítékait említem, hogy a Viharsarok mezővárosainak nagyobb részében a képviselőtestületek, a református és az evangélikus presbitériumok tagjai között nemegyszer jól kirajzolhatóak voltak a különböző érdekű és eszmeiségű csoportosulások. Köztük az ellenzéki plebejus beállítottságúak s a magányosan küzdő „népszószólók” is. Az újságolvasás – mind a fővárosi politikai, mind a helyi lapok esetében – viszonylag széles körű volt. Joggal valószínűsíthető, hogy nem csak a szocialista sajtótermékek jutottak el a parasztság alsóbb rétegeihez is. A politikai (elsősorban választási) tömeggyűléseket a kiegyezés utáni években (leginkább 1869-ben) hozták gyakorlatba a pártok a viharsarki mezővárosokban is. Ezek a gyűlések, csakúgy, mint maga a szűk körű választójogra épülő szavazási procedúra, a lakosság igen jelentős részének – a választójog nélkülieknek is – feszültséggel járó politikai „beletanulási” alkalmakat jelentettek. A kirendelt karhatalommal való összeütközés lehetősége számos esetben ott lógott a levegőben. Az emberek egy része a bekiabálásokkal, a lehurrogásokkal vagy éppen a vállra emeléssel kimutathatta a véleményét. Miután ehhez a nyomdák elszaporodásával megnyílt a technikai lehetőség, az 1870–1880-as évektől a mezővárosi politikai élet kellékei, eszközei lettek a röplapok, a programfüzetek, a feltűnő méretű betűkkel nyomott plakátok, a hírlapokban való éles hangú viták. A nagyvárosokból hamar átvették a többi mutatós kelléket is: a transzparenseket, a sok zászlót, a felvirágozott diadalkapukat. S hozzátették a vidéki tradíciót: a lovas bandériumtól a rezesbandáig, meg az ökörsütésig. A politikai tömeggyűlések ilyen sokszínű „koreográfiája” már az 1880-as években ismert volt Hódmezővásárhelyen, Békéscsabán, Orosházán, Szentesen, Gyulán, Makón, Szarvason és másutt is. Az engedélyezett szocialista gyűlések egyszerűbben zajlottak le. A századforduló utáni május elsejék, népünnepéllyel egybekötve, szintén sokat adtak a vonzó külsőségekre, különösen a felvonulásban.

A viharsarki mezővárosok műveltségéről szólva ki kell térnünk az iskolázás alapkérdéseire is. Az írni-olvasni tudás az iskolafenntartókat kötelező törvények mind következetesebb érvényesítése alapján (jelentős mértékben a tanyai iskolák hálózatának kiépítésében elért eredmény, az állami fenntartású népiskolák szaporítása nyomán is) a századfordulóra lényegében véve generációs problémává alakult. 1900-ban a hat éven felülieknek Békés megyében a 78,2%-a, Csanádban 65,6%-a, Csongrádban 63%-a, Hódmezővásárhelyen 78,5%-a tudott írni-olvasni. Békés megye és Vásárhely arányai – döntően a protestáns egyházaknak köszönhetően – Nagyvárad, Versec, Kolozsvár adatainál kedvezőbbek, közel állnak Vas és Veszprém megyék arányaihoz, az alföldi megyéket pedig megelőzik. Csanádban és Csongrádban a falusi arányok kedvezőtlenek voltak, a mezővárosiak azonban jók: Makón a hat évesnél idősebbek 83%-a, Szentesen 81,4%-a, a zömmel katolikus Csongrádon 61,2%-a írt és olvasott. Említésre méltó a településenkénti számok közül Mezőberény 88,2%-os, Szarvas 87,8%-os, Orosháza 87,3%-os, Békés 83,5%-os, Békéscsaba 81,5%-os írni-olvasni tudási aránya, mert mindegyik megelőzi pl. Debrecen, Zágráb, Pécs, Temesvár arányait. (Mezőberény Győr városával, Szarvas pedig Székesfehérvárral mutatott azonos számokat!) A születési időpontok szerinti adatokból jól bizonyítható, hogy a mező- városokban az 1880 után iskolaköteles korba kerülők nagy többsége elsajátította az írás-olvasást.

A Viharsarok 6 városa rendelkezett középiskolákkal az első világháború előtt, legrégebben Hódmezővásárhely és Szarvas. E tanintézetek minőségi kisugárzása mellett a szélesebb körű polgárosodást az 1890-es évek derekától sorra felállított fiú- és leánypolgári iskolák szolgálták, érdemi arányban oktatva a feltörekvő parasztcsaládok gyerekeit is. A 23 viharsarki mezőváros közül a századfordulón 9-ben, a világháborúig 12-ben szervezték meg ezt a jó általános képzést nyújtó intézményt.

Ahogy az analfabetizmus fokozatos csökkenése a generációváltás függvénye volt, a ruházkodásban, a lakásberendezésben, a társasági élet szféráiban is hasonló jelenségekről szólhatunk. A tánciskola, a városi „módi” szerinti bálok, a társas vacsorák, az éttermi étel- és italfogyasztás, a helyi lehetőségek szerinti fürdőélet és korcsolyázás (minden nagyobb mezővárosban) polgári igények szerinti szokásrendje minden réteget elért. A társasági „élet” megélénkülése és kiszélesedése két irányban járt társadalmi következményekkel: A különböző rétegek és foglalkozási meg vallási csoportok szerinti egyesületi jellegű szerveződések nagyobb része az elkülönülést, néha eléggé a kasztosodást szolgálta, merev falakat emelt. A különféle szórakozási alkalmak, több egyesület, olvasókör stb. közös rendezvényei viszont a falak „átjárhatóságát” segítették elő. A kapcsolatteremtés valamilyen formájára minden csoportosulásnak szüksége volt; az ellentéteket, életmód- és szokásbeli különbségeket az alkalmazkodó közelítés kezdte tompítani. A többségben lévő, de erősen megosztott parasztság és az iparosok, kereskedők, értelmiségiek közötti érdekharcok a helyi fórumokon számtalanszor és sokféle színben fellángoltak. Amikor a mezővárosi infrastruktúra, az intézményhálózat, a közigazgatás fejlesztése érdekében kellett volna áldozatot vállalni, a helyi önkormányzatokban többséget képviselő vagyonosabb parasztság általában elzárkózott. Sokszor ismétlődött meg ugyanez a protestáns egyházak önkormányzatában is.

Mondanivalónk összegzéseként azt hangsúlyozzuk, hogy a viharsarki mezővárosokban a polgári viszonyok, a polgárosodás alapvető összetevői erősödtek meg a 20. század elejére, de a gazdasági, kommunális, szellemi és politikai háttér csak részben tudta biztosítani a stabilitásukat. A polgárosodó parasztság – természetesen fontos rétegenkénti és településenkénti különbségekkel – érthetően „kétlelkű” maradt: A „parasztpolgár” a valóságos polgári rétegekbe csak paraszti voltának feladásával (benősülés, magasabb iskolai végzettség, a város belterületére költözés, viselkedési normák átvétele stb.) tudott bekerülni. Az elszakadást áldozatok árán is sok esetben vállalta, törekedve az emancipálódás helyi értékrendjének követésére. A vélt vagy valóságos felemelkedést elérni kívánó „parasztpolgárt” csak zavarta volna, ha sajátos paraszti rétegérdekei mentén elindulva az „alatta” elhelyezkedő parasztrétegekkel, vagy a módos, de a hagyományos életmódhoz konzervatív beállítottságuk alapján ragaszkodó gazdákkal kényszerült volna azonosulni. A paraszti társadalom tagoltsága, szemléleti többfélesége, az egyes rétegek közötti távolságot is kifejező érdekellentét a századforduló körül már oly nagy volt a Viharsarok mezővárosaiban, hogy a parasztság egybefogása megoldhatatlan volt. A parasztság minden fontosabb rétege „köztes” minőségbe jutott, s ezt a minőségét hosszú ideig tömegében nem is tudta meghaladni.

FERENC SZABÓ: Der bürgerliche Inhalt des Bildungsgrades der Agrarstädte des Witterwinkel

23 Landgemeinden des Wetterwinkels in den letzten Jahrzehnten des 19. Jahrhunderts überprüfend stellt der Autor fest, dass mit der Verringerung der Bedeutung des Großgrundbesitzes, der Ausweitung der Agrarproduktion, der Hinwendung zur Warenerzeugung und infolge der Schaffung des Eisenbahnnetzes bereits zur Jahrhundertwende bürgerliche Schichten von „Industrie-Verkehr” existieren. Mit der Betonung von Selbstverwaltung und dem Vertrauen auf die „eigene Kraft”, mit ungezwungener Mentalität, mit der Verbreitung bürgerlich-gesellschaftlicher Formen des Politisierens und einem Aufschwung hinsichtlich der Bildung, einer Stärkung von Elementen der bürgerlichen Lebensart erstarkten bis zu Beginn des 20. Jahrhunderts in den Marktstädten grundlegende Faktoren der Verbürgerlichung.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:37–45.

