1088 Budapest, Rákóczi út 5.; Tel: (36 1) 381 23 47; E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Begegnungen24_Csorba

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 24:259–272.

Csorba László

Olaszország állami és nemzeti szimbólumai

 

Hivatalos név: Olasz Köztársaság, Repubblica Italiana

Terület: 301 323 km2

Lakosság: 57 715 625 fő (2002)

Főváros: Róma

Államforma: parlamentáris köztársaság

Közigazgatás: 20 régió

Nyelvek: hivatalos nyelv: olasz; támogatott kisebbségi nyelvek: albán, katalán, német, görög, szlovén, horvát; támogatott beszélt nyelvek: francia, franko-provanszál, friuli, ladin, okszitán, szárd

 

A mai Itália területén a késő ókortól a 19. század második feléig számos államalakulat osztozott. A Nyugat-római Birodalom felbomlása idején a népvándorlás több hulláma is elérte a félszigetet: a legjelentősebb változást északon a longobárdok, délen a normannok betelepülése okozta. Előbbiek a Pó folyó síkságát és az Alpok alját foglalták el, utóbbiak pedig Szicíliát és Dél-Itáliát. A 9–12. század között kiépülő normann állam a kontinens egyik legfejlettebb berendezkedését hozta létre, jól ötvözve a Mediterráneum itt még tovább élő ókori hagyományait a Nyugat újabb vívmányaival. Amikor a német-római trónt is birtokló Hohenstaufen család örökölte a birodalmat, II. Frigyes császár palermói udvarában indult virágzásnak az olasz nyelv és irodalom.

Az Anjou- és Aragon-dinasztiák idején még virágzó, majd a spanyol Habsburgok birodalmának részeként a világhatalmi játszmák részévé váló nápolyi-szicíliai államalakulat azután mindinkább elmaradt az európai gazdasági-társadalmi változások élvonalától, és a Bourbon-család egyik ágának uralma alatt végül olyan különösen elmaradott, abszolutista rendőrállammá vált, amelyet széles társadalmi támogatás és nemzetközi részvétlenség közepette döntött meg Garibaldi „magánháborúja” 1860-ban.

A félsziget északi részének jelentősen változatosabban alakult a történelme. A Német-római Császárság déli végvidékén már a 8. századtól önállósult a római pápa vezette Egyházi Állam – berendezkedését tekintve teokratikus abszolutizmus –, amely kisebb-nagyobb területi változásokkal, de fennmaradt egészen az olasz egyesítési mozgalmakig. A középkori kereskedelem és ipar emelte magasra a 13. századtól kezdve a közép-itáliai városállamokat: Velencét, Genovát, Firenzét és társaikat, amelyek belső berendezkedésében nem csupán a piacgazdaság és a polgári társadalom számos eleme jelent már meg, utat nyitva a világtörténelmi jelentőségű reneszánsz kultúra kibontakozásának, hanem állami életük is széles skálát járt be a köztársasági formáktól kezdve egészen a monarchiáig. E gazdag területek fejlődését azonban a 16. századtól kezdve nem csupán világkereskedelmi útvonalak nagy átrendeződése gátolta, hanem még inkább az, hogy helyszínévé és céljává váltak a Habsburgok és a Francia Királyság közötti, több évszázados nagyhatalmi vetélkedésnek. A félszigettel érintkező északnyugati területeket a francia eredetű, de a Piemonti Őrgrófság megszerzésével már inkább olasszá váló Savoia-dinasztia szerezte meg, és a 18. században, a Genovai Köztársaság örökségének bekebelezésével kialakította a Szárd-Piemonti Királyságot – a későbbi nemzeti egyesítési mozgalmak legfontosabb politikai és katonai bázisát. A Milánói Hercegség pedig, csakúgy, mint a Velencei Köztársaság területe, az újkorban az osztrák Habsburgok kezébe került, akik csupán az 1859-ben és 1866-ban zajló katonai és politikai vereségek következtében engedték át ezeket a gazdag tartományokat az egységesülő Olaszországnak.

A modern olasz állam 1861. március 17-én jött létre, amikor Torinóban II. Viktor Emánuelt olasz királlyá kiáltották ki. Az új állam berendezkedése alkotmányos monarchia lett.

A korábbi államalakulatok helyi hagyományai természetesen megszakadtak, mert a dinasztia folytonossága következtében a szárd-piemonti királyok a maguk örökségét tették uralkodóvá az új viszonyok között. Ez egyfelől az alpokalji államszervezeti minták széles körű alkalmazását jelentette a félsziget egész területén, másfelől sajátos személyi politikát a vezető posztokon – a kortársak mindezt együttesen „piemontizációnak” nevezték. De a torinói örökség fontos eleme volt a parlamentarizmus is, amelyet az 1848/49-ben elszenvedett katonai vereségek ellenére sem adtak fel. A liberális parlamentarizmus századvégi válsága azután Olaszországot sem kerülte el, de a gazdaság és a politika bajaira az olaszok is igyekeztek gyarmati terjeszkedéssel válaszolni: befolyást szerezni Líbiában, továbbá pozíciókat biztosítani a Balkánon, főképp Albániában. Az első világháborúban az antant oldalán harcoltak, így a Versailles környéki békékben az összeomló Osztrák–Magyar Monarchiától megszerezték Dél-Tirolt és Triesztet, továbbá Fiumét. A harmincas években tovább folytatódott a gyarmati nyomulás, elsősorban Etiópiában. A második világháborúban azután Olaszország – amelyet diktatórikusan irányított a Benito Mussolini vezette Fasiszta Párt – a náci Németországgal lépett szövetségre, de gazdasági-katonai teherbíró képessége elégtelennek bizonyult a vágyott nagyhatalmi szerep eljátszásához. A szövetségesek sikeres hadműveletei következtében, 1943-ban a rezsim összeomlott, és csak az észak-itáliai fasiszta bábállam állt még ellen 1945 májusában bekövetkezett bukásáig. A párizsi békében így Olaszország elveszítette addigi gyarmatait, továbbá a Dodekánészosz-szigeteket és Fiumét. A második világháború után az 1946. évi népszavazás elutasította a monarchista államformát, és az ország parlamentáris köztársasággá alakult át. Olaszország alapító tagja az Európai Közösség(ek)nek.

Az egyesített Olaszország jelképvilága viszonylag keveset meríthetett a szükségképpen regionális-provinciális meghatározottságú örökségből. A ma használt szimbólumok zöme az elmúlt kétszáz évben jött létre, gyümölcseként, de egyben sajátos résztvevőjeként is a nemzeti egyesítésért, majd a modern ország politikai formálásáért vívott küzdelemnek.

 

CÍMER

Amikor 1861-ben proklamálták az egységes Olasz Királyság megalakulását, a Savoia-dinasztia (a család nevét ekkoriban már olaszos formában használjuk) korábbi uralkodói jelképeinek egy része automatikusan szimbolizálni kezdte az új államalakulatot is. A legfontosabb ezek közül a négyszögletes vörös pajzson fehér keresztet ábrázoló családi címer volt. Ez jelent meg a háromszínű zászló közepén éppúgy, mint az államigazgatási szervek új épületeinek homlokzatán, avagy a bankjegyeken és a fémpénzek hátoldalán. A második világháború után, a köztársaság kikiáltását követően azonban új állami jelképre volt szükség, amelyhez a legszélesebb nemzeti konszenzust a De Gasperi-kormány úgy igyekezett biztosítani, hogy 1946 őszén nyilvános grafikai pályázatot hirdetett a címer megalkotására. A kiírásban eleve kizárták a pártok jelvényeire való utalást, viszont előírták, hogy szerepeljen benne „Itália csillaga”, az olasz nemzeti gondolkodás és érzelemvilág egyik legnépszerűbb képi motívuma. A pályázat azonban nem hozott valódi megoldást: a győztes Paolo Paschetto munkája grafikailag és heraldikailag korrekt volt ugyan, de valahogy nem tudta megjeleníteni a gondolatoknak és érzelmeknek azt az ikonográfiai teljességét, amelyre a megrendelők számítottak. 1948 januárjában így újabb pályázatot hirdettek, immár kissé változott politikai légkörben: a baloldali politikai mozgalmak korabeli erősödésének bizonyára szerepe volt abban, hogy a kiírás megfogalmazói valamiképpen a munka gondolatának erőteljesebb hangsúlyozását is kívánták a pályázóktól. Az már a sors igazságtétele volt, hogy ezt a pályázatot is Paschetto professzor, a valdens közösségből származó, bélyegterveiről különösen nevezetes grafikusművész nyerte. Szép munkája Enrico De Nicola köztársasági elnök aláírását követően, az 1948. május 5-én hatályba lépő, 535. sz. törvényhozási dekrétummal vált az Olasz Köztársaság hivatalos államjelvényévé.

A címer közepén Itália csillaga ragyog, ötágú, ókori eredetre visszanyúló (de a modern munkásmozgalomtól sem idegen) változatban, mögötte pedig az acél fogaskerék utal az alkotmány első mondatára, amely szerint „Olaszország demokratikus köztársaság, amelynek alapja a munka”. A keretező növényi motívumok baloldali olajága a békére törekvést jeleníti meg, mind a társadalom tagjai közötti konfliktusokban, mind a nemzetközi kapcsolatokban, míg a jobb oldali tölgyág a nemzeti közösség erejét és méltóságát fejezi ki.

 

ZÁSZLÓ

Az olasz zászló a nagy francia forradalom idején, annak hatására alakult ki, szoros összefüggésben a nemzeti egyesítési mozgalommal. A sok évszázados középkori elkülönültségben élő olasz kisállamok szervesen kifejlődött, a maguk körében hibátlanul funkcionáló hatalmi jelvényei ugyanis – partikuláris lényegükből eredően – alkalmatlanok voltak annak az egységnek, az egész félszigetet egybefogó érzelmi-akarati közösségnek a megjelenítésére, amely az olasz „nemzeti gondolat” lényege. A példakép a francia trikolór volt: ennek mintájára kezdtek háromszínű zászlót használni azok a jakobinus érzelmű milánói hazafiak, akik 1796–97-ben Lombard Légió néven, katonai kötelékben harcoltak Napóleon oldalán az osztrákok – és az általuk védett hazai abszolutista erők – ellen. A legvalószínűbb értelmezés szerint a régi milánói címer fehér és vörös színéhez társulva – a polgárok fegyveres önrendelkezését megvalósító – forradalmi polgárőrség egyenruhájának zöldje adta a trikolórrá kiegészítő harmadik elemet. A hamar népszerűvé váló, így mások által is használni kezdett szimbólum először 1797. január 7-én vált hivatalossá. A Ciszpadán Köztársaság (a Pó folyótól délre kikiáltott, francia befolyás alatt álló forradalmi államalakulat) Reggio Emiliában székelő parlamentje ekkor nyilvánította ezt a szín- és formakombinációt zászlaja és kokárdája motívumává. Az egyesítés és a népszabadság jelképévé azután a Szent Szövetség évtizedeiben vált a háromszínű zászló: a folyamatos hatósági üldözés gyökereztette meg igazán az olasz nép érzelmeiben, olyannyira, hogy amikor 1848-ban Károly Albert szárd-piemonti király meghirdette az Ausztria elleni függetlenségi háborút, az olasz trikolór alá szólította csatlakozásra az önkéntes csapatokat – csak éppen ráhelyezte a szavojai keresztes címert is. Az 1861-ben létrejövő egységes Olasz Királyság azután folyamatosan használta ezt a zászlót, de törvényi szabályozás híján többféle formában, míg végül 1925-ben rögzítették pontosan a szimbólum leírását, hivatalosan is ráhelyezve a királyi család címerére a koronát. Újabb, máig érvényes változást a köztársaság kikiáltása hozott: ennek következményeként a királyi címer lekerült a zászlóról. Az 1947. december 27-én elfogadott alkotmány 12. §-a kimondta, hogy a köztársaság zászlaja az olasz trikolór: zölddel, fehérrel és vörössel hasított mező (azaz azonos szélességű zöld, fehér és vörös sávok, függőlegesen elhelyezve).

A köztársaság elnökének mindenkori jelenlétét hangsúlyosan jelzi az úgynevezett „standár” (stendardo) – személyes zászló – használata. A Quirinale-palota tornyán lobog (a nemzeti és az uniós zászló mellett), minden járművön megjelenik (gépkocsi, hajó, vonat, repülőgép), amelyeken az elnök utazik; emellett kitűzik a prefektusi épületre, ha az adott várost meglátogatja, illetve felállítják azokban a helyiségekben, ahol hivatalosan tárgyal. Használata alapvetően még a királyi reprezentáció formai világából származik, mégpedig funkcionálisan az államfőt mint a hadsereg főparancsnokát különbözteti meg és kíséri. Maga az elnevezés a lovassági alakulatok ugyanilyen jelvényeire utal – alighanem ezért is őrzik a „standár” eredeti példányát az elnöki vértesezred parancsnokának hivatalában. 1965-ig ezt a funkciót a nemzeti zászló töltötte be – ekkor vetették fel a honvédelmi minisztérium akkori illetékesei, hogy megkülönböztetésül valamilyen formailag is jól elkülöníthető alakban (pl. rátéve a köztársaság címerét) kellene e „vexillummal” jelezni az elnök ceremoniális jelenlétét. Saragat elnök végül azt a változatot fogadta el, amelynél kék alapon, aranykeretben jelent meg az államcímer. 1990-ben Cossiga elnök megváltoztatta az ábrázolást, és a kékkel keretezett nemzeti zászlót részesítette előnyben, de 1992-ben Scalfaro elnök visszatért a korábbi változathoz, annyi különbséggel, hogy kicsit kisebbítette rajta a köztársasági emblémát. A jelenlegi zászló négyszögletes kék keretben (ez a fegyveres erők szimbóluma) a nemzeti lobogót fogja közre – a formai megoldás világosan emlékeztet a napóleoni időkben felállított első Olasz Köztársaság (1802–05) lobogójára.

Az állami zászló elhelyezését legutóbb az 1998. évi 22. törvény, továbbá az azt részletező 2000. évi 121. sz. köztársasági elnöki dekrétum szabályozta. Eszerint minden olyan épület homlokzatára ki kell tűzni, amelyben állami hatóság székel: ilyenek a minisztériumok, a tartományi, megyei és városi tanácsok (önkormányzati testületek), az igazságszolgáltatási intézmények, az állami iskolák és egyetemek. Kinn kell lennie a zászlónak a választási helyiségek, továbbá külföldön a diplomáciai és konzuli épületek homlokzatán is. Házon belül elsősorban az adott intézmény felsőbb vezetőinek szobájában kell zászlót elhelyezni. A nemzeti lobogó mellett minden esetben ott kell lennie az Európai Közösség ugyanolyan méretű zászlajának is, de a hangsúlyosabb pozíció (helyzettől függően a jobboldal, közép, első hely stb.) az olasz trikolórt illeti. Az elnöki rendelet előírja, hogy az állami ünnepek alkalmával, továbbá egyes kiemelt napokon a zászló nélküli középületeket is fel kell lobogózni: ilyen január 7. (a trikolór napja!), február 11. (a lateráni egyezmények – a Szentszékkel való 1929. évi megállapodás – napja), május 9. (Európa napja), szeptember 28. (a nápolyi németellenes felkelés napja), október 4. (Itália védőszentjének, Assisi Szent Ferencnek ünnepe), október 24. (az ENSZ napja). A törvény felhatalmazza az alsóbb hatóságokat, hogy a zászlóhasználat részleteit – a fenti előírásokkal összhangban – saját statútumban szabályozzák, így a gyakorlatban területenként számos kisebb eltérés tapasztalható.

 

HIMNUSZ

Az olaszok nemzeti dala az 1848-as forradalom előestéjén született Genovában, az akkoriban a Szárd-Piemonti Királysághoz tartozó kikötővárosban. A nemzeti egyesítési küzdelem – a Risorgimento (újjáébredés) – eszméi és érzelmei mélyen áthatották a város nemesi-értelmiségi ifjúságát – közéjük tartozott a költő Goffredo Mameli és a zeneszerző Michele Novaro is. 1847 őszén a húszéves Mameli megírta az Olaszok éneke (Canto degli Italiani) című versét, amelyet nem sokkal később torinói barátja, Novaro megzenésített. A pattogó ritmusú, fülbemászó melódia hamarosan Mameli-himnusz néven lett országszerte híressé, de első soráról is sokat emlegették: Fratelli d’Italia (Olaszország testvérei). Annyira összefonódott a hazafias küzdelemmel, hogy amikor 1862-ben Verdi megkomponálta A nemzetek himnuszai című művét, ezzel a dallammal jellemezte saját hazáját (és nem a szavojai Királyi indulóval), olyan híres darabok társaságában, mint a God Save the Queen vagy a Marseilles.

Mameli 1848-ban a genovai bersaglierik között vitézül harcolt az osztrákok ellen a Mincio mentén, majd – kapitányi rangban – Garibaldihoz csatlakozott és kivette részét a Római Köztársaság dicsőséges védelméből. Ám súlyosan megsebesült, és még a végső vereség előtt, seblázban meghalt – hősies tragédiája ugyanúgy szentelte meg himnuszát, amiként Petőfi Sándoré a Nemzeti dalt. A mű népszerűsége töretlenül ívelte át a monarchista időket, míg végül 1946. október 12-én az Olasz Köztársaság hivatalos nemzeti himnuszává nyilvánították.

 

A himnusz első versszakának szövege:

Fratelli d’Italia

L’Italia s’è desta,

Dell’elmo di Scipio

S’è cinta la testa.

Dov’è la Vittoria?

Le porga la chioma,

Ché schiava di Roma

Iddio la creò.

Stringiamci a corte

Siam pronti alla morte

L’Italia chiamò!

Magyar fordításban:

Olasz honfitársak,

Itália serken,

a scipiói sisak

már díszeleg a fejen.

Hol a Győzelem istene?

Nyújtsa neki fürtjét,

mert Isten teremtette

Róma rabnőjét.

Sereget alkossunk,

a halálra kész vagyunk,

hív a haza!

     Fordította: Rácz Rita

 

KITÜNTETÉSEK

Az olasz kitüntetések jelenlegi rendje a köztársaság kikiáltása (1946. március 17.) után alakult ki. Számos ponton gyökerezik a múltban, bár a monarchikus idők legjellegzetesebb rendjeleit kiiktatták a rendszerből. Az érdemrendek sorrendje egyben tiszteleti, „előkelőségi” rangsort is jelent.

 

OLASZ KöZTáRSASáGI ÉRDEMREND (ORDINE „AL MERITO DELLA REPUBbLICA ITALIANA”): A rendet 1951. március 3-án alapították és 1952. október 10-én kapott statútumokat. Jelenlegi formáját (amely erősen emlékeztet a – korábbi – Olasz Királyság Korona Rendjére) a 2001. március 30-i 173. számú elnöki dekrétummal nyerte el. Általános érdemrend. Elnyerhető a nemzet körül szerzett kiemelkedő érdemekért, a tudomány, irodalom, művészet terén elért sikerekért, gazdasági érdemekért, különféle szolgálati érdemekért. Katonák is megkaphatják. Nőknek is adományozható. Igen gyakran adják diplomatáknak. A rendi lánc államfőknek van fenntartva. A nagykeresztet érsekek, pátriárkák, pápai nunciusok, nagykövetek, miniszterelnökök, parlamenti elnökök, külügyminiszterek kaphatják meg. (Érdekesség, hogy az olasz szenátorok és parlamenti képviselők – hivatali idejük alatt – semmilyen hazai kitüntetést nem kaphatnak meg.) A rend nagymestere az Olasz Köztársaság elnöke. Alkalmi és I–V. osztályból áll.

Rendi lánc: Aranyozott ezüst. Középtag, virágdíszítésbe foglalt R I (= REPUBBLICA ITALIANA) betűkkel. Elemei: két tartó között elhelyezett ötágú csillag (11x), ornamentális akantuszlevelek (10x). Az egyes elemek egymáshoz láncszemekkel kapcsolódva alkotják a rendi láncot.

Rendjel: Az egyes osztályoknak megfelelően eltérő méretű. A IV. osztály (tisztikereszt) jelvénye nem zománcozott, hanem aranyozott, az V. osztályé (lovagkereszt) pedig ezüstözött. Az előoldalon ívelt szárú, domború végű úgynevezett Ruppert-kereszt. Aranyszegélyű, fehér zománcozású kereszt, a keresztszárak között arany tölgyfakoszorúval, illetve babérkoszorúval. Arany közép- medalionban, az Olasz Köztársaság államcímere. Aranyszegélyű, sötétkék körgyűrűben aranybetűkkel „AL MERITO DELLA REPUBBLICA” felirat. A hátoldalon arany középmedalionban, Italia balra néző, falkoronás arcképe. Aranyszegélyű, sötétkék körgyűrűben aranybetűkkel felirat: „PATRIAE UNITATI CIVIUM LIBERTATI”.

Rendi csillag (a nagykereszthez): Nyolcágú, brillantírozott, ezüst rendi csillag. Középen a rend jelvénye.

Rendi csillag (a nagytiszti kereszthez): Négyágú, brillantírozott, ezüst rendi csillag. Közepén a rend jelvénye.

A szalag zöld, szélein keskeny vörös sávval, zöld szegéllyel.

 

OLASZ KATONAI ÉRDEMREND (ORDINE MILITARE d’ITALIA): Eredetileg I. (Savoyai) Viktor Emánuel szárd király alapította 1815. augusztus 14-én, Savoyai Katonai Érdemrendként. Ezt újította meg 1855. szeptember 28-án II. Viktor Emánuel szárd király (a későbbi I. Viktor Emánuel olasz király). Ezt 1946-ig a Monarchia fennállásának végéig adományozták.

A nagy hagyományú rendet az Olasz Köztársaság 1956. január 2-án megújította, újjászervezte. Elnevezése ekkortól Olasz Katonai Érdemrend. Klasszikus katonai érdemrend. Az olasz szárazföldi, légi, tengerészeti erők állományába tartozó személyek kaphatják meg. Háborúban és békében egyaránt adományozható. Kiemelkedő vezetési érdemek, hősies cselekmények, vitézség stb. elismeréseként adják. Katonai egységeknek is adományozható. Hazaiak és külföldiek egyaránt megkaphatják. Olasz állampolgár rendtagok (korlátozott számban) rendi nyugdíjat is élveznek. A rend nagymestere az Olasz Köztársaság elnöke. I–V. osztálya van.

Rendjel: Az egyes osztályoknak megfelelően eltérő méretű. A rend I–III. osztályainak – nagykereszt-parancsnoki kereszt – jelvényei, aranyszegélyű, zöld zománcozású, áttört babér- és tölgyfakoszorúról függenek le, amely alul és felül aranyszalaggal van átkövetve. A IV. osztály (tisztikereszt) jelvénye arany haditrófeáról függ le. Az előoldalon aranyszegélyű, fehér zománcozású úgynevezett mantuai kereszt. A keresztszárak között aranyszegélyű, színes zománcozású tölgyfa- és babérkoszorú. Vörös zománcozású középmedalionban, aranygyűrűben, két keresztbe fektetett aranykard (a markolatuk lent, a pengék hegye pedig fent van). Felettük arany 1855, alattuk arany 1947 évszámok. A hátoldalon arany középmedalionban R I (= REPUBBLICA ITALIANA) betűkkel. Aranyszegélyű, vörös középmedalionban aranybetűkkel „AL MERITO MILITARE” felirat.

