Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:23–30.

GUNST PÉTER

Az európai agrárfejlődés zsákutcái a 19–20. század fordulóján

Feltűnő, hogy a jó másfél évtizedre kiterjedő agrárszocialista mozgalmak kutatása kapcsán mennyire hiányzik a nemzetközi kitekintés. Az utóbbi évtizedek történetírása számos elemző tanulmányt készített, de ezek egyike sem törekedett arra, hogy megkísérelje az összehasonlító elemzést. Nemcsak nálunk volt ez így, hanem szerte Európában. A történetírás általában elkülönítve foglalkozott a magyar agrárszocialista mozgalmakhoz hasonló különféle megmozdulásokkal, nyugtalanságokkal.

Pedig kézenfekvő lett volna az ilyen összehasonlítás, hiszen egyáltalában nem önmagában álló jelenségről volt szó. Hogy csupán néhány nyilvánvalóan hasonló jellegű eseménysorozatra utaljunk, közvetlen szomszédságunkban, Romániában két ízben is, 1888-ban és 1907-ben véres parasztfelkelésre került sor. Az utóbbi különösen nagy erejű volt, elfojtásához a királyi hadseregnek valóságos háborút kellett vívnia a parasztokkal, helyenként tüzérség bevetésével. S ha ilyen méretű paraszti megmozdulásokra a cári Oroszországban nem is került sor, de a 19. század második felének fokozódó paraszti elégedetlenségét 1890-től növekvő erejű és mind nagyobb tömegekre kiterjedő különféle formájú megmozdulások élezték ki, hogy azután az általános paraszti elégedetlenség 1906-ban az ország nagy részén fellobbanó parasztfelkelésekben tetőződjön. S hogy más irányba is tekintsünk, Olaszországban 1882-ben robbant ki a magyarországihoz sokban hasonló jellegű első földmunkássztrájk, melyet az 1890–1900-as években egész sorozat hasonló követett, mind több résztvevőt megmozgatva. A mozgalmak tetőpontját itt is véres összetűzések jelentették a parasztok és a csendőrök között, 1904-ben Apulián kívül Szardínián és Szicíliában, majd 1905. augusztus 16-án Cataniában. A földmunkások, agrárproletárok hasonló megmozdulásai robbantak ki Spanyolországban. Itt az agrárproletár mozgalmakban szerepet kapott az anarchizmus. Az 1892. évi andalúziai parasztfelkelést a Fekete Kéz nevű anarchista tömörülés vezette, de a paraszti megmozdulások, az agrárelégedetlenség igen nagy szerepet játszott az 1900-ban és 1910-ben kirobbant forradalmakban is. Mint látható, korántsem elszigetelt, egyedi jelenség a magyar agrárszocialista megmozdulás-sorozat, amely lényegében különféle paraszti rétegek nagyjából azonos tartalmú törekvéseit fejezi ki. S az időbeli egybeesés sem véletlen. Ezek, s más, itt nem érintett megmozdulások Európában mindenütt 1888–1910 között robbantak ki.

Ha a kiváltó okokat keressük, természetes, hogy egy Európányi térség esetében számos kisebbel vagy nagyobbal találkozunk, s hogy ezek mindegyike befolyásolta valamilyen mértékben e mozgalmakat, lefolyásukat, jellegüket. De megtalálhatjuk azt az alapvető okot is, amelyre minden egyéb visszavezethető, amely egyértelműen determinálta az eseményeket. A magunk részéről ezt az 1870-es évek közepétől jelentkező gabonaválságban látjuk. Ennek lényege, hogy a 19. század közepére egyes tengerentúli területek, elsősorban az Egyesült Államok és Kanada, de más országok (Argentína, India stb.) gabonatermelése is oly mértékben megnőtt, hogy minden nehézség nélkül el tudták látni gabonával azokat a régiókat (elsősorban Nyugat-Európát), amelyek gabonaszükségletüket részben behozatalból fedezték. Sőt, azokat is, amelyek erre nem szorultak rá. E területeken a termelés önköltsége jóval alacsonyabb volt, mint bárhol Európában. Igaz, hogy a termelés külterjes volt s a hozamok alacsonyak, de volt elegendő föld, így nagy tömegű olcsó gabona termett.

