Begegnungen05_Gyani
Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:85–94.
GYÁNI GÁBOR
Nyugtalan századvég
Az agrárszocializmus új megközelítése
A múlt század végi alföldi, helyesebben tiszántúli agrármozgalmak – a centenárium kínálja rá az alkalmat – újólag figyelmeztetnek a történetírás kényes helyzetére. Nem kerülheti el figyelmünket e téma kapcsán sem, hogy a történetíró mennyire kiszolgáltatott a folyton változó politikai nyomásoknak és ideológiai elvárásoknak. A mozgalmakkal egy időben napvilágot látott megannyi pamflet, majd a belőlük bőven merítő, bár szemléletmódban tőlük sok pontban el is térő marxista történetírás így együtt sem látott el bennünket a mozgalmak időtálló analízisével. Igaz, mind a kortársak, mind a történész szerzők feltárták a probléma számos fontos alkatelemét, kimerítő részletességgel leírták és elemezték az események menetét és lehetséges okait. Ám mindezek után is hiányzik a meggyőző válasz a miért kérdésére. Rendszerint arról hallgatnak a kortárs megfigyelők éppúgy, mint a magukat elfogulatlan elemzőknek tartó történészek, hogy miért pont akkor, miért pont ott és miért pont úgy történtek az események? Erre a sok miértre csak merőben más szemlélet alapján adható érvényes válasz, olyan megközelítés nyomán, amely szakít a kortársak politikai elfogultságaival, de az osztályharcos kategóriákba préselt újabb keletű történetszemlélettel is.
Mi is a baj a témát eddig hatalmában tartó szemléleti beállítottsággal? Elsősorban az, hogy a figyelem túlzottan vagy egyedül csak az események hátterére, a történések külső feltételeire irányult; azt vizsgálták unos-untalan, hogy milyen gazdasági, demográfiai, szociális és politikai körülmények – struktúrák – felelősek a bekövetkezett eseményekért. Természetesen eltérő célokból folyt és folyik a szorgalmas oknyomozás a századforduló éveiben és a közelmúlt történész berkeiben. Az eseményekkel egy időben vagy közvetlenül azokat követően az elemzők a tömegmozgalmak pacifikálása végett vették számba a meghatározó feltételeket, hogy megváltoztatásukra tett ajánlatokkal segítsék a hatalmat a kérdés megoldásában. Ha pedig történetesen szociáldemokrata beállítottságú szerző ragadott tollat, akkor az osztályharc tételéhez keresett empirikus támasztékokat. Az utóbbit példázza Ormos Ede ügyvéd, 1895 óta szociáldemokrata (ekkor lett a párt tagja), aki 1896-ban publikált pamfletjét így vezette be: „Nem áltatom magam azzal, hogy sikerült mindvégig megőriznem a higgadt tárgyilagosságot, amire pedig törekedtem, hiszen alig van ága a tudománynak, mely oly erős érzelmi benyomásokat keltene bennünk, mint a társadalomtudomány, midőn a gazdag és szegény, az uralkodó és elnyomott, az erős és gyenge közötti viszonyokat fejtegeti. Ha elfogult vagyok, mentsen az a körülmény, hogy a gyengébb javára vagyok elfogult...”1
Ez az Ormos Ede által hagyományozott nem éppen tárgyilagos megközelítés vált a marxista historiográfia közvetlen örökségévé, ennek jegyében írták a századvég agrármozgalmainak históriáját egészen a közelmúltig. Sőt, egy újabban megjelent párttörténeti összefoglaló párttörténész szerzői ma is így ítélik meg az agrármozgalmakat, szorosan hozzákötve azokat a szociáldemokráciához.2
S eközben éppen arról esett a legkevesebb szó, arról feledkeztek meg a legteljesebben, hogy kik, milyen indítékokkal vettek részt a megmozdulásokban. Szerencsére van üdítő kivétel is a kérdéskör fölöttébb szürke és egyhangú szakirodalmában, nevezetesen Hanák Péter briliáns esszéje az agrárproletárok értékvilágáról, a mozgalmak rituáléiról és szimbólumkészletéről.3 Hanák itt nem tett mást, mint közvetlenül a mozgalmak aktív részeseit kezdte – történész eszközökkel – faggatni, végigelemezve azokat a tőlük való (és nem a róluk szóló, ám kívülről származó) folklór szövegeket, melyek nyomtatásban már több mint két évtizede hozzáférhetők mindenki számára.4 Ez az egyszerű eljárás forradalmi változást eredményezett a látószögben. Hiszen a szokványos gyakorlat eddig az volt, hogy a mozgalmak szellemi-eszmei karakterét a háttérből instruáló szocialista politikusok szándékaiból és elképzeléseiből vezették le. Vagy: a mozgalmak kirobbanásának indítékait – a már említett szocialista-szociáldemokrata ösztönzés mellett – az ún. objektív gazdasági–társadalmi (és csak elvétve a politikai5) külső létfeltételek determináló hatásából eredeztették.
Unalomig ismert eljárása ez a kérdéssel hivatásszerűen foglalkozó szakembereknek, amikor ti. kimerítően ecsetelik a földbirtokmegoszlás alföldi-viharsarki kirívó aránytalanságait, a nyomasztó piaci állapotokat, a túlnépesedést, a vidék aluliparosodottságát, vagy a kedvezőtlen bérviszonyokat stb. Nemrégiben például olyan, a Békés megyei agrárproletár mozgalmak közismert szakértőjétől származó monográfia látott napvilágot, amely a Viharsarok és néhány délvidéki megye, mint állítólag egységes régió, gazdaság- és társadalomszerkezeti viszonyait egészében úgy tekinti, mint amelyekből automatikusan következtek az 1890-es évek radikális tömegmozgalmai.6 Az ilyen fokig determinista, egyszersmind óhatatlanul ökonomista szemléletmód esetében elegendő kimutatni a rossz életviszonyok tényeit, a proletárok vagy proletársorba süllyedők nagy számát, hogy nyomban megértsük a „forradalmi” politikai tudat jelentkezését, vagy szerényebben fogalmazva azt, hogy a közösségi viselkedésben jelentős eltolódás történt a belenyugvástól a tiltakozás irányába. Ez a fajta szemléletmód abból az egyszerű hipotézisből indul ki, hogy a társadalmi status quo és a politikai erőviszonyok elfogadása vagy azok harcias megkérdőjelezése pusztán azon áll vagy bukik, hogy az emberek éheznek vagy jóllakottak, mivel minél szegényebbek és kiszolgáltatottabbak, annál inkább hajlanak a lázadásra. Ez a felfogás, kell-e bizonygatni, teljesen tarthatatlan.
Térjünk vissza eredeti témánkhoz. Nem vitás: az 1890-es évtized folyamán hol itt, hol ott fellángoló, ám hamar el is hamvadó mozgalmi tüzek először is szokatlanságukkal hívják fel magukra a figyelmet; szokatlanok, mert megtörik a parasztmozgalmak hiányának több évtizedes nyugalmát. A feszültségek hirtelen kisülése itt és ott éppen ebben az évtizedben aligha magyarázható a kétségtelenül fennálló külső kondicionáló körülményekkel, azok eseti kombinációival. Hiszen azok már régebb óta ható összefüggések, amelyek korábban nem vontak maguk után hasonló következményeket. Haszontalan dolog például a földbirtokmegoszlást állítani a mozgalmak mögöttes okai között az első helyre, mivel azok feszültségkeltő hatásával legalább fél évszázada számolni kell, ám a század végéig többnyire nem indukáltak hasonló mozgalmakat. Helyesen utalt erre Király István is, aki – talán a kollégáit intve, mindhiába – megjegyezte az 1981. évi orosházi jubileumi tanácskozáson elhangzott előadásában: „Nem érdemes azzal részletesebben foglalkozni, hogy a birtokok hogyan oszlottak meg a Viharsarokban a jobbágyfelszabadítás után, sem azzal, hogy a művelt területek megoszlása miként alakult az agrárszocialista mozgalmakig. Ugyanis ezekből levezetni nagyon bajos a mozgalmakat.”7
S így vagyunk egy sor további, állandóan emlegetett külső feltétellel. Hiszen az sem igazán bizonyított: az 1880-as évtized végére, a következő évtized elejére valamilyen végzetes romlás vagy változás állt volna be a mezőgazdasági munkaerőpiacon; olyan, ami kiválthatta népes földmunkás és mezőgazdasági napszámos tömegek elégedetlenségét.8 Ezzel kapcsolatban Király István vetett föl érdekes problémát azzal a céllal, hogy megtalálja a mozgalmak kirobbanásának éppen akkor ható társadalomtörténeti mozgatórugóját. Király szerint a döntő mozzanat itt a falusi napszámosok és uradalmi cselédek 1867 és 1890 között zajló proletarizálódása, e folyamat „gyümölcsei” pedig az 1890-es évekre értek be. Az elproletarizálódás mögöttes oka – véli – a földesúri „házigazdaság” elterjedése, aminek következtében csökkent a feles (kukorica)művelés iránti kereslet: „... a feles kukoricaművelő akkor változott át zsellérből falusi napszámossá, amikor divatba jött a harmados kukorica, teljesen agrárproletárrá akkor vált, amikor a harmados kukoricát dézsmával és robottal terhelték meg, és megjelentek a kukoricakapálást bizonyos mértékig helyettesítő ekekapák.”9 Tehát a napszámos munka irányába történő eltolódás, s kisebb mértékben a cselédmunka egyre nagyobb jelentősége – így zajlott a proletarizáció, melynek súlyosságát növelte a terjedő mezőgazdasági munkanélküliség. Hiszen az egyoldalú gabonatermelés eluralkodása kevesebb munkaalkalmat biztosított a napszámmunkára szorulóknak.10
A röviden vázolt gondolatmenet minden bizonnyal reálisan érzékelteti az alsó paraszti rétegek fokozatos átstrukturálódását. Ám maga az elproletarizálódás önmagában nem nyújt elegendő magyarázatot sem a mozgalmak kirobbanására, sem azok tartalmi jegyeire, az előtérben álló népi követelésekre. A szóban forgó társadalomtörténeti folyamat ugyanis nem mindenhol vezetett zendülésekre vagy tiltakozó mozgalmakra. A kérdés továbbra is az: milyen ezen belüli vagy külső specifikus körülmények hatottak ott, ahol mozgalmak robbantak ki?
De menjünk tovább. Ismerős az a gondolatmenet, amely a túlnépesedésre vezeti vissza az események okait. A demográfiai nyomás ténye, természetesen, aligha vitatható. A túlnépesedés abból fakadt, hogy az erőforrások kínálata nem tartott lépést a természetes szaporodás ütemével, ami részben a mezőgazdaság intenziválódásának elmaradásából, részben az iparosodás hiányából adódott; ez viszont önmagában szintén nem elegendő ok bármilyen zendülésre. Maguk a népesedési folyamatok, beleértve a születésszámot és a vándorlást, egyébként is közvetlenül az adott közösségek mentalitásától és viselkedési standardjaitól függően alakultak. Ott van (lehet) túlnépesedés, ahol nem élnek a születésszabályozás valamelyik válfajával (pl. a késői házasodás szokásával), amely egyúttal eszközül is szolgálhat a fölös népszaporodás okozta válság enyhítéséhez. Ugyanakkor az elvándorlás szintúgy lehetséges „stratégiai” eszköz a népesség kezében, mellyel védekezhetnek a túlnépesedés ellen. Márpedig a vándorláskutatások mai állása szerint az elvándorlás szokása elsőrendűen kulturális és kommunikációs csatornákon át terjedt közösségről közösségre, és ehhez képest a szigorúan vett gazdasági ösztönzők vagy kényszerek (földhiány, pauperizálódás) inkább csak másodlagos, jószerével közvetett szerepet töltött be.11
Végezetül, a politikai körülmények sem változtak érdemben a jelzett évek során, belőlük sem adódtak automatikusan az ismert reakciók. Üres szólam, hogy például a városi ipari munkásmozgalom, amely maga is éppen csak formálódóban volt az 1890-es évtized elején, képes lett volna kifejteni azt az erjesztő hatást, amelyet neki tulajdonítani szoktak. A szervezett városi munkásmozgalom behatolása az agrárproletár társadalmi egyesületek világába ténybeli, de nem döntő összetevője az eseményeknek – ami azután mint dogma nehezedik a kutatás vállára.12
De az államhatalom magatartásában sem tapasztalni merőben új vonásokat. Igaz, a tömegakciók kirobbanására reagálva a helyi és a központi hatalom nemegyszer valóban maga is hozzájárult a konfliktus elmérgesedéséhez. A konfliktuskezelés gyakorlatlansága folytán az indokoltnál, a maguk szempontjából ésszerűbbnél keményebb hatósági erőszak szintúgy gerjeszthette a mozgalmakat. Érdekes lenne nyomon követni azt az államhatalom által az 1890-es évtizedben bejárt tanulási folyamatot, melynek során a hatalmi szervek hozzászoktak e tömegjelenségekhez, és rutint szereztek azok leszerelésében, az agrárproletár mozgalmak kezelésében. Erre, kezdetben, nem voltak felkészülve, hiszen – mint említettük – az ilyen megmozdulások nem tartoztak a kor szokványos történései sorába. A zavargás vagy a munkabeszüntetés már ekkor jellegzetesen városi, az ipari munkahelyekhez kötődő jelenség volt.
Egy szó mint száz: a külső kondicionáló körülmények puszta regisztrálása nem magyarázza a mozgalmak közvetlen indítékait. Újra kell tehát gondolni az egész történetet. Például azért, hogy végre tisztázódjék: hol is helyezhetők el e mozgalmak a fogalmi skálán, vajon politikai jellegű osztályharcról van-e itt szó, mint történészeink közül sokan ma is vallják, vagy gazdasági érdekvédelmi törekvések csupán, esetleg hagyományos népi zavargások megnyilvánulásai? Csupa megválaszolatlan, mert föl sem tett kérdés.
*
Az új megközelítés során nem takaríthatjuk meg, hogy valamelyest elmélyedjünk a kollektív akciók, a tömegmozgalmak mára külön tudományterületté terebélyesedett szakirodalmában. Itt most csak néhány hasznosítható fogalmat és elemzési szempontot emelek ki a gazdag szakirodalomból.
Charles Tilly amerikai történész dolgozta ki a kollektív erőszak historikumának talán legismertebb fogalmi tipológiáját. megkülönbözteti a tömegakciók ún. kompetitív, reaktív és proaktív formáit. Kompetitív címkével Tilly azokat a jelenségeket látja el, amelyek rendszerint a kora újkor századait kísérték, és a falusi vagy városi közösségeken belüli csoportkonfliktusokat foglalták magukba. Ezek között megemlíthetjük az egyes foglalkozási, felekezeti csoportok, lakóhelyi körök, baráti közösségek rivalizálásait és esetenkénti összeütközéseit, vagy az egyes települési egységek egymás közti nyílt összetűzéseit.
Időben ezt követi az ún. reaktív forma, amely az államhatalom fokozódó centralizációja, vele a helyi autonómiák zsugorodása és a tőkés piacgazdaság expanziója elleni védekezés jegyében folytatott kollektív fellépéseket fogja át. Az utóbbi klasszikus megnyilvánulása az éhséglázadás (food riot), amikor a gabona helyi, közösségi ellenőrzés melletti „igazságos” áron történő kiárusítására kerül sor a spekulációs áruértékesítés megakadályozása, a nagykereskedők raktárainak a kisajátítása nyomán. De idetartozik az adófizetés megtagadása, az adószedővel szembeni erőszak alkalmazása éppúgy, mint a városi és falusi kistulajdonos rétegek, amelyek egzisztenciális helyzetét súlyosan érinti az ipari kapitalizmus térhódítása, megannyi erőszakos fellépése. Példa rá a 19. század eleji angliai gépromboló mozgalom.13
Végül Tilly szól az ún. proaktív formáról: ezen nem azt a fajta közösségi viselkedést érti, amely az eltűnő hagyományos világ, az érvényüket vesztő hagyományos privilégiumok és létformák védelméért mobilizálja a kisközösségeket. A 19. század derekától terjedő új, modern tiltakozási forma lényege, hogy a harc meghatározott társadalmi makrocsoportok (osztályok) jogainak, privilégiumainak a bővítése, az anyagi erőforrásokból történő nagyobb mérvű részesedés végett folyik, melyet olyan formális szervezetek koordinálnak, melyek fejlett ideológiai apparátussal vértezik fel magukat. Az államhatalom tudatos birtokbavételéért indított, felülről szervezett és irányított tömegmozgalom a proaktív forma legérettebb megnyilvánulása.14
Az imént röviden bemutatott két típus döntő szociológiai különbsége, hogy a reaktív jellegű mozgalmak közvetlenül szerves kisközösségek, Gemeinschaft-szerű kapcsolatrendszerek talaján keletkeznek, a proaktív típusú kollektív akciók viszont egymástól elszigetelt individuumok felülről és kívülről szervezett mobilizációját eredményezik. A 19. század eleji, egyes történészek által „reakciós populistáknak” (C. Calhoun) nevezett géprombolók esetében a mozgalmat a közvetlen életközösség, a lokális és szakmai azonosságból fakadó természetes érdekközösség hatja át; a cél az e közösségek létét veszélyeztető külső (ipari tőkés) körülmények elleni tiltakozás, és a közösségek intakt fennmaradása vagy az elproletarizálódás a küzdelem tétje. Ezek a megmozdulások, természetesen, térben és időben roppant izoláltak, formai tekintetben mélyen ritualizáltak, hiszen artikulált ideológiák hiányában a szimbolikus cselekedetek töltik be a csoportkohézió folytonos fenntartásának a szerepét.15
Mindettől igen különbözik az ipari kapitalizmus megszilárdulásával előtérbe kerülő kollektív tiltakozási forma, amely makrocsoportokat fog át, amelyet bürokratikus formális szervezetek szerveznek és amelyek ideológiai célokat fogalmaznak meg. Az ilyen proaktív jellegű megmozdulások igen heterogén társadalmi csoportokat képesek egyidejűleg mobilizálni, s e mozgalmak időben is tartósabbak, mint a reaktív típusúak. Ilyenek mindenekelőtt a sztrájkok, a városi utcai demonstrációk és a szervezett zavargások.