Rendi csillag: Nyolcágú, brillantírozott felületű, ezüst rendi csillag. Középen a rend jelvényével.

A szalag sötétkék, karmazsinvörös középsávval.

 

OLASZ SZOLIDARITáS CSILLAGA ÉRDEMREND (ORDINE DELLA STELLA DELLA SOLIDARIETá ITALIaNA): 1947. január 1-jén alapították. Eredetileg újjáépítési érdemekért adományozták. A későbbiekben bármilyen nagyobb szolidaritási gesztus elismerésére adományozták. 2001-ben megújították. Hazaiak és külföldiek is megkaphatják. A rend nagymestere az Olasz Köztársaság elnöke. I–III. osztálya van.

Rendjel: Az egyes osztályoknak megfelelően eltérő méretű. A rend II. és III. osztályának jelvényei, ovális, áttört babérkoszorúról függnek le. Az előoldalon aranyozott bronzjelvény. Ötágú, felületén tört olasz csillag. A csillagágak csúcsain gömböcskékkel. A csillagágak között – az I. és a II. osztály jelvényeinél – lángszerű sugárnyalábokkal. Pontsoros gyűrűben, középmedalion. Ebben az irgalmas szamaritánus jelenete látható. A hátoldalon középmedalionban „ANNO 1948” felirat. A körgyűrűben „STELLA DELLA SOLIDARIETÁ ITALIANA” felirat.

Rendi csillag: Megfelel a II. osztály jelvényének, de nem függ le babérkoszorúról.

A szalag zöld, szélein keskeny fehér és vörös sávokkal, fehér szegéllyel (Olaszország nemzeti színei).

 

OLASZ ÜNNEPEK

 

Nemzeti ünnepek

NéMET MEGSZáLLó CSAPATOK FELETTI GYőZELEM (FELSZABADULáS) üNNEPE: Április 25-én emlékeznek a német megszálló csapatok feletti győzelemre, a partizánok ugyanis ezen a napon szabadították fel Milánót a náci és fasiszta rémuralom alól a második világháború végén.

 

MUNKA üNNEPE:  Az olasz polgári állam a 20. század elejétől „tolerálta” a közismerten igen erős olasz munkásmozgalom ünnepét, a május 1-jei demonstrációkat. Hivatalossá – ma már nyilvánvalóan demagóg célzattal – a fasiszta korszakban vált, ám azzal a változtatással, hogy „áttették” április 21-ére, és Róma születéseként emlékeztek meg róla. A második világháború után így mintegy „automatikusan” a „valódi” május 1. vált ünneppé és munkaszüneti nappá.

 

KöZTáRSASáG üNNEPE: Az 1946. június 2-i, a monarchiát elutasító referendum emlékét tartja fenn. 1950 óta egybekapcsolódik az 1948 óta megrendezett katonai felvonulással, de konkrét formája lassan alakult ki, a ceremónia többször változott. 2000-től a Colosseumtól a Vittorianóig tartó Viale Fori Imperiali ad helyet a fegyveres erők díszes felvonulásának.

 

A nEMZETI EGYSéG (FEGYVERES ERőK) üNNEPE: 1918. november 4-én lépett életbe az Osztrák–Magyar Monarchiával a fegyverszüneti egyezmény, vagyis Olaszország számára ez az első világháborús győzelem emléknapja.

 

Egyéb munkaszüneti napok

 

Olaszországban – a katolikus egyháznak a népéletre gyakorolt, a modern korban is jelentős befolyása következtében – az állami ünnepek jelentős része a nagy katolikus ünnepek átvétele:

Január 6. – Vízkereszt.

Húsvéthétfő.

Augusztus 15. – Mária mennybevitele.

November 1. – Mindenszentek napja.

December 8. – Mária szeplőtelen fogantatása.

December 25–26. – Karácsony.

 

Ezekhez a helyi patrónus szent ünnepe társulhat (Rómában pl. Péter–Pál napja, június 29.). Szintén egyházi eredetű, bár ma már kevéssé így számon tartott munkaszüneti nap (de persze nem ünnep) január 1. (Circumcisio).

 

NEMZETI EMLÉKHELYEK

A RISORGIMENTO eMLéKHELYEI: Máig számon tartott nemzeti emlékhelyek a Risorgimento nagy csatajeleneteinek emléktornyai, kápolnái. Custozza obeliszkje egyben osszárium is – alsó helyiségében morbid érdekesség a lábszárcsontok hatalmas gúlája. Ugyanígy Solferino vagy San Martino kápolnáiban koponyák százaiból komponálták a szentélyfal sajátos dekorációját. San Martino tornyában csavartan emelkedő rámpán sétálhat fel a látogató a tetőig, miközben II. Viktor Emánuel király életének falfestményein tanulmányozhatja a nemzeti történelem vélt csúcsjeleneteinek didaktikus magyarázatát. Ám ezek a színhelyek mégsem válnak igazán össznemzeti jelentőségű szakrális térré, mert az ország déli területeinek közvéleményében máig van olyan irányzat, amely erősen vitatja az egyesítés pozitívumait – így a déliek jelentős része nem tekinti sajátjának az „északi” emlékhelyeket. Osztatlan népszerűségnek örvend viszont, mint nemzeti zarándokhely, Garibaldi háza Caprera szigetén.

 

ÓKORI öRöKSéG: A modern olasz állam is a római hatalmi reprezentációban visszanyúl az ókori örökséghez, de nem az „erő” fetisizálásaként, mint Mussoliniék, hanem a nagy történelmi örökségből fakadó morális kötelezettség szimbólumaként. Ezt jeleníti meg az a gesztus, hogy a köztársaság napján, június 2-án a katonai díszszemle a Viale Fori Imperiali sugárútján zajlik – ahol egykor a római világbirodalom szíve dobogott. A felvonuló csapatok a Colosseum felől érkeznek – jelképezve azt a nemzetek feletti léptékű dicsőséget és katonai erényeket, amelyekhez eszerint a mai olasz hazát védő hadseregnek is méltónak kell lennie. Nem kisebb erkölcsi kihívást testesít meg a parádé végpontján a Vittoriano – II. Viktor Emánuel, az első olasz király komplex emlékműve – sem, amelynek egész motívumvilága a modern, nemzeti Olaszországot jeleníti meg.

 

FOSSE ARDEATINE: A modern olasz állam által szimbolikusan is használt szakrális tér a megszálló német csapatok által meggyilkolt mártírok emlékhelye, Róma déli részén, a katakomba-övezetben. 1944. március 23-án a partizánok kézigránátokat dobtak egy csapatszállító teherautóba a Via Rasellán. A bosszú során 335 túszt szedtek össze (köztük 75 zsidó származású olasz állampolgárt), kihajtották őket a városszéli barlangokhoz, főbe lőtték valamennyiüket, majd berobbantották az üregeket. A háború múltával azután az új Olaszország legfontosabb antifasiszta emlékhelyét alakították ki a Fosse Ardeatine dombkatlanában, ahol minden év március 24-én a köztársaság elnöke is részt vesz az egyházi megemlékezésen és a mártírok névsorának ünnepélyes felolvasásán.

 

PALAZZO QUIRINALE: Az olasz fővárosban az államhatalmi és az államigazgatási központ elhelyezése 1870 után alakult ki, amikor – az olasz nemzeti egyesítési folyamat záróakkordjaként – a királyi hadsereg elfoglalta az Egyházi Állam addig formailag még önálló utolsó részletét, az úgynevezett Patrimonium Petri területét, vagyis Rómát és annak közelebbi környékét. A pápa világi hatalmának felszámolását népszavazás hagyta helyben, majd Rómát királyi proklamációval az egységes olasz állam fővárosává nyilvánították. A pápa visszavonult a vatikáni palotaegyüttes falai mögé és önmagát önkéntes fogolynak nyilvánította – csupán 1929-ben, a lateráni szerződés keretében fogadta el az új helyzetet, illetve a Vatikánváros Állam szuverenitását garantáló olasz törvényeket. Az olasz alkotmányos monarchia fejének és szimbólumának, a királynak és udvarának elhelyezésére viszonylag kézenfekvő megoldást kínált a Quirinale-dombon álló, nagyméretű és igen reprezentatív pápai nyaralópalota, amelyen a 16–18. század között számos nagy művész dolgozott, és amely a dombról a Palazzo Quirinale nevet kapta. Államfői székhely-szerepét a köztársaság kikiáltása után is megőrizte, mert azóta a mindenkori elnök rezidenziája.

 

MONTECITORIO éS PALAZZO MADAMA: Nehezebb volt a kétkamarás parlamentnek jó helyet találni, mert a domb lábánál, a város barokk szívében nem volt olyan épület, amely mindkét háznak – és a kiszolgáló apparátusoknak – megfelelő helyet biztosított volna. Így az országgyűlést fizikailag kettéválasztották: a képviselőház (Camera dei deputati – az olasz választópolgárok népképviseleti szerve) a Palazzo Montecitorio épületébe került, míg a Szenátusnak (Senato – a tartományok képviselete) a Palazzo Madama ad otthont. Mindkét épület az ókori Mars-mezőn található, egymástól mintegy tíz perc gyalogútnyi távolságra, abban a negyedben, amely a barokk korban vált Róma központjává, és amelyet nagyszerű terek füzére tesz világhírűvé a Piazza Farnesétől és a Campo de’ Fioritól kezdve, a Navonán és a Pantheonon át a Trevi-kútig és a Spanyol-lépcsőig. A Lorenzo Bernini kialakította, remek domború homlokzatáról nevezetes Montecitorio (nevét az a dombhát adja, amelyen áll) egykor a Ludovisi család magánpalotája volt, de azután a Szentszék szerezte meg, és az egyesítésig pápai bíróság székelt benne. A Palazzo Madama nevét Ausztriai Margitról (V. Károly császár természetes leánya) kapta, aki az egyik Medici-herceg özvegyeként élt a nagy firenzei család által birtokolt hatalmas, késő reneszánsz – kora barokk palotában.

 

PALAZZO VENEZIA éS PALAZZO CHIGI: A legfőbb államigazgatási központ (miniszterelnökség) elhelyezése többször változott. Amikor 1922-ben Benito Mussolini lett a kormányfő, a Palazzo Veneziában rendezkedett be, amely az első világháborúig az Osztrák–Magyar Monarchia szentszéki követségeként működött. Az ókori Fórum közvetlen közelében, a Campidoglio- (Capitolium-) domb lábánál, a város egyik legreprezentatívabb terén álló, komorsága ellenére is lenyűgöző reneszánsz palota ideális helyszínt adott a fasiszta vezér azon politikai mutatványához, hogy önmagát és politikai rendszerét a Róma Birodalom hatalmi örökségének méltó letéteményeseként mutassa be. A hatás fokozása érdekében átalakíttatta a környék sok száz éves térszerkezetét is, amennyiben lebontatta a császárkori fórumokra ráépült középkori házakat, és olyan szögben nyittatott széles sugárutat a Colosseum felé (bevonva annak látványát is a történelmi kulisszába), hogy iránya – mintegy tengelyszerűen – politikai beszédei színhelyéhez, a Palazzo Venezia erkélyéhez vezessen. E kompromittáló múlt miatt azután a második világháborút követően új helyszínt kellett keresni, így a miniszterelnökség a képviselőházzal szomszédos épületbe, az addig külügy- minisztériumként (még korábban az Osztrák–Magyar Monarchia quirináli követségeként) szolgáló Palazzo Chigibe költözött, és máig ott székel.

 

SAGRA CONSULTA: Az Alkotmánybíróság az államelnöki rezidenciához közel, a Quirinale-domb egyik pompás 18. századi épületében, a pápai Sagra Consulta egykori palotájában kapott helyet – a házat korábban a külügyminisztérium, majd (1953-ban történt megszüntetéséig) a gyarmatügyi minisztérium használta.

PALAZZO DELLA GIUSTIZIA: A Legfelsőbb Bíróság már nem történelmi karakterű, hanem azt csupán imitáló épületben – a modern olasz állam építészeti reprezentációjának céljára a századfordulón emelt, hatalmas méretű Igazságügyi Palotában (Palazzo della Giustizia) – nyert elhelyezést. A monstrum nem a barokk centrumban, hanem a Tevere túlsó, vatikáni oldalán helyezkedik el, és a várostörténészek szerint az volt az ideologikus funkciója, hogy tömegével fölülmúlja az Angyalvárat, az egyházi Róma egyik fő architektonikus jelképét. (A komplex nemzeti allegóriateremtés célja mellett hasonló funkciót tulajdonítanak a Viktor Emánuel-emlékműnek is, amelyet eszerint az ókori Róma szimbólumára, a Capitoliumra telepítettek rá hasonló módon.)

Begegnungen24_Antal

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 24:89–101.

ANTAL ANDREA

Finnország állami és nemzeti szimbólumai

 

Hivatalos név: Finn Köztársaság, Suomen Tasavalta (finn), Republiken Finland (svéd)

Terület: 338 144 km2

Lakosság: 5 183 545 fő (2002)

Főváros: Helsinki/Helsingfors

Államforma: elnöki köztársaság

Közigazgatás: 6 tartomány

Nyelvek: finn, svéd, lapp

 

A Kr. u. első századokban keletről beáramló finnek az őshonos lappokat Finnország mai területétől északabbra szorították ki. A svéd és orosz háborúk évszázados színhelyéül szolgáló országot 1556-ban I. Gusztáv svéd király (ur. 1523–60) nevezte először hercegségnek; fia, III. János király 1581-től használta a Finnország nagyhercege címet. 1809-ben az orosz–svéd háború nyomán az orosz cár vette fel a finn nagyhercegi címet, majd a fredrikshamni szerződés nyomán Finnország perszonálunióra lépett Oroszországgal. 1812-ben a nagyhercegség fővárosa Helsinki lett. A 19. század utolsó harmadát gyors gazdasági és kulturális fejlődés jellemezte, erősödött a nemzeti mozgalom. A finn parlament 1917. december 6-án kiáltotta ki a független Finn Köztársaságot. Az 1919. június 17-én elfogadott alkotmányát többször módosították. Az alkotmányos köztársaság rendszerében a parlamentarizmus erős elnöki hatalommal párosul.

1939-ben a Leningrád melletti finn határvidék átadását célzó szovjet követelések háborúhoz vezettek, amely a hősi finn ellenállás dacára is e területek elvesztését eredményezte. 1945 után a finn szociáldemokrata kormányok a semlegesség elvén álltak, és jó kapcsolatokat ápoltak a Szovjetunióval.

1975-ben Helsinkiben tartották az első Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletet. 1992-ben – e hagyományok folytatásaként – jószomszédsági szerződést kötöttek Oroszországgal. Finnország 1995. január 1-je óta tagja az Európai Uniónak.

 

CÍMER

Amikor I. Gusztáv svéd király 1556-ban János fiának juttatta a Finnország hercege címet, a területnek egyúttal saját címert is adományozott. Mai ismereteink szerint János herceg ezt a címert sosem használta. A svéd nemzeti szimbólumokon túl ez a címer további két másik jelképet is tartalmazott, az északi és déli Finnországra, vagyis Satakunta és Varsinais Suomi területeire utalva. Ezek a jelképek később e két tartomány címereiben éltek tovább.

Trónra lépése után, 1581-ben III. János svéd király felvette a Finnország és Karélia nagyhercege címet. Ekkor kaphatta meg Finnország második címerét, amely már a maival mutat hasonlatosságot. Úgy tartják, hogy ez a címer először I. Gusztáv király az uppsalai katedrálisban található sírkövén jelent meg. A sírkövet János idősebbik testvére, XIV. Erik (1560–68) uralkodása alatt tervezték, de csak 30 év múlva, János uralkodása alatt fejezték be. A pajzsot valószínűleg egy holland művész, Willem Boyen tervezte, aki I. Gusztáv és XIV. Erik uralkodók alatt szolgált.

A címerben az oroszlánmotívum a Folkunga család (Svédországban 1250 és 1364 között uralkodó királyi ház) címeréből származik, amelyet a svéd királyi címer tartalmaz. A két kardot Karélia címeréből kölcsönözték, ezek nyilvánosan először egy zászlón jelentek meg 1560-ban, I. Gusztáv király temetésén.

Az oroszlán mancsai alatt elhelyezett orosz szablya kétségtelenül az akkori politikai helyzetre utal. Svédország és Oroszország szinte folyamatos háborúban álltak egymással, és a svédek ezzel a propagandafogással arra kívántak utalni, hogy ők az ellenségeik felett állnak. A kilenc rózsa dekoráció, bár egyes értelmezések szerint a rózsák a kilenc finn történelmi tartományra utalnak.

Az oroszlános címer 1917 előtt a svéd gyarmatok közös szimbóluma volt, majd 1809–1917 között az orosz uralom alá tartozó Finn Nagyhercegség címereként funkcionált. Finnország függetlenné válása után az oroszlános címer az új nemzet címere lett.

A finn címer leírását 1978-ban törvénybe foglalták: vörös mezőben ágaskodó aranykoronás aranyoroszlán felemelt aranymarkolatú ezüstkardot tart a jobb mellső lábát helyettesítő aranypáncélzatú kezében, hátsó lábai aranymarkolatú ezüstszablyán taposnak. A mezőben elszórtan kilenc ezüst- (heraldikai) rózsa látható.

A finn kormány és a kormányszervek pecséthasználatáról szóló 1985. évi 185. sz. határozat értelmében a következő intézményeknek van joga a nemzeti címer használatára: kormány, minisztériumok, Legfelsőbb Bíróság, Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság, Finn Védelmi Erők, Finn Nemzeti Bank és a Helsinki Egyetem. Más kormányzati szervek a saját intézményi címerüket használják.

 

ZÁSZLÓ

1917-ig, a független Finnország megalakulásáig, Finnország Svédország, majd az Orosz Birodalom része volt. Ezek zászlait használták Finnország hivatalos zászlójaként. Igaz, hogy az orosz uralom alá tartozó Finn Nagyhercegség saját címerrel már rendelkezett, azonban hivatalos, a nemzeti szimbólumokat megjelenítő zászlóval nem. A címert csupán nem hivatalos zászlóként használták, amelynek színei – a vörös és a sárga – nem hivatalos nemzeti színekké váltak.

1848-ban Helsinki közelében egy tavaszi diákfesztivál keretében hangzott el először a finnek nemzeti himnusza, a „Maamme” dal. Az ünnepségen jelent meg a Helsinki Egyetem Diák Uniójának a zászlaja, fehér háttérben a finn címer. Az esemény hatására számos kulturális és politikai személyiség, különösen az író-történész Zakari Topelius, támogatta a saját, nemzeti zászló ügyét. Az elkövetkező évtizedekben több javaslat is született.

Ezzel párhuzamosan a finn hajók is saját zászlajukat kezdték használni a 19. század közepétől, abból a megfontolásból, hogy megkülönböztessék őket az orosz hajóktól. Finn kereskedelmi hajók ugyanis többször estek Oroszország ellenségeinek áldozatául, így a saját lobogó bevezetésével a hasonló incidensek elkerülését remélték.

II. Sándor cár 1861-ben a Nyland Yacht Klubnak (Nylandska Jaktklubben) engedélyezte, hogy tagjai saját zászló alatt hajózzanak (fehér zászló kék kereszttel, felső sarkában Nyland tartomány címerével). A következő évben más yachtklubok is megkapták a jogot, hogy tagjaik saját helységük címerét megjelenítő zászlók alatt hajózzanak.

1917. december 6-án kinyilvánították Finnország függetlenségét, ebből az alkalomból a kormány épületére a vörös-sárga  oroszlános zászlót húzták fel. Bíborvörös mezőben jelent meg a címer, benne az ezüsttel fegyverzett aranyszínű oroszlán, körülötte rózsák.

A zászló kérdése 1918-ban a polgárháború után került ismét napirendre. A finn parlament 1918 tavaszán tárgyalta a kérdést, és május 27-én elfogadta az alkotmány bizottságának javaslatát egy új nemzeti szimbólumra.

A finn zászlón fehér színű háttérben egy kék skandináv (latin) kereszt látható. Két formája van: a nemzeti és az állami zászló. A színeket a nemzet nagy költője, Zakari Topelius ihlette a hó fehér és a tavasz kék színéből. Hivatalos jogi szabályozására 1918. május 29-én került sor (a terveket Ero Snellman és Bruno Tuukkanen készítette), majd 1978-ban módosították, a kereszt sötétebb árnyalatú lett.

A nemzeti zászló derékszögű, arányai a következők: magassága 11, szélessége 18 egység. A kereszt szélessége 3 egység, színe kék, a mezők magassága 4 egység, hosszuk 5 egység a zászlórúdnál és 10 egység a lobogónál. A nemzeti zászlót minden finn állampolgárnak joga van kitűzni. A finn hajók felségjeléül is ez szolgál.

Az állami zászló alakja derékszögű (téglalap alakú) vagy fecskefarkú. Az állami zászlón a kék kereszt közepén, négyzetben a finn címer helyezkedik el. A négyzetnek sárga szélei vannak, ezek szélessége a kereszt szélességének 1/40-ed része.

Az állami hivatalok és intézmények, mint például a parlament, a kormány, egyes minisztériumok, a Legfelsőbb Bíróság, a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság, kormányszervek, az állami tartományi hivatalok, a finn diplomáciai testületek, a Finn Nemzeti Bank, a Társadalombiztosító Intézet, a Finn Tudományos Akadémia, állami egyetemek és hajók állami ünnepeken a téglalap alakú állami zászlót húzzák fel.

A Finn Védelmi Erők a fecskefarkú állami zászlót használják, mely 1 egységgel hosszabb, mint a nemzeti vagy a téglalap alakú állami zászló.

A köztársasági elnök a fecskefarkú állami zászlót használja, amelynek bal felső sarkában a kék és sárga színű Szabadság-kereszt jelenik meg.

Azt, hogy mely napokon kell a középületeket fellobogózni, törvény szabályozza. Ezek a napok a következők:

– február 28., a Kalevala és a finn kultúra napja,

– május 1., a munka ünnepe,

– június 4., C. G. Mannerheim, Finnország marsalljának születésnapja,

– június 20. és 26. között, nyárközép napja és a finn zászló napján,

– december 6., a függetlenség napja,

– a parlamenti és helyi választások, az Európa parlamenti választások és referendumok alkalmával,

– a köztársasági elnök beiktatásának napja.