Az olcsó amerikai gabona akkor kezdett nehézségeket okozni, amikor a szállítás költségei (részben a vasúthálózatok kiépülésével, másrészt a gőzhajózás elterjedésével) radikálisan csökkenni kezdtek. Az alacsony önköltség és a szállítás mindjobban csökkenő költsége következtében a tengerentúli gabona ára fokozatosan csökkent, s egy bizonyos ponton túl már az európai területek önköltsége alá esett. Ez Magyarország esetében 1878-ban következett be. Az 1880–1890-es években, s még a 20. század elején is tovább csökkentek a szállítási költségek. Így az európai gabonatermelés máig tartó válságba került.

A helyzet paradoxona, hogy ugyanakkor a nyugat-európai piacokon változatlanul el lehetett adni minden megtermelt gabonát. A válság tehát csak az árakban mutatkozott meg. Az iparosodás folyamata a 19. század második felében, különösen az 1870–1900-as években egész Európában felgyorsult, az urbanizáció kiteljesedett, a lakosság városba áramlása sebesen haladt előre. Mind nagyobb tömegeket kellett élelmiszerrel, mezőgazdasági eredetű nyersanyaggal ellátni. A gabonapiac növekedése azonban 1878 után nem az árak emelkedésével, hanem évtizedeken át tartó esésével, illetve stagnálásával járt együtt. (Az európai gabonatermelés közgazdaságilag azóta sem rentábilis, a gabona a világpiacon olcsóbb, mint amennyiért az európai mezőgazdaság megtermeli.)

*

Az európai országok gazdasági és társadalmi viszonyaiknak megfelelően fokozatosan alkalmazkodtak ehhez a helyzethez. Az alkalmazkodás azonban időt vett igénybe, s mindenütt komoly megrázkódtatásokkal járt. Az egyes európai régiók ugyan nem azonos módon reagáltak a gabonaválságra, de igyekeztek alkalmazkodni hozzá.

Az iparosodó régió, a gyorsuló iparosodás országai (Németország, Franciaország, Dánia, Belgium, Hollandia, Svájc, Ausztria), vagyis: a nyugat-európai népek azonos eszközhöz folyamodtak: a vámemeléshez. Ezekben az országokban a parasztság ugyan már sokkal kisebb társadalmi erő, mint volt korábban, amikor még a népesség túlnyomó többségét alkotta (az egyes országokban aránya az összlakosság 25–40%-a között mozgott), s a mezőgazdaság hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez is csökkenő arányú, de mindenképpen túlságosan nagy volt ahhoz, hogy a világpiaci hatásoknak minden további nélkül alárendeljék ezt a szektort. 1879-ben Németország és Franciaország bevezette a védővámokat, s ezzel igyekezett elejét venni a parasztság gyors tönkremenetelének. Más kérdés, hogy az egyes országok sajátos körülményeitől függően a vámernyőt fel lehetett használni speciális célok eléréséhez is, így pl. Németország keleti részének relatíve külterjesen gazdálkodó junker nagyüzemei számára mentőövet lehetett nyújtani egy-két évtizedre.

Európa e fejlett régiójában azonban nem csupán ebből állt az alkalmazkodás. A vámvédelem csak időlegesen állította meg a gabonaárak esését, s a vámok túlságosan magasra emelése nem állt az ipari körök érdekében sehol sem. Megindult tehát a mezőgazdasági termelés szerkezetének átalakulása: azok az ágazatok fejlődtek (állattenyésztés, tej- és tejtermékek előállítása, takarmány-, zöldség-, gyümölcstermelés), amelyeknek a piacát nem fenyegette a tengerentúli konkurencia. Rohamosan csökkent a gabonatermelés, a nagy tömegű takarmánygabonát állattenyésztésük számára ezek az országok rendszerint a világpiacon szerezték be, maguk a jó minőségű kenyérgabona termelésére szorítkoztak.

