Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:109–121.
CSIKÓS-NAGY BÉLA
A magyar gazdaságpolitika minősítése – történelmi lecke*
Lehet valakinek akár jó, akár rossz vélekedése a jelenlegi magyar gazdaságpolitikáról, az aligha vitatható, hogy a termelési tényezők (a föld, a munka és a tőke), valamint a nemzetgazdaságot működésben tartó humán tevékenység hasznosulási foka elmarad a világátlagtól. Pedig a GDP egy főre eső világátlagát alacsony szinten tartja a volt gyarmatterületek hagyományosan gyenge gazdasági teljesítménye, ami alól csak néhány önállósult ország jelent kivételt, továbbá a fejlődő világban végbemenő népességrobbanás.
A magyar nemzetgazdaság térvesztése a világgazdaságban
Ez a megállapítás sokak számára talán meglepetésnek tűnhet. Magunkról ugyanis jó bizonyítványt szoktunk kiállítani. De mit mutatnak a számok?
Az 1 főre eső GDP Magyarországon a világátlagtól a következőképp tért el:
1870 +37,9
1900 +29,2
1950 +11,8
1980 +32,3
1990 +13,4
Az 1991–1996 időszakban az 1 főre eső GDP Magyarországon kereken 25%-kal csökkent, míg a növekedés világszinten folytatódott. Nagyot aligha tévedhetünk, ha feltételezzük, hogy Magyarország gazdasági teljesítménye 2000-ben mintegy 10%-kal fog a világátlagtól elmaradni.1
A termelőerők fejlődésének 1870-től történő vizsgálata azért indokol megkülönböztetett figyelmet, mert ezt megelőzően Földünkön az agrárszektor volt az uralkodó. A fejlődés extenzív úton ment végbe. A technológia csak lassan változott. Állandósultak a történelmileg kialakult életkörülmények, ideértve a jövedelem-eloszlási viszonyokat is. Elegendő arra utalni, hogy az 1990-es értéken számolva az 1 főre eső GDP 1500-ban 565 USD-t tett ki és ez 1820-ban is még csak 651 USD körül alakult.
Fél évezred áttekintésében a következő kép adódik.
A világgazdasági fejlemények az 1500–1992 időszakban
1500 1820 1992
Földünk népessége (millió) 425 1 068,0 5 441
Egy főre eső GDP (1990 USD) 565 651,0 5 145
Világ GDP (1990 milliárd USD) 240 695,0 27 995
Világ export (milliárd USD) — 7,0 3 786
Tegyük ehhez hozzá: az 1820–1870 közötti években a növekedés mérsékelt volt. A világgazdaság 1870-ben állt gyors növekedési pályára, mely látványos méreteket a második világháború után vett.2 Ebben az időszakban Magyarországon négy korszakváltás ment végbe. Ezek:
1) Az Osztrák–Magyar Monarchia viszonyai között formálódó magyar nemzetgazdaság. Ez az 1867. évi kiegyezéstől alkotmányjogilag 1918-ig tartott. Gazdaságilag az elvesztett első világháborúval, illetőleg a trianoni békeszerződéssel zárult le.
2) Az első világháború után a teljes függetlenségét visszanyert ország nemzetgazdaságának fejlődése, amely 1950-ig tartott, és jórészt Horthy Miklós kormányzásának időszakára esik.
3) Az 1950–1989 közötti időszak, amikor az ország újból elvesztette függetlenségét, amit a Szovjetunió katonai megszállása szentesített, és amelyre támaszkodva Magyarországon kommunista rezsim honosodott meg.
4) Az ország függetlenségének 1990. évi elnyerése, ami visszanyúlt az 1946-ban megkezdett polgári demokratikus berendezkedéshez. Magyarország ez idő szerint is a szociális piacgazdaság kiépítésén munkálkodik.
Célszerű e négy korszakot abból a szempontból szemügyre venni, mely időszakban következett be a fejlődésbeli törés, ami azután a világgazdasághoz képest a leszakadást elindította. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk: az 1973-ig terjedő időszakban Magyarország tartani, sőt valamelyest javítani is tudta helyzetét a világgazdaságban. A fordulatot 1973-ban a világpiaci olajárrobbanás hozta. Az energiaszegény országban ez a külkereskedelmi cserearány romlásán keresztül 10%-kal csökkentette a GDP-t. Ehhez járult a szocialista együttműködésben jelentkező növekedési erők fokozatos kifulladása.
A Szovjetunióval való gazdasági együttműködésre alapozott növekedési energiák fokozatos elapadását külön is hangsúlyozni kell, hiszen a magyar társadalmi megtakarítás olyan termelési szerkezetet finanszírozott, amelynek fő meghatározója az akkori Szovjetunió piaci igénye, illetőleg a külkereskedelmi megállapodásokban rögzített követelmények voltak. Vonatkozott ez a termékszerkezetre és a termékminőségre egyaránt. Az akkor uralkodó mennyiségi szemlélet nem kedvezett a gyártás- és gyártmányfejlesztési törekvéseknek. Hiszen ezt az árakon keresztül a külkereskedelemben nem honorálták. Következésképpen olyan exportpotenciál jött létre és erősödött fel, amelyet a KGST-n kívüli piacokon nem, vagy csak jelentős árveszteségekkel lehetett hasznosítani.