Szokássá vált, hogy a törvényben előírt napokon kívül fellobogózzák az épületeket az alábbi alkalmakkor is:

– február 5-én, J. L. Runeberg költő születésnapján,

– április 9-én, Mikael Agrikola, az írott finn nyelv atyja halálának napján, valamint Elias Lönnrot néprajzkutató születésnapján mint a finn nyelv napján,

– április 27-én, a háborús veteránok napján,

– május 12-én, J. V. Snellman születésnapján,

– július 6-án, Eino Leino költő születésnapján,

– október 10-én, Aleksis Kivi író születésnapján, a finn irodalom napján,

– október 24-én, az Egyesült Nemzetek napján,

– november 6-án (svenska dagen), a svéd kisebbség napján,

– november második vasárnapján, apák napján.

 

HIMNUSZ

A finn függetlenségi küzdelmek során kiemelkedő jelentőségű volt a 19. század közepén a finn nyelv egyenjogúsításáért vívott harc. Ennek egyik élharcosa, a Finnországban (Porvoo, svédül Borga városában) született svéd nyelvű költő, Johan Ludvig Runeberg volt. 1848-ban jelentette meg a Fanrik Stals Sagner Sztól zászlós regéi című, eposzi jellegű, 34 műből álló balladaciklusát (hasonlót írt A. Mickiewicz és Vörösmarty Mihály is). Ebben szerepel nyitóversként a Vårt land, „Hazánk” címen ismertté vált vers. A 11 versszakos költemény első versszaka vált a finnség jelképévé, leendő nemzeti himnusszá, amelyet később fordított finn nyelvre Paavo Cajander.

A verset valószínűleg Vörösmarty Mihály Szózatának ihletésére írta Runeberg, melyet Herman Kellgren 1845-ben fordított svédre. A fordítás a Helsingfors Morgenblad 1845. április 14-i számában jelent meg először, majd az 1846-os Necken Kalendáriumban.

A „regékben” a svéd–finn oldalról vesztes, oroszok ellen vívott 1808–09. évi harcokról írt, amikor a Finn Nagyhercegség I. Sándor orosz cár uralma alá került. A mű nemzetet ébresztő hatása olyan magával ragadó volt, hogy ennek alapján válhatott Runeberg finn nemzeti költővé.

 

A himnusz szövege finn nyelven:

MAAMME

Oi maamme, Suomi, synnyinmaa,

soi, sana kultainen.

Ei laaksoa, ei kukkulaa,

ei vettä, rantaa rakkaampaa,

kuin kotimaa tää pohjoinen,

maa kallis isien.

 

A himnusz szövege svéd nyelven:

VÅRT LAND

Vårt land, vårt land, vårt fosterland,

Ljud högt, o dyra ord!

Ej lyfts en höjd mot himlens rand,

Ej sänks en dal, ej sköljs en strand,

Mer älskad än vår bygd i nord,

Än våra fäders jord.

J. L. Runeberg

 

Magyar fordításban:

HAZÁNK

Hazánk, hazánk, te drága szó,

Zendülj az ajkakon!

Nincs bérc, egekre felnyúló,

Se völgy, se part oly bájoló

Sehol, mint itten északon,

Öledben ősi hon.

A költeményt többen is megzenésítették. A legértékesebbnek Frederik Pacius 1848-ban szerzett műve bizonyult. Német származású zeneszerző volt (1809–91), mégis elnyerte a „finn zene atyja” címet. Pacius himnusza előtt Finnországban az angol himnuszból átvett dallamot énekelték. Néhány évtizedig mindkettőt használták. A finn himnusz dallama szólt 1918–40 között Észtországban is. 1990 óta ez Észtország himnusza is, természetesen más szöveggel.

 

KITÜNTETÉSEK

A Finn Köztársaság erőteljesen nemzeti jellegű kitüntetési rendszerének legfontosabb elemei közvetlenül a nemzeti függetlenség elnyerését követő időszakban jöttek létre, a Szabadságkereszt Rend 1918-ban, a Finn Fehér Rózsa Rend 1919-ben. A második világháború idején – 1942-ben – egy további rendet, a Finn Oroszlán Rendet alapították meg. E kitüntetési rendszer alapjaiban napjainkig változatlanul fennmaradt. Sajátos (modern) elismerésekként alapították – 1952-ben – Finnország Olimpiai Érdemkeresztjét, illetve – 1945-ben – Finnország Sport Érdemkeresztjét.

 

SZABADSÁGKERESZT REND (VAPAUDENRISTIN rITARKUNTA): Eredetileg 1918. március 3-án alapította báró Carl Gustaf von Mannerheim marsall, a finn főparancsnok, a finn szabadságharcban szerzett érdemek jutalmazására. 1939. december 8-án a finn–szovjet (úgynevezett téli) háborúban megújították. 1940. december 16-tól lett lényegében rend, amely háborús és békeidőszakokban egyaránt adományozható.

A rend a finn hadsereg tiszti, tiszthelyettesi, legénységi állományú személyei számára katonai érdemekért, polgári személyeknek a védelem terén elért érdemekért adományozható. Kollektíváknak, így katonai egységeknek, intézményeknek stb. is adható. Külföldiek is elnyerhetik.

Rendi szervezete van, élén nagymesterként a finn hadsereg főparancsnoka áll. A rend ünnepnapja június 4. (Mannerheim marsall születésnapja.)

A rend katonai, illetve polgári tagozatból áll. Ezek jelvényeit – a tagozatnak megfelelően – kardokkal, illetve azok nélkül adományozzák. Mindkét tagozat nagykeresztből, I–IV. osztályból áll. Az I. osztálynak két fokozata van.

A nagykereszt (egészen kivételes esetekben) „gyémántokkal” is adományozható. Kiemelt háborús érdemek elismerésére e rend jelvényei „tölgyfalombbal” is adományozhatók.

Háború esetén egészen különleges vitézségért, illetve vezetési érdemekért – katonák – a „Szabadságkereszt Mannerheim Keresztjének lovagjai” lehetnek (I–II. osztály). Egészségügyi személyzet a rend III. és IV. osztályát vöröskeresztes jelképpel ékesítve nyerheti el. Hősi halottak után az úgynevezett Gyászkereszt adományozható. Más háborús áldozatokért úgynevezett Gyászérem adható ki.

A rendhez (kitüntetéscsoporthoz) érmek is tartoznak. Így katonák „Szabadságérmet” kaphatnak (I–II. osztály). Polgári személyek (különleges érdemek elismeréseként) Arany Érmet kaphatnak, illetve elnyerhetik az Érdemérmet (I–II. osztály).

Rendjel: A rendjel az egyes osztályok esetében eltérő méretű, illetve zománcozású (fehér, fekete vagy kék) az egyes osztályoknak megfelelően. A rend jelvénye áttört babérkoszorúról függ le. A katonai tagozat esetében a rend jelvénye egy olyan koszorúról függ le, melyben (a nyugat és kelet harcát szimbolizáló) karéliai címermotívum látható. Balról egy kardot tartó, jobbról egy szablyát tartó, felemelt páncélos kar. A rendjel fehér (fekete vagy kék) zománcozású, úgynevezett György-kereszt. A középmedalionban heraldikai rózsa látható (jellegzetes finn heraldikai kép). A kereszt felületén arany- vagy ezüstszínű álló horogkereszttel (amely szintén jellegzetes finn szimbólum).

Rendi csillag: Osztályonként eltérő méretekben. Ötágú, sima sugaras, ezüst rendi csillag. Fekete középmedalionban, arany heraldikai rózsa, mögötte álló, arany horogkereszt, aranyszegélyű vörös körgyűrűben – aranybetűkkel – „ISÄNMAAN PUOLESTA” felirat. Rovátkolt külső körgyűrűvel. A katonai tagozat jelvényein a középmedaliont átszúró két aranykard is látható (a markolatuk lent, a pengéjük hegye pedig fent van).

Szabadság Érem: A háborúban adományozott változat: kerek érem, az osztálynak megfelelő színnel. Az előoldalon, középen, kardot tartó finn oroszlán (az államcímer részlete), gyűrűben felirat: „URHEUDESTA – FÖR TAPPERHET”. A hátoldalon „SUOMEN KANSALTA” felirat háborús évszámmal.

A békében adományozott változat: kerek érem, az osztálynak megfelelő színnel. Az előoldalon, középen, kardot tartó finn oroszlán (az államcímer részlete), gyűrűben felirat: „FÖR FOSTERLANDET”. A hátoldalon „SUOMEN KANSALTA” felirat.

A Szabadságkereszt Érdemérme ugyanilyen.

A rendi szalag a katonai tagozat esetében vörös, szélein keskeny fehér sávokkal, vörös szegéllyel. A polgári tagozat estében sárga, osztályonként változó, vörös sávokkal. A Szabadság Érem szalagja kék, keskeny fehér sávokkal, illetve vörös, sárga sávokkal. A Szabadságkereszt Érdemérme szalagja zöld, középen fekete, oldalain vörös sávokkal, zöld szegéllyel. A Szabadságkereszt Gyászkeresztje, illetve a Szabadságkereszt Gyászérem szalagszíne fekete.

 

FINN FEHÉR RÓZSA REND (SUOMEN VALKOISEN RUUSUN riTARIKUNTA): 1919. január 28-án alapította Finnország akkori államfője, báró Mannerheim, Carl Gustaf (akkor kormányzó/régens). Bizonyos módosításoktól eltekintve azóta folyamatosan adományozták. Általános érdemrend, hazaiaknak különleges érdemekért, külföldieknek a Finnországért teljesített érdemek elismeréseként kerül kiadásra.

Háborús időszakban, az ellenség előtt teljesített hőstettek elismerésére is adható. Alkalmi és I–V. osztálya van. Hőstettekért „kardokkal” is adományozható. Egészen különleges elismerésként „gyémántokkal” is adhatók az egyes osztályok.

Rendi szervezete van, élén – nagymesterként – a Finn Köztársaság mindenkori elnöke áll. A rend ünnepnapja december 6. (a finn függetlenség elnyerésének napja).

A rendhez tartozik a Finn Fehér Rózsa Jel, amelyet csak nők kaphatnak meg. Idetartozik a Finn Fehér Rózsa Érem (I–III. osztály) is.

E kitüntetésekre a tulajdonosok halálát követően visszaadási kötelezettség hárul.

Rendi lánc (aranylánc): Stilizált arany fenyőágak (9×) és fehér zománcozású, arany heraldikai rózsák (9×). A középső tagról – függőleges fenyőág – függ le a rendjelvény. Az egyes elemek egymáshoz láncszemekkel kapcsolódva alkotják a rendi láncot.

Rendjel: Az egyes osztályoknak megfelelően eltérő méretű. (Az V. osztály esetében a jelvény ezüstszínű, nincs zománcozva.) Aranyszegélyű, fehér zománcozású György-kereszt, a keresztszárak között kardot tartó finn oroszlánokkal. Aranyszegélyű, kék középmedalionban arany heraldikai rózsa. „Kardokkal” történő adományozásánál a középmedaliont két aranykard szúrja át (a markolatok lent, a kardok hegye pedig fent van).

Rendi csillag (a lánchoz, illetve a nagykereszthez): Ötágú, sima sugarú, ezüst rendi csillagra helyezett, megfordított, ötágú – brillantírozott – arany rendi csillaggal. Világoskék középmedalionban fehér, arany heraldikai rózsával. Aranyszegélyű, fekete körgyűrűben aranybetűkkel „ISÄNMAAN HYKÄKSI” felirattal.

Rendi csillag (a középkereszthez): A megfordított, ötágú – brillantírozott – rendi csillag ezüst. „Kardokkal” történő adományozásánál a középmedaliont két aranykard szúrja át (a markolatok lent, a kardok hegye pedig fent van).

A szalag színe kék.

Finn Fehér Rózsa Jel: Jelvénye megfelel a rend V. osztályának.

Finn Fehér Rózsa Érem: Az osztálynak megfelelő színezésben. Kerek érem. Megismétlődik rajta a rendjel ábrázolása.

 

FINN OROSZLÁN REND (SUOMEN LEIJONAN rITARIKUNTA): 1942. szeptember 11-én alapították. Általános érdemrend, háborúban is adományozható. Hazaiak és külföldiek egyaránt elnyerhetik. I–V. osztálya van. Katonai érdemekért „kardokkal” kerül adományozásra. Rendi szervezete élén – nagymesterként – a Finn Köztársaság mindenkori elnöke áll. A rend ünnepnapja december 6. (a finn függetlenség elnyerésének napja).

A rendhez tartozik a „Finn Oroszlán Rend Érdemkeresztje”. Ezt tiszthelyettesek, illetve polgári személyek kaphatják meg.

1943. december 10-én alapították a „Pro Finlandia Érmet”. Ezt írók, művészek elismerésére szánták, a „parancsnoki” osztály után sorolták be.

E kitüntetésekre a tulajdonosok halálát követően visszaadási kötelezettség hárul.

Rendjel: Az egyes osztályoknak megfelelően eltérő méretű. Az V. osztály esetében a jelvény ezüstszínű, csupán a középmedalion zománcozott. Aranyszegélyű, fehér zománcozású György-kereszt. Vörös középmedalionban arany finn oroszlán. Keskeny vörös szalagokkal összekötött, arany körgyűrűvel. „Kardokkal” történő adományozásánál a középmedaliont két aranykard szúrja át (a markolatok lent, a karok hegye pedig fent van).

Rendi csillag (a nagykereszthez): Ötágú, sima sugaras, ezüst rendi csillagra helyezett, megfordított, ötágú – brillantírozott –, aranyozott rendi csillaggal. Vörös középmedalionban arany finn oroszlán, keskeny vörös szalagokkal összekötött, arany körgyűrűvel.

Rendi csillag (a középkereszthez): Az ötágú – brillantírozott – rendi csillag ezüst. A középmedalionja azonos a nagykereszt csillagánál leírttal.

Finn Oroszlán Rend Érdemkeresztje: Jelvénye megfelel a rend V. osztályának.

Pro Finlandia Érem: Kerek (arany-) érem. Az előoldal megfelel a rendjel középmedalionjának, csak zománcozatlan kivitelben. A hátoldalon „PRO FINLANDIA” felirat. Ide bevésik a kitüntetett nevét.

A szalagok színe vörös.

 

FINNORSZÁG OLIMPIAI ÉRDEMRENDJE (SUOMEN OLYMPIALAINEN): 1952-ben, a helsinki olimpiai játékok alkalmával alapították az olimpiákon szerzett érdemek elismerésére. I–II. osztálya van. Egyidejűleg alapították meg Finnország Olimpiai Érdemérmét is.

Rendjel: Osztályonként eltérő méret, illetve jelleg. A rendjel az olimpiai lángot ábrázoló tagról függ le. Aranyszegélyű, fehér zománcozású, ötszárú kereszt. Középen arany olimpiai öt karikákkal. A keresztszárak között stilizált arany fenyőágakkal, illetve alul, a keresztszárak között, arany finn oroszlánnal.

A szalag színe kék, középen három, szélein egy-egy keskeny fehér sávval (Finnország nemzeti színei).

 

FINNORSZÁG SPORT ÉRDEMKERESZTJE (SUOMEN URHEILUN aNSIORSITI): 1945. március 1-jén alapították. Olyan személyeknek adományozható, akik a finn sportélet, illetve a finn sportnevelés területén kiemelkedő érdemeket szereztek. Hazaiak és külföldiek egyaránt elnyerhetik.

I–III. osztálya van. Az I. osztályt csak finnek kaphatják meg. Ennek egy időben csak tizenkét élő kitüntetettje lehet (zárt rendi osztály).

A rendet a Közoktatásügyi Minisztérium adományozza február 25-én (ez Ivan Wilksman professzor, korábbi jeles finn sportvezető születésnapja). Az érdemkereszthez tartozik az ugyanakkor létrehozott „Finnország Sport Érdemérméje” kitüntetés is.

Érdemkereszt: Az osztályoknak megfelelően eltérő alakban. A harmadik osztály jelvénye ezüstszínű, stilizált babérkoszorúról függ le. Az előoldalon aranyszegélyű, fehér szegélyes, kék György-kereszt, a keresztszárak között stilizált koszorúval. A középmedalionban két kéz által tartott labdával. Az arany körgyűrű – stilizált – babérkoszorú. A hátoldalon heraldikai rózsa, „URHEILU ISÄNMAA” felirattal.

A szalag középen keskeny, fehér-kék sávokból áll. Szélein szélesebb kék sáv, oldalain keskeny fehér sávokkal.

 

ÜNNEPEK

Nemzeti ünnep

A FÜGGETLENSÉG NAPJA: December 6. – 1917-ben ezen napon nyilvánította ki Finnország függetlenségét Oroszországtól.

 

Egyéb munkaszüneti napok

Január 1. – Újév napja.

Január 6. – Vízkereszt.

Nagypéntek, húsvéthétfő.

Május 1. – A munka ünnepe: utcai karneválokat tartanak, amelyeken a munkásokat és a tavaszt ünneplik az emberek.

Áldozócsütörtök.

Pünkösdvasárnap.

Június 20. és 26. között: Nyárközép. Hagyományos szokás, a nyárközép ünnepét a finnek tóparti máglyatüzekkel ünneplik, a városiak vidékre utaznak, és az országban mindenhol kitűzik a kék-fehér nemzeti zászlókat. Nyárközép előestéje részleges munkaszüneti nap, mert az iskolák és hivatalok egész nap zárva tartanak, de az üzletek a nap egy részében nyitva vannak.

Mindenszentek napja.

December 24–26. – Karácsony.

 

NEMZETI EMLÉKHELYEK

Suomenlinna: Helsinki közelében fekvő erődsziget. A Finn Nagyhercegség évszázadokig a Svéd Királyság része volt (a svédek 1150 óta hódították meg a finn területeket), és az ország számos nevezetessége a svéd uralom maradványa. A svédek 1748-ban a Helsinki közelében fekvő szigetre egy hatalmas erődöt építettek a finn területeken állomásozó csapataik bázisául. Az erődöt Sveaborgnak („Svédország erődje”) nevezték el. 1808-ban Oroszország megszerezte a gyengülő Svédországtól a finn területeket, és a cári birodalom részének nyilvánította a Finn Nagyhercegséget. 1917-ben Finnország kivívta Oroszországtól függetlenségét, és az erődöt Suomenlinna („Finnország erődje”) névre keresztelték át. Ma a vár a világörökség része, épületében múzeumok találhatók, de a szigeten még ma is állomásoznak katonák.

 

RAUMA: Finnország egyik legrégibb kikötője a Botnia-öbölben. Egy ferences monostor körül épült ki, ahol még most is áll a 15. századi Szent Kereszt-templom. Az ősi északi faszerkezetes építészet szép példája.

 

PARLAMENT: 1927 és 1931 között épült fel Helsinkiben a független Finnország országgyűlése számára. A függetlenség kinyilvánításakor szinte azonnal felmerült egy parlamenti épület szükségessége. 1923-ban pályázatot hirdettek először a parlament épületének helyére, majd az épület megtervezésére. Az építkezés 1926-ban kezdődött, és 1931-ben avatták fel a finn országgyűlés ma is működő épületét.

 

SUURKIRKKO (SZENT MIKLÓS-TEMPLOM, lUTHERÁNUS kATEDRÁLIS): Az 1852-ben épült nagy kupolájú katedrálist Helsinki jelképének tekintik. Az építmény a neves építész, Carl Ludvig Engel munkája volt, aki Helsinki legfontosabb épületei (kormánypalota, katedrális, az egyetem főépülete) mellett Tallinn és Szentpétervár egy részét is tervezte.

 

USPENSKIJ-SZÉKESEGYHÁZ: Az 1868-ban épült székesegyház az orosz uralom idejét idézi. (Aranyozott hagymakupolájával akár Moszkvában is állhatna.) Skandinávia legnagyobb ortodox temploma.

KORMÁNYPALOTA: Szintén Engel tervezte épület az orosz uralom idejéből. A szenátus számára épült 1818 és 1822 között. 1917-ben Finnország kinyilvánította függetlenségét, és a szenátus épületét kormánypalotának nevezték el, és itt kapott helyet a finn kormány. Ma a miniszterelnöki hivatal, az igazságügy-miniszter és a pénzügyminiszter hivatala és a kormány tanácstermei találhatók itt.

 

HELSINKI EGYETEM: Elődjét, a Turku Királyi Egyetemet még a svéd időszakban alapította Krisztina királynő 1640-ben. Az orosz uralom idején 1827-ben a nagy tűzvész, mely Turku nagy részét elpusztította, az egyetemet is erősen megrongálta. Így I. Miklós orosz cár az egyetemet Helsinkibe költöztette, amely 1812 óta volt Finnország fővárosa. Az egyetemet ekkor Finnország Császári Sándor Egyetemének nevezték. 1917, a független Finnország megalakulása után kapta az egyetem mai nevét.

 

MÄNTYNIEMI: A köztársasági elnök hivatalos rezidenciája, 1993-ban készült el.

 

KESÄRANTA: A miniszterelnök hivatalos rezidenciája. A parkos környezetben álló régi villa 1904-től az orosz cár finnországi képviselőjének volt hivatalos rezidenciája 1917-ig, a finn függetlenség kikiáltásáig.

 

EGYÉB NEMZETI SZIMBÓLUMOK

A FINN HAJADON: Szőke hajú, kék szemű karcsú fiatal lány finn nemzeti viseletben. A 19. század óta a finnek nemzeti szimbóluma. Eredete még a 18. századig megy vissza, III. Gusztáv svéd király 1779-es finnországi (ekkor Finnország a Svéd Királyság része volt) látogatásának emlékére kiadott emlékérmen látható az ókori római ruhában ábrázolt svéd király mellett a finneket jelképező, pajzsra támaszkodó koronás hölgy. A svéd uralom után, az orosz uralom idején jelent meg aztán a népviseletbe öltözött fiatal lány, akit Aura néven is emlegettek, valószínűleg a Turku (a finnek fővárosa 1812-ig) melletti Aura folyó után. Megjelenése a skandináv párhuzamoknak is köszönhető: a svédek Svea, a dánok Dana, a norvégek Nore nevű lányalak-szimbólumának. Sokáig ez a lányalak volt a finnek egyetlen jelképe. Alakja megjelent az irodalomban, majd később a fotó- és filmművészetben.

 

TERMÉSZETI SZIMBÓLUMOK: A medve, hattyú, sügér, nyír, gyöngyvirág és gránit szimbólumokat hivatalosan az 1980–90-es években népszavazáson választották ki, de mindegyik szimbólum népi hagyományokból ered. Mindennek egyik célja az volt, hogy felhívják a figyelmet a finn természet és élővilág szépségeire és értékeire. A hattyú alakja már több ezer éves múltra tekint vissza (látható az Onega-tavi sziklarajzokon), és a finn irodalom régóta szimbolikus figurája. A repülő fehér hattyú alakja a kék égen a finn zászló (fehér alapon kék kereszt) fordítottját mutatja. A medve szintén ősi totemállat volt, de használata az utóbbi évtizedekben visszaszorult, főként mert a szomszédos Oroszország egyik jelképe is a medve lett. A nyírfa a finn erdőségek egyik leggyakoribb fája, a finn táj jellegzetes alakja. A finn hajadont is legtöbbször egy nyírfa mellett ábrázolják. A folyami sügér Finnország leggyakoribb hala és így leggyakoribb halétele is. A gránit pedig a finn táj alapvető kőzete, és így építőköve.

