Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:45–53.

SZABÓ FERENC

A viharsarki mezővárosok műveltségének polgári tartalmáról

A régebbi leszűkített értelmezést félretéve, az átfogóbb és összetettebb műveltségfogalom alapján próbálkozom meg a századforduló időszakának jellemzésével. A mezővárosi műveltségen mindazon korabeli gazdasági, társadalmi, művelődési tényezők összességét és egymásra hatását értem, amelyek meghatározó erejűek, vagy kibontakozó stádiumba tartozásuk mellett már érdemi körben mintát jelentőek voltak. Hangsúlyoznom kell, hogy a mezővárosi kultúrát és összetevőit a paraszti és nem paraszti eredetű és funkciójú tartalom változó arányú és formájú megjelenésében írhatjuk le. A változások iránya a kultúrafenntartó és az új elemeket befogadó háttér strukturális és időrendi alakulása szerint mérhető, a gyakran megállapítható és jelentős változatok pedig a településenként-kistájanként kiformálódott sajátos adottságok, kezdeményezések és hagyományos mentalitás-tükröződések esetenként kiszámíthatatlannak tűnő sorába tartoznak. A jellemzés során nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a különféle irányú potenciális lehetőségeket sem, amelyek java részét már a századelőn felismerték, s felhajtó szerepű programként szerepeltek, kihasználásukra azonban nem vagy csak elenyésző mértékben került sor.

A dualizmus második felének paraszti politizálását, ezen belül a „földműves szocializmus” keretébe tartozó mozgalmakat a közműveltség állapota és szintje felől megközelítő vizsgálódásokat a kezdeményezést és folyamatosságot legjobban példázó Viharsarokra, annak 9 mezővárosára és 14 kismezővárosára szűkítettem le. A „mintaterület” az 1950-ben kialakított, mai Békés és Csongrád megye területével azonos. Nem mindenben esik egybe az első világháború előtti radikális paraszti szervezkedések többször módosult bázisvidékével, annak állandó vagy időleges kisugárzó pontjait viszont kivétel nélkül magában foglalja. (Szeged város belterületét, annak társadalmi képletére tekintettel, viszont nem számítottam hozzá.) A mezővárosok két kategóriája szerinti lakosságszám a mostani Békés és Csongrád megyék területén élő össznépességben együttesen számítva 1900-ban 65,6%-ot (a 9 mezőváros 43%-ot, a 14 kismezőváros 23%-ot), 1941-ben pedig 63%-ot (41 és 22%) képviselt. Ha tekintetbe vesszük, hogy a 23 település – amelyek közül a legkisebb is elérte 1910-ig a nyolcezer főnyi népességet – a 18–19. századi kirajzások következtében szűkebb-tágabb környékének kisebb községei irányában anyavárosi szerepet is betöltött, az arányok tovább módosítandók. A családi, a vagyoni, a tudati összekapcsolódás miatt a mező- városokhoz kötő szálakkal egybefűzött népesség arányát a vizsgálati területünk zömét kitevő, századfordulós Békés, Csongrád és Csanád megyéket együtt szemlélve legalább 70–72%-ra becsülhetjük. A 23 mezőváros nemcsak népességszáma, hanem térbeli szerepe, különböző intenzitású és jellegű vonása miatt is megadta a Viharsarok általánosabban jellemző vonásait, eléggé gyakran egyedi adottságai szerint.

