Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 24:259–272.
Csorba László
Olaszország állami és nemzeti szimbólumai
Hivatalos név: Olasz Köztársaság, Repubblica Italiana
Terület: 301 323 km2
Lakosság: 57 715 625 fő (2002)
Főváros: Róma
Államforma: parlamentáris köztársaság
Közigazgatás: 20 régió
Nyelvek: hivatalos nyelv: olasz; támogatott kisebbségi nyelvek: albán, katalán, német, görög, szlovén, horvát; támogatott beszélt nyelvek: francia, franko-provanszál, friuli, ladin, okszitán, szárd
A mai Itália területén a késő ókortól a 19. század második feléig számos államalakulat osztozott. A Nyugat-római Birodalom felbomlása idején a népvándorlás több hulláma is elérte a félszigetet: a legjelentősebb változást északon a longobárdok, délen a normannok betelepülése okozta. Előbbiek a Pó folyó síkságát és az Alpok alját foglalták el, utóbbiak pedig Szicíliát és Dél-Itáliát. A 9–12. század között kiépülő normann állam a kontinens egyik legfejlettebb berendezkedését hozta létre, jól ötvözve a Mediterráneum itt még tovább élő ókori hagyományait a Nyugat újabb vívmányaival. Amikor a német-római trónt is birtokló Hohenstaufen család örökölte a birodalmat, II. Frigyes császár palermói udvarában indult virágzásnak az olasz nyelv és irodalom.
Az Anjou- és Aragon-dinasztiák idején még virágzó, majd a spanyol Habsburgok birodalmának részeként a világhatalmi játszmák részévé váló nápolyi-szicíliai államalakulat azután mindinkább elmaradt az európai gazdasági-társadalmi változások élvonalától, és a Bourbon-család egyik ágának uralma alatt végül olyan különösen elmaradott, abszolutista rendőrállammá vált, amelyet széles társadalmi támogatás és nemzetközi részvétlenség közepette döntött meg Garibaldi „magánháborúja” 1860-ban.
A félsziget északi részének jelentősen változatosabban alakult a történelme. A Német-római Császárság déli végvidékén már a 8. századtól önállósult a római pápa vezette Egyházi Állam – berendezkedését tekintve teokratikus abszolutizmus –, amely kisebb-nagyobb területi változásokkal, de fennmaradt egészen az olasz egyesítési mozgalmakig. A középkori kereskedelem és ipar emelte magasra a 13. századtól kezdve a közép-itáliai városállamokat: Velencét, Genovát, Firenzét és társaikat, amelyek belső berendezkedésében nem csupán a piacgazdaság és a polgári társadalom számos eleme jelent már meg, utat nyitva a világtörténelmi jelentőségű reneszánsz kultúra kibontakozásának, hanem állami életük is széles skálát járt be a köztársasági formáktól kezdve egészen a monarchiáig. E gazdag területek fejlődését azonban a 16. századtól kezdve nem csupán világkereskedelmi útvonalak nagy átrendeződése gátolta, hanem még inkább az, hogy helyszínévé és céljává váltak a Habsburgok és a Francia Királyság közötti, több évszázados nagyhatalmi vetélkedésnek. A félszigettel érintkező északnyugati területeket a francia eredetű, de a Piemonti Őrgrófság megszerzésével már inkább olasszá váló Savoia-dinasztia szerezte meg, és a 18. században, a Genovai Köztársaság örökségének bekebelezésével kialakította a Szárd-Piemonti Királyságot – a későbbi nemzeti egyesítési mozgalmak legfontosabb politikai és katonai bázisát. A Milánói Hercegség pedig, csakúgy, mint a Velencei Köztársaság területe, az újkorban az osztrák Habsburgok kezébe került, akik csupán az 1859-ben és 1866-ban zajló katonai és politikai vereségek következtében engedték át ezeket a gazdag tartományokat az egységesülő Olaszországnak.
A modern olasz állam 1861. március 17-én jött létre, amikor Torinóban II. Viktor Emánuelt olasz királlyá kiáltották ki. Az új állam berendezkedése alkotmányos monarchia lett.
