Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 17/I:89–101.

VERESS JÓZSEF

Közgazdasági megfontolások a csőd és a felszámolás
törvényi szabályozásának modernizációjához Magyarországon

 

Gazdaságpolitikai bevezető

A század elején aligha van súlyosabb és vitatottabb kérdés, mint a totálissá vált globalizáció és annak gazdasági és társadalmi hatásai az egyes országokra, régiókra és a világ polgáraira.

Bár a globalizációval kapcsolatos nézetek – ha nem is egyforma súlyúak – egymással szöges ellentétben állnak, annyi kiindulásként mindenképpen helytálló, hogy a globalizáció sodrása elemi erejű.

A globalizáció a fentiek ellenére mégis inkább evolutív folyamatnak tűnik, bár éppen a sodrás erőssége miatt egyúttal irreverzibilisnek is látszik. (Katasztrófák nélkül a folyamat nem állítható meg.) Az új helyzet kifogástalan magyarázatához a régi elméletek csak korlátozottan alkalmasak.

Nem kétséges, hogy maga a globalizációs folyamat az externáliák számos típusát hozza felszínre, vagyis a külső kedvező és káros gazdasági hatások adottságként jelennek meg az országok, a régiók, integrációk és az egyének szintjén.

A globalizáció következtében a gazdaságpolitikák értelmezési tartománya és értékkészlete egyaránt szűkül, ám az értékkészletek vonatkozásában új elemek is megjelennek. A nemzeti gazdaságpolitikák feladatai három igen fontos pillért hordoznak magukban, ezek a következők:

– Egészséges gazdaságpolitika kialakítása és folytatása, a támadhatósági pontok minimalizálása.

– Az ország gazdaságának optimális elhelyezése a radikálisan átalakuló termelési és szolgáltatási mezőkben, a technológia és innovációs erőtérben, a globális piacok keretein belül.

– Olyan szektorok, profilok, kutatások menedzselése, támogatása, bizonyos szempontokból életre hozása, amelyek a világ élvonalát jelentik, vagy jelenthetik, és így az adott ország jó értelemben vett kiemelkedő, megkülönböztető jegyeit reprezentálhatják.

A fentiekben tömören meghatározott keretek között kell a mindenkori közgazdasági és jogi szabályozásnak lavíroznia. Esetünkben ez azt jelenti, hogy a csőd, a felszámolás, a végelszámolás vagy más oldalról tekintve a szanálás a reorganizáció és a likvidálás paramétereit – a nemzetközi szabályozás trendjeit nem szem elől tévesztve – az előbb említett feladatokhoz kell igazítani. Már elöljáróban leszögezhető, hogy Magyarország a válságkezelés szabályait illetően sajátos paradox helyzetet mondhat magáénak. Egyfelől, mint azt a későbbiekben is érzékelhetjük, a válságkezelés szabályai az átlagosnál diverzifikáltabbak az EU-országokban, jóllehet bizonyos egyértelmű jogpolitikai trendek felfedezhetők. Másfelől viszont hazánk, rendkívül kicsiny és rendkívül nyitott ország lévén, nem engedheti meg magának a kikristályosodó nemzetközi trendek ignorálását.

 

Bevezetés a válságmenedzsmentbe

A pszichológiában a krízist a válsággal azonosítják és olyan fordulópontnak tartják – egy fejlődési vagy betegségi folyamat során –, amely az események további alakulása szempontjából döntő.

A kínai nyelvben a válságot (wei-ji) olyan szókép szimbolizálja, amelyet két szó, a veszély és a lehetőség alkot. Igen szemléletes ez azért, mert valójában a válság nem mindig véglegesen visszafordíthatatlan, elveszett csatát jelent, hanem inkább olyan, a veszély által determinált kihívást, amelyben benne van a túlélés lehetősége is.

Már ezen a fogalmi szinten is belátható, hogy a válságkezelés két módon lehet sikeres:

– A legsikeresebb válságkezelési esélyek a válságok megelőzésében vagy korai jeleinek felismerésében és az azokra való gyors reagálásban rejlenek.

– Még a teljes ellehetetlenülés előtt rendkívül határozott cselekvési politikával kell megpróbálni úrrá lenni a válságon.

Ha tágan értelmezzük a válságmenedzsmentet (crisis management), akkor annak speciális esete a turnaround management, amely zavarelhárító menedzsmentként értelmezhető. Ha szűken értelmezzük és fenntartjuk a fogalmat a lehetetlenülés kezelésére, akkor mellérendelt, kiegészítő kategóriákról van szó, de értelmezni kell az ellehetetlenülést, ami mikro- (vállalkozási) szinten sem egyszerű. A szakirodalom ebben a kérdésben megosztott, de a hangsúly – legalábbis mikroszinten – egyre jobban eltolódik a turnaround management felé.

A turnaround management feladata a fennmaradás és a túlélés esélyeinek érvényesítése. A turnaround nem válságelfojtás, és nem is egyszerűen válságelhárítás. Aktív reagálást jelent még az ún. preaktív szakaszban is. A turnaround management célja a válságprevenciótól a preaktív szakaszon keresztül a még legyőzhető krízisig tart – a reaktív szakaszon át. A legfontosabb cél a zavarmegelőzés és a zavarelhárítás. A turnaround management kifejezés helyett – teljesen praktikus okokból – a reorganizáció kategóriáját használom a következőkben.

Magyarországon a szocializmus utolsó évtizedében, tehát az 1980-as években éledtek újjá a csőd kezelésével kapcsolatos közgazdasági és jogi kutatások. Számos értékes munka született az 1980-as évek első felében, amely a politika egyre kevésbé merev korlátai által is determinálva, az 1986-ban életbe lépett törvényerejű rendeletben manifesztálódott. A következő mérföldkő az 1991. évi II törvény a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról (Cstv.).

Mint ismeretes, az első átfogó módosítást az Országgyűlés 1993-ban fogadta el, ekkor a csődeljárás teljes újraszabályozására került sor, megszűnt a kötelező öncsőd intézménye, továbbá – ekkortól – a moratórium realitása a hitelezők hozzájárulásától függ. A második nagyobb módosításra 1997-ben került sor. Az új szabályozási elemek elsősorban a felszámolási eljárást érintették. A csődtörvény hatálya alá eső regisztrált vállalkozások (állami vállalat, tröszt, egyéb állami gazdálkodó szerv, szövetkezet, gazdasági társaság, közhasznú társaság, egyes jogi személyek vállalata, leányvállalat, vízgazdálkodási társulat, a vízközmű-társulat kivételével, erdőbirtokossági társulat, önkéntes kölcsönös biztosító pénztár, magánnyugdíj-pénztár, egyesület) az összes vállalkozások kb. egyharmadára terjed ki. Ez – a 2000. június 30-i adatok szerint – 361 907 gazdálkodó szervezetet jelent.

Megítélésem szerint a csődszabályozásnak három szakasza különböztethető meg az 1980-as évektől napjainkig. Hangsúlyozom, hogy ezt a csoportosítást pusztán közgazdasági, illetve gazdaságpolitikai szempontból tartom korrektnek. Az első szakasz 1986–90-ig terjed, vagyis a transzformációs gazdaság „hajnaláig”. A második szakasz a kilencvenes évtizedet jelenti. Ebben a fázisban egy, már a piacgazdaság követelményeinek is megfelelő jogi szabályozás egy átmeneti gazdaság vállalkozásainak válságkezeléssel kapcsolatos KRESZ-ét határozta meg. A század végétől mondhatjuk, hogy Magyarországon többé-kevésbé kialakult a piacgazdaság teljes feltételrendszere, és immár a működő piacgazdaság hazánkban realitás. Ebben a harmadik szakaszban tehát fokozatosan elhagyhatjuk azokat a részben művi, részben kényszer szülte szabályozóelemeket, amelyek az átmeneti gazdaság lényéből fakadtak.

Mint ismeretes, a közép-kelet-európai országok között a magyar csőd- és felszámolási gyakorlat úttörő szerepet töltött be. A mai napig éles viták tárgya az, hogy helyes volt-e már az 1990-es évek elején egy a nemzetközi normáknak megfelelő csődtörvényt – párhuzamosan a nemzetközi standardot szintén megfelelő számviteli törvénnyel – „ráereszteni” a magyar gazdaságra. Tény viszont az is, hogy e két törvény idejekorán és kellő intenzitással kezdte rászorítani a magyar vállalkozásokat a piaci viselkedés megtanulására.