A polgári fejlődés fő feltételének – a vizsgált térség agrárjellegére tekintettel – a feudális gyökerű nagybirtoktulajdon és a hozzá kapcsolódó termelési és értékesítési tevékenység uralkodó szerepének elvesztését kell tekintenünk. A nehezen korszerűsödő, saját kezelésű vagy bérbeadással hasznosított nagybirtokok a 23 mezőváros közül 11-ben tudtak érdemi, de a település egészének állapotát, törekvéseit alapjában befolyásolni már nem képes gazdasági és hatalmi erőt érvényesíteni. Az agrárszegénységhez tartozók a munkalehetőségeket keresve jelentős mértékben kapcsolódtak ugyan a nagybirtokokhoz a mezővárosokban is, de a függőséget a szabad bérmunkás öntudatával és függetlenségének illúziójával viselték el, s csak a szerződött időtartamra. A mezővárosok birtokos parasztságának érdekei a munkaerőkérdésben közelítettek ugyan a nagy- és középgazdaságok érdekeihez, a termelési, értékesítési, adózási és önkormányzati ügyekben viszont az erős szembenállást állapíthatjuk meg. A viharsarki paraszti politizálás legerősebb pontjain – Orosházán, Békéscsabán, Hódmezővásárhelyen, Szentesen, Makón, Mezőberényben, Endrődön, Gyomán, Vésztőn, Szegvárott, Szeghalmon – a nagybirtok nem volt irányt megszabó pozícióban. A századfordulóra már jelentős helyi gazdasági és szellemi erőt képviselő mezővárosi polgári rétegek, csoportok szintén nagybirtokellenesek voltak, bár számosan közvetve abból éltek meg.

A nagy kiterjedésű tanyás külterületekkel rendelkező mezővárosokkal szemben a kisebb viharsarki települések a nagybirtokok közvetlen és mindennapos függésében éltek (jórészt azért is telepítették őket az uradalmak, a kincstár). Ahol a birtokos parasztság és a községekben lakó földmunkásság aránya és száma jelentősebb volt, az önkormányzatiság és a politizálás iránti vonzalom erőteljesen kifejlődött a nagybirtokok nyomása ellenére is (Csorvás, Nagyszénás, Gádoros, Kondoros).

Visszatérve a mezővárosok polgárosodásának közvetlen problémáira, kézenfekvő kérdés, hogy a vizsgált terület 9 mezővárosa (1900-ban 21 és 62 ezer lakos közötti népességgel) mennyire használta-használhatta ki az igen számottevő népességtömörülésből származó vagy kínálkozó lehetőségeket. Bár eltérő arányban, de kevéssé aknázták ki. Hogy így történt, több tényező együttes következménye, kapcsolatban az Alföld középső és déli részén lejátszódott gazdasági fejlődés egyoldalúságaival s azok településhálózati kihatásaival. A jobbágyfelszabadítást megelőző évtizedekig visszanyúló folyamatok eredménye a polgárosodás szemszögéből is kétarcú volt: az 1850–60-as években kulmináló legelőfelosztások, a gabonatermesztés kiterjesztése, a vizek szabályozása, a tömeges parcellázásokkal a parasztbirtokok gyarapodása (a két utóbbi az 1870-es évektől a századforduló utánig folyt) révén fénykorába jutott a tanyás gazdálkodás és a tanyákra a tömeges kiköltözés. Ennek a folyamatnak a birtokos parasztságon belül is a munkabíró fiatalabb korosztályok voltak a fő résztvevői. A tanyákra költözés részben megmaradt a mezőváros határain belül (Hódmezővásárhely, Békés), többnyire azonban a mezőváros vonzásába tartozó kisebb települések határába csapott át (Orosháza, Békéscsaba, Szentes, Makó, Szarvas, Mezőberény, Tótkomlós). Ez a népességmozgás különösen a sertés- és baromfitartás kibővítésével mozdította elő az árutermelést, s részben átalakítva a parasztgazdaságok termelési szerkezetét, egyes munkafolyamatok gépesítését is ösztönözte. A viszonylag jelentős arányt képviselő módosabb vagy ahhoz közelítő tanyás gazdák első generációjának birtokgyarapítása mellett a második generáció – éppen az 1890-es évek tájától – már képes volt áldozni a közvetlen agrártermesztéstől elszakadt vagy ahhoz nem is kapcsolódó polgári igényekre is, s kereste a társadalmi presztízsnövelés különféle útjait. Életvitelében, hétköznapjaiban még megmaradt parasztnak, de már elfogadta, sőt áldozatokat is vállalt a polgári élet egyes kellékeiért, kényelmi eszközeiért – egyelőre még a városbeli házában s nem a tanyáján.