KIRÁLY ISTVÁN

A magyar paraszti polgárosodás és az agrárszocialista mozgalmak

Az 1848-tól az 1918-ig tartó időszakban alig van még egy olyan jól kidolgozott kérdéscsoport, mint az agrárszocialista mozgalmak története. Körülbelül 25–30 kutató foglalkozott az utolsó negyven évben e témával. A kirobbanás pillanatában annyi ismeretlen tény és válasz nélkül maradt kérdés merült fel, hogy ez a mozgalomsorozat mindig vonzotta a kutatókat. Ennek aztán az a következménye lett, hogy a kutatás spontán és szervezetlen volt. Ezelőtt két évtizeddel korábban azt kellett leírnom, hogy a kérdéssel foglalkozó kutató csak izolált tényeket láthat.¹ Természetesen azóta a helyzet nagyot változott; az 1970– 1980-as évtizedben megélénkült a kutatás, aminek eredményeként mai ismereteink sokkal gazdagabbak, mint akár három évtizeddel ezelőtt. Az előzmények, az alapvető okok, az egész társadalmi és gazdasági közeg, amelyben a mozgalmak lejátszódtak, nagyon megvilágosodott. A mozgalmakban részt vevő személyek hite, lelkülete és ideológiája oly mértékben vált ismertté, hogy a felületes szemlélő már azt kérdezheti: van itt még kutatandó kérdés? Természetesen van, hiszen a történeti folyamat mindig gazdagabb, mint a legkitűnőbb elme, sőt, a történeti ismeretnek és tudatnak az a különlegessége, hogy mindannyiszor megújul, ahányszor egy-egy korszak kíváncsiskodója betéved a történelem valamely korszakába vagy problematikájába. Elég itt utalni az utolsó, az 1981. évi orosházi agrárszocialista konferencia óta megszületett eredményekre.²

Ecseri Lajos múlt század végén megjelent könyve óta az a kérdés,³ hogy miért 1891-ben robbantak ki először az agrárszocialista mozgalmak, egyre gazdagabb tartalommal került napvilágra. Kissé rosszabbul állunk az előtt a kérdés előtt, hogy milyen társadalmi és osztályhelyzetű tömegek mozgalma volt az agrárszocialista mozgalom? Bár itt is óriási az előrelépés, mégis egy vonatkozásban bőségesen maradt nyitott kérdés, mégpedig az, hogy a mozgalom mennyire paraszti és ami ebből következik: mennyire vesznek abban részt birtokos parasztok? Mennyire más a magyar agrárszocialista mozgalom, mint például a kelet-európai, különösen a román és az orosz parasztmozgalmak? E tekintetben is nagy az előrelépés, hiszen az Agrártörténeti Tanulmányok sorozat 15. kötetében olyan összehasonlítási kísérletre került sor egy nemzetközi szerzőgárda közreműködésével, amire nincsen nagyon példa a magyar történeti publikációban.⁴

Ennek a szerzőgárdának magam is tagja voltam, mégis elkövettünk egy vaskos tévedést, amikor csak az agrárszocialista mozgalmakat hasonlítottuk össze a kelet-európai parasztmozgalmakkal. Megfeledkeztünk arról, hogy Magyarországon az agrárszocialista mozgalmak elhalása után egy nagyon széles ívű, az egész parasztkérdést átfogó mozgalomsorozat bontakozott ki, amely az Áchim és Nagyatádi által vezetett két fő parasztmozgalmi irányzatban kulminált. Megfeledkeztünk arról, hogy nálunk integrálódik a parasztmozgalom, hogy az agrárszocialista mozgalmak nem tűntek el nyomtalanul 1906 után. A mozgalmak résztvevőit később ott látjuk az Áchim vezette mozgalomban, vagy éppen Nagyatádi körül bukkannak fel. De a korábbi pártprogramok sem tűntek el nyomtalanul, hanem értékes elemei ott találhatók az Áchim és Nagyatádi vezette mozgalomban.

Az itt vázolt metodikai fogyatékosságnak aztán az lett a következménye, hogy miközben helyesen sikerült meghatározni egy európai mozgalmi régió határait, amely a balti államoktól indulva, a Kárpátok gerincét érintve, Horvátországot és Szlavóniát elhagyva egészen a dél-olasz területekig húzódik, teljesen tévesen határoztuk meg a kelet-európai parasztmozgalmak és a magyar agrárszocialista mozgalmak különbségét. Ahogy a kötetben szerepel, az előbb jelzett határtól keletre az egész parasztságot felölelő mozgalmak jöttek létre, a határtól nyugatra a parasztság a mozgalmakban csak részlegesen vett részt, a mozgalmak gerincét az agrárproletariátus adta. (Néhány megjegyzés a mozgalmi régió határairól. Ez a határ érdekes módon egybeesik a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, sőt a francia forradalom európai kisugárzásának keleti határával. Talán még az is megkockáztatható, hogy ettől a határtól keletre a liberális eszmék alig eresztettek gyökeret. Azon tény mellett, hogy e határtól keletre nincs agrárszocialista típusú parasztmozgalom, a történészek számára még az is kutatandó, hogy bizonyos európai szellemi áramlatok miért feneklettek meg ezen a határon?) Az idézett kötetnek az a konklúziója nem állja meg a helyét, hogy a határtól keletre összparaszti a mozgalom, nálunk pedig a mozgalom csak az agrárproletariátusra terjed ki. Nagyatádi pártja az 1918. évi forradalomban az egész parasztságot képviseli, sőt mi több, már ekkor országos párt.

A másik vitakérdés, amelyet már oly sokszor tárgyaltunk és még sincs megnyugtató módon lezárva: mennyire paraszti és mennyire szocialista a mozgalom? Itt talán a legfőbb akadály éppen az, hogy a Mezőfi Vilmos által vezetett Újjászervezett SZDP története az egyik leggyengébb pontja a kutatásnak.⁵ Pedig éppen ez az a párt, amelybe a birtokos parasztok nagy számban kapcsolódtak be, és ez az a párt, ahol napi politikai síkon megjelent az önkormányzati politikának az érvényesítése. Míg Várkonyi csak ideának tartotta a svájci mintát, addig Mezőfi első találkozása Áchim L. Andrással azért jött létre, mert mindketten az önkormányzatokon keresztül akarták érvényesíteni a paraszti érdekeket. Vannak rések a kutatásban még 1891-et illetően is, de nagy hiátus van a Szántó Kovács János által vezetett mozgalomban éppen a birtokos paraszti törekvések értékelését illetően. A régebbi Párttörténeti Intézetben az agrárszocialista mozgalmak legtipikusabb példájának a hódmezővásárhelyi mozgalmat tartották, a Történettudományi Intézet és számos intézeteken kívüli kutató pedig a Várkonyi vezette mozgalmat.⁶ Ha előre akarjuk vinni a kutatást, akkor arr (en koncentrálni, hogy hol és milyen módon szüremlenek át – akár az eszmékben, akár a programban, akár a nyers törekvésekben – a birtokos paraszti ideák, azaz mennyire volt követendő cél 1906 előtt az agrárszocialista mozgalmakban a polgárosodás? A jövőben a polgárosodás szemszögéből kell megközelíteni egy nagyon régen vitatott kérdést: miért éppen a Viharsarok az állandó központja az agrárszocialista mozgalmaknak?

Ennek a kérdésnek a megválaszolása éppen úgy alapkérdése a történetírásnak, mint a mozgalmak időpontja. A kérdésfeltevés helyességének alátámasztására álljon itt egy ellenőrző kérdés. Ha igaz az, hogy a Várkonyi vezette mozgalom a legtipikusabb mozgalom, akkor annak szabolcsi hajtása miért válik egyszeri, soha többé meg nem ismétlődő mozgalommá? Azt remélem, hogy a konferencián erre a kérdésre választ kapunk Gyarmathy Zsigmondtól. A szabolcsi mozgalomról kialakított azon kép, amely Tóth István 1963-ban megjelent könyvéből származik,⁷ már az 1981-ben Orosházán tartott konferencián igen elgondolkodtató módon vált kérdésessé az azóta elhunyt Hársfalvi Péter előadásában.⁸ Kérdésünk tehát: miért a Viharsarok a centruma, a gócpontja az agrárszocialista mozgalmaknak? 1891-ben a Viharsarokban indult el egy sztrájk megszervezésének a gondolatával a mozgalom, és ott végződött 1906-ban egy hatalmas aratósztrájkkal az agrárszocializmus története. A nagybirtokrendszer csak árnyalati különbségekben más a Viharsarokban, mint az országban, mégis a Dunántúl északi felén nyoma sincs az agrárszocialista mozgalmaknak, a Viharsarok pedig a fészke. A népesség szaporodása sem mutat oly mértékben eltérő vonásokat, hogy az indokolná a mozgalmak viharsarki megjelenését. Már az 1981. évi konferencián sem győzött meg Kovács Zoltán, illetve Tóth József megközelítése,⁹ hiszen a demográfiai hullám nem előzte meg a mozgalmakat, és az élve születések magas aránya sem hozható összefüggésbe a mozgalmi központokkal. A földrajzi, domborzati különbségek sem irányadók, hiszen az ország nyugati felén is létezik síkság, a Kisalföld, de ott sohasem volt agrárszocialista mozgalom.

Ha elfogadjuk a Nagyalföldet az agrárszocialista mozgalmak régiójának, és ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a Duna–Tisza köze már nem tartozik a mozgalom fő területéhez, akkor olyan kérdést kell feltennünk, amely képes azt a különbséget megvilágítani, ami az ország nyugati és keleti része között megtalálható, és ez korrelációba hozható a mozgalmakkal. A kérdés: milyen mélyre hatolt a falvakban a kapitalizmus, vagy úgy is fogalmazhatok, hogy milyen fokú a polgárosodás az ország nyugati és keleti felén? Abból az előfeltevésből indulok ki, hogy a polgárosodás kérdésének vizsgálata választ tud adni a mozgalmak területi függőségére.

*

A nehézségekre szeretnék a továbbiakban rámutatni. A polgárosodást először fogalmilag kell tisztázni. Másodszor meg kell teremteni azokat a történeti, társadalomtudományi etalonokat a polgárosodáshoz, amelyeknek a segítségével a kutatást és a vizsgálatokat egzakt módon el lehet végezni.

Először a paraszti polgárosodás fogalmáról. Egy meghatározott történeti szakaszban ez nem más, mint a tőkés gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésnek avagy a hátramaradottságnak egy általános állapota. Abból a célból, hogy egy kissé közelebb jussunk a fogalom tartalmához, ki kell tekintenünk Nyugat-Európára. A polgárosodás ott azt jelentette a parasztság számára, hogy a feudalizmus egyik elnyomott osztályából a polgári társadalomban egyrészt egy emelkedő, a középosztályba bejutó tömeg vált ki, másrészt a parasztság jelentős része proletárrá vált és elvándorolt a falvakból, egy kisebb hányad pedig ottmaradt. A polgárosodás során a paraszti életforma gyors változásnak van kitéve, a régi parasztság felbomlik. Nyugat-Európában a parasztság eléri korábban kitűzött célját. A svájci, a holland, az angol és a francia polgári forradalmak fő erejét a parasztság adta. A felsorolt négy országban a parasztság megszabadította önmagát – kisebb-nagyobb radikalitással – a feudális földesurak hatalmától. A paraszt nyugaton még akkor is emelkedett a társadalmi ranglétrán, ha proletárrá vált, ugyanis megszabadult a jobbágyi kötöttségtől és elnyerte polgári szabadságát.