Ha az eddig elmondottak fényében újólag pillantást vetünk a századvégi alföldi falusi-mezővárosi agrárproletár zavargásokra, önkéntelenül a reaktívként elkeresztelt mozgalmi típusra asszociálunk. Tesszük ezt annak ellenére, hogy a hazai megmozdulásokban zömmel nem kistulajdonosi, hanem már elproletarizálódott rétegek a hangadók. Ám nem kizárt, hogy ez a hirtelenjében zendülésre vagy csak sztrájkolásra kész agrárszegénység, melynek pontos szociális összetételéről – jellemző módon – ma sincs világos képünk, valójában a kistulajdonosi ideál vonzáskörében élt. Erre enged következtetni többek között a szabolcsi földosztó mozgalom az évtized vége felé, amely nem kis részben az elvesztett birtokos paraszti státus utáni sóvárgásból nyerte energiáját.16
Ám nem is ez a lényeg. E mozgalmak tényleges differentia specificaja, hogy semmiképpen nem pusztán szociáldemokrata irányítású tömegakciók, bármennyi jelét vélik is ennek megtalálni az e koncepciónak elkötelezett történészek. A mobilizáció hátterében, szögezzük le, nem egy párt, egy helyi közösségek felett álló, bürokratikusan felépített formális szervezet aktivitása áll; a megmozdulások többnyire spontán tömegakciók, melyekből az imént említett politikai tényezők is igyekeztek hasznot húzni. A helyi események lefolyásának a teljes menete, melyről igen szegényes képet alkotott magának a történetírás, messzemenően egybevág a reaktív típusú mozgalmak mélyen rituális, szimbólumokkal teli és miszticizmustól sem ment koreográfiájával. Emlékeztetnek tehát azokra a nyugat- és dél-európai „primitív” lázadásokra, melyekről elsőként Eric Hobsbawm, majd E. P. Thompson adott részletes képet.17 S témánk kapcsán pedig erről szól Hanák Péter már említett írása.
Persze, ezeket a mozgalmakat is „szervezték”, ám e szervező munkát maguknak a közösségeknek a szűkebb keretei között működő intézmények, a paraszti olvasókörök, agrárproletár olvasóegyletek látták el. A szóban forgó szervezettípus, több évtizedes hagyománynak megfelelően, a „civil társadalom” kvázipolitikai szerepre könnyen szert tevő markáns intézménye, amely a közvetlen politikai képviselettel nem bíró, a választójogot és az autonóm munkavállalói érdekvédelmi szervezetet is nélkülöző társadalmi csoport, amilyen az agrárproletariátus, érdekartikulációja során jut döntő szóhoz. A kor liberális alkotmányos államberendezkedése viszonylag bő teret engedett a „civil társadalmi” öntevékenység számára, az elé sem állítva áthághatatlan akadályokat, hogy az olykor még az alapvető politikai jogoktól is megfosztott társadalmi csoportok e legális vagy féllegális szervezeteket – jogszerűtlenül – közvetlen politikai-érdekvédelmi célok szolgálatába állítsák.18
Úgy gondolom tehát, hogy a századvég agrármozgalmaiban a „civil társadalom” aktivizálódott; a benne rejlő intézményes eszközök révén „szerveződött” az ellenállás az állammal vagy a munkáltatókkal szemben. Ez tűnik itt a döntő fogalmi keretnek.
De mire szerveződött ez a „civil társadalom” bázisán nyugvó tömegmozgalom? Tüzetesebben megnézve, hogy mit is akartak a sztrájkoló vagy tüntető földmunkások, mezőgazdasági napszámosok itt és ott, nyomban kétségek merülnek fel a „paraszti osztályharc” terminussal szemben. A baj már ott kezdődik, hogy a parasztság nem is osztály, ráadásul a tárgyalt esetben a parasztságnak jól körülhatárolható egyes rétegeiről, nemegyszer peremcsoportjairól (kubikosok) van szó. Mindezeken túl, e mozgalmakban túlnyomórészt gazdasági követelések, tipikusan érdekvédelmi igények fogalmazódtak meg: az aratósztrájkok, mint a mozgalmak talán leggyakoribb eseményei, közönséges bérvitákra utalnak. Igazán ritka az az eset, amikor az alapjában munkaviszályból keletkező konfliktus politikai tartalommal egészült ki. Ilyen a Szántó Kovács János vezette hódmezővásárhelyi zendülés, legalábbis ilyennek tűnik az ő szemszögéből. Szántó Kovács ti. első rendőrségi kihallgatása során mozgalma céljaként a nyolc órás munkanap „behozatalát”, a „becsületes munkásvédő törvények” megalkotását (csupa érdekvédelmi követelés), és emellett az általános választójog biztosítását jelölte meg.19 Az utóbbi a munkásmozgalom egyik legállandóbb politikai célkitűzése a korban.
Mitől vált mégis fontos politikai üggyé az egész évtizedet végigkísérő mozgalomsorozat? Attól, hogy a lényegében nem politikai indíttatású, „civil társadalmi” alapokon nyugvó önszerveződés politikai kérdéseket vetett fel a rendszer számára. Aminek az a mélyen fekvő oka, hogy a szegényparasztság és a nem magyar kisebbség volt talán a legteljesebb mértékben kizárva az országos és a helyi (lásd a virilizmust) testületi politikából, őket sújtotta legerőteljesebben a liberális alkotmányosság dualizmus kori korlátozott társadalmi hatóköre. A kisebbségek esetében a nemzeti kollektívum mint olyan szenvedett folytonos diszkriminációt.
Minden látszat ellenére nem a városi ipari munkásság legális politikai és érdekvédelmi szervezkedése, hanem a falusi és a mezővárosi agrárproletariátus erre irányuló, ám a korban ténylegesen soha nem realizálódó törekvése tűnt annak a gyúanyagnak, amely az alkotmányos rendet veszélybe sodorhatta. Azaz: az agrárproletariátusnak akár a munkavállalói érdekharca sem volt könnyen beilleszthető a dualista Magyarország politikai szerkezetébe. Az ilyen értelmű és csupán egyfajta jogkiterjesztést ambicionáló agrárproletár törekvések, amelyek erőszakosságuk folytán az 1890-es évtizedben kulmináltak, éppen emiatt tettek szert politikai jelentőségre.20
Ha nem jártak is túl sok sikerrel a századvégi agrármozgalmak, volt azért pozitív következményük. Hadd emeljem ki mindezek sorából – meglehet, sokak meglepetésére – az 1898. évi II. törvényt, melyet – elítélően – csak mint rabszolgatörvényt emlegettek már a kortársak is. A munkaadók és a mezőgazdasági munkások közötti jogviszony szabályozásáról intézkedő törvény valójában komoly lépést tett abba az irányba, hogy ugyanolyan vagy közel azonos munkaviszonyt honosítson meg a mezőgazdaságban, mint ami – a liberális jogszerűség körülményeivel összhangban – az iparban és a városokban már jó ideje természetesnek hatott. A törvényt a szerződési fegyelem jogi megerősítése és hatékony szankcionálása végett alkották, hiszen a miniszteri indoklás szerint az akkoriban sűrű aratósztrájkok „megdöbbentően igazolták..., hogy az ország egyes vidékein a munkások... egy részéből csaknem teljesen kiveszett a szerződés kötelező erejének tudata...”21 (Kiemelés az eredetiben – Gy. G.)
S kétségtelen, hogy a törvény előírásai szigorúan tilalmazták a munkavállalók kollektív gazdasági szervezkedését (ezt szerződésszegésnek tekintve), azaz a jogalkotók továbbra is más mércét alkalmaztak a mezőgazdasági munkavállalókra, mint az ipari munkásokra nézve. Ugyanakkor a törvény megnövelte a munkavállalói autonómiát és némi védettséget biztosított számukra az önkényeskedő munkaadóval szemben. A munkaszerződés írásba foglalásának előírásával, a munkabér nemének és nagyságának, valamint a teljesítmény elbírálásának a módját érintő előzetes megállapodás kikötésével, vagy a bér utalványszerű kifizetésének eltiltásával stb. ez a szabályozás a korábbinál jóval több garanciát nyújtott a munkaszerződés munkaadói betartására, csökkentve ezzel a munkavállalók személyi kiszolgáltatottságának mértékét.
Ez a törvény, a maga összes ellentmondásával együtt, jól mutatja, hogy mi is volt a századvég alföldi tömegmozgalmainak igazi tétje, de azt is dokumentálja, hogy minek a kikényszerítésére futotta a mozgalmak erejéből.
Jegyzetek
1
Ormos Ede: A szocializmusról, különös tekintettel a hódmezővásárhelyi munkáskérdésre. Hódmezővásárhely, 1896. 4–5. A szerzőről bővebben l. László József: Emlékezés Ormos Edére. Vásárhelyi Tanulmányok VII. (1977) 95–103.
2
Erényi Tibor–Kende János–Varga Lajos: Fél évszázad. A szociáldemokrácia története Magyarországon 1868–1919. Bp. 1990. 103–110.
3
Hanák Péter: Az agrárszocialista mozgalmak mentalitása és szimbólumai. In: Uő: A Kert és a Műhely. Bp. 1988. 204–222.
4
Nagy Dezső: A századforduló parasztmozgalmainak szellemi hagyományai. Bp. 1968.
5
Szabó Ferenc azon kevesek egyike, aki jelentőséget tulajdonít a mozgalmakban részt vevők saját politikai kultúrájának, folyamatos érdekvédelmi küzdelmeinek. Ezeket a mozgalmak forrásai között tartja számon. Szabó Ferenc: A viharsarki agrárszocialista mozgalom előzményei. In: Uő. (szerk.): Agrárszocializmus Magyarországon. Békéscsaba–Orosháza, 1986. 65–75.
6
Virágh Ferenc: A dél-alföldi radikális szegényparaszt-küzdelmek gazdasági-társadalmi háttere a századfordulón. Békéscsaba, 1988.
7
Király István: Az agrártársadalom tőkés átalakulása a Viharsarokban. In: Agrárszocializmus Magyarországon. i. m. 13.
8
Vörös Antal: Életmód és mozgalom. Uo. 59.
9
Király István: A magyar agrárszocialista mozgalmak néhány kérdése. In: Gunst Péter (szerk.): Kelet-Európa agrárfejlődése a századfordulón (1880–1914). Bp. 1989. 30–31.
10
Uo. 34.
11
Julianna Puskás: Some Results of My Research on the Transatlantic Emigration from Hungary on the Basis of Macro- and Micro-Analysis. In: Uő. (ed.): Overseas Migration from East-Central and South-Eastern Europe 1880–1940. Bp. 1990. 43–59; József Gellén: A Systems Approach to Emigration from Hungary before 1914. In: Uo. 89–107.
12
Az ilyen és a hozzá hasonló felfogásra példa a most következő idézet. „A paraszti osztályharc élesedésének indítékai mellett, az agrárszocialista mozgalmak kibontakozásához a döntő segítséget a magyar munkásosztály osztállyá szerveződése adta. A munkásosztály ideológiája, osztályharcának eredményei, harci tapasztalatai felkeltették [sic!] a paraszti dolgozó tömegek érdeklődését és helyzetük tarthatatlansága követésére [sic!] késztette őket.” Majd néhány sorral arrébb: az MSZDP „vezetősége megértette a munkás–paraszt szövetség szükségességét is. Nagy gondot fordítottak a földmunkások körében végzett agitációs munka kiszélesítésére.” Igaz, néhány oldallal később a szerző végül kénytelen megállapítani, hogy az érintett mozgalmakban „igen kevés volt a szocialista vonás” (kiemelés az eredetiben) és csupán azért voltak „szocialista jellegűek”, mert tudatos érdekvédelmi célokat követtek! E logika értelmében tehát: minden úgymond „tudatos érdekvédelem” ab ovo szocialista, nyilván a nem tudatos érdekvédelem (ami nem tudni, milyen) számít nem szocialistának. Farkas József: Agrárszocialista mozgalmak 1890–1907. Szeged, 1968. 9. és 13. Újabban megismétli: Erényi– Kende–Varga: i. m. 109.
13
Gyáni Gábor: Közösség és munkásradikalizmus. Valóság, 1984/7. 80–91.
14
Charles Tilly–Louise Tilly–Richard Tilly: The Rebellious Century 1830–1930. Cambridge, Mass., 1975. 50–51; C. Tilly egy másik könyvében nyomon követte egy ország négy évszázados történetében a különféle erőszakos cselekedetek, mozgalmi események és formák változásait. Charles Tilly: The Contentious French. Four Centuries of Popular Struggle. Belknap, 1986.
15
Gyáni: i. m.
16
Szabolcsban a lázongó agrárproletárok „tömegesen teszik szóvá, hogy az úrbéri perek lezárásakor becsapták, kisemmizték őket...” Hársfalvi Péter: A szabolcsi agrárszocialista mozgalom sajátosságairól. In: Agrárszocializmus Magyarországon i. m. 119. Ugyanakkor e tanulmánykötet egy másik szerzője kifejezetten cáfolja a mozgalmak állítólagos földosztó jellegét. Érveléséből úgy tűnik, hogy ez az álláspont a szerzőnek abból a korábbról már ismert meggyőződéséből következik, hogy mivel a Szociáldemokrata Párt vagy Várkonyi szakadár pártocskája nem vette fel programjába a földek szétosztását, az általuk instruált népi mozgalmak sem szorgalmazták azt! Farkas József: Az agrárszocializmus ideológiai forrási és eszmei tartalma. Uo., különösen 135–137.
17
Eric Hobsbawm: Primitív lázadók. Bp. 1974.; E. P. Thompson: The Making of the English Working Class. Harmondsworth, London, 1968.
18
Az itt igen vázlatosan előadott koncepció bővebben: Gyáni Gábor: „Civil társadalom” kontra liberális állam a XIX. század végén. Századvég, 1991/1. 145–156.
19
Bíró József–László József: Dokumentumok a Szántó Kovács-mozgalom történetéhez. In: A Hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium Évkönyve, 1970. 84–85.
20
Gyáni: „Civil társadalom”... i. m.
21
Corpus Juris, 1898:II. tc.
GÁBOR GYÁNI: Ruhelosigkeit Ende des Jahrhunderts
Der Autor geht von einem neuen Aspekt her, bisherige Gesichtspunkte der ungarischen Geschichtsschreibung betreffs des heimischen Agrarsozialismus zum Abschluß des vergangenen Jahrhunderts überschreitend, an das Thema heran. Unter Verwendung der Typologie C. Tillys ordnet er die agrarsozialistischen Bewegungen dem „reaktiven Typ” zu. Seiner Ansicht nach sind diese Bewegungen nicht einfach Massenaktionen unter Anleitung der Sozialdemokraten, denn mittels jener wurde die „Zivilgesellschaft” aktivisiert, von den im Rahmen engerer Gemeinschaften wirkenden Institutionen wurde der Widerstand dem Staat bzw. den Arbeitgebern gegenüber organisiert, dabei zumeist ökonomische Forderungen oder solche des Interessenschutzes formulierend.
Begegnungen05_Gunst
Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:23–30.
GUNST PÉTER
Az európai agrárfejlődés zsákutcái a 19–20. század fordulóján
Feltűnő, hogy a jó másfél évtizedre kiterjedő agrárszocialista mozgalmak kutatása kapcsán mennyire hiányzik a nemzetközi kitekintés. Az utóbbi évtizedek történetírása számos elemző tanulmányt készített, de ezek egyike sem törekedett arra, hogy megkísérelje az összehasonlító elemzést. Nemcsak nálunk volt ez így, hanem szerte Európában. A történetírás általában elkülönítve foglalkozott a magyar agrárszocialista mozgalmakhoz hasonló különféle megmozdulásokkal, nyugtalanságokkal.
Pedig kézenfekvő lett volna az ilyen összehasonlítás, hiszen egyáltalában nem önmagában álló jelenségről volt szó. Hogy csupán néhány nyilvánvalóan hasonló jellegű eseménysorozatra utaljunk, közvetlen szomszédságunkban, Romániában két ízben is, 1888-ban és 1907-ben véres parasztfelkelésre került sor. Az utóbbi különösen nagy erejű volt, elfojtásához a királyi hadseregnek valóságos háborút kellett vívnia a parasztokkal, helyenként tüzérség bevetésével. S ha ilyen méretű paraszti megmozdulásokra a cári Oroszországban nem is került sor, de a 19. század második felének fokozódó paraszti elégedetlenségét 1890-től növekvő erejű és mind nagyobb tömegekre kiterjedő különféle formájú megmozdulások élezték ki, hogy azután az általános paraszti elégedetlenség 1906-ban az ország nagy részén fellobbanó parasztfelkelésekben tetőződjön. S hogy más irányba is tekintsünk, Olaszországban 1882-ben robbant ki a magyarországihoz sokban hasonló jellegű első földmunkássztrájk, melyet az 1890–1900-as években egész sorozat hasonló követett, mind több résztvevőt megmozgatva. A mozgalmak tetőpontját itt is véres összetűzések jelentették a parasztok és a csendőrök között, 1904-ben Apulián kívül Szardínián és Szicíliában, majd 1905. augusztus 16-án Cataniában. A földmunkások, agrárproletárok hasonló megmozdulásai robbantak ki Spanyolországban. Itt az agrárproletár mozgalmakban szerepet kapott az anarchizmus. Az 1892. évi andalúziai parasztfelkelést a Fekete Kéz nevű anarchista tömörülés vezette, de a paraszti megmozdulások, az agrárelégedetlenség igen nagy szerepet játszott az 1900-ban és 1910-ben kirobbant forradalmakban is. Mint látható, korántsem elszigetelt, egyedi jelenség a magyar agrárszocialista megmozdulás-sorozat, amely lényegében különféle paraszti rétegek nagyjából azonos tartalmú törekvéseit fejezi ki. S az időbeli egybeesés sem véletlen. Ezek, s más, itt nem érintett megmozdulások Európában mindenütt 1888–1910 között robbantak ki.
Ha a kiváltó okokat keressük, természetes, hogy egy Európányi térség esetében számos kisebbel vagy nagyobbal találkozunk, s hogy ezek mindegyike befolyásolta valamilyen mértékben e mozgalmakat, lefolyásukat, jellegüket. De megtalálhatjuk azt az alapvető okot is, amelyre minden egyéb visszavezethető, amely egyértelműen determinálta az eseményeket. A magunk részéről ezt az 1870-es évek közepétől jelentkező gabonaválságban látjuk. Ennek lényege, hogy a 19. század közepére egyes tengerentúli területek, elsősorban az Egyesült Államok és Kanada, de más országok (Argentína, India stb.) gabonatermelése is oly mértékben megnőtt, hogy minden nehézség nélkül el tudták látni gabonával azokat a régiókat (elsősorban Nyugat-Európát), amelyek gabonaszükségletüket részben behozatalból fedezték. Sőt, azokat is, amelyek erre nem szorultak rá. E területeken a termelés önköltsége jóval alacsonyabb volt, mint bárhol Európában. Igaz, hogy a termelés külterjes volt s a hozamok alacsonyak, de volt elegendő föld, így nagy tömegű olcsó gabona termett.