Az előzőekben bemutatott, csak néhány alapproblémát érintő háttér bázisán kezdhető meg tanulmányunk centrális, a címben is megfogalmazott kérdéseinek tárgyalása.

 

A csődtörvény funkciói, a törvényi szabályozással szembeni elvárások, illetve követelmények

Megítélésem szerint modern piacgazdaságot feltételezve a csődtörvénynek, illetve a csődszabályozásnak – közgazdasági aspektusból – hat lényeges funkciója van. Ebből három konkrétan és közvetlenül a csődöt érinti (közvetlen funkciók), a másik három más, a közgazdaság és jogi szabályozás alá eső területeket is érint, ám itt sem hagyható figyelmen kívül. Ez utóbbiakat közvetett funkcióknak nevezem.

A csődszabályozás közvetlen funkciói:

1. A rendelkezésre álló eszközöket, erőforrásokat a hatékonyabb felhasználás irányába kell terelnie, kanalizálnia.

2. Kalkulálható védelmet kell nyújtani a hitelezőknek, vagyis biztosítania kell a folyamatos hitelezési készséget és az adósságok behajthatóságát.

3. Rendezett módot kell biztosítani a csődhelyzetbe került, rosszul működő, felszámolásérett vállalkozások számára tevékenységük beszüntetésére, a piacról történő kivonulásukra. Másképpen: gondoskodni kell arról, hogy a súlyos veszélyhelyzetbe került cégek a gazdaság természetes forgalmát ne zavarják meg.

Világossá kell tennem, hogy a három közvetlen funkció általam történt felsorolása egyúttal prioritásokat is tükröz. Az 1990-es években általánosan elfogadott volt e három funkció, ám a köztük lévő prioritási sorrend a következő volt: (1.) a tevékenység beszüntetésének biztosítása, (2.) a rendelkezésre álló eszközök terelése, (3.) a hitelezői védelem. Úgy gondolom, hogy a súlypontok általam történt áthelyezése több szempontból indokolt, de ennek részletes bizonyítására itt nem áll módomban kitérni. Ugyanakkor a későbbiekben kifejtett érveim közvetlenül vagy közvetve alátámasztják majd álláspontomat.

A csődszabályozás közvetett funkciói:

1. A szabályozásnak maximális jogbiztonságot kell nyújtania valamennyi aktor számára. (Az aktorok közé értem az állampolgárokat, illetve az őket képviselő államot is, függetlenül attól, hogy a csődbe került gazdálkodó egységnek milyen a tulajdoni szerkezete. Ugyanis ha a jogbiztonság terrénumából csak egy közvetett tényezőt, az időt ragadjuk ki, akkor is érezhető, hogy a gyenge jogbiztonság kevés áttételen keresztül a vagyonrészeknek a vonatkozó jogszabályok szellemével ellentétes transzformációját válthatja ki.

2. Erőteljes teljesítményorientációra, teljesítménykényszerre kell szorítani a bussines valamennyi szereplőjét.

3. Hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a vállalkozások mélyreható, a piacgazdaság szellemének egyértelműen megfelelő folyamatos átalakulása (enterprise restructuring), illetve a kívánatos szint fenntartása realitás legyen.

Nem kétséges – és ezt már a gazdaságpolitikai bevezetőben is érintettem –, hogy a csődtörvény a fentieken kívül más területeken is fontos szerepet játszik. Nyilvánvalóan hatással van a gazdaságpolitika egészének kialakítására, ezen belül pedig – többek között – a privatizációs politikára, a fiskális politikára és a vállalkozásokat érintő jövedelem- és adószabályozásra.

Kiemelten fontos kérdés az is, hogy a 21. század elején a remélt EU-csatlakozást megelőzően, milyen elvárások fogalmazhatók meg a csődtörvénnyel szemben. Ezek az elvárások természetesen már inkább a jogi megközelítést jelenítik meg, de közgazdasági konzekvenciái sem elhanyagolhatók. A csődtörvénnyel kapcsolatos alapvető elvárások az alábbiakban fogalmazhatók meg:

– a gazdasági folyamatok átláthatóságának (bizonyos fokig transzparenciájának) és hatékonyságának növelése,

– az eljárások gyorsítása, az illetékes bíróságok adminisztratív terheinek minimalizálása, továbbá a felszámolók díjazása szükséges fedezetének megteremtése,

– alkalmazkodás a nemzetközi gyakorlathoz, harmonizáció.

 

A válság és a válságmenedzselés fokozatai

Mielőtt a most hatályos jogi szabályozás közgazdasági szempontból történő elemzésébe kezdenénk, érdemes áttekinteni vázlatosan a krízis különböző fokozatait és az arra adható válaszokat.

A piacgazdaságokban a csődszabályozás nagy múltra tekinthet vissza. Kezdetben a jogi logika rendkívül tiszta volt: ha a piac egészséges vérkeringését forgalmi akadály veszélyeztette, akkor azt minél gyorsabban, minél egyértelműbben – a vonatkozó szabályozások logikája szerint – meg kell szüntetni. Az illetékes bíróság megállapította a nem fizetés, illetve a fizetésképtelenség tényét, és rendelkezett a felszámolásról. A múlt század hetvenes éveiben ez a tulajdonképpen kegyetlen, de következetes szabályozás oldódott. A hangsúly, mint egyetlen igazán hatékony eszközre, a megelőzésre helyeződött át. A zavarelhárító, reorganizációs, preventív technikák egész arzenálja áll már rendelkezésre annak érdekében, hogy a tulajdonosok, menedzserek még akkor javíthassanak a vállalkozás helyzetén, amikor még arra saját erejükből képesek. Felszámolási perek esetén is a bíróság mérlegeli: nem volna-e jobb megoldás egyfajta talpraállítási, reorganizációs vagy rehabilitációs program kidolgozása. Természetesen egy ilyen megoldás csak az adós (a veszélyhelyzetbe került vállalkozás) és a hitelezők közös munkájaként képzelhető el.

Rendkívül széles az a skála, amelyet egy krízisbe sodródott vállalkozás igénybe vehet. A baj kezdeti szakaszában a korai figyelmeztető rendszerek (early warning systems) nyújthatnak segítséget. Ha a helyzet súlyosbodik, elképzelhető az állami szanálás. Természetesen ez igen ritka, ugyanakkor Margaret Thatcher kormányzása idején is mentettek meg angol magáncéget. Állami szanálás esetén a közgazdaságtan járadékvadászat kategóriájával szembesülhetünk. Esetleg valamelyik partnere is kisegítheti, megmentheti a bajba jutott vállalatot. Itt pedig közgazdasági szempontból az opportunizmus kategóriáját fedezhetjük fel. A válság következő szakaszában fizetési moratóriumot is lehet kérni. Ha ez sem sikerül, akkor elkerülhetetlenül eljön a bírósági szakasz ideje, és felsejlik a likvidáció réme. Közvetlenül ezt megelőzően vagy akár a bírósági szakasz közben is a fejlett piacgazdaságokban mint önálló piaci szereplők megjelennek a „szagot fogó” üzleti cápák, hogy bekebelezzék, átvegyék, megvegyék, átalakítsák, később pedig továbbadják – természetesen kellő profittal – a szóban forgó vállalatot.

A takeover, merger, acquisition kifejezések már nálunk is egyre inkább mindennaposak. A bírósági processzus sem jelent még elkerülhetetlen felszámolást, ugyanis az adós és a hitelezők viszonyában egyezségnek bármikor, kényszeregyezségnek pedig bizonyos feltételek mellett helye van, helye lehet.

Az előbbiekben felvázolt séma általános, és mind a piacgazdaságokra, mind pedig a piacgazdaságok felé igyekvő átmeneti gazdaságokra jellemző. E keret Magyarországra vonatkozó értékelését a következő pontokban adjuk meg. Arra törekszünk, hogy érzékeltessük: a magyar realitások mennyiben hasonlítanak, illetve közelítenek az általános sémában megfogalmazott main streamhez.