De a magyar gazdaságpolitika – a külkereskedelmi döntési szabadság szigorú korlátjától függetlenül is – előnyösnek minősítette a mennyiségi szemléleten alapuló magyar–szovjet külkereskedelmet, hiszen „korlátlan”-nak tekintette a Szovjetunió rendelkezésére álló természeti erőforrásokat, amelyekkel a növekvő magyar gazdaság igényeit táplálni lehetett. Csak az 1960-as évek közepétől kezdett tudatosodni, hogy nagyon is korlátozott az, amit kimeríthetetlennek véltek. Az 1970-es évektől az ezzel kapcsolatos problémák felerősödtek. Mindinkább megmutatkozott a természeti erőforrásokkal a Szovjetunióban folytatott rablógazdálkodás súlyos ára.
Az 1973/74-ben jelentkező növekedési válság az 1979/80-as évekig „kifelé” nem volt érzékelhető: 1974–1979 között a gazdasági növekedés még erőteljes volt, de ezt akkor már csak a külföldi hitelek felvétele tette lehetővé.
Mindezek ismeretében eleve naivnak lehetett tekinteni azt a hipotézist, miszerint az 1990. évi társadalmi-gazdasági rendszerváltás, az ország függetlenségének visszaszerzése önmagában gyógyírt jelent a felhalmozódott gazdasági problémák megoldására. Ez magyarázza, hogy az 1990–1997 közötti időszakban a GDP visszaesése lényegesen meghaladta a kormányzati előirányzatokat, és a válság elhúzódik.
Célként tűzhetjük magunk elé, hogy a helyzet relatív romlását megállítsuk, de azt is, hogy hosszútávon olyan viszonyokat teremtsünk, ahol a termelési tényezők hatékonyabb hasznosításával a termelőerők szintje az 1 főre számított GDP-ben mérve legalább 5–10%-kal a világátlag fölé emelkedik.
Ilyen helyzet azonban csak akkor következhet be, ha lényegesen javul a gazdaságpolitika, és a jelenleginél jobban támaszkodik a történelmi tapasztalatokra. Ebből a célból is indokolt azoknak a mozgatóerőknek a jobb megértése, amelyek az elmúlt 130 évben létrehozták a termelőerők gyors kibontakoztatását, valamint az elmaradt haszon formájában jelentkező veszteségeink okait, amelyek közrejátszanak világgazdasági súlyunk csökkenésében.
A világgazdasági háttér jobb kezelése
Magyarország gazdasága külkereskedelem-érzékeny. Ezért a világgazdasági háttér nélkül a magyar nemzetgazdaság nem is lenne működőképes. De hát mit értsünk világgazdaság alatt? Erről, megteremtésének feltételeiről és működésének mechanizmusáról különböző vélekedésekkel találkozhatunk. Talán Ashwort fogalmazta meg legjobban azokat a feltételeket, amelyek mellett a világgazdaság, általában pedig a világméretű gazdasági együttműködés új növekedési erőket hozhat működésbe.3 Öt tényezőnek tulajdoníthatunk nagyobb jelentőséget. Ezek:
1) Biztosítani kell a jogi rendezettséget. El kell érni, hogy a világforgalom és abban különösen a külföldiek helyzete egységes jogi normákon alapuljon. Ennek megvalósításában nagy szerepet játszott Európában a francia forradalmat követően elterjedt polgári jogrend.
2) Szerves kapcsolatot kell létrehozni a nemzeti fizetési eszközök között. Ezt az aranyvaluta mechanizmusa biztosította, ami a 19. század második felében épült ki.
3) Ki kell építeni a bankrendszert; a bankműveletekre támaszkodó nemzetközi üzleti kapcsolatokat.
4) Meg kell oldani az áruk tömegméretű távolsági szállítását tengeren és a szárazföldön egyaránt.
5) Jogi úton biztosítani kell a földbirtok mobilitását.
Csak ezek alapján jöhetett létre az a nemzetek felett álló intézményi rend, amely a kötelező magatartási normák útján kikényszerítette az azokhoz való alkalmazkodást azon országoknál, amelyek valóban be akartak kapcsolódni a nemzetközi munkamegosztásba és élvezni kívánták azokat az előnyöket, amelyeket csak a nemzetközi kereskedelem volt képes biztosítani.
Ezek a feltételek fokozatosan teremtődtek meg, és a folyamat a 19. század fordulóján zárult le. A 20. század elején jöttek létre azok a viszonyok, amelyek a világgazdaságot az országok közötti gazdasági érintkezés piacává fejlesztették. A társadalmak gazdasági fejlődésében talán ennek az intézményi rendnek a megteremtése volt a legjelentősebb emberi tett.
