Begegnungen

1088 Budapest, Rákóczi út 5.; Tel: (36 1) 381 23 47; E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Begegnungen05_Erenyi

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:31–35.

ERÉNYI TIBOR

Az agrárszocializmus és a szociáldemokrácia

A magyarországi szociáldemokrácia már kezdeti időszakában (Általános Munkásegylet, Frankel) tudatában volt annak, hogy a még agrár Magyarországon a mezőgazdasági munkásság száma felülmúlja az ipari munkásokét. Az volt a szociáldemokrata álláspont, hogy a mezőgazdasági munkásokat is szervezni kell – lényegében szakszervezeti jelleggel. A törpebirtokosokat a nincstelenek közé sorolták – a paraszti birtokot viszont, a marxi prognózisokat figyelembe véve, halálra ítéltnek tekintették. Általában: a tulajdon kérdésében elvileg a szociáldemokrácia merev álláspontot foglalt el: a termelési eszközök magántulajdonát elutasította, azok társadalmasítását (nem államosítását, hanem inkább szövetkezeti tulajdonba vételét) szorgalmazta. (L. a Magyarországi Általános Munkáspárt 1880. évi programját, a Szociáldemokrata Párt 1890. évi Elvi Nyilatkozatát és az 1903-ban megfogalmazott pártprogramot.)¹

Ugyanakkor a társadalmasítás fogalmát nem konkretizálták: nem jelölték meg pontosan, mi veendő közös tulajdonba, és mi nem. Ez érthető, hiszen a „szocializálást” a jövő feladatának tekintették. A szociáldemokraták, amikor marxi szellemben beszéltek a jövőről, úgy vélekedtek, hogy maximális céljaik megvalósítása csak hosszú évtizedek múltán kerülhet napirendre, a közvetlen feladat „a demokratikus politikai viszonyok” kialakítása (szociáldemokrata párt) és a munkásság gazdasági érdekvédelme (szakszervezetek). Ezért került a pártprogramok előterébe a politikai jogok – elsősorban az általános, titkos választójog és az egyesülési és gyülekezési szabadság – szorgalmazása. A szociáldemokrata párt tehát (Magyarországon is) szocialista párt volt, de egyben demokratikus reformpárt is. Azt azonban utóbbi minőségében is el kívánta kerülni, hogy olyan helyzet kialakításához nyújtson segédkezet, amely megnehezíti a távlati (szocialista) célok elérését. Ilyennek tekintették – K. Kautsky ismert felfogása alapján – a földosztást, földreformot is, amely a magántulajdonnal rendelkezők számát nagymértékben megnövelte volna. (Ez az álláspont a későbbiekben, az első világháborút megelőző években – a revizionista befolyás: E. David agrárelmélete hatására – némiképpen enyhült.) A szociáldemokraták ekkor már el tudtak képzelni működőképes, valamiféle szövetkezeti rendszerbe illeszthető parasztgazdaságokat.

Az 1890-es évek elején az Engelmann Pál által vezetett párt az alföldi agrárproletariátus soraiban kiterjedt szervezőmunkát folytatott, amelybe óhatatlanul „felvilágosult” birtokos parasztok is bekapcsolódtak. A korabeli paraszt- mozgalmak (l. Szántó Kovács János tevékenységét) kifejezetten szociáldemokrata jellegűek voltak: politikai jogokat, a munkaviszonyok megjavítását követelték, és síkraszálltak a szervezkedés szabadságáért. (Munkásegyletek és más tömörülések létrehozása.) Az agrármozgalmak nagyarányú kibontakozását a szociáldemokrata szervezkedés indította el. A szervezőmunkában a városi és falusi ipari szakmunkásságnak, (illetőleg egyes szakmunkásoknak, továbbá számos írástudó, fiatal – ugyancsak szociáldemokrata – parasztembernek nagy szerepe volt. (Valamelyest pótolták a „mozgalmi értelmiség” szerepét. Kifejezetten értelmiségi elemek ugyanis az agrárszocialista mozgalomban alig vettek részt.)

Nincs teljes egyetértés a történelemmel foglalkozók körében az agrárszocializmus értelmezését illetően. Számosan mind a szociáldemokrata parasztmozgalmakat (Szántó Kovács), mind a „független szocialista” szervezkedést (Várkonyi), mind a későbbi demokratikus parasztmozgalmakat (Áchim L. András) „agrárszocialistá”-nak minősítik. Valóban, a szociáldemokratáknak mindhárom mozgalomhoz volt közük (érvényesült inspiráló hatásuk), agrárszocialista mozgalomnak – szerintem – azonban csak a Várkonyi-féle mozgalom tekinthető. Ismeretes, hogy a karizmatikus vezetővé fejlődő Várkonyi István a szociáldemokratáknál kezdte politikai pályafutását, az 1890-es évek második felében azonban meghasonlott azokkal. Nem értett egyet túlságosan is óvatos „szakszervezeti” taktikájukkal, és mindinkább magáévá tette a földosztás gondolatát. Az emocionálisan erős Várkonyi-mozgalom lényegét csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy két tendencia ütközött benne: a kommunisztikus, közösítő és az egalitárius, osztozkodó. Az 1890-es évek második felében (a zömmel szegényparaszti bázisra is visszavezethetően) mindinkább az utóbbi kerekedett felül. Várkonyi mozgalma elkülönült, elvesztette eredeti – sok szempontból szociáldemokrata – jellegét. (1897-ben ki is zárták az MSZDP-ből, majd – mint ismeretes – megalakította a Független Szocialista Pártot.) A mozgalom – Várkonyi vezetői tevékenysége mellett is – népközelben működött: a társadalmi bázisnak nagy hatása volt felfogására. A „független szocialisták” színes eszmevilága, mondhatnánk folklórja, sőt mitológiája mindig is megragadta a kutatók képzeletét.

Rá kell azonban mutatni arra, hogy – az említetteken kívül – a szociáldemokratákkal való meghasonlásnak volt egy másik fontos oka: a szociáldemokraták hegeli–marxi alapokra visszavezethető etatizmusa. Az államhatalom „befolyásolása”, „megváltoztatása”, „újjáalakítása”, a „gondoskodó állam” – ismeretlen, illetve elutasított fogalmak voltak Várkonyi és hívei számára, akiknek gondolkodására erősen hatottak a szociáldemokrata-ellenes, „ideális anarchista” filozófus, Schmitt Jenő Henrik nézetei. Mindenfajta hierarchiát, hatalmi struktúrát elvetettek, mozgalmukat föderatív alapokon kívánták felépíteni, az államot pedig kategorikusan elutasították, társadalomszervezési alapelvük különböző „szövetségi tanácsok” létesítésének eszméje volt. A Várkonyi-féle mozgalom nem volt sem nemzeti jellegű, sem pedig monarchista. Nem esküdött sem Kossuthra, sem Ferenc Józsefre – de a szociáldemokrata vezérekre sem. Túlnyomóan szegényparaszti követőik nem érezték magukat sem nemzethez tartozóknak, sem az uralkodó alattvalóinak, sem politikai vezérek katonáinak. Valóban a mélyben éltek, „a nemzet alatt”, és a politikai életbe nem a hagyományos módon kívántak bekapcsolódni.

Voltak, akik rámutattak arra, hogy – jóllehet a Várkonyi-mozgalom mindenfajta nacionalizmustól távol állott – megmutatkoztak benne antiszemita vonások is. Ez valóban így volt, habár Várkonyi István nem volt antiszemita, de a Földmívelő hasábjain – nemritkán – jelentek meg antiszemita megnyilatkozások. (A „zsidó” sokszor kapitalistát, bérlőt vagy uzsorást jelentett.) Beszélhetünk tehát – egyébként nem csak a századforduló vonatkozásában – bizonyos szegényparaszti antiszemitizmusról. A birtokos parasztság (főleg annak felsőbb rétege) viszont általában mentes volt a zsidóellenességtől – nem volt ugyanis érdekkonfliktusa a zsidókkal: nem volt különösebb oka rá, hogy akár a falusi szatócsot vagy bérlőt irigyelje, és az uzsorára (sok szempontból normális gazdasági tevékenység) sem volt rendszeresen ráutalva. (Természetesen köztudott, hogy az antiszemitizmusnak nem kizárólagos okai az érdekkonfliktusok.)

Az agrárszocialista mozgalmak kapcsán felvetődik a gyors fellobbanás és elhamvadás kérdése. Két tényezőre lehet mindenekelőtt utalni. Az egyik a hatósági erőszak. Ez jól bizonyítja a korabeli magyar liberalizmus korlátait. A legelesettebb társadalmi rétegek mozgalmait (különös tekintettel az agrártársadalomra) a kormányzat mindig is nagy veszélynek tartotta – és eszerint járt is el. (A némely szempontból valóban liberális, a szabadkőművességet pártoló Bánffy Dezső miniszterelnök nevéhez fűződik pl. a „Bánffy-terror” fogalma.) A hatóságokat maguk a pártprogramok (munkaviszonyok javítása) nem érdekelték különösebben, bár a földosztással kapcsolatos, nyíltan megfogalmazott igények kiváltképpen nyugtalanították őket. (Egyébként – a sok szempontból megértő – Vadnay Andor joggal mutat rá arra, hogy nem a programok voltak lényegesek, hanem a mögöttük meghúzódó, a változásra törekvő akarat.)

A gyors hanyatlásban – az elnyomáson és csalódottságon kívül – kétségkívül része volt a mozgalom tartósságát biztosító szervezeti erő hiányának. Várkonyiék nem rendelkeztek megfelelő emberek (szerzők) tucatjaival és kellő gazdasági erőforrásokkal sem. A szociáldemokrata párt sem volt képes arra, hogy híveit anyagi szempontból megfelelően biztosítsa. Ami Várkonyiékat illeti, 1897-ben kiválva a szociáldemokráciából, nem is számolhattak azzal, hogy segítséget kapnak tőle. Az MSZDP valóban nem integrálhatta az eruptív agrárszocialista mozgalmakat – azok nem voltak szociáldemokraták. Arra azonban törekednie kellett volna, hogy valamilyen együttműködést alakítson ki velük. Sajnos, ez is elmaradt. Az MSZDP-től korábban szokás volt számon kérni „a munkás– paraszt szövetség” létrehozásának elmulasztását. A helyzet nem ilyen egyszerű. Ismeretes, hogy elsődlegesen különböző (parasztrétegek közötti) ellentétek akadályozták meg egy országos parasztpárt kiépítését. Az ipari munkásság és a „parasztság” között pedig éppenséggel nem volt valamilyen eleve mindenki előtt világos érdekazonosság. (Az MSZDP bázisát alkotó ipari szakmunkásság egy része pl. a földreformtól azért is idegenkedett, mert úgy vélte, hogy az az élelmiszerárak növekedésével járna együtt.) Az ipari munkásság és a mezőgazdasági proletariátus között kétségkívül volt érdekazonosság. Ebben a vonatkozásban ki is alakult bizonyos együttműködés. (Ennek kiépítését célozta az MSZDP vezetésének Csizmadia Sándor nevével fémjelzett korabeli tevékenysége.) A baj azonban az volt, hogy a különböző hatósági és „uradalmi” korlátozások miatt a szociáldemokrata agitáció csak nehezen közelíthette meg a mezőgazdasági munkásokat, akiknek zöme egyáltalában nem „európai szinten” tengődött a „millenáris Magyarország” társadalmának sötét peremterületein.

Ilyen körülmények közepette az agrárszocialista mozgalomnak volt-e egyáltalában „haszna”? Volt, mert megmozgatta a magyar paraszti tömegek nem jelentéktelen részét, elhintette a politikai aktivitás magvait. Nem véletlen, hogy olyan demokratikus parasztmozgalmak, mint pl. a Mezőfi és az Áchim vezette, de még a Nagyatádi Szabó-féle is profitáltak Várkonyiék tevékenységéből. A demokratikus parasztmozgalmak kibontakozása (tehát a 20. század eleje) idején az MSZDP politikája is változóban volt. Az új vezetők (Garami, Kunfi stb.) érzékelték, hogy a marxi prognózisokkal nincs minden rendben. A társadalom nem polarizálódik maroknyi tőkésre és tengernyi proletárra. Formálódóban volt ennek hatására a szociáldemokrata koalíciós elv, mely szerint a jelentősebb társadalmi osztályokat és rétegeket képviselő demokratikus pártoknak kell kialakulnia, illetve megerősödnie – éppen a magyarországi progresszió érdekében. (Gondoljunk a Nemzeti Tanács 1918. őszi pártjaira.) A szociáldemokraták nemcsak a liberális függetlenségiekkel és más liberálisokkal, hanem a politikai katolicizmussal és a nemzetiségi pártokkal is együttműködtek volna, legfőképpen pedig egy országos parasztpárttal. Ilyen jellegű „nagykoalíció” azonban nem kovácsolódott ki. Az okokat itt aligha elemezhetjük. Utalunk azonban arra, hogy Garami Ernő és Nagyatádi Szabó István között jó személyi kapcsolat volt ugyan, szorosabb politikai együttműködés azonban – különböző érdekkonfliktusok miatt – nem alakult ki. (Egyébként valóban országos jellegű parasztpártot Nagyatádinak sem sikerült létrehoznia.) Ami pedig a politikai katolicizmust illeti, a katolikus egyház az agrárszocializmustól mindig is mereven elzárkózott, Várkonyiék viszont erősen antiklerikálisok voltak, és úgy vélekedtek, hogy a katolikus egyház túlságosan erősen kötődik társadalmi érdekeihez; elsősorban hatalmas földbirtokaihoz. Azt is érdemes megjegyezni, hogy az 1914 előtti években enyhült az MSZDP földreformmal kapcsolatos magatartása is: több szociáldemokrata (pl. Varga Jenő) már üdvösnek tartotta a „demokratikus agrárrendszabályokat”.

Befejezésül még egy – röviden már említett – kérdés, amiről általában keveset hallhatunk. Milyen értelmiségi kapcsolatai voltak az agrárszocialista mozgalmaknak? A hagyományos magyar értelmiség zömét (kiváltképpen ekkoriban) a szociális problémák még nem kötötték le, bár voltak olyan protestáns lelkészek, akik felfigyeltek az agrárszocializmusra. A kialakuló urbánus értelmiség (legalábbis ekkor még) meglehetősen idegenül szemlélte az agrártársadalom mélyén zajló változásokat. (Vonatkozik ez – bizonyos mértékben – az MSZDP vezetőségére is, amelyben a zsidó származású, többnyire szakmunkásból értelmiségivé vált személyiségek túlreprezentáltak voltak.) A nemzetiségi értelmiség részvételéről sem tudunk sokat, jóllehet Várkonyiéknak (és még inkább az 1868-as, Eötvös-féle nemzetiségi törvényre, sőt – érdekes módon – a „magyar állameszmére” hivatkozó Mezőfiéknek) voltak román, szerb stb. hívei is. Valószínűleg az volt a helyzet, hogy a századfordulós parasztmozgalmak, amelyekben a szociális eszme kétségkívül uralkodó volt, a nemzetiségi (szlovák, román, szerb) értelmiség számára sem voltak eléggé „nemzetiek”.

Az agrárszocialista mozgalmak hagyománya – tetszik, nem tetszik – történetileg értékes hagyomány, amelyről kár lenne megfeledkezni akkor, amikor általában a szociális eszme háttérbe szorulásának vagyunk tanúi.²

Jegyzetek

A téma irodalmából néhány orientáló munkára kívánok hivatkozni. Vadnay Andor: A Tisza mellékről. Tanulmány az alföldi munkáskérdésről. Budapesti Hírlap újságvállalata 1900. A téma „hagyományos” liberalisztikus megközelítése. – Simon Péter: A századforduló földmunkás és szegényparaszt mozgalmai 1891–1901. Bp. 1953. A hasznosan informatív munka természetesen szemléletében – enyhén szólva – nem független megjelenési időpontjától. – Magyarország története 1890–1918. Bp. 1983. Főszerkesztő: Hanák Péter, szerkesztő: Mucsi Ferenc. Az agrárszocialista mozgalmaknak az előbbi által megírt története a téma ma is irányt mutató, korszerű és sokoldalú megközelítése. Közvetlenül a témakörömbe vág és egyetértésemmel találkozik Varga Lajos: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és az agrárszocializmus c. tanulmánya. In: Agrárszocializmus Magyarországon. Tudományos ülésszak. Orosháza 1981. május 5–6. Békés megyei tanács kiadása. – Újabb értékes munka: Farkas József: „Ne legyen többé se úr, se szolga!” Az agrárszocialisták eszmevilága. Bp. 1989.