 

KANTELE: Az ősi finn kultúrát jelképező, egy csuka állkapcsából készült pengetős hangszer. A Kalevalában (a finn eposzok Lönnrot néprajztudós által a 19. században összeállított gyűjteményében) Veinemöinen, az énekes ezen a hangszeren játszik. A kantele a Kalevala nyomán lett a finnek nemzeti hangszere.

Begegnungen09_Zimmermann

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 9:243–258.

SUSAN ZIMMERMANN

Die ungarische Frauenbewegung und die „sexuelle Frage” zu Beginn des 20. Jahrhunderts1

 

Die ungarische Frauenbewegung der Jahrhundertwende beschäftigte sich mit einem weiten Feld von gesellschaftlichen und politischen Problemen. Frauen waren vom Wahlrecht ausgeschlossen und genossen im bürgerlichen Recht einen gegenüber den Männern wesentlich nachteiligeren Status. Sie hatten im Erwerbsleben mit zahlreichen Diskriminierungen zu kämpfen und waren von der Ausübung verschiedener Berufszweige de facto oder auch de jure ausgeschlossen. Sie hatten nur zu einigen wenigen Zweigen der universitären Bildung Zugang, und das Mädchenschulwesen vermittelte Bildungsinhalte, die nicht dazu geeignet waren, Frauen darauf vorzubereiten, dass sie selbst für ihren Lebensunterhalt zu sorgen hatten.

Dass sich die unterschiedlichsten Flügel der Frauenbewegung auch mit der „sexuellen Frage”, mit Prostitution, „Mädchenhandel” und mit „Sexualreform” sowie den sexuellen Beziehungen der Geschlechter überhaupt befassten, ist weniger bekannt. Die Kritik der Frauen an den bestehenden Verhältnissen und ihr Streben nach Veränderung speiste sich dabei aus ihren Erfahrungen mit der ungarischen Gesellschaft ebenso wie aus den Diskussion und Visionen der internationalen Frauenbewegung, die zu Beginn des 20. Jahrhundert ihre Blütezeit durchlebte.

In der ungarischen Frauenbewegung standen sich das Lager der hierarchischen Integrationistinnen und jenes der individualistischen Modernistinnen gegenüber. Zu letzterem zählten die sog. radikalen Feministinnen und die Sozialdemokratinnen, zu ersterem der sog. gemäßigte Flügel der bürgerlichen Frauenbewegung und die Katholikinnen. Während die hierarchischen Integrationistinnen die „sexuelle Frage” in erster Linie als Sittlichkeitsproblem behandelten, spielten für die Modernistinnen sozioökonomische Verhältnisse, die die Beziehungen der Geschlechter beeinflussten und formten, eine wichtigere Rolle. Im Vergleich zu anderen Ländern nahm die öffentliche und explizite Auseinandersetzung mit der „sexuellen Frage” in der ungarischen Frauenbewegung einen bescheidenen Platz ein.

Sexuelle Verhältnisse und das Streben nach deren Veränderung

Integrationistinnen wie Modernistinnen in der Frauenbewegung setzten sich gleichermaßen, aber auf grundverschiedene Weise mit den sexuellen Verhältnissen in der ungarischen Gesellschaft auseinander. In den Augen des Feministák Egyesülete [Verein der Feministen] (FE), des Vertreters des bürgerlichen Flügels der Modernistinnen, gehörte die „sexuelle Frage” zwar prinzipiell zu den wichtigsten Themen der Frauenbewegung. Doch sah sich auch dieser Verein gezwungen, in seiner diesbezüglichen Politik zumindest nach außen hin äußerst vorsichtig vorzugehen. Der Grund dafür lag in spezifischen Erfahrungen und strategisch-taktischen Erwägungen. Die Führungspersönlichkeiten des Vereins betrachteten die sexuellen Verhältnisse, die Kultur bzw. Unkultur der Geschlechterbeziehungen in ihrem Lande als katastrophal frauenfeindlich und den Machoismus in diesem Bereich als bis auf weiteres undurchdringlich dominant. Immer wieder brachte der FE in seiner Monatszeitschrift zumeist kommentarlose Kurzmeldungen, die diese Verhältnisse illustrieren sollten. Die Rede war dann etwa von einem Grundbesitzer aus der „Provinz”, dessen Erbschaft unter 58 von ihm gezeugten Kindern aufgeteilt werden musste oder von einer Sondergenehmigung des zuständigen Ministers, durch die es einem berühmten Grafen möglich wurde, ein 13-jähriges Mädchen zur Frau zu nehmen.2 Róza Schwimmer persönlich ließ sich von einer Broschüre aus der Fassung bringen, die eine staatlich subventionierte ungarische Touristikagentur herausgegeben hatte. Das Heftchen lag unter anderem in den Coupés der Eisenbahnwagons aus und enthielt ein Kapitel mit der Überschrift „Budapest bei Nacht”. Laut R. Schwimmer erging sich die Broschüre in offenen Anpreisungen jener ungarischen Frauen, die männlichen Besuchern in den Nachtlokalen und auf den Straßen der Hauptstadt unabhängig von der Jahreszeit zur Befriedigung all ihrer Wünsche zur Verfügung stünden. So sei es denn auch kein Wunder, kommentierte Schwimmer, wenn die ungarischen Frauen im Ausland ein niedriges Ansehen genössen. „Denn solange die ungarische Frau hier im Lande keine Achtung genießt, kann dies auch anderswo nicht anders sein. Und hier im Lande wird sie nicht geachtet.” Mit Zufriedenheit nähmen die ungarischen Männer den Export ungarischer Prostituierter, der sog. „Hungaras” sogar als besondere Errungenschaft des Landes zur Kenntnis, und dasselbe gelte für das gleichfalls berühmt-berüchtigte Budapester Nachtleben: „Stolz ist der Gastgeber: seine Frau hat dem Gast gefallen.” Umgekehrt fänden all diese Verhältnisse ihren Widerschein darin, dass das weibliche Element im nach außen hin zur Schau getragenen öffentlichen Leben zur Gänze fehle. Das Ausland könne unter diesen Bedingungen gar nichts anderes schließen, als „dass Kultur und Zivilisation in Ungarn reine Männersache ist, während die Frauen den Männern nur in den Stunden der Ausschweifung Partner sind.”3

Eine Bestätigung fanden diese Wahrnehmungen in jenen Erfahrungen, die der FE machen musste, wenn er sich doch einmal öffentlich mit Aktivitäten zur „sexuellen Frage” versuchte. „[P]öbelhafte Beschimpfung der Frauenrechtler [sic!]” und einen Sturm der Entrüstung riefen zum Beispiel „das öffentliche Behandeln der sexuellen Aufklärung hervor” oder eine öffentliche Aufklärungsreihe über Fragen der weiblichen Gesundheit und Hygiene hervor.4

Aufgrund dieser Verhältnisse übte sich der FE hinsichtlich der Auseinandersetzung um die „sexuelle Frage” bald in einer öffentlichen Zurückhaltung, wie sie ähnlich keinen der übrigen Bereiche der Vereinspolitik kennzeichnete. Man wich damit auch von der eigenen, in vieler Hinsicht in geradezu erstaunlichem Maße durchgehaltenen Strategie ab, dergemäss (zumindest) alle Themen und Politikmuster, die die „Radikalen” in der internationalen Frauenbewegung aufgriffen, in Ungarn unter dem Schirm des FE Platz finden sollten. Ungeachtet dieser innenpolitischen Vorsicht hinsichtlich der „sexuellen Frage” waren die diesbezüglichen politischen Absichten zumindest der dominierenden Kräfte im FE von jenen Grundmotiven angeleitet, die Theorien und Strategien des „radikaleren” Flügels der internationalen Sexualreformbewegung kennzeichneten. Ausgangspunkt dieser Herangehensweise war die Überzeugung, dass die „Loslösung der sexuellen Verhältnisse von ökonomischen Rücksichten” den „Kern der Frauenbewegung” überhaupt ausmache.5 Solange die Frau in der Ehe ökonomisch vom Manne abhängig sei, weil sie wegen der Sorge für Kinder oder aus anderen Gründen keiner eigenen Erwerbsarbeit nachging, sei eine gleichberechtigte und ehrliche Beziehung der beiden Partner nicht möglich. Unter diesen Verhältnissen sei es nicht erstaunlich, dass auch die Frauen selbst in ihrem Partner den Hausherrn, das Familienoberhaupt sähen, „aber über ihre Ehemänner, den Menschen, [nichts] wissen”.6 Erst nach einer Trennung der ökonomischen und der emotionalen Sphäre und der geschlechtlichen Liebe von der Fortpflanzung könnten sich die Geschlechterbeziehungen überhaupt zu menschlichen Beziehungen im eigentlichen Sinne entwickeln. Die so entstehende, „auf edleren, reineren Idealen aufbauende Ehe” und Liebe würde dann nur noch „die intimste und eigenste Angelegenheit zweier Menschen” sein und „nur ihnen allein [gehören]”.7 Solche auf innerer Anziehung und gegenseitiger Achtung zweier Menschen beruhende Liebesbeziehungen bedurften, so weiter die Grundposition des FE, im Grunde des rechtlichen Rahmens der formalen Eheschließung nicht. Die sog. „freie Ehe” sollte daher, solange sie auf diesen Prinzipien beruhte, der offiziell geschlossenen Ehe gleichgestellt werden. Die herrschende Sexualmoral setze dagegen für Frauen und Männer unterschiedliche Standards. Während jeder „Fehltritt” der Frau zu deren gesellschaftlicher Ächtung führe, würde der Bordellbesuch der Männer ebenso toleriert wie ihre außerehelichen Verhältnisse.8

Mit alledem wurde insgesamt ein spezifisch modernistisch-individualistisches Ideal der privaten bzw. persönlichen Geschlechterverhältnisse gezeichnet. In letzter Konsequenz lag diesem eine positive Bewertung der Herauslösung des „Ökonomischen” aus allen anderen sozialen Beziehungen zugrunde. Der Kern der Problematik, die die Lage der Frauen in den zeitgenössischen Geschlechterbeziehungen bestimmte, wurde einesteils im Fortbestehen individueller Unfreiheit und Ungleichheit von Frauen in dieser Ökonomie und in jenen Bereichen der Gesellschaft ausgemacht, in denen traditionelle Verhältnisse überlebt hatten. Andernteils spielte die Ungleichheit der Geschlechter im (Privat-)Recht eine bedeutende Rolle. Das Ideal, das die Sexualreform anstrebte, waren Geschlechterbeziehungen, die sich als materieloses und sozioökonomisch nicht gebundenes Verhältnis darstellten, während die „Nachwuchsproduktion” an gesellschaftliche Wunschvorstellungen angepasst, geplant und gesteuert werden konnte und sollte.

Die Arbeiterinnenbewegung hing zwar im Prinzip ähnlichen Idealvorstellungen zur Lösung der „sexuellen Frage”, setzte sich für diese in der Öffentlichkeit allerdings nur in ihrer allerersten, radikalen Phase ein. Zu diesem Zeitpunkt bekannten sich die Sozialdemokratinnen offensiv zum Ideal der „freien Liebe” und der Gleichberechtigung für die Ehe ohne Trauschein.9 Mariska Gárdos kündete auf dem Kongress der SPU von 1905 und in Zeitungsartikeln „[o]ffen und unerschrocken” von der „Existenzberechtigung der freien Liebe, ja sogar ihre[r] Überlegenheit gegenüber den Unsittlichkeiten, die sich unter dem Deckmantel der Ehe vor unseren Augen abspielen”.10 Neben anderen Erfahrungen dürfte es insbesondere der Eindruck der auch sexuellen Auslieferung weiblicher Erwerbstätiger gewesen sein, der als Triebkraft hinter der Beschäftigung mit den sexuellen Verhältnissen in der zeitgenössischen Gesellschaft stand. Dabei achteten die Sozialdemokratinnen zumeist peinlich darauf, die wirklich schlimmen Formen sexueller Übergriffe unter Berufung auf ökonomische Abhängigkeiten den männlichen Vertretern der besitzenden Klasse bzw. den Arbeitgebern, keinesfalls aber den eigenen Genossen anzulasten.11 In ihren nach 1945 verfassten Erinnerungen dagegen berichtet eine der Aktivistinnen der frühen Stunde eindringlich davon, dass ähnliche Verhaltensformen auch bei Kollegen weit verbreitet gewesen seien. Selbst bei den organisierten Arbeitern habe „im Zentrum [des] Interesses das Pferderennen, die Karten und das Trinken und bei den unverheirateten noch die Straßenmädchen [gestanden]. Und um die in ihrer Nähe arbeitenden jungen Mädchen in Verlegenheit zu bringen, erzählten sie laut die Spritztouren vom Samstagabend und vom Sonntag, mit Worten, die die jungen Mädchenohren beleidigten, und sie lachten laut, wenn diese rot wurden.” In der zeitgenössischen sozialdemokratischen Frauenpresse dagegen wurden – wenn überhaupt – die „groben Scherze” männlicher Kollegen, die die Arbeiterinnen in den Fabriken ertragen mussten, als die sehr viel weniger fatale Hälfte sexueller Männermacht dargestellt. Wo nämlich solche Scherze der Klassengenossen die Arbeiterinnen erschreckten, dort sei es kein Wunder, dass die Arbeiterinnen den süßen Worten und Versprechungen der Fabrikanten erlägen und auf diese Weise zu gefallenen Frauen würden.12

Der integrationistische Flügel der Frauenbewegung, repräsentiert in erster Linie durch deren Dachorganisation, den Magyarországi Nõegyesületek Szövetsége [Bund der Frauenvereine Ungarns] (MNSz) und die Katholikinnen, hütete sich davor, die „sexuelle Frage” in einer ähnlich expliziten Form wie die Anhängerinnen der Sexualreform zum Thema frauenbewegten Diskurses zu machen. Die Vorstellungen über Sittlichkeit im Lager der Integrationistinnen waren dergestalt, dass explizite Ausführungen zu sexuellen Angelegenheiten im engeren Wortsinn schlichtweg unvorstellbar waren. Bei Vertreterinnen dieser Linie war jene Hemmung gewiss stark verbreitet, die davon abhielt, das Thema Sexualität in der Öffentlichkeit explizit zur Sprache zu bringen. An der Institution der Ehe in ihrer hergebrachten Form und den damit verbundenen offiziell hochgehaltenen Moralvorstellungen wollten sie keinesfalls rütteln. Die Integrationistinnen beschränkten sich daher in theoretisch-ideologischer Hinsicht auf hochgradig verschlüsselte Stellungnahmen und allgemein Moralisches’. Im Rahmen ihrer praktisch-politischen Bestrebungen allerdings spielte die „sexuelle Frage” im weitesten Sinne eine sehr wichtige, ja, sogar eine wichtigere Rolle als bei den Modernistinnen. Dies hing eng damit zusammen, dass die Integrationistinnen auch jene Probleme als Fragen der Moral behandelten, die nach Meinung der Modernistinnen durch ökonomische, soziale und rechtliche Reformen gelöst werden mussten.

Deutlich wurde dieser Unterschied vor allem im Rahmen der Patronagetätigkeit – d.h. Schutz- und Betreuungstätigkeit für Arbeiterinnen, Dienstbotinnen und weibliche Minderjährige, der sich die Integrationistinnen intensiv widmeten. Diese soziale Arbeit zielte unter anderem eindeutig darauf ab, Frauen und Mädchen der unteren Sozialschichten dazu zu veranlassen, sich in ihren Beziehungen zum anderen Geschlecht an bestimmte, in den Augen der Integrationistinnen sittlich akzeptable Normen und Formen zu halten. Dabei war von Sexualität zumeist nur in verschlüsselter Form die Rede. So sollten zum Beispiel Wohnheime, die in der integrationistisch ausgerichteten Betreuungstätigkeit eine wichtige Rolle spielten, dazu dienen, „Fabrik- und Ladenmädchen”, die nicht bei ihren Eltern wohnen konnten, „von den moralischen Gefahren fernzuhalten, die mit dem Wohnen in Untermiete einhergehen” bzw. sie aus den „Krallen der quartiergebenden Frauen” zu retten, die die jungen Frauen „auch moralisch verd[erben]”. Das Leben in den Heimen sollte so familiär gestaltet sein, „dass es für den Tanz, die Orpheen etc. Entschädigung bietet”.13 Erst in den letzten Kriegsjahren traten die Katholikinnen dann mit Vorstellungen zur Ausdehnung ihrer Patronagetätigkeit hervor, bei denen die Bezugnahme auf die „sexuelle Frage” eine sehr viel direktere war als bis dato. So wurde seitens der SzMT nunmehr zum Beispiel erwogen, ein eigenes Heim für schwangere „gefallene Mädchen” zu gründen, wo diese neben körperlicher Ruhe und Pflege auch Zeit finden sollten, sich „mit den Wunden ihrer Seele und mit ihrer ehrbaren Zukunft” zu beschäftigen.14

Wollte die Sexualreform Frauen durch eine grundlegende Veränderung sexueller Normen für beide Geschlechter vom Joch der geschlechtlichen Degradierung oder Einhegung befreien, so ging es der Patronage also darum, möglichst viele Frauen gleichsam in die – auf hergebrachte Weise definierte – weibliche Ehrbarkeit hinüberzuretten’. Frauen und Mädchen sollten auf diesem Wege vor sexueller Ausbeutung und Degradierung geschützt werden. Allerdings war diese Tätigkeit der Integrationistinnen von einer eindeutigen Hierarchie zwischen den betreuenden Patronessen und ihren Klientinnen gekennzeichnet. Die ersteren wurden als sittlich-religiös überlegen und zur Erziehung der Zweiteren zweifelsohne befugt betrachtet. Die Betreuten „müssen vom schönen und nützlichen Charakter des ehrenhaften Lebens überzeugt werden. Böse dürfen wir niemals sein. Damit zerstören wir unser Ansehen. Wenn sie sehen, dass auch die Patronesse Gefangene der Leidenschaften ist, dann ist es mit jener Überlegenheit vorbei, die bislang die ruhige Selbstbeherrschung, die Überlegenheit der disziplinierten Seele ausübte.”15

Der integrationistische Flügel der Frauenbewegung – und unter den Integrationistinnen wohl am betontesten die katholische Frauenbewegung – befasste sich also in seinen praktischen Aktivitäten insgesamt sehr intensiv mit der „sexuellen Frage”, während jede Thematisierung dieses Problemkreises nach dem Muster der Sexualreform abgelehnt wurde. Bei der Auseinandersetzung der Modernistinnen vom FE mit der „sexuellen Frage” stellte sich dieses Verhältnis gleichsam umgekehrt dar. Während der Verein seine grundsätzlichen sexualreformerischen Überzeugungen der Form nach zwar zurückhaltend, inhaltlich aber eindeutig und explizit präsentierte, erreichten praktische Aktivitäten, die auf die „sexuelle Frage” Bezug nahmen, nur einen sehr bescheidenen Umfang. Ein Großteil dieser wenigen Ansätze fiel zudem in die Periode unmittelbar nach der Vereinsgründung, in die Zeit also, bevor man gerade aufgrund der Erfahrungen, die man damit hatte machen müssen, in Sachen Sexualreform den taktischen Rückzug antrat. Die Serie von Vorträgen über Gesundheit und Hygiene des weiblichen Körpers, die im Winter 1905/1906 abgehalten und in der Öffentlichkeit sofort zum Stein des Anstoßes wurde, fand über lange Jahre keine Wiederholung.16 Auf nicht ganz so eindeutige Weise und nicht ganz so rasch verschwand das Thema Sexualaufklärung von der Bildfläche.17 Als der FE 1907 bei der Gemeinde Budapest mit einer Vorlage einkam, in der er um die Einführung der Sexualaufklärung in allen hauptstädtischen Volksschulen bat, stieß er schon beim Schulinspektorat auf massive Ablehnung. In dieser Frage seien die Ansichten der Öffentlichkeit noch zu geteilt, und dass der FE mit dieser Aufgabe Ärzte betrauen wolle, sei vollkommen verfehlt. Nach dieser Abfuhr seitens der Behörden schrieb der FE noch im selben Jahr in der vereinseigenen Zeitschrift einen Preis für die Verfassung eines pädagogischen Leitfadens zur Sexualaufklärung aus. Doch es gingen nur zwei Schriften ein, die beide für ungeeignet befunden wurden.18 Nach diesen Erfahrungen beschäftigte sich der FE in der Öffentlichkeit nur noch peripher mit allgemeineren Aspekten der „sexuellen Frage” und verlegte sich ganz auf die Auseinandersetzung mit dem sehr viel konkreter faßbaren Problem der Prostitution.

 

Prostitution und Mädchenhandel

Das zuletzt genannte Thema nahm für alle Strömungen der Frauenbewegung innerhalb des großen Themenkomplexes der „sexuellen Frage” – und zwar sowohl auf theoretisch-ideologischer bzw. diskursiver Ebene, wie auch mit Blick auf eher praktisch ausgerichtete Aktivitäten – eine besonders herausgehobene Stellung ein. Für die Integrationistinnen spielte außerdem die Bekämpfung des eng mit der Prostitution selbst verbundenen „Mädchenhandels” eine entscheidende Rolle.

