Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:17–22.
HANÁK PÉTER
A millenáris mozgalmak jellemrajzához
Szent János egyik híres látomása, hogy látja a mennyből leszállt angyalt, amint az megragadja „az ős kígyót, aki az ördög és a sátán”, és megkötözi azt ezer esztendőre. És látja a királyi székeket is, amelyeken már Krisztus hitvallói foglalnak helyet, „akik nem imádták a fenevadat, sem az ő képét... ezek életre keltek, és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig... Ez az első feltámadás.” A Jelenések Könyvének ez a passzusa volt a biblikus alapja azoknak a vallásos mozgalmaknak, amelyek Krisztus újabb eljövetelétől várták a Sátán legyőzését és az azonnali megváltást. A mozgalmak eszmevilága tulajdonképpen iráni eredetű, a Zoroaster-kultuszban gyökerezik. Onnan került át a zsidó vallásba, majd a kereszténységbe.
E mozgalmakat az ókortól kezdve egyfajta radikális messianizmus: a totális és végső, eföldi és kollektív megváltás elvárása és hirdetése jellemzi. Tehát nem reformot, hanem teljes és végleges átalakulást várnak, nem a túlvilágon, hanem ezen a földön, s nem egyes kiválasztottak, nem a királyok, próféták, bírák, hanem a szegény szolganép számára. A millenáris (vagy görög nevén chiliasztikus) mozgalmak közé sorolják a keresztény eretnekségeket (bogumilok, katárok, albigensek), s aztán a középkor végétől a táboritákat, az újrakeresztelőket, majd a vallási mezben fellépő nagy parasztmozgalmak híveit.
Karl Mannheim külön foglalkozik a chiliasztikus tudattal, amelyet az idők beteljesedésének bizonyossága, a túlvilágra ígért boldogság földi megvalósulásának hite jellemez. A történést az abszolút jelenidejűségben éli át, így a jövőt is a bármikor lehetséges beteljesülés készenléti állapotában várja. A millenáris mozgalmakat lehet vallás (zsidó, keresztény, iszlám), társadalmi bázis és radikalizmus szerint tipizálni. Az újkori Európára jellemző paraszti millenarizmusban két nagy irányzat különböztethető meg: egy békés, hosszú távra előretekintő, amely főként szektákban szerveződik, és elsősorban lelki megváltásra vár, és egy radikális, a „végső harcra készülő”, romboló-tisztító, amely eruptív, vulkanikus forrongásokban tör elő, és az anyagi megváltást is célul tűzi. Az előbbi irányzatnál a vezér szerepét többnyire a próféta, az igaz (szent) ember, az utóbbinál a karizmatikus népvezér tölti be, aki gyakorta az eljövendő isteni vezér, a Messiás küldötteként lép fel.
A millenáris mozgalmak és a chiliasztikus tudat imént röviden vázolt vonásaival a múlt századvég magyarországi agrármozgalmaiban is találkozunk, sőt a korábbiakban is. Érdemes visszapillantanunk 1848-ig. A forradalom tavaszán kezdődött alföldi (viharsarki) nagy paraszti megmozdulások közül csupán az orosházit említeném. Itt már április elején „önkényes szilajkodások” kezdődtek a földesuraság és a hatóság ellen. A forrongás az egész őszön át tartott. A fellázadt nép hangosan kiáltozta, hogy „nem kell semmi úr, régente minden föld a népé volt, most is úgy kelletik lenni”. Orosházán „elkezdve a paptól, keresztül az elöljáróságon, mind lázító gondolkodásúak”. A 48-as szellem az 1860-as években éledt fel a pusztakeresők mozgalmában. A hódmezővásárhelyiek is tettlegesen szembefordultak a hatósággal. Asztalos János programja tömören fogalmazta: nem kell nekünk sem finánc, sem stempli, sem fogyasztási adó, sem státusadósság... Nyíltabban jelentkezett az új hit az 1890-es években. Ugyancsak Hódmezővásárhelyen az öreg kubikosok a szocializmust „megváltónak, egy új korszaknak és egy kimondhatatlan újjáteremtőnek gondolták”. A szocializmus itt, mint ismeretes, rohamosan terjedt, hiszen a megváltás óráját hirdette, amelyet minden munkás óhajtott. Voltaképpen már itt rátaláltak a karizmatikus vezérre, Szántó Kovácsra, de ő még erősebben kötődött a szociáldemokráciához, semhogy egy millenáris mozgalom élére állt volna.