A népességmozgás s egyben az önálló egzisztenciateremtés másik csatornája a mezővárosok kis vagyonú rétegeiből származó, fiatal és munkabíró korosztályok számára kínálkozott: kiköltözés a vonzáskörzetbe tartozó vagy ahhoz nem távoli falvakba. Olcsóbb telek, vertfalú ház, kis kert, szerény mértékű sertés- és baromfitartás lehetősége mellett a parasztgazdaságokban a közép- és nagybirtokokon elérhető időszakos munkaalkalmak jelentették a megélhetés kereteit. A mezővárosi vonzáskörzetbe költözés néhány esetben új községek telepítésével kapcsolódott össze: az 1859-ben alapított Csorvás lakosságának törzse például Békéscsabáról, Gyuláról, majd Orosházáról, az 1875-ben született Kondorosé Szarvasról és Békéscsabáról, az 1893-ban községgé szervezett Medgyesegyházáé szintén Békéscsabáról származott. A folyamat a falusi népesség felfutását eredményezte. (1880 és 1910 között Kondoros lakossága 59%-kal, Csorvásé 44%-kal növekedett.) A kép teljességéhez tartozik a Csanád megye keleti felében 1814 és 1859 között kincstári földekre, illetve nagybérletekre telepített szerződéses kertészközségek helyzetének – bár erősen antiszociális – jogi rendezése és lakosságuk stabilabb helyzetbe kerülése.

Arányaiban kisebb, de a hosszú előkészítés és a körülményes lebonyolítás miatt a kis vagyonúak körében évtizeden át tartó kísértést jelentett a déli irányú (Temes, Krassó-Szörény, Torontál megyékbe) szervezett állami telepítésekhez csatlakozás lehetősége.

A sorra vett népességmozgások összességükben az agrártermelés bővítését tették lehetővé, a földszerzés, a kisbérlet bizonyos mértékű jelenléte, a munkavállalási alkalmakhoz közelebb kerülés révén a paraszttársadalom alsóbb rétegei körében és a munkaképes korosztályoknál a szociális feszültségeken is enyhítettek. Az elégedetlenség az agrárlakosságnak azokat a csoportjait fűtötte a legjobban, akik még ezekből a szerény változtatási lehetőségekből is kimaradtak. Vagy azért, mert később születtek, vagy azért, mert a szükséges minimális megtakarítással sem rendelkeztek, s a viszonylag önálló életet nem akarták a cselédkedéssel felcserélni. A vázlatosan érintett migrációs folyamatok, más tényezőkkel együttesen, következményeikben mégis hozzájárultak a Viharsarok 23 mezővárosi szerepű településének polgári haladásához, illetve az azt elősegítő differenciálódás felerősödéséhez.

Óriásfalu arculatú viharsarki mezővárosaink belterületi népessége (főképpen 1880 és 1910 között) szerényebb mértékben gyarapodott, a saját vonzáskörzetüket ellátó szerepük megnövekedett, a mezővárosok egymáshoz mérhető súlya is jelentősen változott. A szerepkör erősödése, többszínűvé válása megélénkítette a „nem őstermelő” kategóriába sorolt, nagy többségükben polgári foglalkozású lakosok beköltözését, kinevelését. A kifejlett tanyarendszer a vonzáskörzeti községekkel (az ott fekvő nagy- és középbirtokokkal) együtt szoros szálakkal kötődött az értékesítési-beszerzési, azaz gazdasági, természetes, de mindinkább hierarchizálódó kisebb központokhoz. A kapcsolatok a vonzáskörzet igényei szerinti polgárosodást segítették elő a kistáji centrumokban. A vázlatosan jelzett fejlődésnek a Viharsarokban is a vasútépítések lettek az elindítói és megerősítői, a meghatározó települések jó részében elég korán. A szántóföldi termelés számára igen kedvező talajadottságokat, a tanyás településrend árutermelési lehetőségeit csak a vasútvonalak révén lehetett kamatoztatni. Tömeges, gyors és rugalmas gabona- és állatértékesítésre más módon nem volt hasznot hozó megoldás.