Megjegyzem, hogy az utóbbi másfél évtizedben a helytörténeti kutatások kedvelt témakörei éppen a 19–20. századbeli hazai parasztmozgalmak voltak. A nagyszámú munkára nincs lehetőség hivatkozni, káros lenne azonban, ha ez a fontos témakör a jövőben – akár anyagi, akár más okokból – nem képezné különböző történelmi publikációk tárgyát.

TIBOR ERÉNYI: Agrarsozialismus und Sozialdemokratie

Nach Meinung des Autors war zu Beginn der Standpunkt der Sozialdemokraten Ungarns jener, dass die Arbeiter der Landwirtschaft praktisch mit gewerkschaftlichem Charakter zu organisieren seien. Nach 1890 setzte eine umfassende Entfaltung der Agrarbewegungen aufgrund sozialdemokratischer Organisationen ein. Hinsichtlich des rapiden Rückganges der agrarsozialistischen Bewegungen jedoch war von Bedeutung, dass die Sozialdemokratische Partei nicht in der Lage war, ihre Anhänger entsprechend zu unterstützen. Man war nicht fähig, die eruptiven agrarsozialistischen Bewegungen zu integrieren und man hat auch keine Beziehungen zu jenen ausgebaut.

Begegnungen05_Egyed

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:61–68.

EGYED ÁKOS

Erdély átalakuló-polgárosodó paraszttársadalma a 19. század második felében

Jelen dolgozat a parasztság polgárosodásának erdélyi sajátosságaira kívánja felhívni a figyelmet. Ezzel egyszersmind arra a kérdésre is választ próbálunk adni, legalábbis részben, hogy miért nem csaptak át az agrárszocializmus hullámai a történeti Erdélybe. E sajátosságokat az erdélyi parasztság társadalmi struktúrájának felvázolásával kell kezdenünk.

A paraszti társadalom struktúrája Erdélyben

A jobbágyfelszabadítás előtt Erdélyben a parasztság fogalma általában a jogilag alávetett rétegeket: a jobbágyokat és zselléreket ölelte fel. A szabad földművelő kategóriákra e fogalmat nem használták.¹ 1848 után azonban, mivel a különböző paraszti–földművelői rétegek közti jogi válaszfalak leomlottak, paraszt szavunk tartalma kibővült. A paraszttársadalomba most már beletartoztak mindazon kategóriák, amelyek földműveléssel állandó jelleggel foglalkoztak és paraszti életmódot folytattak. Vagyis a volt jobbágyság és zsellérség mellett, a korábbi szabad kategóriák: szabad székelyek, szászföldi szabad szászok és szabad románok, privilégiumokat elvesztett szegényrendű kisnemesek, valamint a román és székely határőr családok döntő többsége. Ezen a helyzeten nem sokat változtatott az, hogy a különböző rétegek még igen hosszú időn át megőrizték a korábbi rendi tudat maradványait, s a volt székely szabadok mindig is tiltakoztak az ellen, ha őket parasztnak nevezték.

Ezt az egységesítő társadalmi folyamatot, amely konkrétan az egyes kategóriák közti összekeveredésben is megnyilvánult, kétségkívül előmozdította – a jogi megkülönböztetések eltörlése után – a polgári földtulajdon létrejötte és megszilárdulása. Ha korábban más és más terhelés volt jellemző az egyes földtulajdon kategóriákra – közismert, hogy más megterhelése volt a jobbágyföldnek és ismét más például a székely határőri birtoknak stb. –, most az adórendszer egységes mércét alkalmazott, privilégiumokat nem ismert a paraszti földtulajdont illetően. S mivel a korábbi jogi állapotok megszűntek, a parasztság nagy része Erdélyben földtulajdonos szabad polgár lett. Az erdélyi és magyarországi paraszti tulajdonviszonyok közt az volt a lényeges különbség, hogy Erdélyben kisebb volt a birtok nélküli kategória aránya, mint Magyarországon.² Az meg közismert, hogy a történeti Erdélyben a földesúri nagybirtok sokkal kisebb területet foglalt el, mint Magyarországon. Bizonyos vidékeken a paraszti föld- tulajdon meghaladta a 90%-os arányt. Mindezek miatt a paraszti társadalom szerkezete a történeti Erdélyben másként alakult; itt erőteljesebb kisbirtokrendszer jött létre, mint Magyarország alföldi részein.³

Természetesen egyoldalú lenne szemléletünk, ha nem vennénk tekintetbe, hogy az egységesülési folyamattal egy időben a parasztság körében új tagozódás, rétegződés is végbement. Ezt részben a földtulajdon szabad forgalma, adásvétele, részben a gazdálkodás területén lejátszódó változások segítették elő. Miközben a parasztság egy része megerősítette helyzetét a társadalmi struktúrában, az elszegényedés folyamatáról is beszámolnak a történeti források.⁴ Mindkét folyamat: a gazdagodás és szegényedés a paraszti polgárosodás eredménye volt, bár más-más pólusán mentek végbe. Dolgozatunkban azonban nem e vonatkozásban, hanem a gazdálkodás, a piaci termelés terén követjük nyomon a polgárosodást, majd az életmód változásaira térünk ki.

Az első kérdésünk az, hogy milyen parasztgazdaság-típusokat különböztethetünk meg a vizsgált korszakban Erdélyben?

A gazdaságtípusokat, a birtokolt föld nagysága mellett, annak minősége, a gazdasági felszerelés, a gazdálkodás rendszere, a modern közlekedési eszközöktől való távolság vagy azokhoz közeli fekvés, s főként a gazdálkodás jövedelmezősége határozta meg.

Számszerűen Erdélyben a gazdatársadalomban az 1–5 holdas ún. törpegazdaságok voltak túlsúlyban. Ez a kategória nagyrészt természeti gazdálkodást folytatott, különösen a domb- és hegyvidéken. Ezzel a gazdaságtípussal kapcsolatban írta a Huszadik Század egyik munkatársa: „A parasztság háztartása általában teljesen zárt, naturálgazdálkodás. Az emberek általában mindent a maguk háztartásában állítanak elő, a nemzetközi cseregazdaságot itt egyedül az ablaküveg, a petróleumlámpa, az ekevas, a cukor, a hering és a szesz képviselik.”⁵ Ez a jellemzés kétségkívül az erdélyi törpegazdaságok zöméről általában elmondható volt. De ez a gazdaságtípus is eladott egy-két állatot, hogy az adófizetéshez szükséges pénzt előteremtse s a háztartások legszükségesebb kellékeit megvásárolhassa, de a pénz nagyobb részét mégis bérmunka vállalása által kereste meg.

Az előbbi gazdaságtípussal szemben az alföldi részeken, a folyóvölgyekbe, de mindenekelőtt a városi övezetekbe települt 1–5 holdas kategória már nem teljesen naturális típus. A kereskedéssel foglalkozók, például a Kolozsvár melletti hóstátiak, a Brassó melletti bolgárszegiek, a Nyárád melletti dinnyés és zöldségtermelő falvak nagyrészt piacra termeltek, így árutermelő kisgazdaságokat képeztek. Ilyen piacozás és árutermelés fokozottan volt jellemző a 6–20 holdas gazdaságokra, a 20–100 holdasok pedig rendszeresen termeltek a szélesedő felvevőpiacok számára.

Mekkora lehetett az aránya a különböző nagyságú, de rendszeresen piacra termelő gazdaságtípusoknak az összes paraszti gazdaságban? Nos, a kortárs köz- és agrárgazdászok számításai szerint Kolozs megyében a gazdaságoknak egynegyede termelt rendszeresen eladásra,⁶ Szolnok–Doboka megyében 25–60%-a, a vidék fekvése s adottságai szerint.⁷ Ha az egynegyedet átlagosnak fogadjuk el, akkor a következő eredményre jutunk: Erdélyben a századfordulón a gazdaságok 20–25%-a a viszonylag fejlett kisárutermelő típushoz tartozott, a parasztgazdaságoknak mintegy 30%-a viszont ( vitt terméket, ha a családi szükségleteken túl fölösleg maradt (vagy ha a szükség rákényszerítette, hogy a családi tartalékból is eladjon valamennyit). A többi, az összes gazdaságoknak mintegy a fele pedig naturális, részben önellátó, de jövedelmének kiegészítésére bérmunkát vagy ún. mellékfoglalkozást vállaló típusú gazdaság volt.

Bár a naturális gazdaságok aránya igen magas lehetett, látnunk kell, hogy a század első feléhez viszonyítva, amikor a piacra termelő gazdaságok aránya nem haladhatta meg a 10%-ot, a haladás jelentős. A piac tehát egyre nagyobb szerephez jutott a gazdaságok felét illetően. A polgárosuló külvilág, a városfejlődés bevonta a paraszti gazdálkodók egy részét a rendszeres áruforgalomba. Mivel Erdélyben viszonylag kevés volt az árutermelő nagygazdaság – itt inkább erdő- és legelőterületet tartott kezén a földesúri nagybirtok –, a gyorsan fejlődő nagyvárosok lakosságát, valamint a kiterjedt bányavidékeket vágómarhával, baromfival, tojással, tejtermékekkel, zöldséggel és gyümölccsel nagyrészt a paraszti gazdaságok látták el. Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben, Nagyenyed, Marosvásárhely, a Zsil völgye bányászhelységei felvevőpiaca befolyásolta a paraszti árutermelés szakosodását is az ún. zöldség- és gyümölcszónák kialakulása által. A vasúthálózat kiépülése viszont a korábbi zárt vidéki piacok átrendeződéséhez vezetett. Ha a vasúti korszak előtt például Gyulafehérvár hetivásárán az árak aszerint alakultak, hogy a mócvidéki lakosok szekérkaravánjai megérkeztek-e vagy sem, hogy családi szükségletre felvásárolják az árut,⁸ a vasutak megnyitása utáni időkben a gabonakereskedők és nagymalom-tulajdonosok megbízottai is jelen voltak a piacon, és ezek kereslete határozta meg az árakat.⁹ A fejlődő élelmiszeripar, a malom nagyipar, a cukorgyárak, tejgyárak további szakosodást követeltek a paraszti termeléstől. Már a kortársak is észrevették, hogy a barcasági (Brassó vidék) parasztság árutermelésének gyorsuló ütemét a brassói cukorgyár és vajgyár okozta.¹⁰ A szakirodalom azt is feljegyezte, hogy a Nyárád vidékének falvai, az ún. Murokország (Lukafalva, Ilencfalva, Fintaháza, Szentmiklós, Karácsonfalva és mások) felemelkedése a zöldségtermesztés felkarolásával kezdődött. E falvak piaca főként Marosvásárhely volt, de szekereikkel messzebbre is elhordták termelvényeiket.¹¹

A vasúthálózat kiépítése után az elszigetelődött vidékek árutermelésében visszaesés következett be. A Háromszék és Udvarhelyszék találkozási pontján, a vasúttól távolabb fekvő Erdővidékről jelentették a századfordulón: „E vidékről Brassóba, Udvarhelyszékre szállítván a gabonát, a szállítási költség a jövedelmi többletet, azaz a nyereséget felemészti.”¹² Az ilyen és ehhez hasonló tájakon az árutermelő gazdaságok aránya lényegesen kisebb volt, mint azokon a területeken, amelyeken áthaladt a vasút.

Következő kérdésünk az, hogy az árutermelő gazdaságok mire fordították a piacról szerzett jövedelmet? Befektették-e a termelőmód, technika feljavítása érdekében, vagy életmódjuk megváltoztatására költötték?

Bizonyos, hogy sem az egyik, sem a másik kérdés (a gépi eszközök beszerzése, illetve az életmód megváltoztatása) nem érdekelte a 19. század második felében annyira a parasztságot, mint egy harmadik kérdés: a földvásárlás. Éppen ezért a piacozó, kis vállalkozásokba bocsátkozó, esetleg kupeckedő gazda bevételének nagyobb részét, sőt gyakran egészét arra fordította, hogy még egy parcella földdel gyarapítsa a családi vagyont, és erre még kölcsönt is szívesen vett a bankoktól. A földszerzés az önellátást, a család jövőjének biztosítását szolgálta, néha az árutermelés bővítését is, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a több föld jobb helyet jelölt ki a falu társadalmában a családnak, tehát státusszimbólum is volt. Ez még sem jelentheti azt, hogy a fennmaradó összeget ne arra használta volna a parasztgazdák egy része, hogy jobb eszközöket vásároljon, vagy éppen termékenyebb állatot szerezzen be. Ebben pedig a szászföldi gazdaságok jártak az élen, egyrészt, mert Brassó és Szeben piaca, fejlett élelmiszeripara számára érdemes volt termelni, másrészt mert a gazdakörök, a szász gazdasági egyesületek kedvező feltételeket igyekeztek biztosítani a mezőgazdaság modernizációjához.¹³ Ha nem is éppen ilyen arányban, de az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület is kezdeményezett hasonló akciókat. A gazdálkodás modernizálásában a Székelyföldön Háromszék járt az élen, valamint a Marosvásárhely környéki falvak.

A gazdaságok pénzjövedelmének növekedése, a polgárosodó környezet az életmódra is hatással volt. Különösen az 1880-as évektől figyelhető meg a falu életvitelének módosulása, lassú polgárosodása. Az átalakulást a falukép változása mutatta a külső szemlélőnek. Az anyagi gyarapodás, de az igények növekedése is a lakóházak építési módjában volt a legfeltűnőbb. A történeti forrásokban (de nem egy helyen a mai faluképen is) olvasható-látható a házak méreteinek a megnagyobbodása, gyorsan terjedt a tégla, kő és a cserép felhasználása az építkezésen. A bútorzat, a lakásbelső is átalakulóban volt.¹⁴ T. Nagy Imre, a Csíki Lapok egyik szerkesztője, Csík megye gazdasági előadója ragadta meg érzékletesen az életmódbeli változásokat, azok tendenciáit. „A falusi nép törekvése – írta –, hogy takaró cserge helyett paplant, a háziszőttes ágyterítő, asztalterítő helyett bolti terítőt, cserépedények helyett porcelán- és bádogedényeket, kávéskészletet, fakanapé helyett töltött dívánt, pohárszék helyett kredencet, láda helyett sifonart, medvefűtő helyett modernebb érckályhát szerezzen be.”¹⁵ T. Nagy Imre az ízlésváltozást érte tetten. S mivel Csík megye nem tartozott a polgárosodásban élen járó vidékek közé, a fentiek Erdély egyes más területeire fokozottan érvényesek. Kivéve a magas hegyvidéket és a Mezőséget, ahol a változások csak jóval később jelentkeztek. Mindenesetre folyamatjellegű változásokról van szó, amelynek során a még mindenhol túlsúlyban levő hagyományos paraszti életmódba polgári jellegű, városias elemek kerültek.

