Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:37–45.

KIRÁLY ISTVÁN

A magyar paraszti polgárosodás és az agrárszocialista mozgalmak

Az 1848-tól az 1918-ig tartó időszakban alig van még egy olyan jól kidolgozott kérdéscsoport, mint az agrárszocialista mozgalmak története. Körülbelül 25–30 kutató foglalkozott az utolsó negyven évben e témával. A kirobbanás pillanatában annyi ismeretlen tény és válasz nélkül maradt kérdés merült fel, hogy ez a mozgalomsorozat mindig vonzotta a kutatókat. Ennek aztán az a következménye lett, hogy a kutatás spontán és szervezetlen volt. Ezelőtt két évtizeddel korábban azt kellett leírnom, hogy a kérdéssel foglalkozó kutató csak izolált tényeket láthat.¹ Természetesen azóta a helyzet nagyot változott; az 1970– 1980-as évtizedben megélénkült a kutatás, aminek eredményeként mai ismereteink sokkal gazdagabbak, mint akár három évtizeddel ezelőtt. Az előzmények, az alapvető okok, az egész társadalmi és gazdasági közeg, amelyben a mozgalmak lejátszódtak, nagyon megvilágosodott. A mozgalmakban részt vevő személyek hite, lelkülete és ideológiája oly mértékben vált ismertté, hogy a felületes szemlélő már azt kérdezheti: van itt még kutatandó kérdés? Természetesen van, hiszen a történeti folyamat mindig gazdagabb, mint a legkitűnőbb elme, sőt, a történeti ismeretnek és tudatnak az a különlegessége, hogy mindannyiszor megújul, ahányszor egy-egy korszak kíváncsiskodója betéved a történelem valamely korszakába vagy problematikájába. Elég itt utalni az utolsó, az 1981. évi orosházi agrárszocialista konferencia óta megszületett eredményekre.²

Ecseri Lajos múlt század végén megjelent könyve óta az a kérdés,³ hogy miért 1891-ben robbantak ki először az agrárszocialista mozgalmak, egyre gazdagabb tartalommal került napvilágra. Kissé rosszabbul állunk az előtt a kérdés előtt, hogy milyen társadalmi és osztályhelyzetű tömegek mozgalma volt az agrárszocialista mozgalom? Bár itt is óriási az előrelépés, mégis egy vonatkozásban bőségesen maradt nyitott kérdés, mégpedig az, hogy a mozgalom mennyire paraszti és ami ebből következik: mennyire vesznek abban részt birtokos parasztok? Mennyire más a magyar agrárszocialista mozgalom, mint például a kelet-európai, különösen a román és az orosz parasztmozgalmak? E tekintetben is nagy az előrelépés, hiszen az Agrártörténeti Tanulmányok sorozat 15. kötetében olyan összehasonlítási kísérletre került sor egy nemzetközi szerzőgárda közreműködésével, amire nincsen nagyon példa a magyar történeti publikációban.⁴

Ennek a szerzőgárdának magam is tagja voltam, mégis elkövettünk egy vaskos tévedést, amikor csak az agrárszocialista mozgalmakat hasonlítottuk össze a kelet-európai parasztmozgalmakkal. Megfeledkeztünk arról, hogy Magyarországon az agrárszocialista mozgalmak elhalása után egy nagyon széles ívű, az egész parasztkérdést átfogó mozgalomsorozat bontakozott ki, amely az Áchim és Nagyatádi által vezetett két fő parasztmozgalmi irányzatban kulminált. Megfeledkeztünk arról, hogy nálunk integrálódik a parasztmozgalom, hogy az agrárszocialista mozgalmak nem tűntek el nyomtalanul 1906 után. A mozgalmak résztvevőit később ott látjuk az Áchim vezette mozgalomban, vagy éppen Nagyatádi körül bukkannak fel. De a korábbi pártprogramok sem tűntek el nyomtalanul, hanem értékes elemei ott találhatók az Áchim és Nagyatádi vezette mozgalomban.