Máig nem kellően méltányolt vonása a Viharsarok történeti útjának, hogy az 1858 őszén megnyitott Szolnok–Arad közötti és az 1870–1871-ben forgalomba helyezett Nagyvárad–Szeged közötti „vaspályák” még a gabonakonjunktúra időszakában kapcsolták be a vérkeringésbe a Körös–Maros köze és a Körösvidék 8 mezővárosát. (Az első Gyomát, Endrődöt, Mezőberényt, Békéscsabát, a második Hódmezővásárhelyt, Orosházát, Gyulát és Sarkadot.) A bekapcsolás olyan erővel kiterjedt a vonzáskörzetre, sőt az azon túli településekre is – Mezőhegyesről például a 35 kilométerre eső Orosháza vasútállomására jártak, mert 1882-ig a híres ménesbirtok központját sem érte el a vasút –, hogy valamilyen formában az élet minden szférájára hatása lett. Az 1871 őszéig vasúthoz jutott 8 mezőváros előnyszerzését az 1880 és 1888 közötti „második lépcsőben” sorra került további 6 viharsarki mezőváros (időrendben: Szarvas 1880, Battonya 1882, Makó és Békés 1883, Szentes 1887, Csongrád 1888) közül idővel Makó és Szentes tudta pótolni. Az 1889 és 1893 közötti „harmadik lépcsőben”, már a mellékvonalak kiépítése során kerültek sorra a fekvés vagy a vízrendezések elhúzódása miatt hátrányban volt kismezővárosok: 1889-ben Dévaványa, 1891-ben Vésztő, Szeghalom és Füzesgyarmat, 1893-ban Mindszent, Szegvár és Tótkomlós. A Békéscsaba forgalmi vonzását Békésen át Vésztőig északra, Újkígyóson át Tótkomlósig és Mezőkovácsházáig déli irányba kiterjesztő keskeny nyomtávú vasútvonalakkal (1899 és 1905 között létesültek) a szélesebb körű piacozás, a gabona-, cukorrépa-, állat- és más szállítás télen-nyáron folyhatott. A második és harmadik „lépcső” vasútvonalai a mezővárosokba vitték ugyan a forgalmat, de erősítették a vasúttal érintett népes faluk – mintegy húsz település – életrevalóságát is.

A vasúthálózat kiépülésével lendületet kapott polgárosodás főbb viharsarki pontjai alapjában véve azonosak az 1906-ban lezárult nagyvasúti vonalbővítések során kialakult gócpontokkal. Ezek közül egyetlen regionális vasúti csomópontról beszélhetünk: a két fővonal keresztezésébe került s 1870–1871-től ezt a szerepkört betöltő Békéscsabáról, Arad–Szeged–Szolnok–Nagyvárad négyszögében. Gyoma 1889-től, Orosháza és Hódmezővásárhely 1893-tól, Makó 1903-tól, Szentes 1906-tól töltötte be a kistáji gócponti funkciót. Az 1883 óta vasúti forgalmi kiscentrum Mezőhegyesen és Kétegyházán – a megelőző, illetve párhuzamos mezővárosi fejlődés hiányában – a vasút polgárosodást inspiráló szerepe csak kis arányú lehetett, Mezőhegyes különleges társadalmi képlete miatt még sajátos színekkel ötvöződve is.

Az agrártermelés kibővülése, az árutermelés felé fordulás mozzanatai, a kor szintjén álló tömegszállítás és helyközi vagy távolsági közlekedés kiépülése egymást élénkítő folyamatainak lemérését a polgári társadalom helyi alapvetése szempontjából csak közvetve lehet elvégezni. A nem agrárszférákba bevándorlók tömegéről az egyéni-családi adatok (lakosítások a helyi illetőség megszerzéséhez, iparengedélyek, munkaadói nyilvántartások, egyházi és állami anya- könyvek stb.) alapján lehetne a szakaszokat is feltüntető képet rajzolni. Ehhez viszont még sok részkutatás szükséges. Használható eligazítást az 1900. évi népszámlálásból kaphatunk. Eredményei szerint az ipari, kereskedelmi és közlekedési ágazatban együttesen foglalkoztatott kereső népesség aránya a Viharsarok 23 mezővárosa között 3-ban haladta meg a 10%-ot (Gyula 13%, Orosháza 11,5%, Szentes 10,8%); Makó, Kiskundorozsma, Békéscsaba, Mindszent és Szarvas 8–10% között helyezkedett el, további 12 pedig 5–8% között. Ezek az arányok akkor bizonyítják az „ipar-forgalmi” polgári rétegek érdemi jelenlétét, ha tudjuk, hogy Szolnok 17,6%-nál tartott.