Az olcsó amerikai gabona akkor kezdett nehézségeket okozni, amikor a szállítás költségei (részben a vasúthálózatok kiépülésével, másrészt a gőzhajózás elterjedésével) radikálisan csökkenni kezdtek. Az alacsony önköltség és a szállítás mindjobban csökkenő költsége következtében a tengerentúli gabona ára fokozatosan csökkent, s egy bizonyos ponton túl már az európai területek önköltsége alá esett. Ez Magyarország esetében 1878-ban következett be. Az 1880–1890-es években, s még a 20. század elején is tovább csökkentek a szállítási költségek. Így az európai gabonatermelés máig tartó válságba került.
A helyzet paradoxona, hogy ugyanakkor a nyugat-európai piacokon változatlanul el lehetett adni minden megtermelt gabonát. A válság tehát csak az árakban mutatkozott meg. Az iparosodás folyamata a 19. század második felében, különösen az 1870–1900-as években egész Európában felgyorsult, az urbanizáció kiteljesedett, a lakosság városba áramlása sebesen haladt előre. Mind nagyobb tömegeket kellett élelmiszerrel, mezőgazdasági eredetű nyersanyaggal ellátni. A gabonapiac növekedése azonban 1878 után nem az árak emelkedésével, hanem évtizedeken át tartó esésével, illetve stagnálásával járt együtt. (Az európai gabonatermelés közgazdaságilag azóta sem rentábilis, a gabona a világpiacon olcsóbb, mint amennyiért az európai mezőgazdaság megtermeli.)
*
Az európai országok gazdasági és társadalmi viszonyaiknak megfelelően fokozatosan alkalmazkodtak ehhez a helyzethez. Az alkalmazkodás azonban időt vett igénybe, s mindenütt komoly megrázkódtatásokkal járt. Az egyes európai régiók ugyan nem azonos módon reagáltak a gabonaválságra, de igyekeztek alkalmazkodni hozzá.
Az iparosodó régió, a gyorsuló iparosodás országai (Németország, Franciaország, Dánia, Belgium, Hollandia, Svájc, Ausztria), vagyis: a nyugat-európai népek azonos eszközhöz folyamodtak: a vámemeléshez. Ezekben az országokban a parasztság ugyan már sokkal kisebb társadalmi erő, mint volt korábban, amikor még a népesség túlnyomó többségét alkotta (az egyes országokban aránya az összlakosság 25–40%-a között mozgott), s a mezőgazdaság hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez is csökkenő arányú, de mindenképpen túlságosan nagy volt ahhoz, hogy a világpiaci hatásoknak minden további nélkül alárendeljék ezt a szektort. 1879-ben Németország és Franciaország bevezette a védővámokat, s ezzel igyekezett elejét venni a parasztság gyors tönkremenetelének. Más kérdés, hogy az egyes országok sajátos körülményeitől függően a vámernyőt fel lehetett használni speciális célok eléréséhez is, így pl. Németország keleti részének relatíve külterjesen gazdálkodó junker nagyüzemei számára mentőövet lehetett nyújtani egy-két évtizedre.
Európa e fejlett régiójában azonban nem csupán ebből állt az alkalmazkodás. A vámvédelem csak időlegesen állította meg a gabonaárak esését, s a vámok túlságosan magasra emelése nem állt az ipari körök érdekében sehol sem. Megindult tehát a mezőgazdasági termelés szerkezetének átalakulása: azok az ágazatok fejlődtek (állattenyésztés, tej- és tejtermékek előállítása, takarmány-, zöldség-, gyümölcstermelés), amelyeknek a piacát nem fenyegette a tengerentúli konkurencia. Rohamosan csökkent a gabonatermelés, a nagy tömegű takarmánygabonát állattenyésztésük számára ezek az országok rendszerint a világpiacon szerezték be, maguk a jó minőségű kenyérgabona termelésére szorítkoztak.
Szinte mindenütt gyorsult a paraszti gazdaságok összevonása. Az iparfejlődés felszívta a mezőgazdaságból a felesleges munkaerőt, s vonzást gyakorolt az aktív munkaerőre is. A mezőgazdasági munkabérek emelkedése tovább lökte előre a gazdálkodókat az átalakulás útján, s nagyban hozzájárult a kisparaszti üzemek koncentrációjához, valamint a még meglevő nagyüzemek felparcellázásához. A parasztság felbomlása felgyorsult. Az a folyamat játszódott le, amelyre Engels hívta fel a figyelmet egyik utolsó nagyobb, A parasztkérdés Franciaországban és Németországban című tanulmányában.
Egyetlen ország maradt ki ebből a folyamatból: Nagy-Britannia. Ott az iparosodás olyan korán indult s az 1880-as évekre olyan jelentősen előrehaladt, hogy az ipar érdekei már 1846-ban felszínre törtek: a gabonavámok lebontásával, a szabad kereskedelem érvényre jutásával. A gabonaárak esése a még megmaradt gabonatermelő gazdaságokat, elsősorban a nagyüzemeket összeomlással fenyegette ugyan, de ez az angol gazdaságpolitikán nem változtatott. Felgyorsult tehát a gabonatermelő nagybirtokok felparcellázása. A gabonatermelés Nagy-Britanniában az első világháborúig minimálisra zsugorodott, s az 1930-as évek autarchiás gazdálkodási tendenciái sem voltak képesek újból talpra állítani. De ne feledjük: Nagy-Britanniában 1841-ben csupán a munkaerő 26%-a működött a mezőgazdaságban, s ez az arány a századfordulóra 10, az első világháború előtti évekre pedig 8%-ra csökkent! S ezen belül is nagyok voltak az aránytalanságok: Angliában, mely a nemzeti jövedelem túlnyomó részét adta, a mezőgazdaságban dolgozó munkaerő aránya már 1841-ben sem haladta meg a 15%-ot. Itt tehát a mezőgazdasági népesség boldogulása érdektelen volt, a mezőgazdaság szerepe a nemzeti jövedelem előállításában még inkább az.
Egészen más nehézségekkel kellett szembenézniük a kelet-európai és balkáni régió országainak. A cári Oroszországban, s persze Romániában, Bulgáriában, Szerbiában stb. is egyfajta felülről erőszakolt iparosítási folyamat indult el az 1860–1870-es években. Ezt Oroszországban nagyhatalmi érdekekből kiindulva maga a cári hatalom hajtotta végre, a balkáni országokban pedig külső, együttes nyugat-európai és orosz nyomásra valósult meg. A jobbágyokat felszabadították, de olyképpen, hogy a parasztoknak ezért fizetniük kellett a földesuraknak. Az államháztartást többé-kevésbé modern alapokra helyezték, az egyes nyugat-európai országok példája alapján kialakított adórendszerek bevezetésével. Mindenütt hirtelen megnőtt a parasztgazdaságokra nehezedő pénzügyi teher, ami önmagában nem lett volna baj, a gazdaság általános fejletlenségét figyelembe véve azonban súlyos konfliktusok csíráit hordta magában. A parasztgazdaságok pénzügyi kötelezettségeit ugyanis olyan régióban növelték meg, amelyben még nagyon kevéssé formálódott ki az árutermelés és a pénzgazdálkodás. Még Oroszország fejlett körzeteiben is lábon kényszerültek eladni a gabonát a parasztok, már közvetlenül a jobbágyfelszabadítás utáni években, ha folyamatosan eleget kívántak tenni adó- és kárpótlás-fizetési kötelezettségeiknek. A román fejedelemségekben pedig közvetlenül a jobbágyfelszabadítás után uzsorára kényszerültek a parasztok, ugyanezen okból. Az uzsora azonban nem a mi fogalmaink szerint való, hiszen még a 20. század elején is az adósságok zöménél évi 24–60, kisebb részénél pedig 60–120%-os kamatot számítottak fel az uzsorások, többnyire kocsmárosok! Nem csoda, hogy a paraszti földek nagy része Romániában hamarosan az uzsorások és nagybérlők kezébe került, s a parasztok ledolgozás fejében voltak kénytelenek bérelni azokat. Oroszországban más okoknál fogva volt hasonló a helyzet, itt az egyébként több évtizedre elhúzódó jobbágyfelszabadítás során a parasztok eleve ledolgozással fizették a földesuraknak a megváltást vagy annak egy részét.
A parasztgazdaságok nehéz helyzetét magyarázza, hogy mind Oroszországban, mind Romániában a megváltási összegeket és részben az állami adókat aránylag magasra emelték, az 1860-as évek gabonakonjunktúrájának magas áraira alapozva azokat, holott még e magas árak mellett is arra kényszerültek a parasztgazdaságok, hogy erejükön felül bocsássák áruba gabonájukat. Az orosz és a román gabonaexport kényszerexport volt, a parasztgazdaságok saját fogyasztásuk terhére adták el a gabonát, olykor a tartalékot is.
Amikor az 1870-es években csökkenni kezdett a világpiacon a gabona ára, a kelet-európai és balkáni régió országai hirtelen korábban ismeretlen válsághelyzetbe kerültek. Az alacsony gabonaárak arra kényszerítették a parasztokat, hogy növeljék az árugabona mennyiségét. A termelés bővítését szolgáló beruházásokra azonban már az előző évtizedekben sem került sor, ezután még kevésbé. Így nagyjából azonos termelési színvonallal, azonos termelékenységgel lehetett számolni, s ez azt jelentette, hogy a parasztoknak önmaguktól kellett megvonni az ennivalót, ha kötelezettségeiknek eleget akartak tenni. A hatalmas orosz gabonaexport tehát rendkívül alacsony belső fogyasztással párosult, ezekben az évtizedekben az egy főre jutó gabonafogyasztás Oroszországban nem érte el az évi 60 kg-ot. S mert a parasztgazdaságok a tartalékaikat is eladták, átlagosnál gyengébb termés esetén éhínséggel kellett számolni. Nem lévén beruházás a termelésbe, a gyengébb termések sűrűsödtek. Az 1890–1914 közötti 25 évből Oroszországban 12 évben volt olyan rossz termés, hogy egész kormányzóságokra kiterjedő éhínségek, tömeges éhhalál esetei jelentkeztek, amikor is a kormányzatnak kellett külföldi gabonavásárlással enyhítenie a helyzeten.
Romániában és Bulgáriában is megmutatkoztak a gabonaválság következményei. A román parasztok élelmiszer-fogyasztása ugyancsak rendkívül alacsony volt, húst a parasztok szinte nem is ismertek. A parasztok eladósodása hirtelen megnőtt, a ledolgozási rendszer mind szigorúbb kereteket öltött, a paraszti terhek fokozatosan emelkedtek. Bulgáriában, ahol a parasztok nem lévén jobbágyok, a török kiűzése után némi földhöz is jutottak, az állami adóterhek váltak hirtelen elviselhetetlenné. A bolgár területek jelentős részén még az 1930–1940-es években is cserekereskedelem uralkodott, a pénz kiiktatásával. Itt elsősorban az állami adó pénzbeni kifizetése jelentett gondot. A gabona világpiaci áresése következményeképpen a bolgár kormányzat 1891-ben kénytelen volt a pénzadó helyett visszatérni a török idők terményadójára, s ezzel valójában magára vállalni a további áresés következményeit.
Már említettük a gabonaárak esésének egyik fontos következményét a régióban: nem jutott lehetőség a mezőgazdasági beruházásokra. A lerongyolódott parasztgazdaságok hagyományos eszközökkel, faekével, maguk eszkábálta primitív munkaeszközökkel művelték a földet. A terméshozamok stagnáltak. Ugyanakkor az iparosodás ütemét messze meghaladó módon nőtt a régióban a népesség, elsősorban a falusi népesség száma. A stagnáló termésátlagoknak tehát mind nagyobb tömegeket kellett eltartaniuk. Az agrárnépesség létszámának növekedése jelentősen hozzájárult az 1880–1900-as években a falusi nyomor növekedéséhez. A helyzet így Oroszországban s a Balkánon a robbanásig feszült volt. A legkisebb szikra is elegendő volt a helyi elégedetlenség kirobbanásához. Így került sor az 1880–1890-es évek gyarapodó számú paraszti megmozdulásaira Oroszországban, a két véres parasztfelkelésre Romániában. Az eredmény az uzsora és a ledolgozási rendszer hivatalos eltörlése, a paraszti adósságok csökkentése lett Romániában. 1908–1911 között a kormányzat számos egyéb reformot is életbe léptetett, így eltörölték egyes cigányrétegek rabszolgaságát. A paraszti elégedetlenség 1905–1906-ban Oroszországban is nagyarányú megmozdulás-sorozatot hívott életre. Ezek a cári hatóságokat a jobbágyreform lezárására, s egy újfajta agrárpolitika bevezetésére késztették. 1906–1910 között Oroszországban végleg megszüntették a volt földesurak kárpótlását, lezárták tehát a jobbágyfelszabadítás folyamatát, engedélyezték a parasztok számára a kilépést a faluközösségből s az áttelepülést Szibériába stb.
Mindezt az egész korszakban, elsősorban az 1890-es évektől lökésszerűen növekvő kivándorlás kísérte Oroszországból és a Balkánról. A folyamat egészen az első világháborúig tartott, ekkor a hadi események, majd a háború után az USA és néhány dél-amerikai ország megváltozott bevándorlási politikája lehetetlenné tette a további kivándorlást.
Sajátos körülményeket képvisel Európa harmadik régiója, Olaszország és Spanyolország, a Mediterráneum. Nagyjából hasonló gazdasági és társadalmi viszonyok többé-kevésbé azonos következményekkel jártak. Itáliában északon gyors ütemű iparosodás, nyomában a népesség átrétegződése következett be a 19. század második felében. Észak-Itália fejlődése önmagában nézve a nyugat-európai modellt követte, pontosabban követte volna, ha Itália nem lett volna egységesülő gazdaság. De mert az volt, a dél-itáliai–szicíliai viszonyok meghatározóak voltak az ország agrárpolitikájára. Délen a nagybirtokrendszer fennmaradt, ugyanakkor egészen az 1940-es évekig az iparosodás jelei alig mutatkoztak. A népesség növekedése ezért itt is az elnyomorodás viszonyait hozta magával a mezőgazdaságban. A dél-itáliai nagybirtok csak élőmunkaerőt használt, beruházásokra nem került sor. A termésátlagok stagnáltak, a bérleti díjak növekedtek, a kisparasztok nyomora nőtt. A gabonaárak esése a földbirtokosokat a kizsákmányolás hagyományos eszközeinek a fokozására késztették. A bérleti díjakat növelték, a harmados bérletről a felesbérletre tértek át. A nagybirtokon alkalmazott bérmunkásoknál, akiket elsősorban természetben fizettek, csökkentették a részt, a munkabért. A nagybirtokosokat erre késztette az állami adó, amelyet az egységes olasz állam az 1860-as években vezetett be. A terhek áthárítása a munkásokra a természetbeni munkabér csökkenését eredményezte, hiszen az aratórész kismértékű leszállítása egy-egy munkás esetében – főleg korábban – alig volt érezhető, összességében azonban a nagybirtok számára jelentős mennyiségű gabonát takarított meg.
A természetben fizetett bérek csökkentése egy évtized alatt tetemes volt. A következmény nem maradt el: 1882-ben kitört az első aratósztrájk, amelyet ezután a következő évtizedben sztrájkok egész sorozata követett. A dél-itáliai agrárvárosok – amelyeknek társadalmi szerkezete nagyon hasonló volt az alföldi mezővárosokéhoz, ahol a népesség túlnyomó része nincstelen agrárproletárokból állt, akik ugyanúgy részesmunkára jártak csapatokban, mint nálunk – váltak a megmozdulások gócaivá.
A részesbérletet művelő parasztokat is sújtotta a gabonaválság. Ezeket a tömegeket az állami adópolitika is nyomorította, amely 1870 után egy új adófajtát, az őrlési adót honosított meg. Az őrlési adó növelése kergette bele a parasztgazdaságokat azokba a megmozdulásokba, amelyek az 1880-as évek elején összefonódtak az agrárproletárok sztrájkjaival. Ez a magyarázata annak, hogy Közép- és Dél-Itália egyaránt hangos volt a megmozdulásoktól ezekben az évtizedekben. (Természetesen Itália esetében is jelentősen megnőtt a kivándorlás az 1890–1900-as években, egészen az első világháborúig.)
Az Ibériai-félszigeten, elsősorban Spanyolországban nagyjából hasonló volt a helyzet. Az északi részek, Baszkföld, Katalónia valamennyire iparosodott, míg a középső és déli részek alig. Az Andalúziában, Estremadurában működő nagybirtokrendszer természetszerűleg a parasztok túlnyomó részének nincstelenségével párosult. A természetbeni bérek csökkentése s a bérleti díjak emelése ugyanúgy következménye volt a helyzetnek, mint Itáliában, s az eredmény is azonos lett. Az 1890-es években kirobbanó aratósztrájkokat, agrárproletár megmozdulásokat Spanyolországban csupán az a körülmény színezte tovább, hogy itt azokban, mint említettük, igen nagy szerepük volt az anarchistáknak.
Körülnézve Európában, mindenekelőtt arra utalunk, hogy – kivéve a már iparosodott nyugat-európai régiót – mindenütt jelentős megrázkódtatásokkal járt a mezőgazdaság alkalmazkodása az új helyzethez, a csökkenő gabonaárakhoz. Sem Kelet-Európa, sem a Balkán, sem a Mediterráneum nem volt képes könnyen alkalmazkodni az új helyzethez, s ez végül is jelentős társadalmi megrázkódtatásokkal járt. Az iparosodás szinte teljes hiánya az egyik régióban, s a régión belüli alárendelt szerepe a másikban lehetetlenné tette megfelelő gazdaságpolitika kialakítását, a termelési szerkezet átalakítását. Ne feledjük, hogy Kelet- és Dél-Európában az iparosodás az agrárszektor rovására, annak segítségével valósult meg, s ez a modell jutott zsákutcába a gabonaválság évtizedeiben. Az állam a mezőgazdaságból vonta ki a tőkét az adók révén, s áramoltatta át az iparba. Ezekben a régiókban a gabonaválság és az agrár-túlnépesedés egyszerre jelentkezett, hiszen a gyenge iparosodás nem volt képes felszívni a népesség növekményét sem.