Az itt vázolt metodikai fogyatékosságnak aztán az lett a következménye, hogy miközben helyesen sikerült meghatározni egy európai mozgalmi régió határait, amely a balti államoktól indulva, a Kárpátok gerincét érintve, Horvátországot és Szlavóniát elhagyva egészen a dél-olasz területekig húzódik, teljesen tévesen határoztuk meg a kelet-európai parasztmozgalmak és a magyar agrárszocialista mozgalmak különbségét. Ahogy a kötetben szerepel, az előbb jelzett határtól keletre az egész parasztságot felölelő mozgalmak jöttek létre, a határtól nyugatra a parasztság a mozgalmakban csak részlegesen vett részt, a mozgalmak gerincét az agrárproletariátus adta. (Néhány megjegyzés a mozgalmi régió határairól. Ez a határ érdekes módon egybeesik a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, sőt a francia forradalom európai kisugárzásának keleti határával. Talán még az is megkockáztatható, hogy ettől a határtól keletre a liberális eszmék alig eresztettek gyökeret. Azon tény mellett, hogy e határtól keletre nincs agrárszocialista típusú parasztmozgalom, a történészek számára még az is kutatandó, hogy bizonyos európai szellemi áramlatok miért feneklettek meg ezen a határon?) Az idézett kötetnek az a konklúziója nem állja meg a helyét, hogy a határtól keletre összparaszti a mozgalom, nálunk pedig a mozgalom csak az agrárproletariátusra terjed ki. Nagyatádi pártja az 1918. évi forradalomban az egész parasztságot képviseli, sőt mi több, már ekkor országos párt.

A másik vitakérdés, amelyet már oly sokszor tárgyaltunk és még sincs megnyugtató módon lezárva: mennyire paraszti és mennyire szocialista a mozgalom? Itt talán a legfőbb akadály éppen az, hogy a Mezőfi Vilmos által vezetett Újjászervezett SZDP története az egyik leggyengébb pontja a kutatásnak.⁵ Pedig éppen ez az a párt, amelybe a birtokos parasztok nagy számban kapcsolódtak be, és ez az a párt, ahol napi politikai síkon megjelent az önkormányzati politikának az érvényesítése. Míg Várkonyi csak ideának tartotta a svájci mintát, addig Mezőfi első találkozása Áchim L. Andrással azért jött létre, mert mindketten az önkormányzatokon keresztül akarták érvényesíteni a paraszti érdekeket. Vannak rések a kutatásban még 1891-et illetően is, de nagy hiátus van a Szántó Kovács János által vezetett mozgalomban éppen a birtokos paraszti törekvések értékelését illetően. A régebbi Párttörténeti Intézetben az agrárszocialista mozgalmak legtipikusabb példájának a hódmezővásárhelyi mozgalmat tartották, a Történettudományi Intézet és számos intézeteken kívüli kutató pedig a Várkonyi vezette mozgalmat.⁶ Ha előre akarjuk vinni a kutatást, akkor arr (en koncentrálni, hogy hol és milyen módon szüremlenek át – akár az eszmékben, akár a programban, akár a nyers törekvésekben – a birtokos paraszti ideák, azaz mennyire volt követendő cél 1906 előtt az agrárszocialista mozgalmakban a polgárosodás? A jövőben a polgárosodás szemszögéből kell megközelíteni egy nagyon régen vitatott kérdést: miért éppen a Viharsarok az állandó központja az agrárszocialista mozgalmaknak?