A korábbi államalakulatok helyi hagyományai természetesen megszakadtak, mert a dinasztia folytonossága következtében a szárd-piemonti királyok a maguk örökségét tették uralkodóvá az új viszonyok között. Ez egyfelől az alpokalji államszervezeti minták széles körű alkalmazását jelentette a félsziget egész területén, másfelől sajátos személyi politikát a vezető posztokon – a kortársak mindezt együttesen „piemontizációnak” nevezték. De a torinói örökség fontos eleme volt a parlamentarizmus is, amelyet az 1848/49-ben elszenvedett katonai vereségek ellenére sem adtak fel. A liberális parlamentarizmus századvégi válsága azután Olaszországot sem kerülte el, de a gazdaság és a politika bajaira az olaszok is igyekeztek gyarmati terjeszkedéssel válaszolni: befolyást szerezni Líbiában, továbbá pozíciókat biztosítani a Balkánon, főképp Albániában. Az első világháborúban az antant oldalán harcoltak, így a Versailles környéki békékben az összeomló Osztrák–Magyar Monarchiától megszerezték Dél-Tirolt és Triesztet, továbbá Fiumét. A harmincas években tovább folytatódott a gyarmati nyomulás, elsősorban Etiópiában. A második világháborúban azután Olaszország – amelyet diktatórikusan irányított a Benito Mussolini vezette Fasiszta Párt – a náci Németországgal lépett szövetségre, de gazdasági-katonai teherbíró képessége elégtelennek bizonyult a vágyott nagyhatalmi szerep eljátszásához. A szövetségesek sikeres hadműveletei következtében, 1943-ban a rezsim összeomlott, és csak az észak-itáliai fasiszta bábállam állt még ellen 1945 májusában bekövetkezett bukásáig. A párizsi békében így Olaszország elveszítette addigi gyarmatait, továbbá a Dodekánészosz-szigeteket és Fiumét. A második világháború után az 1946. évi népszavazás elutasította a monarchista államformát, és az ország parlamentáris köztársasággá alakult át. Olaszország alapító tagja az Európai Közösség(ek)nek.
Az egyesített Olaszország jelképvilága viszonylag keveset meríthetett a szükségképpen regionális-provinciális meghatározottságú örökségből. A ma használt szimbólumok zöme az elmúlt kétszáz évben jött létre, gyümölcseként, de egyben sajátos résztvevőjeként is a nemzeti egyesítésért, majd a modern ország politikai formálásáért vívott küzdelemnek.
CÍMER
Amikor 1861-ben proklamálták az egységes Olasz Királyság megalakulását, a Savoia-dinasztia (a család nevét ekkoriban már olaszos formában használjuk) korábbi uralkodói jelképeinek egy része automatikusan szimbolizálni kezdte az új államalakulatot is. A legfontosabb ezek közül a négyszögletes vörös pajzson fehér keresztet ábrázoló családi címer volt. Ez jelent meg a háromszínű zászló közepén éppúgy, mint az államigazgatási szervek új épületeinek homlokzatán, avagy a bankjegyeken és a fémpénzek hátoldalán. A második világháború után, a köztársaság kikiáltását követően azonban új állami jelképre volt szükség, amelyhez a legszélesebb nemzeti konszenzust a De Gasperi-kormány úgy igyekezett biztosítani, hogy 1946 őszén nyilvános grafikai pályázatot hirdetett a címer megalkotására. A kiírásban eleve kizárták a pártok jelvényeire való utalást, viszont előírták, hogy szerepeljen benne „Itália csillaga”, az olasz nemzeti gondolkodás és érzelemvilág egyik legnépszerűbb képi motívuma. A pályázat azonban nem hozott valódi megoldást: a győztes Paolo Paschetto munkája grafikailag és heraldikailag korrekt volt ugyan, de valahogy nem tudta megjeleníteni a gondolatoknak és érzelmeknek azt az ikonográfiai teljességét, amelyre a megrendelők számítottak. 1948 januárjában így újabb pályázatot hirdettek, immár kissé változott politikai légkörben: a baloldali politikai mozgalmak korabeli erősödésének bizonyára szerepe volt abban, hogy a kiírás megfogalmazói valamiképpen a munka gondolatának erőteljesebb hangsúlyozását is kívánták a pályázóktól. Az már a sors igazságtétele volt, hogy ezt a pályázatot is Paschetto professzor, a valdens közösségből származó, bélyegterveiről különösen nevezetes grafikusművész nyerte. Szép munkája Enrico De Nicola köztársasági elnök aláírását követően, az 1948. május 5-én hatályba lépő, 535. sz. törvényhozási dekrétummal vált az Olasz Köztársaság hivatalos államjelvényévé.
A címer közepén Itália csillaga ragyog, ötágú, ókori eredetre visszanyúló (de a modern munkásmozgalomtól sem idegen) változatban, mögötte pedig az acél fogaskerék utal az alkotmány első mondatára, amely szerint „Olaszország demokratikus köztársaság, amelynek alapja a munka”. A keretező növényi motívumok baloldali olajága a békére törekvést jeleníti meg, mind a társadalom tagjai közötti konfliktusokban, mind a nemzetközi kapcsolatokban, míg a jobb oldali tölgyág a nemzeti közösség erejét és méltóságát fejezi ki.