De ne foglalkozzunk túl sokat a nyugat-európai fejlődéssel, hanem inkább töltsük meg a polgárosodás fogalmát magyar tartalommal. A Viharsarok nagy krízise éppen az, hogy a zsellérek nem képesek polgárosodni, sőt a feudális viszonyokból megmaradó kis vagyonukat is fokozatosan elvesztik, nincs biztos megélhetésük, a bizonytalanság növekszik, a városokban semmi jele a proletár állapotuknak megfelelő új munkaalkalmaknak. A proletár státus a Viharsarokban az 1880-as évek második felében kezd egyenlő lenni a nélkülözéssel. (A proletár nyugaton sem dúskált ebben az időben a földi jólétben. A viharsarki agrárproletárt mégis az különbözteti meg az európai proletártól, hogy a nagyalföldi városokban télen gyakori az ínség.) Tehát a Viharsarokban 1891-et megelőzően a nélkülöző volt zsellérek idősebb nemzedékének, ha csak elvétve is emlékezik a korábbi állapotokra, azt kellett észrevennie, hogy 1848 előtt, de még utána is jobb volt a helyzetük. A korábbi zsellérek több szabadsággal rendelkeztek, mint a telkes jobbágyok. A földesuraknak adandó szolgáltatásuk kisebb volt, mozgékonyabbak voltak, és még sokszor volt egy kis pénzük is, amellyel legelőt béreltek, felesbe műveltek földesúri földet, erdőt, bozótot irtottak, mocsarat csapoltak le, hamuzsírt főztek, fuvaroztak és még sok mindent csináltak. Ez az állapot eltartott egészen az 1870-es évtizedig, amikor a Nagyalföldön tömegesen kezdtek megszűnni a feles gabonabérletek, és elindult az uradalmakban a házi kezelés. Ettől az időponttól kezdve a korábbi nagyobb zsellérszabadság hirtelen átcsapott az ellenkezőjébe: a feles bérletét elvesztett volt zsellér futni kezdett először a harmados bérlet után, majd a csökkenő részes művelés mellett elkezdődött az agrárproletárok között a verseny a földekért. Hogy legyen harmados kukoricaföld, képesek voltak ingyen munkát felajánlani (robot), de nem volt ritka a termény- vagy baromfiajándék sem (dézsma).¹⁰ A volt zsellér szabadsága hirtelen megcsappant, és úgy érezte, hogy jobban oda van kötözve a nagybirtokhoz, mint 1848 előtt. A krízis személyes vonatkozásai nagyjából ezek voltak. Az 1848 előtti kötöttebb, volt jobbágyok megszabadultak a földesuraktól, sőt mi több, ők még annyira sem igényelték a falusi napszámosok munkáját, mint 1848 előtt, hiszen a tanyasi és viharsarki, immáron kisgazda parasztok igyekeztek kevés bérmunkát igénybe venni. Mivel az alföldi agrárproletariátus városba költözése szinte lehetetlen volt, itt a város nagyságú falvak ipar nélküli nagy paraszttelepülések. A nagy parasztvárosok külső kerületeiben élő agrárproletárok valósággal befülledtek a falvakba. Az agrárproletárok szemszögéből kilátástalan viharsarki helyzetet érdemes összehasonlítani a Duna–Tisza közi helyzettel. Ennek a vidéknek kertészeti, valamint gyümölcs- és szőlőtermesztése alapvetően eltért a viharsarki szemtermeléstől. A szőlő-, a gyümölcs- és a kertészeti termelés sokkal több kézi munkát igényelt, mint a búza- és kukoricatermesztés. Másrészt a Duna–Tisza közi nagy parasztvárosok sok városi szabad földdel rendelkező önkormányzatok voltak, amelyek bérlettel vagy eladással könnyebben tudták a munkanélküliséget enyhíteni, mint akár Békéscsaba vagy Hódmezővásárhely. Ezért aztán a Duna–Tisza közén – Várkonyi István ceglédi befolyását leszámítva – nem tudott mélyebb gyökeret ereszteni az agrárszocializmus.

Eddig az agrárszocialista mozgalmakat kutató történészek látómezejéből erősen hiányzott az alföldi, de különösen a viharsarki tanyák vizsgálata. A polgárosodás aspektusának érvényesítése ebben a vonatkozásban is változást hoz. Fel kell tennünk egy izgalmas kérdést, miért volt annyira nagy fontosságú a paraszti vagyonosodásban a föld megszerzése? Erről már az 1981-ben rendezett orosházi konferencián szólt Vörös Antal,¹¹ aki már nincs közöttünk. azt a magyarázatot adta, hogy a gabonakonjunktúra az egész felfokozott föld utáni vágynak az oka. A kevés nyers emberi munkát kívánó gabonatermesztés több földdel kényelmesebb megélhetést biztosít. Sajnos nem ilyen egyszerű a magyarázat! Bár ez a mozzanat is közrejátszott. A magyar tanyarendszer abban különbözik a holland vagy a dán tanyarendszertől, hogy a magyar tanya a pusztaság közepén áll és nem rendelkezik olyan infrastruktúrával, ami lehetővé tenné a lendületes polgárosodást. Hiányoztak a magyar tanyák mellől a szilárd burkolatú utak, a helyi energiaforrásokat alig használták ki, a mezőgazdasági vonóerőt az állati vonóerő biztosította, a motorizáció egészen kivételes jelenség volt a 19. század végén a Viharsarokban. A tanyákat nem fogta át egy jól kiépített falusi kereskedelmi hálózat; a parasztnak magának kellett állatait, terményét értékesítenie és fordítva, a szükségleteit fedező árukat önmagának kellett beszereznie a városokban vagy a vásárokon. Hiányoztak a parasztságot szolgáló pénzintézetek. A tanyai paraszt nem is ismerte azt a polgári társadalmakban általános jelenséget, hogy a pénzintézetektől termelési hitelt vegyen fel. Nálunk a paraszt csak akkor ment a bankba pénzért, ha megszorult, amint ezt az 1891-es viharsarki példák jól mutatják. Egy lendületesen fejlődő polgári társadalomban a paraszt akkor folyamodik a bankhoz kölcsönért, amikor gazdaságát bővíteni akarja. A viharsarki tanyákon a legteljesebb volt az elszigeteltség. A gyermekek iskoláztatása nehéz volt, a hírek az országból és a világból csak hónapos vagy éves késéssel érkeztek meg, sokszor a koldusok, a házaló iparosok és kereskedők hozták-vitték az információkat. Tehát az mondható, hogy az 1848. évi törvényekkel felszabadult tanyai, birtokos parasztság is halmozottan hátrányos helyzetben volt ahhoz, hogy egy lendületes polgárosodás lehetséges lett volna.¹²

Ez a nagyalföldi elesettség vagy pontosabban a polgárosodás minimuma volt annak az oka, hogy a gazdaságot csak külterjes módon lehetett növelni, azaz a parasztnak oly nagy volt a vágya a föld után. Ebben a meglehetősen reménytelen társadalmi helyzetben nem is igen lehetett a tanyákra mást beszerezni vagy ott haszonnal használni, csak a földet. Másrészt ebben az elesettségben kell keresni annak a forrását, hogy a Viharsarokban, de másutt is a birtokos parasztság és az agrárproletariátus között nincs antagonisztikus ellentét. A polgárosodás olyan alacsony foka mellett, mint ami a Viharsarokban tapasztalható, úgy a birtokos parasztnak, mint az agrárproletárnak nem egymással van baja, hanem a tőlük idegen nagybirtokkal és nem kevésbé az extraprofitra törekvő városi tőkével. Ez adja meg annak a magyarázatát is, hogy szórványosan megjelent az agrárszocialista mozgalmakban az antiszemitizmus, amely nem a velük együtt élő zsidók ellen irányult, hanem a kereskedelemben létező zsidó tőkések ellen. Azt azonban ki kell jelenteni, hogy az antiszemitizmus nem jellemzője az agrárszocialista mozgalmaknak, hanem inkább eltorzult jelensége.¹³

Nehéz lenne mindannak a történeti vizsgálata, aminek tulajdonképpen csak a minimuma van meg. A paraszti polgárosodásnak inkább a hiányát, mint a meglétét lehetne rögzíteni. De hát mihez viszonyítanánk a hiányt, a nyugat-európai fejlődéshez? Ez nem lenne célszerű, mert így csak azt tudnánk kimutatni, hogy a Viharsarok, a Nagyalföld nem Nyugat-Európa. Azok a kelet-európai sajátosságok rejtve maradnának, amelyeknek keretei között fejlődik a falusi kapitalizmus, és aminek keretében egy lefojtott polgárosodás megy végbe. Ezért azt javaslom, hogy az összehasonlítás ne csak Nyugat-Európára tekintsen. Mindenekelőtt az ország különböző területeit kell a polgárosodás szemszögéből vizsgálni. De meg kell tenni ezt az összehasonlítást a tőlünk keletebbre fekvő európai országokkal. Véleményem szerint az összehasonlításnak a következőkre kell kiterjednie:

1. A mezőgazdasági termelés technikai előrehaladása. Ennek az elvégzésére a magyar történetírás igen jó helyzetben van, mert az 1895. évi mezőgazdasági összeírás kitűnő és európai színvonalú. Elsőnek a vonóerőt és a mezőgazdasági eszközleltárt kell területi bontásban összehasonlítani. Itt már nem vagyunk a munka elején, mert a gőzcséplés területén vannak figyelemre méltó kutatási eredmények. A gabonát viszont továbbra is kézzel aratták, és a többi mezőgazdasági munkában is a mechanizáció elég alacsony fokú volt. A gépesítésnek és az agrárszocialista mozgalmak összefüggéseinek kevés a magyar szakembere. (Barbarits Lajos írt egy figyelemre méltó tanulmányt, de úgy tudom, hogy ő már nem él. Utód alig van!)