 

Az 1990-es évtized magyar sajátosságai a csőd, a felszámolás és a végelszámolás szemszögéből

Ahhoz, hogy viszonylag objektíven legyünk képesek értékelni a csődtörvény szerepét, meg kell említenünk három érdemi sajátosságot Magyarország viszonylatában a transzformáció első évtizede kapcsán. A transzformáció maga átmenet, illetve átalakulás formájában egyaránt végbemehet. Átmenetről – D. Stark nyomán – akkor beszélhetünk, ha a korábbi rendszert radikálisan leépítjük, alapelemeire bontjuk, és az új rendszer komponálása során nem vagy alig használunk fel a régi elemekből. Az átalakulás esetén pedig azt tapasztalhatjuk, hogy a régi rendszert – ha nem is olyan radikálisan, mint az átmenet esetén – szintén lebontják, ám az újrakomponálás során jelentősen merítenek a régi elemekből is. Minél inkább az átmenet jegyei jellemzik a transzformációt, az annál gyorsabb és hatékonyabb. Minél inkább az átalakulás jegyei képezik a realitást, várhatóan annál lassúbb és arányosan kevésbé hatékony lesz a transzformáció. Magyarországon – néhány vargabetűről elfeledkezve – a kilencvenes évtizedben túlnyomórészt az átmenet jegyei voltak azonosíthatók.

Ebből a háttérből fakadóan a már említett három sajátos vonás a következő:

1. A csődszabályozás eddigi gyakorlata olyan közegben ment végbe, amely a marxista antikapitalizmus örökségét és az új társadalmi beilleszkedés gazdasági lenyomatait egyaránt magán viseli, különösen igaz ez a csődszabályozás terepét illetően. Az előző pontban felvázolt általános séma legdinamikusabb elemeit a takeover, merger, acquisition kategóriák jelentik. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy amennyiben a saját reorganizáció nem sikerült, akkor a tőkeerővel bíró „cápacégek” nagy sodrással megoldják a reorganizációt. Magyarországon a politikai fordulat után egyáltalán nem voltak ilyen tőkeerős cégek – ez teljesen érhető –, és a kilencvenes évek során is csak elvétve találunk embrionális állapotban hasonló hazai vállalkozásokat. Természetesen a multinacionális cégek képében nálunk is megjelentek, elsősorban privatizációcentrikusan, a vállalati átszabásokat piacorientáltan megoldó cégek.

2. Az 1988. évi társasági törvény (GT) jelentette a startpisztolyt a gazdasági transzformáció számára. Az eddig eltelt éveket – bár gyengülő intenzitással – az jellemzi, hogy a korábban kivívott, megszerzett pozicionális erőforrások tőkeszerző képessége szignifikáns. Ez nem csupán a privatizációt érinti, hanem a csődbe került vagy csődbe vitt vállalkozások sorsát illetően is nagyon sokszor meghatározó, döntő faktor.

3. A felszámoló jogintézményének megjelenítése a magyar csődszabályozásban is elkerülhetetlen volt. A speciális helyzetben azonban akár a menedzsment, akár a felszámoló, akár mindkettő elvileg és bizony gyakorlatilag is képes a folyamatok saját érdekviszonyai szerinti alakítására. Csak a felszámolóra koncentrálva ez azt is jelentheti, hogy tőke hiányában ugyan nem lesz „cápa”, de egyáltalán nem kizárt egyfajta hiénaszerep realitása.

 

A csődtörvény működésének tapasztalatai közgazdasági szempontból

Megítélésem szerint a csődszabályozás tapasztalatainak rendszerezésekor érdemes követni a funkciók és az elvárások korábban megfogalmazott rendjét a nagyobb áttekinthetőség érdekében.

Csődszabályok, közvetlen funkciók

Az általunk korábban meghatározott elsődleges funkciók, a rendelkezésre álló eszközök hatékony kanalizálása volt. Ezt a funkciót több szempontból sem töltötte be eddig a csődtörvény. Egyrészt a csőd vagy/és felszámolás kettősségében gondolkodtunk, ezért a reorganizáció mind ez idáig háttérbe szorult. Másrészt a korábbi jórészt állami tulajdonú vállalkozások közege egyáltalán nem volt leírható piaci kategóriákkal, és különösen a kilencvenes évek első felében maga a korrekt piaci jelzőrendszer is hiányzott a kanalizálódás iránytűjeként. Szögezzük le kellő határozottsággal, hogy erről legkevésbé a jogi szabályozás, a jogtudomány tehet!

Második közvetlen funkcióként a hitelezők védelmét neveztük meg. A csődtörvény elvileg is, gyakorlatilag is erőteljesen törekedett a hitelezők védelmére, ám a valóság, a hazai terep realitásai számos akadály forrásai lettek. Ez akkor is igaz, ha eltekintünk az eltekinthetetlentől, nevezetesen attól, hogy a befejezett felszámolások átlagos kielégítési hányada elképesztően alacsony volt. Tegyük azonban hozzá: akármilyen elképesztő volt is, de nem váratlan. Tudomásom szerint a legösszetettebb jogi problémát éppen a különböző biztosítékok szabályozása jelentette és jelenti (jelzálog, óvadék stb.).

Harmadik közvetlen funkcióként a piacról történő kivonulás biztosítását tekintettük. Ez lényegében teljesült, de itt is nehéz eltekinteni az időben rendkívül hosszan elnyúló eljárásoktól.

Csődszabályozás, közvetett funkciók

Ami a jogbiztonságot illeti, mind a törvény szelleme, mind pedig a bírósági gyakorlat igyekszik a maximumot nyújtani. Az ismert és elsősorban jogi nyelven leírható eljárási problémák miatt néhány aktor számára a jogbiztonság nem kielégítő (követelések erodálódása az elhúzódó eljárás miatt, a kielégítési sorrendben elfoglalt kedvezőtlen helyzet stb.).

A teljesítményorientáció, illetve a teljesítménykényszer szempontjából elmondhatjuk, hogy alapvető fordulat történt a kilencvenes évtizedben. A politikai fordulat előtti negyven évben a vállalati vezetők döntő többségében egyértelműen kialakult az az érzés, hogy bajba jutás esetén biztosan megmentik (a céget is és őt is). A csődtörvény szelekciós hatása ezt a begyökeresedett tapasztalatot ha nem zúzta is szét, de egyértelműen hiteltelenné tette. A működő piacgazdaság keretei között – különböző vállalkozási típusok csaknem mindegyikében – a menedzserek teljesítménykényszere egyértelműen nőtt. Természetesen mindazon csőd- és felszámolási eljárások esetében, amikor egy-egy korábbi cég jól meghatározott érdekeltségen alapuló feldarabolása állt és áll a háttérben, a helyzet nem egyértelműen pozitív. Közismert az a – szerencsére mára már halványuló – gyakorlat, amikor egy vállalkozást úgy bontanak elemeire, hogy a számviteli és közgazdasági szabályozás kereteit feszítve egy-egy alcéget neveznek ki fekete báránynak, az egész cég veszteségét oda terelik, és így ez a formailag önálló cég kerül a csődtörvény hatálya alá. Az 1990-es évek második felétől ennek a gyakorlatnak az ún. nagybani formája visszaszorulóban van.

Ha magunk elé képzeljük az EU-csatlakozás szempontjából élenjáró tagjelölt országokat (Észtország, Lengyelország, Csehország, Szlovénia és Magyarország), akkor mind a nemzetközi, mind a hazai komparatív elemzések bizonyítják: a nálunk idejekorán bevezetett csődtörvény erőteljesen járult hozzá az enterprise restructuring kiemelkedő hatékonyságához, legalábbis a többi országokhoz viszonyítva. Érdemes leszögezni, hogy a fenti megállapítás paradox módon gazdaságunk mindkét nagy szegmensére igaz. Ez azt jelenti, hogy mind a multinacionális cégek magyarországi részeire, mind a tisztán hazai vállalkozásokra igaz ez a megállapítás. Az előbbire azért, mert abban a körben a teljesítménykényszer organikus, az utóbbira pedig azért, mert ott a túlélésért küzdenek. Mindez persze nem változtat azon a gazdaságpolitikai kulcsdilemmán, hogy a magyar gazdaság itt is szemléltetett duális jellegén mielőbb változtatni kell.

Csődszabályozás, elvárások

A csődtörvény és a számviteli törvény egyértelműen hozzájárul a gazdasági folyamatok reálisabb áttekinthetőségéhez. Ugyanakkor a számviteli törvényben és a nemzetközi számviteli standarekben található a könyvvizsgálaton keresztül is érvényesülő többféle értelmezési lehetőség, a kiskapuk sora. A különböző vagyonértékelési technikák divergenciája nem használ a transzparencia egészének. A csődtörvény oldaláról elsősorban az eljárások elhúzódása okoz problémát.