*
Ha ebben az európai környezetben akarjuk elhelyezni Magyarországot, akkor az nem annyira a kelet-európai, mint inkább a mediterrán modellhez áll közelebb, bár jelentős különbségekkel. Nálunk is rákényszerült az extenzív, gabonatermelő nagybirtok (elsősorban az alföldi 1–2 ezer holdas dzsentribirtok) arra, hogy lehetőség szerint áthárítsa a válság terheit a munkavállalókra, elsősorban a részért dolgozó idénymunkásokra. Ezt az iparfejlődés Magyarországon is elégtelen volta tette lehetővé, hiszen a népesség növekménye nálunk is a mezőgazdaságban rekedt. A munkabérek csökkentése vezetett az aratósztrájkokhoz, míg a népesség növekedése a mezőgazdaságban hosszú távon a kivándorláshoz. Ugyanakkor a magyar viszonyokat enyhítette több kedvező tényező is. A jobbágyfelszabadításért fizetett megváltás, amely végül is beolvadt a földadóba, olyan gazdaságokat terhelt, amelyeket már átjártak az áru- és pénzviszonyok. A beáramló osztrák és osztrák köntösben nyugat-európai tőke megfelelő hitelrendszert hozott létre, így a balkáni színvonalú uzsora nálunk ismeretlen jelenség maradt. A paraszti gazdaságok (és a dunántúli arisztokrata nagybirtokok) számára lehetőség nyílt beruházásra, s ez a Monarchia piacának segítségével megindította a szerkezetváltás folyamatát mind a parasztgazdaságokban, mind a nagybirtokon. A mezőgazdasági termelés intenzívebbé vált, ha nem is teljesen kielégítő módon.
Külön is kiemelendő a Monarchia-beli piacok szerepe. Az örökös tartományok fejlett nyugati részei, Ausztria és Csehország a magyar mezőgazdaság számára a belső piac szerepét játszották 1918-ig. Elhelyezési nehézségek tehát 1918- ig nem jelentkeztek. A magyar mezőgazdaságnak nem vámoktól védett piacokra kellett bejutnia olcsó áron, hanem védett piacokon a világpiacinál magasabb áron értékesíthette termékeit. Az áresés kizárólag a külterjes gabonatermelő nagyüzemeket érintette, ezek érdekét szolgálta az 1906-ban kikényszerített vámemelés. Talán nem véletlen, hogy az 1905. évi választásokon a kormánypárt éppen az Alföldön szenvedett komoly vereséget, s az sem, hogy a leghevesebb politikai küzdelmekre – a megyei közigazgatás vezetésével – ugyanitt került sor. A vámemelés elsősorban az alföldi gabonatermelő dzsentri-birtokok számára volt elkerülhetetlen. Minden más üzemtípus az állattenyésztés és a takarmánytermesztés fejlesztése révén csökkentette a gabonaválság hatásait.
A magyar fejlődés tehát annyiban hasonlít a mediterrán régióéhoz, amennyiben hasonló társadalmi és részben gazdasági viszonyok azonos eredményekre vezetnek. Magyarországon is, Dél-Itáliában is nagy szerepe volt földbirtokos és agrárproletár kapcsolatában a gazdaságon kívüli tényezőknek, az uralmi viszonyoknak. Ez a földbirtokosokat mindkét régióban a könnyebb megoldás, a bérek csökkentése irányába terelte. S ezt lehetővé tette, hogy mindkét régióban a mezőgazdasági bérek jó részét természetben fizették a nagyüzemek.
A magyar agrártársadalom polgárosodásával kapcsolatban csupán két körülményre kell utalni ebben az összefüggésben. Az iparosodás nem kielégítő volta következtében a mezőgazdasági népesség növekményének nagyobbik része a falun rekedt. Hiába csökkent a mezőgazdasági népesség aránya az össznépességben, egészen 1945-ig folyamatosan nőtt az agrárnépesség abszolút száma. Azonos mezőgazdasági területnek tehát mind több embert kellett eltartania. S a másik ennek a fordítottja; a magyarországi öröklési szokások (reálöröklés) helyhez kötötték a parasztot, s egyúttal gátolták azt, hogy maga is szorgalmazza a társadalmi átrétegződésben való részvételt. A paraszti tömegek mind nagyobb része ezért vált nincstelenné, s egyúttal rekedt csökkenő földjén. Ezek voltak azok a keretek, amelyek között a századforduló agrártársadalmi mozgalmai lejátszódtak.
PÉTER GUNST: Sackgassen der europäischen Agrarentwicklung zur Zeit der Jahrhundertwende
Als Grund der agrarsozialistischen Bewegungen zwischen 1880 und 1910 erachtet der Verfasser in erster Linie die in den 1870-er Jahren auftretende Getreidekrise, die Überschwemmung Europas mit billigem Getreide aus Übersee. Die westeuropäischen Länder reagierten darauf im Allgemeinen mit einer Erhöhung der Zölle und einer Umstrukturierung der landwirtschaftlichen Produktion. Die Industrie hingegen war in der Lage, überflüssig werdende Arbeitskräfte aufzunehmen. In Osteuropa hat die fehlende Industrialisierung bzw. – im mediterranen Raum die untergeordnete Rolle jener eine Umgestaltung der Produktionsstruktur vereitelt – und damit geriet das Modell der Industrialisierung auf Kosten des Agrarsektors in eine Sackgasse.
Begegnungen05_Glatzb
Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:95–108.
GLATZ FERENC
A Fordulat
Német egység egy közép-európai értelmiségi szemével
A világháborút egyszer be kell fejezni – mondottam 1989. augusztus végén kedves barátomnak, Németh Miklósnak, aki akkor Magyarország miniszterelnöke volt, és aki a keletnémetek kiengedése ügyében folyó titkos tárgyalásokról kérdezte véleményemet. Nyugalmáról, csendességéről és képzettségéről ismert közgazdász, szuverén módon dönteni képes személyiség, aki engem a tudomány és az oktatás világából kért fel néhány hónappal korábban, 1989 májusában a kultusztárca vezetésére. Most, 1989. augusztus utolsó napjait éltük, túl voltunk már az 1956-os forradalom mártírjainak nyilvános újratemetésén (június 16.), túl voltunk már a piacgazdaság kereteit lecövekelő, az állami tulajdon monopóliumát feladó, a gazdasági társulások szabad létrejöttét biztosító törvényeken (1988. december), az állampárt állást foglalt a többpártrendszer bevezetése mellett (1989. február), alakultak, illetve újraalakultak az 1948–51 között felszámolt pártok, és megindult az állampárt, valamint az új pártok közötti kerekasztal-beszélgetés. 1989-ben felszámoltuk az egyházak állami ellenőrzését (június 30.), eltöröltük a cenzúrát, az orosz nyelv kötelező oktatását (június), és most, augusztus végén már kész volt az a miniszteri beszéd, amely bejelentette az állam iskolaalapítási monopóliumának a feladását, azaz a magán- és egyházi iskolák szabad alapításának biztosítását. És már februártól tárgyaltak minisztertársaim a nemzetközi szervezetekkel a menekültügyi konvencióhoz való csatlakozásunkról, hiszen Magyarországon nemcsak keletnémet turisták húzódtak meg, hanem romániai magyarok, szászok, románok is, akik a diktatúra elől szöktek át hozzánk.
A történelem folytatódik
A német kérdéssel kapcsolatos gondolataimat hosszan fejtegettem a miniszterelnöknek. Amúgy professzorosan, történészként. Elmondtam, hogy Magyarország és általában a közép-európai térség helyzete – így államainak, nemzeteinek sorsa – mindig is attól függött, miként rendeződött a kontinens szívében a német kérdés. A nagyhatalmak gondolkodása és a térség geográfiai-stratégiai sajátossága diktálta, diktálja ezt minden világpolitikai döntésnél. Amikor például a Habsburgok pozíciója az újkorban, a 17–19. században megrendült a Német Birodalmon belül, akkor német-Ausztria aktivizálta magát Kelet-Európa irányába. S ez a Habsburg aktivizálódás meghatározta a cseh, a lengyel államiság sorsát. 1918-ig. Mint ahogy az 1918. évi német háborús vereség tette lehetővé, hogy a térség kis nemzetei és Lengyelország nemzetállamisághoz jusson, s ez vezetett ahhoz, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát – közöttük a történeti Magyarország ezeréves államterületét – szétszabdalták. Ez meg is határozta, ki legyen Németország szövetségese a béke revíziójáért folyó háborúban 1920 után. De Németország és Oroszország határozta meg az 1938–41 közötti állami-területi átrendeződéseket. Majd Németország világháborús vereségéből következett a jelenlegi, 1989-ben fennálló megszállási övezet. És ezt, a térség ezen stratégiai, történelmi hagyományát a mai nagyhatalmi gondolkodás sem hagyhatja figyelmen kívül. – Így én. Azután kiegészítésként hozzáfűztem: de a térség gazdasági- társadalmi fejlődését meghatározó ipari forradalmak is a német föld menetrendjét követték. Az ipari forradalom ún. második hulláma Németország közvetítésével érte el a térséget, és határozta meg 1870–1945 között a korszak technikai műveltségét: a köznapi életben az iparosok, földművesek technikai kultúráját, szakkönyveit és a termelésszervezés formáit. De ugyanígy a nagy európai művelődési áramlatok már a térség cseh, lengyel, magyar államainak megalapítása (10–11. század) óta német közvetítéssel érték el az Okcidens ezen keleti peremterületeit.
Generációnk feladata
A miniszterelnök – köztudottan nyugodt, kevés szavú ember és nagy dohányos – oldalvást rám nézett, és csak ennyit kérdezett: „Tehát lehet ebből még valami más is. De mit szólnak hozzá az öregek?” Naplómban itt csak annyi áll, hogy lendületes leírást adtam arról, mennyire másként gondolkozik a mi generációnk Európa jövőjéről, mint az előttünk járók. Emlékezetem szerint idéztem egy éjszakába nyúló beszélgetésemet a nálam egy generációval idősebb kedves barátommal, Ránki professzorral a nemzetiszocializmusról és a generációs különbségekről. Mi, fiatalok, akik a fasizmust szerencsére már nem éltük meg, optimistán hittünk abban, hogy a fasizmus soha nem térhet vissza az újjáépülő Európába. A háborús generációk – érthető módon – elsősorban a bűnt látták a fasiszta embertelenségben, büntetésekkel sújtották azokat, akiket a háborúért, a fasizmusért felelősnek gondoltak. A következő generáció a nemzetiszocializmus szakszerű leírására törekedett – tegyük hozzá: eredménnyel. Tudományos monográfiákban. A mi generációnk már továbblépni kívánt. Nem állni meg a betegség leírásánál, hanem azokat a szociális és nemzeti feszültségeket kutatni, amelyek a fasizmus születéséhez, majd térhódításához vezethettek az európai kontinensen. És ezen feszültségek felszámolása lehet az új radikalizmus megakadályozásának eredményes eszköze. Az orvosnak nem a beteget kell elpusztítania, aki megfertőződött a vírustól, még csak nem is egyszerűen a vírust kell leírnia és ellene vakcinát kidolgoznia, hanem meg kell szüntetnie azokat a körülményeket, amelyek a betegség elterjedéséhez vezethetnek. Ezért is látom örömmel – mondottam –, hogy az újjáépülő Európában mind a konzervatív, mind a liberális, mind a szocialista pártok a szociális és nemzeti feszültségek feloldására összpontosítanak. Piacgazdaság, de szabályozott formában, szociális háló kiterítése a társadalom alá, hogy bizonyos rétegek pauperizálódása elkerülhető legyen, ugyanakkor államilag támogatott oktatási-művelődési rendszerek, amelyek a hagyományos európai intellektualizmus kiterjesztését segítik – így én, aki az előző másfél évtizedben különböző európai államokban tölthettem hosszabb-rövidebb kutatóutat ösztöndíjasként. (A miniszterelnök pedig – hadd tegyem hozzá – a Harward ösztöndíjasa volt korábban, mint közgazdász.)
Azután beszéltem valamit arról, hogy a mi generációnk feladata: a politikai gyakorlatot mentesíteni az ideológiáktól. Mi egy adott, szovjet politikai rendszerben nőttünk fel, és azzal számoltunk, hogy életünket e rendszer keretében kell eltöltenünk. Az egyszer megélhető életet. Gyermekként láttuk az 1956-os forradalom elbukását, amikor a nagyhatalmak magukra hagyták a kicsiny Magyarországot, de ugyanígy Lengyelországot is, majd az 1960-as évek elejétől mind a nagyhatalmak, mind a világegyházak deklarálták azt, hogy tudomásul vették a világ két politikai rendszerre oszlását. A mi generációnk is tudomásul vette a szovjet típusú politikai intézményeket. De az intézményeken belül azért harcolt, hogy ezen intézmények depolitizálódjanak, és hogy azokat elsősorban a nemzet társadalmi és kulturális erejének megtartására használhassuk föl. A történelemből azt tanultuk: megszállási övezetek változhatnak, politikai kormányzati formák jöhetnek-mehetnek, de a „népet nem lehet leváltani” – ahogy azt Bertold Brecht mondja. Ezért nem is értettük azokat a kollektív megítéléseket, amelyeket immár nyugat-európai ösztöndíjasként hallhattunk gyakran, nyugati kollégáink körében a szovjet megszállási zónában élő tisztviselőkkel szemben. „Mi minden kollektív felelősséget elvetünk. Mind a nemzeti alapon, mind az osztály alapon, mind a világnézeti alapon végrehajtott kollektív felelősségre vonást” – mondottam én. „Hát persze, a kuláktalanítás, meg a vallásos emberek üldözése, az sem volt semmi” – így a miniszterelnök. Majd ismét én: „Ahogy a zsidókat származásuk, a németeket, magyarokat, lengyeleket, cseheket, szlovákokat, románokat nemzeti hovatartozásuk alapján üldözték, telepítették őket ide-oda, vagy éppen jutalmazták meg, úgy a társadalmi kollektív hovatartozás alapján üldözték a kulákokat és az egyházakat.” Hát ez a mi élményünk. Aztán hozzátettem: mindez a 20. század első felének, a nemzeti és osztályőrületeknek az öröksége. És mindez azért él tovább közöttünk, mert a második világháborút még nem fejeztük be. Az egész háborús örökség – a feléledéstől való rettegés, vagy marcangoló önkritika formájában, az állandó bűnös-keresés reflexeivel – még mindig él az európai társadalmak gondolkodásában.
A határmegnyitás
Most, hogy elővettem részletes, korabeli naplóm, felidézem a határmegnyitás előtti napok beszélgetéseit, nézem a szeptember 7-i minisztertanácsi ülésről készített jegyzeteimet, nem tudok ellenállni, hogy ezek után ne fűzzek a naplójegyzetekhez – utólag – történészi értékelést is.
A határmegnyitás tehát része volt a Magyarországon, illetve a volt szocialista országokban felgyorsuló belső demokratizálódásnak. Ebben a folyamatban a reformerők és az éledő politikai ellenzék megerősödött, és nemegyszer egymásra is talált. A határmegnyitásban láthatóan része volt annak is, hogy akkor éppen egy új generáció képviselői, új szemléletű egyének jutottak átmenetileg a hatalomhoz. És lényeges tényező volt az is, hogy a kormányzati politikát már nem határozta meg teljes mértékben az egypárt és a párton belüli erők harca. Mint ahogy akkor még a többpártrendszer apparatcsikjai sem érvényesíthették akaratukat. Egy olyan pillanat volt ez az 1989. május–1990. április közötti időszak Magyarország történelmében, amikor a kormányzatban a szakértelem és a pragmatizmus juthatott döntő súlyra. Olyan időszak, amikor az állam vezetése a társadalom és a nemzet előtt álló valódi stratégiai kérdésekkel foglalkozhatott, arra összpontosíthatott, és ezt nem kellett alárendelnie esetleges választási esélyeinek. Hiszen mindnyájan tudtuk, hogy mi, dolgunk végeztével, távozni fogunk. És mindnyájunknak volt tisztességes szakmája. Ezt már annak idején is így láttuk.
De egyvalamit csak ma, a történész lát. Azt, hogy mindezen folyamatok megerősödésében Németország, pontosabban a Német Szövetségi Köztársaság mennyire meghatározó szerepet játszott.
Az NSZK 1969 után követett új keleti politikájára gondolok.
Az NSZK szerepe Kelet-Európában, 1970–1989
Egyik évről a másikra gyorsan javultak a kapcsolatok, mindenekelőtt a német– szovjet, majd a német–magyar kapcsolatok, és az állami kapcsolatrendszerek javulását követte a gazdaság, a kultúra és a tudomány kapcsolatrendszerének fejlődése, majd pedig az egyszerű polgárok nyugatra utazási lehetőségeinek bővülése. (A szovjet rendszer egyik sajátossága éppen az volt, hogy az állami tulajdonú gazdaság partnerkeresésének, ugyanígy a kulturális kapcsolatnak, de a polgárok utazási lehetőségeinek irányát is jórészt az állami és pártvezetők utazásainak irányai határozták meg. Az, hogy Willy Brandt, Franz Josef Strauss, majd Barzel egymás után utaztak a Szovjetunióba és a szocialista országokba, majd a szocialista országok vezetői az NSZK-ba, az számunkra, fiatal lengyel, magyar, csehszlovák, román értelmiségiek számára azt jelentette, hogy megnyíltak az ösztöndíjak a nyugati országokba, mindenekelőtt Németországba és Ausztriába.) Az, hogy az NSZK 1969 után nagy gondot fordított az ösztöndíjrendszerek működtetésére és a közép-európai országok fiatal kutatóinak-oktatóinak meghívására, azt is jelentette, hogy a keleti országok értelmiségiei láthatták: valóban új, demokratikus német társadalom fejlődik, és egy a német demokratikus tradíciókon épülő német szövetségi államrendszer. (E beszéd szövegének írásakor ideillesztettem a szubjektív mondatot: én is egyike voltam ezen ösztöndíjasoknak Mainzban, az Institut für Europäische Geschichteben, román, szovjet, cseh, lengyel, jugoszláv és természetesen német, francia, amerikai kollégákkal élve egy fedél alatt egy esztendeig.)