ZÁSZLÓ
Az olasz zászló a nagy francia forradalom idején, annak hatására alakult ki, szoros összefüggésben a nemzeti egyesítési mozgalommal. A sok évszázados középkori elkülönültségben élő olasz kisállamok szervesen kifejlődött, a maguk körében hibátlanul funkcionáló hatalmi jelvényei ugyanis – partikuláris lényegükből eredően – alkalmatlanok voltak annak az egységnek, az egész félszigetet egybefogó érzelmi-akarati közösségnek a megjelenítésére, amely az olasz „nemzeti gondolat” lényege. A példakép a francia trikolór volt: ennek mintájára kezdtek háromszínű zászlót használni azok a jakobinus érzelmű milánói hazafiak, akik 1796–97-ben Lombard Légió néven, katonai kötelékben harcoltak Napóleon oldalán az osztrákok – és az általuk védett hazai abszolutista erők – ellen. A legvalószínűbb értelmezés szerint a régi milánói címer fehér és vörös színéhez társulva – a polgárok fegyveres önrendelkezését megvalósító – forradalmi polgárőrség egyenruhájának zöldje adta a trikolórrá kiegészítő harmadik elemet. A hamar népszerűvé váló, így mások által is használni kezdett szimbólum először 1797. január 7-én vált hivatalossá. A Ciszpadán Köztársaság (a Pó folyótól délre kikiáltott, francia befolyás alatt álló forradalmi államalakulat) Reggio Emiliában székelő parlamentje ekkor nyilvánította ezt a szín- és formakombinációt zászlaja és kokárdája motívumává. Az egyesítés és a népszabadság jelképévé azután a Szent Szövetség évtizedeiben vált a háromszínű zászló: a folyamatos hatósági üldözés gyökereztette meg igazán az olasz nép érzelmeiben, olyannyira, hogy amikor 1848-ban Károly Albert szárd-piemonti király meghirdette az Ausztria elleni függetlenségi háborút, az olasz trikolór alá szólította csatlakozásra az önkéntes csapatokat – csak éppen ráhelyezte a szavojai keresztes címert is. Az 1861-ben létrejövő egységes Olasz Királyság azután folyamatosan használta ezt a zászlót, de törvényi szabályozás híján többféle formában, míg végül 1925-ben rögzítették pontosan a szimbólum leírását, hivatalosan is ráhelyezve a királyi család címerére a koronát. Újabb, máig érvényes változást a köztársaság kikiáltása hozott: ennek következményeként a királyi címer lekerült a zászlóról. Az 1947. december 27-én elfogadott alkotmány 12. §-a kimondta, hogy a köztársaság zászlaja az olasz trikolór: zölddel, fehérrel és vörössel hasított mező (azaz azonos szélességű zöld, fehér és vörös sávok, függőlegesen elhelyezve).
A köztársaság elnökének mindenkori jelenlétét hangsúlyosan jelzi az úgynevezett „standár” (stendardo) – személyes zászló – használata. A Quirinale-palota tornyán lobog (a nemzeti és az uniós zászló mellett), minden járművön megjelenik (gépkocsi, hajó, vonat, repülőgép), amelyeken az elnök utazik; emellett kitűzik a prefektusi épületre, ha az adott várost meglátogatja, illetve felállítják azokban a helyiségekben, ahol hivatalosan tárgyal. Használata alapvetően még a királyi reprezentáció formai világából származik, mégpedig funkcionálisan az államfőt mint a hadsereg főparancsnokát különbözteti meg és kíséri. Maga az elnevezés a lovassági alakulatok ugyanilyen jelvényeire utal – alighanem ezért is őrzik a „standár” eredeti példányát az elnöki vértesezred parancsnokának hivatalában. 1965-ig ezt a funkciót a nemzeti zászló töltötte be – ekkor vetették fel a honvédelmi minisztérium akkori illetékesei, hogy megkülönböztetésül valamilyen formailag is jól elkülöníthető alakban (pl. rátéve a köztársaság címerét) kellene e „vexillummal” jelezni az elnök ceremoniális jelenlétét. Saragat elnök végül azt a változatot fogadta el, amelynél kék alapon, aranykeretben jelent meg az államcímer. 1990-ben Cossiga elnök megváltoztatta az ábrázolást, és a kékkel keretezett nemzeti zászlót részesítette előnyben, de 1992-ben Scalfaro elnök visszatért a korábbi változathoz, annyi különbséggel, hogy kicsit kisebbítette rajta a köztársasági emblémát. A jelenlegi zászló négyszögletes kék keretben (ez a fegyveres erők szimbóluma) a nemzeti lobogót fogja közre – a formai megoldás világosan emlékeztet a napóleoni időkben felállított első Olasz Köztársaság (1802–05) lobogójára.