Szinte mindenütt gyorsult a paraszti gazdaságok összevonása. Az iparfejlődés felszívta a mezőgazdaságból a felesleges munkaerőt, s vonzást gyakorolt az aktív munkaerőre is. A mezőgazdasági munkabérek emelkedése tovább lökte előre a gazdálkodókat az átalakulás útján, s nagyban hozzájárult a kisparaszti üzemek koncentrációjához, valamint a még meglevő nagyüzemek felparcellázásához. A parasztság felbomlása felgyorsult. Az a folyamat játszódott le, amelyre Engels hívta fel a figyelmet egyik utolsó nagyobb, A parasztkérdés Franciaországban és Németországban című tanulmányában.

Egyetlen ország maradt ki ebből a folyamatból: Nagy-Britannia. Ott az iparosodás olyan korán indult s az 1880-as évekre olyan jelentősen előrehaladt, hogy az ipar érdekei már 1846-ban felszínre törtek: a gabonavámok lebontásával, a szabad kereskedelem érvényre jutásával. A gabonaárak esése a még megmaradt gabonatermelő gazdaságokat, elsősorban a nagyüzemeket összeomlással fenyegette ugyan, de ez az angol gazdaságpolitikán nem változtatott. Felgyorsult tehát a gabonatermelő nagybirtokok felparcellázása. A gabonatermelés Nagy-Britanniában az első világháborúig minimálisra zsugorodott, s az 1930-as évek autarchiás gazdálkodási tendenciái sem voltak képesek újból talpra állítani. De ne feledjük: Nagy-Britanniában 1841-ben csupán a munkaerő 26%-a működött a mezőgazdaságban, s ez az arány a századfordulóra 10, az első világháború előtti évekre pedig 8%-ra csökkent! S ezen belül is nagyok voltak az aránytalanságok: Angliában, mely a nemzeti jövedelem túlnyomó részét adta, a mezőgazdaságban dolgozó munkaerő aránya már 1841-ben sem haladta meg a 15%-ot. Itt tehát a mezőgazdasági népesség boldogulása érdektelen volt, a mezőgazdaság szerepe a nemzeti jövedelem előállításában még inkább az.

Egészen más nehézségekkel kellett szembenézniük a kelet-európai és balkáni régió országainak. A cári Oroszországban, s persze Romániában, Bulgáriában, Szerbiában stb. is egyfajta felülről erőszakolt iparosítási folyamat indult el az 1860–1870-es években. Ezt Oroszországban nagyhatalmi érdekekből kiindulva maga a cári hatalom hajtotta végre, a balkáni országokban pedig külső, együttes nyugat-európai és orosz nyomásra valósult meg. A jobbágyokat felszabadították, de olyképpen, hogy a parasztoknak ezért fizetniük kellett a földesuraknak. Az államháztartást többé-kevésbé modern alapokra helyezték, az egyes nyugat-európai országok példája alapján kialakított adórendszerek bevezetésével. Mindenütt hirtelen megnőtt a parasztgazdaságokra nehezedő pénzügyi teher, ami önmagában nem lett volna baj, a gazdaság általános fejletlenségét figyelembe véve azonban súlyos konfliktusok csíráit hordta magában. A parasztgazdaságok pénzügyi kötelezettségeit ugyanis olyan régióban növelték meg, amelyben még nagyon kevéssé formálódott ki az árutermelés és a pénzgazdálkodás. Még Oroszország fejlett körzeteiben is lábon kényszerültek eladni a gabonát a parasztok, már közvetlenül a jobbágyfelszabadítás utáni években, ha folyamatosan eleget kívántak tenni adó- és kárpótlás-fizetési kötelezettségeiknek. A román fejedelemségekben pedig közvetlenül a jobbágyfelszabadítás után uzsorára kényszerültek a parasztok, ugyanezen okból. Az uzsora azonban nem a mi fogalmaink szerint való, hiszen még a 20. század elején is az adósságok zöménél évi 24–60, kisebb részénél pedig 60–120%-os kamatot számítottak fel az uzsorások, többnyire kocsmárosok! Nem csoda, hogy a paraszti földek nagy része Romániában hamarosan az uzsorások és nagybérlők kezébe került, s a parasztok ledolgozás fejében voltak kénytelenek bérelni azokat. Oroszországban más okoknál fogva volt hasonló a helyzet, itt az egyébként több évtizedre elhúzódó jobbágyfelszabadítás során a parasztok eleve ledolgozással fizették a földesuraknak a megváltást vagy annak egy részét.