Ennek a kérdésnek a megválaszolása éppen úgy alapkérdése a történetírásnak, mint a mozgalmak időpontja. A kérdésfeltevés helyességének alátámasztására álljon itt egy ellenőrző kérdés. Ha igaz az, hogy a Várkonyi vezette mozgalom a legtipikusabb mozgalom, akkor annak szabolcsi hajtása miért válik egyszeri, soha többé meg nem ismétlődő mozgalommá? Azt remélem, hogy a konferencián erre a kérdésre választ kapunk Gyarmathy Zsigmondtól. A szabolcsi mozgalomról kialakított azon kép, amely Tóth István 1963-ban megjelent könyvéből származik,⁷ már az 1981-ben Orosházán tartott konferencián igen elgondolkodtató módon vált kérdésessé az azóta elhunyt Hársfalvi Péter előadásában.⁸ Kérdésünk tehát: miért a Viharsarok a centruma, a gócpontja az agrárszocialista mozgalmaknak? 1891-ben a Viharsarokban indult el egy sztrájk megszervezésének a gondolatával a mozgalom, és ott végződött 1906-ban egy hatalmas aratósztrájkkal az agrárszocializmus története. A nagybirtokrendszer csak árnyalati különbségekben más a Viharsarokban, mint az országban, mégis a Dunántúl északi felén nyoma sincs az agrárszocialista mozgalmaknak, a Viharsarok pedig a fészke. A népesség szaporodása sem mutat oly mértékben eltérő vonásokat, hogy az indokolná a mozgalmak viharsarki megjelenését. Már az 1981. évi konferencián sem győzött meg Kovács Zoltán, illetve Tóth József megközelítése,⁹ hiszen a demográfiai hullám nem előzte meg a mozgalmakat, és az élve születések magas aránya sem hozható összefüggésbe a mozgalmi központokkal. A földrajzi, domborzati különbségek sem irányadók, hiszen az ország nyugati felén is létezik síkság, a Kisalföld, de ott sohasem volt agrárszocialista mozgalom.

Ha elfogadjuk a Nagyalföldet az agrárszocialista mozgalmak régiójának, és ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a Duna–Tisza köze már nem tartozik a mozgalom fő területéhez, akkor olyan kérdést kell feltennünk, amely képes azt a különbséget megvilágítani, ami az ország nyugati és keleti része között megtalálható, és ez korrelációba hozható a mozgalmakkal. A kérdés: milyen mélyre hatolt a falvakban a kapitalizmus, vagy úgy is fogalmazhatok, hogy milyen fokú a polgárosodás az ország nyugati és keleti felén? Abból az előfeltevésből indulok ki, hogy a polgárosodás kérdésének vizsgálata választ tud adni a mozgalmak területi függőségére.

*

A nehézségekre szeretnék a továbbiakban rámutatni. A polgárosodást először fogalmilag kell tisztázni. Másodszor meg kell teremteni azokat a történeti, társadalomtudományi etalonokat a polgárosodáshoz, amelyeknek a segítségével a kutatást és a vizsgálatokat egzakt módon el lehet végezni.

Először a paraszti polgárosodás fogalmáról. Egy meghatározott történeti szakaszban ez nem más, mint a tőkés gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésnek avagy a hátramaradottságnak egy általános állapota. Abból a célból, hogy egy kissé közelebb jussunk a fogalom tartalmához, ki kell tekintenünk Nyugat-Európára. A polgárosodás ott azt jelentette a parasztság számára, hogy a feudalizmus egyik elnyomott osztályából a polgári társadalomban egyrészt egy emelkedő, a középosztályba bejutó tömeg vált ki, másrészt a parasztság jelentős része proletárrá vált és elvándorolt a falvakból, egy kisebb hányad pedig ottmaradt. A polgárosodás során a paraszti életforma gyors változásnak van kitéve, a régi parasztság felbomlik. Nyugat-Európában a parasztság eléri korábban kitűzött célját. A svájci, a holland, az angol és a francia polgári forradalmak fő erejét a parasztság adta. A felsorolt négy országban a parasztság megszabadította önmagát – kisebb-nagyobb radikalitással – a feudális földesurak hatalmától. A paraszt nyugaton még akkor is emelkedett a társadalmi ranglétrán, ha proletárrá vált, ugyanis megszabadult a jobbágyi kötöttségtől és elnyerte polgári szabadságát.