Erre a szerepre Várkonyi István volt az alkalmas és készséges személy. Mozgalmában és lapjában, a Földmívelőben, kezdettől találkozunk millenáris vonásokkal, eszmékkel, követelésekkel. Íme, egy részlet a Szabolcs megyeiekhez intézett felhívásból: „De mi meg nem alkuszunk a kígyóval, mi segédkezet nem nyújtunk a leigázó és kizsákmányoló hatalomnak... A mi szövetségünk csak a Krisztus elvének szövetsége, és aki ettől elszakad, csak azért teszi, hogy a Júdás szerepére vállalkozzon.” „...a mi ítéletünk a gyilkos kígyó felett az ő szent ítélete. Ennek a krisztusi ítéletnek a hangoztatásától függ a világ üdve.” „...ünnepélyesen vádoljuk őket az ítélet ezen napján, hogy ők az állami gyilkosság rendszerének védelmével és szentesítésével az Állat (Fenevad), a Káin, a testvérgyilkos bélyegét nyomták a homlokukra, hogy ők a gyilkos erőszak elvének, azaz a Béliálnak és nem a Krisztusnak papjai.” (Földmívelő, 1897. szept. 17.) Ugyanott olvasható üdvözlet a függetlenek első kongresszusához a horgosiak nevében: „Legyenek bátrak kimondani mindent, mert nyomukba jár az a nagy sereg, amely készen áll egy pillanatba, mindent elrontani (lerombolni). Mondják ki bátran a herék, ingyenélők, fosztogatók és gazok minden cselekedését, és emeljék ki mindazt, ami igaz.”
Nem nehéz kihámozni a szónokias eklektika építőelemeit: a kígyó, a Fenevad, Káin, a Krisztus ítélete – Szent Jánostól kölcsönzött szavak és igék; a here, a fosztogató, leigázó és kizsákmányoló szavak a szociáldemokrata párt szótárából kerültek a kiáltványba, a minden pillanatban készen álló sereg, a mindent lerombolás fenyegetése a millenáris mozgalmak indulati öröksége.
Ehelyütt nincs módunk a terjedelmes idézetekkel való bizonyításra. Meg kell elégednünk az ismétlődő motívumok, kifejezések felidézésével. „Az egyetlen földi igazság”: az egyenlőséget és testvériséget hirdető szocializmus. „Szervezkedjünk egy szívvel és egy lélekkel a (a szocializmus zászló alá, mint egy atyának gyermekei.” „Törekedni fogunk, hogy ne legyen se úr, se szolga, hanem mindenki egyforma.” Rendkívül jellemző ezekre a mozgalmakra a valóságos tárgy és a képe, a valóságos és a szimbolikus cselekvés egybeesése. A községi irattárak, szerződések elégetése a kötelezettségek eltörlésével, az általános választójogot követelő petíció aláírása a jog- és vagyonegyenlőség közeli megvalósulásával volt egyenértékű a szegényparasztok szemében.