2. Az elemzés terjedjen ki annak vizsgálatára, hogy mennyire növényszerető a Viharsarok és a Nagyalföld. A magyar viszonyok feltárásában az ország nyugati felével való összehasonlítás nagyon fontos! Ismeretes, hogy a Dunántúlon a termelés fő profilját a kisgazdaságokban az állattenyésztés adta. Ebben a vonatkozásban sem vagyunk a legelején, mert Szabó Ferenc három évtizedes kutatásai Békés megyére nézve jó alapot adnak.

3. Az agrárszocialista mozgalmak területi előfordulásának kutatása közben az összehasonlításnak vissza kell tekintenie a történelmi előzményekre. Ahogy Ecseri Lajos tette, nemcsak 1848-ig kell visszanyúlni, hanem a török hódoltságig. Ebben a vonatkozásban is sok az előmunkálat, csak azokat a kistáji keretből ki kell szélesíteni és az egész Nagyalföldre vonatkozóan el kell végezni. A török hódoltság ebből a szemszögből fontos, hiszen nem lehet azt a kivételt másként megérteni, amit a tolnai, baranyai és somogyi szórványos agrárszocialista mozgalmakban tapasztalunk. Ismert, hogy Várkonyi és Mezőfi mozgalma itt-ott gyökeret tudott verni a Dél-Dunántúlon is. Azonban arra a különbségre nagyon kell figyelni, amire az 1981-es orosházi konferencián Mérey Klára rámutatott.

4. Az összehasonlításnak a falusi művelődés ügyére is ki kell terjednie, mivel ez a polgárosodás szerves része. Ma úgy tűnik, hogy egy történelmi gyökerű szabadságeszme, amely visszamenőleg egy rejtett Dózsa-kultuszban is testet öltött, éppen a protestáns egyházak által jobban szorgalmazott művelődés által egy feszültségteli állapotot hozott létre a tudatban. A vontatott polgárosodás és a sok oldalról megtámasztott szabadságeszme nyugtalan állapotokat teremtett a Viharsarok vidékén. A művelődésben mutatkozó területi különbségekre jól mutat rá Kanyar József könyve,¹⁴ aki a dél-dunántúli kulturális elmaradottságot az Észak-Dunántúllal való összehasonlításban arra vezette vissza, hogy a két vidéken mennyire volt tartós a török hódoltság.

5. Elemezni kell azokat a polgári szabadságeszméket is, amelyek akár a Kossuth-kultuszban, akár a Táncsics által hirdetett radikális, az utópista szocializmus felé hajló eszmekörrel, de foglalkozni kell a marxizmus előtti baloldali eszmei áramlatokkal, magának a marxista szocializmusnak a hatásával, a történeti eredetet mutató Dózsa-kultusszal, és mindazokkal a messianisztikus és egalitárius eszmékkel, amelyek a Nagyalföldön kísérik az agrárszocialista mozgalmakat. Ez a széles és színes eszmei paletta csak a polgárosodás utáni vágyból, illetve a polgárosodás lefojtott, vontatott állapotából érthető meg. Azt máris látjuk Farkas József és Hanák Péter vizsgálataiból,¹⁵ hogy a vidékenkénti gazdasági és társadalmi eltérések szignifikánsak az eszmei eltérések vonatkozásaiban is.

6. Be kell mutatni az egész paraszti életmód megváltozásának mikéntjét, és mindezt területi összehasonlításban kell elvégezni, hogy arra a nagyon fontos kérdésre választ kaphassunk: miért a Nagyalföld az agrárszocialista mozgalmak szülőföldje és éltetője 15 éven keresztül.

*

A fent vázolt komplex feladatot a történészek önmagukban azonban nem tudják elvégezni. A segédtudományokat széles körben igénybe kell venni! Metodikai vonatkozásban az a fontos, hogy a vizsgálatok központjában a polgárosodás álljon. Ha a polgárosodás aspektusából hasonlítjuk össze a kelet-európai parasztmozgalmakat az agrárszocialista mozgalmakkal, akkor biztos vagyok abban, hogy annyi különbség mutatkozik, amennyiben a polgári eszmék a magyar jobbágyfelszabadításban mélyebben gyökereztek meg, mint a kelet-európai jobbágyfelszabadításban. Ahogy már sokszor megfogalmaztam: az agrárszocialista mozgalmaknak az adott létet, hogy a polgári forradalom Magyarországon 1848-ban befejezetlen maradt. Ennek a befejezetlenségnek tulajdonképpen nagyalföldi szindrómája az agrárszocializmus magyarországi jelentkezése, miközben egyre jobban erősödik a kutatásban, hogy ez a mozgalom „szocialista” mozgalom volt, amely bélyeget a nagybirtokosok vezető politikusainak félelme sütötte rá a századvég viharos parasztmozgalmaira.

Jegyzetek

1

Király István: Az 1891-es agrárszocialista mozgalmak paraszti dokumentumainak vizsgálata. Agrártörténeti Szemle, 1976. 1–2. sz.

2

A konferencia előadásainak és hozzászólásainak anyagát az Agrárszocializmus Magyarországon (szerk.: Szabó Ferenc) c. kötet tartalmazza, amelyet Orosházán 1986-ban jelentetett meg a Békés megyei Tanács VB Tudományos-Koordinációs Bizottsága.

3

Ecseri Lajos: Az alföldi munkáskérdés és a mezőgazdasági válság. Bp. 1898.

4

Kelet-Európa agrárfejlődése a századfordulón (1800–1914). Agrártörténeti Tanulmányok 15. (Szerk.: Gunst Péter.) Bp. 1989. 424–337.

5

Az Újjászervezett SZDP történetéből az 1950-es évektől kezdve a magyar történetírás sztálinista irányzata valósággal elrettentette a fiatal történészeket. Mezőfi Vilmosban olyan személyt jelölt meg, aki haszonlesésből és személyes célok miatt szervezte a parasztokat. Bár ez az állítás önmagában sem igaz, a tendenciózus beállítás még nyilvánvalóbbá válik, ha azokra a tömegekre tekintünk, akik követték Mezőfi Vilmost. Ma kisszámú olyan dolgozattal rendelkezünk, amely foglalkozott a Mezőfi által vezetett mozgalommal.

6

Az ősbolsevik állapotnak az utolsó hajtása volt az ún. Szántó Kovács Emlékkönyv, amely a mozgalmak tengelyébe helyezte el a hódmezővásárhelyi mozgalmat. A kötetben ennek az álláspontnak a legjellegzetesebb képviselője S. Vincze Edit volt, aki a szociáldemokrata eszméket állította az agrárszocialista mozgalmak központjába: „... a kellően meg nem alapozott új nézetek is terjednek, amelyek eltúlozzák a szocialista agrármozgalmak frazeológiájában fel-felbukkanó vallási motívumokat, és ezzel csökkentik, olykor el is vitatják a marxi eredetű szociáldemokrata eszmékben rejlő racionalizmus és forradalmi tartalom vonzóerejét a falu proletárjaira.” Szántó Kovács János születésének 125. évfordulójára. Hódmezővásárhely, 1977. 19.

7

Tóth István: Földosztó mozgalom Szabolcs megyében. Bp. 1963.

8

Agrárszocializmus Magyarországon i. m. 117–120.

9

Uo. 36–58.

10

Az agrárproletariátus viharsarki kínos-keserves kialakulására l. Kelet-Európa agrárfejlődése i. m. 23–34.

11

Agrárszocializmus Magyarországon i. m. 59.

12

Balogh István: Az alföldi tanyás gazdálkodás című munkájában foglalkozik a nagyalföldi tanyatípusokkal, a viharsarkit, különösen a hódmezővásárhelyit külön is kiemeli. In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. (Szerk.: Szabó István.) I. k. Bp. 1965.

13

Az antiszemitizmus megjelenése a falvakban nem egy spontán paraszti jelenség. A nagybirtokosok által elindított mozgalom, amely semlegesíteni akarta az agrárszocialista mozgalmakat és amely mozgalom főleg a Magyar Gazdaszövetséghez kapcsolódott, lapjain keresztül, de vidéki agitációja során is gyakran ütött meg antiszemita hangot.

14

Kanyar József: Népoktatás a Dél-Dunántúlon a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában, 1170–1868. Bp. 1989.

15

Farkas József: „Ne legyen többé se úr, se szolga”, az agrárszocialisták eszmevilága. Bp. 1989; Hanák Péter: Az agrárszocialista mozgalom mentalitása és szimbólumai. In: A Kert és a Műhely. Bp. 1988.

ISTVÁN KIRÁLY: Die Verbürgerlichung der Bauern in Ungarn und agrarsozialistische Bewegungen

Nach Meinung des Autors lautet die Hauptfrage künftiger Forschungen agrarsozialistischer Bewegungen: inwiefern war vor 1906 die Verbürgerlichung bei jenen das zu verfolgende Ziel? Hinsichtlich der Verbürgerlichung der Bauern sind im Laufe der Forschungen über einen europäischen Vergleich hinaus vor allem die verschiedensten Landesteile miteinander zu vergleichen, und zwar nach folgenden Gesichtspunkten: technischer Fortschritt in der Agrarproduktion; Hauptprofil der Produktion; historische Vorereignisse der Bewegungen; Bildungsniveau auf dem Lande; verschiedenste ideelle Einflüsse; Art und Weise der Veränderung des gesamten bäuerlichen Lebenswandels. 23 Landgemeinden des Wetterwinkels in den letzten Jahrzehnten des 19. Jahrhunderts überprüfend stellt der Autor fest, dass mit der Verringerung der Bedeutung des Großgrundbesitzes, der Ausweitung der Agrarproduktion, der Hinwendung zur Warenerzeugung und infolge der Schaffung des Eisenbahnnetzes bereits zur Jahrhundertwende bürgerliche Schichten von „Industrie-Verkehr” existieren. Mit der Betonung von Selbstverwaltung und dem Vertrauen auf die „eigene Kraft”, mit ungezwungener Mentalität, mit der Verbreitung bürgerlich-gesellschaftlicher Formen des Politisierens und einem Aufschwung hinsichtlich der Bildung, einer Stärkung von Elementen der bürgerlichen Lebensart erstarkten bis zu Beginn des 20. Jahrhunderts in den Marktstädten grundlegende Faktoren der Verbürgerlichung.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:17–22.