Az országok között kibontakozó gazdasági interdependenciák vezettek a modern világgazdaság megteremtéséhez. Ezek már olyan társadalmi-gazdasági viszonyokat jeleztek, ahol intenzív szerves kapcsolat alakul ki az országok belső és külső gazdasági folyamatai között. E kapcsolatok révén mind a gazdaságnövekedés, mind pedig a termelési (gazdasági) szerkezet a világgazdaság alakulásának függvényében határozódik meg. E tekintetben persze országonként jelentős eltérések mutatkoznak. A kapcsolat intenzitását különböző tényezők befolyásolják. Közöttük a hatalmi viszonyoknak, valamint a gazdaság külkereskedelem-érzékenységének van nagyobb szerepe. De a 20. században már alig találunk olyan országot, amelynek gazdasága kívül áll a világgazdaságon, amelynek gazdaságára a világgazdasági folyamatoknak nincs hatása.
A magyar nemzetgazdaság világgazdasági helyzetének megítélésénél nem hagyhatjuk figyelem kívül, hogy a 19–20. század fordulóján még Európa állt a világgazdaság középpontjában, és abban az Egyesült Államok kiegészítő szerepet játszott. Az Európán kívüli területek itt jórészt úgy jelentek meg, mint az egyes európai országokhoz tartozó gyarmatok. Ezt az atlanti (nyugati) centrikus világgazdaságot úgy kell felfognunk, mint az atlanti kultúra határain végződő, régión belüli munkamegosztást, amihez szervesen kapcsolódtak a kiterjedt gyarmatbirodalmak.
A 20. században azután az oligocentrikus világgazdaság policentrikus világgazdasággá változott. Megszűntek a gyarmatok. A gyarmati gazdaságpolitika helyébe az önállósult országok autonóm gazdaságpolitikája lépett. A nyugati tőke pedig az alacsony bérek nyújtotta lehetőségekre alapozva vett részt jó néhány fejlődő ország elmaradott gazdaságának korszerűsítésében. Az erőviszonyok eltolódtak. Európa súlya a világgazdaság teljesítményében mindinkább csökkent.
Magyarország szempontjából ezek a változások alig voltak érzékelhetők. Az Osztrák–Magyar Monarchia időszakában az ország külkereskedelmi tevékenysége jórészt a Habsburg Birodalmon belül és elsősorban az élelmiszergazdaságra korlátozottan volt jelentős. Az ezt követő két korszakban az Európán kívüli külkereskedelem nagyságrendileg csak 10% körül mozgott, mértéke csak ritkán közelítette meg a 15%-ot. Az 1920–1949, valamint az 1950–1989 közötti időszak lényegében csak abban különbözött egymástól, hogy amíg a Horthy- rendszerben a nyugat-európai, és azon belül is egyre inkább a német–olasz gazdasági kapcsolatok voltak a meghatározóak, addig a kommunista rezsim idején a közép- és kelet-európai, és azon belül is elsősorban a Szovjetunióval fennálló kapcsolatok voltak a magyar gazdaságpolitika növekedési pályájának fő meghatározói.
Sajátos helyzetet teremtett az 1990. évi társadalmi-gazdasági rendszerváltás. Ekkor vált nyilvánvalóvá, milyen jelentős mértékben korlátozott a nyugat-európai piac felvevőképessége olyan ipari gyártmányok esetében, amelyek a KGST-n belüli együttműködés, különösen pedig a magyar–szovjet kapcsolatokat előmozdító magyarországi iparosítás révén álltak a nemzetgazdaság rendelkezésére. Ezért is tűnik – hétéves visszatekintésben – elhamarkodottnak az a lépéssorozat, amellyel Magyarország sietett a keleti kapcsolatok és annak elszámolási rendszerének felszámolására.
Az adott helyzetben a magyar gazdaság külkereskedelem-érzékenysége előnytelen struktúrának bizonyult. Az egyik integrációból kiléptünk anélkül, hogy a másikba beléphettünk volna. Ne tévesszen meg az 1991. évi társulási szerződés, amelyet Magyarország az Európai Közösséggel létesített. Ez inkább hátrányt jelent, mint előnyt, miután az ország nem rendelkezik a teljes jogú tagokat megillető jogosítványokkal. Jelen helyzetünket úgy jellemezhetjük: Magyarország a „senki földjén” működteti gazdaságát.
Az Európai Unióval való integrálódásnak nyilván nincs reális alternatívája. De a magyar nemzetgazdaság nemzetközi háttere kizárólag erre a hipotézisre nem alapozható. Négy tényező hangsúlyozása különösen fontos:
1) Két generáció építette a kelet-európai (kiemelten a mai FÁK-országokkal folytatott) kapcsolatokat. Nagy súlyt kellene helyezni arra, hogy ebből mindazt a fejlődés szolgálatába állítsuk, ami időtállónak bizonyul, és ez nem kevés.
2) Növelni kellene a tengerentúli országokkal való kereskedelmet, legalábbis abban az arányban, ahogyan ezek részesedésüket növelték a világgazdaságban.
3) Az Európai Unión belül különös fontossága van a szubregionális (közép-európai és határközi) együttműködésben rejlő lehetőségek jobb kihasználásának.
4) Remélni kell, hogy az Európai Unió megőrzi a fejlődésben elmaradt területek támogatásának hagyományos rendszerét és ennek figyelembevételével nyílik lehetőség a különleges magyar érdekek érvényesítésére, amiként ez a már teljes jogú tagok esetében is történt.