A beteljesülés bizonyossága különleges elszántsággal töltötte el e mozgalmak részvevőit. Az egyletbe lépéskor megfogadták, hogy „az utolsó csepp vérünkig nem hagyjuk el egymást, azaz egytestvérség”. Különösen kötelező erejűnek érezték az eszmére, a zászlóra való felesküvést. Ilyenkor körbe álltak, és kart karba öltve, felemelt kézzel mondták el az esküszöveget. Ennek egyik variánsa így hangzott: „Mi, független földművelő szocialisták esküszünk, hogy egymást el nem hagyjuk, hanem minden bajban egymást támogatni fogjuk. Ámen.” A végső harc motívuma is gyakran felmerült. A csendőrszuronyok gyűrűjében is „kihívólag oda nyilatkoztak, hogy... a szocialistasággal fel nem hagyunk, inkább meghalunk”. Olyasmit is odavetettek a csendőröknek, hogy sorsuknak most kell életre-halálra eldőlnie. Ezek az emberek – jelentette az egyik rendőrtiszt – „nem félik ... a börtönt, a szuronyt, a golyót. Büszkeségének vallja bármelyik elveiért mártírságot szenvedni.” Engelmann Pál is az őskeresztény szektákhoz hasonlította bátorságukat és eszmehűségüket. Hasonlíthatta volna őket Münzer újrakeresztelőihez is, mert a szocialista hitre való megtérés legtöbbjüknél valóságos és egyszersmind szimbolikus újrakeresztelést jelentett.
A vallási hagyomány és a spontán chiliasztikus tudat természetesen szociáldemokrata eszmékkel, jelszavakkal, szólamokkal keveredett, hiszen a hazai agrárszocializmus a többé-kevésbé már kifejtett szocializmus hatására keletkezett, és annak állandó befolyása alatt állott. Ebben különböztek az 1890-es évek radikális agrármozgalmai az 1848. vagy az 1868. évi földosztó és pusztakereső forrongásoktól, amelyekben még az ősi, millenáris eszmékkel, módszerekkel átitatott népi egalitarianizmus jutott hol gyengébben, hol erősebben kifejezésre.
Ámde az 1890-es évek agrárszocializmusában is két irányzat lépett fel: a viharsarki (hódmezővásárhelyi), amely az eruptív lázongások ellenére szociáldemokrata befolyás alatt állott, tartós, legális szervezkedésre, érdekvédelemre rendezkedett be – és a nyírségi, amely hamarosan szakított a szociáldemokráciával, új pártot, illetve szövetséget teremtett magának, és a kirobbanás idején kifejezetten a forradalmi népi egalitarianizmus és a chiliasztikus tudat jellemző jegyeit öltötte magára.
A paraszti egalitárius és az agrárszocialista mozgalmak közötti különbség, illetve az utóbbiakban jelentkező kettős irányzat nem magyarországi sajátosság. A paraszti forradalmiság egalitárius és millenáris formáival Mexikótól Kínáig minden feudális jellegű agrártársadalomban találkozunk, így Zapata vagy Pedro Martinez mozgalmában. Különösen gyakoriak voltak az ilyen forrongások Spanyolországban (Andalúziában). Itt a 19. században „nem akadt olyan parasztfelkelés, amely ne alakított volna kommunákat, ne osztotta volna fel a földet, ne törölte volna el a pénzt, és ne nyilvánította volna magát függetlennek, vagyis szabadnak az »idegen« földesúr és a rendőrség hatalmától”. A szocializmus hatása Spanyolországban főként az anarchizmus falusi térhódításában mutatkozott meg.
A magyarországi agrárszocializmushoz legközelebb az olaszországi állott. A szocializmus nagyjából a hazaival egyidejűleg, az 1880-as években hatolt be az olasz falvakba, elsősorban a hagyományosan forradalmi Emiliában, Romagnában, a Pó völgyében. A szervezés úttörője, Andrea Costa 1881-ben alapította meg az Avantit, és két évvel később a földmunkások szövetségét. Az első szervezetekben elevenen élt a vallásosság. Ennek a vallásos szolidaritásnak adott új értelmet a szocializmus. (Hasonló apostoli tevékenységet fejtett ki Camillo Prampolini Reggianoban.) Az emiliai Imolában és Molinellában tört ki 1887-ben az első rizsaratósztrájk, amelyet jelszavai és sajátos jegyei alapján egyértelműen millenárisnak nevezhetünk. Molinellában egyfajta agrárproletár köztársaságot szerveztek, az egalitárius szolidaritás alapján, új közösségi erkölccsel, amely új vallássá, a hagyományos kereszténység helyébe lépő vallássá avatta a szocializmust.