Az állami zászló elhelyezését legutóbb az 1998. évi 22. törvény, továbbá az azt részletező 2000. évi 121. sz. köztársasági elnöki dekrétum szabályozta. Eszerint minden olyan épület homlokzatára ki kell tűzni, amelyben állami hatóság székel: ilyenek a minisztériumok, a tartományi, megyei és városi tanácsok (önkormányzati testületek), az igazságszolgáltatási intézmények, az állami iskolák és egyetemek. Kinn kell lennie a zászlónak a választási helyiségek, továbbá külföldön a diplomáciai és konzuli épületek homlokzatán is. Házon belül elsősorban az adott intézmény felsőbb vezetőinek szobájában kell zászlót elhelyezni. A nemzeti lobogó mellett minden esetben ott kell lennie az Európai Közösség ugyanolyan méretű zászlajának is, de a hangsúlyosabb pozíció (helyzettől függően a jobboldal, közép, első hely stb.) az olasz trikolórt illeti. Az elnöki rendelet előírja, hogy az állami ünnepek alkalmával, továbbá egyes kiemelt napokon a zászló nélküli középületeket is fel kell lobogózni: ilyen január 7. (a trikolór napja!), február 11. (a lateráni egyezmények – a Szentszékkel való 1929. évi megállapodás – napja), május 9. (Európa napja), szeptember 28. (a nápolyi németellenes felkelés napja), október 4. (Itália védőszentjének, Assisi Szent Ferencnek ünnepe), október 24. (az ENSZ napja). A törvény felhatalmazza az alsóbb hatóságokat, hogy a zászlóhasználat részleteit – a fenti előírásokkal összhangban – saját statútumban szabályozzák, így a gyakorlatban területenként számos kisebb eltérés tapasztalható.
HIMNUSZ
Az olaszok nemzeti dala az 1848-as forradalom előestéjén született Genovában, az akkoriban a Szárd-Piemonti Királysághoz tartozó kikötővárosban. A nemzeti egyesítési küzdelem – a Risorgimento (újjáébredés) – eszméi és érzelmei mélyen áthatották a város nemesi-értelmiségi ifjúságát – közéjük tartozott a költő Goffredo Mameli és a zeneszerző Michele Novaro is. 1847 őszén a húszéves Mameli megírta az Olaszok éneke (Canto degli Italiani) című versét, amelyet nem sokkal később torinói barátja, Novaro megzenésített. A pattogó ritmusú, fülbemászó melódia hamarosan Mameli-himnusz néven lett országszerte híressé, de első soráról is sokat emlegették: Fratelli d’Italia (Olaszország testvérei). Annyira összefonódott a hazafias küzdelemmel, hogy amikor 1862-ben Verdi megkomponálta A nemzetek himnuszai című művét, ezzel a dallammal jellemezte saját hazáját (és nem a szavojai Királyi indulóval), olyan híres darabok társaságában, mint a God Save the Queen vagy a Marseilles.
Mameli 1848-ban a genovai bersaglierik között vitézül harcolt az osztrákok ellen a Mincio mentén, majd – kapitányi rangban – Garibaldihoz csatlakozott és kivette részét a Római Köztársaság dicsőséges védelméből. Ám súlyosan megsebesült, és még a végső vereség előtt, seblázban meghalt – hősies tragédiája ugyanúgy szentelte meg himnuszát, amiként Petőfi Sándoré a Nemzeti dalt. A mű népszerűsége töretlenül ívelte át a monarchista időket, míg végül 1946. október 12-én az Olasz Köztársaság hivatalos nemzeti himnuszává nyilvánították.
A himnusz első versszakának szövege:
Fratelli d’Italia
L’Italia s’è desta,
Dell’elmo di Scipio
S’è cinta la testa.
Dov’è la Vittoria?
Le porga la chioma,
Ché schiava di Roma
Iddio la creò.
Stringiamci a corte
Siam pronti alla morte
L’Italia chiamò!
Magyar fordításban:
Olasz honfitársak,
Itália serken,
a scipiói sisak
már díszeleg a fejen.
Hol a Győzelem istene?
Nyújtsa neki fürtjét,
mert Isten teremtette
Róma rabnőjét.
Sereget alkossunk,
a halálra kész vagyunk,
hív a haza!