A parasztgazdaságok nehéz helyzetét magyarázza, hogy mind Oroszországban, mind Romániában a megváltási összegeket és részben az állami adókat aránylag magasra emelték, az 1860-as évek gabonakonjunktúrájának magas áraira alapozva azokat, holott még e magas árak mellett is arra kényszerültek a parasztgazdaságok, hogy erejükön felül bocsássák áruba gabonájukat. Az orosz és a román gabonaexport kényszerexport volt, a parasztgazdaságok saját fogyasztásuk terhére adták el a gabonát, olykor a tartalékot is.

Amikor az 1870-es években csökkenni kezdett a világpiacon a gabona ára, a kelet-európai és balkáni régió országai hirtelen korábban ismeretlen válsághelyzetbe kerültek. Az alacsony gabonaárak arra kényszerítették a parasztokat, hogy növeljék az árugabona mennyiségét. A termelés bővítését szolgáló beruházásokra azonban már az előző évtizedekben sem került sor, ezután még kevésbé. Így nagyjából azonos termelési színvonallal, azonos termelékenységgel lehetett számolni, s ez azt jelentette, hogy a parasztoknak önmaguktól kellett megvonni az ennivalót, ha kötelezettségeiknek eleget akartak tenni. A hatalmas orosz gabonaexport tehát rendkívül alacsony belső fogyasztással párosult, ezekben az évtizedekben az egy főre jutó gabonafogyasztás Oroszországban nem érte el az évi 60 kg-ot. S mert a parasztgazdaságok a tartalékaikat is eladták, átlagosnál gyengébb termés esetén éhínséggel kellett számolni. Nem lévén beruházás a termelésbe, a gyengébb termések sűrűsödtek. Az 1890–1914 közötti 25 évből Oroszországban 12 évben volt olyan rossz termés, hogy egész kormányzóságokra kiterjedő éhínségek, tömeges éhhalál esetei jelentkeztek, amikor is a kormányzatnak kellett külföldi gabonavásárlással enyhítenie a helyzeten.

Romániában és Bulgáriában is megmutatkoztak a gabonaválság következményei. A román parasztok élelmiszer-fogyasztása ugyancsak rendkívül alacsony volt, húst a parasztok szinte nem is ismertek. A parasztok eladósodása hirtelen megnőtt, a ledolgozási rendszer mind szigorúbb kereteket öltött, a paraszti terhek fokozatosan emelkedtek. Bulgáriában, ahol a parasztok nem lévén jobbágyok, a török kiűzése után némi földhöz is jutottak, az állami adóterhek váltak hirtelen elviselhetetlenné. A bolgár területek jelentős részén még az 1930–1940-es években is cserekereskedelem uralkodott, a pénz kiiktatásával. Itt elsősorban az állami adó pénzbeni kifizetése jelentett gondot. A gabona világpiaci áresése következményeképpen a bolgár kormányzat 1891-ben kénytelen volt a pénzadó helyett visszatérni a török idők terményadójára, s ezzel valójában magára vállalni a további áresés következményeit.