És ezt a keleti politikát az akkori négy nagy német párt szívósan és következetesen folytatta. Máig nincs feltárva az, hogy milyen erővel segítette ez az új keleti politika, az új kapcsolatrendszer a két reformországban – azaz Lengyelországban és Magyarországon – a pártokon belüli reformerőket, és általában a proletárdiktatúra pozícióinak visszaszorítását. A kezdeti kutatások azt jelzik, hogy mindkét országban a szociáldemokratizmus megerősödése az állampárton belül és általában a reformszocialisták szerepének növekedése, szoros kapcsolatba hozható a német politika aktivizálódásával, sőt Magyarország esetében visszavezethető az SPD és az MSZMP között kialakított pártközi kapcsolatokra is. Mint ahogy a CDU, CSU vezetőinek aktív keleti politikája rendkívül erősen hozzájárult ahhoz, hogy a reformországokban a pártvezetések kezdték feladni belpolitikájukban a polgári mozgalmak és az egyház elleni merev elutasító álláspontjukat, a gazdaságpolitikában pedig mind nagyobb teret nyert annak a belátása, hogy a kapitalista alapon álló piacgazdaság működőképesebb, mint a szovjet típusú, állami irányítású ún. tervgazdálkodás.
1988–89-ben Magyarországon a kormányzat a fent említett reformszocialista pártfunkcionáriusok (Pozsgay Imre, Horn Gyula, Németh Miklós stb.) és generációnk pragmatikusainak kezébe került. Az állampárt vezetésén belül már 1987-től a gorbacsovi reformoktól támogatott reformszocialisták erősödtek, majd 1989 folyamán fokozatosan ők kerültek fölénybe, hogy 1989 októberében véglegesen ők, a reformszocialisták győzzenek a párton belül. Ezen erők megerősödése, politizálási kultúrájuk kifejlesztése a német politikai, gazdasági és szellemi befolyás nélkül valószínűleg nem történhetett volna meg. Amikor dönteni kellett a határnyitásról – 1989. augusztus végén-szeptember elején – már ezek az erők döntöttek. Akikhez a politikai ellenzék nemegyszer közelebb állt gondolkodásban és programban, mint párton belüli saját elvtársaik. Vagyis – szól a történészi következtetés ma, 1996-ban –: Németország és a német állam vezetői az 1970–80-as években előkészítették a második világháború után keletkezett politikai és megszállási határok felbontását. A mi döntésünk 1989 szeptemberének elején csak egy pici és – utólag tekintve – logikus lépés volt ezen az évtizedekkel előbb megkezdett úton. A határnyitás a korábbi német keleti politika tőkebefektetésének kései kamata is volt.
Félelem a németektől
1989 szeptemberében a határnyitás, és utána ősszel a német egyesülési folyamat felgyorsulása a közép-európai nemzetekben egyaránt pozitív visszhangot váltott ki. Kimondva-kimondatlanul mindenki tudta: a szovjet megszállási övezet felszámolása a német újraegyesítés napján manifesztálódik igazán. A határnyitás másnapján, az egyesülési folyamat kezdetével párhuzamosan, 1989 őszén azonban már megszólaltak a félelem hangjai. Először politikus körökből, éppen belülről jutottak el kormányunkhoz az aggodalom hangjai egy egyesülten immáron túl erős Németország miatt. Azután egy évvel később, 1990 nyarán, majd október 3. után erősebben hallani lehetett a félelem hangjait is. Magyarországon éppúgy, mint a szomszédos országokban. Vajon miért?
Az elit értelmiség egyes csoportjai már akkor úgy látták, hogy a térségből kivonuló Szovjetunió helyére reálisan két politikai és gazdasági erő nyomulhat be: az Egyesült Államok vagy a most hirtelen megerősödött egységes Németország. Idézték a bismarcki egyesítés utáni, majd az 1930-as évek hitleri Németországának erősödését. Mondván: politikai-katonai és gazdasági omnipotenciájukat a németek mindig is érvényesítették a térségben. De hangot kapott a félelem hamarosan az elit értelmiségen túl a középosztály szélesebb köreiben is. Sőt, ha sporadikusan, de a tömegkommunikációban is. Ez a félelem, vagy legalábbis bizalmatlanság – legyünk őszinték – máig tart. A bizalmatlanság okai a távoli és a közelmúlt történelmében, valamint az elmúlt 45 év németellenes propagandájában keresendők.
Történelmi kézikönyvekben is ismert eseményekről kellene itt részletesen szólni, amelyekre csak vázlatszavakkal utalhatok.
Ne feledjük, hogy a ma még élő generációk gondolkodását Lengyelországban, Csehországban és Szlovákiában – részben Magyarországon és Szerbiában is – még mindig mélyrehatóan befolyásolja a birodalmi nacionalizmus élménye, amelyet a hitleri Németország keltett a térség nemzeteiben 1938–45 között. Ebben az időszakban – mint ismeretes – valóban történtek kísérletek a térség kolonizálására, és a Harmadik Birodalom vezetői terveket hirdettek meg a közép- európai térség német élettérbe történő beolvasztására. És ezen propaganda vissza-visszatérően utalt a németek közép-európai történelmi szerepére is. A propaganda történelmi legitimációt keresett, minthogy történelmi jogot formált a birodalmi terjeszkedéshez 1938–45 között abból a tényből, hogy a térségben a 12. századtól egy újra és újra megélénkülő német bevándorlás folyt. 1945 után – paradox módon – a lengyel, a cseh, a szlovák, a magyar, a román, a szerb történetírások azután átvették a német birodalmi propaganda ezen historizáló alaptézisét, csak éppen ellenkező, „negatív” előjellel. Feledésbe merült mind a hitleri historizáló érvelésben, mind az 1945 utáni németellenes érvrendszerben az, hogy a 12–19. században a német telepesek ideáramlása egy természetes munkaerő-vándorlásnak a része volt. (Nem győztük az elmúlt két évtizedben hangsúlyozni írásainkban, előadásainkban: a német birodalom határterületére a középkorban a szász, a sváb, a frank, a bajor, a porosz telepesek nem azért jöttek, mert ők a német birodalom állami terjeszkedésének előkészítői kívántak lenni. Sőt, még a Habsburg-hatalom sem azért hívta be a birodalom másik részéből a 18. században a német telepeseket, mert úgymond elnemzetleníteni és germanizálni akarta a térséget. Ezeket a telepeseket azért hívták ide, mert a szászok, a svábok, a bajorok a térség bányakincseinek feltárásához szükséges szakértelemmel bírtak, és gyakorlatuk volt a helyi és a közvetítő kereskedelemben, s a földművelésben is kiválóak voltak.) Az, hogy a térség nyersanyagai a 13–16. században az állati és az erdei termékek északról, ugyanígy a nagy mennyiségű ezüst és arany a Kárpátok vidékéről eljuthatott a nyugat-európai piacokra, s ezzel a térség bekapcsolódhatott az akkori világgazdaságba, az a birodalomból behozott telepesek nélkül elképzelhetetlen lett volna. Mint ahogy a 18. században is a török kiűzése után a Habsburgok, akik akkor a német-római trónon ültek, azért hoztak telepeseket – mindenekelőtt a déli végekre: Bánátba, Bácskába és a Duna mentén kipusztult falvakba –, mert a 150 éves török uralom után az állam területének jelentős része elnéptelenedett. És a betelepült németek nem azért építettek jobb házakat, voltak jobb iparosok, bányászok vagy földművesek, mint a helybeli szlávok, magyarok, románok, mert hogy ők úgymond a német kultúrkört képviselték volna, hanem azért, mert ők egy nyugat-európai, jóval fejlettebb munkakultúra hordozói voltak. Ahogy a kis számban betelepülő franciák, olaszok is.
És folytassuk történelmi kirándulásunkat! A munkaerőpiac vonzotta ide 1867 után is a német és cseh nyelvű lakosságot a keleti végeken. Az ipari forradalmak következtében fellendülő polgári gazdálkodás a birodalomból, illetve a német-osztrák területekről csalt ide munkavállalókat, akik működtették a banküzleteket, a műszaki rendszereket, és akik a modern szakmunkástársadalom gerincét alkották. Szó sem volt ekkor semmiféle birodalmi hódító szándékról, semmiféle kolonizációról.
De sorolhatnánk a tehertételeket, amelyek félelmet vagy bizalmatlanságot keltenek a közép-európai polgárok gondolkodásában. Ismét a nemzetiszocializmus korára kell utalnunk, amikor is a német állam terjeszkedése részben bizonyos közép-európai területek elfoglalásával, a csehszlovák, a lengyel államok felosztásával járt együtt, sőt még a kezdetben kedvezményezett Magyarországot is megszállták 1944. március 19-én. És erősen él a ma még politikailag aktív generációk emlékezetében a német birodalomnak az a törekvése, hogy politikai rendszerét, a totális diktatúrát a térség államain belül uralomra segítse. És élénken él a ma még politikailag aktív, idősebb generációkban a nemzetiszocializmus emberiségellenes ideológiája, rasszizmusa és emberpusztító akciói, táborai. Zsidók, cigányok, aktív és passzív politikai ellenzékiekkel szemben.
Felelősség-áthárítás a németekre
A tehertételekhez tartozik a közép-európai kis nemzetek középosztályának csalárd magatartása is. A második világháború után ugyanis egy sajátos felelősség-áthárítási játék következett be. A német agresszivitástól szenvedett kelet-európai kis nemzetek elit értelmisége igyekezett csökkenteni a maga felelősségét a világháború kirobbanásában. Elhallgatta azt, hogy képtelen volt az 1920 után a térségben megerősödött nemzeti konfliktusokkal megbirkózni, és képtelen volt azt a szociális nyomorúságot kezelni, amely nem utolsósorban abból származott, hogy a térséget 1920 után kis nemzetállamokra törték szét, ezek aztán szükségszeren szorultak a világpiac perifériájára. S nem tudtak érdemben ellenállni a náci terjeszkedésnek, jobbára az elszántság is hiányzott belőlük. Egyszerűbb volt minden felelősséget az egyébként valóban agresszív német birodalomra és a német állam felelősségén át a német nemzetre hárítani. Segítette ezt a csalárd magatartást a világszerte kibontakozó németellenes propaganda. És egyik eredménye lett e magatartásnak, hogy a térség társadalmai igazságos bosszúnak fogadták el azt, hogy a háborút követően kb. 12 millió németet telepítettek ki a kollektív nemzeti felelősség alapján. Barbarizmusra barbarizmussal válaszoltunk.
De hagyjuk most a történelmet, hiszen abból csak az érdekel most itt bennünket, ami jelenünkben is hatékony. Igen tanulságos figyelni ma, a német kitelepítések 50. évfordulóján, az ezzel kapcsolatos megemlékezéseket a térség kis államaiban. Kölcsönös félelem feszül németek és nem németek között. Kimondva, kimondatlanul. És kölcsönös bűntudat. Én itt most csak néhány kérdést szeretnék megfogalmazni történelmünket érintő, de a jövőnket befolyásoló témákban.
Integráció és „német kérdés”
Vajon elképzelhető-e a térség csatlakozása az Európai Unióhoz anélkül, hogy egy történelmi megbékélés létre ne jöjjön lengyelek és németek, csehek és németek, szlovákok és németek, magyarok és németek, románok és németek között? Azt hiszem, a válasz egyértelműen: nem.
Vajon azoknak van igazuk, akik azt mondják: majd az idő begyógyítja a sebeket, és a kis nemzetek Európai Unióra és a német gazdaságra utaltsága majd automatikusan és teljesen elmossa ezeket a félelmeket? Az én válaszom: nem. És kénytelen visszakérdezni: vajon lehetséges lett volna a nyugat-európai integráció a második világháború után, ha a gazdasági és diplomáciai egyezményeket nem kísérte volna egy nagyon is tervszerű, módszeres német–francia megbékélés az 1960-as években? A válaszom: nem. Magam is szemtanúja voltam, mint mindkét államban élt ösztöndíjas, milyen kölcsönös – mind francia, mind német – erőfeszítések történtek a tömegkommunikációban a történelmi megbékélés létrejöttéért. A tanulság: igenis szükségünk van arra, hogy Németország és az EU-hoz csatlakozni kívánó közép-kelet-európai térség államainak kormányai határozott stratégiával rendelkezzenek arra nézve, hogy a térségben a németség és az itteni kis nemzetek közötti kölcsönös történelmi sérelmek – vélt vagy valós sérelmek –, a „történelmi traumák” feldolgozásra kerüljenek. A médiákban, kulturális és egyéb tömegkommunikációs fórumokon is. Sok minden történt német–magyar, sok minden elkezdődött német–lengyel, német–cseh viszonylatban. Mindenekelőtt a szűk elit értelmiség, a tudomány világában. De az EU-ban való együttéléshez ez még nem elégséges.
Az Európai Unióhoz való csatlakozás képességét hajlamosak vagyunk elsősorban gazdasági és a politikai intézmények harmonizációjának tekinteni. Piacgazdaság, plusz többpárti demokrácia, és a nyugat-európaival kompatibilis jogszabályok – így gondolkozik ma az Európai Unióról az EU-bürokrácia jelentős része, meg a legtöbb kelet-európai polgár. De keveset gondolunk arra, hogy nemcsak a politikai-gazdasági rendszereknek, de a gondolkodásnak is alapvetően meg kell változnia. És nemcsak a gazdaságról, a politikáról való gondolkodásnak kell megváltoznia, hanem az évszázados előítéleteinket is le kell bontani.
A németországi illetőségű tőke máris az első helyen áll a térség államainak befektetői között, és az államok közötti kereskedelemben Németország mindenütt a vezető helyen áll. (Magyarországnak Németországgal folytatott gazdasági kapcsolatai a külgazdasági kapcsolatokon belül 27%-ra rúgnak, magasabbra, mint 1945–1990 között a szovjet kereskedelem részesedése volt a magyarországi külgazdasági kapcsolatokban.) A németektől való félelem, vagy a németekkel szembeni bizalmatlanság fékezője lehet az integrációnak. A bizalmatlanság feloldásáért mind a kormányoknak, mind a civil társadalmaknak jelentős erőfeszítéseket kell tenniük.
Regionális érdek: nyitottság Nyugatra, Keletre
És most néhány szót az európai jövőről – s benne a német és közép-európai esélyekről.
Az én felfogásom szerint az Európai Unió eddigi történelme az „egyszerű integráció” történelme volt. Az Okcidensnek ez a politikai és gazdasági egységesülése ezer esztendő gazdasági és szociális egységesülésének eredménye. Folytatása Nagy Károly 9. századi birodalmának és az azon létrejövő 10. századi Német-Római Birodalom szervezeti és intézményes, mentális egységének. (Anglia persze éppúgy, mint az előző ezer esztendőben, rendszeresen külön érdeket képviselt.) A integráció „nehéz szakasza” most kezdődik: a nyugati birodalmon kívül eső, a volt Német-Római Birodalom és az Orosz Birodalom közötti területek integrációja. Csak röviden emlékeztetnék arra: e területek integrációja a 14-től a 20. századig szinte minden évszázadban valamilyen módon napirendre került. A 14. században a magyar Anjouk a Német Birodalomtól függetlenül kívánták a nyugati kultúrkörbe és gazdaságba integrálni a lengyel, litván, cseh, magyar, horvát, dalmát területeket. A 15. században a cseh–magyar király, Luxemburgi Zsigmond, majd a magyar király, Corvin Mátyás a Német Birodalom erejével kívánta megszervezni a térség európai integrációját. Ezt az integrációs politikát folytatták a Habsburgok 1867-ig. Majd 1867 és 1918 között egy osztrák-német és magyar vezetésű politikai államszervezet gyors gazdasági-technikai integrációt hajtott végre a területen, kihasználva a nyelvi-kulturális és történelmi kötődést a dinamikusan fejlődő német területekhez. Tehát függetlenül Németországtól, helyi politikai integráció, de támaszkodva a német területek gazdasági-technikai, kulturális bázisára. A 20. században a német nemzetiszocializmus által hirdetett új Európába való integrálódás tragikus kimenetele zárta a térség nyugati integrációjának eddigi történelmét. Ismert történet. Ezután egy másik integrációs erő nyomult a térségbe, az Oroszország területén szerveződő és a második világháborúban Németországot legyőző Szovjetunió. Ez is ismert történet. És az is ismeretes, hogy ez a Kelet-Európa központú integráció nemcsak az Okcidens volt peremterületeit ragadta ki az ezer esztendős nyugat-európai kultúrkörből, hanem az egykori Német Birodalomnak korábban szerves részeit is, így Poroszországot, Szászországot, Thüringiát.
Mindezek után milyen Közép-Európát képzelünk mi magunk elé? – tesszük fel a kérdést. A válaszra feltehetően egész másként válaszolnak Prágában, Pozsonyban, Varsóban, Budapesten vagy Bukarestben.
Az én felfogásom szerint Közép-Európának a 21. században egy mind keletre, mind nyugatra nyitott térségnek kell lennie. Nyitottnak keletre, mert még nem dőlt el, hogy Ukrajna és Oroszország (azaz a FÁK) milyen gazdasági, politikai vonzerőt gyakorolhat az európai integrációra a 21. században. E pontnál engedjenek meg ismét egy szubjektív megjegyzést: az én egyéni véleményem szerint Oroszország Európa jövője is lehet. Ma inkább csak az európaitól eltérő politikai, gazdasági és mentalitásbeli sajátosságokat hangsúlyozzuk Oroszország történelmében és jelenében. De én magam, aki nyolc hónapot töltöttem a volt Szovjetunió különböző államaiban, sokkal több kompatibilitást látok az orosz és az európai társadalom, kultúra között, mint kollégáim, és sokkal nagyobb gazdasági lehetőségeket látok ott a kontinens számára. Én az orosz társadalomban – szemben sok keletkutató kollégámmal – egy ízig-vérig európaiságra ítélt társadalmat, a jövő orosz államában egy európaiságra ítélt államszervezetet látok.
Európaiságunk sajátossága
Amikor ezt elmondom oroszországi barátaimnak, joggal teszik fel a kérdést: mi is a mi európaiságunk legdöntőbb sajátossága? Válaszom: az európaiság mindenekelőtt a sokféle kultúra együttélését és e sokféle kultúra önálló és szinguláris intézményesítését jelenti. (Eltérően Amerikától.) A jövő Európáját sem tudom úgy elképzelni, ahol egy, az Egyesült Államokhoz hasonló nyelvi-kulturális unifikáció megy végbe, hanem éppen úgy, hogy e nemzeti és lokális sokszínűség a kultúra területén és a kulturális intézmények területén megmarad. Vagyis én a jövendő Európáját részben a szabad polgárok Európájának, de ugyanakkor a lokális kulturális hagyományok, azaz a kultúrnemzeti egységek kontinensének tekintem. És Oroszországra is ugyanez a jövő vár az én elképzelésem szerint. Ott sem lehet már – éppúgy, mint a kontinens nyugati és középső térségében sem – megsemmisíteni a különböző kultúrák egymás mellett élését és keveredését. Kénytelenek lesznek ők is – a nyugat- és közép-európaihoz hasonlóan – olyan területi-igazgatási szervezetet létrehozni, amelyen belül a különböző kultúrák a maguk intézményes önálló hagyományait megőrizhetik. Ma már ez a nemzeti-kulturális sokszínűség nemcsak hátrány, de előny is. Közép-Európa két oldalról nyíló kapu lehet a kelet–nyugati integrációs és harmonizációs törekvésekben, és természetes, hogy ilyen értelemben a német állam keleti tartományai (Brandenburg, Szászország, Thüringia) ennek a kapunak a nyugati küszöbét képezhetik.