HANÁK PÉTER

A millenáris mozgalmak jellemrajzához

Szent János egyik híres látomása, hogy látja a mennyből leszállt angyalt, amint az megragadja „az ős kígyót, aki az ördög és a sátán”, és megkötözi azt ezer esztendőre. És látja a királyi székeket is, amelyeken már Krisztus hitvallói foglalnak helyet, „akik nem imádták a fenevadat, sem az ő képét... ezek életre keltek, és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig... Ez az első feltámadás.” A Jelenések Könyvének ez a passzusa volt a biblikus alapja azoknak a vallásos mozgalmaknak, amelyek Krisztus újabb eljövetelétől várták a Sátán legyőzését és az azonnali megváltást. A mozgalmak eszmevilága tulajdonképpen iráni eredetű, a Zoroaster-kultuszban gyökerezik. Onnan került át a zsidó vallásba, majd a kereszténységbe.

E mozgalmakat az ókortól kezdve egyfajta radikális messianizmus: a totális és végső, eföldi és kollektív megváltás elvárása és hirdetése jellemzi. Tehát nem reformot, hanem teljes és végleges átalakulást várnak, nem a túlvilágon, hanem ezen a földön, s nem egyes kiválasztottak, nem a királyok, próféták, bírák, hanem a szegény szolganép számára. A millenáris (vagy görög nevén chiliasztikus) mozgalmak közé sorolják a keresztény eretnekségeket (bogumilok, katárok, albigensek), s aztán a középkor végétől a táboritákat, az újrakeresztelőket, majd a vallási mezben fellépő nagy parasztmozgalmak híveit.

Karl Mannheim külön foglalkozik a chiliasztikus tudattal, amelyet az idők beteljesedésének bizonyossága, a túlvilágra ígért boldogság földi megvalósulásának hite jellemez. A történést az abszolút jelenidejűségben éli át, így a jövőt is a bármikor lehetséges beteljesülés készenléti állapotában várja. A millenáris mozgalmakat lehet vallás (zsidó, keresztény, iszlám), társadalmi bázis és radikalizmus szerint tipizálni. Az újkori Európára jellemző paraszti millenarizmusban két nagy irányzat különböztethető meg: egy békés, hosszú távra előretekintő, amely főként szektákban szerveződik, és elsősorban lelki megváltásra vár, és egy radikális, a „végső harcra készülő”, romboló-tisztító, amely eruptív, vulkanikus forrongásokban tör elő, és az anyagi megváltást is célul tűzi. Az előbbi irányzatnál a vezér szerepét többnyire a próféta, az igaz (szent) ember, az utóbbinál a karizmatikus népvezér tölti be, aki gyakorta az eljövendő isteni vezér, a Messiás küldötteként lép fel.

A millenáris mozgalmak és a chiliasztikus tudat imént röviden vázolt vonásaival a múlt századvég magyarországi agrármozgalmaiban is találkozunk, sőt a korábbiakban is. Érdemes visszapillantanunk 1848-ig. A forradalom tavaszán kezdődött alföldi (viharsarki) nagy paraszti megmozdulások közül csupán az orosházit említeném. Itt már április elején „önkényes szilajkodások” kezdődtek a földesuraság és a hatóság ellen. A forrongás az egész őszön át tartott. A fellázadt nép hangosan kiáltozta, hogy „nem kell semmi úr, régente minden föld a népé volt, most is úgy kelletik lenni”. Orosházán „elkezdve a paptól, keresztül az elöljáróságon, mind lázító gondolkodásúak”. A 48-as szellem az 1860-as években éledt fel a pusztakeresők mozgalmában. A hódmezővásárhelyiek is tettlegesen szembefordultak a hatósággal. Asztalos János programja tömören fogalmazta: nem kell nekünk sem finánc, sem stempli, sem fogyasztási adó, sem státusadósság... Nyíltabban jelentkezett az új hit az 1890-es években. Ugyancsak Hódmezővásárhelyen az öreg kubikosok a szocializmust „megváltónak, egy új korszaknak és egy kimondhatatlan újjáteremtőnek gondolták”. A szocializmus itt, mint ismeretes, rohamosan terjedt, hiszen a megváltás óráját hirdette, amelyet minden munkás óhajtott. Voltaképpen már itt rátaláltak a karizmatikus vezérre, Szántó Kovácsra, de ő még erősebben kötődött a szociáldemokráciához, semhogy egy millenáris mozgalom élére állt volna.

Erre a szerepre Várkonyi István volt az alkalmas és készséges személy. Mozgalmában és lapjában, a Földmívelőben, kezdettől találkozunk millenáris vonásokkal, eszmékkel, követelésekkel. Íme, egy részlet a Szabolcs megyeiekhez intézett felhívásból: „De mi meg nem alkuszunk a kígyóval, mi segédkezet nem nyújtunk a leigázó és kizsákmányoló hatalomnak... A mi szövetségünk csak a Krisztus elvének szövetsége, és aki ettől elszakad, csak azért teszi, hogy a Júdás szerepére vállalkozzon.” „...a mi ítéletünk a gyilkos kígyó felett az ő szent ítélete. Ennek a krisztusi ítéletnek a hangoztatásától függ a világ üdve.” „...ünnepélyesen vádoljuk őket az ítélet ezen napján, hogy ők az állami gyilkosság rendszerének védelmével és szentesítésével az Állat (Fenevad), a Káin, a testvérgyilkos bélyegét nyomták a homlokukra, hogy ők a gyilkos erőszak elvének, azaz a Béliálnak és nem a Krisztusnak papjai.” (Földmívelő, 1897. szept. 17.) Ugyanott olvasható üdvözlet a függetlenek első kongresszusához a horgosiak nevében: „Legyenek bátrak kimondani mindent, mert nyomukba jár az a nagy sereg, amely készen áll egy pillanatba, mindent elrontani (lerombolni). Mondják ki bátran a herék, ingyenélők, fosztogatók és gazok minden cselekedését, és emeljék ki mindazt, ami igaz.”

Nem nehéz kihámozni a szónokias eklektika építőelemeit: a kígyó, a Fenevad, Káin, a Krisztus ítélete – Szent Jánostól kölcsönzött szavak és igék; a here, a fosztogató, leigázó és kizsákmányoló szavak a szociáldemokrata párt szótárából kerültek a kiáltványba, a minden pillanatban készen álló sereg, a mindent lerombolás fenyegetése a millenáris mozgalmak indulati öröksége.

Ehelyütt nincs módunk a terjedelmes idézetekkel való bizonyításra. Meg kell elégednünk az ismétlődő motívumok, kifejezések felidézésével. „Az egyetlen földi igazság”: az egyenlőséget és testvériséget hirdető szocializmus. „Szervezkedjünk egy szívvel és egy lélekkel a (a szocializmus zászló alá, mint egy atyának gyermekei.” „Törekedni fogunk, hogy ne legyen se úr, se szolga, hanem mindenki egyforma.” Rendkívül jellemző ezekre a mozgalmakra a valóságos tárgy és a képe, a valóságos és a szimbolikus cselekvés egybeesése. A községi irattárak, szerződések elégetése a kötelezettségek eltörlésével, az általános választójogot követelő petíció aláírása a jog- és vagyonegyenlőség közeli megvalósulásával volt egyenértékű a szegényparasztok szemében.

A beteljesülés bizonyossága különleges elszántsággal töltötte el e mozgalmak részvevőit. Az egyletbe lépéskor megfogadták, hogy „az utolsó csepp vérünkig nem hagyjuk el egymást, azaz egytestvérség”. Különösen kötelező erejűnek érezték az eszmére, a zászlóra való felesküvést. Ilyenkor körbe álltak, és kart karba öltve, felemelt kézzel mondták el az esküszöveget. Ennek egyik variánsa így hangzott: „Mi, független földművelő szocialisták esküszünk, hogy egymást el nem hagyjuk, hanem minden bajban egymást támogatni fogjuk. Ámen.” A végső harc motívuma is gyakran felmerült. A csendőrszuronyok gyűrűjében is „kihívólag oda nyilatkoztak, hogy... a szocialistasággal fel nem hagyunk, inkább meghalunk”. Olyasmit is odavetettek a csendőröknek, hogy sorsuknak most kell életre-halálra eldőlnie. Ezek az emberek – jelentette az egyik rendőrtiszt – „nem félik ... a börtönt, a szuronyt, a golyót. Büszkeségének vallja bármelyik elveiért mártírságot szenvedni.” Engelmann Pál is az őskeresztény szektákhoz hasonlította bátorságukat és eszmehűségüket. Hasonlíthatta volna őket Münzer újrakeresztelőihez is, mert a szocialista hitre való megtérés legtöbbjüknél valóságos és egyszersmind szimbolikus újrakeresztelést jelentett.

A vallási hagyomány és a spontán chiliasztikus tudat természetesen szociáldemokrata eszmékkel, jelszavakkal, szólamokkal keveredett, hiszen a hazai agrárszocializmus a többé-kevésbé már kifejtett szocializmus hatására keletkezett, és annak állandó befolyása alatt állott. Ebben különböztek az 1890-es évek radikális agrármozgalmai az 1848. vagy az 1868. évi földosztó és pusztakereső forrongásoktól, amelyekben még az ősi, millenáris eszmékkel, módszerekkel átitatott népi egalitarianizmus jutott hol gyengébben, hol erősebben kifejezésre.