A működő importtőke hatékonyabbá tétele
A termelőerők világméretű fejlődése az ipari forradalmak története. Ha ezt a folyamatot a gazdaságnövekedés szempontjából vesszük szemügyre, célszerű arra az elemzésre támaszkodni, amit Josef Schumpeter adott.4 Kondratief, a hosszú távú (60 éves) cikluselmélet egyik megalapozója ösztönözte Schumpetert műve megírásában. Nézetük két lényeges ponton volt azonos. Mindketten hangsúlyozták a tudományos-műszaki felfedezések (az innovációk) meghatározó szerepét a gazdasági fejlődési folyamatban. Mindketten megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítottak az individuumoknak mint kreatív erőknek. Schumpeter három korszakot tekintett át:
a) Az 1780–1840 közötti ciklust, amely az első ipari forradalom (a szén és a vas) jegyében zajlott le.
b) Az 1840–1890 közötti ciklust, amely a gőz és az acél korszaka volt.
c) Az 1890-ben kibontakozó harmadik ciklust, amely a kemizálás, a villamosítás és a belső égésű motorok elterjesztése nyomán adott új lendületet a termelőerők fejlődésének.
Schumpeternél a kreatív rombolásról szóló elmélet áll a növekedés gazdaságtanának központjában. Ebben a kockázatviseléssel tevékenykedő vállalkozó szerepe a meghatározó. Ez a réteg viszi be a gazdaságba az új technikát, hozza a döntéseket új gyártmányok és választékok bevezetéséről, határozza meg a piac megtartásáért, a piaci részesedés növeléséért, új piacok meghódításáért vitt marketingpolitikát. Ez alakítja a követelményekhez leginkább alkalmazkodó szervezeti formákat.
Szoros kapcsolat alakult ki az ipari forradalmak, valamint az iparban végbemenő centralizációs és koncentrációs folyamat között. Ennek kapcsán jött létre az ipari fejlődésben élenjáró országok fölénye a fejlettség alacsonyabb fokán álló országokkal szemben. Ez a fölény teremtette meg a monopolprofitot, tette lehetővé a tőkekivitelt és vezetett a multinacionális vállalatok térhódításához. Ezek váltak a korszerű technika hordozóivá.
Ezért az sem véletlen, hogy az ún. követő országok, mint Magyarország is, leginkább akkor képesek bekapcsolódni a világméretű progresszív folyamatokba, ha tőkeimport révén a multinacionális cégek tevékenységüket ezekre az országokra kiterjesztik. Ezáltal viszont a követő országok gazdasági struktúrájának alakításában meghatározó szerephez jutnak azok a döntések, amelyeket a multinacionális cégek központjaiban hoznak. Tegyük mindehhez hozzá: a multinacionális cégek térhódítása különösen a második világháborút követő évtizedekben számottevő.
Magyarország a KGST tagországaként nem volt abban a helyzetben, hogy tőkeimport révén ezekkel a vállalatokkal termelési kapcsolatot építsen ki. Ezért érthető, hogy Magyarország az 1990. évi társadalmi-gazdasági rendszerváltást követően a multinacionális vállalatokkal való közreműködést tekintette a privatizáció, és ezen keresztül a szerkezetátalakítás meghatározó tényezőjének.
Az persze más kérdés, vajon a kormányzati tényezők ezen a téren mindig kellő gondossággal jártak-e el, és képesek voltak-e érvényt szerezni a nemzeti érdeknek; egyáltalában felismerték-e, melyek azok az érdekek, amelyek a multinacionális vállalatok számára is elfogadhatók, az országnak pedig a legtöbb előnyt nyújthatják ebből az együttműködésből. A lényeg azonban az, hogy az ország nemzetközi versenyképességét leginkább biztosító szerkezetátalakítás akkor jár jó úton, ha a privatizációt szerves kapcsolatba hozza a működő tőke importjával, és nem akkor, amikor ezt populista meggondolások szolgálatába állítja. A kisemberek nincsenek is abban a helyzetben, hogy tulajdonosi hatalmat gyakoroljanak, még kevésbé abban, hogy a kreatív rombolás szellemében működjenek közre a vállalat nemzetközi versenyképessége megőrzésében folytatott stratégia kialakításában és vitelében.
Az ipari forradalmak adtak táptalajt a szocialista eszmeáramlat térhódításának is. Az ipari forradalmak a piacgazdaság viszonyai között a tőkés magántulajdon alapján bontakoztak ki. A kérdés úgy vetődik fel: el lehet-e vonatkoztatni az ipari forradalmakat a piacgazdaságtól? A szocialista eszmeáramlat 19. századi hívei úgy vélték, igen.