Már említettük a gabonaárak esésének egyik fontos következményét a régióban: nem jutott lehetőség a mezőgazdasági beruházásokra. A lerongyolódott parasztgazdaságok hagyományos eszközökkel, faekével, maguk eszkábálta primitív munkaeszközökkel művelték a földet. A terméshozamok stagnáltak. Ugyanakkor az iparosodás ütemét messze meghaladó módon nőtt a régióban a népesség, elsősorban a falusi népesség száma. A stagnáló termésátlagoknak tehát mind nagyobb tömegeket kellett eltartaniuk. Az agrárnépesség létszámának növekedése jelentősen hozzájárult az 1880–1900-as években a falusi nyomor növekedéséhez. A helyzet így Oroszországban s a Balkánon a robbanásig feszült volt. A legkisebb szikra is elegendő volt a helyi elégedetlenség kirobbanásához. Így került sor az 1880–1890-es évek gyarapodó számú paraszti megmozdulásaira Oroszországban, a két véres parasztfelkelésre Romániában. Az eredmény az uzsora és a ledolgozási rendszer hivatalos eltörlése, a paraszti adósságok csökkentése lett Romániában. 1908–1911 között a kormányzat számos egyéb reformot is életbe léptetett, így eltörölték egyes cigányrétegek rabszolgaságát. A paraszti elégedetlenség 1905–1906-ban Oroszországban is nagyarányú megmozdulás-sorozatot hívott életre. Ezek a cári hatóságokat a jobbágyreform lezárására, s egy újfajta agrárpolitika bevezetésére késztették. 1906–1910 között Oroszországban végleg megszüntették a volt földesurak kárpótlását, lezárták tehát a jobbágyfelszabadítás folyamatát, engedélyezték a parasztok számára a kilépést a faluközösségből s az áttelepülést Szibériába stb.

Mindezt az egész korszakban, elsősorban az 1890-es évektől lökésszerűen növekvő kivándorlás kísérte Oroszországból és a Balkánról. A folyamat egészen az első világháborúig tartott, ekkor a hadi események, majd a háború után az USA és néhány dél-amerikai ország megváltozott bevándorlási politikája lehetetlenné tette a további kivándorlást.

Sajátos körülményeket képvisel Európa harmadik régiója, Olaszország és Spanyolország, a Mediterráneum. Nagyjából hasonló gazdasági és társadalmi viszonyok többé-kevésbé azonos következményekkel jártak. Itáliában északon gyors ütemű iparosodás, nyomában a népesség átrétegződése következett be a 19. század második felében. Észak-Itália fejlődése önmagában nézve a nyugat-európai modellt követte, pontosabban követte volna, ha Itália nem lett volna egységesülő gazdaság. De mert az volt, a dél-itáliai–szicíliai viszonyok meghatározóak voltak az ország agrárpolitikájára. Délen a nagybirtokrendszer fennmaradt, ugyanakkor egészen az 1940-es évekig az iparosodás jelei alig mutatkoztak. A népesség növekedése ezért itt is az elnyomorodás viszonyait hozta magával a mezőgazdaságban. A dél-itáliai nagybirtok csak élőmunkaerőt használt, beruházásokra nem került sor. A termésátlagok stagnáltak, a bérleti díjak növekedtek, a kisparasztok nyomora nőtt. A gabonaárak esése a földbirtokosokat a kizsákmányolás hagyományos eszközeinek a fokozására késztették. A bérleti díjakat növelték, a harmados bérletről a felesbérletre tértek át. A nagybirtokon alkalmazott bérmunkásoknál, akiket elsősorban természetben fizettek, csökkentették a részt, a munkabért. A nagybirtokosokat erre késztette az állami adó, amelyet az egységes olasz állam az 1860-as években vezetett be. A terhek áthárítása a munkásokra a természetbeni munkabér csökkenését eredményezte, hiszen az aratórész kismértékű leszállítása egy-egy munkás esetében – főleg korábban – alig volt érezhető, összességében azonban a nagybirtok számára jelentős mennyiségű gabonát takarított meg.

A természetben fizetett bérek csökkentése egy évtized alatt tetemes volt. A következmény nem maradt el: 1882-ben kitört az első aratósztrájk, amelyet ezután a következő évtizedben sztrájkok egész sorozata követett. A dél-itáliai agrárvárosok – amelyeknek társadalmi szerkezete nagyon hasonló volt az alföldi mezővárosokéhoz, ahol a népesség túlnyomó része nincstelen agrárproletárokból állt, akik ugyanúgy részesmunkára jártak csapatokban, mint nálunk – váltak a megmozdulások gócaivá.