A bíróságok adminisztratív terheit nem sikerült csökkenteni, sőt bizonyos szempontból e terhek növekszenek is. Az eljárások időben elhúzódnak, komoly, elsősorban jogi viták vannak a felszámolók díjazásával kapcsolatos fedezet előteremtése, biztosítása tárgyában. A legnagyobb nyomás egyértelműen a bíróságokon van. Az igényes jogi munka, a négy különböző jogi szabályozás alapján vezetett tárgyalások bonyolultsága, az ügyek közgazdasági és jogi összetettsége egyaránt az előző megállapítást bizonyítják. A bíróság természetesen nem lehet rugalmas a határidőket illetően, sem pedig a törvény kötelmei miatt.

Ami pedig a nemzetközi gyakorlathoz való igazodást, a jogharmonizációt illeti, ismét egyértelműen le kell szögeznünk, hogy a csődszabályozás az egyes országokban erőteljesen magán viseli a nemzeti sajátosságokat. A magyar csődszabályozás az eddigiekben is igyekezett meríteni a különböző megoldások gyakorlatából, és minden bizonnyal így lesz ez akkor is, ha a jelenlegi szabályozás modernizációjára sor kerül.

Összességében elmondható, hogy a hatályos magyar csődszabályozás gyökeres módosítására égető szükség nincs. Azonban van néhány kulcsfontosságú terület, ahol részben a megváltozott gazdasági körülmények miatt, részben pedig az eddig kumulálódott tapasztalatok okán (egyes szabályozóelemek tarthatatlansága) szignifikáns változtatásokra van szükség. Közgazdasági szempontból ezekre teszünk néhány javaslatot a következőkben.

Közgazdasági adalékok a csődszabályozás továbbfejlesztéséhez

Mint már említettük, a csődtörvény hatálya a regisztrált vállalkozások mintegy 1/3-ára terjed ki. Az évente újonnan induló eljárások alakulását tekintve egyértelmű tendencia, hogy a csődöknek, illetve felszámolásoknak a vállalkozások egészéhez viszonyított hányada radikálisan csökken. A törvény hatályba lépésekor a gazdálkodók 12,6%-a ellen indítottak csőd-, illetve felszámolási eljárást, 1999-ben pedig 2,5% volt az éves szintű bejelentések aránya. A ténylegesen érintett szervezetek aránya azonban ennél is alacsonyabb, hiszen a bejelentések csaknem fele ún. ügyviteli befejezéssel zárult. Mára már elmondható, hogy visszaszorulóban vannak azok az eljárások, amelyeknek gyökerei még egyértelműen az 1970–1980-as évekre nyúlnak vissza. Amennyiben egy új szabályozás kontúrjait kívánjuk felrajzolni, akkor már a magyarországi piacgazdaság jelenlegi és jövőbeli paramétereiből kell kiindulni. Bár elsősorban a szabályozás közgazdasági szempontú megközelítését ígértük, érintőlegesen szólni kell néhány kifejezetten vagy túlnyomó részt jogi technikákat igénylő jogi problémáról is. E problémák közül háromban teljes egyetértés mutatkozik:

1. A jelenleg hatályos szabályozás túl bonyolult.

2. A különböző biztosítékok (jelzálog, óvadék stb.) rangját vissza kellene adni.

3. A bíróságokra nehezedő adminisztratív terheket jelentősen csökkenteni kell.

Itt csupán az adminisztrációs terheket érintenénk röviden. Megítélésem szerint amennyiben lehetséges, az ún. „postai rendszert”, azaz a tértivevényes kiértesítést a jövőben el kellene kerülni. Ennek bizonygatására itt nincs szükség. Meggyőződésem szerint a napi-, illetve a szaklapokban történő kihirdetés, illetve ezen dokumentumoknak a különböző bíróságokon való kifüggesztése helyettesítheti, de elsősorban érdemileg gyorsíthatja az ügyek bonyolítását.

A reorganizáció

A különböző szakértői vélemények megegyeznek abban, hogy a vállalkozások újjászervezését, talpraállítását a hatályos szabályozás a maga bonyolultságában nem segíti megfelelően a gyakorlatban. Az öncsőd kötelező jellegének megszűnésével az életképes, de átmeneti likviditási gondokkal küzdő cégek szinte egyáltalán nem a csődeljárást választják fizetőképességük helyreállítására. Sokkal inkább az egyedi alkuk, különböző partneri egyeztetések és a közgazdasági értelemben vett opportunizmust sem nélkülöző háttérrendezések a gyakoriak.

A különböző fejlett országokban egyértelműen erősödik a reorganizáció szerepe. Ennek egyik fontos, de korántsem legfontosabb oka a munkanélküliség visszaszorítására való törekvés. Természetesen szerepet játszanak regionális szempontok is. A legfontosabb motívum azonban nyilvánvalóan az, hogy az életképes szervezetek a korábbi vagy új tulajdonosi struktúrában túléljék az adott nehézségeket, és ismét a gazdasági körforgás organikus részévé váljanak. Vegyük észre, hogy ennek a célnak – ugyan szélsőséges értelmezésben – az is megfelel, ha a céget fúzió során bekebelezik, vagy erőszakosan felvásárolják. Magyarország szempontjából azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a reorganizációt érintő javaslataink a hazai tulajdonú gazdasági szereplőkre vonatkoznak elsősorban, hiszen a multinacionális vállalatok csőd- és felszámolási ügyeinek terepe a legtöbbször nem vagy alig érinti a magyar közgazdasági és jogi közeget. A hazai gazdaság hazai szereplőinek regionális elhelyezkedése egyáltalán nem tekinthető másodlagosnak.

Érdemes röviden áttekinteni, hogy a tartósan válságos helyzetbe kerülő, fejlett országokban található régiók hogyan reagálnak a krízisre. Természetesen sem a téma fontossága, sem pedig a terjedelmi korlátok nem engedik meg, hogy akár megközelítő részletességgel ecsetelhessük a különben rendkívül színes eszköztárat. Azonban a legfontosabb kontúrok bemutatás is számos tanulsággal járhat számunkra.

A legfontosabb kérdés természetesen az, hogy egy régió vagy megye talpraállításához szükséges pénzügyi tőkeinjekciók vonzása mennyire sikeres. Nem kétséges, hogy igazán hatékony nemzetgazdaság nélkül a tartósan sikeres regionális válságkezelésnek komoly esélye nem lenne. Más oldalról viszont – és ezt pontosan a nemzetközi és hazai regionális-közgazdasági kutatások legutóbbi eredményei igazolják vissza – egy-egy elmaradó térség, mely elsősorban csak saját magára, saját koncepciójára számíthat, csupán akkor remélheti a magasabb szintek pozitív hozzáállását, ha az események aktív alakítója, és nem passzív elszenvedője. (Ilyen értelemben van hasonlóság a fejlett világ és Magyarország relációjában.)

Az elmaradott régiók felszámolására persze többféle koncepció és részkoncepció készül. Az első tapasztalat éppen az, hogy élesen elkülönül – legalábbis tendenciájában – két különböző szereplőréteg. Az önkormányzatok – használjuk a magyar terminológiát – elsősorban a pénzügyi erőforrások és a tőkeerős külső partnerek összegyűjtésére koncentrálnak. A régi menedzselése az elsődleges feladatuk, olyan, a főbb szereplőkkel közösen kialakított arculatot kell képviselniük, ami vonzóvá teszi a térséget külső befektetők és segélyprogramokat biztosítani képes szervezetek számára. A megnevezett források szétosztását, kanalizálását az önkormányzatok által is felkért, de azoktól teljesen független szakmai szervezetek végzik. E szervezetek sokszor nem egy-egy vállalkozást támogatnak, hanem a nyilvános fejlesztési programokhoz, célokhoz csatlakozó, ígéretes elképzelésekkel bíró vállalkozásokat segítik elsősorban hosszú lejáratú, alacsony kamatozású hitelekkel és részvényvásárlással.

A második tapasztalat lényege az, hogy e szakértői testületben – amelyeknek sorai között egyaránt helyet kapnak a térség sikeres vállalkozói és kutatói – szigorú feltételeket támasztanak a kölcsönt igénybevevőkkel szemben (a térségben maradástól kezdve egészen a munkahelyteremtésig). Tehetik, mert az önkormányzatok által összegyűjtött és az adott vállalkozóhoz terelt források részvényekben vagy hitelekben testesülnek meg, tehát a megállapodástól való vállalkozói eltérés súlyos konzekvenciákkal járhat. E szakmai testületek tehát folyamatosan ellenőrzik (monitoring) és megpróbálják a régió fejlődésében hosszú távon érdekeltté tenni (bonding) a kölcsönhöz jutó vállalkozókat, hasonlóan a tulajdonos-menedzser viszonyhoz a részvénytársaságok esetében.