Az európai integráció ezen második szakaszáról beszélve nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az Európai Unió keleti kiterjesztése már egy, az előzőtől eltérő világgazdasági környezetben fog lezajlani. Nemcsak a kelet–nyugati ellentét szűnt meg és tűnt el időlegesen a tényezők köréből, de időközben új korszak kezdődött az emberiség történelmében, vagyis az Osterweiterung egy új technikai-kultúrtörténelmi környezetben megy végbe. A „vaskorszak” lezárultával kibontakozik az informatika kora. Csak sejlenek még előttünk ezen új korszak ismertetőjegyei. Például az, hogy az integráció folyamatában a geográfiai tényező ugyan megmarad, de bizonyos területeken jelentősége csökken. A chipek erőteljesebben globalizálják a világgazdaságot és a katonai stratégiát, mint bármilyen politikai nagyhatalom, és erőteljesebben globalizálják az emberi érintkezés rendszerét, mint bármely államközi egyezmény. És az érintkezési rendszerek globalizációja új és eltérő feltételeket kínál a gazdasági, a politikai-intézményi és a kulturális integrációhoz.
Az európai integrációról beszélve én ma már szívesebben beszélek integráció-pluralizmusról. Ez alatt azt értem, hogy az Európai Unió területén belül a különböző földrajzi területeknek és a különböző területi-igazgatási egységeknek (államoknak, Bundoknak) az egymáshoz való viszonyában nem kell, hogy azonos erősségű legyen a gazdasági, a politikai, a kulturális kötődés. Magyarország gazdasági érdeke például az, hogy egyformán nyitott legyen az atlanti, a távol-keleti, a kelet-európai és a nyugati gazdaságok felé. Biztonságpolitikai érdekünk viszont egyértelműen az euro-atlanti tömbhöz való csatlakozást kívánja, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül keleti szomszédainkhoz kötő érdekeinket és történelmi hagyományainkat sem. Ugyanígy az euro-atlanti tömbhöz kötnek politikai és kulturális intézményeink érdekei is. De a kulturális integráción belül már egyediek a preferenciáink. Kis nyelvi kultúra lévén ebben az integrációban fokozottan kell kifejlesztenünk – a nyugat-európai nagy kultúráknál sokkal erősebben – azokat a kulturális és oktatási intézményeinket, amelyek az anyanyelvi kultúra megőrzését biztosítják, és nagyobb gondot kell fordítani az államnak az elitkultúra fenntartására, ha azt akarjuk, hogy a magyar nyelvű kultúra ne váljék szubkultúrává a 21. század Európájában. De megítélésem szerint integráció-pluralizmust kíván a közép-európai térség mindmegannyi kis nemzetének érdeke is. Ezen integráció-pluralizmus alapelveinek megállapítása a következő két évtized helyi értelmiségeinek egyik nagy feladata.
Akárhogy is fog végződni a jelenleg 2020-ig tervezett Osterweiterung, az Európai Unió kiterjesztése, egy biztos: Németország szerepe ebben döntő fontosságú lesz. Ez nem kívánalom vagy szimpátia kérdése.
Az elmúlt hat esztendőben a közép-európai kis nemzetek értelmiségeiben, társadalmaiban erős a csalódottság Nyugat-Európával szemben. Ez a csalódottság részben egy illúzióból származik. A helyi társadalmak azt hitték, hogy fenn lehet tartani a szovjet korszak szociális gondoskodását, az ingyenes óvodát, az ingyenes iskolát, a teljes foglalkoztatottságot akkor is, ha bevezetjük a piacgazdaságot. Sőt, azt hitték, hogy a piacgazdaság és a többpárti demokrácia bevezetésével néhány éven belül Varsó, Prága, Budapest, Bukarest ugyanolyan gazdag és csillogó lesz, mint London, Párizs vagy München. Azt hitték, néhány éven belül lehet úgy élni, mint nyugaton, és ugyanakkor lehet továbbra is úgy dolgozni, mint keleten. Ez az egyik csalódás. Ez a csalódottság az illúziókban való csalódottság.
Régió és a világ érdeklődése
De van egy másik csalódottság is. És ez már keserűbb, mert nem volt szükségszerűen illúzió 1989–90-ben. Nevezetesen: a közép-európai kis népek azt hitték, hogy a nyugati világ érdeklődése az 1990-es években is változatlan intenzitású marad a térség iránt. Csak most kell rádöbbenniük e népeknek, hogy a térség addig játszott eminens szerepet a nyugati hatalmak gondolkodásában, amíg a térség a Szovjetunió előszobája volt, és amíg a Szovjetunió – a világ nyugati– keleti osztottsága – létezett. A térség értelmiségiei mind gyakrabban fogalmazzák meg: Közép-Európát csak befektetési területnek, illetve biztonságpolitikailag neutralizálandó területnek tekintik a nagyhatalmak, és valójában keveset törődnek azzal, hogy a térség társadalmai, maguk az emberek hogyan élik meg ezt az átalakulást. És azt is meg kell mondanom, hogy mind többen fogalmazzák meg: egyedül Németország az az állam, amelyik a Szovjetunió összeomlása után is komolyan tájékozódni kíván a térség belső problémái iránt. Német alapítványok (a DAAD, a DFG, a Konrad Adenauer, a Fr. Neumann, a Fr. Ebert Stiftung mellett a Bertelsmann Alapítványt szeretném kiemelni), tanszékek (így a berlini, kölni, tübingeni, müncheni Kelet-Európa Kutatóközpontok) és az Európa-kutató központok (mindenekelőtt a korábbi mainzi, most müncheni Europa Forschungsgruppe) azok, amelyek rendszeresen törődnek a térség integrációs nehézségeivel. A belpolitikai és a társadalompolitikai nehézségekkel. A Bertelsmann Stiftung finanszírozza és a müncheni intézet szervezi például az egyes visegrádi országok felkészültségéről összehívott konferenciákat. Ugyanígy ösztönzi a térségben még beláthatatlan konfliktusokhoz vezethető kisebbségi kérdés kutatását és esetleges kihatásainak feltárását, sőt ösztönzik a bilaterális párbeszédeket. Ők finanszírozzák és szervezik az ezen államokban megjelenő sajtó monitorozását az Európai Unió szempontjából. És az általuk szervezett stratégiai csoport, valamint különböző munkabizottságok eredményeiként közvetítődnek az Európai Unió felé a közép-európai társadalmak helyi kívánságai is. Azt ugyanis, hogy az EU keleti kiterjesztése magának az EU-nak a belső szervezeti változását is igényli. Mert az az integráció, amelyben az egyes tagok nem érzik jól magukat, nem sokat ér. Mi eltöltöttünk 40 esztendőt egy ilyen integrációban. És így tudatosulhat az, hogy itt nemcsak egy politikai és gazdasági szervezet, az Unió kiterjesztéséről van szó, hanem egy ezredéve folyó integráció-sorozat újabb kísérletéről. És nyíltan szóbahozhatjuk e réven azt is: most, az Osterweiterung megindulásakor szükségesnek látjuk a mi európaiságunk újrafogalmazását is. (Azt a kérdést már csak zárójelben említem: lehet, hogy egyszer még Németország és a németség számára ugyanúgy kamatozni fog ez az erőfeszítés, mint ahogyan 1989–90-ben kamatozott az 1970–80-as évek új keleti politikája?)
Mi, közép-európai értelmiségiek tudomásul vettük, hogy nekünk magunknak kell nemzeti és regionális stratégiáinkat kialakítani. Ez így is van rendjén. Azt is tudomásul vettük, hogy a piacgazdaság világrendszerébe belépni azt jelenti: minden egyes vállalkozó csak akkor jön keletre, ha kifizetődő üzleti feltételeket talál. Ez is rendjén van. Azt azonban már kevésbé tartjuk rendjén valónak, hogy az európai integrációhoz való felkészültségünkhöz rendszeres segítséget szinte csak a német értelmiség ad. Hozzá kell tennem, Ausztria volt a másik állam, amelyik 1989–94 között igen aktív közép-európai kultúr- és értelmiségi politikát folytatott, mindenütt ott volt a térségben, ha segíteni kellett.
Regionális együttműködés
Sorolhatnánk még kifogásainkat saját politikai vezetésünkkel szemben. Vajon helyes-e az, hogy éppen a közép-európai kis nemzetekkel határos német államokkal politikusaink elhanyagolják a kapcsolattartást? Kulturális, politikai, gazdasági törekvéseink a volt NSZK tagállamai és hagyományos központjai felé irányulnak. Miniszterelnökeink, művelődési minisztereink, de még gazdasági minisztereink is elhanyagolják a volt NDK területeivel a kapcsolattartást. Pedig az általunk elképzelt európai integráció-pluralizmusba ezeknek a területeknek a 21. században legalább olyan kulcsszerepük lehet, mint amilyen kulcsszerepe volt a nyugati integrációban a rajnai és a délnémet államoknak.
Hoz majd változást az, hogy az állam fővárosa keletre, azaz Berlinbe helyeződik át? Hoz majd változást az, hogy Szászországban, Brandenburgban és Thüringiában a politikai konszolidációt feltehetően követni fogja a gazdaság konszolidációja az évezred végén? A kérdésre a válasz: én reménykedem benne.
FERENC GLATZ: Die Wende. Die deutsche Einheit mit den Augen eines mitteleuropäischen Intellektuellen
Der Autor kommt aufgrund der persönlichen Erlebnisse in den letzten Tagen vor der Öffnung der Grenze im Jahre 1989 und mittels historischer Beispiele zu jener Ausgangsschlussfolgerung, dass mit dem in der Denkweise europäischer Gesellschaften noch immer weiterlebenden Erbe des Krieges endgültig abzurechnen sei. Ohne die historische Aussöhnung nämlich ist der Anschluss der mittel-osteuropäischen Region an die Europäische Union unvorstellbar. Verantwortlich denkende Staatsmänner der kleinen Nationen und Deutschlands müssen über eine klare Strategie verfügen, um gegenseitiges historisches Unrecht aufzuarbeiten. Ebenso aber haben auch die Zivilgesellschaften auf diesem Gebiet bedeutende Anstrengungen zu unternehmen. Zweifelsohne ist der Standpunkt Deutschlands in dieser Hinsicht ein positiver. Der Autor hebt hervor: Deutschland hat eine bedeutende Rolle in den Prozessen des Wandels in Ost-Mitteleuropa gespielt. Ab der 70, 80-er Jahre haben die führenden deutschen Persönlichkeiten von Staat und Politik mittels des Ausbaus zwischenstaatlicher und später dann wirtschaftlicher sowie kultureller Beziehungen die Beseitigung politischer und Besatzungsgrenzen nach dem zweiten Weltkrieg vorbereitet und zur Stärkung der Reformkräfte in einigen der einst sozialistischen Länder beigetragen. (Verwiesen wird an dieser Stelle auf das deutsche Stipendiensystem und Stiftungen, wie DAAD, DFG, Konrad-Adenauer oder Friedrich-Neumann Stiftung, oder Bertelsmann). Er weist aber auch darauf hin, dass mit dem verstärkten deutschen Einfluss in der Region sowie dem Vereinigungsprozess aufgrund der Erfahrungen ferner und naher Vergangenheit Stimmen des Misstrauens und der Besorgnis laut wurden. Eins jedoch ist sicher: hinsichtlich der Osterweiterung der EU wird Deutschland eine dominierende Rolle spielen. Der Autor spricht sich für die europäische Integration aus, wenn der Integrationspluralismus realisiert wird. Mit anderen Worten: im Verhältnis der verschiedensten territorialen Verwaltungseinheiten zueinander können sich voneinander abweichende wirtschaftliche, politische und kulturelle Bindungen entwickeln.
Begegnungen05_Glatza
Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:11–15.
GLATZ FERENC
Rendszerváltás, őrségváltás, átértékelés
Bevezető helyett
A történettudomány egyik sajátja, kétségtelenül, a tények folytonos újraértelmezése. Ne vitassuk most, miért éltetője minden tudományos megismerésnek – akár a matematikának, a fizikának is – ez az újraértelmező mozzanat. Azaz nemcsak a humánummal foglalkozó ún. „lágy” tudományoknak. S ne vitassuk azt sem most, mely tényezőnek mekkora szerepe van az újraértékelésben: az új tényeknek, a megismerés új eszköztárának, az új világszemléleti koráramoknak.
Magam is elgondolkoztam, vajon miért jegyeztem e mondatokat céduláimra, amikor elhatároztuk, hogy tudományos konferenciát hívunk össze az agrárszocializmus száz évvel ezelőtti nagy hullámának elemzésére. Miért jegyezgettem mondatokat a megismerő tevékenység jelen-kiszolgáltatottságáról? Bevallom: magyarázatként születtek e mondatok. Jelenünk, az 1990-es évek eleje néhány jelenségének magyarázataként íródtak. Magyarázatokat keresünk azokra a magatartásformákra, amelyek hirtelen szakítani kívánnak egy korszak uralkodó eszméivel. A folytonos újraértékelés, a folytonos „szakítás” a korábbi felfogással – ahogy fentebb is mondottuk – éltetője a tudományos gondolkodásnak. Sőt legszentebb általános sajátja a kutató emberi (köznapi) gondolkodásnak is. Látjuk és elfogadjuk: a jelen társadalmi változások felszínén, a napi politikában végbemenő gyors változások hajtják előre ezt a „szakítási kedvet” az előző korszak vezéreszméivel. Segítik a szükséges újragondolást.
Marxizmus tegnap és ma
De! Vajon minden típusú újraértékelés előreviszi a tudományos megismerést? Milyen lehet a viszony tudományunkban az újraértékelő és az értékmegőrző mozzanat között? Létezik valamiféle egyensúly? Itt van például a korábbi évtizedekben nagyon is politikai ihletésű „marxizmus”, illetve „marxizmus-leninizmus”.
A marxizmus, mint ismeretes, filozófiai, azaz tudományos törekvés volt a világ – de mindenképpen a gazdaság és társadalom – mozgásának átfogó magyarázatára. Majd megalapozói – Marx és Engels – az elméletteremtés korai fázisában már politikai ideológiává növesztették azt. Sőt, az elmúlt másfél században immáron elsősorban politikai ideológiaként játszott szerepet az emberiség történelmében. Az eredeti filozófiai szándék: bizonyítani az anyagi és szellemi világ egységét, és bemutatni, hogy az Egész materiális alapon épül fel – nos, ezen filozófiai szándék háttérbe szorult. De az egységes magyarázatra való állandó törekvés, hogy ugyanis egy végső mozgatót ragadjanak meg, az alapozó atyák gondolkodásának e sajátossága tovább élt a politikai ideológiában is. A közösségi életet egyetlen, materiális (osztály) alapokon nyugvó intézményrendszerbe kívánták foglalni, amelynek megteremtéséhez a társadalom minden elemét átformáló osztálydiktatúrát kívántak kiépíteni. A marxizmus – és a proletárdiktatúra tanításától már átitatott „marxizmus-leninizmus” – legnagyobb aktivitását a 20. században éppen a napi politikai harcokban mutatta meg.
A politika (a hatalmi harc) primátusának érvényesítése azt is jelentette, hogy napi érdekeknek rendelte alá a tudományos megismerést is. A történettudományt is. Kialakultak a mindenkori napi politikai harcokhoz kapcsolható (zárójelben jegyezzük meg: önigazoló) tematikák, érvrendszerek, kialakultak az önigazoláshoz szükséges, az önkényes témaválasztásokat is indokolni képes megközelítési módszerek. Ennek a magatartásnak kritikája fogalmazódott meg az 1956. és 1968. évi kelet-európai konfliktusok után az 1970-es években: a marxi tanokból kiveszett az eredeti szándék, a világ jelenségeinek új típusú magyarázata. Mindenekelőtt a kísérlet az ún. élettelen és élővilág egységben látására, és kísérlet a világ szellemi jelenségeinek anyagi természetű magyarázatára. Kísérlet a gazdasági, anyagi tényezők kihatásának tanulmányozására. (Ezen „irányvesztést” a mi generációnk marxizmust tanulmányozó néhány tagja mutatta ki.)
Felidéződnek további fiatal kori emlékeink. Tudományos eszmecserén, mint a mai konferencián, érthető az egyéni vélemények szabadon engedése. Felidéződnek, épp a marxizmus ezen történelmi átalakulásán gondolkodva, a mai radikális őrségváltók egyikének-másikának három évtizeddel ezelőtti ún. „nagykanál-marxizmusa”. (Az 1960-as évek elején korgó gyomrú menza-diákként találtunk e kategóriára: egyesek „nagykanállal eszik” a marxizmus-leninizmust.) Számunkra az 1950-es évek harsogó forradalmi demagógiájának, 1956 bukásának nagy tanulsága az volt, hogy az itthon maradottaknak szakmai, kulturális társadalomépítést kell életcélként követni. A felnőtt társadalomban éppúgy, mint a diákéletben. k, a nagyon is forradalminak látszó felfogás képviselői vádolták és támadták e felfogást. Érvsoruk: akik így gondolkodnak, azok lemondanak a proletárállam megteremtésének politikai követelményéről, sőt, elhallgatják vagy tagadják a marxi és lenini eszmék közötti folytonosságot, csak marxizmusról, nem pedig marxizmus-leninizmusról beszélnek – vagyis tagadják a proletárdiktatúra szükségszerűségének tényét. (Amit köztudottan Lenin fejtett ki a marxi művek és a századelő orosz politikai körülmények elemzése során.) Mindez – ismétlem – az 1960-as évek első felében, néhány évvel 1956 után!