Az első ipari forradalom az utópikus szocializmust, a második a kommunista kiáltványt, a harmadik a polgári intézményrendszer elleni lázadást hozta. Az utópikus szocialisták, Owen, Saint-Simon, Fourier és mások a nagy jövedelem-egyenlőtlenségek miatt léptek fel a piac működésével szemben, és a közvetlen termékcserére való áttérést már a termelőerők adott szintjén lehetségesnek, sőt szükségesnek tartották. Ezt Marx nem tartotta reális megközelítésnek, noha a piacgazdaság likvidálásával egyetértett. A kommunista kiáltványban a kommunizmusra való áttérés két szakaszát különböztette meg. Az elsőben a teljesítmény az elosztás szabályozója, és csak a bőség társadalmában lehet áttérni a szükséglet szerinti elosztásra. Mintegy feltételezte azonban, hogy a második ipari forradalom a nagyipari tömegtermelés kibontakoztatásával elvezethet a szükséglet szerinti elosztáshoz, a gazdálkodás kényszere alóli felszabadításhoz.
Oroszországban, amikor a szocialista forradalom győzelmével 1917-ben a kommunista párt vette át a hatalmat, követték a marxi útmutatást. Naturálgazdálkodást vezettek be. Hamar kiderült azonban, hogy ilyen alapon a gazdaságot nem lehet működésben tartani. Ezért rövid átmenet után visszaállították a piacgazdaság kategóriáit. De a piacgazdaságot a „szocialista árutermelés” sajátos kategóriájával helyettesítették. Olyan társadalmi berendezkedés volt ez, amely számos ponton rokon vonást mutatott a kapitalista országokban a háború idején alkalmazott kötött gazdálkodással. Az alapvető különbséget a „vállalkozói” kategória felszámolása jelentette. Vagyis a Szovjetunióban kiiktatták a kreatív rombolás fő közvetítőjét.
Nyilván még számos elemzés lát napvilágot arról, milyen tényezők nyomán került a szovjet típusú gazdaság általános válságba, ami azután végső soron magának a rendszernek az önfelszámolásához vezetett. Ezek az elemzések feltehetően több tényező együttes hatásaként fogják a történéseket magyarázni. De a lényeget abban a „marxi csapdában” jelölhetjük meg, amely a termelőerők fejlődését elvonatkoztatta a tőkés termelési módtól, illetőleg azoktól a növekedési energiáktól, amelyeknek leginkább a magántulajdonon alapuló piacgazdaság felel meg.
A Szovjetunióban az 1920-as évek elején végrehajtott felülvizsgálat és a „szocialista árutermelés” állandó megújítására tett sikertelen kísérletek ellenére a marxi tantételek nem kerültek le a napirendről. Már lezajlott a harmadik ipari forradalom, amikor Marcuse, a „marxi interpretátor”, főként az USA-beli tapasztalatokra támaszkova a reklám által manipulált keresletben jelölte meg a munkatermékek korlátját. Az 1960-as években a párizsi ifjúság lázadása Marcuse tézisein alapult, de hamar ki is fulladt. Ma a gazdasági teljesítmény többszöröse annak, mint volt a kommunista kiáltvány megjelenésekor. Ennek ellenére ma sem mutatkozik a piaci mechanizmusnak reális alternatívája.
A nemzetgazdasági érdek hatékonyabb védelme
Magyarországon 1990 óta rekapitalizálódási folyamat megy végbe. Visszaállt a tőkés magántulajdon és a piac. Ez azonban még nem ad teljes választ azon gazdasági berendezkedés közelebbi természetéről, amelyben tulajdon és piac működésüket kifejthetik. A kapitalizmus már régóta nem az a szabadpiac, amely a piaci spontaneitást a természeti törvények erejével juttatja érvényre. A tőkés piacgazdaság történelmileg abból a kettős gyökérből táplálkozott, amelyet egyfelől az angol szabad kereskedelmi eszme, másfelől a német nemzeti értékek védelmén alapuló eszmeáramlat fejezett ki.
A 18. században a szabad kereskedelem eszméjének térhódítása Anglia világgazdasági dominanciája nyomán ment végbe. Ez megfelelt az egész világot behálózó hatalmas gyarmatokkal (dominiumokkal) rendelkező Anglia nemzeti érdekeinek. Ha egy ország valamennyi kontinensre kiterjedő kiváltságos helyzetre tehet szert, akkor természetes, hogy híve a szabad kereskedelemnek, mert éppen ez biztosítja számára a legtöbb előnyt.
Ugyancsak nemzeti érdek determinálta azokat a közgazdasági nézeteket, amelyek a 19. században Németországban váltak uralkodóvá. Németország lemaradt a gyarmatokért folytatott küzdelemben. Gazdaságának állami eszközökkel való védelme nélkül aligha lehetett esélye lépést tartani a világgazdaság progresszív áramlataival. Ezért vált a 19. században a német tudományfelfogásban a társadalmi érdek védelmében szervezett autonóm gazdaságpolitika uralkodó irányzattá. Ez magyarázza azt a fordulatot, amit a németek hajtottak végre, amikor is a közgazdaságtant a nemzetgazdaságtan irányába fejlesztették. Az idő tájt a kiterjedt gyarmatrendszerrel nem rendelkező országok megkülönböztetett figyelmet tanúsítottak Friedrich List nézetei iránt, aki a védvámrendszer teoretikusa. Nem elvi alapon foglalt állást a szabad kereskedelem ellen. De hangsúlyozta, hogy minden nemzetnek gazdasági fejlettségi fokától függően kell olyan gazdaságpolitikát megvalósítani, amely az adott ország gazdaságát a felvirágoztatás útjára terelheti. Úgy vélte, ha a fejlettség alacsonyabb szintjén lévő ország nem védi iparát, képtelen felzárkózni a fejlődésben. Ha viszont az államilag védett ipar már felvirágzott, akkor nyugodtan megnyithatja piacát a munkamegosztás hatékonyságának javítása célzatával.