A harmadik tapasztalat az, hogy rendkívül fontos a térség önismerete, a saját információs hálózat megbízhatósága, az erős koordinációs és kooperációs hajlam. Mindezek olyan extra szervezési erőforrást jelentenek, amelyek erősítőleg, gyorsítóan hatnak a talpraállási folyamatban.

Végül a negyedik tapasztalat az, hogy a politikai érdekek, a politikai pártok közötti viták és viszályok szükségszerűen háttérbe szorulnak. Még ha ellentétesek is a szakmai vélemények, a térségért vállvetve küzdés a jellemző.

Megítélésem szerint a vázolt keretek között kellene értelmezni a kis- és középvállalatok reorganizációját. A nagyméretű vállalkozások reorganizációját már inkább a tisztán piaci alapú megoldások felé kell terelni.

A tapasztalatok szerint a veszélyhelyzet kialakulása elsősorban az induló kisvállalkozásokat veszélyezteti. (Itt most eltekintünk a globalizáció totálissá válásával csak felgyorsuló strukturális átalakulásokat leginkább elszenvedő szektoroktól, illetve térségektől.) A magyar terminológia szerinti kis- és középvállalkozások esetében az akut fizetésképtelenség kialakulása sokszor a késedelmes fizetésekkel hozható összefüggésbe. Mivel az Európai Unióban már 2000-ben életbe lépett a késedelmes fizetések szabályozására kidolgozott 2000/35/EC direktíva, így a szabályozás módosítása során nálunk is indokolt elemezni a vonatkozó következtetéseket. (A gazdaságpolitika is érzi ezt a problémát, hiszen a kis- és középvállalkozásokat segítő csomag részeként 2000-ben a kormány úgy döntött, hogy az új, induló eljárások esetében az 50 főnél kevesebbet foglalkoztató kisvállalkozásokat a kielégítési sorrendben a 6. helyről a 4. helyre sorolja előre.) Ugyancsak a kis- és középvállalkozások támogatását jelenti a „felszámolási eljárás alatt lévő vállalkozások vagyonának megvásárlását elősegítő támogatásról” szóló hitelkonstrukció is [48/1994. (IV. 1.) kormányrendelet]. Véleményem szerint az igénybe vehető hitel felső határát érdemileg növelni kellene.

Természetesen nem titkolható, hogy a reorganizáció szerepének növelése érdemi költségekkel jár. Ezeket részben a hitelezők állják, részben pedig az állam is finanszírozza az egyes nyugat-európai országokban. Éppen azért próbáltam az előzőekben a regionális szempontokra is nagyobb hangsúlyt helyezni, hogy az önkormányzatok esetleges szerepét is érzékeltessem.

 

A vállalattípusok és a csődszabályozás

Az eddigiekben többször utaltam arra, hogy a csődszabályozás terepe az 1990-es években alapvetően megváltozott Magyarországon éppúgy, mint a többi transzformációs kelet-európai országban.

Felmerül a kérdés, nem kellene-e a csődtörvényt differenciálni aszerint, hogy az aktorok milyen vállalkozási típushoz tartoznak.

Vegyünk először két, első látásra extrémnek tűnő esetet! Az első annak kérdése, hogy vajon az egyéni vállalkozó fizetésképtelenségi eljárásának helye lesz-e a jövőben, vagy sem. A Ptk. szerint az egyéni vállalkozó is gazdálkodó szervezetnek minősül, ebből fakadóan számos gazdasági jogszabály hatálya ab ovo rájuk is kiterjed. A dilemmát eddig az jelentette, hogy míg a gazdasági társaságoknak (még a bt.-nek is) van elkülönült vagyona, addig ez a kategória az egyéni vállalkozónál üres halmaz volt. Megítélésem szerint azonban nincs annak akadálya, hogy az egyéni vállalkozó esetében is definiáljuk a magánvagyont, illetve a vállalkozás céljára rendelkezésre bocsátott vagyont. Meg lehet tehát határozni, hogy mi az a vagyontömeg, amit az egyéni vállalkozó a vállalkozása rendelkezésére bocsát. Úgy gondolom tehát, hogy az egyéni vállalkozású fizetésképtelenségi eljárását az esetlegesen módosítandó csődtörvénybe be kell illeszteni. A másik extrém eset az ún. közérdekű szervezet megszüntetésének problémája. Úgy gondolom, hogy az átláthatóság és a gazdasági-társadalmi morál érdekében, nem utolsósorban a számviteli és gazdálkodási fegyelem erősítése érdekében, a csődszabályozás szellemével hasonló megoldásokat kell találni.

A hazai tőkepiac további erősítése szükséges ahhoz, hogy maga a gazdaság vérkeringése segítsen a különböző bíróságoknak feladataik ellátásában. Amennyiben nálunk is kialakulnak és megerősödnek olyan cégek (akár az erősebb felszámolóból, akár más módon), amelyek fő profiluknak tekintik majd a profitorientált reorganizációt (tehát a bajba jutott cégek feljavítását, átstrukturálását és új pályára állítását), azzal párhuzamosan az ügyek érdemi része nem kell, hogy eljusson a bírósági szakaszba, vagy ha már ott van, akkor is lehet megoldást találni a tulajdonosi szerkezet felelősségteljes változásának realizáláshoz.

Mindaddig azonban célszerű elemezni azokat a lehetőségeket, amelyek a különböző méretű és típusú vállalkozások csődszabályozási szempontból eltérő vonásait illetik. Különösen fontosnak tartom a felszámolói érdekek figyelembe- vételét és kezelését két egymással ellentétes vonatkozásban is. Ami a legfontosabb, radikálisan csökkenteni kellene azokat a lehetőségeket, amelyek mind az adós, mind a felszámoló szempontjából „előnyösek” és egyértelműen vagyonkimentő jellegűek. Tehát a rejtett negatív hatékonyságból nem nagyon szabad megengedni a szintén implicit pozitív hatékonyságba történő átmenetet, mert csak az egyik mérce lehet igaz. Ugyanakkor amennyiben a felszámoló ex ante is profittal kecsegtető üzletet lát egy esetleges reorganizációban, ami elkerülhetetlenül tulajdonosváltással kell hogy járjon, a szabályozásnak e lehetőséget is mérlegelnie kell. Mindezekhez azonban, belátom, hogy még a mainál is fejlettebb piaci viszonyokra van szükség.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 17/I:177–179.

.... évi ... törvény a végelszámolásról

 

A törvény hatálya

1. §

E törvény hatálya az üzletszerűen gazdasági tevékenységet folytató jogi személyekre, jogi személyiséggel nem rendelkező ilyen szervezetekre és személyekre terjed ki.

2. §

E törvény rendelkezéseitől az egyes ágazati törvények – a hatályuk alá tartozó szervezetek vonatkozásában – eltérhetnek.

A végelszámolás megindításának feltételei

3. §

(1) Végelszámolásnak van helye a következő feltételek együttes fennállása esetében:

a) a törvény hatálya alá tartozó személy jogutód nélküli megszüntetését és a végelszámolást a szóban forgó személyre (a továbbiakban: megszűnő szervezet) vonatkozó jogszabályok szerint hatáskörrel rendelkező szerv elhatározta;

b) nem állnak fenn a csődeljárás megindításának feltételei.

(2) Az (1) bekezdés a) pontja szerinti határozat nem hozható meg, ha

a) a bíróság a .... évi ... törvény szerinti újjászervezési eljárást elrendelte, vagy

b) valamely hitelező csődeljárás (.... évi... tv.) elrendelésére irányuló kérelmének benyújtásáról a bíróságtól értesítés érkezett.

Az eljárás megindulása és annak joghatása

4. §

(1) A megszűnő szervezet vezetője köteles a jogutód nélküli megszüntetést és a végelszámolást kimondó határozatot az annak meghozatalától számított nyolc napon belül a cégbíróságnak megküldeni, azzal a kérelemmel, hogy a cégbíróság állapítsa meg a jogutód nélküli megszüntetést és a végelszámolási eljárás megindulását.