De ne foglalkozzunk túl sokat a nyugat-európai fejlődéssel, hanem inkább töltsük meg a polgárosodás fogalmát magyar tartalommal. A Viharsarok nagy krízise éppen az, hogy a zsellérek nem képesek polgárosodni, sőt a feudális viszonyokból megmaradó kis vagyonukat is fokozatosan elvesztik, nincs biztos megélhetésük, a bizonytalanság növekszik, a városokban semmi jele a proletár állapotuknak megfelelő új munkaalkalmaknak. A proletár státus a Viharsarokban az 1880-as évek második felében kezd egyenlő lenni a nélkülözéssel. (A proletár nyugaton sem dúskált ebben az időben a földi jólétben. A viharsarki agrárproletárt mégis az különbözteti meg az európai proletártól, hogy a nagyalföldi városokban télen gyakori az ínség.) Tehát a Viharsarokban 1891-et megelőzően a nélkülöző volt zsellérek idősebb nemzedékének, ha csak elvétve is emlékezik a korábbi állapotokra, azt kellett észrevennie, hogy 1848 előtt, de még utána is jobb volt a helyzetük. A korábbi zsellérek több szabadsággal rendelkeztek, mint a telkes jobbágyok. A földesuraknak adandó szolgáltatásuk kisebb volt, mozgékonyabbak voltak, és még sokszor volt egy kis pénzük is, amellyel legelőt béreltek, felesbe műveltek földesúri földet, erdőt, bozótot irtottak, mocsarat csapoltak le, hamuzsírt főztek, fuvaroztak és még sok mindent csináltak. Ez az állapot eltartott egészen az 1870-es évtizedig, amikor a Nagyalföldön tömegesen kezdtek megszűnni a feles gabonabérletek, és elindult az uradalmakban a házi kezelés. Ettől az időponttól kezdve a korábbi nagyobb zsellérszabadság hirtelen átcsapott az ellenkezőjébe: a feles bérletét elvesztett volt zsellér futni kezdett először a harmados bérlet után, majd a csökkenő részes művelés mellett elkezdődött az agrárproletárok között a verseny a földekért. Hogy legyen harmados kukoricaföld, képesek voltak ingyen munkát felajánlani (robot), de nem volt ritka a termény- vagy baromfiajándék sem (dézsma).¹⁰ A volt zsellér szabadsága hirtelen megcsappant, és úgy érezte, hogy jobban oda van kötözve a nagybirtokhoz, mint 1848 előtt. A krízis személyes vonatkozásai nagyjából ezek voltak. Az 1848 előtti kötöttebb, volt jobbágyok megszabadultak a földesuraktól, sőt mi több, ők még annyira sem igényelték a falusi napszámosok munkáját, mint 1848 előtt, hiszen a tanyasi és viharsarki, immáron kisgazda parasztok igyekeztek kevés bérmunkát igénybe venni. Mivel az alföldi agrárproletariátus városba költözése szinte lehetetlen volt, itt a város nagyságú falvak ipar nélküli nagy paraszttelepülések. A nagy parasztvárosok külső kerületeiben élő agrárproletárok valósággal befülledtek a falvakba. Az agrárproletárok szemszögéből kilátástalan viharsarki helyzetet érdemes összehasonlítani a Duna–Tisza közi helyzettel. Ennek a vidéknek kertészeti, valamint gyümölcs- és szőlőtermesztése alapvetően eltért a viharsarki szemtermeléstől. A szőlő-, a gyümölcs- és a kertészeti termelés sokkal több kézi munkát igényelt, mint a búza- és kukoricatermesztés. Másrészt a Duna–Tisza közi nagy parasztvárosok sok városi szabad földdel rendelkező önkormányzatok voltak, amelyek bérlettel vagy eladással könnyebben tudták a munkanélküliséget enyhíteni, mint akár Békéscsaba vagy Hódmezővásárhely. Ezért aztán a Duna–Tisza közén – Várkonyi István ceglédi befolyását leszámítva – nem tudott mélyebb gyökeret ereszteni az agrárszocializmus.