A viharsarki mezővárosok szélesebb felfogás szerinti műveltségében azt próbáljuk körvonalazni, hogy a paraszti tradíciók szerinti szemléletben és életvitelben felnövekedett agrárlakosság hogyan fogadta el fokozatosan a vidéken is megjelenő polgári normákat. A követő-utánzó magatartásban a paraszti mentalitás szerinti átszínezést a befogadó hasonítás, s az annak megfelelő továbbadás követte. A polgári élet egyes követelményeire, vonzó mozzanatainak átvételére az egyházi, az önkormányzati és közigazgatási intézmények, a különféle egyesületek is segítettek ösztönözni, „rávezetni” a parasztság szinte minden rétegét. A legerőteljesebb ösztönző nyilván a személyes vagy családi-baráti tapasztalat volt, szorosan kapcsolódva a presztízs elfogadott mutatóihoz s azok változásaihoz. A szolgáltatások, a kereskedelem a századforduló táján már a mezővárosokban is eljutott arra a szintre s addig a differenciáltságig, hogy a polgári igények alsóbb és középső fokú mibenlétéről közvetlen mintákat adott. (A vasutakkal együtt bevonult a távíró, az 1890-es évek derekán a községekig eljutott a telefonhálózat, 1906-ig a népesebb településeken megkezdődött az áramszolgáltatás, nem egy városban társulati formában vízvezeték-hálózat épült ki az eléggé tömeges artézikút-furatás után, kikövezték a forgalmasabb s a lakói szerint fontosabb belterületi útvonalakat, kevés kivétellel igényesebb külsejű szállodák és vendéglők épültek, reprezentatív város- és községházák, pénzintézeti székházak, polgári iskolák és gimnáziumok emelkedtek. Az 1870–80-as évektől a Viharsarok 8 mezővárosában volt helyi hetilap, többnyire nem is egy. Békéscsabán és Szentesen kőszínházat, Hódmezővásárhelyen, Gyulán, Orosházán, Szarvason jelentős méretű faszínházat építettek, hogy a több hétre vagy hónapra leszerződtetett társulatokat fogadhassák. A példákat még sok irányból lehetne szaporítani.) A polgári rétegek ízlése és pénztárcája szerinti infrastruktúra leginkább a parasztság módosabb rétegeit vonzotta, de nem maradt hatástalan a kispénzű rétegekre sem.

A viharsarki mezővárosok parasztságának tudati örökségében a századforduló tájára a rétegenkénti módosulásokat élesebben ki lehet mutatni, leginkább annak függvényében, hogy ki mennyire lehetett képes a polgárosodás jegyében történő átalakulás, előrelépés anyagi és szemléleti követésére. Az utóbbi jórészt generációs kérdés is volt természetesen. A tradíciókból nem kevés maradt meg látszólag egységesnek és általános érvényűnek, s képviselt is nem lebecsülhető összefogó erőt vagy szemléleti, közösségi normát. A normák tartalmának az új jelenségek és viszonylatok szerinti, módosult s lazább felfogása és érvényesítése leginkább a polgárosodás erősödését kívánó rétegeknek – az árutermelésre képes parasztoknak és az önálló „kisegzisztencia”-státust elérni próbáló földmunkásoknak, kisbérlőknek – állott az érdekében. Az önfenntartó gazdálkodásra berendezkedett parasztok, a töredékföldesek, a szikeseken vagy a homokon tanyát építők számára két lehetőség mutatkozott: a konzervatív életszemlélet és termelési szerkezet megőrzése, vagy a kézimunka-igényes, belterjesebb irányú, piacorientált termelés megvalósítására törekvés. Az egyikre a Sárrét Békés megyébe eső részéről, a vásárhelyi pusztáról, a szegedi tanyavilágból, a másikra leginkább Makóról, Szentesről, a Szeged ellátó körzetébe eső falvakból lehet számos példát elősorakoztatni.