Fordította: Rácz Rita
KITÜNTETÉSEK
Az olasz kitüntetések jelenlegi rendje a köztársaság kikiáltása (1946. március 17.) után alakult ki. Számos ponton gyökerezik a múltban, bár a monarchikus idők legjellegzetesebb rendjeleit kiiktatták a rendszerből. Az érdemrendek sorrendje egyben tiszteleti, „előkelőségi” rangsort is jelent.
OLASZ KöZTáRSASáGI ÉRDEMREND (ORDINE „AL MERITO DELLA REPUBbLICA ITALIANA”): A rendet 1951. március 3-án alapították és 1952. október 10-én kapott statútumokat. Jelenlegi formáját (amely erősen emlékeztet a – korábbi – Olasz Királyság Korona Rendjére) a 2001. március 30-i 173. számú elnöki dekrétummal nyerte el. Általános érdemrend. Elnyerhető a nemzet körül szerzett kiemelkedő érdemekért, a tudomány, irodalom, művészet terén elért sikerekért, gazdasági érdemekért, különféle szolgálati érdemekért. Katonák is megkaphatják. Nőknek is adományozható. Igen gyakran adják diplomatáknak. A rendi lánc államfőknek van fenntartva. A nagykeresztet érsekek, pátriárkák, pápai nunciusok, nagykövetek, miniszterelnökök, parlamenti elnökök, külügyminiszterek kaphatják meg. (Érdekesség, hogy az olasz szenátorok és parlamenti képviselők – hivatali idejük alatt – semmilyen hazai kitüntetést nem kaphatnak meg.) A rend nagymestere az Olasz Köztársaság elnöke. Alkalmi és I–V. osztályból áll.
Rendi lánc: Aranyozott ezüst. Középtag, virágdíszítésbe foglalt R I (= REPUBBLICA ITALIANA) betűkkel. Elemei: két tartó között elhelyezett ötágú csillag (11x), ornamentális akantuszlevelek (10x). Az egyes elemek egymáshoz láncszemekkel kapcsolódva alkotják a rendi láncot.
Rendjel: Az egyes osztályoknak megfelelően eltérő méretű. A IV. osztály (tisztikereszt) jelvénye nem zománcozott, hanem aranyozott, az V. osztályé (lovagkereszt) pedig ezüstözött. Az előoldalon ívelt szárú, domború végű úgynevezett Ruppert-kereszt. Aranyszegélyű, fehér zománcozású kereszt, a keresztszárak között arany tölgyfakoszorúval, illetve babérkoszorúval. Arany közép- medalionban, az Olasz Köztársaság államcímere. Aranyszegélyű, sötétkék körgyűrűben aranybetűkkel „AL MERITO DELLA REPUBBLICA” felirat. A hátoldalon arany középmedalionban, Italia balra néző, falkoronás arcképe. Aranyszegélyű, sötétkék körgyűrűben aranybetűkkel felirat: „PATRIAE UNITATI CIVIUM LIBERTATI”.
Rendi csillag (a nagykereszthez): Nyolcágú, brillantírozott, ezüst rendi csillag. Középen a rend jelvénye.
Rendi csillag (a nagytiszti kereszthez): Négyágú, brillantírozott, ezüst rendi csillag. Közepén a rend jelvénye.
A szalag zöld, szélein keskeny vörös sávval, zöld szegéllyel.
OLASZ KATONAI ÉRDEMREND (ORDINE MILITARE d’ITALIA): Eredetileg I. (Savoyai) Viktor Emánuel szárd király alapította 1815. augusztus 14-én, Savoyai Katonai Érdemrendként. Ezt újította meg 1855. szeptember 28-án II. Viktor Emánuel szárd király (a későbbi I. Viktor Emánuel olasz király). Ezt 1946-ig a Monarchia fennállásának végéig adományozták.
A nagy hagyományú rendet az Olasz Köztársaság 1956. január 2-án megújította, újjászervezte. Elnevezése ekkortól Olasz Katonai Érdemrend. Klasszikus katonai érdemrend. Az olasz szárazföldi, légi, tengerészeti erők állományába tartozó személyek kaphatják meg. Háborúban és békében egyaránt adományozható. Kiemelkedő vezetési érdemek, hősies cselekmények, vitézség stb. elismeréseként adják. Katonai egységeknek is adományozható. Hazaiak és külföldiek egyaránt megkaphatják. Olasz állampolgár rendtagok (korlátozott számban) rendi nyugdíjat is élveznek. A rend nagymestere az Olasz Köztársaság elnöke. I–V. osztálya van.