Ámde az 1890-es évek agrárszocializmusában is két irányzat lépett fel: a viharsarki (hódmezővásárhelyi), amely az eruptív lázongások ellenére szociáldemokrata befolyás alatt állott, tartós, legális szervezkedésre, érdekvédelemre rendezkedett be – és a nyírségi, amely hamarosan szakított a szociáldemokráciával, új pártot, illetve szövetséget teremtett magának, és a kirobbanás idején kifejezetten a forradalmi népi egalitarianizmus és a chiliasztikus tudat jellemző jegyeit öltötte magára.

A paraszti egalitárius és az agrárszocialista mozgalmak közötti különbség, illetve az utóbbiakban jelentkező kettős irányzat nem magyarországi sajátosság. A paraszti forradalmiság egalitárius és millenáris formáival Mexikótól Kínáig minden feudális jellegű agrártársadalomban találkozunk, így Zapata vagy Pedro Martinez mozgalmában. Különösen gyakoriak voltak az ilyen forrongások Spanyolországban (Andalúziában). Itt a 19. században „nem akadt olyan parasztfelkelés, amely ne alakított volna kommunákat, ne osztotta volna fel a földet, ne törölte volna el a pénzt, és ne nyilvánította volna magát függetlennek, vagyis szabadnak az »idegen« földesúr és a rendőrség hatalmától”. A szocializmus hatása Spanyolországban főként az anarchizmus falusi térhódításában mutatkozott meg.

A magyarországi agrárszocializmushoz legközelebb az olaszországi állott. A szocializmus nagyjából a hazaival egyidejűleg, az 1880-as években hatolt be az olasz falvakba, elsősorban a hagyományosan forradalmi Emiliában, Romagnában, a Pó völgyében. A szervezés úttörője, Andrea Costa 1881-ben alapította meg az Avantit, és két évvel később a földmunkások szövetségét. Az első szervezetekben elevenen élt a vallásosság. Ennek a vallásos szolidaritásnak adott új értelmet a szocializmus. (Hasonló apostoli tevékenységet fejtett ki Camillo Prampolini Reggianoban.) Az emiliai Imolában és Molinellában tört ki 1887-ben az első rizsaratósztrájk, amelyet jelszavai és sajátos jegyei alapján egyértelműen millenárisnak nevezhetünk. Molinellában egyfajta agrárproletár köztársaságot szerveztek, az egalitárius szolidaritás alapján, új közösségi erkölccsel, amely új vallássá, a hagyományos kereszténység helyébe lépő vallássá avatta a szocializmust.

Az 1890-es évektől kezdve az olasz szocialista agrármozgalomban is két irányzat jelent meg, a szocialista befolyás alatt álló agrárproletár irányzat, amely hamarosan létrehozta saját szakszervezetét, a Federazione nazionale dei lavoratori della terra-t (Federterra), és a spontán agrárszocialista mozgalom, amely főleg Délen, Szicíliában erősödött meg. A két irányzat, éppúgy, mint nálunk, nem vált szét élesen egymástól. Így pl. 1893-ban, egy válságos esztendőben, a sztrájkolók egyik része tisztán agrárproletár követelésekért ment harcba, más csoportok földosztásért, és a hagyományos vallásos processziók mintájára zászlókkal, zene- és énekszóval vonultak fel a földosztásra. Ez utóbbi mozgalom véres harcokba torkollott.

A Federterra történetírója figyelemre méltó kommentárt fűz ehhez a kettéváláshoz. A Federterra sokban különbözött a városi szervezetektől, bár az ösztönzést, a példát azoktól kölcsönözte. Ámde programjában eltért a szocialista párt irányvonalától, mert közel állt a földmunkások és szegényparasztok tömegeihez. Át kellett hidalnia a földtelen kubikos és a kisparaszt, a vallásos és a köztársasági érzelmű csoportok közti ellentéteket. Az elnyomott, lenézett, sokszor levert parasztok szemében a Federterra a megváltó és felszabadító volt, amely elhozta számukra az emberi méltóság érzését. A Pó völgyében valóban új Itália született. Turati pártja azonban a földkérdésben éppolyan ortodox szocialista elveket vallott, mint a német, és nyomában a magyar párt. Érthető tehát Salvemini kritikája, aki a latifundiumok szocializálása helyett földosztást javasolt, különösen Délen, a félfeudális latifundiumok birodalmában. A Mezzogiorno kérdése lényegében: a földtulajdon kérdése – írta, és új agrárprogramot javasolt.

Szicíliában 1892-ben alakultak meg a szegényparasztság önálló szervezetei: a fasciok. Vallás és szocializmus ebben a mozgalomban is egymást kiegészítve elegyedett: a kereszt és a vörös zászló, a Miatyánk és a szocializmus országa jól megfért egymás mellett. A fasciok tagjai – mint egykoron a püspököket – Isten angyalaiként tisztelték a szocialista vezetőket. „De Felice e Bosco sono angeli, discesi dal cielo” (De Felice és Bosco angyalok, akik az égből szálltak le) – válaszolták a hitüket faggató újságírónak. A fasciok jó két évtizeden át várták a szocialista megváltást, majd, mint ismeretes, egy új megváltástan: Mussolinié sajátította ki őket.

Felvethető a kérdés: van-e rokonság az oroszországi narodnyikizmus és a hazai agrárszocializmus között? Amennyiben az orosz narodnyikok is a millenarizmus egyik válfaját alkották, bizonyos eszmei rokonság valóban fellelhető, csakhogy a narodnyik szocializmusértelmezés egy preszocialista közösségi forma konzerválására, a magyarországi viszont – már az árutermelésen alapuló, kifejlett kapitalizmus és a kibontakozott iparosodás viszonyai között – a szociáldemokrata mozgalom hatására keletkezett. Így távol állt tőle az archaizálás és a bakunyini anarchizmus, a terrorizmus és a konspiratív szervezkedés. Amikor nálunk az új évszázad első évtizedében az agrárszocializmus lehanyatlott, akkor a paraszti egyenlőséghit vallási szektákba szorult vissza.

*

Befejezésül arra a kérdésre válaszolnék, hogy milyen súlyos belső ellentmondások bontották meg a kapitalista rendszerben a szocialista eszmékkel átitatott millenáris egalitárius mozgalmakat. Először is az, hogy az ilyen típusú mozgalmak többnyire lokálisak, és mindenképpen szabadulni akarnak az államhatalomtól és annak helyi szerveitől. Tehát anarchisták, legfeljebb az autonóm és autark kis helyi közösségek szabad szövetségeit ismerik el. Ez az ideális államnélküliség (minden hivatal, adózás eltörlése) a modern társadalomban kivihetetlen, annál is inkább, mert a totális vagyoni és jogi egyenlőség megvalósítása és fenntartása hatalmas bürokratikus apparátust igényel, és végső soron csak tekintélyuralmi alapon, totalitárius rendszerben, egy karizmatikus vezér, próféta, diktátor alatt valósítható meg. És ilyen rendszerben is csak addig, amíg a mozgalom sikeres, vagy tagjai bíznak a közeli, belátható sikerben. Ha ez a hit megrendül, ha a remény megfakul, akkor a millenáris mozgalom összeomlik. Ha viszont hatalommá szerveződik, ha az egalitárius vezérkarból választja ki az új elitet, akkor elveszti hívő tömegeit (pl. fasizmus, peronizmus, khomeinizmus stb.), és előbb-utóbb megbukik.

Az agrárszocialista típusú mozgalmak másik lényeges ellentmondása, hogy a vagyonegyenlősítés programját sem tudják megvalósítani. A szocialista befolyás alatt álló irányzat, amely elfogadja a kollektív (társadalmi) tulajdon elvét, többnyire szembekerül a szegényparasztság zömének földosztó, tulajdonosi vágyával, ha pedig, amint ez Oroszországban 1917, a mi régiónkban 1945 után történt, mégis végrehajtja a mezőgazdaság kollektivizálását, akkor a paraszti elégedetlenség mellett még gazdasági kríziseket is provokál. Ha viszont – ritka kivételként – mégis sikerül egyenlősítő földosztást végrehajtani, ennek sem stabilitása, sem rentabilitása nem biztosítható.

Az agrárszocializmus a kapitalizmus viszonylag fejlett, de a szocialista mozgalom kezdeti szakaszában fellépő messianisztikus és utópikus eszme és szerveződés volt. Habár fő célját: a vagyonban és a hatalomban való egyenlő részesedést, a totális egalitást nem érte, nem is érhette el, jelentősen hozzájárult az önálló paraszti szervezkedéshez, az uralkodó rétegektől s a hatalomtól való függetlenedéshez, a demokratikus eszmék és programok befogadásához. Ennyiben az agrárszocializmus a hazai szocialista mozgalomnak is, a későbbi demokratikus parasztpártoknak is része és előzménye volt.

Péter HANÁK: Zur Charakteristik der Millenniumsbewegungen

Der Autor geht auf die agrarsozialistischen Bewegungen vom Gesichtspunkt der Milleniumsbewegungen und des chiliastischen Bewusstseins ein. Hinsichtlich des Agrarsozialismus der 1890-er Jahre unterscheidet er zwei Strömungen: jene, die unter dem Einfluss der Sozialdemokraten steht und auf legale Organisation sowie Interessenvertretung ausgerichtet ist, bzw. die Strömung, welche die Merkmale volkstümlichen Egalitarismus und chiliastischen Bewusstseins trug. Am Beispiel des Vergleiches internationaler (spanischer, italienischer, russischer) sowie heimischer agrarsozialistischer Bewegungen konstatiert er: bei diesen Bewegungen – hervorgehend aus einer verhältnismäßig weit entwickelten Etappe des Kapitalismus aber im Anfangsstadium sozialistischer Bewegungen – handelt es sich um messianistische und utopistische Organisationen. Der Autor weist auf jene internen Widersprüche hin, welche diese von sozialistischen Ideen durchdrungenen millenar-egalitären Bewegungen zersetzten. Der eine Widerspruch: bei Bewegungen dieses Typs handelte es sich zumeist um lokale, man wünschte sich von der Staatsmacht und ihren örtlichen Organen zu befreien. Dies jedoch ist in einer modernen Gesellschaft unmöglich. Ein weiterer Gegensatz: Bewegungen agrarsozialistischen Typs vermochten nicht das Programm der Vermögensgleichsetzung zu verwirklichen. Trotz ihrer Widersprüche haben die heimischen agrarsozialistischen Bewegungen zur selbständigen Organisierung der Bauern und der Anerkennung demokratischer Ideen und Programme seitens der Gesellschaft beigetragen.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:55–60.