Eddig az agrárszocialista mozgalmakat kutató történészek látómezejéből erősen hiányzott az alföldi, de különösen a viharsarki tanyák vizsgálata. A polgárosodás aspektusának érvényesítése ebben a vonatkozásban is változást hoz. Fel kell tennünk egy izgalmas kérdést, miért volt annyira nagy fontosságú a paraszti vagyonosodásban a föld megszerzése? Erről már az 1981-ben rendezett orosházi konferencián szólt Vörös Antal,¹¹ aki már nincs közöttünk. azt a magyarázatot adta, hogy a gabonakonjunktúra az egész felfokozott föld utáni vágynak az oka. A kevés nyers emberi munkát kívánó gabonatermesztés több földdel kényelmesebb megélhetést biztosít. Sajnos nem ilyen egyszerű a magyarázat! Bár ez a mozzanat is közrejátszott. A magyar tanyarendszer abban különbözik a holland vagy a dán tanyarendszertől, hogy a magyar tanya a pusztaság közepén áll és nem rendelkezik olyan infrastruktúrával, ami lehetővé tenné a lendületes polgárosodást. Hiányoztak a magyar tanyák mellől a szilárd burkolatú utak, a helyi energiaforrásokat alig használták ki, a mezőgazdasági vonóerőt az állati vonóerő biztosította, a motorizáció egészen kivételes jelenség volt a 19. század végén a Viharsarokban. A tanyákat nem fogta át egy jól kiépített falusi kereskedelmi hálózat; a parasztnak magának kellett állatait, terményét értékesítenie és fordítva, a szükségleteit fedező árukat önmagának kellett beszereznie a városokban vagy a vásárokon. Hiányoztak a parasztságot szolgáló pénzintézetek. A tanyai paraszt nem is ismerte azt a polgári társadalmakban általános jelenséget, hogy a pénzintézetektől termelési hitelt vegyen fel. Nálunk a paraszt csak akkor ment a bankba pénzért, ha megszorult, amint ezt az 1891-es viharsarki példák jól mutatják. Egy lendületesen fejlődő polgári társadalomban a paraszt akkor folyamodik a bankhoz kölcsönért, amikor gazdaságát bővíteni akarja. A viharsarki tanyákon a legteljesebb volt az elszigeteltség. A gyermekek iskoláztatása nehéz volt, a hírek az országból és a világból csak hónapos vagy éves késéssel érkeztek meg, sokszor a koldusok, a házaló iparosok és kereskedők hozták-vitték az információkat. Tehát az mondható, hogy az 1848. évi törvényekkel felszabadult tanyai, birtokos parasztság is halmozottan hátrányos helyzetben volt ahhoz, hogy egy lendületes polgárosodás lehetséges lett volna.¹²

Ez a nagyalföldi elesettség vagy pontosabban a polgárosodás minimuma volt annak az oka, hogy a gazdaságot csak külterjes módon lehetett növelni, azaz a parasztnak oly nagy volt a vágya a föld után. Ebben a meglehetősen reménytelen társadalmi helyzetben nem is igen lehetett a tanyákra mást beszerezni vagy ott haszonnal használni, csak a földet. Másrészt ebben az elesettségben kell keresni annak a forrását, hogy a Viharsarokban, de másutt is a birtokos parasztság és az agrárproletariátus között nincs antagonisztikus ellentét. A polgárosodás olyan alacsony foka mellett, mint ami a Viharsarokban tapasztalható, úgy a birtokos parasztnak, mint az agrárproletárnak nem egymással van baja, hanem a tőlük idegen nagybirtokkal és nem kevésbé az extraprofitra törekvő városi tőkével. Ez adja meg annak a magyarázatát is, hogy szórványosan megjelent az agrárszocialista mozgalmakban az antiszemitizmus, amely nem a velük együtt élő zsidók ellen irányult, hanem a kereskedelemben létező zsidó tőkések ellen. Azt azonban ki kell jelenteni, hogy az antiszemitizmus nem jellemzője az agrárszocialista mozgalmaknak, hanem inkább eltorzult jelensége.¹³