Rendjel: Az egyes osztályoknak megfelelően eltérő méretű. A rend I–III. osztályainak – nagykereszt-parancsnoki kereszt – jelvényei, aranyszegélyű, zöld zománcozású, áttört babér- és tölgyfakoszorúról függenek le, amely alul és felül aranyszalaggal van átkövetve. A IV. osztály (tisztikereszt) jelvénye arany haditrófeáról függ le. Az előoldalon aranyszegélyű, fehér zománcozású úgynevezett mantuai kereszt. A keresztszárak között aranyszegélyű, színes zománcozású tölgyfa- és babérkoszorú. Vörös zománcozású középmedalionban, aranygyűrűben, két keresztbe fektetett aranykard (a markolatuk lent, a pengék hegye pedig fent van). Felettük arany 1855, alattuk arany 1947 évszámok. A hátoldalon arany középmedalionban R I (= REPUBBLICA ITALIANA) betűkkel. Aranyszegélyű, vörös középmedalionban aranybetűkkel „AL MERITO MILITARE” felirat.
Rendi csillag: Nyolcágú, brillantírozott felületű, ezüst rendi csillag. Középen a rend jelvényével.
A szalag sötétkék, karmazsinvörös középsávval.
OLASZ SZOLIDARITáS CSILLAGA ÉRDEMREND (ORDINE DELLA STELLA DELLA SOLIDARIETá ITALIaNA): 1947. január 1-jén alapították. Eredetileg újjáépítési érdemekért adományozták. A későbbiekben bármilyen nagyobb szolidaritási gesztus elismerésére adományozták. 2001-ben megújították. Hazaiak és külföldiek is megkaphatják. A rend nagymestere az Olasz Köztársaság elnöke. I–III. osztálya van.
Rendjel: Az egyes osztályoknak megfelelően eltérő méretű. A rend II. és III. osztályának jelvényei, ovális, áttört babérkoszorúról függnek le. Az előoldalon aranyozott bronzjelvény. Ötágú, felületén tört olasz csillag. A csillagágak csúcsain gömböcskékkel. A csillagágak között – az I. és a II. osztály jelvényeinél – lángszerű sugárnyalábokkal. Pontsoros gyűrűben, középmedalion. Ebben az irgalmas szamaritánus jelenete látható. A hátoldalon középmedalionban „ANNO 1948” felirat. A körgyűrűben „STELLA DELLA SOLIDARIETÁ ITALIANA” felirat.
Rendi csillag: Megfelel a II. osztály jelvényének, de nem függ le babérkoszorúról.
A szalag zöld, szélein keskeny fehér és vörös sávokkal, fehér szegéllyel (Olaszország nemzeti színei).
OLASZ ÜNNEPEK
Nemzeti ünnepek
NéMET MEGSZáLLó CSAPATOK FELETTI GYőZELEM (FELSZABADULáS) üNNEPE: Április 25-én emlékeznek a német megszálló csapatok feletti győzelemre, a partizánok ugyanis ezen a napon szabadították fel Milánót a náci és fasiszta rémuralom alól a második világháború végén.
MUNKA üNNEPE: Az olasz polgári állam a 20. század elejétől „tolerálta” a közismerten igen erős olasz munkásmozgalom ünnepét, a május 1-jei demonstrációkat. Hivatalossá – ma már nyilvánvalóan demagóg célzattal – a fasiszta korszakban vált, ám azzal a változtatással, hogy „áttették” április 21-ére, és Róma születéseként emlékeztek meg róla. A második világháború után így mintegy „automatikusan” a „valódi” május 1. vált ünneppé és munkaszüneti nappá.
KöZTáRSASáG üNNEPE: Az 1946. június 2-i, a monarchiát elutasító referendum emlékét tartja fenn. 1950 óta egybekapcsolódik az 1948 óta megrendezett katonai felvonulással, de konkrét formája lassan alakult ki, a ceremónia többször változott. 2000-től a Colosseumtól a Vittorianóig tartó Viale Fori Imperiali ad helyet a fegyveres erők díszes felvonulásának.
A nEMZETI EGYSéG (FEGYVERES ERőK) üNNEPE: 1918. november 4-én lépett életbe az Osztrák–Magyar Monarchiával a fegyverszüneti egyezmény, vagyis Olaszország számára ez az első világháborús győzelem emléknapja.
Egyéb munkaszüneti napok
Olaszországban – a katolikus egyháznak a népéletre gyakorolt, a modern korban is jelentős befolyása következtében – az állami ünnepek jelentős része a nagy katolikus ünnepek átvétele:
Január 6. – Vízkereszt.
Húsvéthétfő.
Augusztus 15. – Mária mennybevitele.
November 1. – Mindenszentek napja.