(2) Ha a megszűnő szervezet vezetője az (1) bekezdésben meghatározott kötelezettségeinek nem tesz eleget, vele szemben a cégbíróság pénzbírságot szabhat ki.

5. §

(1) A cégbíróság a kérelem megérkezésétől számított tizenöt napon belül végzést hoz, amelyben megállapítja a kérelemben foglaltakat, meghatározza a végelszámolás kezdő időpontját, és elrendeli a végzésnek a cégközlönyben való közzétételét. A végelszámolás kezdő időpontja nem lehet korábbi, mint a megszüntetésről szóló határozat keltének időpontja.

(2) A közzétett végzésnek – az (1) bekezdésben felsoroltakon felül – tartalmaznia kell:

a) a megszűnő szervezet nevét, székhelyét és adószámát;

b) a hitelezőkhöz szóló felhívást, hogy követeléseiket a közzétételtől számított harminc napon belül jelentsék be a megszűnő szervezetnek.

(3) Az (1) bekezdés szerinti végzés ellen nincs helye külön fellebbezésnek.

(4) A megszűnő szervezet vezetője köteles a végelszámolás megindulásáról a munkavállalókat, a szövetkezeti tagokat, az illetékes szakszervezetet és a területileg illetékes munkaügyi központot tájékoztatni.

6. §

A végelszámolás megindulásáról szóló végzésnek a cégközlönyben történt közzétételétől kezdődően a megszűnő szervezet a cég nevét csak a „végelszámolás alatt” vagy a „v. a.” toldattal használhatja.

7. §

A végelszámolás megindulásáról szóló végzés közzétételével a megszűnő szervezet valamennyi tartozása lejárttá (esedékessé) válik; ezekkel kapcsolatban az ügyleti kamat, a késedelmi kamat, a pótlék és a bírság korlátozás nélkül érvényesíthető, az eredeti lejárati időpontig.

A végelszámolás

8. §

(1) A megszűnő szervezet vezetője jogosult a szervezet által kötött szerződéseket – a (2) bekezdésben felsoroltak kivételével – azonnali hatállyal felmondani, ha pedig a felek egyike sem teljesített szolgáltatást, a szerződéstől elállni. A másik fél az ennek folytán keletkezett követelését a felmondástól (elállástól) számított negyven napon belül érvényesítheti a megszűnő szervezettel szemben; e határidő jogvesztő.

(2) Nem gyakorolható az azonnali hatályú felmondás (elállás) joga a következő szerződések tekintetében:

a) természetes személy lakásbérleti szerződése, ide nem értve a szolgálati lakásra vonatkozó szerződést,

b) az iskolával vagy a tanulóval a gyakorlati képzés szervezésére kötött szerződés,

c) a kollektív szerződés.

(3) A munkaszerződés felmondására a rendes felmondás szabályait kell alkalmazni.

9. §

(1) A végelszámolás során a megszűnő szervezet köteles kötelezettségeit teljesíteni, követeléseit érvényesíteni és vagyonát a tulajdonosok (tagok) között felosztani.

(2) A megszűnő szervezet vezetője köteles az ismertté vált hitelezőket rendszeresen tájékoztatni a végelszámolás folyamatáról.

10. §

(1) Ha a végelszámolás során azt állapítják meg, hogy a megszűnő szervezet vagyona az ismert hitelezők követeléseinek kielégítésére nem elegendő, a megszűnő szervezet vezetője haladéktalanul köteles csődeljárás elrendelésére irányuló kérelmet előterjeszteni annál a bíróságnál, amelynek erre hatásköre és illetékessége van.

(2) Ha a bíróság elrendeli a csődeljárást, erről egyidejűleg értesíti a cégbíróságot a végelszámolási eljárás befejezettnek nyilvánítása céljából. Ugyanígy kell eljárni akkor is, ha a végelszámolás folyamán valamely hitelező kérelmére rendelte el a bíróság a csődeljárást.

11. §

(1) A jogutód nélküli megszüntetést elhatározó szerv a végelszámolás ideje alatt a 12. § (1) bekezdés meghatározott időpontig úgy határozhat, hogy a végelszámolást megszünteti, és a tevékenységet tovább folytatja. A határozatot haladéktalanul meg kell küldeni a cégbíróságnak, és kérni kell az eljárás megszüntetésének megállapítását.

(2) A cégbíróság az (1) bekezdés szerinti kérelem tárgyában tizenöt napon belül végzéssel határoz, és egyúttal elrendeli a helytadó végzésnek a Cégközlönyben való közzétételét.

(3) Az (1) bekezdés szerinti kérelem tárgyában hozott végzés ellen nincs helye fellebbezésnek.

Az eljárás befejezése

12. §

(1) A megszűnő szervezet vezetője a végelszámolás befejezésekor zárójelentést, zárómérleget, záró adóbevallást és vagyonfelosztási javaslatot készít. Ezeket az iratokat a megszüntetést elhatározó szerv elé kell terjeszteni jóváhagyás végett.

(2) Jóváhagyás után az iratokat haladéktalanul meg kell küldeni

a) az adóhatóságnak – a vagyonfelosztást tartalmazó irat kivételével –, és az adóhatósággal el kell számolni;

b) a cégbíróságnak, és kérni kell a végelszámolás befejezettnek nyilvánítását és a cégnek a cégnyilvántartásból való törlését.

13. §

(1) A cégbíróság a 12. § (2) bekezdés b) pontja szerinti kérelem megérkezésétől számított harminc napon belül a kérelem tárgyában végzéssel határoz. E végzés ellen nyolc napon belül fellebbezésnek van helye.

(2) Az (1) bekezdés szerinti végzés jogerőre emelkedése után a cégbíróság a végzést a cégközlönyben közzéteszi.

Vegyes és záró rendelkezések

14. §

(1) A megszűnt szervezet tulajdonosai egy évig felelősséggel tartoznak minden olyan tartozásért, amelynek jogosultja igazolja, hogy követelését önhibáján kívül nem tudta az előírt határidőn belül bejelenteni. Az egyéves határidő jogvesztő.

(2) Az (1) bekezdés szerinti határidőt a végelszámolás befejezettnek nyilvánításáról szóló bírósági végzésnek a cégközlönyben történt közzétételétől kell számítani.

(3) A tulajdonosok felelőssége a felosztott vagyon erejéig terjed.

15. §

A végelszámolással kapcsolatos bírósági eljárásra az e törvényben nem szabályozott kérdésekben a cégnyilvántartásról, a cégnyilvánosságról és a bírósági cégeljárásról szóló 1997. évi CXLV. törvény, továbbá a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény rendelkezéseit kell alkalmazni.

16. §

E törvény címének hivatalos rövidítése: „Vet”.

17. §

Ez a törvény a .... évi január hó 1. napján lép hatályba; rendelkezéseit a hatálybalépése után indult eljárásokban kell alkalmazni.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 17/I:125–144.

TÖRÖK GÁBOR–ZUMBÓK FERENC

A fizetésképtelenségi törvény téziseinek koncepciója

 

I. Új törvény alkotásának szükségessége

A jogharmonizációs követelmények miatt immáron teljesen megszokottá vált egy-egy jogterületet szabályozó norma összhangba hozása az uniós joganyaggal. Ez adott esetben új törvény meghozatalát jelenti, más esetben elég a ki- vagy hozzáigazítás. Tekintettel arra, hogy az Európai Unió témánkat illetően két irányelvet is hozott, ezért a jogalkotónak mindenképpen hozzá kell nyúlnia az 1991. évi IL törvényhez (cstv.)

Az Európa Tanács 26/1998 (V. 19.) sz. irányelve a bankközi elszámolás tekintetében bevezette az ún. nettósítás követelményét, amelynek lényege, hogy az ebben a rendszerben működő bankok egymás közötti elszámolásában semmilyen biztosíték, illetve fedezeti igény – amelyeket egyébként a nemzeti csődjogok előírnak – nem terhelheti a teljesítést. Az Igazságügyi Minisztériumban már folynak az ezzel kapcsolatos törvény-előkészítő munkálatok. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a kérdést a csődtörvénytől független jogforrásban fogják rendezni.