Nehéz lenne mindannak a történeti vizsgálata, aminek tulajdonképpen csak a minimuma van meg. A paraszti polgárosodásnak inkább a hiányát, mint a meglétét lehetne rögzíteni. De hát mihez viszonyítanánk a hiányt, a nyugat-európai fejlődéshez? Ez nem lenne célszerű, mert így csak azt tudnánk kimutatni, hogy a Viharsarok, a Nagyalföld nem Nyugat-Európa. Azok a kelet-európai sajátosságok rejtve maradnának, amelyeknek keretei között fejlődik a falusi kapitalizmus, és aminek keretében egy lefojtott polgárosodás megy végbe. Ezért azt javaslom, hogy az összehasonlítás ne csak Nyugat-Európára tekintsen. Mindenekelőtt az ország különböző területeit kell a polgárosodás szemszögéből vizsgálni. De meg kell tenni ezt az összehasonlítást a tőlünk keletebbre fekvő európai országokkal. Véleményem szerint az összehasonlításnak a következőkre kell kiterjednie:

1. A mezőgazdasági termelés technikai előrehaladása. Ennek az elvégzésére a magyar történetírás igen jó helyzetben van, mert az 1895. évi mezőgazdasági összeírás kitűnő és európai színvonalú. Elsőnek a vonóerőt és a mezőgazdasági eszközleltárt kell területi bontásban összehasonlítani. Itt már nem vagyunk a munka elején, mert a gőzcséplés területén vannak figyelemre méltó kutatási eredmények. A gabonát viszont továbbra is kézzel aratták, és a többi mezőgazdasági munkában is a mechanizáció elég alacsony fokú volt. A gépesítésnek és az agrárszocialista mozgalmak összefüggéseinek kevés a magyar szakembere. (Barbarits Lajos írt egy figyelemre méltó tanulmányt, de úgy tudom, hogy ő már nem él. Utód alig van!)

2. Az elemzés terjedjen ki annak vizsgálatára, hogy mennyire növényszerető a Viharsarok és a Nagyalföld. A magyar viszonyok feltárásában az ország nyugati felével való összehasonlítás nagyon fontos! Ismeretes, hogy a Dunántúlon a termelés fő profilját a kisgazdaságokban az állattenyésztés adta. Ebben a vonatkozásban sem vagyunk a legelején, mert Szabó Ferenc három évtizedes kutatásai Békés megyére nézve jó alapot adnak.

3. Az agrárszocialista mozgalmak területi előfordulásának kutatása közben az összehasonlításnak vissza kell tekintenie a történelmi előzményekre. Ahogy Ecseri Lajos tette, nemcsak 1848-ig kell visszanyúlni, hanem a török hódoltságig. Ebben a vonatkozásban is sok az előmunkálat, csak azokat a kistáji keretből ki kell szélesíteni és az egész Nagyalföldre vonatkozóan el kell végezni. A török hódoltság ebből a szemszögből fontos, hiszen nem lehet azt a kivételt másként megérteni, amit a tolnai, baranyai és somogyi szórványos agrárszocialista mozgalmakban tapasztalunk. Ismert, hogy Várkonyi és Mezőfi mozgalma itt-ott gyökeret tudott verni a Dél-Dunántúlon is. Azonban arra a különbségre nagyon kell figyelni, amire az 1981-es orosházi konferencián Mérey Klára rámutatott.

4. Az összehasonlításnak a falusi művelődés ügyére is ki kell terjednie, mivel ez a polgárosodás szerves része. Ma úgy tűnik, hogy egy történelmi gyökerű szabadságeszme, amely visszamenőleg egy rejtett Dózsa-kultuszban is testet öltött, éppen a protestáns egyházak által jobban szorgalmazott művelődés által egy feszültségteli állapotot hozott létre a tudatban. A vontatott polgárosodás és a sok oldalról megtámasztott szabadságeszme nyugtalan állapotokat teremtett a Viharsarok vidékén. A művelődésben mutatkozó területi különbségekre jól mutat rá Kanyar József könyve,¹⁴ aki a dél-dunántúli kulturális elmaradottságot az Észak-Dunántúllal való összehasonlításban arra vezette vissza, hogy a két vidéken mennyire volt tartós a török hódoltság.