Az 1890-es évektől kezdve az olasz szocialista agrármozgalomban is két irányzat jelent meg, a szocialista befolyás alatt álló agrárproletár irányzat, amely hamarosan létrehozta saját szakszervezetét, a Federazione nazionale dei lavoratori della terra-t (Federterra), és a spontán agrárszocialista mozgalom, amely főleg Délen, Szicíliában erősödött meg. A két irányzat, éppúgy, mint nálunk, nem vált szét élesen egymástól. Így pl. 1893-ban, egy válságos esztendőben, a sztrájkolók egyik része tisztán agrárproletár követelésekért ment harcba, más csoportok földosztásért, és a hagyományos vallásos processziók mintájára zászlókkal, zene- és énekszóval vonultak fel a földosztásra. Ez utóbbi mozgalom véres harcokba torkollott.
A Federterra történetírója figyelemre méltó kommentárt fűz ehhez a kettéváláshoz. A Federterra sokban különbözött a városi szervezetektől, bár az ösztönzést, a példát azoktól kölcsönözte. Ámde programjában eltért a szocialista párt irányvonalától, mert közel állt a földmunkások és szegényparasztok tömegeihez. Át kellett hidalnia a földtelen kubikos és a kisparaszt, a vallásos és a köztársasági érzelmű csoportok közti ellentéteket. Az elnyomott, lenézett, sokszor levert parasztok szemében a Federterra a megváltó és felszabadító volt, amely elhozta számukra az emberi méltóság érzését. A Pó völgyében valóban új Itália született. Turati pártja azonban a földkérdésben éppolyan ortodox szocialista elveket vallott, mint a német, és nyomában a magyar párt. Érthető tehát Salvemini kritikája, aki a latifundiumok szocializálása helyett földosztást javasolt, különösen Délen, a félfeudális latifundiumok birodalmában. A Mezzogiorno kérdése lényegében: a földtulajdon kérdése – írta, és új agrárprogramot javasolt.
Szicíliában 1892-ben alakultak meg a szegényparasztság önálló szervezetei: a fasciok. Vallás és szocializmus ebben a mozgalomban is egymást kiegészítve elegyedett: a kereszt és a vörös zászló, a Miatyánk és a szocializmus országa jól megfért egymás mellett. A fasciok tagjai – mint egykoron a püspököket – Isten angyalaiként tisztelték a szocialista vezetőket. „De Felice e Bosco sono angeli, discesi dal cielo” (De Felice és Bosco angyalok, akik az égből szálltak le) – válaszolták a hitüket faggató újságírónak. A fasciok jó két évtizeden át várták a szocialista megváltást, majd, mint ismeretes, egy új megváltástan: Mussolinié sajátította ki őket.
Felvethető a kérdés: van-e rokonság az oroszországi narodnyikizmus és a hazai agrárszocializmus között? Amennyiben az orosz narodnyikok is a millenarizmus egyik válfaját alkották, bizonyos eszmei rokonság valóban fellelhető, csakhogy a narodnyik szocializmusértelmezés egy preszocialista közösségi forma konzerválására, a magyarországi viszont – már az árutermelésen alapuló, kifejlett kapitalizmus és a kibontakozott iparosodás viszonyai között – a szociáldemokrata mozgalom hatására keletkezett. Így távol állt tőle az archaizálás és a bakunyini anarchizmus, a terrorizmus és a konspiratív szervezkedés. Amikor nálunk az új évszázad első évtizedében az agrárszocializmus lehanyatlott, akkor a paraszti egyenlőséghit vallási szektákba szorult vissza.