Az 1346/2000 sz. irányelv – amely 2002. május 15-én lépett hatályba – megteremtette uniós szinten a nemzetközi csődjogot, amely – mint az előbbi dátumból is látható – hazánk belépésekor már élő joganyag lesz. Tekintettel azonban arra, hogy ez az irányelv témájából adódóan a több uniós tagállam területén fellelhető adós vagyonának lényegében egy fő eljárás alá vonásának lehetőségét jelenti, megengedve természetesen a csupán egy-egy tagállam területén zajló kiegészítő eljárásokat is, mégpedig úgy, hogy mindegyik eljárás az adott ország anyagi joga alapján folyik, ezért önmagában még nem lenne szükséges a csődtörvény (cstv.) alapvető módosítása, hiszen kizárólag eljárási kérdésekről van szó.

A fentiekkel ellentétben azonban nyilvánvaló, hogy a közös eljárási rend hatással lesz az anyagi jogi szabályok egymáshoz való közelítésére, vagyis feltételezhető, hogy ha nem tennénk semmit, a belépést követő 4-5 éven belül az anyagi csődjog is hozzáidomulna a tagállamok döntő többsége által követett és elfogadott normákhoz.

Ami megítélésünk szerint alapvetően abba az irányba mutat, hogy csődjogunkat megreformáljuk, az a cstv. hatálybalépése óta eltelt időszak gyakorlati problémája.

A közgazdasági tanulmányból jól látható, hogy hatályos jogunk nem elégíti ki azokat a közgazdasági elvárásokat, amelyeket a szakma joggal támaszthat egy ilyen típusú szabályozással szemben. Ugyanakkor a folyamatban részt vevők (adós, hitelezők, bíróságok, felszámolók) egyike sem elégedett a jelenlegi helyzettel, és bár más-más megközelítésből, de mindannyian lényeges kifogásokat tesznek. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy ha ezeket az észrevételeket egymás mellé raknánk, az már kiadná egy új törvény teljes anyagát, persze a dolog természeténél fogva számos egymással ellentmondásban lévő rendelkezéssel találkozhatnánk.

Szinte már közhelyszerű tény, hogy a csődjog a mindenkori aktuális gazdaságpolitika egyik jelentős eszköze, amellyel a jogalkotó élt is, ezt jelzi a két novelláris szintű módosításon túlmenően a rengeteg egyéb kisebb módosítás, amelyek közös célja a törvény jobbítása volt. Jelenleg nem feladatunk e módosítások hatásának kérdésében állást foglalni, ezt egyrészt a gyakorlat, másrészt a szakirodalom már megtette. Ezzel kapcsolatban csak arra szükséges utalni, hogy a gyakorlat még napjainkban is kénytelen négy különböző joganyaggal egymás mellett dolgozni, amelyek bizonyos vonatkozásban markánsan eltérnek egymástól. Ez nyilvánvalóan aránytalan és szükségtelen többletterhet ró a szereplőkre, és megnehezíti az eljárások befejezhetőségét.

Örvendetes módon a magyar jogi kodifikáció már eddig is több alkalommal (versenytörvény, társasági törvény) alkalmazta azt a jogalkotási módszert, hogy a nagyobb lélegzetű módosítások helyett formailag új és egységes törvényt alkotott, megkönnyítve ezzel a jogalkalmazók munkáját, és átláthatóbbá tette a magyar jogrendszert.

Az előbbiekben vázoltak indokolják azt, hogy ne módosításra, hanem új csődtörvény alkotására tegyünk javaslatot.

 

II. Fogalmi definíciók

Közismert, hogy hatályos jogunk terminológiája nem felel meg sem a hazai jogi hagyományoknak, sem pedig a nemzetközi gyakorlatnak. Ez önmagában még nem lenne baj, hiszen egy-egy elnevezéssel szemben az az alapvető tartalmi kritérium, hogy markánsan és mástól jól elkülöníthetően jelezze magát a jogintézményt. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy az idegen nyelvre való lefordításakor ez a tartalmi szempont megmaradjon.

E követelmények egyikének sem felel meg a jelenlegi szóhasználat. 1986-ban alapvetően politikai okokból nem kerülhetett sor a „csőd” kifejezés használatára, ezért neveztük eléggé szerencsétlen módon felszámolásnak a törvényerejű rendeletet. Sajnos ez a terminológia a rendszerváltást követően is fennmaradt, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy olyan ismert fogalmakat használunk másra, amelyek ellentétesek történeti hagyományainkkal, de – s ez a nagyobb baj – más képzetet kelt a nem magyar olvasóban.

Példával illusztrálva: amit mi felszámolási eljárásnak hívunk, azt Ausztriában előzetes csődeljárásnak nevezik, a mi csődeljárásunk Ausztriában az előzetes eljárásnak, illetve reorganizációs eljárásnak felel meg, a végelszámolást pedig nyugati szomszédunknál felszámolásként jelölik. Ennek eredményeképpen, mondjuk, egy német fordítás esetén az osztrák olvasó a Konkurs elnevezés alatt egész mást fog találni, mint amit vár.

Nyilvánvaló, hogy a már hivatkozott nemzetközi csődjogi irányelv miatt is a fogalmakat nagyjából-egészében azonos tartalommal kell megtölteni.

Elnevezési javaslataink az alábbiak:

A törvény címeként a fizetésképtelenség elnevezést javasoljuk. Ennek indoka, hogy az 1999. január 1-jén hatályba lépett német fizetésképtelenségi törvény egyrészt átfogó jellege, másrészt a rendkívül alapos, lényegében több mint 20 éves előkészítő periódusa, valamint az a tény, hogy már 1994-ben elfogadásra és kihirdetésre került, jelentős hatást gyakorolt a német dogmatika befolyási övezetében, így hazánkban is. Nyugodtan állítható, hogy az utóbbi 5-6 évben a fizetésképtelenségi jog hazánkban elfogadott megnevezéssé vált.

A jelenlegi felszámolási eljárás elnevezését csődeljárásra javasoljuk változtatni. Kétségtelen tény, hogy éppen az előbb hivatkozott német fizetésképtelenségi törvény már nem használja ezt a fogalmat, de ugyanakkor a másik két német nyelvű ország (Ausztria, Svájc) igen, és az unió többi országában is a csődeljárás az elfogadott terminológia. Ezzel a változtatással az elsöprő többséghez csatlakoznánk.

A végelszámolás kifejezést megtartani javasoljuk. Egyrészt a kifejezés már teljes mértékben meghonosodott a magyar jogi műnyelvben, másrészt mivel dogmatikailag nem tartozik a fizetésképtelenségi jog hatókörébe, ezért nem állnak fent vele szemben azok az aggályok, amelyeket a csőd és a felszámolás kifejezésekkel szemben tettünk. Szigorú dogmatikai szempontból nem kellene szerepelnie ebben a törvényben, de mivel radikális változtatásokat javasolunk ezen eljárás szabályozási területén, így a „ne okozzunk szükségtelen zavart” elv alapján a törvény hatókörén belül tarthatónak látjuk.

 

III. A törvény által elérni kívánt célok

A hazai gyakorlati tapasztalatok jelentős részében gazdasági oldalról nézve komoly hiányosságok fedezhetők fel. Éppen ezért az új törvénynek viszonylag egyszerűnek kell lennie, amelyhez párosulnia kell a gyorsaságnak, az áttekinthetőségnek és a kiszámíthatóságnak. Adott esetben az eljárások automatizmusára is figyelemmel kell lenni.

A mai magyar gazdasági helyzetben a fő hangsúlyt – megítélésünk szerint – a hitelezőérdekek primátusára kell helyezni. Ez alatt a következőket értjük: elméletileg nyilvánvaló, hogy a csődjog elmetszi a normál kötelmi viszonyokat, és a csődnyitás pillanatában azok helyébe a saját sajátos eljárási szabályait állítja. Ez önmagában természetes, viszont sohasem szabad elfelejteni, hogy itt egy speciális jogviszonyról van szó, hiszen alapesetben az adós nem tagadja a tartozás jogcímét, illetve összegszerűségét, jogilag tehát a hitelezőknek nyilvánvalóan igazuk van, a nem fizetés mögött pusztán az húzódik meg, hogy az adós nem tud teljesíteni.

Kétségtelen tény, hogy nemzetgazdasági megfontolásokból az utóbbi 100-150 év jogfejlődése az adóst védő megoldások irányába tolódott, amit viszont érthető módon csak a hitelezők kárára tudott megvalósítani. Ugyanakkor viszont a hitelezők szisztematikus háttérbe szorítása egyrészt nem felel meg a jogrend alapelveinek, másrészt gazdasági működési zavarokat is okozhat a normál kötelmi viszonyok között. A gazdasági jellemzések is azt támasztják alá, hogy az új magyar törvénynek alapvetően hitelezőpártinak kell lennie, ugyanakkor viszont a hitelezői érdeket széles értelemben kell felfogni, tehát ez nem csupán azt jelenti, hogy követeléséhez minél nagyobb arányban hozzájusson, hanem azt is, hogy éppen ebből a célból, ha lehetséges és szükséges, az adós reorganizációjában is aktív szerepet játsszon.