Így alakult ki a 19. század fordulóján az ún. szabad és a korlátozott kereskedelem két fő irányzata. A tőkés termelési mód egységbe foglalta a világgazdaságot, de a szabadpiac, illetőleg annak állami szabályozása országonként differenciálódott.
Éles határvonalat nem vonhatunk Anglia és a védvámpolitika támogatásával iparosodó országok között. Mindenekelőtt Anglia a szabad kereskedelem eszméjét csak saját területére korlátozottan képviselte. Gyarmati gazdaságpolitikájának – eltérően pl. Franciaországtól – fontos elve volt, hogy a gyarmatok a közkiadásokat főként vámbevételekből fedezzék. Ahol viszont a vám mint finánctétel megjelenik, sajátos struktúraszabályozó eszközként működik. Anglia továbbá a szabad kereskedelem érvényesítése ellenére sem mondhatott le a vámok alkalmazásáról. Hiszen itt a viszonosságnak is meghatározó szerepe van. Ha az európai országok vámmal terhelték, különösen pedig prohibitív vámmal az angol termékeket, ezen országok termékeit sem lehetett vámmentesen Angliában értékesíteni.
Általánosságban is célszerű hangsúlyozni: nem a szabadpiac, hanem a piac mint a gazdasági munkamegosztás szervezésének mechanizmusa állította a 20. században az erőteljes növekedés pályájára a nemzetgazdaságokat. A piaci mechanizmus elkülönítése a szabad kereskedelemtől különösen fontosnak tűnik a két háború közötti világgazdasági válságot követő időszakban. Keynes fejtette ki legjobban azt az új helyzetet, ami az állam és a gazdaság viszonyában következett be annak nyomán, hogy – különösen Európában – a gazdaságban lejátszódó kedvezőtlen folyamatokkal szembeni társadalmi érzékenység nagymértékben fokozódott. Keynes nyomán az államot már egyáltalán nem tekintik a gazdaság exogén tényezőjének – amely mint ilyen, tehetetlen a gazdasági életben lejátszódó folyamatokkal szemben –, hanem endogén tényezőnek, amely gazdaságszervező funkciót lát el.
Ezáltal a gazdaságpolitika minősítése a jó vagy rossz gazdasági helyzet megítélésében meghatározó. Így kell közelítenünk a magyar gazdaságpolitikához is. De aki hazánk legújabb kori gazdaságpolitikájával foglalkozik, annak azt is tudnia kell, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a világbanki tagság 1982. évi elnyerésével a kormányok gazdaságpolitikai döntéseiben fontos szerepet játszik az e szervezetekkel való egyeztetés. A belépés iránti igényt az 1970-es évek végén az ország nagymérvű külföldi eladósodása indokolta. Közismert volt, hogy az a tagország, amely gazdaságpolitikáját az IMF-fel egyezteti, „stand-by hitelben” részesül. E tekintetben elsősorban nem is a hitel a fontos, hanem a pozitív jelzés, amit a stand-by hitel a pénzintézetek számára az ország hitelképességéről ad. Amióta azonban ilyen egyeztetéssel formálódik a magyar gazdaságpolitika, arra a „visszavonulás” jellemző. (A visszavonulás itt azt kívánja jelezni, hogy a gazdaság nem fejlődik, esetleg visszafejlődik, és amikor fejlődik, akkor ez elmarad a világátlagtól.)
Sajátos helyzetet hozott magával az 1990. évi társadalmi-gazdasági rendszerváltás. Általános volt az egyetértés abban, hogy az a törés, amit a KGST felszámolása okozott, átmenetileg visszaveti ugyan a fejlődést, de az viszonylag hamar leküzdhető lesz, mert új, a korábbinál erőteljesebb növekedési energiák lépnek működésbe. Az élet azonban nem igazolta ezt a várakozást. Jellemzően megmutatkozik ez akkor, ha az átmeneti időszakra korlátozottan szembesítjük a kormányelképzeléseket a valóságos gazdasági folyamatokkal.
A GDP nem az elképzelt 8–9, hanem kereken 25%-kal csökkent! Ennek függvényében a várt 7–8%-os munkanélküliségi ráta 12% körül alakul. A reálbér csökkenés háromszorosa a tervezettnek. Az inflációnak pedig már 1994-ben 10% alá kellett volna csökkennie, de 1997-ben is alig marad el a 20%-ostól.