Kern- und Angelpunkt der Diskurse und Bestrebungen, die sich mit der Prostitution auseinandersetzten, war das zeitgenössische polizeilich-administrative System, das dieser gesellschaftlichen Erscheinung ihren organisatorischen Rahmen verlieh: die sog. „Reglementierung”. In diesem System war Prostitution nicht verboten, sondern wurde geduldet. Frauen, die sich dem „Gewerbe” verschrieben hatten, mussten sich bei der Behörde – in Budapest konkret bei der Polizei – registrieren und regelmäßig auf Geschlechtskrankheiten untersuchen lassen. Zugleich machte es sich die Polizei – und zwar in Budapest im Laufe der Jahrzehnte in zunehmendem Maße – zur Aufgabe, die sog. „geheime”, also nicht registrierte Prostitution zu verhindern, indem sie auf Straßen und an zwielichtigen’ Orten regelmäßig nach „verdächtigen Frauenspersonen” Umschau hielt und diese systematisch kontrollierte bzw. erst einmal aufgriff und auf ein Polizeirevier verbrachte. In der Folge wurden die Betroffenen dann unter Druck gesetzt, sich gynäkologisch untersuchen zu lassen. Auf diese Weise sollte festgestellt werden, ob sie sexuell unberührt waren. Wenn das Gegenteil der Fall war, so galt dies als hinreichender Beweis dafür, dass es sich bei den Betroffenen um Prostituierte handle, die sich registrieren lassen sollten. Auch Frauen, die sich der gynäkologischen Untersuchung verweigerten, wurden de facto als Prostituierte betrachtet und entsprechend behandelt.19

Zumindest bei oberflächlicher Betrachtung war die Beschäftigung mit der Prostitution, obwohl natürlich auch dies eine „heikle Frage” war, nicht so provokativ wie jene etwa mit der Sexualaufklärung für alle Volksschüler/innen, und aus bestimmten Gründen erschien die Lösung dieses Problems auch dringlicher. Als Prostituierte klassifizierte man – ungeachtet aller polizeilichen Übergriffe auf andere Frauen – doch eine einigermaßen klar umreißbare Personengruppe, die sich von der Frauenbewegung und ihrem Publikum deutlich abgrenzen ließ. Als zum Beispiel die deutsche Frauenrechtlerin Käthe Schirmacher im Jahre 1906 in Budapest auf Einladung des MNSz einen Vortrag zum Thema hielt, ließ es sich eine der Damen aus dem Publikum nicht nehmen, dieser Distanz in selten deutlicher Weise Ausdruck zu geben. „Gnädige Frau, Sie schilderten uns in beredten und ausführlichen Worten das Elend dieser Mädchen und Frauen. Sie können sich leicht vorstellen, dass wir, alle anwesenden Frauen, dieses Elend nur aus Büchern und Theaterstücken kennen. ...”20 Auch die Skandalisierung von Übergriffen der Sittenpolizei auf ebenso ehrbare wie unschuldig-naive Mädchen und Frauen, die von Sozialdemokratinnen und „bürgerlicher” Frauenbewegung gleichermaßen21 als unvermeidliche Folge der Reglementierung gebrandmarkt wurden, beruhte ja stets auf der unhinterfragten Unterscheidung zwischen dem eigenen Status und dem der ‘wirklichen’ Prostituierten. Skandalös fand man etwa am Fall einer von der Polizei aufgegriffenen jungen Schneiderinnenschülerin nicht nur, dass die Kleine nach erniedrigenden Prozeduren vom Polizeiarzt vaginal untersucht worden war, sondern auch, dass auf der Polizeistation zwangsweise mit Vertreterinnen bestimmter sozialer Schichten in Kontakt geriet. „Man führt sie in ein Zimmer und schließt die Tür hinter ihr zu. Sie ist in die Gesellschaft von zwanzig Frauen geraten; geschminkte, schäbige, aufgetakelte, traurige Gestalten. Ihre Mutter zuhause hätte sie, wenn sie bisher mit einer von ihnen ein Wort gewechselt hätte gewiss blutig geschlagen. Jetzt wenden sie sich vertraulich, oft in einer unverständlichen Diebessprache an sie, und sie kauert sich in ihrer Angst, ihrem Grauen in eine Ecke und weint bitterlich. Da bricht aus den zwanzig Mädchen die Leidenschaft, der Hohn, und sie verspotten, belehren und beschimpfen sie durcheinander; – wieso ist dieses wehleidige Rührmichnichtan auch hierhergekommen, wenn sie sich gegenüber ihnen so als etwas Besonderes fühlt?”22

Zudem definierte man als Prostituierte Frauen, die – wie hier bereits angeklungen – Lebensformen repräsentierten, die weder mit den hergebrachten strengen Sittlichkeitsnormen noch mit den Vorstellungen von Sexualreformerinnen über eine zukünftige „neue Ethik” in Einklang zu bringen waren. Und diese Frauen symbolisierten bzw. verkörperten auch die andere, jenseits der bürgerlichen Ehrbarkeit angesiedelte, bedrohliche Seite der Sexualität der eigenen Männer bzw. Söhne. „Minutenlange[n] Beifall” löste etwa jene Passage des Vortrags von Käthe Schirmacher aus, in der sie zu bedenken gab, „wie ekelhaft die Lage der ehrbaren (Ehe-)Frau gegenüber dem Manne ist, der dem Sumpf entsteigt, und welch peinvolle Wirkung auf die Mutter das Bewusstsein ausübt, dass ihr Sohn sich dorthin auf den Weg macht.”23

Beides, die in dieser Hinsicht klare Unterscheidung zwischen „Uns” und „Jenen” und das bedrohlich Andere, das die Prostituierten verkörperten, waren gewiss starke Triebkräfte der frauenbewegten Reformbestrebungen im Bereich der Prostitutionspolitik. Als Motiv der wie auch immer gestalteten sozialen oder moralischen Hilfsangebote für Prostituierte (und „Gefährdete”) und der Bemühungen um Reform oder Abschaffung der Reglementierung wurde aber auch immer wieder eine gemeinsame „Frauenwürde”24 ins Feld geführt, die es zu verteidigen bzw. eigentlich erst zu erstreiten gelte. Diese Entwürdigung betraf in den Augen von Vertreterinnen der Frauenbewegung letztlich alle Frauen – jene, deren Männer und Söhne in den Sumpf hinabstiegen, geradeso wie jene grell bemalten Gestalten, die diese im Sumpf empfingen. Diese Betrachtungsweise stand mit der Abgrenzung (der Frauenbewegung) von den Anderen keineswegs in Widerspruch. Dementsprechend fanden in den Bestrebungen der Frauenbewegung zur Frage der Prostitution gewisse Formen der Solidarität mit Prostituierten und die moralische Aburteilung dieser gesellschaftlichen Gruppe durchaus nebeneinander Platz.25

Einig war und blieb man sich auf alle Fälle hinsichtlich eines Ziels: Lebensformen und Existenz der Anderen’ sollten von der gesellschaftlichen Bildfläche gebannt werden. Die Integrationistinnen kämpften zugleich darum, dass die bis dato nur für die Frauen gültigen, strengen moralischen Normen in Zukunft auch für die Männer verpflichtend werden sollten. Den Modernistinnen gingen es demgegenüber um die Durchsetzung einer „neuen Ethik”, die an die Stelle der alten „doppelten Moral” treten sollte. Auch die „neue Ethik” sollte für beide Geschlechter gleichermaßen gültig sein, jedoch an die Stelle der traditionellen Wertvorstellungen neue ethische Normen setzen, die zwar nicht eindeutig lockerer’, auf alle Fälle aber individualistischer und pluralistischer gestaltet sein sollten.

In Ungarn begann sich die Frauenbewegung dieser Arbeit in ausdrücklicher Form seit 1906 zu widmen, wobei sich allerdings die Katholikinnen weder vor noch nach diesem Zeitpunkt in expliziter Weise mit der Reglementierung der Prostitution, mit legistischen Möglichkeiten zur Zurückdrängung des „Mädchenhandels” oder ähnlichem auseinandersetzten. Sie blieben bei der bereits dargestellten Patronagetätigkeit.

Zwei Faktoren wurden im Jahre 1906 zum Ausgangspunkt dafür, dass die Frauenbewegung zu einer auf politischer Ebene offensiveren Auseinandersetzung mit Phänomenen der käuflichen Sexualität überging. Pläne der Behörden zur Reform des in Budapest geltenden Prostitutionsstatuts erreichten zu diesem Zeitpunkt ein Stadium, in dem die diesbezüglichen Vorbereitungen zum Gegenstand (auch) öffentlicher Auseinandersetzung wurden. Der FE sah sich nun, und dabei wiederum spielten die Beziehungen von Vertreterinnen des Vereins zur internationalen Frauenbewegung eine wichtige Rolle, veranlasst, sehr konkret über Voraussetzungen und Möglichkeiten einer abolitionistisch begründeten Anti-Prostitutionspolitik nachzudenken.26 Als nun Käthe Schirmacher – auf der Durchreise von und nach Belgrad – in Budapest zu Gast war, entschloss sich der MNSz nach einigem Hin und Her, die deutsche Vertreterin einer abolitionistischen, d.h. auf Abschaffung der Reglementierung der Prostitution gerichteten Politik, zum öffentlichen Vortrag zu laden.27 Zeitgleich wurde bekannt, dass unter der Schirmherrschaft der Budapester Gemeindeverwaltung zum Zwecke der öffentlichen fachlichen Diskussion des geplanten neuen Prostitutionsstatuts für Budapest eine Enquete abgehalten werden sollte. Auf dieser Veranstaltung waren, und dies hatte auf jeden Fall historischen Neuigkeitswert, außer den offiziellen Repräsentanten der Hauptstadt und der Polizei Vertreterinnen aller Strömungen der Frauenbewegung vertreten.28 Ungeachtet dezidierter Gegenstimmen auch von Männerseite dominierte insgesamt die Phalanx der Verteidiger der Reglementierung. Die Vertreterinnen des integrationistischen Flügels der Frauenbewegung vermieden es peinlichst, hinsichtlich der Gretchenfrage: „Pro oder contra Reglementierung?” explizit Stellung zu beziehen und beschränkten sich auf konkrete Reformvorschläge in Einzelpunkten, die den Kern des Systems der behördlich geduldeten und überwachten Prostitution weitestgehend unberührt ließen. Offen gegen die Reglementierung nahmen unter den anwesenden Frauen allein die beiden Vertreterinnen des FE Stellung. Sie bekannten sich zum Prinzip der Abolition, das heißt zur ersatzlosen Streichung der Reglementierung. Solange die Betroffenen registriert würden, hätten sie keine Möglichkeit, aus ihrem Dasein als Prostituierte wieder herauszufinden und zum ehrlichen Broterwerb zurückzukehren. Dass die regelmäßige gynäkologische Untersuchung der Prostituierten keinerlei Schutz vor Ansteckung mit Geschlechtskrankheiten biete, sei längst bewiesen.

Jenseits der konkreten Argumente von Seiten der Frauen wurde auf der Enquete immer wieder spürbar, dass die Kritik an der Reglementierung eigentlich und in letzter Linie für das Aufbegehren gegen die Erniedrigung des weiblichen Geschlechts als solchem stand, die mit der Prostitution verbunden war. Nicht thematisiert wurden demgegenüber gesellschaftlichen Folgen einer Aufhebung dieses Kontrollsystems, die unter den zeitgenössischen Bedingungen realiter zu erwarten waren. So wäre etwa im Budapest der Jahrhundertwende die Abolition für sich genommen kaum geeignet gewesen, den Weg zur Überwindung sexueller Ausbeutung und Erniedrigung zu weisen. Denn eine Rücknahme der Reglementierung hätte nichts daran geändert, dass für das sexuelle und gesellschaftliche Verhalten von Männern und Frauen unterschiedliche Normen galten, die Beziehungen zwischen den Geschlechtern von scharfen Hierarchien geprägt waren und zugleich Markt- und Tauschverhältnisse auch auf dem Gebiet der Sexualität eine wichtige Rolle spielten.29 Dass die Abolition allein keine Lösung der Prostitutionsproblematik bzw. keinesfalls die Abschaffung der Prostitution zum Ergebnis haben würde, wussten im Grunde genommen auch die „Feministinnen”. In ihren Augen mussten, um der Prostitution als gesellschaftlicher Erscheinung den Nährboden zu entziehen, neben die Abolition als weitere notwendige Voraussetzungen die ökonomische Unabhängigkeit der Frau – d.h. realiter eine ausreichende Menge ausreichend bezahlter Arbeitsplätze – und die angestrebte „neue Sexualethik” für beide Geschlechter treten.

Doch derartige Vorstellungen waren von der Realität und auch von den Möglichkeiten der Realpolitik ohnedies weit entfernt, und dementsprechend versuchten auch die „radikalen” Vertreterinnen des modernistischen Flügels der Frauenbewegung ganz konkret auf die Humanisierung des bestehenden Systems hinzuwirken. Einig waren sich alle Vertreterinnen der Frauenbewegung auf der Enquete daher zum Beispiel darin, dass die vorgesehene Streichung der Gebühren für die regelmäßige verpflichtende gynäkologische Untersuchung der Prostituierten zu befürworten sei. Und einig waren sie sich auch darin, dass gerade Frauen in Sachen Prostitution zu präventiver Tätigkeit mit dem Ziel der Zurückdrängung der Prostitution berufen seien. Diese wurde im Wesentlichen als unmittelbare Überzeugungs- und Rettungsarbeit verstanden. So sollten etwa verlassene Mädchen durch Plakate auf mögliche Hilfe aufmerksam gemacht werden und bei um Registrierung einkommenden Minderjährigen in Zusammenarbeit mit dem Polizeihauptkapitän der Versuch gemacht werden, diese von ihrem Wunsche abzubringen. Einzig eine der Repräsentantinnen des FE legte Zeugnis von einem weitergehenden Verständnis von Prävention ab. Grundsätzlich müsse die Erziehung beider Geschlechter ehrlicher und gerechter werden, und die Mädchen sollten dabei mehr Unabhängigkeit und Selbstverantwortung erlangen. Anknüpfend an die von Seiten des FE immer wieder öffentlich vorgetragene These, dass auch für junge Männer die sexuelle Abstinenz nicht schädlich sei, forderte sie dann sogar, diesen müsse verständlich gemacht werden, „dass ihre Triebe ... auch auf eine Weise befriedigt werden können, durch die Andere nicht zugrunde gerichtet werden.” Das Verhandlungsprotokoll verzeichnete an dieser Stelle „Bewegung” im Saal.

Die Prostitutions-Enquete von 1906 und der Vortrag von Käthe Schirmacher im selben Jahr können insgesamt mit gutem Recht als Auftakt einer offensiveren Auseinandersetzung der ungarischen Frauenbewegung mit Prostitution und „Mädchenhandel” bezeichnet werden. Allerdings wurden die beiden Ereignisse nicht zum Ausgangspunkt einer wirklich kontinuierlichen und systematischen Forderungspolitik oder gar offensiver öffentlicher Kampagnen gegen die Reglementierung, wie sie aus anderen Ländern bekannt waren. Als schließlich das neue Budapester Prostitutionsstatut 1909 in Kraft trat, waren aus der Sicht des FE zum Teil sogar Verschlechterungen und auf keinen Fall wesentliche Verbesserungen zu verzeichnen. Das Statut nämlich schütze „das schwache ‘starke Geschlecht’ vor aufdringlicher Anbieterei [seitens der Prostituierten, S. Z.], stellt aber umgekehrt sicher, dass es seine Begierde, wenn sie aufkommt, befriedigen kann.”30 Selbst die Streichung der Gebühren für die verpflichtende gynäkologische Untersuchung der registrierten Prostituierten schlage einstweilen gegen die Betroffenen aus. Die Polizei nämlich habe die Neuerung mit einem Reklamefeldzug verbunden, und dementsprechend hätten Journalisten sämtlicher Blätter und damit „die gesamten Qualen des Prangers” vor dem Eingang des Gebäudes der Sittenpolizei auf die zum Zwecke der Untersuchung vorstellig werdenden Frauen gewartet.31

Seit 1909, also genau seit jenem Zeitpunkt, als das neue Budapester Statut in Kraft trat, ging die Initiative in Sachen Prostitutionspolitik nicht zufällig und mit veränderten inhaltlichen Schwerpunkten stärker an den integrationistischen Flügel der Frauenbewegung über. Denn das neue Statut folgte in einem Punkt Forderungen der Frauenbewegung, der für diese Kräfte zentral war. Es eröffnete nämlich formal die Möglichkeit, dass Frauenvereine und andere gesellschaftliche Kräfte ihre sog. „Rettungsarbeit für Frauen am Rande des Abgrundes” in Zukunft in enger Zusammenarbeit mit der Polizei entfalten konnten.32 Seit Februar 1912 wurde dann auch eine Gruppe von zumeist frauenbewegten Damen auf der sittenpolizeilichen Abteilung des Budapester Polizeipräsidiums in diesem Sinne aktiv. Ihre Aufgabe bestand darin, Mädchen und Frauen, die sich registrieren ließen oder lassen wollten, von ihrem Vorhaben abzubringen. Außer auf gutes Zureden konnten die Damen dabei auf verschiedene materielle Hilfsangebote – so insbesondere die Unterbringung in verschiedenen Heimen für „gefährdete Frauen” oder bei Verwandten und die Möglichkeit der Beschaffung von „ehrlicher Beschäftigung” – zurückgreifen.33 Eine weitere, schon 1911 ins Leben gerufene Aktion war die Besuchstätigkeit bei geschlechtskranken Frauen in den Krankenhäusern, ebenfalls mit dem Ziel, diesen Frauen „auf die Seele” zu reden und zu versuchen, sie ins ordentliche bürgerliche Leben zurückzuführen.34 Schließlich wurden die im Polizeipräsidium ohnedies aktiven Vereinsdamen dann auch von Seiten der Budapester Vormundschaftsbehörde, des sog. „Waisenstuhls” offiziell mit der Einvernahme der Betroffenen sowie mit der Inspizierung ihrer Wohn- und Lebensumstände betraut. In Fällen, wo minderjährige Registrierungswillige nach dem Urteil des „Waisenstuhls” durch Verschulden ihrer Eltern bzw. gesetzlichen Vertreter zu diesem Schritt gebracht worden waren oder aber gesetzliche Vertreter überhaupt fehlten bzw. nicht auffindbar waren, wurde von nun an, wenn möglich ein behördlicher Vormund bestellt. Außerdem nahm der „Waisenstuhl” auch die Möglichkeiten der Unterbringung der Betroffenen in den erwähnten Heimen in Anspruch.35

Während in den diesen und anderen Bereichen der praktischen „Rettungsarbeit” verschiedene Einzelvereine aktiv waren, konzentrierte sich der MNSz in erster Linie auf Bemühungen zur Zurückdrängung des internationalen „Mädchenhandels” und auf Maßnahmen des Jugendschutzes. So beschloss man zum Beispiel, sich um ein „internationales, interterritoriales Gesetz” zur strengen Bestrafung von „Mädchenhandel” und Kuppelei zu bemühen. Außerdem wollte der Bund sich dafür einsetzen, die Ausstellung von Pässen und Schiffspassagen für weibliche Minderjährige behördlicherseits an den strengen Nachweis eines Arbeitsvertrages bzw. des Zwecks der Reise zu binden. Mit Beschluss der Vollversammlung von Ende 1913 richtete des MNSz schließlich ein Ansuchen an den Innenminister, in dem gefordert wurde – nach dem Muster zahlreicher anderer Länder, wie die Eingabe ausführte – die Führung von Bordellen in Ungarn zu verbieten. Diese nämlich seien der „sicherste Hort” des „Mädchenhandels”, und außerdem komme es hier zu besonders massiver Ausbeutung und einer Art Schuldknechtschaft der Prostituierten, was wiederum Ursache „der künstlichen Mehrung der Prostitution” sei.36

Ohne hergebrachte Moralvorstellungen grundlegend in Frage zu stellen, machten die mit all diesen Formen der „Rettungsarbeit” befassten (und keineswegs ausschließlich der Frauenbewegung zuzurechnenden) Kräfte mit der Abkehr vom unbedingten moralischen Verdikt der „Gefallenen” ernst. Anstelle solch moralischer Aburteilung trat der Versuch in den Vordergrund, den Betroffenen materielle Hilfeleistungen anzubieten, sie unter Einsatz von mehr oder weniger drastischen Mitteln auf den rechten Weg zurückzubringen und sie davon zu überzeugen, dass die Einhaltung der für ehrbare Frauen geltenden Verhaltensregeln auch für sie das beste sei.37

Innerhalb der ungarischen Frauenbewegung blieben die abweichenden Auffassungen zur Frage der Prostitution bis zum Ende der Monarchie bestehen. Der FE, der seit 1909 mit eigenen Aktivitäten zu Fragen der Prostitution nicht mehr hervortrat, gab immer wieder seiner Unzufriedenheit mit den in dieser Phase dominierenden Aktivitäten gegen den „Mädchenhandel” Ausdruck. Diese seien, solange die Reglementierung fortbestehe und man die wirtschaftliche Eigenständigkeit der Frauen nicht errungen habe, nicht mehr als „Symptombehandlung”.38 Ende 1912 kam es auf der Vollversammlung des MNSz erstmals zu einer offenen Diskussion über die Reglementierung. Anlass war eine Vorlage des Leitungsgremiums des Bundes, mit der das Innenministerium dazu aufgefordert werden sollte, das Mindestalter für die Registrierung Prostituierter in allen Komitaten und Städten des Landes einheitlich auf 18 Jahre festzusetzen. Die Vertreterin des FE gab an diesem Punkt die abweichende, abolitionistische Position des Vereins zu Protokoll. Diese „Sonderauffassung” habe, so das Organ des MNSz in der Zusammenfassung der daraufhin entbrannten Diskussion, dazu geführt, „den gegen die Reglementierung gerichteten Standpunkt der Delegierten” – und zwar „eigentlich alle[r] Delegierten ... – offenbar werden zu lassen”. Praktische Konsequenzen in Richtung öffentlicher Ablehnung des Systems der Reglementierung freilich ergaben sich aus der Debatte nicht.39 Erst in den Kriegsjahren zeichnete sich im MNSz bzw. zumindest bei dessen Leitungsgremium tatsächlich die Tendenz ab, sich zu Forderungen nach Abschaffung der Reglementierung zu bekennen.40

In der Zusammenschau bleibt festzuhalten, dass sich an den blinden Flecken, die die Haltungen zu Prostitution und „sexueller Frage” im Lager der „bürgerlichen” Modernistinnen wie in jenem der Integrationistinnen kennzeichneten, bis zum Ende der Monarchie wenig änderte. Dies galt ungeachtet wechselnder Phasen und Schwerpunktsetzungen in der praktischen Tätigkeit und Forderungspolitik beider Gruppen. Die „universelle Solidarität” der Modernistinnen bezog sich in Wirklichkeit nur auf jene Frauen, die im Gefolge ihrer unverschuldet schlechten (materiellen) Lage vom rechten Weg’ abgekommen waren und nicht auf solche, deren Lebensführung alten bürgerlichen Moralvorstellungen und dem modernistischen Ideal einer „neuen Sexualethik” gleichermaßen widersprachen. Die Forderungen nach Abolition und nach Verbesserung der ökonomischen Lage von Frauen gingen letztlich über die Kritik nur an administrativ-polizeilichen und wirtschaftlichen Ungleichheiten, die die sexuelle Begegnung der Geschlechter in der Prostitution mitformten und mitbedingten, nicht hinaus. „Sämtliche einzelne Symptome der gesetzlichen Prostitution [d.h. des Systems der Reglementierung, S. Z.] sind von A bis Z auf die wirtschaftlichen Verhältnisse zurückzuführen – von Seiten der Frau.” Die Vorstellung einer neuen „sexuellen Ethik” verharrte in einer abstrakt-moralischen Negation jeder Tauschwertorientierung und jeder materiellen Rückbindung von Sexualleben und Partnerbeziehungen. „Liebe” wurde zur ausschließlich im Seelischen und Geistigen beheimateten, freigewählten Bindung zwischen und Mann und Frau idealisiert. In der Tätigkeit der Integrationistinnen andererseits war und blieb die Doppeldeutigkeit zwischen praktischer „Schwesterlichkeit” und unhinterfragter Überzeugung von der Überlegenheit und Höherwertigkeit des eigenen Tuns gegenüber den so ungleichen „Schwestern” prägend. Dies galt für die soziale und moralische Arbeit mit Prostituierten und Registrierungswilligen ebenso wie für jene nur mit „Gefährdeten”. Auch bei den Integrationistinnen selbst meldete sich ab und zu die – im Allgemeinen in höchst kritischer Absicht von den Modernistinnen aufgeworfene – Frage, ob nicht ihre ganze „Schutzarbeit sozusagen umsonst” sei. Die Ursache allerdings suchte man im integrationistischen Lager ausschließlich im juristisch-administrativen Bereich, so etwa in der Existenz der Bordelle oder (ausnahmsweise auch einmal) im System der Reglementierung selbst.41 Die Integrationistinnen blieben damit noch hinter der Kritik der Modernistinnen zurück, die an dieser Stelle zumindest das ökonomische Gefälle zwischen den Geschlechtern bzw. in der Gesellschaft zusätzlich ins Spiel brachten.