Most azután, 30 esztendő múltán ismét megjelenik az akkori radikalizmus. Csak éppen a Földteke ellenkező irányából. És gyakran ugyanazok szájából! Akkor ún. balról, most ún. jobbról türelmetlen. A marxi történelemértelmezésből még azt is tagadják, ami értékes, a maga korában iniciáló volt. Így áll elő az a paradoxon, hogy míg a nyugati világban az oly sok más gondolkodást termékenyítő irányzat között a marxi történelemértelmezés egyik szerves alkotó eleme lett a szaktudománynak ( okkal, ok nélkül ma (1991) szidalmazó jelzővé vált. A politikai rendszerváltás, illetve a pozícióváltás, az őrségváltás részeként. A szovjet marxizmus valóban csak politikát látott a marxizmusban, ideológiát a hatalmi harcokhoz. Most, a politikai rendszer bukása után, a késői bírálók (önbírálók?) a jogos kritika mellett kidobják eszmei poggyászukból mindazt, amit „marxizmus-leninizmus” vagy „marxizmus” néven tartottak számon. És a tudományos kutatásban kidobják, mellőzik azokat a tematikákat is, amelyeket egyébként a diktatúrás politikai ideológia valóban önigazolásként mindegyre felhasznált. Így témáink sorából eltűnik múltunk társadalmi összecsapásainak történelme. Amelyet annak idején a „folyton-forradalmárok” műveltek előszeretettel. De a tényeket nem lehet elhallgatni.
Történettudomány és a „tény”
A történettudomány, bármennyire is az értelmezések megújulásának tudománya, mégiscsak a tényekkel foglalkozik. Tény, hogy száz esztendővel ezelőtt agrárszociális mozgalmak rázták meg a délkelet-európai térséget. E mozgalmak hatására figyelt fel az európai társadalom az agrárszegénységre mint társadalmi elemre. Ezek hatására ingott meg a középosztály és a gazdasági elit magabiztossága a századfordulón. Amely magabiztosság szerint a szociális eszmék csak az ipari munkásság körében ereszthetnek gyökeret. És kénytelenek voltak tudomásul venni: a szabad versenyes kapitalizmus olyan anyagi és kulturális különbségeket kelt a társadalomban, amely különbségek folytonos szociális, sőt politikai békétlenségekhez vezetnek. És e békétlenségek veszélyeztetik a társadalom működőképességét, magát a termelést, annak hatékonyságát. E békétlenségek hatására kezdik keresni a vezető rétegek a szabályozó eszközöket, és kezdik mindenekelőtt az állam beavatkozását igénybe venni: a gazdasági törvénykezés és az állami gazdasági vállalkozások eszközét. Tény: e mozgalmak hozzájárultak ahhoz, hogy a századfordulón döntő változások következtek be a térség államaiban munkaadó és munkavállaló viszonyában, hogy a munkavállaló jogainak törvénybe foglalása elfogadottá vált, hogy megindult a századfordulón a szabad versenyes kapitalizmus átfejlődése szabályozott piacgazdaságba. (Épp annak a szabad versenyes kapitalizmusnak az átalakulása, amelyet egyes újkapitalista ideológusok ma, mint az „üdvözüléshez” vezető egyetlen utat hirdetik meg a volt szocialista országokban. Összekeverve a „szabad versenyes kapitalizmust” a „piacgazdasággal”. És összekeverve a szabad rablást a mindnyájunk számára oly fontos alapeszmével, a liberalizmussal.)
Osztály, osztályharcok a történelemben
„Az osztály és osztályharcok szerepe a történelemben” – jegyeztem fel a rendezvény tervezgetésekor céduláimra. A néhány hónappal ezelőtt kelt feljegyzés indítója a következő gondolatmenet volt. Tudjuk, hogy a szovjet marxizmus, de általában a marxizmus túlértékelte az osztályharcok szerepét a történelemben. Egyik jele volt ennek a túlértékelésnek, hogy a középkorba, sőt az ókorba is visszavetített egy olyan osztályharcosan politizáló társadalmat, amilyen valójában még a 19–20. században sem létezett. Inkább csak ilyenné szerették volna formálni jelenük társadalmát forradalmáraink. Kifogásoltuk már az 1980-as évek elején, többek között éppen a Marx évfordulón (1983), nyilvánosan, hogy a forradalmi mozgalmakat egyoldalúan a történelem mozdonyának állítják be, és hangsúlyoztuk ennek ellensúlyaként a konszolidációs periódusok fontosságát a történelemben. Leírtuk, mondottuk: a történelmi valóság és a jelen tudományossága sérül, ha a korai történelmi periódusokba visszavetítjük azokat a politikai szervezeti-mozgalmi formákat, amelyek valójában majd csak az ipari forradalom után születnek meg, és amely szervezeti formák a nagyipari munkásosztály, a munkásmozgalom sajátos politikai megnyilvánulásai. Mint ahogy az is torzítás, amikor a munkásmozgalomban kialakult ideológiát, az osztályharcok elméletét minduntalan megtalálni akarják az egészen másként szerveződött társadalmi osztályok életében, így pl. a parasztság vagy az agrárszegénység életében. Ezek a társadalmi rétegek – mint minden társadalmi elem – a maguk napi szokásrendjüknek, termelési tevékenységüknek, életkörülményeiknek megfelelően politizálnak és fogalmazzák meg politikai törekvéseiket. Természetesen másként, mint a nagyipari munkásság és a munkásmozgalom. Ha úgy tetszik, emennél kevésbé szervezett formában. Követve napi munkavégzésük üteméből és színtereiből következő sajátságokat. Mert az agrártermelés a századelőn még időszakos, a mezőgazdasági üzem pedig lokálisan szétdarabolt. Ehhez igazodva a mezőgazdaságban dolgozók szociális harcai is más szervezeti formákban jelentkeznek, céljaikat is más módon fogalmazzák, mint az iparban dolgozók. Az is a történelemtorzítás egyik formája, amikor a szovjet rendszerben megkívánt, elképzelt munkás–paraszt szövetséget visszavetítik évszázaddal korábbi időkre, úgy is, hogy azonosságokat teremtenek a két társadalmi elem – az ipari munkásság és a parasztság – között.
Mindezek a torzítások azonban nem eredményezhetik azt, hogy kétségbe vonjuk a társadalomban az osztállyá szerveződés tényét, és kétségbe vonjuk: az adott pillanatban osztályharcos konfliktusok állnak elő. Konfliktusok, amelyek a mi értelmezésünk szerint a társadalom betegségei. E betegségek kitörése, a politikai forradalmak, a tisztulás fájdalmas szakaszai. Mint ahogy az sem tagadható: a szociális mozgalmak a 19., illetve a 20. században a valós társadalmi érdekek megfogalmazói. Végül is a munkaszervezet állandó reformjának, javításának, többek között a munkavállaló és munkaadó viszonyának ésszerűsítői. Az állandóan változó egyensúly, a termelés hatékonyságának biztosítói. És az sem tagadható: amennyiben a versenyben elbukott társadalmi elemek vagy akár a sikeres munkavállalók nem fogalmazzák meg törekvéseiket, ezekhez a törekvésekhez nem teremtik meg a maguk intézményes bázisait, a maguk munkás- vagy paraszt-, netán polgári pártjaikat, szakszervezeti és érdekszervezeti intézményeiket, ha nem teremtik meg a mozgalmukat, nem nevelik ki a maguk politikai és gazdasági érdekvédelmi kádereiket – akkor a 20. században a politikai rendszerek nem tették volna meg azokat a szociális gesztusokat, amelyeket a vezető rétegek szükségszerűen megtettek 1920, vagy még inkább az 1945 utáni időszakban. Az osztályharcok végletes tanával szembeszálltunk, és ma sem tartjuk elfogadhatónak. Ugyanakkor nem vontuk sohasem kétségbe és ma sem, hogy valóban léteznek osztályérdekek, és ezeknek az érdekeknek a társadalmi ütközése. Függetlenül az elmúlt időszak politikai-szakmai torzításától.
Szakmai és gondolkodói függetlenség
A tudományos megismerést nem szabad kiszolgáltatni napi politikai karrier- vagy pártszempontú, egyéni vagy csoportos harcoknak. A társadalomtudományokat, szakmai közéletünket függetleníteni kívánjuk a napi politikától, a köznapi életünket mindinkább elárasztó pártpolitikától. A mostani tudományos ülésszak nem kapcsolódik sem a múlt, sem a jelen napi szellemi áramlataihoz. Talán egyetlen áramlathoz: a tényszerű múlt- és jelenszemlélet, a független szabad gondolkodás áramlatához. Mert ilyen is van és marad is – reméljük.
FERENC GLATZ: Systemwandel, Wachablösung, Umbewertung (anstelle einer Einführung)
Auf die neuauslegende und wertewahrende Funktion der Geschichtswissenschaft eingehend erörtert der Autor: obwohl nach 1945 die heimische marxistische Geschichtsschreibung in vielerlei Hinsicht überholungsbedürftig war – da die Politik der Diktatur des Proletariats nämlich wissenschaftliche Erkenntnisse den alltäglichen Machtinteressen unterordnete und somit Thematika, Argumentation sowie Annäherungsmethoden ebenfalls damit verbunden waren –, so verfügte sie doch auch über wertvolle Traditionen. Er betont: wissenschaftliche Erkenntnisse dürfen nicht alltäglichen politischen Überlegungen, Fehden auf der Grundlage von parteilichen Standpunkten seitens Individuen oder Gruppen ausgeliefert werden. Beim Thema der Konferenz bleibend: man darf nicht einfach verabsolutierend die Geschichte der Klassenkämpfe auf frühere Perioden übertragen, obwohl das aber manchmal möglich ist. Ein solches Thema zum Beispiel bilden die südosteuropäischen Ausläufer der agrarsozialistischen Bewegungen zum Ausgang des 19. Jahrhunderts.
Begegnungen05_Farkas
Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:69–76.
FARKAS JÓZSEF
Felekezet nélküli testvérközösségek
Az agrárszocialista mozgalmak egy sajátos termékéről, a felekezet nélküli testvérközösségek megjelenéséről, arculatáról lesz szó az alábbiakban. Ezek a közösségek a protestáns, első- sorban unitárius, nazarénus és baptista örökségek és az agrárszocialista eszmevilág, benne döntően Schmitt Jenő ideális anarchista nézetvilágának ötvözeteként jöttek létre a mozgalom hanyatló, 1898–1899-es éveiben. Óvnék attól, hogy mondandómat bárki az egész mozgalom arculatára, vagy annak egész időszakára vonatkoztassa.
A testvérközösségek kialakulása felé vezető úton nem kevés szerepet játszott Várkonyi István, aki személyesen is felekezeten kívülinek vallotta magát, és a proudhoni föderalista-anarchista-szocialista társadalmi ideál propagálásával járult ehhez hozzá. Tőle csak egyetlen, de felfogását leginkább minősítő idézetre szorítkozom. Minden ember saját testvérével, minden szakmabeli saját szakmabelijével, minden szakma a többi szakmával, minden nemzet faji és nemi különbség nélkül alkot szövetséget. „Csak így lehet megvalósítani a világbékét, csak így lehet szó a valódi szabadság, egyenlőség, testvériségről. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Legyen mindenkinek tisztességes megélhetése, ne legyen többé se úr, se szolga, se pedig koldus az emberi nem gyalázatára e földön.”1 A mozgalom szempontjából azonban sokkal lényegesebbek voltak Schmitt Jenő tanításai.
Schmitt tanai két pillérre, a valláskritikai és az államkritikai pillérre épülnek. Mindkettő végső konklúziója a krisztusi szeretet megvalósítása. A valláskritikai pillér Feuerbach nézetein alapszik. Feuerbachnak a kereszténység lényegéről írt munkájában az Isten nem más, mint az értelem tárgyiasított lényege. A tiszta, tökéletes isteni lény sem más, mint az emberi értelem öntudata saját tökéletességéről. Istenben az ember önmagát szereti, Isten tökéletességében önmaga tökéletességét vetíti ki. Az ember istentudata pedig az ember isteni lényegének tudata. Ha maga az ember az isteni lény és a „külső” Isten a tárgyiasított emberi ész, akkor – Feuerbach szerint – nincs szükség a világ megkettőzésére, és az Istenre pazarolt szeretet is magát az embert illeti. „Az embert az ember kedvéért kell szeretni.” Az első törvénynek tehát az ember ember iránt érzett szeretetének kell lenni.2
Ezek a tanítások Schmitt egész nézetvilágát meghatározták, és ezeket mint cáfolhatatlan nézeteket építi be saját elképzeléseibe. is azt vallja, hogy semmiféle külső isten nincs, mert maguk az emberek az istenek. Legfontosabb dolognak vallja az embernek az isteni, végtelen voltának az önmegismerését. Mindezekből következően Krisztus külső istenséggel való kapcsolata nem létezik. maga volt az az istenember, aki ennek tudatával először rendelkezett. „Én vagyok az élet!”, „Én vagyok az élet világossága”, „És Ti vagytok Én és Én vagyok Ti”, „A mennyország bent vagyon Tibennetek” stb. kifejezésekben Feuerbach tételeinek igazolását látta, és ezeket Krisztusra hivatkozva az emberben kereste. „Meg fogjátok ismerni az igazságot és az igazság szabaddá tészen benneteket” kitétel alatt az önmegismerést hirdette, mint a középkori gnosztikusok. Az önmegismerés kialakítja az ember isteni mivoltának felismerését, a végtelen öntudatát, ez pedig feleslegessé teszi a külső isteneket, végül az ember megszabadul a halálfélelemtől. Az ember felismeri, hogy ő a végtelen világmindenség egyéniesített alakja, egyéniségének értelme és értéke pedig a társadalomban van.
Mindezek felismerésében, az ember isteni öntudatának kiteljesedésében, a szeretet megvalósulásában – Schmitt szerint – az egyház és társadalom akadályozta az embert. Az egyház és a társadalom, mint leghatásosabb eszközzel, a halálfélelemmel tartja kordában az embereket. Ezért az isteni öntudatra ébresztés az ember felszabadításának eszköze. „Mert csak isteni lény lehet szeretetünk tárgya, nem valami alantas és állati mint olyan. Csak az istenember megösmerésével lesz a szeretet igazsággá, kulturális valósággá.”3 „Az embernek le kell győzni magában az állatembert, a végesöntudatú embert, és végtelen öntudatra ébredése legyőzi a halált és így szabadulhat fel.”4
Schmitt mind a teológiában, mind a társadalomban elítéli azt a felfogást, amely a rosszat az emberben keresi és benne torolja meg. Ennek következménye, hogy az állatként kezelt ember állatként viselkedik. Ez az igazságszolgáltatás reakciója is, és ez a vallás istenéé is. Az egyházi erkölcs alapja a bosszúálló isten, akit nem lehet megbántani, mert örök kárhozatra küldi megsértőit, azokat rettegésben tartja, pokollal fenyegeti. A megfélemlítésre, büntetésre alapozott nevelés csordaszelleművé teszi az embereket. Ez alakítja ki az etikában a célszerűség elvét, mely szerint ami hasznos, az erkölcsös. Ez viszont a csorda önfenntartási ösztöne, és semmi köze a magasabb rendű emberi eszményekhez. Ebből következik, hogy mindig lebunkózzák azt, aki a csorda érdekei ellen vét, vagy látszik véteni, Krisztustól Szókratészig. Ezért hiábavaló minden békeliga, minden békekongresszus, ha maga az ember nem változik meg.5 A megváltozás módja az isteni tudatra ébredést követően egy új szellemi forradalom és egy új religió, a szellem és az ész vallása.
Ebben az új szellemi forradalomban meg kell küzdeni a teológiával és a materializmussal. A teológia valójában „a bosszú és uralomvágy állatias ösztöneinek szentesítése által félállati színvonalon tartja az embert”. A materializmus pedig „egyenesen alkalmatlan arra, hogy kultúrát teremtsen, mivel az emberit elvből alacsonyítja le az egyszerű állati, érzéki lény színvonalára”.6 Schmitt elismeri, hogy a materializmusnak érdemei lehetnek a vakhit dogmáinak leküzdésében, „de csak addig, míg dogmává nem dermed és csak addig, míg felekezeti egyházfélévé nem alakul, mely minden másképp gondolkodót exkommunikál, és így a gondolat szabadságát éppúgy korlátozza, mint bármelyik egyház. A materializmus fanatikusai, a többi egyházközösséghez hasonlóan, csak tanuknak a politikával való összekeverése által jutnak ilyen tévútra, de szerencsére nem rendelkeznek a teológiai egyházak hatalmas autoritásával”7 – vélte még akkor Schmitt.
Schmitt Jenő a hazai agrárszocialista mozgalmak megélénkülésével, a Várkonyi vezette mozgalom fokozatos önállósulásával, Várkonyinak az övével rokon proudhonista nézeteinek hangoztatásával látta elérkezettnek az időt, hogy kísérletet tegyen az isten és teológia nélküli, szeretetre alapozott religió kialakítására. Felfogása szerint a krisztusi szeretetet követő közösségek által megvalósított szellemi forradalom vezet el az erőszak nélküli, állam nélküli társadalom megteremtéséhez, ahol az egyén szabadságát és gondolkodását semmi nem korlátozhatja. Ezt az állapotot maga Schmitt nevezte el ideális anarchizmusnak. Úgy vélte, hogy az emberiség legnemesebb életideálja egy olyan társadalmi rend, amely nem a csoport- és osztályérdekek erőszakuralmán alapszik, hanem az emberek öntudatos együttműködésére épül, ehhez pedig előbb át kell alakítani az emberek világnézetét. Ezt a társadalmi ideált Proudhon föderalista és a klasszikus anarchisták (Bakunyin, Kropotkin) anarchista szocializmusában találta meg. Ezek nyomán az állam tagadása került az ő tanításainak is a középpontjába. Állam Nélkül címmel indította el első magyarországi lapját is 1897 februárjában.