December 8. – Mária szeplőtelen fogantatása.
December 25–26. – Karácsony.
Ezekhez a helyi patrónus szent ünnepe társulhat (Rómában pl. Péter–Pál napja, június 29.). Szintén egyházi eredetű, bár ma már kevéssé így számon tartott munkaszüneti nap (de persze nem ünnep) január 1. (Circumcisio).
NEMZETI EMLÉKHELYEK
A RISORGIMENTO eMLéKHELYEI: Máig számon tartott nemzeti emlékhelyek a Risorgimento nagy csatajeleneteinek emléktornyai, kápolnái. Custozza obeliszkje egyben osszárium is – alsó helyiségében morbid érdekesség a lábszárcsontok hatalmas gúlája. Ugyanígy Solferino vagy San Martino kápolnáiban koponyák százaiból komponálták a szentélyfal sajátos dekorációját. San Martino tornyában csavartan emelkedő rámpán sétálhat fel a látogató a tetőig, miközben II. Viktor Emánuel király életének falfestményein tanulmányozhatja a nemzeti történelem vélt csúcsjeleneteinek didaktikus magyarázatát. Ám ezek a színhelyek mégsem válnak igazán össznemzeti jelentőségű szakrális térré, mert az ország déli területeinek közvéleményében máig van olyan irányzat, amely erősen vitatja az egyesítés pozitívumait – így a déliek jelentős része nem tekinti sajátjának az „északi” emlékhelyeket. Osztatlan népszerűségnek örvend viszont, mint nemzeti zarándokhely, Garibaldi háza Caprera szigetén.
ÓKORI öRöKSéG: A modern olasz állam is a római hatalmi reprezentációban visszanyúl az ókori örökséghez, de nem az „erő” fetisizálásaként, mint Mussoliniék, hanem a nagy történelmi örökségből fakadó morális kötelezettség szimbólumaként. Ezt jeleníti meg az a gesztus, hogy a köztársaság napján, június 2-án a katonai díszszemle a Viale Fori Imperiali sugárútján zajlik – ahol egykor a római világbirodalom szíve dobogott. A felvonuló csapatok a Colosseum felől érkeznek – jelképezve azt a nemzetek feletti léptékű dicsőséget és katonai erényeket, amelyekhez eszerint a mai olasz hazát védő hadseregnek is méltónak kell lennie. Nem kisebb erkölcsi kihívást testesít meg a parádé végpontján a Vittoriano – II. Viktor Emánuel, az első olasz király komplex emlékműve – sem, amelynek egész motívumvilága a modern, nemzeti Olaszországot jeleníti meg.
FOSSE ARDEATINE: A modern olasz állam által szimbolikusan is használt szakrális tér a megszálló német csapatok által meggyilkolt mártírok emlékhelye, Róma déli részén, a katakomba-övezetben. 1944. március 23-án a partizánok kézigránátokat dobtak egy csapatszállító teherautóba a Via Rasellán. A bosszú során 335 túszt szedtek össze (köztük 75 zsidó származású olasz állampolgárt), kihajtották őket a városszéli barlangokhoz, főbe lőtték valamennyiüket, majd berobbantották az üregeket. A háború múltával azután az új Olaszország legfontosabb antifasiszta emlékhelyét alakították ki a Fosse Ardeatine dombkatlanában, ahol minden év március 24-én a köztársaság elnöke is részt vesz az egyházi megemlékezésen és a mártírok névsorának ünnepélyes felolvasásán.
PALAZZO QUIRINALE: Az olasz fővárosban az államhatalmi és az államigazgatási központ elhelyezése 1870 után alakult ki, amikor – az olasz nemzeti egyesítési folyamat záróakkordjaként – a királyi hadsereg elfoglalta az Egyházi Állam addig formailag még önálló utolsó részletét, az úgynevezett Patrimonium Petri területét, vagyis Rómát és annak közelebbi környékét. A pápa világi hatalmának felszámolását népszavazás hagyta helyben, majd Rómát királyi proklamációval az egységes olasz állam fővárosává nyilvánították. A pápa visszavonult a vatikáni palotaegyüttes falai mögé és önmagát önkéntes fogolynak nyilvánította – csupán 1929-ben, a lateráni szerződés keretében fogadta el az új helyzetet, illetve a Vatikánváros Állam szuverenitását garantáló olasz törvényeket. Az olasz alkotmányos monarchia fejének és szimbólumának, a királynak és udvarának elhelyezésére viszonylag kézenfekvő megoldást kínált a Quirinale-dombon álló, nagyméretű és igen reprezentatív pápai nyaralópalota, amelyen a 16–18. század között számos nagy művész dolgozott, és amely a dombról a Palazzo Quirinale nevet kapta. Államfői székhely-szerepét a köztársaság kikiáltása után is megőrizte, mert azóta a mindenkori elnök rezidenziája.