 

Anmerkungen

 1

Dieser Aufsatz erschien zuerst in ungarischer Sprache in Eszmélet (1999) Nr. 42, 49–66. Der Text beruht auf Kapitel 6.c. meines Buches Die bessere Hälfte? Frauenbewegungen und Frauenbestrebungen im Ungarn der Habsburgermonarchie 1848 bis 1918, Wien/Budapest 1999

 2

Vgl. A nő és a társadalom (= NT) (1912), 161.

 3

NT (1907), 41.

 4

Magyar Országos Levéltár [Ungarisches Staatsarchiv] (= MOL) P987/III/6/2, fol. 4.; vgl. NT (1907), 56, 67, 153; (1908), 68.

 5

Vgl. MOL P987/III/6/2, fol. 3.

 6

NT (1912), 59.

 7

NT (1908), 186; New York Public Library, MSS. & Archives Section, Schwimmer-Lloyd Collection (= NYPL SLC) M45-Frauenzeitung v. 17.9.1905.

 8

Vgl. Tájékoztatás a Feministák Egyesületének czéljairól és munkatervéről [Information über die Ziele und den Arbeitsplan des Vereins der Feministen], Budapest 1905, 7; NT (1911), 94ff.; (1913), 12; MOL P987/II, fol. 512.

 9

Vgl. Nõmunkás (= NM) (1905) 4, 1, 5; 9, 1; 16, 1–2.

10

Auf dem Parteikongress verhinderte denn auch, kaum hatte Gárdos mit diesem Teil ihrer Rede begonnen, der behördliche Kommissär alle weiteren Ausführungen zu diesem Thema. Politikatörténeti Intézet Levéltára [Archiv des Instituts für politische Geschichte] (= PIL) 940f.4. ő. e.-Kolozsvári Friss Újság v. 20.7.1905; vgl. A magyarországi szociálisztikus munkásmozgalmak [Die sozialistischen Arbeiterbewegungen Ungarns] 1905, 313.

11

Vgl. PIL 940.f.24.õ.e. – Abschrift eines Leserbriefs in Magyarországi Kereskedelmi Alkalmazottak lapja vom April 1902; Gárdos Mariska, Százarcú élet [Hundertgesichtiges Leben], Budapest 1975, 60–61, 68.

12

PIL 867.f.M-34, 90; NM (1913) 6, 4; NT (1913), 158.

13

Mi a patronage? Kiadja a Patronage elnöksége [Was ist die Patronage? Herausgegeben vom Vorstand der Patronage], Budapest 1907, 14, 62–63; Az országos katholikus nővédő egyesület jelentése 1907/08 évi működéséről [Bericht des Katholischen Landesfrauenschutzvereins zur seiner Tätigkeit in den Jahren 1907/08], 5–6.

14

Vgl. Értesítő (1917) 4, 4–5.

15

A Budapesten 1909 szeptember hó 10. és 11-én tartandó II. Országos Patronáge Kongresszus iratai [Schriften des am 10. und 11. des Monats September 1909 in Budapest abzuhaltenden II. Landes-Patronage-Kongresses], H.1, Budapest 1909, 59–60, 63.

16

Vgl. Feminista Értesítő (1906) 1, 4.

17

Vgl. NT (1907), 56, 67.

18

Vgl. NT (1907), 113, 191.

19

In Pest existierte das System der Reglementierung schon vor der Stadtvereinigung von 1873. Anders als in vielen anderen Großstädten gab es in Budapest formal keine Zwangsregistrierung, doch konnten seit der Jahrhundertwende bzw. definitiv mit einem neuen Statut zur Regelung der Prostitution, das 1909 in Kraft trat, Verdächtige zwangsweise der Vaginaluntersuchung unterzogen werden. In anderen ungarischen Städten und Komitaten wurde ebenfalls in der Periode nach 1848/49 mit der Einführung der Reglementierung begonnen. In vielen Städten wurden dabei die Budapester Regelungen zum Teil wortwörtlich übernommen.

20

So ein Leserbrief der Dame in der honorigen Tageszeitung Pester Lloyd im Anschluss an den Vortrag. MOL P999/XX/40, fol. 69.

21

Vgl. z.B. NT (1912), 142; NM (1906) 22, 5.

22

NT (1907), 136–137; vgl. NM (1907) 6, 1–2, 5–6.

23

MOL P999/XX/40, fol. 67.

24

Z.B. MOL P999/XX/40, fol. 69.

25

Darüber, dass beide Motive die Bestrebungen der Frauenbewegung anleiteten, waren sich deren Vertreterinnen vollkommen bewusst. „[S]ollten wir untereinander nicht solidarisch sein können und sollte die gegenüber unseren Gefährtinnen verübte Brutalität nicht weh tun, dann soll uns [wenigstens, S.Z] die Selbstsucht, die Angst um unsere eigenen Kinder im Kampf gegen die Sittenpolizei vereinen.” NT (1907), 137.

26

Vgl. NYPL SLC A10-Schreiben v. Vilma Glücklich v. 14.9.1906; v. Käthe Schirmacher v. 17.9.1906; MOL P999/XX/40, fol. 67.

27

Vgl. MOL P999/XX/40, fol. 67; NYPL SLC A10-Schreiben v. Vilma Glücklich v. 30.10.1906 u. v. 8.11.1906; NT (1907), 67.

28

Die folgenden Ausführungen zur Enquete beziehen sich auf deren Protokoll, abgedruckt in Fővárosi Közlöny (1907) 3/Beiheft.

29

Dass die „gemäßigten” Kräfte der „bürgerlichen” Frauenbewegung sich nicht zur Forderung nach Abschaffung der Reglementierung durchringen konnten, dürfte wohl nicht allein mit ihren strengen Moralvorstellungen, sondern auch mit diesen Verhältnissen in Zusammenhang gestanden haben.

30

NT (1909), 150.

31

NT (1909), 6.

32

Szabályrendelet a prostitucióról, Budapest 1909, 4.

33

Vgl. ő Császári és Apostoli Királyi Felségének legfőbb védősége alatt álló patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve az 1912 évről [Jahrbuch der unter der höchsten Schirmherrschaft Seiner kaiserlichen und Apostolischen königlichen Majestät stehenden Landesbundes der Patronagevereine für das Jahr 1912], 174–177; Budapest székesfőváros árvaszékének gyermekvédelmi tevékenysége 1910–1921 (MS., Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) [Die Kinderschutztätigkeit des hauptstädtischen Waisenstuhls 1910–1921] (MS. Stadtbibliothek Ervin Szabó)], Budapest, o.O., o.J., fol. 91–92.

35

Auch in einigen wenigen Provinzstädten, so z.B. in Kassa, waren zumindest in den letzten Vorkriegsjahren Frauenschutzvereine in vergleichbarer Weise aktiv, wobei der Kassauer Katholische Frauenschutzverein diese Tätigkeit zumindest in seinem offiziellen Bericht nicht wirklich beim Namen zu nennen wagte. Jelentés a „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” negyedévszázados munkáságáról (1909–1934) [Bericht über ein Vierteljahrhundert Tätigkeit des „Ungarischen Vereins gegen den Mädchenhandel” (1909–1934)], Budapest o.J., 58–59; vgl. Jahrbuch des Landesbundes der Patronagevereine für das Jahr 1913, 264.

35

Vgl. Bericht über den „Ungarischen Vereins gegen den Mädchenhandel”, 59; Jahrbuch des Landesbundes der Patronagevereine 1912, pp. 175–176; Kinderschutztätigkeit des hauptstädtischen Waisenstuhls, fol. 35–36, 46–48.

36

Vgl. Egyesült Erővel (= EE) (1914), 40–41; (1909/1910) Sept./Okt. 1909, 5; (1911/1912), 18, 58.

37

Vgl. etwa Magyar Nőegyesületek Lapja (1910) 15.12., 8–9.

38

Vgl. NT (1909), 198; (1911), 50, 83.

39

EE (1911/1912), 130.

40

Vgl. MOL P999/II/6, fol. 775; NT (1916), 190.

41

EE (1914), 40.

Begegnungen09_Vekas

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 9:187–194.

LAJOS VÉKÁS

Autonome Angleichung an das Gemeinschaftsprivatrecht und das EU-IPR in Ungarn

Einleitung: Autonome Rechtsangleichung in Nichtmitgliedsstaaten

 

Gemeinschaftsprivatrecht1 breitet sich langsam auch außerhalb der Europäischen Union aus. Die autonome Übernahme von zivilrechtlichen Regelungen aus der Gemeinschaft, das freiwillige Kopieren des EVÜ, der Beitritt zum Lugano-Übereinkommen – sie sind nicht mehr reine Phantasieträume von besessenen Rechtsvergleichern und Rechtsvereinheitlichern. Auch die antizipierten Umsetzungen von Richtlinien stehen auf der Tagesordnung.

Mit einer autonomen Rechtsangleichung und – in ihrem Rahmen – mit freiwilliger Umsetzung von Richtlinien hat es Ende der 80-er Jahre begonnen. Vor allem die EFTA-Staaten (im Rahmen des EWR) haben dafür gute Beispiele gegeben: die antizipierte Übernahme des EVÜ und der Produkthaftungsrichtlinie in Finnland2 und in einigen anderen (ehemaligen) EFTA-Staaten,3 die Umsetzung anderer verbraucherrechtlicher Richtlinien4 usw.

Ein ähnlicher Prozess hat seinen Anfang in den 90er Jahren in den mit der EG assoziierten Staaten Mittel- und Osteuropas genommen. Ungarn wird zum Beispiel bald dem Lugano-Übereinkommen beitreten, und auch die autonome Übernahme des EVÜ ist ernsthaft im Gespräch.5

Einen quantitativen neuen Schritt in diese Richtung stellen die Assoziationsabkommen der letztgenannten Staaten mit der EG dar. Mit dem Europa-Abkommen zur Gründung einer Assoziation zwischen der EG und ihren Mitgliedsstaaten einerseits und der Republik Ungarn andererseits vom 16. 12. 19916 hat sich Ungarn verpflichtet, seine Rechtsvorschriften u. a. im Bereich des Verbraucherschutzes an das Gemeinschaftsrecht anzugleichen.7 Im Rahmen dieses Angleichungsprozesses hat Ungarn inzwischen die Produkthaftungsrichtlinie (85/374/EWG8), die Haustürwiderrufsrichtlinie (85/577/EWG9), die Verbraucherkreditrichtlinie (87/102/EWG, geändert durch 90/88/EWG10), die Pauschalreiserichtlinie (90/314/EWG11), die Klauselrichtlinie (93/13/EWG12), die Timesharingrichtlinie (94/47/EG13) sowie die Fernabsatzrichtlinie (97/7/EG14) in das eigene Rechtssystem umgesetzt. Es ist vorauszusehen, dass der ungarische Gesetzgeber und die Rechtswissenschaft sich auch mit den Angleichungsmodalitäten der Verbrauchsgüterkaufrichtlinie (1999/44/EG)15 und bald auch mit der Finanz-Fernabsatzrichtlinie16 auseinandersetzen sollen.

In den hier zu besprechenden sieben verbraucherrechtlichen Richtlinien und den zwei Vorschlägen wurden hinsichtlich der Bestimmung ihres Anwendungsbereichs nicht weniger als drei Lösungsvarianten (die eine von ihnen gar mit zwei Untertypen) „erprobt”. Dies zeigt den „erfinderischen Schöpfungsgeist” in Brüssel. So ist es kein Wunder, dass „die in den Richtlinien enthaltenen Kollisionsnormen in manchen Staaten als ein Appell an die Phantasie des Gesetzgebers verstanden werden”.17

 

Allgemeine Charakteristika der antizipierten Umsetzung von EG-Richtlinien

Während die Richtlinie hinsichtlich des zu erreichenden Ziels für jeden Mitgliedsstaat verbindlich ist und den innerstaatlichen Stellen nur die Wahl der Form und der Mittel der Umsetzung überlässt,18 besteht eine ähnliche rechtliche Bindung, eine vollständige Richtlinienwirksamkeit, bei einer freiwilligen Umsetzung nicht.

Auch die EU-Abkommen der assoziierten Mittel- und osteuropäischen Staaten mit den Europäischen Gemeinschaften und ihren Mitgliedsstaaten19 schreiben nur „die Angleichung der bestehenden und künftigen Rechtsvorschriften” der assoziierten Staaten an das Gemeinschaftsrecht vor. Der assoziierte Staat hat demnach dafür zu sorgen, dass „die künftigen Rechtsvorschriften möglichst weitgehend mit dem Gemeinschaftsrecht vereinbar sind”. Das Europa-Abkommen präzisiert nicht, ob es um die Angleichung nur an das sekundäre oder aber auch an das primäre Gemeinschaftsrecht geht. Die Aufzählung der anzugleichenden Rechtsgebiete (u. a. geistiges Eigentum, Wettbewerbsregeln) scheint jedoch darauf hinzudeuten, dass auch das Primärrecht gemeint ist.

Es fehlt also eine echte Umsetzungspflicht. Auch eine Sperrwirkung20 nach dem Erlass der Richtlinien i. S. des EG-Vertrages kann wohl nicht angenommen werden. Für den zur Rechtsangleichung verpflichteten Staat ist jedoch, wie schon erwähnt, durch das EU-Abkommen vorgeschrieben, nur mit den Richtlinien vereinbare Rechtsvorschriften zu erlassen. Das Maß und die Tiefe der Angleichung sind im EU-Abkommen nicht näher präzisiert worden. Noch weniger entstehen durch die autonome Übernahme besondere Anforderungen an eine einheitliche Anwendung21 des angeglichenen Rechts. Die Richtlinie stellt doch Maßstab für die Auslegung22 auch des freiwillig umgesetzten Rechts dar. Auslegungsdifferenzen sind nicht auszuschließen, weil die Auslegungszuständigkeit des EuGH fehlt.

Man kann auch hier die Frage stellen, ob ein „Offenlassen der Rechtswahl” möglich bzw. zulässig ist, wenn das zu entscheidende Problem durch eine Richtlinie verbindlich beantwortet wird und der Sachverhalt (neben Mitgliedstaaten) auch einen Drittstaat berührt, welcher die Richtlinie in sein nationales Recht autonom übernommen hat.23 Diese Frage wird im Schrifttum vor allem deswegen verneint, weil eine einheitliche Auslegung nicht gesichert sei. Drittstaaten seien an die Rechtsprechung des EuGH nicht gebunden und selbst wenn ein Drittstaat eine Richtlinie wörtlich übernehme und seine Gerichte der Auslegung des EuGH folgten, fehle dem Drittstaat die Möglichkeit, Auslegungsfragen dem Gerichtshof für eine Vorabentscheidung vorzulegen. Deshalb solle aus Gründen der Rechtssicherheit die Frage nach dem anzuwendenden Recht nicht offengelassen werden.24 Dieser Meinung ist zuzustimmen.

 

Die Umsetzung der materiell-rechtlichen Regeln der Verbraucherrichtlinien in das ungarische Recht

Betrachtet man die ungarische Gesetzgebung der letzten Jahre, so kann man feststellen, dass eine Angleichung an die Verbraucherrichtlinien sowohl bei den neuen Vorschriften als auch bei den Änderungen alter Gesetze (wie z. B. bei der Novellierung des ZGB) herbeigeführt worden ist. Was die Form und die Mittel der Umsetzung der verbraucherrechtlichen Richtlinien betrifft, findet man im ungarischen Privatrecht unterschiedliche Lösungsvarianten.25 Bei neuen Rechtsinstitutionen wie Produkthaftung, Timesharing, Fernabsatz von Produkten und Dienstleistungen hat der Gesetzgeber die Methode der (beinahe) wörtlichen Übernahme des Richtlinientextes gewählt. Dies hat (in manchen Fällen unnötigerweise) dazu geführt, dass die Umsetzung in der Form eines Sondergesetzes erfolgt und nicht einmal versucht worden ist, die Richtlinienregelung in das bestehende System des Privatrechts harmonisch einzugliedern. Diese Methode ist verständlich beim Timesharingvertrag, wo die Komplexität bzw. die Typenverschiedenheit der Teilzeit-Wohnrechte einen organischen Einbau in das ZGB für sehr schwierig macht. Das Timesharing-Recht kann dinglich, treuhandschaftlich, gesellschaftsrechtlich oder aber schuldrechtlich aufgefasst und dementsprechend unterschiedlich geregelt werden. Seine privatrechtliche Problematik ist so vielfältig,26 dass die separate Regelung27 vielleicht als die beste Lösung betrachtet werden kann. Anders ist die Lage bei der Produkthaftung. Obwohl die Produkthaftungsrichtlinie auch in den meisten EG-Staaten durch spezielle Gesetze umgesetzt worden ist,28 hätte man wohl diese Richtlinie in das Deliktsrecht des ungarischen ZGB thematisch einbauen können. Ähnlich wäre auch die Umsetzung der Fernabsatzrichtlinie29 in das allgemeine Vertragsrecht des ZGB wohl denkbar. Die Übernahme der Pauschalreiserichtlinie hätte bestimmt nicht vom ZGB losgelöst, wie es geschah,30 sondern unter der Regelung über den Reisevertrag (§ 415f ZGB), erfolgen müssen.31 Die Klauselrichtlinie ist insofern richtig umgesetzt worden. Ihre Regelungen sind in die Vorschriften des ZGB über die Allgemeinen Geschäftsbedingungen (§§ 205, 207 und 209 ff.) integriert worden.32 Die Verbraucherkreditrichtlinie ist durch zwei verschiedene Gesetze33 (Verbraucherschutzgesetz bzw. Kreditinstitutsgesetz) in das ungarische Recht übernommen worden, genauso wie die Haustürwiderrufsrrichtlinie.34

Diese Vielfalt, alleine in struktureller Hinsicht, hat mehrere Gründe. Sie ist nur zum Teil damit zu erklären, dass der Gesetzgeber zum „geringstmöglichen Eingriff”35 in das eigene Recht geneigt oder bestrebt ist, die innere Harmonie seine Rechtsordnung zu wahren. Leider spielt auch die Fristwahrung bei den Umsetzungen eine gegen die Qualität wirkende Rolle.

Ungeachtet dieser kritischen Bemerkungen kann man insgesamt doch sagen, dass durch die autonome Übernahme der materiellen Regeln der Verbraucherrichtlinien ein „mit der Richtlinie vereinbares”36 Recht entstanden ist.

 

Autonome Übernahme des Art. 5 EVÜ in das ungarische IPR

Im Hinblick auf die mitgliedsstaatlichen Erfahrungen37 ist es nicht verwunderlich, dass der Gesetzgeber sich nicht beeilt, bei antizipierter Umsetzung einer Richtlinie deren Kollisionsnorm zu übernehmen.38 So ist es auch bei der Angleichung an die Verbraucher-Richtlinie in Ungarn geschehen. Keine von den Richtlinienkollisionsnormen wurde übernommen. Stattdessen wurde bei der Umsetzung der Klauselrichtlinie39 das IPR-Gesetz (fortan: IPRG)40 modifiziert.41 Eine Änderung war ohnehin notwendig, weil das ungarische IPRG in seiner früheren Fassung keine besonderen Bestimmungen für Verbraucherverträge enthielt. Mit den neuen Regelungen wurde, wie im Art. 5 EVÜ, eine über die Klauselrichtlinie hinausgehende Möglichkeit einer Sonderanknüpfung für Verbraucherverträge eröffnet.

a) Der neu aufgenommene § 28/A Abs. 1 IPRG führt für Verbraucherverträge ein neues objektives Vertragsstatut ein. Dieser hat – anders als Art. 6 Abs. 2 der Klauselrichtlinie – nicht den Vertrag, sondern – wie Art. 5 EVÜ – die rechtlich relevanten Vorgänge der Vertragsbegründung im Auge:

„Für Verbraucherverträge ist das Recht des Staates maßgebend, in dem der Verbraucher seinen Wohnsitz oder gewöhnlichen Aufenthalt hat, vorausgesetzt, dass

– dem Vertragsabschluss ein ausdrückliches Angebot oder eine Werbung in diesem Staat vorausgegangen ist, und wenn der Verbraucher in diesem Staat die zum Abschluss des Vertrages erforderlichen Rechtshandlungen vorgenommen hat oder

– der Vertragspartner des Verbrauchers oder sein Vertreter die Bestellung des Verbrauchers in diesem Staat entgegengenommen hat oder

– der Verkäufer, mit dem Ziel den Verbraucher zum Kaufvertragsabschluss zu veranlassen, eine Reise veranstaltet hat, und der Verbraucher von diesem Staat in einen anderen gereist ist und dort den Vertrag geschlossen oder eine darauf gerichtete Willenserklärung abgegeben hat.”42

Abgesehen von einigen kleineren Abweichungen, eher sprachlicher als inhaltlicher Art in Punkt c), ist diese Norm bis auf einen Punkt mit Art. 5 Abs. 3 EVÜ identisch. Der einzige inhaltliche Unterschied zum EVÜ besteht in der Bestimmung des Attributs im Anknüpfungsmoment. Aus unerklärlichen Gründen wird „alternativ” auf den Wohnsitz und den gewöhnlichen Aufenthalt des Verbrauchers angeknüpft.

Um Qualifikationsprobleme möglichst gering zu halten, wird im § 28/A Abs. 2 IPRG die Definition des Verbrauchervertrages weitgehend an Art. 5 Abs. 1 EVÜ abgestimmt. Im Sinne des Gesetzes „werden Verträge über die Lieferung beweglicher Sachen oder Erbringung von Dienstleistungen sowie Verträge zur Finanzierung eines solchen Geschäfts dann als Verbrauchervertrag betrachtet, wenn die eine Vertragspartei außerhalb ihrer gewerblichen oder beruflichen Tätigkeit handelt”.43

Die Ausnahmevorschriften des Art. 5 Abs. 4 und 5 wurden in Abs. 3 des § 28/A IPRG aufgenommen. Die Regelungen über die Verbraucherverträge gelten demnach „nicht für Personenbeförderungsverträge44 sowie für Verträge über die Erbringung von Dienstleistungen, wenn die dem Verbraucher geschuldeten Dienstleistungen ausschließlich in einem anderen als in dem Staat erbracht werden müssen, in dem der Verbraucher seinen Wohnsitz oder gewöhnlichen Aufenthalt hat.45 Die Verbraucherschutzregeln gelten jedoch für Reiseverträge, die für einen Pauschalpreis kombinierte Beförderungs- und Unterbringungsleistungen vorsehen”.