A változás a paraszti viseletet sem hagyta érintetlenül. A jobbágyfelszabadítás előtt a ruházat majdnem egészében háziipari termék volt. A századfordulón újabb és újabb falvak, sőt egész vidékek hagyták el részben vagy egészben a házilag előállított népviseletet és öltözködtek bolti holmikba. Ebben a folyamatban nem kis szerepe volt a városi cselédkedésnek. Székely lányok például nagy számban szegődtek el házicselédnek Brassóba, Kolozsvárra, Budapestre, Bukarestbe és máshova. Abban az időben a lapok sokat írtak az ún. székely cselédkérdésről, annál is inkább, mivel ez néha lánykereskedelembe csapott át. A tipikus mégis az volt, hogy egy idő után a lányok visszatértek a szülőfaluba és férjhez mentek. A Budapesten megjelenő Magyarság című lap 1902-ben írta a következőket: az újmódi világ akkor kezdődött, amikor akárhány székely lány városi szolgálatba állott. Nem is azért ment el, mintha bérére nagyon rá lett volna szorulva, hanem csak azért, hogy lásson, tanuljon. „A városból aztán divatos, városias szabású ruhában mentek haza, otthon a divatot egyiktől eltanulta a másik.”¹⁶

A polgárosodás egy másik forrása az iskola volt. A 19. század utolsó harmadától az elemi oktatás általánossá vált, bár nem minden tanköteles gyermek látogatta az iskolát. Az iskolahálózat azonban megvolt: 1890-ben a történeti Erdély 2568 falujából és községéből 2315-ben működött iskola, 211 falu más településsel közösen tartott fenn iskolát, mindössze 42 falu maradt teljesen iskola nélkül. Voltak vidékek, ahol a polgári iskolákat is egyre többen látogatták; látogatása is gyakori kezdett lenni; ezt a jelenséget főként a szász és székely falvakban figyelték meg a kortársak. Az írni és olvasni tudás terjedésével párhuzamosan növekedett az újságolvasás.¹⁷ Az osztrák–magyar dualizmus kora, különösen pedig a századforduló, a civilizáció terjedésének a kora volt Erdélyben is, és ez a falusi viszonyokat sem hagyta érintetlenül. Ez nemcsak a szász és magyar településekre vonatkozik, de igaz a románok lakta falvakra is. A román parasztság elsősorban a volt Királyföldön, valamint a korábbi határőrövezetben mutatott fel számottevő polgárosodást mind a gazdálkodás, mind az életmód terén.¹⁸ Orláton (Szeben megye) az idősebb román lakosok inkább kalendáriumot olvastak, de a fiatalok már újságot. A községi könyvtárnak 250 kötet könyve volt, a Foaia Poporului (Népújság) 15 példányban járt a faluba. Az erdélyi románok kulturális egyesülete 430 községi könyvtárat tartott fenn.¹⁹

A századforduló az egyesületek alapításának kora. Székelykeresztúron, ebben a székely-magyar földművesek által lakott mezővárosban kilenc egyesületet alapítottak, a Torda–Aranyos megyei Bágyban (a régi Aranyosszék) olvasóegylet, dalkör működött.²⁰ Arad, Bihar, Szatmár megye keleti területein is mind több szocialista olvasókör jött létre.

Egészében véve a paraszti társadalomban a hagyományos népi műveltség volt túlsúlyban, de a polgárosodás, a városi műveltség is terjedt. A közismert visszahúzó tényezők ellenére a falu világában a jobbágyfelszabadítástól az első világháborúig a fejlődés, a polgáriasodás jelentette a fő tendenciát.²¹

Az erdélyi parasztmozgalmak típusai

A századforduló parasztmozgalmainak jellege, formái és tartalmi jegyei jól tükrözték a mezőgazdasági viszonyok helyzetét, az egyes vidékek, területek sajátosságait. Hangsúlyoznunk kell, hogy más típusú mozgalmak zajlottak le a mai értelemben vett Erdély nyugati részein (Bihar, Arad, Szatmár megyék, a Bánság), illetőleg a történeti Erdélyben, a Királyhágó és a Keleti-Kárpátok közti térségben.

A Viharsarok szomszédságában, főként Arad megyében, aztán Nagyvárad szomszédságában is már 1891-ben felfigyeltek az újszerű parasztmozgalmakra. Az Arad megyei kereskedelmi és iparkamara 1892. évi jelentésében erről ezeket írta: „A múlt évi [1891] zavargások az Alföldön, hol nem az ipari, hanem a mezőgazdasági munkások lázongtak, arról győztek meg mindenkit, hogy a munkáskérdéssel nekünk is foglalkoznunk kell.”²² Aradon 1891-ben a helyi szociáldemokrata szervezet Közjólét című lapjában értekezletre szólította Simánköz falu földmunkásait, hogy megbeszéljék, miként kell munkásegyletet alapítaniuk helyzetük javítása érdekében. A szóban forgó értekezleten 30 egyén jelent meg. Ezek magyar földmunkások voltak. A Bihar megyei Illyében viszont román földmunkásoknak egy idegenből érkezett személy „éjjelenként mécsvilág mellett a címére járatott munkáslapokból felolvasott részeket”.²³ A munkások kifogásolták, hogy a bérleti gazdaságokban a mezőgazdasági munkások lakhelye egészségtelen, a beteg gyermekek gyógyíttatásáról nem gondoskodnak, vasárnap robotnapot követelnek.²⁴

1891/92-ben megalakultak az első önálló falusi szervezetek Zimándköz, Zimándújfalu (Arad megye) és Illye, Románhomorog (Bihar megye) községekben. Mindenhol elnököt és vezetőséget választottak. Megmozdulásokról is beszámolnak a történeti források. Világos községben több alkalommal csoportosulásra került sor. Magyar és román földmunkások küldöttsége kéri a földbirtokost, vegye vissza a bérbe adott földet a bérlőtől s nekik adja bérbe.²⁵ Szemlakon (Arad megye) 1891 nyarán a munka nélkül maradt földmunkások felmentek a községházához s ott azt kérték az elöljáróságtól: tiltsa be a kukoricának ekével való kapálását, hogy a gazdák őket alkalmazzák munkára. Kérik a napszámbérek megállapítását is.²⁶

1891. június 18–19-én Galsa faluban (Arad megye) 160 szegény ember, akiket a filoxéravész tönkretett, valamint Miska, Magyarád és Világos községből az elöljáróság elmenekült.²⁷ Ménesen a közjegyző elbocsátását követelték. Pécskán 1891-ben a battonyai lázadás a „munkás és szegényebb osztályoknál élénk beszélgetés tárgyát képezi, s 300 zsellércsalád nyugtalankodik, mert legelőt nem biztosítottak állataik számára”.²⁸

Az agrárszocialista mozgalmak történetében 1897–1898-ban új jelenségekkel találkozunk: a Várkonyi-féle mozgalom hatásáról van szó. A mozgalom földrajzi határai kitágultak. Ennek központjai alakultak ki Szatmár, Temes, Torontál megyében, s tovább erősödött Arad és Bihar megyében. Ekkor került sor az első jelentős aratósztrájkokra is. A Várkonyi-féle független szocialisták alakuló kongresszusán küldöttek jelentek meg Zsombolyáról, Valkányból (Torontál megye), valamint a Bihar megyei Körösszegről. Csanádon a román és szerb parasztok alapítottak egyletet; egyesületeket hoztak létre ezenkívül Nagyszalontán, Piskároson és máshol is.²⁹ A független szocialisták román nyelvű lap kiadását is tervezték.

Rendkívül izgalmas kérdés az agrárszocialista mozgalomnak a parasztságra gyakorolt hatása. Az olyan falvakban, ahol nagyszámú agrárszegénység csatlakozik a mozgalomhoz vagy legalább rokonszenvez vele, az addig lenézett, semmibe vett emberek önbizalma megnőtt. A nagyszentmiklósi járásban, Valkány községben, ahol 800 szocialistát tartottak nyilván, 1898-ban 20 tagú küldöttség kereste fel a szolgabírót, azt követelve, hogy a szegény népet lássák el télire munkával, az ínségeseknek nyújtsanak segélyt.³⁰

1897 nyarán aratósztrájk mozgalom volt Bihar, Arad és Szatmár megyében. 1903-ban a Mezőfi-féle mozgalom vert erős hullámokat Bihar megyében. 1903-ban Nagyszalontán tartották meg az Újjászervezett Szocialista Párt kongresszusát.

A történeti Erdélyben nem terjedt el az agrárszocialista mozgalom. Itt, mint az előbbiekben jeleztük, jóval fejletlenebb volt az agrárszocializmus társadalmi bázisa: az agrárproletariátus, s általában az agrárviszonyok másként alakultak, mint az alföldi területeken. A történeti Erdélyben a hagyományos parasztmozgalmak voltak a jellemzőek. (Hagyományos mozgalmon az egymástól elszigetelt, ösztönös helyi megmozdulásokat, forrongásokat értjük.) A századfordulón legalább 80 helyi zendülésről tesznek említést a források.³¹ A lázongásokhoz csatlakozó rétegek esetről esetre mások, de általánosan annyi elmondható, hogy a mozgalomban a parasztság birtokos rétegei is részt vettek. Nemegyszer megtörtént, hogy az „egész falu” egységesen lépett fel. A parasztmozgalmak többsége a tagosítási és arányosítási munkálatok meghiúsítására, illetőleg a parasztságot ért károsodások (néha csak vélt sérelmek) elhárítására irányultak. A mozgalom a Székelyföldön csúcsosodott ki 1902-ben, amikor 150 székely faluban fogadták el azt az eredetileg Kézdivásárhelyen hozott határozatot, amelyben arra kérték Darányi Ignác földművelésügyi minisztert, rendelje el mindenféle birtokrendezési eljárás felfüggesztését, s hozzon a parlament új, igazságosabb tagosítási törvényt. A székelyföldi képviselők ilyen értelemben szólaltak fel a magyar parlamentben.³²

1906 után mind az agrárszocialista, mind a hagyományos mozgalmak hulláma véget ért, bár elszórt megmozdulásokra ezután is sor került.

Jegyzetek

A kérdés általános vonatkozásairól l. Szabó István: Jobbágyok–parasztok. Bp., 1976. 31–51.

A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. III. (Bp., 1900) megfelelő oldalak és Magyar statisztikai közlemények, 2. 42x–43x.

Magyar statisztikai közlemények. 2. 42x–43x. Vö. Egyed Ákos: A parasztság Erdélyben a századfordulón. Bukarest, 1975. 166.

A 19. század utolsó évtizedében évente 4565 parasztcsalád vagyonát árverezték el.

Huszadik Század, 1912. 227.

Erdélyi Gazda, 1886. február 15.

Szemmáry József: A parasztbirtok állapota Szolnok–Doboka megyében. Dés, 1880. 7.

A Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara jelentése kerületének közgazdasági viszonyairól az 1892. évben 37.

Uo.

Dörner Béla: Az erdélyi szászok mezőgazdasága. H. n. 1910. 212.

Benkő Samu: Murokország. Bukarest, 1972.

Erdővidék, 1905. július 4.

Dörner: i. m. 269.

Egyed Ákos: Az erdélyi magyar falu életmódja a XIX. század második felében. In: Falu, város, civilizáció. Bukarest, 1981. 246–270.

Magyarság, 1902. január 9.

Magyarság, 1902. január 16. Melléklet.

Egyed: Az erdélyi magyar falu... i. m. 259.

Maior, George: Politica agrara la români. Bukarest, 1906. 324.

Simu, Romul: Monografia comunei Orlat. Nagyszeben, 1913. 66.

Egyed: A parasztság Erdélyben a századfordulón. i. m. 207.

Uo. 223–258.

Az Aradi Kereskedelmi és Iparkamara jelentése kerületének közgazdasági viszonyairól 1892-ben 77.

Állami Levéltár, Nagyvárad. Főispáni iratok 1891/475.

Uo.

Állami Levéltár, Arad. Adminisztrációs iratok, 1900/3378.

Uo.

Uo. és 1900/1563.

Egyed: A parasztság Erdélyben a századfordulón. i. m. 231.

Uo.

Sebess Dénes: Magyar agrárevoluciók. Bp., 1908. 88; Lásd még Állami Levéltár, Sepsiszentgyörgy. Főispáni iratok, 1902/115; Állami Levéltár, Csíkszereda. Alispáni iratok iktatókönyv, 1902; Székely Nemzet, 1902. április 27.

ÁKOS EGYED: Wandlung-Verbürgerlichung der Bauerngesellschaft Siebenbürgens in der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts

Nach einem Überblick zu Struktur, Entwicklung der Warenproduktion und Wandel der Lebensweise der Bauerngesellschaft Siebenbürgens konstatiert der Autor: obwohl im großen und ganzen in der Bauerngesellschaft die traditionelle Volksbildung überwog, war bis 1914 die Verbürgerlichung die Haupttendenz. In den Komitaten Bihar, Arad, Szatmár sowie in dem Banat konnten zur Jahrhundertwende agrarsozialistische Bewegungen weite Verbreitung finden, während in der Region zwischen Königssteig und Ostkarpaten infolge der abweichenden Agrarverhältnisse voneinander isolierte, impulsive Aufstände und Aktionen charakteristisch waren.

Begegnungen05_Csikos-Nagy

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:109–121.

CSIKÓS-NAGY BÉLA

A magyar gazdaságpolitika minősítése – történelmi lecke*

Lehet valakinek akár jó, akár rossz vélekedése a jelenlegi magyar gazdaságpolitikáról, az aligha vitatható, hogy a termelési tényezők (a föld, a munka és a tőke), valamint a nemzetgazdaságot működésben tartó humán tevékenység hasznosulási foka elmarad a világátlagtól. Pedig a GDP egy főre eső világátlagát alacsony szinten tartja a volt gyarmatterületek hagyományosan gyenge gazdasági teljesítménye, ami alól csak néhány önállósult ország jelent kivételt, továbbá a fejlődő világban végbemenő népességrobbanás.

A magyar nemzetgazdaság térvesztése a világgazdaságban

Ez a megállapítás sokak számára talán meglepetésnek tűnhet. Magunkról ugyanis jó bizonyítványt szoktunk kiállítani. De mit mutatnak a számok?

Az 1 főre eső GDP Magyarországon a világátlagtól a következőképp tért el:

1870 +37,9

1900 +29,2

1950 +11,8

1980 +32,3

1990 +13,4

Az 1991–1996 időszakban az 1 főre eső GDP Magyarországon kereken 25%-kal csökkent, míg a növekedés világszinten folytatódott. Nagyot aligha tévedhetünk, ha feltételezzük, hogy Magyarország gazdasági teljesítménye 2000-ben mintegy 10%-kal fog a világátlagtól elmaradni.¹

A termelőerők fejlődésének 1870-től történő vizsgálata azért indokol megkülönböztetett figyelmet, mert ezt megelőzően Földünkön az agrárszektor volt az uralkodó. A fejlődés extenzív úton ment végbe. A technológia csak lassan változott. Állandósultak a történelmileg kialakult életkörülmények, ideértve a jövedelem-eloszlási viszonyokat is. Elegendő arra utalni, hogy az 1990-es értéken számolva az 1 főre eső GDP 1500-ban 565 USD-t tett ki és ez 1820-ban is még csak 651 USD körül alakult.

Fél évezred áttekintésében a következő kép adódik.

A világgazdasági fejlemények az 1500–1992 időszakban

1500 1820 1992

Földünk népessége (millió) 425 1 068,0 5 441

Egy főre eső GDP (1990 USD) 565 651,0 5 145

Világ GDP (1990 milliárd USD) 240 695,0 27 995

Világ export (milliárd USD) — 7,0 3 786

Tegyük ehhez hozzá: az 1820–1870 közötti években a növekedés mérsékelt volt. A világgazdaság 1870-ben állt gyors növekedési pályára, mely látványos méreteket a második világháború után vett.² Ebben az időszakban Magyarországon négy korszakváltás ment végbe. Ezek:

1) Az Osztrák–Magyar Monarchia viszonyai között formálódó magyar nemzetgazdaság. Ez az 1867. évi kiegyezéstől alkotmányjogilag 1918-ig tartott. Gazdaságilag az elvesztett első világháborúval, illetőleg a trianoni békeszerződéssel zárult le.

2) Az első világháború után a teljes függetlenségét visszanyert ország nemzetgazdaságának fejlődése, amely 1950-ig tartott, és jórészt Horthy Miklós kormányzásának időszakára esik.

3) Az 1950–1989 közötti időszak, amikor az ország újból elvesztette függetlenségét, amit a Szovjetunió katonai megszállása szentesített, és amelyre támaszkodva Magyarországon kommunista rezsim honosodott meg.