GYARMATHY ZSIGMOND

A paraszti polgárosodás hiányának társadalmi háttere Szabolcs megyében a 19. század végén

Már az Orosházán 1981-ben tartott agrártörténeti konferencián jeleztük, hogy Nyíregyházán a tudományos intézmények szakmai együttműködése nyomán több kötetben kiadásra kerül egy forrás- és dokumentumgyűjtemény, amelyben A munkásság és a parasztság élete és mozgalmai címmel közzétesszük feltáró munkánk eredményeit. Az első kötetben az 1886–1919 közötti időszakot öleltük fel, ezen belül különösen három nagyobb történeti eseménysornak szenteltünk figyelmet: a kivándorlásnak, a 19. század végi agrárszocialista mozgalmaknak és a tanácskormány működésének. Ezt a kötetet Hársfalvi Péter korán elhunyt barátunk szerkesztette, aki Orosházán a szabolcsi agrárszocialista mozgalom sajátosságait fejtegette előadásában. A konferencián elhangzott előadásokra építve a kötet bevezetőjében utalt arra, hogy a századvégi agrárszocialista vagy földosztó mozgalom megítélése a korábbihoz képest abban módosult, hogy kevésbé hangsúlyozta annak részint szocialisztikus, részint földosztó jellegét. Hivatkozott azokra, akik a Várkonyi-féle mozgalommal kapcsolatban és a szabolcsi megmozdulásokban nem tartották indokoltnak a földosztó jelleget kiemelni, mert ilyenre Szabolcsban csak elvétve találunk példát.¹

A századvégi, úgyszólván még teljes egészében falusi-paraszti mozgalmak hamar kifáradtak, lehanyatlottak a hatóság, a hatalom kemény fellépése következtében, továbbá – Hársfalvi véleménye szerint – azért is, mert ennek a mozgalomnak a szervezett munkásmozgalommal szinte semmi kapcsolata nem volt, sőt Szabolcsban a városokban és az iparban nem vagy alig volt osztálybázisa a szocialista munkásmozgalomnak.²

Az alábbi korreferátumban ezt a tételsort visszük tovább, elemezve a századvégi kivándorlás és agrárszocialisztikus megmozdulások okait a Nyírségben, s ezen keresztül kívánunk eljutni ahhoz a konklúzióhoz, hogy a paraszti polgárosodás hiánya, mint társadalmi háttér, milyen szerepet kapott az agrárszocialisztikus megmozdulásokban.³

Szabolcs megye Mezőgazdasági Bizottsága a századfordulón belügyminiszteri felkérésre tanulmányozta a Szabolcs vármegyéből Amerikába történő kivándorlást, kereste annak indítóokait, s ezt a munkát javaslataival együtt a Szabolcs megyei közgyűlés elé terjesztette.

A hivatalos és magánúton beszerzett adataik szerint a kivándorlás 1897-ben lépett fel járványszerűen, és egyre nagyobb méreteket öltött. Éppen akkor tehát, amikor Szabolcs megyében általában rossz volt a termés, és a több helyen jelentkező szocialisztikus zavargásokat bírói és katonai hatalommal szüntették meg. 1899–1900-ban 1190 egyén vándorolt ki a megyéből, s ennek 90%-a úrbéres és zsellér volt a hivatalos adatok szerint.

A kivándorlók eleinte 2–3 évre kérték az útlevelet, s főleg Amerikából, az otthon hagyott családnak pénzt küldözgettek haza, ami azt a reményt táplálta, hogy haza fognak térni itthoni családjukhoz, de „a minden áron való meggazdagodás ördöge által megszállva, mindinkább elhidegültek a vallásos erkölcsi élettől és az édes haza iránti hűségtől” – írták jelentésükben a vármegye honatyái.

A kivándorlás egyéni okát nem abban látták, hogy a kivándorlók itthon munkát, mérsékelt haszonbért vagy aránylagos részesedéssel művelésre földet sem kaptak, hanem abban, hogy a szabolcsi falu népe „azt a folytonos, fáradhatatlan munkát, azt a legnagyobb nélkülözésig menő takarékosságot, az okszerű gazdálkodást, amit Európa nyugati államaiban az újabb korban általában látunk, nem sajátította el”. Ehhez járult az, hogy egyik-másik kivándoroltnak sikerült Amerikában aránylag rövid idő alatt tőkeszámba menő pénzt szerezni, s ha hazaküldte, ennek csalogató híre hamar elterjedt. Az ilyen tőkét itthon nem ipari vállalkozásra, inkább birtokvásárlásra használták fel, nem mindig szerencsésen.

A kivándorlás közvetett indítóokát vélték felfedezni abban, hogy bár 1848-ban egy tollvonással eltörölték a jobbágyságot, megszüntetették az úrbériséget, de a haza egyenlővé tett, valamennyi állampolgárát nem emelték ténylegesen a beígért helyzetbe. Ehhez hosszabb időre lett volna szükség, de az óhajtott jó sikert biztosító átmeneti intézkedések megtételére a törvényhozás az akkori mozgalmas időben már nem ért rá, az őket követő abszolutisztikusan uralkodó kormányok pedig, mint másban, úgy e kérdésben sem tartották szem előtt a nemzet és a haza érdekeit. Mi történt tehát? A közép és kis földbirtokos, valamint a volt jobbágyság egyszerre megkapott minden állampolgári jogot, de a kellő szakértelem, tapasztalat és főleg az okszerű és jövedelmező gazdálkodáshoz szükséges befektetési pénztőke hiányzott mindenkinél. E megállapítás az 1901-ben tartott Szabolcs megyei közgyűlés irataiból való, bár igaz, hogy ezt is csak hat évvel később, 1907-ben terjesztették fel a kormányhoz...⁴

Nagymértékben hozzájárult az általános elszegényedéshez az 1848/1849. évi szabadságharcot követő 18 esztendei abszolutisztikus korszak, melyben nemcsak a nemzet alkotmányos jogait konfiskálták, hanem akadályoztatva volt minden közgazdasági, kereskedelmi, pénzügyi, sőt közművelődési haladás is.

Az 1867-ben új életre kelt alkotmányos államiság és ennek minden vélt áldásos alkotása a közép- és kisbirtokos osztályt már tönkrement állapotban találta, és őket sem az állam, sem a társadalom anyagilag felemelni nem volt képes.

A hangzatos nagyhatalmi állapotért Magyarországot az Osztrák–Magyar Monarchiában a közös vámszövetség sok-sok millióval károsította. Ez pedig a nemzet valamennyi osztályát sújtotta, de legerősebben és legtöbb kárt okozva a földbirtokosoknak, a mezőgazdasági munkából élő agrárnépességnek és a kisiparosoknak.

Miután a birtokminimumot törvényesen nem állapították meg, a parasztbirtokok nagyon apró darabokra osztattak fel, ezzel szemben a hitbizományok óriási földbirtokai nemhogy felosztás alá kerültek volna, inkább növekedtek a törvény védelme árnyékában. Az 1894:XII. tc. az úrbéres, a törpe- és zsellérbirtokok gazdálkodásában a nyomásos parasztgazdálkodás megszüntetését támogatta, ez sújtotta a szántóföldi termelést és az állattartást.⁵

Kausay Tibor kiskállói földbirtokos, 200 holdas gazda, aki arra hivatkozással, hogy ő a nép között élve ismeri annak bajait, arra a kérdésre, hogy mi is lehet a kivándorlás indítóoka, a következők szerint válaszolt egyik írásában. „Nem egyéb, mint az eladósodásból előálló elszegényedés. Ezen az alapon pedig előáll azon kérdés, hogy miért adósodik el a nép? Költekezik, korcsmázik, avagy nem talál munkát keresetre? A korcsmázás egy kis részben sajnos közreműködik, de nem áll ez az egészre; más itt a baj, tehát azt kell kutatni.” Évről évre rosszabb gazdasági helyzetben nincs semminek jó ára. Továbbá még a gazdálkodáshoz szakszerűen értő gazdáknak is gondot okoz, hogy az egyre nehezebb viszonyok között úgy alakítsák a gazdálkodást, hogy az jövedelmező legyen. Ezt az 5–10 holdas kisgazda még kevésbé tudja elérni, miközben sújtja az adó, a közteher, a dráguló megélhetés. Az életfenntartás küzdelmes nehézségeivel növekszik a kivándorlók száma is.

Még a nagyobb gazdáknak is a megélhetéshez és a gazdálkodáshoz pénzre lett volna szüksége, de nem kaptak. A nagyobb birtokos vehetett fel kölcsönt váltóra, vagy ráterhelték a birtokára, az ilyen adósságból származó nehézséget szorgalommal, tudással és a föld nélküli agrármunkások és cselédek bérének leszorításával valahogy csak kigazdálkodta. De mit tehetett az az 5–10 holdas kisgazda, akinek termését elemi csapás érte, vagy megdöglött a kisegítő keresetet biztosító ökre, lova, tehene? A kevés termésből, ló nélkül nem élhetett meg, munkát nem végezhetett. A veszteségek pótlására neki is kölcsönökhöz kellet folyamodnia, mert olyan kisgazda, aki anyagi veszteségeit saját tőkéjéből pótolni tudná, fájdalom, nagyon kevés volt.

Születés, esküvő, halál ugyancsak pénzkiadással járt. Az 5–10 holdas kisgazdának – mégha 40 koronában is számítjuk egy hold földje tiszta hasznát – az összesen 200–400 korona jövedelem csak azt a létminimumot biztosította, ami egy családos ember megélhetéséhez feltétlenül szükséges volt.