Abgesehen von den erwähnten Fehlern, die offensichtlich auf mangelnde Kenntnisse des Kollisionsrechts zurückzuführen sind, kann man das neu geschaffene objektive Vertragsstatut für Verbraucherverträge als gelungen betrachten. Es schaffte für solche Verträge mit der Übernahme des Art. 5 EVÜ eine breit akzeptierte Sonderanknüpfungsmöglichkeit, welche im ungarischen Internationalen Privatrecht ohnehin gefehlt hat. Zugleich blieben die Probleme aus, die die Umsetzung fragmentarischer Lösungsversuche der Richtlinienkollisionsnormen mit sich gebracht hätte.

b) Die Angleichung an das EVÜ ist hinsichtlich der Rechtswahl bei Verbraucherverträgen leider misslungen.46 Es wird bestimmt, dass „in dem Fall, in dem die Parteien für ihren Vertrag ausländisches Recht gewählt haben, anstelle dieses Rechts die Regeln des ungarischen Verbrauchervertragsrechts anzuwenden sind, falls das IPRG – in Ermangelung einer Rechtswahl – zur Anwendung des ungarischen Rechts führte”. Richtig ist, dass hierbei zur Feststellung des engen Zusammenhangs dieselben Kriterien gewählt worden sind, wie im objektiven Vertragsstatut selbst, wie also auch durch Art. 5 EVÜ. Die in der einseitigen Kollisionsnorm47 vorgegebene Lösung ist jedoch aus zweierlei Gründen zu kritisieren. Erstens wird das Günstigkeitsprinzip nicht befolgt. Stattdessen werden das ungarische Recht und der darin enthaltene Schutzstandard auf jeden Fall durchgesetzt, wenn der Verbraucher seinen Wohnsitz oder gewöhnlichen Aufenthalt in Ungarn hat. Zweitens wird dieses Schutzniveau dem Verbraucher nur dann gewährt, wenn das objektive Vertragsstatut im IPRG zur Anwendung des ungarischen Rechts führte. Dieser Schutz ist jedoch dann nicht gesichert, wenn zwar von den Parteien ein ausländisches Recht mit niedrigerem Schutzstandard gewählt wird, es aber durch das objektive Vertragsstatut zur Anwendung eines ausländischen Rechts käme.

 

Anmerkungen

 1

Zum Begriff „Gemeinschaftsprivatrecht”: Müller-Graff, P.-Ch.: Privatrecht und europäisches Gemeinschaftsrecht, Gemeinschaftsprivatrecht, 2. Auflage 1991 Baden-Baden.

 2

Buure-Hägglund, K.: New Finnish Legislation on Law Applicable to Contracts, IPRax 1989, S. 407 ff.; Paanila, R.: Das finnische Produkthaftungsgesetz, RIW 1991, S. 560 ff.

 3

Posch, W.: Probleme „autonomer Rechtsangleichung” – dargestellt am Produkthaftungsgesetz, in: FS Ostheim, 1990 Wien, S. 665 ff.; Will, M.: Autonome Rechtsangleichung in Europa, in: Österreichs Weg in die EG, 1991 Wien, S. 53 ff.; vgl. auch hinsichtlich der Schweiz, die weder der EU noch dem EWR angehört: Baudenbacher, C.: Zum Nachvollzug europäischen Rechts in der Schweiz, EuR 1992, S. 309 ff.; Kramer, E. A.: Das schweizerische Schuldrecht vor der Herausforderung des Europarechts, ZEuP 1995, S. 500 ff., 504 ff.

 4

S. hierzu Posch, W.: Zur EWR-bedingten Umsetzung von Richtlinien verbraucherprivatrechtlichen Inhalts in das österreichische Recht; oder „aller Anfang ist schwer”, in FS Everling Band II. 1995 Baden-Baden, S. 1141 ff.; vgl. auch die jährlichen Berichte von Jayme/Kohler zum Europäischen Kollisionsrecht in der IPRax.

 5

Kengyel, M: Die ungarischen Perspektiven für einen Beitritt zum EuGVÜ oder zum Lugano-Übereinkommen, in: Tomuschat/Kötz/von Maydell (Hrsg.), Europäische Integration und nationale Rechtskulturen, 1995 Köln, S. 63 ff; ders.: Magyarország a Luganói Egyezmény kapujában (Ungarn vor dem Tore des Lugano-Übereinkommens, ungar.), Magyar Jog 1999, S. 329 ff.; Burián, L.: Die Anpassung des IPR-Gesetzes an das vereinheitlichte IPR der Europäischen Union, FS Posch, 1996 Wien, S. 29 ff.; zur autonomen Rechtsangleichung in Polen s. Jayme/Kohler, (Fn. 4.) 1996, S. 377 ff., 378 f. mit Fn. 24 und Jayme/Geckler, IPRax 1997, S. 66 f.; in Rumänien s. Jayme/Kohler, (Fn. 4.) 1995, S. 343 ff., 344 mit Fn. 11.

 6

ABl. EG Nr. L 32 v. 5. 2. 1994, S. 3 ff.

 7

S. Art. 68 des Europa-Abkommens mit der Republik Ungarn. Ganz ähnlich Art. 69 des Europa-Abkommens mit der Republik Polen (ABl. EG Nr. L 348/II. v. 31. 12. 1993), Art. 69 des Europa-Abkommens mit der Tschechischen Republik (ABl. EG Nr. L 360/2 v. 31. 12. 1994), Art. 69 des Europa-Abkommens mit Rumänien (ABl. EG Nr. L 357 v. 31. 12. 1994), Art. 69 des Europa-Abkommens mit der Republik Bulgarien (ABl. EG Nr. L 358 v. 31. 12. 1994), Art. 69 des Europa-Abkommens mit der Slowakischen Republik (ABl. EG Nr. L 359 v. 31. 12. 1994), Art. 70 des Europa-Abkommens mit der Republik Litauen (ABl. EG Nr. L 51 v. 12. 6. 1995), Art. 70 des Europa-Abkommens mit der Republik Lettland (ABl. EG Nr. L 026 v. 02. 02. 1998), Art. 69 des Europa-Abkommens mit der Republik Estland (ABl. EG Nr. L 068 v. 09. 03. 1998), Art. 71 des Europa-Abkommens mit der Republik Slowenien (ABl. EG Nr. L 051 v. 26. 02. 1999).

 8

Gesetz Nr. X/1993 über die Produkthaftung (Deutsche Übersetzung in: Brunner/ Schmid/Westen: Wirtschaftsrecht der Osteuropäischen Staaten [Loseblatt] Band I 3 Ungarn, Dok. IV 4 a.

 9

§ 377 n. F. ZGB sowie Regierungsverordnung [RVO] 44/1998 über die Haustürgeschäfte (M. K. Nr. 18/1998, S. 1514).

10

§ 7 des Gesetzes Nr. CLV/1997 über den Verbraucherschutz (Magyar Közlöny [M. K.]

Nr. 119/1997, S. 9558 ff.) sowie die §§ 212-214 des Gesetzes CXII/1996 über die Kreditinstitute und Finanzunternehmungen (M. K. Nr. 109/1996, S. 6164 ff.).

11

RVO Nr. 213/1996 über die Reiseveranstaltungs- und Reisevermittlungstätigkeit (M. K. Nr. 117/1996, S. 6943 ff.) und RVO 214/1996 über die Reise- und Reisevermittlungsverträge (M. K. Nr. 117/1997 S. 6948 ff.).

12

Gesetz Nr. CXLIX/1997 über die Änderung des ZGB, insb. § 205 Abs. 3 n.F., und die neu eingefügten Abs. 5 und 6, § 207 Abs. 2 n. F., § 209 n. F., die neu eingefügten §§ 209/A – 209/D und § 685 lit. d ZGB sowie die neu eingefügten §§ 5/A–5/C der Gesetzesverordnung Nr. 2/1978 (Deutsche Übersetzung in: Brunner/Schmid/Westen [Fn. 8.] Band I 3 Ungarn, Dok. IV 1.

13

RVO Nr. 20/1999 über die Teilzeit-Immobiliennutzungsverträge (M. K. Nr. 8/1999, S. 569 ff).

14

RVO Nr. 17/1999 über die Fernabsatzverträge (M. K. Nr. 8/1999, S. 535 ff.).

15

vom 25. 05. 1999, ABl. EG 07. 07.1999, L 171/12;Umsetzungsfrist: 01. 01. 2002; vgl. dazu Hondius, E.: Kaufen ohne Risiko: Der europäische Richtlinienentwurf zum Verbraucherkauf und zur Verbrauchergarantie , ZEuP 1997, S. 130 ff.; Schmidt-Räntsch J.: Gedanken zur Umsetzung der kommenden Kaufrechtslinie, ZEuP 1999, S. 294 ff; Ehmann/Rust: Die Verbrauchsgüterkaufrichtlinie, JZ 1999, S. 853ff.

16

FinanzFernabsatz-Richtlinienvorschlag: KOM (98) 468 endg., ABl. 1998 C 385/10 (abgr. mit Begr. auch in WM 1999, S. 1477 ff.); vgl. dazu Riesenhuber, K.: Fernabsatz von Finanzdienstleistungen im europäischen Schuldvertragsrecht, WM 1999, S. 1441 ff.; Kurzberichte von Mayer, W.: WM 1998, S. 2445 f. und Wägenbaur, R.: EuZW 1999, S. 34 f.

17

Jayme/Kohler (Fn. 4) 1997, S. 385 ff., 389.

18

Art. 249 Abs. 3 EGV kons. F., ex-Art. 189 Abs. 3.

19

Fn. 7.

20

Hilf, M.: Die Richtlinie der EG – ohne Richtung, ohne Linie? EuR, 1993, S. 1 ff., 7.

21

Nicolaysen, G.: Europarecht, Bd. I, 1991, Baden-Baden, S. 39 ff.

22

Vgl. Brechmann, W.: Die richtlinienkonforme Auslegung – zugleich ein Beitrag zur Dogmatik der EG-Richtlinie, 1994 München; S. 256 ff.; Ehricke, U.: Die Richtlinienkonforme und gemeinschaftskonforme Auslegung nationalen Rechts, RabelsZ 1995, 598 ff.

23

Zu diesem Problem im Verhältnis zwischen Mitgliedsstaaten s.: Brödermann/Iversen: Europäisches Gemeinschaftsrecht und Internationales Privatrecht, 1994 Tübingen, S. 319 ff., 330 f. mit Fn. 303; Krebber, S.: Die volle Wirksamkeit von Richtlinien in länderübergreifenden Sachverhalten, ZVglRWiss 1998, S. 124 ff.; 127 f.; Roth, W.-H.: Der Einfluss des europäischen Gemeinschaftsrechts auf das Internationale Privatrecht, RabelsZ 1991, S. 623 ff., 639.

24

Brödermann/Iversen (Fn. 23), S. 333 f.

25

S. in Fn. 8-14.

26

Vgl. Mäsch, G.: Das deutsche Time-Sharing-Recht nach dem neuen Teilzeit-Wohnrechte-Gesetz, DNotZ 1997, 180 ff.; Otte K.: Anwendbares Recht bei grenzüberschreitendem Timesharing, RabelsZ 1998, S. 405 ff., 408 ff.

27

Fn. 13.

28

Zu Ungarn s. Fn. 8. Die Produkthaftung ist – als ein spezieller Fall der Haftung für gefährliche Stoffe – in das niederländische BGB (Artt. 6: 185 ff.) aufgenommen worden.

29

Fn. 14.

30

Fn. 11.

31

So in Art. 651a BGB und Artt. 7: 500 ff. niederländisches BGB.

32

Fn. 12.

33

Fn. 10.

34

Fn. 9.

35

So Ulmer/Brandner/Hensen: AGB-Gesetz, 8. Auflage 1997, Köln, im Vorwort, S. V.

36

So Art. 67 EU-Abkommen Ungarns (Fn. 6.).

37

S. hierzu Brödermann/Iversen (Fn. 23); Kretschmar, Ch.: Die Richtlinie 93/13/EWG ....und das deutsche AGB-Gesetz, 1998 Frankfurt/M.; Roth (Fn. 23); ders.: Angleichung des IPR durch sekundäres Gemeinschaftsrecht, IPRax 1994, S. 165 ff.; Kreuzer, K.-F.: Die Europäisierung des Internationalen Privatrechts – Vorgaben des Gemeinschaftsrechts, in: Müller-Graff, P-Ch. (Hrsg.): Gemeinsames Privatrecht in der Europäischen Gemeinschaft, 1993 Baden-Baden, S. 373 ff.; von Hoffmann, B.: Richtlinien der Europäischen Gemeinschaft und Internationales Privatrecht, ZfRV 1995, S. 45 ff.; Basedow J.: Materielle Rechtsangleichung und Kollisionsrecht, in: Schnyder/Heiss/Rudisch (Hrsg.): Internationales Verbraucherschutzrecht, 1995 Tübingen, S. 11 ff.; ders.: Europäisches Internationales Privatrecht, NJW 1996, 1921 ff.; Jayme/Kohler: L’interaction des règles de conflit contenues dans le droit dérivé de la Communauté européenne et des conventions de Bruxelles et de Rome, Rev. crit. dr. i. p., 1995 S. 1 ff.(mit der Deklaration der Groupe européen de droit international privé, a.a.O., S. 39 f.); dies. (Fn. 4); Sonnenberger H. J.: Die Umsetzung kollisionsrechtlicher Regelungsgebote in EG-Richtlinien, ZEuP 1996, S. 382 ff.; Martiny D., Europäisches internationales Vertragsrecht – Erosion der Römischen Konvention ? ZEuP 1997, S. 107 ff.; ders.: Europäisches Internationales Vertragsrecht – Ausbau und Konsolidierung, ZEuP 1999, S. 246 ff.; Junker, A.: Vom Citoyen zum Consommateur – Entwicklungen des internationalen Verbraucherschutzrechts, IPRax 1998, S. 65 ff.; Krebber (Fn.23.); Siehr, K.: Drittstaatklauseln in Europäischen Richtlinien zum Verbraucherschutz und die Schweiz, in: Der Einfluss des europäischen Rechts auf die Schweiz (FS Roger Zäch), 1999 Zürich, S. 593 ff.

38

Bespiele bei Jayme/Kohler (Fn. 4), 1996, S. 377 ff., S. 378 mit Fn. 14; Jayme/Geckler (Fn. 5.); ein Gegenbespiel: norwegische Timesharing-Gesetz (Jayme/Kohler [Fn. 4] 1998, S. 417 ff., 426 mit Fn. 109).

39

Fn. 12.

40

Gesetzesverordung Nr. 13/1979 über das Internationale Privatrecht, deutsche Übersetzung des gültigen Textes v. Schweisguth, E. in: Brunner/Schmid/Westen (Fn. 8.), Bd. I. 3 Ungarn, Dok. X.

41

Gesetz Nr. CXLIX/1997 (Fn. 12.).

42

Übersetzung des Verfassers.

43

Eine andere Lösung hat das finnische Gesetz aus 1988 (vor dem Inkrafttreten des EVÜ in Finnland) bei antizipierter Angleichung an das Gemeinschaftskollisionsrecht favorisiert. Es hat das Problem durch eine Qualifikationsverweisung auf das Recht des gewöhnlichen Aufenthaltes des Verbrauchers gelöst (Section 10 Abs. 1 des Gesetzes v. 27. 5. 1988/Nr. 466 über das auf internationale Verträge anwendbare Recht).

44

Das IPRG spricht – irrtümlich – auch über „Frachtverträge”.

45

Die „alternative” Anknüpfung an den Wohnsitz des Verbrauchers wiederholt sich als Irrtum.

46

S. den durch das Gesetz CXLIX/1997 neu eingefügte § 5/C in der GVO Nr. 2/1978 (Fn. 12.).

47

Kritisch auch Burián, L.: A fogyasztóvédelem az új nemzetközi magánjogi szerződési szabályok tükrében (Verbraucherschutz im Spiegel der neuen Regelungen des Vertragskollisionsrechts, ungar.), Magyar Jog 1999, S. 16 ff., 22.

Begegnungen09_Turda

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 9:231–242.

MARIUS TURDA

Transylvania Revisited

Discourse and Historical Representation in Contemporary Romania*

 

The Context

One of the key issues to repeatedly surface Romania’s public contemporary sphere is the suspicion that her territorial integrity may suffer a change and her national essence may be altered. By and large, this is not a new theme on Romanian discursive landscape. Since her emergence as a distinctive culture, Romania’s has been defined in opposition, either to something external (Europe, the Balkans, the Slavic world) or internal (the Hungarians, the Jews, etc.) However, after 1989 debates on Romania’s place on the European map not only vividly re-emerged but also opened new registers of problems.1

Interestingly, conflicts of identity and unexpected cleavages within the same cultural memory paralleled these discussions, making Romania a classical post-communist example of a society seized by national radicalism. This nuance was also aptly detected by Alina Mungiu-Pippidi in her latest’s book, Subjective Transylvania.2 Attempting to offer an alternative explanation to recent Romanian nationalism, she faces, as many other scholars working in the field, the problem of defining the “national problem” in Romania:

“Obviously, it means different things to different political actors. To the nationalist Romanian parties, mostly post-communist parties, but partly also anti-Communist, the national problem is the lack of loyalty and therefore the danger of irredentism of the 1.7 million Hungarian community inhabiting Transylvania. For the Romanian anti-Communist intellectuals the ‘national problem’ seems to be the regaining of some meaning of the Romanian identity in a world so different from the one before the 2nd World War, the last moment said, – although little evidence supports this – to have presented such a clear identity. For the Romanian Hungarian elite the problem is to find a political formula, which can accommodate their very distinct cultural identity. Finally, for the international community, the ‘national problem’ of Romania is seen only as the containment of the ethnic competition between Romanians and Hungarians in the strict legal and administrative framework of Romania and Europe.3

Contrary to the fact that Romania is being marked by a “national problem,” the significant role nationalism performs in this country is not easily accepted.4 After all, what makes Romania such an interesting case? Similar to other East European national characteriologies, Romania’s combines an ethnic nationalist philosophy (as it developed in the 19th century) with a suffused authoritarianism (determined by the image of the Nation-State). By eliminating references to external historical, socio-cultural and political factors, Romanianness is generally referred to in the public discourse as pure and uncontaminated.5

However, as communism collapsed, Romania alongside other East and Central European countries decided to march for integration into European structures. This intention determined a reconfiguration of the public discourse and the pervasive form of perceiving the Nation and the State as being “only Romanian” received a very strong attack form co-lateral zones of the Romanian political and cultural establishment.6

At present, there is, by the very logic of both nationalism and Europeanisation, an intense conflict among Romanian politicians and intellectuals for their loyalty and identity.7 They are vacillating between glorifying the State and the Nation. But whether the focus is on liberal nationalism of the new elite trying to preserve their goals in a post-communist society, or on the more militant, illiberal and anti-minority nationalism of the old communist elite, I would argue that in Romania nationalism is a necessary practice.8 There is probably no better perspective from which to examine this assumption than to focus on how Transylvania appeals to contemporary Romanian political imagery.

This essay examines this overwhelmingly diffused topic from a different perspective. Firstly, by assessing the vicious orchestration of Transylvania in the public sphere, I attempt to visualise the most attendant political and intellectual themes on the Romanian discursive field. Secondly, by indicating various conflicting discourses, I indicate the existence of an identity conflict within Romania that clearly vies with efforts to sustain a coherent domestic domain. Lastly, I suggest that there is something more than simple adherence to European values Romanians have to come to terms in order to externally be accredited as such and internally create sufficient space to adjust complementary (even if conflictual) political and intellectual visions.

Transylvania and again Transylvania

In modern times, Transylvania was identified a) politically – as the expression of a particular ethnonational group (either Romanian or Hungarian) and b) geographically – as coterminous with that people’s homeland (either Romania or Hungary).9 Representing this region (as either Romanian or Hungarian) endlessly determined intellectuals legitimise power and reproduce conflictuality. Not surprisingly that after almost a century of the existence of the “Romanian unitary national state” or of post-Trianon Hungary, there is – still – a pathologic need to enhance arguments for either “Romanian” or “Hungarian” Transylvania. It seems that this region acts both as a filter through which Romanian and Hungarian cultural, social and political items are exchanged and as a barometer of the real functioning of the Romanian and Hungarian state.

According to the dialectic of the homogeneous state (the nation-state per excellence), regions such as Transylvania, ethnically and religiously heterogeneous, are politically dysfunctional. As known, after 1918 great energies have been dispersed to articulate a new conceptual repertoire that had to place Transylvania on the map of Romania.10 In other words, Transylvania had to be internalised as part of the new state. Similarly, the very idea of “Romania”- defined by the 19th century Romantic nationalism as the spiritual home of all Romanians – and of Transylvania – regarded as the “cradle of Romanism” – dramatically changed after the Union, as did the different political and administrative functions the new state had to perform in order to acquire consistency and legitimacy. It should be remembered, however, that these legislative reforms and imposed centralism of Bucharest were from the outset intermingled with tropics of opposing discourses (for example, regionalism in the Banat11).

Romania’s long political history of assimilating Transylvania notwithstanding, I refer to recent variations of the subject. As federalism and national autonomy permeated Romania’s public discourse after 1989, Romanian nationalists regarded them as symbols meant to illustrate nothing more but old revisionist themes (as those espoused by Hungary, Bulgaria or Soviet Union in the inter-war period) that are now covered by the interest European Union and her bureaucrats incarnate. Furthermore, recent attempts to foster decentralisation and local autonomy are often being interpreted as eloquent examples of Transylvanian anti-constitutionalism and separatism. The pivotal association these terms imply threatens – so goes their argument – the very essence of the Romanian state, i.e. it being “national unitary.”

It is clear, that despite serious efforts to integrate in the new European order, Romanians should firstly attempt to surpass the endemic problem of “defending” a powerful construction: “Greater Romania.” After all, the identity convulsions Romanians experienced after 1989 may well suggest something that was “avoided” by everybody who discussed political and intellectual issues in Romania, i.e. that the celebrated “unitary Romanian state” might be a powerful, maybe necessary to some, but yet a dying Romantic fantasy. In concrete terms, it is obvious that emerging formulas of European integration (as, for example, those described by Gusztáv Molnár in his Problema transilvană12) can hardly be associated to the image of Romania – seen as the total state, as the only depository of the power of the society.

Intersected Discourses

Similar to other East European discourses, Romanian public opinion on integrating into European structures is fragmented and multifaceted. As Katherine Verdure has observed early in the 1990s, in Romania “Europe meant, for its civil-society advocates, the source of the political and economic forms Romania should adopt; for others, it meant a neo-imperialist menace threatening Romania’s independence. That is, ‘Europe” represented either aid and salvation or imperial domination.”13 This ambivalence – being simultaneously nationalist or communist and Europeanised – is not something to be solely confined to Romania as this type of politician or intellectual can easily be found in all Eastern European countries, but in many ways Romania does present few unique characteristics, I shall refer to in the following.