4) Az ország függetlenségének 1990. évi elnyerése, ami visszanyúlt az 1946-ban megkezdett polgári demokratikus berendezkedéshez. Magyarország ez idő szerint is a szociális piacgazdaság kiépítésén munkálkodik.

Célszerű e négy korszakot abból a szempontból szemügyre venni, mely időszakban következett be a fejlődésbeli törés, ami azután a világgazdasághoz képest a leszakadást elindította. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk: az 1973-ig terjedő időszakban Magyarország tartani, sőt valamelyest javítani is tudta helyzetét a világgazdaságban. A fordulatot 1973-ban a világpiaci olajárrobbanás hozta. Az energiaszegény országban ez a külkereskedelmi cserearány romlásán keresztül 10%-kal csökkentette a GDP-t. Ehhez járult a szocialista együttműködésben jelentkező növekedési erők fokozatos kifulladása.

A Szovjetunióval való gazdasági együttműködésre alapozott növekedési energiák fokozatos elapadását külön is hangsúlyozni kell, hiszen a magyar társadalmi megtakarítás olyan termelési szerkezetet finanszírozott, amelynek fő meghatározója az akkori Szovjetunió piaci igénye, illetőleg a külkereskedelmi megállapodásokban rögzített követelmények voltak. Vonatkozott ez a termékszerkezetre és a termékminőségre egyaránt. Az akkor uralkodó mennyiségi szemlélet nem kedvezett a gyártás- és gyártmányfejlesztési törekvéseknek. Hiszen ezt az árakon keresztül a külkereskedelemben nem honorálták. Következésképpen olyan exportpotenciál jött létre és erősödött fel, amelyet a KGST-n kívüli piacokon nem, vagy csak jelentős árveszteségekkel lehetett hasznosítani.

De a magyar gazdaságpolitika – a külkereskedelmi döntési szabadság szigorú korlátjától függetlenül is – előnyösnek minősítette a mennyiségi szemléleten alapuló magyar–szovjet külkereskedelmet, hiszen „korlátlan”-nak tekintette a Szovjetunió rendelkezésére álló természeti erőforrásokat, amelyekkel a növekvő magyar gazdaság igényeit táplálni lehetett. Csak az 1960-as évek közepétől kezdett tudatosodni, hogy nagyon is korlátozott az, amit kimeríthetetlennek véltek. Az 1970-es évektől az ezzel kapcsolatos problémák felerősödtek. Mindinkább megmutatkozott a természeti erőforrásokkal a Szovjetunióban folytatott rablógazdálkodás súlyos ára.

Az 1973/74-ben jelentkező növekedési válság az 1979/80-as évekig „kifelé” nem volt érzékelhető: 1974–1979 között a gazdasági növekedés még erőteljes volt, de ezt akkor már csak a külföldi hitelek felvétele tette lehetővé.

Mindezek ismeretében eleve naivnak lehetett tekinteni azt a hipotézist, miszerint az 1990. évi társadalmi-gazdasági rendszerváltás, az ország függetlenségének visszaszerzése önmagában gyógyírt jelent a felhalmozódott gazdasági problémák megoldására. Ez magyarázza, hogy az 1990–1997 közötti időszakban a GDP visszaesése lényegesen meghaladta a kormányzati előirányzatokat, és a válság elhúzódik.

Célként tűzhetjük magunk elé, hogy a helyzet relatív romlását megállítsuk, de azt is, hogy hosszútávon olyan viszonyokat teremtsünk, ahol a termelési tényezők hatékonyabb hasznosításával a termelőerők szintje az 1 főre számított GDP-ben mérve legalább 5–10%-kal a világátlag fölé emelkedik.

Ilyen helyzet azonban csak akkor következhet be, ha lényegesen javul a gazdaságpolitika, és a jelenleginél jobban támaszkodik a történelmi tapasztalatokra. Ebből a célból is indokolt azoknak a mozgatóerőknek a jobb megértése, amelyek az elmúlt 130 évben létrehozták a termelőerők gyors kibontakoztatását, valamint az elmaradt haszon formájában jelentkező veszteségeink okait, amelyek közrejátszanak világgazdasági súlyunk csökkenésében.

A világgazdasági háttér jobb kezelése

Magyarország gazdasága külkereskedelem-érzékeny. Ezért a világgazdasági háttér nélkül a magyar nemzetgazdaság nem is lenne működőképes. De hát mit értsünk világgazdaság alatt? Erről, megteremtésének feltételeiről és működésének mechanizmusáról különböző vélekedésekkel találkozhatunk. Talán Ashwort fogalmazta meg legjobban azokat a feltételeket, amelyek mellett a világgazdaság, általában pedig a világméretű gazdasági együttműködés új növekedési erőket hozhat működésbe.³ Öt tényezőnek tulajdoníthatunk nagyobb jelentőséget. Ezek:

1) Biztosítani kell a jogi rendezettséget. El kell érni, hogy a világforgalom és abban különösen a külföldiek helyzete egységes jogi normákon alapuljon. Ennek megvalósításában nagy szerepet játszott Európában a francia forradalmat követően elterjedt polgári jogrend.

2) Szerves kapcsolatot kell létrehozni a nemzeti fizetési eszközök között. Ezt az aranyvaluta mechanizmusa biztosította, ami a 19. század második felében épült ki.

3) Ki kell építeni a bankrendszert; a bankműveletekre támaszkodó nemzetközi üzleti kapcsolatokat.

4) Meg kell oldani az áruk tömegméretű távolsági szállítását tengeren és a szárazföldön egyaránt.

5) Jogi úton biztosítani kell a földbirtok mobilitását.

Csak ezek alapján jöhetett létre az a nemzetek felett álló intézményi rend, amely a kötelező magatartási normák útján kikényszerítette az azokhoz való alkalmazkodást azon országoknál, amelyek valóban be akartak kapcsolódni a nemzetközi munkamegosztásba és élvezni kívánták azokat az előnyöket, amelyeket csak a nemzetközi kereskedelem volt képes biztosítani.

Ezek a feltételek fokozatosan teremtődtek meg, és a folyamat a 19. század fordulóján zárult le. A 20. század elején jöttek létre azok a viszonyok, amelyek a világgazdaságot az országok közötti gazdasági érintkezés piacává fejlesztették. A társadalmak gazdasági fejlődésében talán ennek az intézményi rendnek a megteremtése volt a legjelentősebb emberi tett.

Az országok között kibontakozó gazdasági interdependenciák vezettek a modern világgazdaság megteremtéséhez. Ezek már olyan társadalmi-gazdasági viszonyokat jeleztek, ahol intenzív szerves kapcsolat alakul ki az országok belső és külső gazdasági folyamatai között. E kapcsolatok révén mind a gazdaságnövekedés, mind pedig a termelési (gazdasági) szerkezet a világgazdaság alakulásának függvényében határozódik meg. E tekintetben persze országonként jelentős eltérések mutatkoznak. A kapcsolat intenzitását különböző tényezők befolyásolják. Közöttük a hatalmi viszonyoknak, valamint a gazdaság külkereskedelem-érzékenységének van nagyobb szerepe. De a 20. században már alig találunk olyan országot, amelynek gazdasága kívül áll a világgazdaságon, amelynek gazdaságára a világgazdasági folyamatoknak nincs hatása.

A magyar nemzetgazdaság világgazdasági helyzetének megítélésénél nem hagyhatjuk figyelem kívül, hogy a 19–20. század fordulóján még Európa állt a világgazdaság középpontjában, és abban az Egyesült Államok kiegészítő szerepet játszott. Az Európán kívüli területek itt jórészt úgy jelentek meg, mint az egyes európai országokhoz tartozó gyarmatok. Ezt az atlanti (nyugati) centrikus világgazdaságot úgy kell felfognunk, mint az atlanti kultúra határain végződő, régión belüli munkamegosztást, amihez szervesen kapcsolódtak a kiterjedt gyarmatbirodalmak.

A 20. században azután az oligocentrikus világgazdaság policentrikus világgazdasággá változott. Megszűntek a gyarmatok. A gyarmati gazdaságpolitika helyébe az önállósult országok autonóm gazdaságpolitikája lépett. A nyugati tőke pedig az alacsony bérek nyújtotta lehetőségekre alapozva vett részt jó néhány fejlődő ország elmaradott gazdaságának korszerűsítésében. Az erőviszonyok eltolódtak. Európa súlya a világgazdaság teljesítményében mindinkább csökkent.

Magyarország szempontjából ezek a változások alig voltak érzékelhetők. Az Osztrák–Magyar Monarchia időszakában az ország külkereskedelmi tevékenysége jórészt a Habsburg Birodalmon belül és elsősorban az élelmiszergazdaságra korlátozottan volt jelentős. Az ezt követő két korszakban az Európán kívüli külkereskedelem nagyságrendileg csak 10% körül mozgott, mértéke csak ritkán közelítette meg a 15%-ot. Az 1920–1949, valamint az 1950–1989 közötti időszak lényegében csak abban különbözött egymástól, hogy amíg a Horthy- rendszerben a nyugat-európai, és azon belül is egyre inkább a német–olasz gazdasági kapcsolatok voltak a meghatározóak, addig a kommunista rezsim idején a közép- és kelet-európai, és azon belül is elsősorban a Szovjetunióval fennálló kapcsolatok voltak a magyar gazdaságpolitika növekedési pályájának fő meghatározói.

Sajátos helyzetet teremtett az 1990. évi társadalmi-gazdasági rendszerváltás. Ekkor vált nyilvánvalóvá, milyen jelentős mértékben korlátozott a nyugat-európai piac felvevőképessége olyan ipari gyártmányok esetében, amelyek a KGST-n belüli együttműködés, különösen pedig a magyar–szovjet kapcsolatokat előmozdító magyarországi iparosítás révén álltak a nemzetgazdaság rendelkezésére. Ezért is tűnik – hétéves visszatekintésben – elhamarkodottnak az a lépéssorozat, amellyel Magyarország sietett a keleti kapcsolatok és annak elszámolási rendszerének felszámolására.

Az adott helyzetben a magyar gazdaság külkereskedelem-érzékenysége előnytelen struktúrának bizonyult. Az egyik integrációból kiléptünk anélkül, hogy a másikba beléphettünk volna. Ne tévesszen meg az 1991. évi társulási szerződés, amelyet Magyarország az Európai Közösséggel létesített. Ez inkább hátrányt jelent, mint előnyt, miután az ország nem rendelkezik a teljes jogú tagokat megillető jogosítványokkal. Jelen helyzetünket úgy jellemezhetjük: Magyarország a „senki földjén” működteti gazdaságát.

Az Európai Unióval való integrálódásnak nyilván nincs reális alternatívája. De a magyar nemzetgazdaság nemzetközi háttere kizárólag erre a hipotézisre nem alapozható. Négy tényező hangsúlyozása különösen fontos:

1) Két generáció építette a kelet-európai (kiemelten a mai FÁK-országokkal folytatott) kapcsolatokat. Nagy súlyt kellene helyezni arra, hogy ebből mindazt a fejlődés szolgálatába állítsuk, ami időtállónak bizonyul, és ez nem kevés.

2) Növelni kellene a tengerentúli országokkal való kereskedelmet, legalábbis abban az arányban, ahogyan ezek részesedésüket növelték a világgazdaságban.

3) Az Európai Unión belül különös fontossága van a szubregionális (közép-európai és határközi) együttműködésben rejlő lehetőségek jobb kihasználásának.

4) Remélni kell, hogy az Európai Unió megőrzi a fejlődésben elmaradt területek támogatásának hagyományos rendszerét és ennek figyelembevételével nyílik lehetőség a különleges magyar érdekek érvényesítésére, amiként ez a már teljes jogú tagok esetében is történt.

A működő importtőke hatékonyabbá tétele

A termelőerők világméretű fejlődése az ipari forradalmak története. Ha ezt a folyamatot a gazdaságnövekedés szempontjából vesszük szemügyre, célszerű arra az elemzésre támaszkodni, amit Josef Schumpeter adott.⁴ Kondratief, a hosszú távú (60 éves) cikluselmélet egyik megalapozója ösztönözte Schumpetert műve megírásában. Nézetük két lényeges ponton volt azonos. Mindketten hangsúlyozták a tudományos-műszaki felfedezések (az innovációk) meghatározó szerepét a gazdasági fejlődési folyamatban. Mindketten megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítottak az individuumoknak mint kreatív erőknek. Schumpeter három korszakot tekintett át:

a) Az 1780–1840 közötti ciklust, amely az első ipari forradalom (a szén és a vas) jegyében zajlott le.

b) Az 1840–1890 közötti ciklust, amely a gőz és az acél korszaka volt.

c) Az 1890-ben kibontakozó harmadik ciklust, amely a kemizálás, a villamosítás és a belső égésű motorok elterjesztése nyomán adott új lendületet a termelőerők fejlődésének.

Schumpeternél a kreatív rombolásról szóló elmélet áll a növekedés gazdaságtanának központjában. Ebben a kockázatviseléssel tevékenykedő vállalkozó szerepe a meghatározó. Ez a réteg viszi be a gazdaságba az új technikát, hozza a döntéseket új gyártmányok és választékok bevezetéséről, határozza meg a piac megtartásáért, a piaci részesedés növeléséért, új piacok meghódításáért vitt marketingpolitikát. Ez alakítja a követelményekhez leginkább alkalmazkodó szervezeti formákat.

Szoros kapcsolat alakult ki az ipari forradalmak, valamint az iparban végbemenő centralizációs és koncentrációs folyamat között. Ennek kapcsán jött létre az ipari fejlődésben élenjáró országok fölénye a fejlettség alacsonyabb fokán álló országokkal szemben. Ez a fölény teremtette meg a monopolprofitot, tette lehetővé a tőkekivitelt és vezetett a multinacionális vállalatok térhódításához. Ezek váltak a korszerű technika hordozóivá.

Ezért az sem véletlen, hogy az ún. követő országok, mint Magyarország is, leginkább akkor képesek bekapcsolódni a világméretű progresszív folyamatokba, ha tőkeimport révén a multinacionális cégek tevékenységüket ezekre az országokra kiterjesztik. Ezáltal viszont a követő országok gazdasági struktúrájának alakításában meghatározó szerephez jutnak azok a döntések, amelyeket a multinacionális cégek központjaiban hoznak. Tegyük mindehhez hozzá: a multinacionális cégek térhódítása különösen a második világháborút követő évtizedekben számottevő.

Magyarország a KGST tagországaként nem volt abban a helyzetben, hogy tőkeimport révén ezekkel a vállalatokkal termelési kapcsolatot építsen ki. Ezért érthető, hogy Magyarország az 1990. évi társadalmi-gazdasági rendszerváltást követően a multinacionális vállalatokkal való közreműködést tekintette a privatizáció, és ezen keresztül a szerkezetátalakítás meghatározó tényezőjének.

Az persze más kérdés, vajon a kormányzati tényezők ezen a téren mindig kellő gondossággal jártak-e el, és képesek voltak-e érvényt szerezni a nemzeti érdeknek; egyáltalában felismerték-e, melyek azok az érdekek, amelyek a multinacionális vállalatok számára is elfogadhatók, az országnak pedig a legtöbb előnyt nyújthatják ebből az együttműködésből. A lényeg azonban az, hogy az ország nemzetközi versenyképességét leginkább biztosító szerkezetátalakítás akkor jár jó úton, ha a privatizációt szerves kapcsolatba hozza a működő tőke importjával, és nem akkor, amikor ezt populista meggondolások szolgálatába állítja. A kisemberek nincsenek is abban a helyzetben, hogy tulajdonosi hatalmat gyakoroljanak, még kevésbé abban, hogy a kreatív rombolás szellemében működjenek közre a vállalat nemzetközi versenyképessége megőrzésében folytatott stratégia kialakításában és vitelében.

Az ipari forradalmak adtak táptalajt a szocialista eszmeáramlat térhódításának is. Az ipari forradalmak a piacgazdaság viszonyai között a tőkés magántulajdon alapján bontakoztak ki. A kérdés úgy vetődik fel: el lehet-e vonatkoztatni az ipari forradalmakat a piacgazdaságtól? A szocialista eszmeáramlat 19. századi hívei úgy vélték, igen.