Schmitt filozófiai nézeteiből következően azonban – Bakunyinnal ellentétben – minden erőszakot elutasított. Az új ideális társadalom megteremtésének az útja a békés szellemi forradalom, mert minden társadalom csak ideál marad, ha nem veszi figyelembe a néptömegek elméleti felkészültségi fokát, gondolatvilágát, mert ezekből jegecesedik ki az új társadalom. Ezt fejtegette a Társadalomtudományi Társaság ülésén, 1904-ben. Az erkölcsöt másodlagos tényezőnek minősítette, mondván, hogy erkölcsi prédikációkkal, politikai szónoklatokkal nem lehet az embereket megváltoztatni. Ezért az ideális anarchisták „az emberi tudatban, az ismeretben, a szellemi világosságban” haladnak. Megértetik az emberekkel, hogy a fordulatot Jézus Krisztus hozta: „Én vagyok az egyetemes, a mindeneket magamba foglaló élet”, vagyis az istenember, és ez minden ember. Ezt megértve az emberekben fel fog lépni a mindenség tudata, és az ember istenemberré lesz. Ez ahhoz fogható változás lesz, mint amikor a majomemberből ember lett. „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tészen benneteket.” Ez a szabadság az isteni öntudat. A szabadság feltétele az ember nagyrabecsülése, az ember megvetése pedig a zsarnokság elve.8
Schmitt tanait elsősorban a falusi parasztközösségekre építette. Felismerte, hogy a szekták, amelyek fogékonyak a szocialista eszmék befogadására, közel állnak az ő tanításaihoz. Áthidaló megoldásokért ők sem mentek a szomszédba. A „Krisztus volt az első szocialista” – a szocialista agitáció során megismert – kitételt „Krisztus volt az első anarchista” megállapításra cserélik fel, és megmosolyogtatóan azt is hozzáteszik, hogy Krisztus azt tanította: soha nem szabad elfogadni államsegélyt, és isten országát itt a földön kell megteremteni. hirdette először az erőszaknélküliséget. Őt az égbe emelték, ám tanítását az erőszak eszközévé tették. Vissza kell tehát állítani az erőszaknélküliséget.9
Az ideális anarchista propaganda össztüze a keresztény vallás és az egyház ellen irányult, amely párosult a felekezetekből való kilépésre történő felhívással, minden egyházi szertartás megtagadására vonatkozó felszólítással. Schmitt az emberek lelkében az így támadt űrt kívánta betölteni a maga észre és szeretetre alapuló szellemi religiójával. A társadalomban lévő minden erőszak és annak kútforrását jelentő állam elleni propaganda pedig isten országának, vagyis az ideális anarchista társadalomnak földi megteremtését szolgálta.
Az Állam Nélkül című lap első számai kivétel nélkül támadást intéztek a keresztény vallás, de főként annak istene ellen. „A világ fejedelmének trónját megingatta már az a puszta tény, hogy annyi nyomor, annyi szenvedés, annyi bűn van ezen a világon – írja Schmitt –, s mindez annak isteni vállát nyomja, ki a világot éppen olyannak teremté, amilyen. A világ minden vétke, minden bűne erre az úrra nehezedik, mert az ő mindenhatósága teremtett mindent olyannak, amilyen, s mindenhatósága jól tudta, hogy milyennek teremté. Ily teher ízzé-porrá zúzza az istenalakot: e terhet egy mesterfogással a gyönge ember vállára kell gördíteni, hogy itt a földön a bosszú és megtorlás nemes címén méltó morális kifejezést találjon, s ezt nevezik mennyei igazságnak.”10
A teológia és az anarchia összeegyeztethetetlen Schmitt tanítása szerint, mert a teológia külső mennyei urat feltételez, az anarchia pedig uralom nélküliséget hirdet, és az erőszak uralmát nem ismeri el sem a mennyben, sem a földön. A teológia külső tekintélyre, kinyilatkoztatásra épít, az anarchia viszont az észre és szeretetre épülő világnézet. A teológia egy mindenható úr előtti meghunyászkodást, az anarchia pedig az ember isteni dicsőségét, méltóságát hirdeti. A teológia mindezekből következően mindig uralomra és szolgaságra épülő társadalmakat eredményezett. Nem lehet a materialista világnézet sem az anarchia alapja, mert az meg az embereket a természet és a viszonyok szolgáinak tekinti. A materialista világnézet esetén az ember csak szelídített állat lesz.11
Az embereknek el kell válniuk a papok egyházától, meg kell szabadulniuk a világi hatalomtól, végre kell hajtani a gazdasági élet forradalmát, melyet megelőz a szellem forradalma. Mindezek gyakorlati megvalósítása terén a felekezetekből történő kilépés és a szabad szellemi vallás meghirdetésén túl Schmitt előtérbe helyezte mindazokat a formákat, melyek a „közigazgatás zsarnokságának, a rendőri önkénynek” nincsenek kitéve. Javasolta a fogyasztási szövetkezetek és földbérlő szövetkezetek létrehozását. Úgy gondolta, hogy ezek a gyakorlati keretek alkalmasak lesznek a testvéries érzés erősítésére, hogy később, ha eljő az ideje, a szövetkezés szabadabb formáit is megvalósíthassák. A felekezetekből történt kilépés után tehát a közvetlen cél a felekezet nélküli testvérközösségek létrehozása volt, ezt követte volna ezek gazdasági testvérközösséggé válása a szövetkezés különböző formáinak a megvalósításával. „A közös bérlet rendszerében, ahol mindannyian egyaránt munkában és élvezetben részesülhetnek, felette célszerű a népnek a felekezet nélküliség alapján eszközölt szervezkedése, amely egyúttal gazdasági testvérközösség formáját is kell hogy öltse.”12
Schmitt tanításai előtt igazában a Földmívelő című lap betiltása, Várkonyi István bebörtönzése után nyílt meg az út, amikor a Földmívelő helyett az Állam Nélkül című újságot küldte Szabolcsba és máshová. Különösen a mozgalom újabb hívei, akik már a Földmívelőből is ismerték Schmitt tanítását, kerültek az ideális anarchizmus hatása alá, de jól tükröződött e befolyása a korábban a szekták talajáról agrárszocialistává vált viharsarki csoportoknál is. Hogy Schmitt tanításai nem álltak messze a földmunkás tömegek gondolkodásától, azt jól szemlélteti még a Földmívelő hasábjain szocialistává nevelkedett ófehértói Murvai Jánostól és Sebők Sándortól elkobzott „indokló írás”. Ez a betiltott törökszentmiklósi kongresszus egyik napirendi pontjához, a szakmák szerinti szervezkedés fontosságának alátámasztására készült. „Tisztelt elvtársak! Ezen a mai ínségünket és nyomorunkat, melyben tartottak bennünket eddig lekötelezve a mostoha törvénykezés által, másképpen ezen rendszert meg nem törhetjük, mint a mi megváltó Krisztusunk eszméje által. Aki azt mondotta az ő evangéliumában, legyetek egyek, szeressétek egymást, mert ezzel törlitek le magatokról a rabigát. Azért hát szervezkedjünk egy szívvel és egy lélekkel Krisztus eszméje: a szocializmus zászló alá, mint egy atyának a gyermekei, mert ez a legszükségesebb út az egyenlőség és testvériség országa felé, mert ennek szüksége kiterjed országunkra, megyéinkre és községeinkre.”13
1898-ra Szabolcsban, a Viharsarokban és a Délvidéken is tömegessé vált a felekezetekből történő kilépés a Földmívelő és Állam Nélkül propagandájának hatására. A korábbi kilépések a szektákhoz csatlakozás jegyében történtek, most a kilépők zöme független szocialista volt. Voltak községek, mint pl. Csökmő, ahol a helyi független szocialista szervezet egész tagsága szakított korábbi felekezetével. Lépésüket a Földmívelő melegen üdvözölte, mivel csak úgy lehetnek igazán „Krisztus szent vallásának követőivé, ha a papi uralom szervezetét képező felekezetiségből teljesen kiszabadulnak. Nem tartoznak egyetlen felekezethez sem, csak Krisztus nemes tanának, elvének, az igazság vallásának követőivé lesznek.” 14
A Szatmári Péter szerkesztette Földmívelő indulásakor még visszautasította, hogy Schmitt Jenővel kapcsolatban állna (Schmitt még 1899-ben folytatta lapját Erőszaknélküliség címmel), ám alig öt hónapra a Földmívelő újbóli kiadása után már közölte Schmitt cikkét, éppen az antiklerikális propaganda jegyében. Ezt követték az „égi zsarnokot” ostorozó további írásai. A lapnak azonban nem kellett bevárnia Schmitt jelentkezését, mert szellemével telített volt az addig is. A beküldött írások ezt egyértelművé tették. A kutató külön öröme, hogy ezt a lapot maguk a szegény emberek szerkesztették és írták, így gondolkodásukról viszonylag hiteles képet ad. A felekezet nélküliség, papellenes magatartás közösségek által átélt formáira utalnak a beküldött írások. Sebők Sándor napszámos maga faragta verse már kemény öntudatot takar:
„Nem vagyok én zsarnok pap,
sem stréber gazdag.
Én vagyok egy szegény árva szocialista,
Nincs szükségem papra, sem eklézsiára.
Nem vagyok, nem is leszek soha tagja,
Mert feneketlen a zsarnok papok zsákja,
Nem tudja betölteni a szocialista,
Nincsen pénze, nem fizetnek munkájáért,
sem fizet zsarnok papnak hazugságért.”15
Hasonló mentalitást fejez ki Horváth József írása is:
„Anyakönyvvezető vedd föl azt az irkát,
Írd be a mi szerelmünk hűséges nagy voltát.
Páter úr haragszik nem jár neki stóla,
Fekete csuhába jár kel burkolózva.”16
A Földmívelő írásaiból ítélve a felekezet nélküli testvérközösségek eszméje több helyen talajra talált, és a régi szekták, valamint az unitárius vallás elemeinek felhasználásával új szekták arculatát felöltve, új közösségek jelentek meg. Adán, Balmazújvárosban, Békésen, Kunszentmártonban, Vásárhelyen valószínűsíthető a meglétük. Az eszme azonban az egész Alföldön hívekre talált. Mint ahogy a szektákhoz tartozás sem kötődött osztályhelyzethez, úgy a Schmitt eszméit magukévá tevők táborát is gazdagították környezetükben jó tollforgató, iskolázottság hírében álló módos gazdák is, mint a kondorosi Hunya József, a nyírapagyi Terbócz János vagy a gyomai B. Molnár Imre.
Az új tan fő ideológusává azonban az adai Lukács Sándor nőtte ki magát, aki korábban a szintén Schmitt hatása alatt álló szerb Mita Radujkov köréhez tartozott. Cikkeit, amelyek hamarosan meghatározták az új Földmívelő arculatát, Krisztus szellemében írta, abban viszont különbözött Schmitt felfogásától, hogy a Bibliából merített szeretet nála feltételezte a gonoszok feletti ítélkezést is. „Jaj annak az embernek, aki által az embernek fia elnémíttatik: jobb lett volna annak az embernek, ha nem született volna”, „Vajjon mily dolog az, hogy az én népemet rontjátok és a szegényeknek orcáját összetöritek?”, „Jaj a hamis dekrétom szerzőknek, és akik írnak emberek nyomorítására való hamis szentenciákat” kitételek idézésével fenyegeti ellenségeiket, a győzelem azonban nem az utóbbiaké: „Mindig így volt ez a múltban és a jelenben is, hogy az isteni igazsághirdetőket mindig üldözték, kárhoztatták a zsarnok farizeusok, az elnyomók. De mindig az igazság harcosai jutottak győzelemre.”17
A békési szektához tartozó Varga Gábor már abszolutizálja a krisztusi szeretetet. „Szeressük egymást”– írja az urakhoz.
„Ne féljetek tőlünk semmit,
Mert nem bántunk mi senkit.
Legfőbb célunk a szeretet,
Távol legyen a gyűlölet.18
Ismét ellenpéldaként hozható Nyíri Elek (Szarvas), Várkonyi régi híve, aki az uraknak ezt mondja: „Nem félek tőletek, mert van golyó és szurony elég, élesre töltve és élesre fenve, és saját fiaitok által emelve ellenetek.” Schmitt felfogásához talán legközelebb állt a balmazújvárosi Tányér Imre, aki cikkének a Felekezetnélküliség szent és sérthetetlen címet adta. „Le a teológiával!”, „Le a papok fanatizmusával!”, „Éljen az erőszaknélküliség! Éljen a nép!” jelszavakban fogalmazza meg mondandójának lényegét. Az észre alapozott felvilágosult szellemi vallást hirdetve idézi Petőfit:
„Nagy idők, beteljesült az írás
Jóslatja: egy nyáj egy akol.
Egy vallás van a földön: szabadság!
Aki mást vall rettentően lakol.
Régi szentek
Mind elestek
Földúlt szobraik kövéből
Új anyaszentegyház épül,
A kék eget vesszük boltozatnak,
S oltárlámpa lészen benne a Nap!19
Elvétve akadt az akkori Földmívelő írásai közt olyan, amelyik a vallás és mozgalom ügyét külön kívánta választani. „Én úgy gondolom, hogy mi nem nagyon értünk a bölcselkedéshez – írja a békési Szabó István –, a vallás feszegetéséhez, és ha feszegetjük, hamar eltévedünk. Én nem a vallásban, nem a tudományban találom a hibát. Az egyházi állapotokat nem védelmezem, de a felmutatott utat nem találom bátorságosnak. Én azt hiszem, jobb lenne nekünk a vallást nem keverni bele dolgainkba, mert azokon a nyomokon, miket itt felmutattak, nem hajlandó járni minden ember, kik másban egyek volnának, azok is elolvadunk.” A cikk nem egyszerű emberre vall, úgy tűnik, értelmiségi segédlettel fogalmazott, vagy értelmiségi írta Szabó neve alatt. Tányér válaszában leszögezi, hogy a mutatott úton kell járni, „mert a mennyország, amit Krisztus hirdet, nem valami túlvilági, hanem ezen a földön kell azt előteremteni”.20 Cikkéért egyébként 23 napi elzárásra ítélték.
Az is kétségtelen, hogy a mozgalomban járatosabb, iskolázottabb vezérek sohasem öncélúan keverték bele a vallást bölcselkedéseikbe, hanem a bibliai idézeteket, a felekezet nélküliséget mindig szocialista, közelebbről proudhoni szövetkezeti eszmék népszerűsítésére, elfogadtatására használták fel, egy szövetkezetek testvéri együttműködésére alapuló, az állam gazdasági szerepét feleslegessé tevő, uralmat és elnyomást kiküszöbölendő, lényegében anarchista társadalom érdekében.
„Az egy nyáj egy akol” tételbe vetett hit, az őskereszténységre, az eretnek mozgalmakra emlékeztető magatartás a szocializmus megvalósításáért folytatott küzdelmet apostoli küldetésnek fogta fel. A testvérközösségek tagjai pedig valóban a gazdasági testvérközösségekben, a szövetkezetekben látták a földi mennyország eljövetelét. Veres Péter később, az 1930-as években adott minősítése ráillett ezekre a „szektákra” is: „Testvéri egyesületeik kommunisztikus ízűek, azért is üldözi őket az egyház és az állam olyan irgalmatlanul... Az eltaposott ősi kollektív érzés, a hajdani parasztdemokrácia jelentkezik ezekben a szektákban, és vallásos külsőségek, ceremóniák nem is fontosak, e mellett a belső erkölcsi törekvések mellett. A jóságra törekvő, egyéni céljaiban meggátolt ember menekül itt a testvéri közösség felszabadító erejéhez. Alapjában egyéni és társadalmi neurotikusok találkozásai ezek a szekták.
Amint már mondtam – folytatja Veres –, az alföldi parasztság nem tudott állampolgárrá, de egyáltalán polgárrá emelkedni, így a nép közül a született tehetségek nem szelektálódhattak, nem juthattak át a polgárságba. De az egyes, jellembeli és szellemi erejükkel kiemelkedő emberek mégis egy belső, ösztönös erőtől hajtva dokumentálni akarják az egyéniségüket. A művész, szervező, politikus stb. tehetségekből ezermesterek, falubölcsei stb. lesznek, a szellem tehetségeiből meg szektavezérek, falusi kispróféták. Legtöbbjük belegabalyodik abba az egyetlen írásba, ami a kezébe kerül, a bibliába... Uralkodni, vezetni akarnak, de ezt nem tudják magukról, emberi ambícióikat isteni kinyilatkozás mögé rejtik, és ehhez szellemi és erkölcsi erőt is adnak. Így ezzel a magasabb erkölcsi és szellemi erejükkel magukhoz vonják a megverteket és meghasonlottakat, akik mélyebb metafizikai érzéseiknek és bensőséges kollektív ösztöneiknek nem találnak a hivatalos egyházak hideg formalizmusában és uralmi rendszerében kielégülést.21
Az ösztönös vezetésre, uralkodásra vágyás bizonyára meghúzódott Lukács Sándor, Tányér Imre és a gyomai módos gazda, B. Molnár Imre egyénisége mögött is, ha lépten nyomon az uralomnélküliséget hirdették is, de legalább olyan fontos lehetett számukra az apostoli küldetés elhivatottságának átélése, melyben tehetségük kibontakozhatott, és a maguk teremtette normák világában erkölcsileg fölébe nőhettek minden földi rangot és pozíciót bitorlóknak.
Jegyzetek
1
Földmívelő, 1899. május 5.
2
Ludwig Feuerbach: A kereszténység lényege. Bp., 1978. 277.
3
Schmitt Jenő Henrik: Krisztus. Bp., 1920.
4
Schmitt Jenő Henrik: Művészet, etikai élet, szerelem. Bp., 1917. 69–73.
5
Uo. 66–68.
6
Schmitt Jenő Henrik: A szellem fejlődéstörvénye. Bp., 1920. 98.
7
Uo. 100.
8
Batthyány Ervin–Migray József–Schmitt Jenő: Anarchizmus. Bp., 1904. 46–47.
9
Schmitt Jenő sajtópöre. Bp., 1899. Az anarchista csoport bevezetőjéből.
10
Állam Nélkül, 1897. március 19. Istentagadás
11
Állam Nélkül, 1897. július. Teológia és anarchia.
12
Állam Nélkül, 1898. július.
13
Tóth István: Földosztó mozgalom Szabolcs megyében 1897–1898. Bp., 1963. 111–112.
14
Földmívelő, 1898. január 14.
15
Földmívelő, 1899. október 27.
16
Földmívelő, 1899. április 21.
17
Földmívelő, 1899. március 24.
18
Földmívelő, 1899. március 31.
19
Földmívelő, 1900. június 1.
20
Földmívelő, 1900. augusztus 24.
21
Veres Péter: Az Alföld parasztsága. Bp., 1986. 71–72.
JÓZSEF FARKAS: Brudergemeinschaften ohne Konfession
Gemeinschaften und protestantische Strömungen sowie das agrarsozialistische Gedankengut – hauptsächlich jenes von Jenő Schmitt – machten sich in den Jahren 1898/99 als Verschmelzung all dieser Ansichten bemerkbar. Nach der Meinung Schmitts führt die von einer der christlichen Nächstenliebe ergebenen Gemeinschaft realisierte friedliche geistige Revolution zur Schaffung einer Gesellschaft ohne Staat und Gewalt, in welcher die Freiheit des Individuums durch nichts eingeschränkt wird: und dies ist der „ideale Anarchismus”. Infolge der gegen Staat und christlichen Glauben bzw. die Kirchen gerichteten Propaganda haben viele ihre Glaubensgemeinschaften verlassen, neue Gemeinschaften kamen zustande, und dieses neue Ideengut fand in der gesamten Tiefebene seine Anhänger.