A részesbérletet művelő parasztokat is sújtotta a gabonaválság. Ezeket a tömegeket az állami adópolitika is nyomorította, amely 1870 után egy új adófajtát, az őrlési adót honosított meg. Az őrlési adó növelése kergette bele a parasztgazdaságokat azokba a megmozdulásokba, amelyek az 1880-as évek elején összefonódtak az agrárproletárok sztrájkjaival. Ez a magyarázata annak, hogy Közép- és Dél-Itália egyaránt hangos volt a megmozdulásoktól ezekben az évtizedekben. (Természetesen Itália esetében is jelentősen megnőtt a kivándorlás az 1890–1900-as években, egészen az első világháborúig.)

Az Ibériai-félszigeten, elsősorban Spanyolországban nagyjából hasonló volt a helyzet. Az északi részek, Baszkföld, Katalónia valamennyire iparosodott, míg a középső és déli részek alig. Az Andalúziában, Estremadurában működő nagybirtokrendszer természetszerűleg a parasztok túlnyomó részének nincstelenségével párosult. A természetbeni bérek csökkentése s a bérleti díjak emelése ugyanúgy következménye volt a helyzetnek, mint Itáliában, s az eredmény is azonos lett. Az 1890-es években kirobbanó aratósztrájkokat, agrárproletár megmozdulásokat Spanyolországban csupán az a körülmény színezte tovább, hogy itt azokban, mint említettük, igen nagy szerepük volt az anarchistáknak.

Körülnézve Európában, mindenekelőtt arra utalunk, hogy – kivéve a már iparosodott nyugat-európai régiót – mindenütt jelentős megrázkódtatásokkal járt a mezőgazdaság alkalmazkodása az új helyzethez, a csökkenő gabonaárakhoz. Sem Kelet-Európa, sem a Balkán, sem a Mediterráneum nem volt képes könnyen alkalmazkodni az új helyzethez, s ez végül is jelentős társadalmi megrázkódtatásokkal járt. Az iparosodás szinte teljes hiánya az egyik régióban, s a régión belüli alárendelt szerepe a másikban lehetetlenné tette megfelelő gazdaságpolitika kialakítását, a termelési szerkezet átalakítását. Ne feledjük, hogy Kelet- és Dél-Európában az iparosodás az agrárszektor rovására, annak segítségével valósult meg, s ez a modell jutott zsákutcába a gabonaválság évtizedeiben. Az állam a mezőgazdaságból vonta ki a tőkét az adók révén, s áramoltatta át az iparba. Ezekben a régiókban a gabonaválság és az agrár-túlnépesedés egyszerre jelentkezett, hiszen a gyenge iparosodás nem volt képes felszívni a népesség növekményét sem.

*

Ha ebben az európai környezetben akarjuk elhelyezni Magyarországot, akkor az nem annyira a kelet-európai, mint inkább a mediterrán modellhez áll közelebb, bár jelentős különbségekkel. Nálunk is rákényszerült az extenzív, gabonatermelő nagybirtok (elsősorban az alföldi 1–2 ezer holdas dzsentribirtok) arra, hogy lehetőség szerint áthárítsa a válság terheit a munkavállalókra, elsősorban a részért dolgozó idénymunkásokra. Ezt az iparfejlődés Magyarországon is elégtelen volta tette lehetővé, hiszen a népesség növekménye nálunk is a mezőgazdaságban rekedt. A munkabérek csökkentése vezetett az aratósztrájkokhoz, míg a népesség növekedése a mezőgazdaságban hosszú távon a kivándorláshoz. Ugyanakkor a magyar viszonyokat enyhítette több kedvező tényező is. A jobbágyfelszabadításért fizetett megváltás, amely végül is beolvadt a földadóba, olyan gazdaságokat terhelt, amelyeket már átjártak az áru- és pénzviszonyok. A beáramló osztrák és osztrák köntösben nyugat-európai tőke megfelelő hitelrendszert hozott létre, így a balkáni színvonalú uzsora nálunk ismeretlen jelenség maradt. A paraszti gazdaságok (és a dunántúli arisztokrata nagybirtokok) számára lehetőség nyílt beruházásra, s ez a Monarchia piacának segítségével megindította a szerkezetváltás folyamatát mind a parasztgazdaságokban, mind a nagybirtokon. A mezőgazdasági termelés intenzívebbé vált, ha nem is teljesen kielégítő módon.