Az első ipari forradalom az utópikus szocializmust, a második a kommunista kiáltványt, a harmadik a polgári intézményrendszer elleni lázadást hozta. Az utópikus szocialisták, Owen, Saint-Simon, Fourier és mások a nagy jövedelem-egyenlőtlenségek miatt léptek fel a piac működésével szemben, és a közvetlen termékcserére való áttérést már a termelőerők adott szintjén lehetségesnek, sőt szükségesnek tartották. Ezt Marx nem tartotta reális megközelítésnek, noha a piacgazdaság likvidálásával egyetértett. A kommunista kiáltványban a kommunizmusra való áttérés két szakaszát különböztette meg. Az elsőben a teljesítmény az elosztás szabályozója, és csak a bőség társadalmában lehet áttérni a szükséglet szerinti elosztásra. Mintegy feltételezte azonban, hogy a második ipari forradalom a nagyipari tömegtermelés kibontakoztatásával elvezethet a szükséglet szerinti elosztáshoz, a gazdálkodás kényszere alóli felszabadításhoz.

Oroszországban, amikor a szocialista forradalom győzelmével 1917-ben a kommunista párt vette át a hatalmat, követték a marxi útmutatást. Naturálgazdálkodást vezettek be. Hamar kiderült azonban, hogy ilyen alapon a gazdaságot nem lehet működésben tartani. Ezért rövid átmenet után visszaállították a piacgazdaság kategóriáit. De a piacgazdaságot a „szocialista árutermelés” sajátos kategóriájával helyettesítették. Olyan társadalmi berendezkedés volt ez, amely számos ponton rokon vonást mutatott a kapitalista országokban a háború idején alkalmazott kötött gazdálkodással. Az alapvető különbséget a „vállalkozói” kategória felszámolása jelentette. Vagyis a Szovjetunióban kiiktatták a kreatív rombolás fő közvetítőjét.

Nyilván még számos elemzés lát napvilágot arról, milyen tényezők nyomán került a szovjet típusú gazdaság általános válságba, ami azután végső soron magának a rendszernek az önfelszámolásához vezetett. Ezek az elemzések feltehetően több tényező együttes hatásaként fogják a történéseket magyarázni. De a lényeget abban a „marxi csapdában” jelölhetjük meg, amely a termelőerők fejlődését elvonatkoztatta a tőkés termelési módtól, illetőleg azoktól a növekedési energiáktól, amelyeknek leginkább a magántulajdonon alapuló piacgazdaság felel meg.

A Szovjetunióban az 1920-as évek elején végrehajtott felülvizsgálat és a „szocialista árutermelés” állandó megújítására tett sikertelen kísérletek ellenére a marxi tantételek nem kerültek le a napirendről. Már lezajlott a harmadik ipari forradalom, amikor Marcuse, a „marxi interpretátor”, főként az USA-beli tapasztalatokra támaszkova a reklám által manipulált keresletben jelölte meg a munkatermékek korlátját. Az 1960-as években a párizsi ifjúság lázadása Marcuse tézisein alapult, de hamar ki is fulladt. Ma a gazdasági teljesítmény többszöröse annak, mint volt a kommunista kiáltvány megjelenésekor. Ennek ellenére ma sem mutatkozik a piaci mechanizmusnak reális alternatívája.

A nemzetgazdasági érdek hatékonyabb védelme

Magyarországon 1990 óta rekapitalizálódási folyamat megy végbe. Visszaállt a tőkés magántulajdon és a piac. Ez azonban még nem ad teljes választ azon gazdasági berendezkedés közelebbi természetéről, amelyben tulajdon és piac működésüket kifejthetik. A kapitalizmus már régóta nem az a szabadpiac, amely a piaci spontaneitást a természeti törvények erejével juttatja érvényre. A tőkés piacgazdaság történelmileg abból a kettős gyökérből táplálkozott, amelyet egyfelől az angol szabad kereskedelmi eszme, másfelől a német nemzeti értékek védelmén alapuló eszmeáramlat fejezett ki.

A 18. században a szabad kereskedelem eszméjének térhódítása Anglia világgazdasági dominanciája nyomán ment végbe. Ez megfelelt az egész világot behálózó hatalmas gyarmatokkal (dominiumokkal) rendelkező Anglia nemzeti érdekeinek. Ha egy ország valamennyi kontinensre kiterjedő kiváltságos helyzetre tehet szert, akkor természetes, hogy híve a szabad kereskedelemnek, mert éppen ez biztosítja számára a legtöbb előnyt.

Ugyancsak nemzeti érdek determinálta azokat a közgazdasági nézeteket, amelyek a 19. században Németországban váltak uralkodóvá. Németország lemaradt a gyarmatokért folytatott küzdelemben. Gazdaságának állami eszközökkel való védelme nélkül aligha lehetett esélye lépést tartani a világgazdaság progresszív áramlataival. Ezért vált a 19. században a német tudományfelfogásban a társadalmi érdek védelmében szervezett autonóm gazdaságpolitika uralkodó irányzattá. Ez magyarázza azt a fordulatot, amit a németek hajtottak végre, amikor is a közgazdaságtant a nemzetgazdaságtan irányába fejlesztették. Az idő tájt a kiterjedt gyarmatrendszerrel nem rendelkező országok megkülönböztetett figyelmet tanúsítottak Friedrich List nézetei iránt, aki a védvámrendszer teoretikusa. Nem elvi alapon foglalt állást a szabad kereskedelem ellen. De hangsúlyozta, hogy minden nemzetnek gazdasági fejlettségi fokától függően kell olyan gazdaságpolitikát megvalósítani, amely az adott ország gazdaságát a felvirágoztatás útjára terelheti. Úgy vélte, ha a fejlettség alacsonyabb szintjén lévő ország nem védi iparát, képtelen felzárkózni a fejlődésben. Ha viszont az államilag védett ipar már felvirágzott, akkor nyugodtan megnyithatja piacát a munkamegosztás hatékonyságának javítása célzatával.

Így alakult ki a 19. század fordulóján az ún. szabad és a korlátozott kereskedelem két fő irányzata. A tőkés termelési mód egységbe foglalta a világgazdaságot, de a szabadpiac, illetőleg annak állami szabályozása országonként differenciálódott.

Éles határvonalat nem vonhatunk Anglia és a védvámpolitika támogatásával iparosodó országok között. Mindenekelőtt Anglia a szabad kereskedelem eszméjét csak saját területére korlátozottan képviselte. Gyarmati gazdaságpolitikájának – eltérően pl. Franciaországtól – fontos elve volt, hogy a gyarmatok a közkiadásokat főként vámbevételekből fedezzék. Ahol viszont a vám mint finánctétel megjelenik, sajátos struktúraszabályozó eszközként működik. Anglia továbbá a szabad kereskedelem érvényesítése ellenére sem mondhatott le a vámok alkalmazásáról. Hiszen itt a viszonosságnak is meghatározó szerepe van. Ha az európai országok vámmal terhelték, különösen pedig prohibitív vámmal az angol termékeket, ezen országok termékeit sem lehetett vámmentesen Angliában értékesíteni.

Általánosságban is célszerű hangsúlyozni: nem a szabadpiac, hanem a piac mint a gazdasági munkamegosztás szervezésének mechanizmusa állította a 20. században az erőteljes növekedés pályájára a nemzetgazdaságokat. A piaci mechanizmus elkülönítése a szabad kereskedelemtől különösen fontosnak tűnik a két háború közötti világgazdasági válságot követő időszakban. Keynes fejtette ki legjobban azt az új helyzetet, ami az állam és a gazdaság viszonyában következett be annak nyomán, hogy – különösen Európában – a gazdaságban lejátszódó kedvezőtlen folyamatokkal szembeni társadalmi érzékenység nagymértékben fokozódott. Keynes nyomán az államot már egyáltalán nem tekintik a gazdaság exogén tényezőjének – amely mint ilyen, tehetetlen a gazdasági életben lejátszódó folyamatokkal szemben –, hanem endogén tényezőnek, amely gazdaságszervező funkciót lát el.

Ezáltal a gazdaságpolitika minősítése a jó vagy rossz gazdasági helyzet megítélésében meghatározó. Így kell közelítenünk a magyar gazdaságpolitikához is. De aki hazánk legújabb kori gazdaságpolitikájával foglalkozik, annak azt is tudnia kell, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a világbanki tagság 1982. évi elnyerésével a kormányok gazdaságpolitikai döntéseiben fontos szerepet játszik az e szervezetekkel való egyeztetés. A belépés iránti igényt az 1970-es évek végén az ország nagymérvű külföldi eladósodása indokolta. Közismert volt, hogy az a tagország, amely gazdaságpolitikáját az IMF-fel egyezteti, „stand-by hitelben” részesül. E tekintetben elsősorban nem is a hitel a fontos, hanem a pozitív jelzés, amit a stand-by hitel a pénzintézetek számára az ország hitelképességéről ad. Amióta azonban ilyen egyeztetéssel formálódik a magyar gazdaságpolitika, arra a „visszavonulás” jellemző. (A visszavonulás itt azt kívánja jelezni, hogy a gazdaság nem fejlődik, esetleg visszafejlődik, és amikor fejlődik, akkor ez elmarad a világátlagtól.)

Sajátos helyzetet hozott magával az 1990. évi társadalmi-gazdasági rendszerváltás. Általános volt az egyetértés abban, hogy az a törés, amit a KGST felszámolása okozott, átmenetileg visszaveti ugyan a fejlődést, de az viszonylag hamar leküzdhető lesz, mert új, a korábbinál erőteljesebb növekedési energiák lépnek működésbe. Az élet azonban nem igazolta ezt a várakozást. Jellemzően megmutatkozik ez akkor, ha az átmeneti időszakra korlátozottan szembesítjük a kormányelképzeléseket a valóságos gazdasági folyamatokkal.

A GDP nem az elképzelt 8–9, hanem kereken 25%-kal csökkent! Ennek függvényében a várt 7–8%-os munkanélküliségi ráta 12% körül alakul. A reálbér csökkenés háromszorosa a tervezettnek. Az inflációnak pedig már 1994-ben 10% alá kellett volna csökkennie, de 1997-ben is alig marad el a 20%-ostól.

Könnyen megérthetjük, hogy amikor a dolgok így alakulnak, akkor állandósul a feszültség a kormányzati politikát képviselők és az IMF állásfoglalását előkészítők között. A dolgok teljes félreértése lenne azonban az a vélekedés, miszerint az egyeztetett elképzelésektől való ilyen mérvű eltérés egyoldalúan a magyar kormányok által vitt hibás gazdaságpolitika következménye volt. Inkább az vetődik fel, mennyiben voltak reálisak az elképzelések és főként, mennyiben voltak alkalmasak az igénybe vett eszközök az elképzelések megvalósítására. Így nézve az IMF sem mentesíthető attól a felelősségtől, ami végső soron állandósította a visszavonulás gazdaságpolitikáját. Ez jórészt az IMF-ben uralkodó monetarista irányzat, illetve annak elfogadása nyomán következett be.

A 40 éves kommunista rezsimet úgy értelmezhetjük, mint a marxizmus béklyójába kényszerített gazdálkodást, az 1968. évi gazdasági reformot pedig mint a kitörésre irányuló határozott szándékot. Az 1990-től a piacgazdaságot kialakító rezsimet pedig úgy jellemezhetjük, mint a monetarizmus illúziójától vezérelt gazdálkodást, amiből csak az állam gazdaságszervező funkciójának kibontakoztatásával lehet kivezető utat találni.

Ezért tűnik fontosnak a szabad kereskedelemmel összefüggő kérdések szemügyre vétele. Mit is értsünk valójában szabad kereskedelem alatt? Nyugat-Európában időről időre felvetődő problémák jelzik, hogy a szabad kereskedelem eszméje nem képes maga alá gyűrni azt, amit egy ország alapvető társadalmi érdekként fogalmaz meg. Éppen a kettőnek az egyeztetése alakította ki a „finom kezelés” gazdaságpolitikáját, amikor piackonform érvanyag szolgálhat alapul olyan állami beavatkozások számára, amelyek valójában a nemzeti termelést kívánják preferálni az importtal szemben. (A közelmúltban Németországban lejátszódó bányászsztrájk tette nyilvánvalóvá azt is, hogy a költségvetés jelentős állami támogatással teremti meg olyan bérszínvonal fenntartását, ami nélkül a széntermelés Németországban számos bányában nem lenne folytatható: az olcsóbb import szén kiszorítaná a belföldit. A kormány a sztrájk nyomán a vállalatokkal olyan megállapodást kötött, ami évekre tolja ki a teljes rendezést.)

A szabad kereskedelem gyakorlatával kapcsolatos minden nemzetközi elemzés arra utal, hogy a monetarista gazdaságpolitika – ahogy azt nálunk értelmezik – illúzió. Ez az illúzió fejlesztette ki a válságkezelés gazdaságpolitikáját, és tolja évről évre ki a gazdasági növekedést. Ez a gazdaságpolitika – mindenre való tekintet nélkül – a liberalizálást, a valutakonvertibilitást, a pénzügyi intézményi rendszer erőteljes kiépítését állítja középpontba. Ez egészül ki olyan restriktív pénzpolitikával, amely részben a költségvetési deficit lefaragását, részben egy antiinflációs politika talaján szabályozott tőkepiac működését tekinti a gazdaságpolitika fő elemeinek.

Itt nem egyszerűen csak arról van szó, hogy a pénzügyi restrikció maga alá gyűri azt az állami szervező tevékenységet, ami a gazdaságnövekedést szolgálhatná, hanem tudományos megközelítésben arról is, hogy a pénzügytani ismeretek egyszerűen figyelmen kívül hagyják azokat a közgazdaságtani ismereteket, amelyek a racionális magatartás hordozói. Ez leginkább a struktúraalakítás szempontjából meghatározó árkategória terén mutatkozik meg.

Maga a gazdaságpolitika jelszószerűen hangsúlyozza a szerkezetátalakítást, a nemzetközi versenyképesség megszerzésének, erősítésének szükségességét, de figyelmen kívül hagyja azokat a feltételeket, amelyek a versenyképesség megítélhetőségét lehetővé teszik. (Így pl. mind a mai napig nincs arra lehetőség, hogy az árkalkulációban a vállalatok az amortizációt a befektetések piaci értékén számolják fel.)

Az 1990-es rendszerváltást követően a magyar gazdaságpolitikát meghatározó fő stratégiai célt az Európai Unió teljes jogú tagságának mielőbbi elnyerése jelentette. Ezért tűnt a privatizáció, a liberalizáció és a piacgazdaság intézményi rendszerének teljes körű kiépítése a jogharmonizálás bonyolult kérdéseivel együtt annak a vonalnak, amelyen haladva Magyarországnak az új helyzethez való alkalmazkodása leginkább biztosítható.

Közel nyolc év telt el a volt szocialista országok gazdasági munkamegosztását szabályozó KGST felszámolása óta. És a várakozásoktól eltérően Magyarország nem lett az EU teljes jogú tagja. Vannak számítások, amelyek szerint ha 1990-et követően Magyarország az Európai Közösség teljes jogú tagja lehetett volna, ez közel 4 milliárd USD jövedelemtöbbletet biztosítana, legalább a kétszeresét annak, amit a KGST megszűnésével elvesztett. Így jelenlegi problémáink egy része abból adódik, hogy a remélt külföldi támogatás messze a várakozás alatt mozog. Gondoljunk csak a következőkre:

1) Magyarország 1991-ben az EK-val társulási szerződést írt alá, amely egy évtized alatt az iparban megteremti a szabad kereskedelmet. Az alacsony fejlettségi szinten lévő ország számára az ilyen megállapodás hátrányos. Ezt a hátrányt az EK-tagok körében egyfelől a közös agrárpolitika, másfelől a fejlődésben elmaradt régiók, illetőleg a strukturális pénzügyi támogatások ellensúlyozzák. Ezzel szemben az 1991. évi megállapodás az EK részéről semmifajta kötelezettséget nem tartalmaz. Sőt, folyik a római (maastrichti) határozatok felülvizsgálata. Azt sem lehet teljesen kizárni, hogy ezek a preferenciák átalakulnak.