5. Elemezni kell azokat a polgári szabadságeszméket is, amelyek akár a Kossuth-kultuszban, akár a Táncsics által hirdetett radikális, az utópista szocializmus felé hajló eszmekörrel, de foglalkozni kell a marxizmus előtti baloldali eszmei áramlatokkal, magának a marxista szocializmusnak a hatásával, a történeti eredetet mutató Dózsa-kultusszal, és mindazokkal a messianisztikus és egalitárius eszmékkel, amelyek a Nagyalföldön kísérik az agrárszocialista mozgalmakat. Ez a széles és színes eszmei paletta csak a polgárosodás utáni vágyból, illetve a polgárosodás lefojtott, vontatott állapotából érthető meg. Azt máris látjuk Farkas József és Hanák Péter vizsgálataiból,¹⁵ hogy a vidékenkénti gazdasági és társadalmi eltérések szignifikánsak az eszmei eltérések vonatkozásaiban is.

6. Be kell mutatni az egész paraszti életmód megváltozásának mikéntjét, és mindezt területi összehasonlításban kell elvégezni, hogy arra a nagyon fontos kérdésre választ kaphassunk: miért a Nagyalföld az agrárszocialista mozgalmak szülőföldje és éltetője 15 éven keresztül.

*

A fent vázolt komplex feladatot a történészek önmagukban azonban nem tudják elvégezni. A segédtudományokat széles körben igénybe kell venni! Metodikai vonatkozásban az a fontos, hogy a vizsgálatok központjában a polgárosodás álljon. Ha a polgárosodás aspektusából hasonlítjuk össze a kelet-európai parasztmozgalmakat az agrárszocialista mozgalmakkal, akkor biztos vagyok abban, hogy annyi különbség mutatkozik, amennyiben a polgári eszmék a magyar jobbágyfelszabadításban mélyebben gyökereztek meg, mint a kelet-európai jobbágyfelszabadításban. Ahogy már sokszor megfogalmaztam: az agrárszocialista mozgalmaknak az adott létet, hogy a polgári forradalom Magyarországon 1848-ban befejezetlen maradt. Ennek a befejezetlenségnek tulajdonképpen nagyalföldi szindrómája az agrárszocializmus magyarországi jelentkezése, miközben egyre jobban erősödik a kutatásban, hogy ez a mozgalom „szocialista” mozgalom volt, amely bélyeget a nagybirtokosok vezető politikusainak félelme sütötte rá a századvég viharos parasztmozgalmaira.

Jegyzetek

1

Király István: Az 1891-es agrárszocialista mozgalmak paraszti dokumentumainak vizsgálata. Agrártörténeti Szemle, 1976. 1–2. sz.

2

A konferencia előadásainak és hozzászólásainak anyagát az Agrárszocializmus Magyarországon (szerk.: Szabó Ferenc) c. kötet tartalmazza, amelyet Orosházán 1986-ban jelentetett meg a Békés megyei Tanács VB Tudományos-Koordinációs Bizottsága.

3

Ecseri Lajos: Az alföldi munkáskérdés és a mezőgazdasági válság. Bp. 1898.

4

Kelet-Európa agrárfejlődése a századfordulón (1800–1914). Agrártörténeti Tanulmányok 15. (Szerk.: Gunst Péter.) Bp. 1989. 424–337.

5

Az Újjászervezett SZDP történetéből az 1950-es évektől kezdve a magyar történetírás sztálinista irányzata valósággal elrettentette a fiatal történészeket. Mezőfi Vilmosban olyan személyt jelölt meg, aki haszonlesésből és személyes célok miatt szervezte a parasztokat. Bár ez az állítás önmagában sem igaz, a tendenciózus beállítás még nyilvánvalóbbá válik, ha azokra a tömegekre tekintünk, akik követték Mezőfi Vilmost. Ma kisszámú olyan dolgozattal rendelkezünk, amely foglalkozott a Mezőfi által vezetett mozgalommal.