Three public discourses may clearly be envisioned as defining the present discussion about Romania’s place on the European map. Interestingly, all of them use Transylvania both to cement their argumentation and as the main trope of their political performance. What constitutes the appealing side of this story is the fact that any Europeanised discourse is either paralleled by or produced as a reaction to various forms of nationalism or autochthonism.14 As I suggested above, I would argue that nationalism (as in many ways used to be communism) is still the ideology that satisfies most effectively the historically determined social needs of Romanian intellectuals as well as those of considerable parts of the population. In order to demonstrate this let us briefly point out the main Romanian public discourses.

I. The first and most tumultuous discourse suggests that Romania’s national specificity suffices to defining political goals and historical achievements. Well-represented in Transylvania by the Mayor of Cluj, Gheorghe Funar and in Bucharest by Corneliu Vadim-Tudor, the leader of Greater Romania Party, this national(ist)-communist perspective does benefit from quite large domestic support hence its variations and representations onto public opinion.15 Following Alina Mungiu-Pippidi’s argument this category does refer to what she considers to be the assimilationists nationalists within the Romanian political class.16 Apart from official criticism, it is undeniable, however, that the slogans and populist rhetoric Romanian nationalists utilise – the most common being “Transylvania is in danger to be occupied by Hungarians” – do reflect a common psychological phenomenon, many Romanians spontaneously share.

II. The second discourse presupposes that the revolution of 1989 radically changed Romania and now she does pose sufficient guaranties for being labelled a democratic country. This is a perspective supported by the ex- and present government, the president and large segments of Romanian intellectuals. They also assume that integration in European structures is an irreversible phenomenon.17 Even so, when it comes to de-centralisation and regionalism, this “group” acts as nationalistically minded as the first one.18 A recent example of this anachronism refers to the “declaration from Cluj.”19 Attempting to write such a document, some Transylvanian intellectuals aimed at commemorating the famous “Declaration from Budapest” (1989), by which Hungarian intellectuals and Romanians dissidents reacted to the communist regime of Nicolae Ceausescu. An interesting manoeuvre happened on June 4, 1999 in Tîrgu-Mureş. The incipient project received a very fierce response from the Romanian president, Emil Constantinescu who summoned Romanian and Hungarian intellectuals not sign any document that would jeopardise the existence of the Romanian state and foster ethnic strife in Transylvania.20

As it can be seen, there is a national alert to persistently engender any European agenda or, in other words, the Transylvanian problem generates a new and unparalleled discursive instability in Romania.21 Apart from the excitement and political propaganda such a subject generates, recent debates on “integration,” “exclusion” and “Transylvanian separatism” provide a good occasion to inquire how European Romania is – or pretends to be – after the collapse of communism (or for that matter after 150 years of being a modern state).

Since the birth of the modern age, states have either attempted to forge a homogeneous nation from disparate cultural and regional groupings within its domain, or ethnic groups have sought political autonomy in order to establish themselves as independent actors on nation’s stage. Insofar as activities such as those mentioned above focus on questions of state and nationhood, present discussions on “Transylvania” assume two distinct and conflictual discursive forms.

A. The first one calls for unity against foreign forms of ideological oppression, implying that Romanians cannot but be one people within one form of government, “the national Romanian unitary state.” This expression is yet another facet of that phenomenon – earlier emphasised in this study – which describes the nation-state as possessing the only expression of sovereignty. From this perspective, Romanian state, as other similar projects, eloquently suggests how the linear, teleological, Enlightenment model of history serves to create “a false unity, of a self-same, national subject evolving through time.”22 I would name the supporters of this conception integralists, as to them Romania is the “home of all (and only) Romanians,” the eternal state.

B. The second form suggests that its proponents be entitled to dominate their own society irrespective of the centralising methods of Bucharest. That is to say that the supporters of regionalism (or regionalists) believe that a sense of distinctness survived in Transylvania and can successfully be exercised in order to gain various strategically political goals. Thus, within the official national characterology that presents the Romanian nation as being intellectually and morally equal or even superior to the historically more fortunate nations,23 a subaltern mentality has emerged in Transylvania, indicating – as we shall see in the following – a transgression of Romanianness.

III. Within this context a third discourse has emerged and indicated a transformation of Romanian national identity. By pointing out that parts of Romania, such as Transylvania and the Banat,24 may more convincingly – due to historic traditions, multi-ethnic cohabitation, religious tolerance – integrate into European frameworks, this new trend visibly create space for addressing fundamental questions concerning the Romanian psyche, i.e. that there is a difference within Romania in terms of the same national group, or in other words it seems that Europe does embrace on different connotations in Cluj than in Bucharest. Promoting the idea of belonging to Central Europe, intellectuals from Transylvania and the Banat attempt to construct a distinction between their political space, in which civil society and political pluralism had certain traditions than the rest of Romania, putatively associated with the Balkans.25

It is tempting, however, to present these intellectual designs as political manipulation – as processes engineered by “anti-Romanian” or “pro-Hungarian” elements on their own terms.26 On the other hand, these exercises do not delineate new cultural projects of Romania’s political geography. There were in Romanian history similar attempts to manufacture cultural support this way.27 One of these was experienced by Hungarians in the 1920s and amply described as Transylvanism: a form of cultural superiority that suggests the existence of a “Transylvanian soul” or a “Transylvanian consciousness,” simultaneously different from “Hungarian” and “Romanian soul.”28 At present, as it happens to many historical ideas, Romanians in Transylvania have reverted the meaning of Transylvanism for their own purpose and come to consider it as something strictly confined to them.

Furthermore, a re-definition of Transylvania has been imposed. In the context of a particular frustration, generated by political marginality and economic disparities, intellectuals from Transylvania contoured this region as a distinct zone, with a particular identity, neither “Eastern” nor “Western,” but “Central European,” simultaneously different and superior than the rest of Romania. In many respects, this putative supremacy profoundly permeated all Transylvania’s inhabitants opinion about themselves and the rest, so that today this discrepancy not only functions as an alteritist cliché, but also perfectly serves to defining identity clashes within Romania.

To sum up: assessing the interaction of these discourses, it is not difficult to observe that Romania is emblematically positioned. My argument is that within this framework, a mimetic competition to gaining political domination emerged and simultaneously augmented the elaboration of a subaltern discourse, an internal Orientalism within Romania.29

 

Internal Orientalism: Transylvania and Romania

Explicit or diluted alteritist discourses have permanently existed in the modern history of Romania.30 However, after 1989, the simultaneous acceleration of economic poverty and attempts to administratively decentralise the country produced conflicting principles of legitimacy with respect to the place Transylvania occupies within Romania. Consequently, Transylvania proved to be a domain of contested power and competing national mythologies, in which local and national groups permanently and horizontally negotiated relationships of subordination and control.31

The internal Orientalist paradigm has gained prominence in political rhetoric after 1989 as the axes of Romanian politics centred on inclusion or exclusion in “Europe” and European organisms. These processes of inclusion and particularly of exclusion are central to the redefinition of any post-communist Eastern political attitude. In many ways, the so-called “Central Europeans” construed a new image of themselves, defined in opposition to images of an external “Eastern European,” often identified with the Balkans. Balkanism, although latent for decades, explicitly surfaced the political and academic discourse in the 1990s, as a corollary of tragic events that accompanied the dissolution of ex-Yugoslavia.

As previously mentioned new efforts were made after 1989 to reconfigure the ethnonational myth of the Romanian state. These attempts were paralleled by initiatives aimed at abandoning the Balkan image of Romania, the depressing sense of poverty, civic violence and homeless children associated to it.32 As Maria Todorova illustratively suggested, the Balkans have been transformed into “one of the most powerful pejorative designations in history,”33 thus compelling everybody to repel this image. This suggests yet another well-rooted cliché: similarly to Transylvania being considered the most advanced bastion of Romania so is Romania regarded as the last bastion of European civilisation in the face of “Oriental barbarism.”

Today, both representations compete to gain ascendancy within Romanian public rhetoric. Thus, Transylvanians would never conceive of themselves as being “Balkanised,” affirming that such a contamination had happened only to the rest of Romania, while intellectuals from Bucharest, although implicitly accepting “Balkan” features as being part of the Romanian Weltanschauung would never fully integrate them or accept a dichotomic division of Romanian culture and politics. Contrary to what Romanian intellectuals accept, internal Orientalism does reflect an identity conflict, a division based on ineluctable polarities – Transylvania and the Regat, Central Europe and the Balkans, etc.34

 

Conclusions

There is nothing new in pointing out the importance of reception for the understanding of a cultural or political construct. I have attempted to argue in this essay, via the discussion of recent discursive tropes in Romania, that my vision of Transylvania is really a critique of constructing a superfluous difference.35 This is why, in many respects, I think that both the regionalists and the integralists ignore a very important element. In eighty years new vertical power relationships have been formed in Transylvania that absorb their vitality from the very existence of Bucharest. This is a fact that cannot be oversimplified by affirming a cultural memory of separate cultural spheres, one Romanian and one Transylvanian.36 Apart from futile variations on this allegedly self-imposed superiority, Transylvania is too profound a part of Romania, to be dispersed so easily. Respectively, Transylvania is not a separate piece of the national puzzle that respects the present political arrangement as effect of coercion (as regionalists advocate) nor is she a part of Romania since immemorial (as integralists suggest), but the result of a process that conflated points of reference – i.e. the myth of a common history, a unified land and the shared destiny of all Romanians – with favourable historical circumstances (the First World War).

On the other hand, there is a sense of difference within Romania that should not be discarded. Benefiting from co-habituating with various ethnic groups, Romanians from Transylvania have gained a sense of enrichment, clearly used in the present debates on Romanian identity as powerful arguments. With respect to this form of difference, a variable scale of symbolic boundaries does indeed separate Transylvania from other parts of Romania and indicates a political competition for national affiliations never to be ended. The important idea Romanians should embrace on is that pathetic nationalist attitude is obsolete in today’s Europe. Appending to the tradition of the endless dialogue between East and West, they have to understand that any political re-construction of Europe is above all an operation of discursive mapping. Instead of fruitfully co-exist with this idea they, by and large, exaggerate their importance and implicitly advance the idea that Europe cannot do anything but accept them.

 

Notes

 1

One may attempt to compare present discussions on Romania’s place in Europe with corresponding dilemmas experienced after 1848 or 1918. After all, many questions Romanians posed after 1989 are largely similar to those posed by the Pasoptists or by the Interwar generation, a detail suggesting not only “perseverance” but also an unfinished identity crisis. See Adrian Marino, Pentru Europa. Integrarea Romaniei. Aspecte ideologice şi culturale (Iaşi: Polirom, 1995).

 2

Alina Mungiu-Pippidi, Transilvania subiectivë (Bucureşti: Humanitas, 1999). The quotations here are from the English version, available onhttp://www.osi.hu/ipf/ publications.

 3

Ibid.

 4

For a good discussion of this problem see Iordan Chimet, Momentul adevărului (Cluj-Napoca: Dacia, 1996).

 5

I shall specify that this tendency dominates mainly the nationalist publications. I would argue, however, that implicitly almost everybody in Romania thinks in these terms.

 6

See Katherine Verdery, “Civil Society or Nation? Europe in the Symbolism of Romania’s Postsocialist Politics,” in Ronald Grigor Suny, Michael D. Kennedy, Intellectuals and the Articulation of the Nation (Ann Arbor: The University of Michigan Press, 1999), 301–340.

 7

By and large, this is not a new conflict as Romanian society has recurrently been split between two camps. As Sorin Antohi observes: “In Romania, the efforts aiming at a transfiguration of the national symbolic space have fallen traditionally into two main categories: the former includes arguments rooted in the Westernising ‘invented traditions,” while the later includes the Autochtonist ‘imagined community.’ Both Westernizers and Autochtonists are rather ideal types, the mutually exclusive, if interwoven, and ultimately contaminated, extremes of a continuum: Romania’s political imagery.” In “Putting Romania on Europe’s Map,” paper presented at the workshop Euro-Balkans and Balkan Literature, Budapest (February 6–7, 1998), 36

 8

In a similar vein George Schöpflin argues that the post-communist governments are rather interested in representing the nation than the society. “The nation – considers Schöpflin – in its ethnic dimension functions in politics as a category that is connected primarily to the establishment of the state and to definitions of identity. [...] The nation is sacralised and cannot be the subject of the bargains and compromises needed for the smooth functioning of democracy.” George Schöpflin, Politics in Eastern Europe 1945–1992 (Oxford: Blackwell, 1993), 278.

 9

Following a description offered by George W. White, it can be said that: “At the macro-scale, Transylvania is seen as an integral component of a broader national territory that is viewed as an organic and inviolable unit; within these broader organic units Transylvania is the cradle for both Romanian and Hungarian civilisations. At the micro-scale, Transylvania contains within it a number of places of great cultural and historical significance.” George W. White, “Transylvania: Hungarian, Romanian or Neither?” in Guntrom H. Herb, David H. Kaplan, eds., Nested Identities, Nationalism, Territory and Scale (New York, Oxford: Rowman & Littlefield Pub., 1999), 268.

10

See Irina Livezeanu, Cultural Politics in Greater Romania. Regionalism, Nation-Building, and Ethnic Struggle (1918–1930) (Ithaca: Cornell University Press, 1995).

11

See Dr. Romul Boil, Studiu asupra reorganizarii statului român întreg – conţinînd un anteproiect de constituie cu o scurtă expunere de motive (Cluj: Tipografia Naţională, 1931).

12

Gusztáv Molnár, “Problema transilvană,” in Gabriel Andreescu, Gusztáv Molnár, eds., Problema transilvană (Iaşi: Polirom, 1999), 12–37.

13

Verdery, “Civil Society or Nation?” 302.

14

In communism this phenomenon has been analysed by Katherine Verdery in National Ideology under Socialism. Identity and Cultural Politics in Ceausescu’s Romania (Stanford: Stanford University Press, 1991).

15

In spite of their politics of ethnic antagonism, Corneliu Vadim-Tudor is still well represented on the public polls and Gheorghe Funar is by far the most successful mayor of Romania (after having survived scandals such as “Caritas” or the collapse of “Dacia Felix” bank).

16

“According to the ideology of this group Hungarians are or ought to be, in fact, ‘Romanian’. They see the political organisation and self-awareness of the Hungarian minority as a perpetual cause of instability and dissent inside the Romanian State. They consider ethnic parties should not be allowed to exist and cultural difference should be reduced as not to have any political implications. This political view is well matched with a paranoid theory on the political history of Romanians, considered to be the eternal prejudiced and scapegoats of international conspiracies, which leads to the rehabilitation of various authoritarian leaders, ranging from right-wing Marshall Ion Antonescu to left-wing Ceausescu, both praised in the Greater Romania weekly, the main ideological manifesto of the nationalists.”

17

In 1994, for example, Teodor Meleşcanu – then minister of Foreign Affairs – declared emphatically that Romania is at the same level with other Central European countries with respect to the European integration. One could go on endlessly giving examples like these.

18

This group falls clearly under what Alina Mungiu-Pippidi regards as statists nationalists. To them “regions should be clearly subordinated by the centre, and of course the centre is the expression of the dominant culture. Their view is that control by the state is the important thing, other notions such as accountability or effectiveness being ranked under control. They see the prefects appointed by the government as the real powerful men in the regions, more powerful than elected local governments, the budget as being decided with the national priorities above regional or local ones, the army and the police playing an important political role. Sovereignty is seen as the main values in this ideology and subsidiarity a form of anarchy. Statist nationalists are against any devolution of powers and believe that as expression of the popular vote the central government is the only one supposed to have real power, the rest of the administration having only to implement its policies. In theory they accept a plural society; in practice they reject institutional pluralism.”

19

For a discussion of this “Declaration” see the special issue of 22 no. 24, June 15-21, 1999.

20

See Naţional, June 8, 1999.

21

As expressed by a Romanian intellectual: “To think of the state as unitary, national, sovereign, etc. is anachronistic. If we think this way, it’s only because we’re unsure of our identity as Romanians The underlying question is always, Is Transylvania ours or not.” See“ Masă rotundă la GDS: Ultimele luări de poziţie ale U.D. M.R. privitor la minorităţi şi problema naţonală,” 22, November 12–18, 1992. Quoted in Verdery, “Civil Society or Nation?” 322.

22

Prasenjit Duara, Rescuing History from the Nation: Questioning Narratives of Modern China (Chicago: Chicago University Press, 1995), 65.

23

This is one of the features of conservative nationalists or the autochthonists in Romania. Alina Mungiu-Pippidi views this attitude as a “residual, nostalgic trend [that] is based upon an identity problem. The value of being Romanian is one hand overvalued, and on the other a reason for anxiety as the Romanian culture is crossing a difficult time in being recognised as a European culture. To be a Romanian, a Christian, peasant-born becomes a value in this ideology. To defend the ‘Europeanness’ of Romanian and to render justice to east Europeans when compared to Western ones conservative nationalists overestimate the value of the Romanian culture as an European culture and display the belief that Romania could have been a sort of France under more favourable circumstances.”

24

Regions described by Gusztáv Molnár as “fragmentary regions of Mitteleuropa that have been left outside the new eastern frontiers of the West.” Molnár, “Problema transilvană,” 21.

25

However, as Sorin Antohi observes: “Such negative views of the native space are not central to the way Romanians imagine their Sitz im Leben, but they show how the most stable landmarks of collective identity meld down eventually, and cannot be taken for granted. Thus, we realise how unstable, artificial, recent, and even unpredictable the co-ordinates of the national existence can be.” In Antohi, “Putting Romania on Europe’s Map,” 37. See also the radical discourse of Sabin Gherman and his “M-am săturat de Romania,” Monitorul de Cluj, September 16, 1998.

26

As in fact it happens in Romania whenever such discussions surface the public opinion.

27

In his Spirirul critic in cultura româneasc (1909), Garabet Ibrăileanu suggested the existence of an essential difference between Moldavians and Wallachians. To him, Moldavians are more “spiritual” and predisposed to cultural activities than Wallachians; they are animated by a “critical spirit,” a necessary ingredient in the construction a national culture.

28

To George W. White: “Despite decades and even centuries of domination by outside forces, ethnic Romanians and Hungarians of Transylvania still stand apart from their ethnic brethren who live outside the region. Although it seems unlikely that Transylvanians will establish a political state that is necessary to cultivate a distinct Transylvanian national identity, the uniqueness of Transylvania as a place will continue to make Transylvanians stand out from the peoples around them.” White, “Transylvania,” 286.

29

Orientalism was originally conceptualised by Edward Said in his Orientalism (New York: Pantheon, 1978). My argumentation here depends heavily on arguments developed by Sorin Antohi, Milica Bakic-Hayden and Robert Hayden. As the latter suggest: “Orientalism can be applied within Europe itself, between European ‘proper’ and those parts of the continent that were under Ottoman (hence Oriental) rule. The evaluation implied by this distinction can be seen in the rhetoric typically applied to the later: Balkan mentality, Balkan primitivism, Balkanization, Byzantine, Orthodoxy. Milica Bakic-Hayden and Robert Hayden, “Orientalist Variations on the Theme ‘Balkans:’ Symbolic Geographies in Yugoslav Cultural Politics,” Slavic Review 51: 1 (spring 1992): 3.

30

See Sorin Antohi, Imaginaire culturel et ralite politique dans la Roumanie moderne. Le stigmate et l’utopie, traduit du roumain par Claude Karnoouh avec la collaboration de Mona Antohi (Paris: L’Harmattan, 1999).

31

Once again it is important emphasise the importance of territory for the definition of national identities. “Territory is a component of ethnic and national identities, and because of that, ethnic groups and nations become very protective of the territories that they use to define their identities. The control and maintenance of territories is as crucial as the control and maintenance of a national language, religion, or a particular way of life.” White, “Transylvania,” 267.

32

Sorin Antohi complements my argumentation suggesting that: “This is why a post-1989 Romanian minister of Foreign Affairs, carried away by a belated enthusiasm for Mitteleuropa, placed the eastern border of this useful regressive fiction on the Dniester. As a matter of fact, he was doing just what Kundera had done: including one’s own country in a prestigious space by means of the exclusion of others” Antohi, “Putting Romania,” 37.

33

Maria Todorova, Imagining the Balkans (Oxford: Oxford University Press, 1997), 7.

34

“The Balkans may well be the ultimate in terms of stigmatic European geography, and a proverbial inspiration for all kinds of Orientalist assessments of the continent’s coherence and legacy: a quick review of only the symbolic fights over who and what is more Balkan in the former Yugoslavia, long before the current Bosnian tragedy, is a crucial reminder of the potential violence embedded in the apparently arcane, ethereal scholarly disputes over the utopian transfiguration of ethnic, confessional, national geographies.” Antohi, “Putting Romania,” 37.

35

I realise that this statement could easily and mistakenly be interpreted as a pro-integralist one. As it should have become transparent by now I am criticising both perspectives.

36

At this point, I agree with Sorin Mitu’s scepticism regarding the separate cultural memory of Transylvanians. “Regardless of what Transylvanians thought, were there not in fact real civilizational structures, values, attitudes, mentalities, capable of conferring a distinct character to this province? The Habsburg heritage – the Empire’s well-ordered bureaucracy or the spirit of Central Europe – has not imprinted a character on this region, which categorically distinguishes it from other Romanian provinces? The answer, in my opinion, is that almost nothing concrete has survived of such a heritage, with the exception of a sea of memories, regrets and nostalgia with nothing to back them.” Sorin Mitu “Illusions and Facts about Transylvania,” The Hungarian Quarterly 39: 152 (winter 1998): 72.

 

Selective bibliography:

Antohi, Sorin, “Putting Romania on Europe’s Map,” paper presented at the workshop Euro-Balkans and Balkan Literature, Budapest (February 6-7, 1998), 35-37.

Bakic-Hayden, Milica and Robert Hayden, “Orientalist Variations on the Theme ‘Balkans:’ Symbolic Geographies in Yugoslav Cultural Politics,” Slavic Review 51, no. 1 (spring 1992): 1-15.

Chimet, Iordan, Momentul adevărului (Cluj-Napoca: Dacia, 1996).

Marino, Adrian, Pentru Europa. Integrarea Romaniei. Aspecte ideologice şi culturale (Iaşi: Polirom, 1995).

Molnár, Gusztáv and Gabriel Andreescu, eds., Problema transilvanăë (Iaşi: Polirom, 1999).

Mungiu-Pippidi, Alina, Transilvania subiectivă (Bucureşti: Humanitas, 1999).

Schöpflin, George, Politics in Eastern Europe 1945–1992 (Oxford: Blackwell, 1993).

Verdery, Katherine, “Civil Society or Nation? Europe in the Symbolism of Romania’s Postsocialist Politics,” in Ronald Grigor Suny, Michael D. Kennedy, Intellectuals and the Articulation of the Nation (Ann Arbor: The University of Michigan Press, 1999), 301–340.

White, George W., “Transylvania: Hungarian, Romanian or Neither?” in Guntrom H. Herb, David H. Kaplan, eds., Nested Identities, Nationalism, Territory and Scale (New York, Oxford: Rowman & Littlefield Pub., 1999), 267–287.