Könnyen megérthetjük, hogy amikor a dolgok így alakulnak, akkor állandósul a feszültség a kormányzati politikát képviselők és az IMF állásfoglalását előkészítők között. A dolgok teljes félreértése lenne azonban az a vélekedés, miszerint az egyeztetett elképzelésektől való ilyen mérvű eltérés egyoldalúan a magyar kormányok által vitt hibás gazdaságpolitika következménye volt. Inkább az vetődik fel, mennyiben voltak reálisak az elképzelések és főként, mennyiben voltak alkalmasak az igénybe vett eszközök az elképzelések megvalósítására. Így nézve az IMF sem mentesíthető attól a felelősségtől, ami végső soron állandósította a visszavonulás gazdaságpolitikáját. Ez jórészt az IMF-ben uralkodó monetarista irányzat, illetve annak elfogadása nyomán következett be.
A 40 éves kommunista rezsimet úgy értelmezhetjük, mint a marxizmus béklyójába kényszerített gazdálkodást, az 1968. évi gazdasági reformot pedig mint a kitörésre irányuló határozott szándékot. Az 1990-től a piacgazdaságot kialakító rezsimet pedig úgy jellemezhetjük, mint a monetarizmus illúziójától vezérelt gazdálkodást, amiből csak az állam gazdaságszervező funkciójának kibontakoztatásával lehet kivezető utat találni.
Ezért tűnik fontosnak a szabad kereskedelemmel összefüggő kérdések szemügyre vétele. Mit is értsünk valójában szabad kereskedelem alatt? Nyugat-Európában időről időre felvetődő problémák jelzik, hogy a szabad kereskedelem eszméje nem képes maga alá gyűrni azt, amit egy ország alapvető társadalmi érdekként fogalmaz meg. Éppen a kettőnek az egyeztetése alakította ki a „finom kezelés” gazdaságpolitikáját, amikor piackonform érvanyag szolgálhat alapul olyan állami beavatkozások számára, amelyek valójában a nemzeti termelést kívánják preferálni az importtal szemben. (A közelmúltban Németországban lejátszódó bányászsztrájk tette nyilvánvalóvá azt is, hogy a költségvetés jelentős állami támogatással teremti meg olyan bérszínvonal fenntartását, ami nélkül a széntermelés Németországban számos bányában nem lenne folytatható: az olcsóbb import szén kiszorítaná a belföldit. A kormány a sztrájk nyomán a vállalatokkal olyan megállapodást kötött, ami évekre tolja ki a teljes rendezést.)
A szabad kereskedelem gyakorlatával kapcsolatos minden nemzetközi elemzés arra utal, hogy a monetarista gazdaságpolitika – ahogy azt nálunk értelmezik – illúzió. Ez az illúzió fejlesztette ki a válságkezelés gazdaságpolitikáját, és tolja évről évre ki a gazdasági növekedést. Ez a gazdaságpolitika – mindenre való tekintet nélkül – a liberalizálást, a valutakonvertibilitást, a pénzügyi intézményi rendszer erőteljes kiépítését állítja középpontba. Ez egészül ki olyan restriktív pénzpolitikával, amely részben a költségvetési deficit lefaragását, részben egy antiinflációs politika talaján szabályozott tőkepiac működését tekinti a gazdaságpolitika fő elemeinek.
Itt nem egyszerűen csak arról van szó, hogy a pénzügyi restrikció maga alá gyűri azt az állami szervező tevékenységet, ami a gazdaságnövekedést szolgálhatná, hanem tudományos megközelítésben arról is, hogy a pénzügytani ismeretek egyszerűen figyelmen kívül hagyják azokat a közgazdaságtani ismereteket, amelyek a racionális magatartás hordozói. Ez leginkább a struktúraalakítás szempontjából meghatározó árkategória terén mutatkozik meg.
Maga a gazdaságpolitika jelszószerűen hangsúlyozza a szerkezetátalakítást, a nemzetközi versenyképesség megszerzésének, erősítésének szükségességét, de figyelmen kívül hagyja azokat a feltételeket, amelyek a versenyképesség megítélhetőségét lehetővé teszik. (Így pl. mind a mai napig nincs arra lehetőség, hogy az árkalkulációban a vállalatok az amortizációt a befektetések piaci értékén számolják fel.)
Az 1990-es rendszerváltást követően a magyar gazdaságpolitikát meghatározó fő stratégiai célt az Európai Unió teljes jogú tagságának mielőbbi elnyerése jelentette. Ezért tűnt a privatizáció, a liberalizáció és a piacgazdaság intézményi rendszerének teljes körű kiépítése a jogharmonizálás bonyolult kérdéseivel együtt annak a vonalnak, amelyen haladva Magyarországnak az új helyzethez való alkalmazkodása leginkább biztosítható.
Közel nyolc év telt el a volt szocialista országok gazdasági munkamegosztását szabályozó KGST felszámolása óta. És a várakozásoktól eltérően Magyarország nem lett az EU teljes jogú tagja. Vannak számítások, amelyek szerint ha 1990-et követően Magyarország az Európai Közösség teljes jogú tagja lehetett volna, ez közel 4 milliárd USD jövedelemtöbbletet biztosítana, legalább a kétszeresét annak, amit a KGST megszűnésével elvesztett. Így jelenlegi problémáink egy része abból adódik, hogy a remélt külföldi támogatás messze a várakozás alatt mozog. Gondoljunk csak a következőkre:
1) Magyarország 1991-ben az EK-val társulási szerződést írt alá, amely egy évtized alatt az iparban megteremti a szabad kereskedelmet. Az alacsony fejlettségi szinten lévő ország számára az ilyen megállapodás hátrányos. Ezt a hátrányt az EK-tagok körében egyfelől a közös agrárpolitika, másfelől a fejlődésben elmaradt régiók, illetőleg a strukturális pénzügyi támogatások ellensúlyozzák. Ezzel szemben az 1991. évi megállapodás az EK részéről semmifajta kötelezettséget nem tartalmaz. Sőt, folyik a római (maastrichti) határozatok felülvizsgálata. Azt sem lehet teljesen kizárni, hogy ezek a preferenciák átalakulnak.