2) A nyugat-európai országok több időt adtak maguknak az integráció egyengetéséhez, mint ahogyan az elvárásokat Magyarországgal szemben meghatározták. És ezt már mint EK-tagok, és nem a „belépés feltételeként” tették. Csak a vámuniót megalapozó nemzeti érdekek egyeztetése közel két évtizedet vett igénybe. Nekünk viszont mint adottságot kellett figyelembe venni. A probléma ugyanaz, mint amivel hazánk a múlt század második felében az Osztrák– Magyar Monarchiában a vámunió kapcsán szembesült.

Egy ilyen nyugati stratégiával szemben nem tűnik túlságosan szerencsésnek az olyan gazdaságpolitika, amely – az egyébként jelentős áldozatokkal járó – „felzárkózás” vonalán az egyoldalú alkalmazkodás kényszerét építi be a magyar gazdaságba. Ennél sokkal inkább ajánlható olyan új gazdaságpolitikai stratégia, amely a magyar gazdaságban szunnyadó növekedési energiák mobilizálásából indul ki. Az ebből levezethető eszközrendszert pedig még akkor is igénybe veszi, ha ez az átmeneti időszakban eltérést jelent attól, ami a teljes jogú tagsággal összeegyeztethető. Hiszen ezeket a „korlátokat” a teljes jogú tagság elnyerésével azért lehet minden nehézség nélkül egyik napról a másikra leépíteni, mert akkor már érvényesülnek azok a kompenzációs tételek is, amelyek képesek ellensúlyozni a szabad kereskedelemben elkerülhetetlen veszteségeket.

A kérdést tehát nem úgy kell felvetni: van-e az Európai Közösséghez való csatlakozásnak alternatívája? A helyes kérdésfelvetés annak az útnak a pontos kijelölése, amely a magyar nemzetgazdaság alapvető érdekeinek szem előtt tartásával készíti elő a csatlakozást.

Jegyzetek

Magyarország gazdasági térvesztésének részleteivel a szerzőnek a Magyar Tudomány 1997/3. számában megjelent tanulmánya foglalkozik.

A termelőerők fejlődésének menetéről az OECD által létrehozott munkacsoport vizsgálatai adnak tájékoztatást. L: Angus Maddison: Monitoring the World Economy 1820– 1992. Paris, 1995.

Ashwort, W.: A Short History of the International Economy. 1850–1950. London–New York–Toronto, 1952.

Schumpeter J. A.: Business Cycles. A Theoretical, Historical and Statistical Analysis of the Capitalist Process. 2 Volumes. New York and London, 1939. 169.

BÉLA CSIKÓS-NAGY: Die Qualifizierung der ungarischen Wirtschaftspolitik – die historische Lektion

Der Autor sucht eine Antwort auf die Frage: warum bleiben die gegenwärtigen ungarischen Produktionsfaktoren (Boden, Arbeit, Kapital) sowie der Wirkungsgrad der humanen Tätigkeit hinter dem Weltdurchschnitt zurück? Zweks Verständnis der gegenwärtigen Situation analysiert er die vier historischen Epochen zwischen 1870 und 1997 aus dem Standpunkt, wann eine Unterbrechung in der Entwicklung eintrat. Er konstatiert: bis 1973 vermochte Ungarn seinen Platz in der Weltwirtschaft zu halten. Danach aber konnte das Niveau der Wirtschaft allein mittels ausländischer Kredite beibehalten werden. Da die ungarische Ökonomie äußerst sensibel in Bezug auf den Handel ist, hat der gesellschaftlich-wirtschaftliche Systemwandel von 1990 eine spezifische Situation geschaffen. Die Zusammenarbeit innerhalb des RGW existierte nicht mehr, doch hat das Land erst das Vorzimmer der EU erreicht. Der Autor betont: obwohl es in Bezug auf die Integration mit der EU keine wahre Alternative gibt, sind auch andere Faktoren zu berücksichtigen, d.h. – die Beziehungen zu den GUS-Ländern sind zu erneuern, der Handel mit den Überseeländern ist zu erweitern, sich innerhalb der EU bietende Möglichkeiten einer subregionalen Zusammenarbeit (Mitteleuropa und in Grenznähe) sind besser zu nutzen, zu brechen ist mit der die Wirtschaftspolitik seit 1990 beherrschenden Monetaranschauung, welche mit einer einseitigen Anpassung einhergeht. Die Lösung: die Integration unter der Berücksichtigung grundlegender Interessen der ungarischen Nationalökonomie vorbereiten.

Begegnungen05_Burucs

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:129–135.

BURUCS KORNÉLIA

„Női” témák a történetírásban

Historiográfiai áttekintés*

A 19. században intézményesülő történetírás a „hagyományosan” férfiterrénumokra összpontosította figyelmét (gyakorlatilag szűkítette témáit): politika, háborúk, jog stb. A nőtársadalom a család keretei közé szorítva élt. A történelem bemutatásában éppúgy, mint a korabeli jelen „tervezésében” az ő szempontjait mellőzték. Legfeljebb egy-egy kiemelkedő nőalak, jobbára királynők – az angliai Erzsébet, a skót Mária, az orosz Katalin – vagy nőiességükhöz „hűtlen”, éppen ezért gyanús személyek (pl. Jeanne d’Arc), esetleg kurtizánok és boszorkányok vívtak ki maguknak helyet a történelem lapjain. A „hétköznapi” asszony azonban kevésbé volt érdekes. A 19. századi történetírás ezen „hagyományát” örökölte a 20. század. Igaz, a századelőn erőre kapó polgári, illetve szocialista nőmozgalmak számos kortárs figyelmét fordították a nőkérdés felé (munkába állás, szavazati jog), a társadalomtudományok, köztük a történettudomány programjában azonban csak a század második felében foglalta el helyét a nő.

A „női témák” megjelenésében meghatározó szerepet játszottak az 1960-as évek észak-amerikai és nyugat-európai nőmozgalmai. Az ekkor kikristályosodó új feminizmus két irányban folytatta küzdelmét: egyrészt harcolt a nők tényleges egyenjogúságáért a munkavállalásban, bérezésben, a javak birtoklásában, öröklésében, a közéletben való részvételért, másrészt testük szabadságáért szálltak síkra (ami elsősorban az abortuszhoz való jogot jelentette). A nőtársadalom tehát már nem „csendestársként” kívánt a történelem résztvevője-elszenvedője lenni, hanem a döntéshozatal szintjén is helyét kereste.

A feminizmus befolyása, a humán tudományokra gyakorolt hatása, valamint a társadalomtudományok előtérbe kerülése is magyarázza, hogy a nemzetközi szakirodalomban az 1960-as évek közepe óta jelentősen megszaporodtak a nőtémájú tanulmányok. Ezzel párhuzamosan a kutatás intézményesülése is végbement. Számos észak-amerikai egyetemen women studies alakultak, ahol a nőkérdéssel kapcsolatos dokumentációkat gyűjtöttek, kurzusokat szerveztek, sőt több egyetemen a nők történetével foglalkozó kutatási központ alakult (pl. Berkeley, San Francisco, Chicago stb.). Az USA-ban 1973 óta évenként a nők történetével foglalkozó konferenciákat is tartanak, s a nők történetét feldolgozó írásoknak fórumot biztosító folyóiratok indultak.¹

Az észak-amerikai példa hamarosan Európában is követésre talált: Franciaországban több egyetemen a nők történetére összpontosított munkát végeznek, virágzásnak indult a feminista sajtó (Pénélope, Sorcières), neves folyóiratok a nőkérdés elméleti kérdéseinek különszámokat szenteltek, s megalakult a nők kiadója (Édition des Femmes) is.² (Sőt Franciaországban a nők helyzetével foglalkozó minisztériumot is létrehoztak!) 1985-ben Georges Duby és Michelle Perrot vezetésével nemzetközi kutatócsoport alakult, melynek több mint 70 résztvevője 5 kötetben írta meg a nők történetét az ókortól a jelenig.³ Előrehaladott kutatások folynak Angliában és (az egykori) NSZK-ban, valamint Svédországban, Svájcban és Ausztriában is. Angliában először az 1973/74. tanévben az Oxford Egyetemen tartott előadást a történész Carl Degler Is there a history of women? címmel, melynek anyaga a következő évben Londonban napvilágot is látott. Az NSZK-ban az 1960-as évek legvégétől, szintén az újabb nőmozgalmak hatására bontakozott ki a nőkutatás, ám intézményesülése meglehetősen lassan haladt. 1978-ban alakult meg a Sozialwissenschaftliche Forschung und Praxis für Frauen egyesület, s csak az 1984. évi berlini történésztalálkozón kaptak egy szekciót (Anthropologie) a történésznők Frauenräume témakörrel. Ezt követően azonban az NSZK-ban is megszaporodtak a nőkutatás eredményeit tartalmazó publikációk, Frauen in Geschichte und Gesellschaft címmel könyvsorozat indult, melynek kötetei különböző kutatócsoportok, a témáról évente rendezett szimpóziumok anyagait tartalmazzák. Számos aspektusból vizsgálják a nők történelmét (szegénygondozás, jótékonykodás; kereső- és háztartási munka; családon belüli munkamegosztás stb.), de rengeteg elméleti cikk témája az is: a történelem egy új nézőpontú kutatásáról van-e szó, vagy talán a nőknek saját történelmük van (Frauengeschichte/Frauenforschungen), esetleg a nemek történetéről (Geschlechtergeschichte) kell beszélni;4 nőkutatás vagy feminista kutatás folyjon stb.?⁵ A volt NDK-ban az 1980-as évek végéig a nőkérdéssel mint társadalmi kérdéssel foglalkoztak. Csak 1989 őszén határozta el néhány kutatónő, hogy irodalom- és kultúrtörténeti, művészeti, nyelvészeti, szociológiai stb. kutatásaiban többé-kevésbé feminista megközelítésmódokat követ. A 1989 ősze után több keletnémet főiskolán, egyetemen is pozíciókat szerzett a nőkutatás, sőt a berlini Humboldt Egyetemen létrehozták az interdiszciplináris nőkutatás központját (Zentrum interdisziplinäre Frauenforschung, ZiF).⁶

Az 1980-as évektől pedig már nemcsak a feminista nézőpontú, a női nemet vizsgálódása tárgyává tevő résztudományok fejlődtek, hanem kibontakozott a két nem közti viszonyra koncentráló, az emberi nem emancipálását célul tűző gender studies is.⁷

De az elmúlt két-három évtizedben nemcsak a nőkutatás intézményesülése zajlott, s nemcsak a kutatónők száma emelkedett (a kutatások pénzügyi alapjainak biztosításával párhuzamosan), hanem örvendetesen bővült a kutatott témák köre is. Kézenfekvő volt, hogy először a nőmozgalmak történetével, humanitárius, szakszervezeti, politikai harcaikkal foglalkoztak. Emellett a kutatók vizsgálták a nők jogainak alakulását úgy a családjog, mint a politika (szavazati jog), a gazdaság (munka szabadsága) és a kultúra terén. A joghoz kapcsolódó abortusz és a gyermekgyilkosság tabutémáját (Franciaország), míg az USA-ban inkább a nők társadalmi szerepére, magatartására koncentrálódott a figyelem. A jogi megközelítés mellett jelentős eredményeket hoztak a családtörténeti kutatások. (A családot úgy tekintették, mint ahol a nő jelentős befolyást gyakorol.) A francia és angol kutatók élen jártak e területen, témául választva a család funkcióváltozását, a család nagyságát meghatározó demográfiai változásokat, a házassági stratégiákat, a szexuális kapcsolatokat, a születésszabályozás módszereit, a családon belüli öröklési rendszereket stb.⁸ A nőkutatások kiterjedtek még a prostitúció állandóan jelen levő társadalmi jelenségére, foglalkoztak az orvostudomány és az orvosok nőkhöz való hozzáállásával, és természetesen a nő és a divat témájával. Számos munka tárgyalta a nőnevelés kérdését, s – a szociológusok mellett a történészek részéről is – hatalmas munka folyt a fizetett női munka feltérképezése érdekében (kétkezi munkásnők, háztartási alkalmazottak, hivatalnokok, szolgáltató szektorban dolgozók). De csak az 1980-as évektől kezdett el foglalkozni néhány kutató a nem fizetett munkát végzőkkel, vagyis a leghagyományosabb és legáltalánosabb női munkát ellátó háziasszonnyal.

Az 1980-as évektől nyugati kutatók egyre gyakrabban megkérdőjelezték ugyanis a gazdaságtan és a szociológia azon értelmezését, mely a munkát a fizetésért végzett bérmunkával azonosította, s a házimunkát, az önellátó termelést, a segítségnyújtást és más hasonló mindennapi tevékenységet a modern társadalom működése szempontjából jelentéktelennek, illetve a társadalmi fejlődés korábbi szakaszából itt maradt „relikviának” tekintette, s ezzel a vizsgálódás köréből kirekesztette. Napjainkra viszont nyilvánvalóvá vált, hogy még a jóléti államok szociális-közösségi intézményei sem képesek átvállalni a háztartások valamennyi funkcióját, így bizonyos feladatokat ismét a háztartási keretek közé igyekeznek „visszaadni”. Különösen áll ez a – köznapi felfogásnál bővebben értelmezett, a fizikai szükségletek kielégítése mellett a családtagok pszichikai ellátását, a családi kapcsolatok kialakítását és gondozását stb. magában foglaló – házimunkára, mely „minden más munkánál közvetlenebbül és átfogóbb módon mások számára végzett munka”.⁹ Szemben a férfiak „dolgának” tekintett, pénzben kiszámítható és időben korlátozott kereső tevékenységgel, a nő 24 órán át kénytelen teljesítőképességét mind a közösség, mid a maga számára bizonygatni: a házon kívüli keresőmunkára való képessége mellett rendelkeznie kell a „társadalmi reprodukció”, a továbbörökítés képességével, s természetesen a házimunka elvégzésének készségével is. Ugyanakkor a más személyekről való magánjellegű, mindig újra és újra elvégzendő közvetlen gondoskodás még napjainkban is a nőtől társadalmilag elvárt tevékenység. Ennek ellenére tevékenységének társadalmi presztízse alacsony – nemcsak az (áru)termelő munkánál, de még az igazgatási jellegű tevékenységnél is improduktívabbnk számít –, a kutatás szintjén pedig a magánháztartások ellátó tevékenysége nehezen írható le a hivatásos, illetve bérmunka kategóriáival.¹⁰ Újabban egyre több tanulmány a házimunkát munkaként tárgyalja, s nem egyszerűen úgy, mint a házasságon belüli női szerep egy aspektusa.¹¹

Magyarországon a nőkutatás az 1970–80-as években kezdett létjogosultságot nyerni. Gyakorlatilag elszigetelt kutatások folytak, melyek a nőkérdés egy-egy szeletét megragadva az éppen aktuális társadalmi problémákkal foglalkoztak (foglalkoztatottság,¹² bérkülönbségek, iskolázottság, érdekérvényesítés, népesedési-demográfiai problémák, társadalmi rétegződés, családkutatások,¹³ a nőkre-férfiakra vonatkozó társadalmi sztereotípiák,¹⁴ a nőmozgalom története¹⁵ stb.). Az újabb termésből mindenképpen említésre méltó a Café Babel női témáknak szentelt száma, valamint a kortárs nyugati és hazai feministák, valamint nőkutatók által felvetett kérdéseket kötetbe gyűjtő Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról c. kötet.¹⁶

Úgy tűnik, ma, a rendszerváltást követően a nőkérdés iránti közéleti érdeklődés a korábbinál is lanyhább. Az intézményekhez kapcsolható kutatások egy része a korábbi vágányok mentén halad: a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen (BKE) és a Politikatudományi Intézetben a nők politikai életben való részvételét követik nyomon; a nők iskolázottsága és foglalkoztatottsága, valamint női életutak állnak a Munkaügyi Kutatóintézet, a Szociológiai Kutatóintézet és a BKE vizsgálatainak középpontjában, míg demográfiai kérdéseket és a családok helyzetét kutatják a Népességtudományi Kutató Intézetben és az ELTE-n.¹⁷ A történeti megközelítés esetén azonban nemzetközi példák azt erősítik, hogy a nőkutatás az interdiszciplináris megközelítést igényli. Ezt felismerve van alakulóban egy kutatócsoport, melynek tagjai különböző szempontból vizsgálják a témát (nőmozgalom, női munka, nő az irodalomban és a képzőművészetekben, orvostudomány, prostitúció, divat, sport, felekezetek és a nő, család, háztartás stb.).