A török hódoltság és a kuruc háborúk utáni települési, gazdasági és paraszttársadalmi berendezkedésre alapozódó fejlődésből magával hozott szemlélet fontos elemei a Viharsarokban tartalmilag igen közel állottak a polgárosodásra jellemző gondolkodáshoz. A mezővárosok lakossága a táj termőföldjének művelésbe fogásától a vizek szabályozásáig, a templomok, paplakok, helységházák és iskolák építésétől az artézi kutak furatásáig terjedően (s ezeken túl is) úgy érezte, hogy mindent saját erőből, saját kezével vagy teherviselésével valósított meg. Az önkormányzatiság és a tételes törvényekkel nemegyszer szembekerülő igazságfelfogás szellemében ítélte meg a mindenkori hatalom fölötte elhelyezkedő régióit, s védte meg saját érdekeit. Az erős történeti megalapozottságú, döntően protestáns gyökerekből táplálkozó önismeretben a plebejus töltés, az egyenjogúság általánossá tételének igénye fogalmazódott meg – az alárendeltség, a függés iránti ellenállás gondolatával. A néhány vonással jelzett, és generációkon át mintegy életszemléletként beidegződött magatartás fontos része volt a paraszti világra egyébként kevésbé jellemző nyitottság, az addigiakat kritizáló-tagadó politikai és vallási áramlatok egy része iránti fogékonyság. A különféle csatornákon a mezővárosok olvasgató, malomalji-piaci, vásári-olvasóköri és negyvennyolcas népgyűlési politizálást ismerő lakosaihoz eljutott elképzeléseknek, programoknak, jövőképeknek akkor volt hatásuk, ha beleilleszkedtek az egyenlőségeszményről a parasztság körében régen kiformálódott gondolkodásba. Az „urak” világát, hatalmaskodását, önző gyarapodását, erkölcsi züllöttségét bármilyen formában bíráló sajtótermékek vagy szóbeli vélemény rokonszenvet keltett. Érthető, hogy Táncsics Mihály gondolatainak, könyveinek ismeretében, továbbá egy általánossá tágított szabadságeszmény szerepét is betöltő Kossuth-kultusz jegyében a mezővárosokban az 1860-as évektől mindenütt megalakított olvasókörök sajátos közéleti és politizáló szerepet tudtak betölteni. Az utópista, majd az 1880-as évektől a marxi szocializmust az említett előzmények után ismerte meg a parasztság egy része, s azt fogadta el belőle, ami a tradicionális s egyben radikális szemléletébe beilleszthető volt. Szolidaritásból az agrárszocialista szerveződések részesei számukra távoli célkitűzéseket is hangoztattak, anélkül, hogy ténylegesen átérezték volna.