6

Az ősbolsevik állapotnak az utolsó hajtása volt az ún. Szántó Kovács Emlékkönyv, amely a mozgalmak tengelyébe helyezte el a hódmezővásárhelyi mozgalmat. A kötetben ennek az álláspontnak a legjellegzetesebb képviselője S. Vincze Edit volt, aki a szociáldemokrata eszméket állította az agrárszocialista mozgalmak központjába: „... a kellően meg nem alapozott új nézetek is terjednek, amelyek eltúlozzák a szocialista agrármozgalmak frazeológiájában fel-felbukkanó vallási motívumokat, és ezzel csökkentik, olykor el is vitatják a marxi eredetű szociáldemokrata eszmékben rejlő racionalizmus és forradalmi tartalom vonzóerejét a falu proletárjaira.” Szántó Kovács János születésének 125. évfordulójára. Hódmezővásárhely, 1977. 19.

7

Tóth István: Földosztó mozgalom Szabolcs megyében. Bp. 1963.

8

Agrárszocializmus Magyarországon i. m. 117–120.

9

Uo. 36–58.

10

Az agrárproletariátus viharsarki kínos-keserves kialakulására l. Kelet-Európa agrárfejlődése i. m. 23–34.

11

Agrárszocializmus Magyarországon i. m. 59.

12

Balogh István: Az alföldi tanyás gazdálkodás című munkájában foglalkozik a nagyalföldi tanyatípusokkal, a viharsarkit, különösen a hódmezővásárhelyit külön is kiemeli. In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. (Szerk.: Szabó István.) I. k. Bp. 1965.

13

Az antiszemitizmus megjelenése a falvakban nem egy spontán paraszti jelenség. A nagybirtokosok által elindított mozgalom, amely semlegesíteni akarta az agrárszocialista mozgalmakat és amely mozgalom főleg a Magyar Gazdaszövetséghez kapcsolódott, lapjain keresztül, de vidéki agitációja során is gyakran ütött meg antiszemita hangot.

14

Kanyar József: Népoktatás a Dél-Dunántúlon a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában, 1170–1868. Bp. 1989.

15

Farkas József: „Ne legyen többé se úr, se szolga”, az agrárszocialisták eszmevilága. Bp. 1989; Hanák Péter: Az agrárszocialista mozgalom mentalitása és szimbólumai. In: A Kert és a Műhely. Bp. 1988.

ISTVÁN KIRÁLY: Die Verbürgerlichung der Bauern in Ungarn und agrarsozialistische Bewegungen

Nach Meinung des Autors lautet die Hauptfrage künftiger Forschungen agrarsozialistischer Bewegungen: inwiefern war vor 1906 die Verbürgerlichung bei jenen das zu verfolgende Ziel? Hinsichtlich der Verbürgerlichung der Bauern sind im Laufe der Forschungen über einen europäischen Vergleich hinaus vor allem die verschiedensten Landesteile miteinander zu vergleichen, und zwar nach folgenden Gesichtspunkten: technischer Fortschritt in der Agrarproduktion; Hauptprofil der Produktion; historische Vorereignisse der Bewegungen; Bildungsniveau auf dem Lande; verschiedenste ideelle Einflüsse; Art und Weise der Veränderung des gesamten bäuerlichen Lebenswandels. 23 Landgemeinden des Wetterwinkels in den letzten Jahrzehnten des 19. Jahrhunderts überprüfend stellt der Autor fest, dass mit der Verringerung der Bedeutung des Großgrundbesitzes, der Ausweitung der Agrarproduktion, der Hinwendung zur Warenerzeugung und infolge der Schaffung des Eisenbahnnetzes bereits zur Jahrhundertwende bürgerliche Schichten von „Industrie-Verkehr” existieren. Mit der Betonung von Selbstverwaltung und dem Vertrauen auf die „eigene Kraft”, mit ungezwungener Mentalität, mit der Verbreitung bürgerlich-gesellschaftlicher Formen des Politisierens und einem Aufschwung hinsichtlich der Bildung, einer Stärkung von Elementen der bürgerlichen Lebensart erstarkten bis zu Beginn des 20. Jahrhunderts in den Marktstädten grundlegende Faktoren der Verbürgerlichung.