MONTECITORIO éS PALAZZO MADAMA: Nehezebb volt a kétkamarás parlamentnek jó helyet találni, mert a domb lábánál, a város barokk szívében nem volt olyan épület, amely mindkét háznak – és a kiszolgáló apparátusoknak – megfelelő helyet biztosított volna. Így az országgyűlést fizikailag kettéválasztották: a képviselőház (Camera dei deputati – az olasz választópolgárok népképviseleti szerve) a Palazzo Montecitorio épületébe került, míg a Szenátusnak (Senato – a tartományok képviselete) a Palazzo Madama ad otthont. Mindkét épület az ókori Mars-mezőn található, egymástól mintegy tíz perc gyalogútnyi távolságra, abban a negyedben, amely a barokk korban vált Róma központjává, és amelyet nagyszerű terek füzére tesz világhírűvé a Piazza Farnesétől és a Campo de’ Fioritól kezdve, a Navonán és a Pantheonon át a Trevi-kútig és a Spanyol-lépcsőig. A Lorenzo Bernini kialakította, remek domború homlokzatáról nevezetes Montecitorio (nevét az a dombhát adja, amelyen áll) egykor a Ludovisi család magánpalotája volt, de azután a Szentszék szerezte meg, és az egyesítésig pápai bíróság székelt benne. A Palazzo Madama nevét Ausztriai Margitról (V. Károly császár természetes leánya) kapta, aki az egyik Medici-herceg özvegyeként élt a nagy firenzei család által birtokolt hatalmas, késő reneszánsz – kora barokk palotában.
PALAZZO VENEZIA éS PALAZZO CHIGI: A legfőbb államigazgatási központ (miniszterelnökség) elhelyezése többször változott. Amikor 1922-ben Benito Mussolini lett a kormányfő, a Palazzo Veneziában rendezkedett be, amely az első világháborúig az Osztrák–Magyar Monarchia szentszéki követségeként működött. Az ókori Fórum közvetlen közelében, a Campidoglio- (Capitolium-) domb lábánál, a város egyik legreprezentatívabb terén álló, komorsága ellenére is lenyűgöző reneszánsz palota ideális helyszínt adott a fasiszta vezér azon politikai mutatványához, hogy önmagát és politikai rendszerét a Róma Birodalom hatalmi örökségének méltó letéteményeseként mutassa be. A hatás fokozása érdekében átalakíttatta a környék sok száz éves térszerkezetét is, amennyiben lebontatta a császárkori fórumokra ráépült középkori házakat, és olyan szögben nyittatott széles sugárutat a Colosseum felé (bevonva annak látványát is a történelmi kulisszába), hogy iránya – mintegy tengelyszerűen – politikai beszédei színhelyéhez, a Palazzo Venezia erkélyéhez vezessen. E kompromittáló múlt miatt azután a második világháborút követően új helyszínt kellett keresni, így a miniszterelnökség a képviselőházzal szomszédos épületbe, az addig külügy- minisztériumként (még korábban az Osztrák–Magyar Monarchia quirináli követségeként) szolgáló Palazzo Chigibe költözött, és máig ott székel.
SAGRA CONSULTA: Az Alkotmánybíróság az államelnöki rezidenciához közel, a Quirinale-domb egyik pompás 18. századi épületében, a pápai Sagra Consulta egykori palotájában kapott helyet – a házat korábban a külügyminisztérium, majd (1953-ban történt megszüntetéséig) a gyarmatügyi minisztérium használta.
PALAZZO DELLA GIUSTIZIA: A Legfelsőbb Bíróság már nem történelmi karakterű, hanem azt csupán imitáló épületben – a modern olasz állam építészeti reprezentációjának céljára a századfordulón emelt, hatalmas méretű Igazságügyi Palotában (Palazzo della Giustizia) – nyert elhelyezést. A monstrum nem a barokk centrumban, hanem a Tevere túlsó, vatikáni oldalán helyezkedik el, és a várostörténészek szerint az volt az ideologikus funkciója, hogy tömegével fölülmúlja az Angyalvárat, az egyházi Róma egyik fő architektonikus jelképét. (A komplex nemzeti allegóriateremtés célja mellett hasonló funkciót tulajdonítanak a Viktor Emánuel-emlékműnek is, amelyet eszerint az ókori Róma szimbólumára, a Capitoliumra telepítettek rá hasonló módon.)