A kutatás célkitűzései, témaválasztása

Jelen disszertáció egy időmetszetében és forrásbázisában nagyobb kutatás része, mely Nő a társadalomban és a családban címmel a magyarországi viszonyokat tanulmányozva az 1860-as évektől az 1960-as évek végéig kívánja feltárni a nők térnyerését a „nyilvános” szférában (politika, munka), valamint szerepük és súlyuk változását a családi körben (gyermeknevelés, család, háztartás). A szélesebb kutatás kiindulópontja, hogy míg a 19. századi paraszti társadalom jellemzője a tradicionális életforma (a nők esetében magas termékenység, a szülés és gyermeknevelés hosszú szakasza, a család ellátása és a háztartási munka) volt, addig ez az iparosítás hatására a 20. század első évtizedeitől fokozatosan megváltozott. Megnőtt a nők otthonon kívüli gazdasági aktivitása, bár – elsősorban a sajátos női szakmákban szerzett – jövedelmük a családi háztartásban kiegészítő jellegű volt, s a családon belüli, nemek szerint differenciált munkamegosztás változatlan maradt.

Az 1945 után bekövetkezett politikai, társadalmi változások eredményeként azonban a női szerep is radikálisan átalakult. A nők alkotmányban biztosított egyenjogúságának gyakorlati érvényesülését elsősorban az extenzív iparosítás tette lehetővé, asszonyok százezreit vonva be a termelésbe. A tömegessé vált női munkavállalás s a keresőtevékenység azonban visszahatott a nők családon belüli helyzetére és szerepére is. Jelentősen módosult a hagyományos női életút, amelyet addig a házasságkötés-családalapítás, a gyermekek felnevelése, a család ellátása töltött be.

Jelen disszertáció célkitűzése volt, hogy a nők szervezkedése mellett elemezze a nők 1945 utáni helyzetét. Vizsgálja egyebek mellett, hogy milyen gazdasági és politikai szituációban lépett be a nő a társadalmi munkamegosztásba, a társadalom milyen feltételeket teremtett a kettős feladat (keresőtevékenység és háztartási munka) ellátásához, hogyan alakult az állam tehervállalása, s hogyan változott a családon belüli munkamegosztás? A nő tudta-e és milyen mértékben alakítani életformáját: tudott-e szakítani a hagyományokkal, vagy azok végigkísérték életén? (Forrásaink azt erősítik, hogy a változás lassú volt. A Nők Lapja 1959-ben csípős stílusban marasztalja el azokat az asszonyokat, akik önként vállalt mártíromságként vagy a családért hozott áldozatként tekintettek háztartási munkájukra, s fakanalukat „jogarként forgatva” próbálták bizonyítani saját pótolhatatlanságukat.¹⁸)

Közismert, hogy a volt szocialista országokban az új társadalmi rend első évtizedeiben a háztartási munkát elavult, a nőket „családi rabságban” tartó tevékenységként értékelték. gy gondolták, hogy e munkák alól a társadalomnak fel kell „szabadítania” a nőket, átvállalva a nők háztartásban betöltött funkcióit, mert csak így valósulhat meg a nemek társadalmi egyenjogúsága. A hivatalos programok elsőként a gyermeknevelés, -megőrzés intézményeinek létrehozását tűzték célul, míg az otthoni munkát helyettesítő szolgáltatások megteremtése már jóval lassabban haladt, s csak az 1960-as évektől kapott lendületet a háztartások modernizációja.

Bár az 1940–1950-es évek fordulóján a nők helyzetének gyökeres megváltozásáról, a női emancipáció megvalósításáról beszélt az önelégült hivatalos propaganda, az 1960-as évek óta fellendülő társadalomkutatások azonban rávilágítottak arra, hogy az 1945 utáni évtizedeket a gazdaság és a politika terén jellemző rohamos változások-változtatások az élet más területein nem következtek be. A szociológiai felmérések azt tükrözik, hogy a női egyenjogúság területén kevesebbet ért el a társadalom, mint ahogy azt az 1950-es évek első felének sajtója alapján elképzelhetnénk.

A kutatás módszerei és forrásbázisa

A nemzetközi szakirodalomban nemcsak arról folyt évekig az elméleti vita: van-e létjogosultsága a nőkutatásnak, hanem módszertanáról, forrásbázisáról is cikkeztek. A magunk részére a módszertani viták eredményét abban összegezhetjük, hogy a történeti nőkutatás/nemkutatás újszerűsége nem annyira módszereiben, mint inkább kérdésállításaiban és szemléletmódjában van. Vagyis a nőkutatás a történetírás valamennyi módszerét alkalmazhatja, nevezetesen a biográfiai, kultúr-, köznapi, gazdaság-, mentalitás-, eszme- és politikatörténet megközelítésmódjait, de a társadalomtörténet keretében folytatott családtörténet, mobilitáskutatás és történeti demográfia szempontjait is.¹⁹

A forrásokat illetően: míg a politika szintjén megjelenő nőmozgalom története a klasszikus levéltári források segítségével rekonstruálható, a nők családon belüli helyzete, s főleg a háztartási munka kutatása más területeken való tájékozottságot és tájékozódást igényel. A korábbi századokra az eddig nagyrészt férfiaktól származó leírások, illetve az írott dokumentumok helyett a 20. század második felére azért sajátos forrásként kínálkoznak az asszonyok szóbeli visszaemlékezései (oral history), naplójuk, továbbá a néprajz által kutatott hagyományok, vagy a szociológia korabeli, ma már ugyancsak forrásnak tekinthető állapotfelmérései.

Jegyzetek

Az 1970-es évek nemzetközi kutatásainak eredményeit Claude Fohlen: A nő a társadalomban című, az 1980. évi bukaresti történész világkongresszusra készített előadása alapján vázoltam. Fohlen tanulmánya magyar fordítását közli: Világtörténet, 1982/1: 84–118. p.

Szabó Anna: A francia nő tegnap és ma. Valóság, 1986/2:108–113. p.

Német kiadása: Georges Duby, Michelle Perrot (hg.): Geschichte der Frauen. 1–5. Bände. 1993–1995.

Gisela Bock: Geschichte, Frauengeschichte, Geschlechtergeschichte. In: Geschichte und Gesellschaft, 14 (1988) Heft 3. 364–391. p.

Maria Mies: Frauenforschung oder feministische Forschung: Die Debatte um feministische Wissenschaft und Methodologie. In: Beiträge zur feministischen Theorie und Praxis, Bd. 11. Frankfurt am Main 1984. 40–60. p.

Irene Dölling: Aufbruch nach der Wende Frauenforschung in der DDR und in den neuen Bundesländern. 397–407. p.

Az 1970-es évektől az USA-ban a szociológiai és a pszichológiai irodalomban egyre gyakrabban különbséget tettek a „sex” és a „gender” között, s erre alapozva egyre több feminista kutató a biológia/természet (=sex) és a kultúra (=gender) ismeretelméleti kettősségét képviselte.

Philippe Aries, Louise Tilly, Joan Scott és Edward Shorter kutatásai említhetők.

Silvia Kontos–Karin Walser: A női munka sajátos jellege. In: A mindennapi élet ökonómiája. Szerk.: Spéder Zsolt. Bp. 1993. 125–131. p.

Barbara Pieper: Az egyénközpontúság mint kutatási eljárás – az otthoni munka példáján. In: A mindennapi élet ökonómiája. i. m.

Ann Oakly: A háztartási munka szociológiája. In: A mindennapi élet ökonómiája. i. m. 133. p.

Molnár László: A munka szerepe a nők életútjában. Bp. 1981. 263 p.; Koncz Katalin: Nők a munkaerőpiacon. Bp. 1987. 392 p.

Cseh-Szombathy László, Andorka Rudolf, Szabady Egon és Klinger András kutatási eredményei ma is hasznosíthatóak.

H. Sas Judit: Nőies nők és férfias férfiak. A nőkkel és a férfiakkal kapcsolatos társadalmi sztereotípiák élete és eredete. Bp. 1993. 251 p.

N. Szegváry Katalin: t a nők egyenjogúságához. Bp. 1981. 263 p.

Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. Szerk. Hadas Miklós. Bp. 1994. 264 p.

Koncz Katalin: Nőszemközt. Feminizmus magyar módra. Társadalmi Szemle, 1996/8–9:128–132. p.

„A háziasszonyok körében ma is igen sok van, aki... szigorúan anyja, nagyanyja, dédanyja irányelvei szerint kormányozza háztartását – írja a lap. – Kenyeret süt a József körúton, fitymálja a Mirelite-készítményeket, noha ki sem próbálta, s világért sem szórna Ultra-port a mosogatóvizébe. Akadnak olyan »pedáns« háziasszonyok, akik reggeltől reggelig takarítanak s nem veszik észre, hogy az örökös nagytakarítás voltaképpen állandósítja a felfordulást a lakásban... Az ilyen szorgalmas, sőt túlságosan is szorgos asszonyok sokat tanulhatnának a háztartási munkát megkönnyítő félkész és kész élelmiszereket, kisgépeket, modern takarítóeszközöket felhasználó modernebb és időhiány miatt nagyobb ésszerűségre is kényszerített, gyárban vagy irodában dolgozó asszonyoktól!” Nők Lapja, 1959. június 18.

G. Bock: Geschichte, Frauengeschichte, Geschlechtergeschichte. i. m.

Kornélia BURUCS: „Frauenthemen” in der Geschichtsschreibung

Vorliegende Studie beinhaltet jenen Abschnitt der Dissertation der Autorin über die Frauenbewegung und die Geschichte der Gestaltung der Haushalte in Ungarn nach 1945, in welchem sie einen internationalen und heimischen Überblick zu diesem Problem gibt. Eingangen wird auf die „Frauenthematik” (Frauenbewegung, Rechte der Frau, Frauenarbeit, familienhistorische demographische Forschungen usw.), die Ausweitung der Annäherungweisen sowie die Institutionalisierung der Frauenforschung.

A szerző 1991-ben volt az Europa Institut Budapest ösztöndíjasa. Jelen írás doktori munkájának bevezető fejezetéből való.

Begegnungen05_Antal

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:123–128.

ANTAL ANDREA

A lakáspolitika irányvonalai Magyarországon a II. világháború után

Lakáspolitika a bérlakás szektorban?

1946–1952

A II. világháborút követően a lakásszektort érintő első intézkedés a háborúban megsérült lakások lakhatóvá tétele, helyreállítása volt, s majd ezt követte a lakbérrendelet, melyet az 1946. évi valuta-stabilizáció után 8000/1946. (VII. 19.) ME. számú rendelettel hirdettek ki. Ezzel a rendelettel rakták le a korszakban működő lakbérrendszer alapjait.

A rendelet értelmében a lakbér meghatározás módszere a következő volt: az 1939. szeptember 1-jén érvényes lakbér pengőben kifejezett értékének háromszorosa alkotta a forintban megállapított alaplakbért. A lakbéreket – szobaszámtól függően – az alaplakbér 40–60%-ában állapították meg, így a lakbérszint a háború előtti szint alá csökkent. A rendkívül nyomott színvonalú lakbérek azonban nem nyújtottak fedezetet a tulajdonosok számára a háborúban megsérült lakásállomány üzemeltetésére, állagromlásának további megakadályozására sem. Ezt más forrásból (a munkabérek központosított lakásfedezeti hányadából) kellett volna finanszírozni, amelyet azonban – az épületek lakhatóvá tételén túl – az ipari termelés beindítására fordítottak. (A lakásfedezeti hányad más célra fordításának tendenciája sajnos végigvonult egészen az 1990-es évekig.) Mindezt alátámasztja a budapesti helyzet is: „A lakóépületek állapota egészen súlyos képet mutat, …a nagymérvű háborús pusztítást túlnyomórészt csak a tetők rendbehozatala és a lakások használható állapotba helyezése követte ... 1938 és 1953 között a lakóházak felújítása és karbantartása csaknem teljesen szünetelt.”¹ Országos szinten e nyomott színvonalú lakbérből származó bevételnek is csak egy töredékét használták fel a lakásszektorban karbantartásra, felújításra: 1950-ben 41, 1954-ben 60%-át.²

1948-ban bevezették a lakás helyreállítási hozzájárulást, mely lényegében a bérlőt terhelő, adójellegű fizetési kötelezettség volt. E hozzájárulás a bérösszeg 15%-át tette ki, melyet a bérlő a bérbeadónak fizetett, aki azt a házadóval együtt az államnak fizette be. (E hozzájárulás 1971-ig volt érvényben.)

A 6000/1948. Korm. számú rendelet, az első lakáskódex szabályozza a lakás igény normatíváit: két személy jogosult egy szobára, páratlan számú családtag esetén pedig a család egy további szobára tarthatott igényt. Lakást pedig a lakcím megjelölésével lehetett igényelni.

A hivatalosan megállapított igényjogosultságot meghaladó lakásméretek esetén megkezdték a lakás nélküli családok beköltöztetését és a társbérletek kialakítását. (Társbérletet, – elvileg 1971-ig lehetett kialakítani, amikor az 1/1971. (III. 8.) Korm. számú rendelet 16. §-a kimondta: „tanácsi bérlakást két vagy több személy között kiutalni, illetőleg a bérlő lakásigényének mértékét meghaladó lakásrészt társbérlet céljára igénybe venni nem szabad”.)

Témánk szempontjából a következő jelentős lépés 1952, hiszen ez év végére állami tulajdonba kerültek a hat szobásnál nagyobb lakóépületek. A Népgazdasági Tanács 248/14/1950. számú határozata alapján először a városok, községek tulajdonában lévő lakásokat államosították, illetve a vállalatok államosításakor egyben azok bérlakásai is állami tulajdonba kerültek. Az 1952. évi 4. számú törvényerejű rendelet kimondta a magántulajdonban lévő lakóépületek államosítását, amelynek révén kb. 200 ezer lakásra tette rá a kezét az állam.

Az 1950–60-as évek

1952–53-ra tehetjük a helyreállítási periódus végét, amikor is nyilvánvalóvá vált, hogy a bérlakás szektor működtetéséhez, a lakásállomány állagának megőrzéséhez szükséges források és a kötött lakbérrendszer keretében meghatározott lakbérbevétel között meglehetősen nagy különbséget valamiképpen meg kell oldani, át kell hidalni. Természetesen a megfelelő megoldásra egy megfelelő ár- és bérreform keretében kerülhetett volna sor. Az 1954–55-ben megindult, majd az 1956-os események után kibontakozó közgazdasági vita a következőképpen dőlt el – az Országos Tervhivatal álláspontját idézve –: „A második ötéves terv időszakában általános fogyasztói árreformra nem kerülhet sor, mert ... nem lehet biztosítani, hogy az áremelési intézkedésekkel különböző mértékben érintett rétegek egyikénél se következzék be viszonylagos elmaradás, vagy esetleg abszolút visszaesés .... az elgondolt teljes lakbérreform sem hajtható végre. A lakbérkérdés teljes megoldását jelentő lakbéremelés olyan méretű belügyi ellensúlyozó intézkedéseket tenne szükségessé, amelyek meghaladják a rendelkezésre álló lehetőségeket.”³

A második ötéves tervet (1961–1965) megelőzően a lakáshelyzet terén a feszültség igen nagy volt, hiszen szünetelt a karbantartási, felújítási tevékenység. A háború és 1956 (különösen a fővárosban) nagymértékben súlyosbította a helyzetet. Az említett nyomott színvonalú lakbérek nem tudtak lépést tartani a lakóház fenntartási költségekkel.