Kausay Tibor arra a következtetésre jut, hogy a kivándorlás alap oka abban keresendő, hogy „a nép rendkívüli, szükséges esetekben nem tud magának olcsón pénzt szerezni, hanem az ilyenkor felvett drága kamatú pénz okozza elszegényedését, eladósodását, s amikor már látja, hogy nincs mentsége és nem akarja dob pergését saját fülével hallani, keres egy másik hazát, bízva a jó Isten jóságában és saját erejében”.⁶

Az előbbi okfejtések alapján arra a kérdésre, hogyan lehetett volna megtalálni a paraszti polgárosodás lehetőségeit, feltételeit, ki kell jelentenünk, hogy utólag sem lehetünk okosak. A polgárosodásra a paraszti társadalomnak nem volt anyagi lehetősége.

Mi volt a helyzet az agrárszocialista mozgalommal kapcsolatban? Szabolcsban a mozgalom mindössze egyetlen esztendeig tartott, 1897 szeptemberétől 1898 őszéig, majd elhalt. Mit tettek a napkori, leveleki parasztok, ami kiváltotta a hatalom ellenállását? 1897 szeptemberében néhányan aláírásokat gyűjtöttek a faluban, hogy „vérükön is igyekezzenek felsőbb helyen orvoslást keresni”, mert az uraság a feles földek után uzsora szolgálmányt követelt, és csekély összeggel fizette a napszámot. Az aláírásgyűjtőket a községházán a főszolgabíró kihallgatta. Támogatásukra 60 főnyi tömeg gyűlt össze, akik követelték, hogy az aláírt kihallgatási jegyzőkönyvet a főszolgabíró adja vissza, s mert erre az nem volt hajlandó, kezéből kikapva eltávoztak. Bírósági ügy lett belőle.⁷

Thas, Karász községekben a Földmívelő című lap érkezett több száz példányban, a címzetteket a csendőrjárőr a községházára hívatta, hogy kihallgassa őket és meghallgassa panaszukat. Előadták kérésüket, hogy ne harmados földet adjon a földbirtokos nekik, hanem felesben dolgoztassa őket külön munkakötelezettség nélkül, és idegen helyről ne alkalmazzon munkásokat, valamint szabadon olvashassák a hírlapokat, akkor ők nem bántanak senkit, de ha sérelmük lesz, egytől egyig készek meghalni.⁸

Székely községben valaki versbe foglalta panaszát:

A mi kis harmadost kapál, azt sem tudja

Maga használja el vagy pég másnak adja

Mert ütik a dobot, jön a végrehajtó

Ebadó – közadó és állami adó

Közmunka és érte irodai költség

A nevét sem tudom, annyi jön hozzá még,

Ha aratunk részért úgy vagy 14 nap

Hat véka életet egy arató kap

Azt oda kell adni papnak, tanítónak,

Kántornak, bakternak – harangozónak

Így ha eljön a tél hát nem marad semmi

Éhséget hideget kell aztán szenvedni

Mert a házunk hideg nincs mivel fűteni.⁹

A Kékcsei Földművelő Egylet levelet írt a vármegye vezetőihez, hogy „nálunk a földesuraság mintegy 3428 hold földdel bír, a lakosság, amely mintegy 800 lelket számít 509 hold földdel rendelkezik, abból is a papok, tanítók és jegyzői föld 169 hold, tehát marad 340 hold 800 lélek számára, ezek között is csak 19 földdel bíró gazda van, a többi csak egy vékás, vagy félvékás illetőséggel bír, vagy semmije sincs”. Mit követeltek? „Adjanak a földbirtokosok és árendások földet felébe uzsora nélkül, a harmados föld pedig töröltessék el az uzsorával együtt.” „1848/49-ben a földesuraság úrdolgásai voltunk, s földbirtoklási jogot csak 19 ember kapott, mi tehát mint szegény zsellér és napszámos emberek kérjük ugyan azon arányban földbirtoklási jogunkat.” Összesen 8 tételben sorolták fel még sérelmeiket, s ezen felül külön a béresek, a kocsisok és a dohánykertészek.¹⁰

A nyírkarásziak mozgalma a szabolcsi agrárszocialista mozgalom legélesebb, nyílt összecsapása volt a fennálló renddel, a hatóságokkal. 1898. január 20-án hozzáfogtak a földosztáshoz a falu határában. Vezetőiket letartóztatták és Kisvárdára szállították, a tömeget, amelyik ki akarta szabadítani, a járásbíró tekintélye lecsendesítette.¹¹ A kállói főszolgabíró arról értesíti a főispánt, hogy balkányi és szakolyi szocialisták a telekkönyvi hivatalt akarják megtámadni.¹² Kántorjánosiban a felindult főszolgabíró a türelmesen várakozó tömegbe lövetett, többen megsebesültek, s az anyakönyvi bejegyzés szerint lövés okozta halállal egy ember meghalt.¹³

1898 szeptemberétől témára vonatkozó irat már nincs.

1899. december 29-én keltezték a nyírbogdányi és a nagykállói járás főszolgabírái a következő jelentést: „Járásunk területén f. évben egyáltalán nem tapasztaltam semmiféle szocialisztikus irányú mozgalmat ... ez év folyamán a volt szocialisták egyáltalában visszatartották magukat mindenféle mozgalomtól.”¹⁴

A mozgalom okainak értelmezésére korabeli forrásunk a szatmári alispán összefoglaló jelentése. 1897. december 10-én a közgyűlés egy bizottságra bízta „a szomszéd Szabolcs vármegyéből átcsapott szocializmus kérdésének” vizsgálatát. Úgy látták, hogy azok, akik „jobb módban kezdve az életet, különböző okok miatt a társadalmi fokozatban lejjebb szállottak, vagy érzik, hogy lejjebb szállanak, ők lázadoznak”. A törvényhozás képtelen „az élet aprólékos változásaira törvényt hozni, ezért sok a panasz”. „Dacára tagadhatatlan haladásunknak, a civilizáció terén még sok idő múlik el, míg a nép műveltségi állapota megengedi az alsó fokban a kormányzati ágak elméleti szétosztását.” Vagyis a civilizáció hiánya miatt a falusi jegyző csak ritkán lehet, mint közigazgatási tisztviselő, népe baján a törvény szerint segíteni képes vezető.¹⁵

*

Összegezve a történeti áttekintés alapján a kivándorlás és az agrárszocialista mozgalom Szabolcsban jelentkező okait, látható, hogy az 1848-as jobbágyfelszabadítással bár elvben a jobbágy polgári értelemben szabad emberré vált, mégsem tűnt el a jobbágyságban kialakult jogi és vagyoni tagozódás, sőt a századvégen felerősödött, és a kapitalista útra lépést, a tőkés gazdálkodás kialakulását s vele a polgári, nevezetesen a parasztpolgári átalakulást nem hozta magával. Feles, harmados, napszámos, úrbériség nélküli úrdolga jelzi a pénztelenséget a nagy- és középbirtokon egyaránt. Sem tőke a gazdálkodáshoz, sem a paraszti polgárosodással járó életmódváltozás nem következett be. Nem az előrehaladás képezte a mozgalmak rugóit, hanem a visszasüllyedés, az elszegényedés veszélyétől való félelem. Ennek sajátos formájú elkerülésére tett lépések voltak az agrárszocialista zendülések és a kivándorlás Szabolcsban.

Jegyzetek

1

Hársfalvi Péter: A szabolcsi agrárszocialista mozgalom sajátosságairól. In: Agrárszocializmus Magyarországon. (Szerk.: Szabó Ferenc.) Békéscsaba–Orosháza, 1986. 121–126.

2

Gyarmathy Zsigmond: Az agrárszocialista mozgalom tudati és szervezeti előzményei Szabolcs-Szatmár megyében. In: uo. 81–88.

3

A munkásság és parasztság élete és mozgalmai Szabolcs-Szatmár megyében 1886– 1919. (Szerk.: Hársfalvi Péter.) Nyíregyháza, 1981. 349.

4

SzSzBMÖL. IV. B. 411. Alispáni iratok VIII. 1901/715.31. Mgb. 1901. sz.

5

Uo.

6

Nyírvidék, 1901. június 16. l. Kis-Kálló, Kausay Tibor földbirtokos.

7

SzSzBMÖL. IV. B. Agrárszoc. Gyűjt. XI. 539/97.; 28. sz. pallium.

8

Uo. 8957/1897. K.

9

Közli: Simon Péter: A századforduló földmunkás és szegényparaszt mozgalmai 1891– 1897. Bp. 1953. 142–144.

10

SzSzBMÖL. IV. B. 411. 31. sz. pallium.

11

Tóth István: Földosztó mozgalom Szabolcs megyében 1897–1898. Bp. 1963. 72–76. Továbbá SzSzBMÖL. IV. B. 411. 40. sz. és 47. sz. pallium.

12

A munkásság és parasztság élete... i. m. 88.

13

Uo. 34., továbbá SzSzBMÖL. IV. B. 411. melléklet: Földművelő.

14

SzSzBMÖL. IV. B. 411. Alispáni iratok IX. 1899/25. 11833; 15822/1899. K. sz.

15

SzSzBMÖL. IV. B. 411. Alispáni iratok IX. 1899/25. sz.

ZSIGMOND GYARMATHY: Gesellschaftliche Hintergründe des Mangels an bäuerlicher Verbürgerlichung im Komitat Szabolcs Ende des 19. Jahrhunderts

Der Verfasser gibt einen Überblick hinsichtlich zeitgenössischer Emigration, lokaler agrarsozialistischer Bewegungen bzw. zu den Ursachen jener. Er stellt fest, dass es an dem nötigen Kapital für eine moderne Landwirtschaft mangelte, ebenso an erforderlichen Fachkenntnissen – während die Lebenskosten stetig stiegen. Der Bauernschaft standen keine finanziellen Mittel zur Verbürgerlichung zur Verfügung. Ursache der Emigration und agrarsozialistischen Aufruhrs war also nicht der Wille zum Fortschritt, sondern die Angst vor einer Gefahr der Verarmung.