*
Befejezésül arra a kérdésre válaszolnék, hogy milyen súlyos belső ellentmondások bontották meg a kapitalista rendszerben a szocialista eszmékkel átitatott millenáris egalitárius mozgalmakat. Először is az, hogy az ilyen típusú mozgalmak többnyire lokálisak, és mindenképpen szabadulni akarnak az államhatalomtól és annak helyi szerveitől. Tehát anarchisták, legfeljebb az autonóm és autark kis helyi közösségek szabad szövetségeit ismerik el. Ez az ideális államnélküliség (minden hivatal, adózás eltörlése) a modern társadalomban kivihetetlen, annál is inkább, mert a totális vagyoni és jogi egyenlőség megvalósítása és fenntartása hatalmas bürokratikus apparátust igényel, és végső soron csak tekintélyuralmi alapon, totalitárius rendszerben, egy karizmatikus vezér, próféta, diktátor alatt valósítható meg. És ilyen rendszerben is csak addig, amíg a mozgalom sikeres, vagy tagjai bíznak a közeli, belátható sikerben. Ha ez a hit megrendül, ha a remény megfakul, akkor a millenáris mozgalom összeomlik. Ha viszont hatalommá szerveződik, ha az egalitárius vezérkarból választja ki az új elitet, akkor elveszti hívő tömegeit (pl. fasizmus, peronizmus, khomeinizmus stb.), és előbb-utóbb megbukik.
Az agrárszocialista típusú mozgalmak másik lényeges ellentmondása, hogy a vagyonegyenlősítés programját sem tudják megvalósítani. A szocialista befolyás alatt álló irányzat, amely elfogadja a kollektív (társadalmi) tulajdon elvét, többnyire szembekerül a szegényparasztság zömének földosztó, tulajdonosi vágyával, ha pedig, amint ez Oroszországban 1917, a mi régiónkban 1945 után történt, mégis végrehajtja a mezőgazdaság kollektivizálását, akkor a paraszti elégedetlenség mellett még gazdasági kríziseket is provokál. Ha viszont – ritka kivételként – mégis sikerül egyenlősítő földosztást végrehajtani, ennek sem stabilitása, sem rentabilitása nem biztosítható.
Az agrárszocializmus a kapitalizmus viszonylag fejlett, de a szocialista mozgalom kezdeti szakaszában fellépő messianisztikus és utópikus eszme és szerveződés volt. Habár fő célját: a vagyonban és a hatalomban való egyenlő részesedést, a totális egalitást nem érte, nem is érhette el, jelentősen hozzájárult az önálló paraszti szervezkedéshez, az uralkodó rétegektől s a hatalomtól való függetlenedéshez, a demokratikus eszmék és programok befogadásához. Ennyiben az agrárszocializmus a hazai szocialista mozgalomnak is, a későbbi demokratikus parasztpártoknak is része és előzménye volt.
Péter HANÁK: Zur Charakteristik der Millenniumsbewegungen
Der Autor geht auf die agrarsozialistischen Bewegungen vom Gesichtspunkt der Milleniumsbewegungen und des chiliastischen Bewusstseins ein. Hinsichtlich des Agrarsozialismus der 1890-er Jahre unterscheidet er zwei Strömungen: jene, die unter dem Einfluss der Sozialdemokraten steht und auf legale Organisation sowie Interessenvertretung ausgerichtet ist, bzw. die Strömung, welche die Merkmale volkstümlichen Egalitarismus und chiliastischen Bewusstseins trug. Am Beispiel des Vergleiches internationaler (spanischer, italienischer, russischer) sowie heimischer agrarsozialistischer Bewegungen konstatiert er: bei diesen Bewegungen – hervorgehend aus einer verhältnismäßig weit entwickelten Etappe des Kapitalismus aber im Anfangsstadium sozialistischer Bewegungen – handelt es sich um messianistische und utopistische Organisationen. Der Autor weist auf jene internen Widersprüche hin, welche diese von sozialistischen Ideen durchdrungenen millenar-egalitären Bewegungen zersetzten. Der eine Widerspruch: bei Bewegungen dieses Typs handelte es sich zumeist um lokale, man wünschte sich von der Staatsmacht und ihren örtlichen Organen zu befreien. Dies jedoch ist in einer modernen Gesellschaft unmöglich. Ein weiterer Gegensatz: Bewegungen agrarsozialistischen Typs vermochten nicht das Programm der Vermögensgleichsetzung zu verwirklichen. Trotz ihrer Widersprüche haben die heimischen agrarsozialistischen Bewegungen zur selbständigen Organisierung der Bauern und der Anerkennung demokratischer Ideen und Programme seitens der Gesellschaft beigetragen.