Külön is kiemelendő a Monarchia-beli piacok szerepe. Az örökös tartományok fejlett nyugati részei, Ausztria és Csehország a magyar mezőgazdaság számára a belső piac szerepét játszották 1918-ig. Elhelyezési nehézségek tehát 1918- ig nem jelentkeztek. A magyar mezőgazdaságnak nem vámoktól védett piacokra kellett bejutnia olcsó áron, hanem védett piacokon a világpiacinál magasabb áron értékesíthette termékeit. Az áresés kizárólag a külterjes gabonatermelő nagyüzemeket érintette, ezek érdekét szolgálta az 1906-ban kikényszerített vámemelés. Talán nem véletlen, hogy az 1905. évi választásokon a kormánypárt éppen az Alföldön szenvedett komoly vereséget, s az sem, hogy a leghevesebb politikai küzdelmekre – a megyei közigazgatás vezetésével – ugyanitt került sor. A vámemelés elsősorban az alföldi gabonatermelő dzsentri-birtokok számára volt elkerülhetetlen. Minden más üzemtípus az állattenyésztés és a takarmánytermesztés fejlesztése révén csökkentette a gabonaválság hatásait.

A magyar fejlődés tehát annyiban hasonlít a mediterrán régióéhoz, amennyiben hasonló társadalmi és részben gazdasági viszonyok azonos eredményekre vezetnek. Magyarországon is, Dél-Itáliában is nagy szerepe volt földbirtokos és agrárproletár kapcsolatában a gazdaságon kívüli tényezőknek, az uralmi viszonyoknak. Ez a földbirtokosokat mindkét régióban a könnyebb megoldás, a bérek csökkentése irányába terelte. S ezt lehetővé tette, hogy mindkét régióban a mezőgazdasági bérek jó részét természetben fizették a nagyüzemek.

A magyar agrártársadalom polgárosodásával kapcsolatban csupán két körülményre kell utalni ebben az összefüggésben. Az iparosodás nem kielégítő volta következtében a mezőgazdasági népesség növekményének nagyobbik része a falun rekedt. Hiába csökkent a mezőgazdasági népesség aránya az össznépességben, egészen 1945-ig folyamatosan nőtt az agrárnépesség abszolút száma. Azonos mezőgazdasági területnek tehát mind több embert kellett eltartania. S a másik ennek a fordítottja; a magyarországi öröklési szokások (reálöröklés) helyhez kötötték a parasztot, s egyúttal gátolták azt, hogy maga is szorgalmazza a társadalmi átrétegződésben való részvételt. A paraszti tömegek mind nagyobb része ezért vált nincstelenné, s egyúttal rekedt csökkenő földjén. Ezek voltak azok a keretek, amelyek között a századforduló agrártársadalmi mozgalmai lejátszódtak.

PÉTER GUNST: Sackgassen der europäischen Agrarentwicklung zur Zeit der Jahrhundertwende

Als Grund der agrarsozialistischen Bewegungen zwischen 1880 und 1910 erachtet der Verfasser in erster Linie die in den 1870-er Jahren auftretende Getreidekrise, die Überschwemmung Europas mit billigem Getreide aus Übersee. Die westeuropäischen Länder reagierten darauf im Allgemeinen mit einer Erhöhung der Zölle und einer Umstrukturierung der landwirtschaftlichen Produktion. Die Industrie hingegen war in der Lage, überflüssig werdende Arbeitskräfte aufzunehmen. In Osteuropa hat die fehlende Industrialisierung bzw. – im mediterranen Raum die untergeordnete Rolle jener eine Umgestaltung der Produktionsstruktur vereitelt – und damit geriet das Modell der Industrialisierung auf Kosten des Agrarsektors in eine Sackgasse.