Mint a polgári társadalomban szokásos politizálási keretek, formák, alkalmak meghonosodásának bizonyítékait említem, hogy a Viharsarok mezővárosainak nagyobb részében a képviselőtestületek, a református és az evangélikus presbitériumok tagjai között nemegyszer jól kirajzolhatóak voltak a különböző érdekű és eszmeiségű csoportosulások. Köztük az ellenzéki plebejus beállítottságúak s a magányosan küzdő „népszószólók” is. Az újságolvasás – mind a fővárosi politikai, mind a helyi lapok esetében – viszonylag széles körű volt. Joggal valószínűsíthető, hogy nem csak a szocialista sajtótermékek jutottak el a parasztság alsóbb rétegeihez is. A politikai (elsősorban választási) tömeggyűléseket a kiegyezés utáni években (leginkább 1869-ben) hozták gyakorlatba a pártok a viharsarki mezővárosokban is. Ezek a gyűlések, csakúgy, mint maga a szűk körű választójogra épülő szavazási procedúra, a lakosság igen jelentős részének – a választójog nélkülieknek is – feszültséggel járó politikai „beletanulási” alkalmakat jelentettek. A kirendelt karhatalommal való összeütközés lehetősége számos esetben ott lógott a levegőben. Az emberek egy része a bekiabálásokkal, a lehurrogásokkal vagy éppen a vállra emeléssel kimutathatta a véleményét. Miután ehhez a nyomdák elszaporodásával megnyílt a technikai lehetőség, az 1870–1880-as évektől a mezővárosi politikai élet kellékei, eszközei lettek a röplapok, a programfüzetek, a feltűnő méretű betűkkel nyomott plakátok, a hírlapokban való éles hangú viták. A nagyvárosokból hamar átvették a többi mutatós kelléket is: a transzparenseket, a sok zászlót, a felvirágozott diadalkapukat. S hozzátették a vidéki tradíciót: a lovas bandériumtól a rezesbandáig, meg az ökörsütésig. A politikai tömeggyűlések ilyen sokszínű „koreográfiája” már az 1880-as években ismert volt Hódmezővásárhelyen, Békéscsabán, Orosházán, Szentesen, Gyulán, Makón, Szarvason és másutt is. Az engedélyezett szocialista gyűlések egyszerűbben zajlottak le. A századforduló utáni május elsejék, népünnepéllyel egybekötve, szintén sokat adtak a vonzó külsőségekre, különösen a felvonulásban.

A viharsarki mezővárosok műveltségéről szólva ki kell térnünk az iskolázás alapkérdéseire is. Az írni-olvasni tudás az iskolafenntartókat kötelező törvények mind következetesebb érvényesítése alapján (jelentős mértékben a tanyai iskolák hálózatának kiépítésében elért eredmény, az állami fenntartású népiskolák szaporítása nyomán is) a századfordulóra lényegében véve generációs problémává alakult. 1900-ban a hat éven felülieknek Békés megyében a 78,2%-a, Csanádban 65,6%-a, Csongrádban 63%-a, Hódmezővásárhelyen 78,5%-a tudott írni-olvasni. Békés megye és Vásárhely arányai – döntően a protestáns egyházaknak köszönhetően – Nagyvárad, Versec, Kolozsvár adatainál kedvezőbbek, közel állnak Vas és Veszprém megyék arányaihoz, az alföldi megyéket pedig megelőzik. Csanádban és Csongrádban a falusi arányok kedvezőtlenek voltak, a mezővárosiak azonban jók: Makón a hat évesnél idősebbek 83%-a, Szentesen 81,4%-a, a zömmel katolikus Csongrádon 61,2%-a írt és olvasott. Említésre méltó a településenkénti számok közül Mezőberény 88,2%-os, Szarvas 87,8%-os, Orosháza 87,3%-os, Békés 83,5%-os, Békéscsaba 81,5%-os írni-olvasni tudási aránya, mert mindegyik megelőzi pl. Debrecen, Zágráb, Pécs, Temesvár arányait. (Mezőberény Győr városával, Szarvas pedig Székesfehérvárral mutatott azonos számokat!) A születési időpontok szerinti adatokból jól bizonyítható, hogy a mező- városokban az 1880 után iskolaköteles korba kerülők nagy többsége elsajátította az írás-olvasást.

A Viharsarok 6 városa rendelkezett középiskolákkal az első világháború előtt, legrégebben Hódmezővásárhely és Szarvas. E tanintézetek minőségi kisugárzása mellett a szélesebb körű polgárosodást az 1890-es évek derekától sorra felállított fiú- és leánypolgári iskolák szolgálták, érdemi arányban oktatva a feltörekvő parasztcsaládok gyerekeit is. A 23 viharsarki mezőváros közül a századfordulón 9-ben, a világháborúig 12-ben szervezték meg ezt a jó általános képzést nyújtó intézményt.