2) A nyugat-európai országok több időt adtak maguknak az integráció egyengetéséhez, mint ahogyan az elvárásokat Magyarországgal szemben meghatározták. És ezt már mint EK-tagok, és nem a „belépés feltételeként” tették. Csak a vámuniót megalapozó nemzeti érdekek egyeztetése közel két évtizedet vett igénybe. Nekünk viszont mint adottságot kellett figyelembe venni. A probléma ugyanaz, mint amivel hazánk a múlt század második felében az Osztrák– Magyar Monarchiában a vámunió kapcsán szembesült.
Egy ilyen nyugati stratégiával szemben nem tűnik túlságosan szerencsésnek az olyan gazdaságpolitika, amely – az egyébként jelentős áldozatokkal járó – „felzárkózás” vonalán az egyoldalú alkalmazkodás kényszerét építi be a magyar gazdaságba. Ennél sokkal inkább ajánlható olyan új gazdaságpolitikai stratégia, amely a magyar gazdaságban szunnyadó növekedési energiák mobilizálásából indul ki. Az ebből levezethető eszközrendszert pedig még akkor is igénybe veszi, ha ez az átmeneti időszakban eltérést jelent attól, ami a teljes jogú tagsággal összeegyeztethető. Hiszen ezeket a „korlátokat” a teljes jogú tagság elnyerésével azért lehet minden nehézség nélkül egyik napról a másikra leépíteni, mert akkor már érvényesülnek azok a kompenzációs tételek is, amelyek képesek ellensúlyozni a szabad kereskedelemben elkerülhetetlen veszteségeket.
A kérdést tehát nem úgy kell felvetni: van-e az Európai Közösséghez való csatlakozásnak alternatívája? A helyes kérdésfelvetés annak az útnak a pontos kijelölése, amely a magyar nemzetgazdaság alapvető érdekeinek szem előtt tartásával készíti elő a csatlakozást.
Jegyzetek
1
Magyarország gazdasági térvesztésének részleteivel a szerzőnek a Magyar Tudomány 1997/3. számában megjelent tanulmánya foglalkozik.
2
A termelőerők fejlődésének menetéről az OECD által létrehozott munkacsoport vizsgálatai adnak tájékoztatást. L: Angus Maddison: Monitoring the World Economy 1820– 1992. Paris, 1995.
3
Ashwort, W.: A Short History of the International Economy. 1850–1950. London–New York–Toronto, 1952.
4
Schumpeter J. A.: Business Cycles. A Theoretical, Historical and Statistical Analysis of the Capitalist Process. 2 Volumes. New York and London, 1939. 169.
BÉLA CSIKÓS-NAGY: Die Qualifizierung der ungarischen Wirtschaftspolitik – die historische Lektion
Der Autor sucht eine Antwort auf die Frage: warum bleiben die gegenwärtigen ungarischen Produktionsfaktoren (Boden, Arbeit, Kapital) sowie der Wirkungsgrad der humanen Tätigkeit hinter dem Weltdurchschnitt zurück? Zweks Verständnis der gegenwärtigen Situation analysiert er die vier historischen Epochen zwischen 1870 und 1997 aus dem Standpunkt, wann eine Unterbrechung in der Entwicklung eintrat. Er konstatiert: bis 1973 vermochte Ungarn seinen Platz in der Weltwirtschaft zu halten. Danach aber konnte das Niveau der Wirtschaft allein mittels ausländischer Kredite beibehalten werden. Da die ungarische Ökonomie äußerst sensibel in Bezug auf den Handel ist, hat der gesellschaftlich-wirtschaftliche Systemwandel von 1990 eine spezifische Situation geschaffen. Die Zusammenarbeit innerhalb des RGW existierte nicht mehr, doch hat das Land erst das Vorzimmer der EU erreicht. Der Autor betont: obwohl es in Bezug auf die Integration mit der EU keine wahre Alternative gibt, sind auch andere Faktoren zu berücksichtigen, d.h. – die Beziehungen zu den GUS-Ländern sind zu erneuern, der Handel mit den Überseeländern ist zu erweitern, sich innerhalb der EU bietende Möglichkeiten einer subregionalen Zusammenarbeit (Mitteleuropa und in Grenznähe) sind besser zu nutzen, zu brechen ist mit der die Wirtschaftspolitik seit 1990 beherrschenden Monetaranschauung, welche mit einer einseitigen Anpassung einhergeht. Die Lösung: die Integration unter der Berücksichtigung grundlegender Interessen der ungarischen Nationalökonomie vorbereiten.