A lakások állagának romlása mellett folyamatos volt a lakáshiány. Ez váltotta ki az első (1960) – mondhatni – korszakos változást. Meghirdetik az ún. első 15 éves lakásfejlesztési tervet, melyet a kormány 1002/1960. (I. 10.) számú határozata fogalmaz meg. (A szabályozást az MSZMP KB 1958. október 16-án hozott határozata előzte meg.)⁴ A 15 éves lakásfejlesztési terv a tervidőszak alatt egy- millió lakás felépítését irányozta elő. A terv tehát az ún. „mennyiségi lakáshiány” felszámolását, enyhítését tűzte ki célul, s így a lakáspolitika súlyponti kérdésévé a lakásállomány növelése, a lakásépítés vált: „A Párt és a Kormány a legközelebbi évek egyik legfontosabb feladatának tartja a lakáshelyzet gyökeres megjavítását. Ezért a nem termelés célját szolgáló beruházások között feltétlen elsőbbséget kíván biztosítani a lakásépítésnek. Erőforrásaink és gazdasági lehetőségeink módot adnak arra, hogy 15 éven belül a lakáshiányt lényegében felszámoljuk, és biztosítsuk, hogy minden arra igényjogosult család önálló lakáshoz jusson.”⁵

Ezzel egyidejűleg a lakásállomány megőrzése, óvása, felújítása, karbantartása, tehát a minőségi lakáshiány lekerült a napirendről, s ez a meglévő lakásvagyon további pusztulásával járt. A felújítási elmaradásokat fokozta, hogy „egyes tanácsok a lakóház javítási keret terhére, a bontandó épületek lakóinak elhelyezésére lakásokat építenek azon a címen, hogy ezeknek az épületeknek a felújítása már gazdaságtalan és ezért ezt az összeget új lakásépítésre kell fordítani. Ez a konstrukció elsősorban Budapesten jelentkezik. Budapesten ezen a címen évente 40-50 millió Ft-ot fordítanak lakóházjavításból új lakások építésére. Ebből az összegből évente mintegy 1400-1600 db lakás teljes felújítását lehetne elvégezni.”⁶ (Az 1961-től életbe lépő első 15 éves lakásépítési terv keretében az 1960-as években több mint 200 ezer új állami bérlakás épül fel.)

Itt kell megjegyeznünk, hogy a 200 ezer lakás felépítésének költségei, az építésekhez szükséges ház gyárak országos hálózatának kiépítése, s a már említett felújítási deficit rendkívül megnövelte az állami büdzsé lakáscélú kiadásait. Fontos kiemelni azt is, hogy a lakásállomány összetétele sem a tervezett arányok szerint alakult. A 15 éves lakásfejlesztési terv 60%-ban határozta meg az állami és 40%-ban a magánerejű lakásépítések arányát. Az időben előreszaladva: tudjuk azt, hogy éppen fordított arányban valósult ez meg, s a 40%-nyi állami lakásépítés is főként az iparosítással érintett nagyobb városokban, míg a 60%-nyi magánerős a falvakban zajlott.⁷

Az 1971. évi reform és hatása az 1970-es években

1971. február 8-án hirdették ki az új lakásrendelet-csomagot. Az 1971-es lakásreform bérlakásokat érintő intézkedései: a 2008/1970. (V. 10.) Korm. számú határozat, illetve az 1/1971 (II. 8.) Korm. számú rendelet. Ezek legfontosabb intézkedései a következők:

– Az állami tulajdonú bérlakás állományt – azok használati értékétől függetlenül – állami költségvetésből támogatandó szociális lakásnak⁸ minősítették azáltal, hogy a rendelet kimondta: „Tanácsi bérlakás kiutalására ... csak az jogosult, aki a jövedelmi, a vagyoni és a szociális helyzete folytán más lakásellátási formában nem tudja a lakásigényét kielégíteni.”⁹ A jogosultak körét a városi (fővárosi, megyei városi), illetőleg a községi tanács állapította meg.

Az 1971. évi lakásreform a lakbérek terén is fordulópontot hozott.

Drasztikusan emelték a lakbéreket¹⁰ hiszen például egy komfortos lakás lakbére a korábbi 2,70 Ft/m2 helyett 5,40 Ft/m2 lett, tehát éppen a kétszeresére nőtt. Ezt az ún. lakbér hozzájárulással ellensúlyozták, mely a régi és az új lakbérek közötti különbözetet egyenlítette ki. (4/1971. (11.8.) Korm. számú rendelet a lakbér hozzájárulásról.)

– Ekkor kerül bevezetésre a lakásépítési hozzájárulás és a lakás használatbavételi díj is,¹¹ valamint sor került az ún. szociálpolitikai támogatási rendszer egyidejű kialakítására, mely éppen a meglehetősen jelentős lakáshasználatba vételi díj mértékének csökkentését kívánta ellensúlyozni. (A lakáshasználatba vételi díj összege akkora volt, hogy az rejtett, további lakbéremelésnek felelt meg: az új lakás árának 10%-ában állapították meg.)

– Újdonság még: „A lakásberendezés felújításával, cseréjével kapcsolatos költség 50-50%-a – határozatlan időre való lakásbérleti jogviszony esetében a bérbeadót, illetőleg a bérlőt terheli.”¹² Az állam tehát igyekezett kivonulni a költséges szolgáltatások területéről, s a feladatok elvégzését a bérlőre hárította.

– Elmozdulás történt a lakásbérleti jogviszony vagyoni értékének elismerése területén is. A Kormány 2/1971. (II. 8.) számú rendeletében meghatározott lakáshasználatba vételi díj mértéke határozta meg a hatósági kiutalás, vagy a lakásügyi hatóság javára történő lemondás esetén a lakásbérleti jogviszony pénzbeli értékét. (Magáncserében a személyi tulajdonú lakások ingatlanpiacán kialakult forgalmi érték 50%-a jelentette a bérlakások vagyoni értékét.)

Az új lakáspolitikai elvek bevezetésével lényegében megszűnt az ingyenes lakáshoz jutás; a lakbérnek fedezetet kellett nyújtania az üzemeltetés, karbantartás, felújítás költségeire; a lakás folyó karbantartási költségeinek egy része közvetlenül a lakókat terhelte. Azonban a gyorsuló ár- és költségnövekedés, valamint az állami támogatás – fentebb már említett – jelentős csökkenése következtében az 1971. évi lakbéremelés hatása egyre kevésbé érvényesült, a szakadék tovább nőtt a lakbérek és a fenntartási költségek között.

Az 1970-es években több mint 310 ezer új lakás épült fel, szinte kizárólag lakótelepeken, zömében nagypaneles házgyári technológiával. Az új lakótelepek egyre inkább a város peremén ún. „alvóvárosokként” jöttek létre. Ezekben már átlagosan három-négyszer annyi család zsúfolódott össze, mint a korábbi évtizedekben épült lakótelepeken, mely az átlagos emeletszám megduplázódását is eredményezte. Az ekkor épült lakások minősége még rosszabb volt, mint a korábbi évtizedben épülteké, elmozdulás csak az átlagos alapterület kérdésében történt.¹³ A meglévő bérlakás állomány felújítása, karbantartása területén pedig tovább nőtt az elmaradás. Igaz, 1970 májusában a Gazdasági Bizottság megvizsgálta a kialakult helyzetet és határozatot hozott a lakásállomány folyamatos és tervszerű fenntartását biztosító pénzügyi, műszaki és kapacitási feltételek megteremtéséről, valamint az ingatlankezelő válla tok szervezetének korszerűsítéséről. A határozat kimondta, hogy a továbbiakban a pénzügyi eszközöket és kapacitásokat folyamatosan célszerű úgy biztosítani, hogy – 20 év alatt – az elmaradás felszámolható legyen.

Az 1971-es lakásreform széles körű újításait tekintve valóban reformnak tekinthető. Az akkori gazdasági, politikai helyzettől korlátozva azonban nem hozhatta meg azokat a változásokat, amelyek egy piacgazdasági lakáspolitika kialakítását eredményezték volna. Így csak egy „öszvérmegoldás” született, amely elmozdul a lakbéremelés felé, vagyoni értéket tulajdonít a lakásbérleti jogviszonynak – mindezeket azonban felemásan – ugyanakkor igyekszik kivonulni a szolgáltatások területéről is.

A lakáskérdésben állandósult áldatlan állapotok vezettek el végül az MSZMP KB 1978. október 12-i határozatához, mely kiemelten foglalkozott a lakások fenntartásának, felújításának, korszerűsítésének feladataival, és deklarálta: a meglévő lakásvagyon megóvása az új lakások építésével azonos fontosságú feladat. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a lakáshelyzet csak a lakossági erőforrások fokozottabb igénybevételével javítható. (Lakbéremelésre már csak az 1980-as évek elején került sor.)

Az 1980-as évek

Az 1983. évi változtatások azonban közel sem voltak olyan jelentősek, mint az 1971. évi reformok. Az 1980-as évek elejének lakáspolitikája – hasonlóan az 1971. évihez a lakbéremelés során alkalmazta az elhúz ott/ fokozatos életbe léptetés taktikáját. Így az új lakbérek csak 1988. július 1-jével realizálódtak.

Az 1983. évi jogszabály módosítások a lakosságnak az állami tulajdonú lakások fenntartásában, korszerűsítésében való fokozottabb közreműködését is szolgálták. Sajnos az 1983. évi lakbéremelés sem érte el célját: a felújítási források növelését, a költségvetés terheinek csökkentését. A felújítási elmaradások nem csökkentek, sőt nőttek, az épületek állaga tovább romlott (a budapesti lakásállomány jelentős hányada közel fél évszázadon keresztül mindenfajta felújítást nélkülözve, már-már romos állapotban volt).

A bérlakásépítések száma is a minimumra esett vissza az 1980-as évek végére. „A második 15 éves lakásépítési program a lakásellátási célokkal összefüggésben jelentősen növelni kívánta az állami bérlakások számát. Az 1981– 1990. évekre az új bérlakások arányát 30%-ban határozta meg az V. ötéves tervidőszak közel 24%-os arányával szemben. A legmarkánsabb változás azonban éppen a lakásépítés pénzügyi forrásainak arányában következett be, és ez az egyik oka a mennyiségi lemaradásnak is.”¹⁴

1988-ra a bérlakásépítés aránya 6,3%-ra zuhant vissza, melyet azonban a VII. ötéves tervtörvény 14-15%-ra kívánt feltomázni.¹⁵ Az említett lakbéremelést továbbra is csak szinten tartásra tudták fordítani, s nem a felhasználható források növelésére. Így 1988 elején az elmaradt felújítások értéke Budapesten meghaladta a 170 milliárd forintot.¹⁶

Összegzésként elmondható: óriási felújítási deficittel, továbbra is nyomott színvonalú lakbérekkel (nem tartalmaznak amortizációs hányadot), a bérlakásépítés leállításával, a szolgáltatások csökkentésével (bérlőre hárításával) érkezünk el az 1990-es évek küszöbére.

Jegyzetek

Előterjesztés a budapesti lakáshelyzetről. A Budapesti Pártbizottság 1955. szeptember 6-i ülésére. Idézi: Erdélyiné dr. Auer Katalin: A lakáspolitika tartalma, területei, jogszabályi „lefedettsége” Magyarországon; a jogi szabályozás célja, a jogi szabályozás mint a lakáspolitika egyik eszköze (SZEKI, 1985. november) 9. p.

Kacsenyák Ferenc: Lakásviszonyaink alakulása 1920-tól napjainkig. (KJK, 1959.)

Idézi: Berend T. Iván: Gazdasági útkeresés 1956-1965. Magvető, 1983. 134. p.

Az MSZMP Központi Bizottságának határozata a munkásosztállyal kapcsolatos egyes feladatokról (1958. október 16.) In: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. Bp., 1973. 275. p.

1002/1960. (1. 10.) számú Korm. határozat a 15 éves lakásfejlesztési tervről.

Előterjesztés az OT Kollégiumához az állami tulajdonban és tanácsi kezelésben lévő lakóépületek felújításának helyzetéről és további feladatairól. 1963.

Hörcher Ferencné: Lakásgazdálkodás, területpolitika. In: Társadalmi Szemle, 1994. 5. szám.

Ernst Gabriella: A lakásgazdaság államszocialista mutációja Magyarországon. Bp., 1990. 124. p.

1/1971. (II. 8.) Korm. számú rendelet 9.§.(3) bek.

3/1971. (II. 8.) Korm. számú rendelet a lakbérekről, továbbá az albérleti és ágybérleti díjakról.

2/1971. (II. 8.) Korm. számú rendelet a lakásépítési hozzájárulásról és a lakáshasználatba vételi díjról, továbbá a kedvezményekről.

1/1971. (II. 8.) Korm. számú rendelet 55.§. (1) bek.

Dr. Szittner Károly: A budapesti lakáshelyzet, a továbbfejlesztés lehetőségei (SZEKI, 1988.) c. kutatási résztanulmány.

Lakásépítés és megszűnés 1976-1988. (KSH, 1989) 10. p.

Uo.

Dr. Jeney György, A Fővárosi Tanács Lakásügyi Főosztályvezetőjének tájékoztatása szerint (1988. január 12. SZOT Iskola)

ANDREA ANTAL: Richtlinien der Wohnungspolitik in Ungarn nach dem 2. Weltkrieg

In ihrer umfassenden Studie geht die Autorin auf die Probleme des heimischen Wohnungsbaus, der Wahrung der Wohnungssubstanz, auf die Wohnungswirtschaft (Erhalt von Wohnungen, Wohnungstausch und -nutzung) sowie den Wandel ihrer Finanzpolitik, rechtliche sowie finanzielle Regelung in der Zeit von 1945 bis Ende der 80er Jahre ein bzw. verfolgt diesbezügliche sozial- und wirtschaftspolitische Zusammenhänge. In vorliegendem Abschnitt wird ein Überblick zur Gestaltung des Sektors von Mietwohnungen nach 1945 aufgrund von Parteibeschlüssen, Rechtsregelungen und Statistiken gegeben. Nach der Analyse der einzelnen Perioden stellt die Autorin fest, dass das Land die Schwelle von 1990 mit einem riesigen Renovierungsdefizit, einem trotz der Preiserhöhungen gedrückten Niveau, mit den die Marktpreise nicht wiederspiegelnden Mieten (ohne den Amortisationsanteil) überschritt, wobei der allmähliche Stop beim Bau staatlicher Mietwohnungen und die Verminderung von Dienstleistungen (mit der Übertragung der Hälfte der Renovierungskosten auf die Mieter) die Wohnungsprobleme weiter verschärften.

* A szerző 1995-től az Európa Intézet ösztöndíjasa, az ösztöndíjasok képviselője, az intézeti rendezvények szervezője. Jelen írás egy szélesebb kutatás első összegzésébő1 való.

92. oldal / 103

Begegnungen05_Erenyi

BegegnungenSchriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:31–35.

ERÉNYI TIBOR

Az agrárszocializmus és a szociáldemokrácia

Begegnungen05_Egyed

BegegnungenSchriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:61–68.

EGYED ÁKOS

Erdély átalakuló-polgárosodó paraszttársadalma a 19. század második felében

Begegnungen05_Csikos-Nagy

BegegnungenSchriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:109–121.

CSIKÓS-NAGY BÉLA

A magyar gazdaságpolitika minősítése – történelmi lecke*

Begegnungen05_Burucs

BegegnungenSchriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:129–135.

BURUCS KORNÉLIA

„Női” témák a történetírásban

Historiográfiai áttekintés*

Begegnungen05_Antal

BegegnungenSchriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:123–128.

ANTAL ANDREA

A lakáspolitika irányvonalai Magyarországon a II. világháború után

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:31–35.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:61–68.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:109–121.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:129–135.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:123–128.