Ahogy az analfabetizmus fokozatos csökkenése a generációváltás függvénye volt, a ruházkodásban, a lakásberendezésben, a társasági élet szféráiban is hasonló jelenségekről szólhatunk. A tánciskola, a városi „módi” szerinti bálok, a társas vacsorák, az éttermi étel- és italfogyasztás, a helyi lehetőségek szerinti fürdőélet és korcsolyázás (minden nagyobb mezővárosban) polgári igények szerinti szokásrendje minden réteget elért. A társasági „élet” megélénkülése és kiszélesedése két irányban járt társadalmi következményekkel: A különböző rétegek és foglalkozási meg vallási csoportok szerinti egyesületi jellegű szerveződések nagyobb része az elkülönülést, néha eléggé a kasztosodást szolgálta, merev falakat emelt. A különféle szórakozási alkalmak, több egyesület, olvasókör stb. közös rendezvényei viszont a falak „átjárhatóságát” segítették elő. A kapcsolatteremtés valamilyen formájára minden csoportosulásnak szüksége volt; az ellentéteket, életmód- és szokásbeli különbségeket az alkalmazkodó közelítés kezdte tompítani. A többségben lévő, de erősen megosztott parasztság és az iparosok, kereskedők, értelmiségiek közötti érdekharcok a helyi fórumokon számtalanszor és sokféle színben fellángoltak. Amikor a mezővárosi infrastruktúra, az intézményhálózat, a közigazgatás fejlesztése érdekében kellett volna áldozatot vállalni, a helyi önkormányzatokban többséget képviselő vagyonosabb parasztság általában elzárkózott. Sokszor ismétlődött meg ugyanez a protestáns egyházak önkormányzatában is.

Mondanivalónk összegzéseként azt hangsúlyozzuk, hogy a viharsarki mezővárosokban a polgári viszonyok, a polgárosodás alapvető összetevői erősödtek meg a 20. század elejére, de a gazdasági, kommunális, szellemi és politikai háttér csak részben tudta biztosítani a stabilitásukat. A polgárosodó parasztság – természetesen fontos rétegenkénti és településenkénti különbségekkel – érthetően „kétlelkű” maradt: A „parasztpolgár” a valóságos polgári rétegekbe csak paraszti voltának feladásával (benősülés, magasabb iskolai végzettség, a város belterületére költözés, viselkedési normák átvétele stb.) tudott bekerülni. Az elszakadást áldozatok árán is sok esetben vállalta, törekedve az emancipálódás helyi értékrendjének követésére. A vélt vagy valóságos felemelkedést elérni kívánó „parasztpolgárt” csak zavarta volna, ha sajátos paraszti rétegérdekei mentén elindulva az „alatta” elhelyezkedő parasztrétegekkel, vagy a módos, de a hagyományos életmódhoz konzervatív beállítottságuk alapján ragaszkodó gazdákkal kényszerült volna azonosulni. A paraszti társadalom tagoltsága, szemléleti többfélesége, az egyes rétegek közötti távolságot is kifejező érdekellentét a századforduló körül már oly nagy volt a Viharsarok mezővárosaiban, hogy a parasztság egybefogása megoldhatatlan volt. A parasztság minden fontosabb rétege „köztes” minőségbe jutott, s ezt a minőségét hosszú ideig tömegében nem is tudta meghaladni.

FERENC SZABÓ: Der bürgerliche Inhalt des Bildungsgrades der Agrarstädte des Witterwinkel

23 Landgemeinden des Wetterwinkels in den letzten Jahrzehnten des 19. Jahrhunderts überprüfend stellt der Autor fest, dass mit der Verringerung der Bedeutung des Großgrundbesitzes, der Ausweitung der Agrarproduktion, der Hinwendung zur Warenerzeugung und infolge der Schaffung des Eisenbahnnetzes bereits zur Jahrhundertwende bürgerliche Schichten von „Industrie-Verkehr” existieren. Mit der Betonung von Selbstverwaltung und dem Vertrauen auf die „eigene Kraft”, mit ungezwungener Mentalität, mit der Verbreitung bürgerlich-gesellschaftlicher Formen des Politisierens und einem Aufschwung hinsichtlich der Bildung, einer Stärkung von Elementen der bürgerlichen Lebensart erstarkten bis zu Beginn des 20. Jahrhunderts in den Marktstädten grundlegende Faktoren der Verbürgerlichung.