 

IV. Koncepcionális változtatások

1. A gyakorlati elemzések egyértelműen azt támasztják alá, hogy rendkívül sok felszámolási eljárás indul. A hitelezők számos esetben csupán pszichés fenyegetésként alkalmazzák e jogi lehetőséget, felesleges munkaterhet okozva ezzel a bíróságoknak, valamint lerontva a jogintézmény hitelét. Éppen ezért a jövőben célszerűnek látszik a csődeljárások megindítási feltételeinek jogszabályi megnehezítése. A 2001. szeptember 1-jével hatályba lépő módosítás már elindult ezen az úton, hiszen az illetékfeljegyzési jog megszüntetésével szeptember 1. után minden esetben 40 000.– Ft-ba kerül az eljárás megindítása.

Továbblépve ezen az úton, egyrészt javasoljuk bizonyos esetekben az adós részére a kötelező eljárás megindítását, másrészt a hitelezők vonatkozásában meghatározott követelési összeghatár előírását.

2. A jelenlegi hatályos megoldás lényegében lerontja a dologi jogi biztosítékok szerepét, ami gazdasági disszonanciához vezet. Tekintettel arra, hogy koncepciónk egyik sarkalatos pontja a hitelezői érdekek védelme, ezért javasoljuk, hogy az adós vagyona két részre osztódjon. Azon vagyontárgyakon, amelyeken dologi jogi biztosíték áll fenn, az e biztosítékkal rendelkező hitelező közvetlenül kielégítést nyerhessen. (Külön kielégítési jog.) Ha a biztosíték értékesítése követelését fedezi, megszűnik külön kielégítési joggal rendelkező hitelezői státusa, az esetleges maradék pedig a csődvagyon másik részét gyarapítja. Ezzel ellentétes helyzetben a hitelező a ki nem elégített követelése erejéig normál csődhitelezővé válik, és beáll a hitelezői kielégítési rangsorba.

3. Számos esetben komoly gondot okoz a költségek között a munkavállalók jogos járandóságának kifizetése. Abban az esetben is, ha erre van fedezet, akkor a kifizetések eredményeképpen már a biztosított hitelezők igényét sem lehet teljes mértékben kielégíteni. Az általunk javasoltak elfogadása esetén a jogos dolgozói követelések kiegyenlítése még nagyobb veszélybe kerülhetne, hiszen könnyen előfordulhat, hogy az adós vagyonának nagyobb részét a különkielégítés jogcímen vinnék el. Annak érdekében, hogy a munkavállalók minden esetben megkapják jogos járandóságukat, és a hitelezői érdekek primátusa se szenvedjen csorbát, javasoljuk egy pénzügyi alap létrehozását. A pénzügyi alapot a Magyar Államkincstár kezelné. Forrását a munkaadók által kifizetett munkabér bizonyos százalékának befizetése jelentené. Ennek eredményeképpen az alap folyamatosan újraképződne, és a törvény hatálya alá tartozó esetekben a munkavállalók biztosan megkapnák járandóságukat. Az alap ideiglenes kimerülése esetén az államháztartás ideiglenes átcsoportosításával visszafizetési kötelezettség mellett juthatna plusz forráshoz.

Természetesen ez tovább drágítaná a munkaerő árát, ugyanakkor viszont mivel a fedezeti biztosítékokkal rendelkező követelések a rendszerben lényegében garantáltak, éppen ezért várható a bankok nagyobb kölcsönnyújtási kedve, illetve a hitelkamatok csökkenése, amely esetben ez a munkaadót terhelő plusz kiadás megtérülne.

4. Hatályos jogunk szerint a felszámolót a bíróság jelöli ki. A felszámolóként kijelölhetők körét a kormány rendelettel állapítja meg. A kormány a felszámolók névjegyzékébe való felvételre nyilvános pályázatot ír ki.

A felszámolókról szóló kormányrendelet különösebb módosítást nem igényel. Azonban mindenképpen változtatni kellene a jövőben a felszámolók, illetőleg most már a csődgondnokok kijelölése kérdésében. A bíróságoknak a felszámolók kijelölése során csak egyetlen körülményt kell figyelembe venniük, mégpedig azt, hogy az általuk kijelölt felszámoló szerepeljen a felszámolásra kijelöltek listáján. Ez jelenleg kb. 120-130 felszámoló szervezetet jelenthet.

A bírósági ügyvitel szabályairól szóló 123/1983. sz. IM-utasítás szerint felszámolás (csődeljárás) megindításának elrendelése esetén a felszámoló (vagyonfelügyelő) kijelölése a számítógépes program felhasználással történik. A számítógépes program – a felszámolási névjegyzékben meghatározott sorrend, valamint a felszámoló leterheltségének figyelembevételével – a bíróság illetékességi területén bejegyzett, illetve a működő felszámolókat ajánlja fel kijelölésre.

A bírósági ügyvitelről szóló utasítás számos problémát vet fel a felszámolók kijelölése során. Ugyanis a hivatkozott szabályzat a bíróság illetékességi területén bejegyzett felszámolóról beszél, amely fogalom jogilag semmilyen körülmények között nem egyértelmű, nem tisztázható. A hivatkozott kormányrendelet szerint ugyanis a mellékletben felsorolt felszámolókat az ország bármelyik bírósága kijelölheti felszámolóként, tehát ilyen nomenklatúra, mint illetékességi területen bejegyzett felszámoló, semmiféle jogszabályban nem létezik. Ilyen jogszabályi felhatalmazás nincs.

A gyakorlatban az történik, hogy a felszámolást végző bíróságok a több mint 100 felszámoló szervezetből 10-30 szervezetet önkényesen a bíróság illetékességi területére regisztrálnak és ezen túlmenően további felszámolók a működés során szóba sem jöhetnek. A felszámolók kirendelésére is több módszer tapasztalható a bíróságokon. Az egyik az ún. automatizmus, amely gyakorlatilag azt jelenti, hogy a felszámolókat egy meghatározott sorrend szerint eshetőlegesen egymást követően rendelik ki. Ez esetben a felszámoló felkészültségét és szakmai tapasztalatát nem veszik figyelembe. Az automatikus kijelölésből következően tehát a felszámoló szakmai tapasztalata, leterheltsége, az esetleges különleges felkészültsége figyelemen kívül marad, mivel a számítógépes rendszer sematikusan, egymást követően rendeli ki a felszámolókat. Ennél a rendszernél tehát nem beszélhetünk arról, hogy a bíróság, azaz a felszámoló bíró az eset összes körülményét figyelembe véve, az adott ügyben legnagyobb szakértelemmel, felkészültséggel rendelkező felszámolót rendelné ki.

A másik megoldás pedig az, amikor a bíróság – figyelembe véve az eset valamennyi körülményét, az adós gazdálkodási szervezet különleges körülményeit és a felszámoló felkészültségét – igyekszik a legmegfelelőbb felszámolót kirendelni az adott ügyben. Sajnálatos módon azonban ennek a rendszernek is van hátránya, nevezetesen az, hogy mind gyakrabban hallatszanak azok az alaptalan vádak, amelyek szerint a bíróságok egyes, számukra kedvesnek tűnő felszámolókat előnyben részesítenek a felszámolási eljárás során.

A látszatát is el kellene kerülni a felszámoló (csődgondnok) kirendelése során, hogy a bíróság bizonyos felszámolókat (csődgondnokokat) előnyben részesítene, ezért egy olyan módszert kell alkalmazni a jövőben, amely az automatikus rendszer, illetőleg a bíróság szisztematikus kirendelése helyett egy új és minden tekintetben megfelelő rendszert alakítana ki.

A gyakorlatban felmerült annak a lehetősége is már több alkalommal elhangzott előadásokon, hogy az adós kérje a meghatározott, számára kedvezőnek tűnő felszámoló (csődbiztos) kirendelését. Ez a megoldás semmiképpen nem tűnik jónak, ugyanis bizonyos esetekben az adósnak jeles érdeke fűződik ahhoz, hogy a megmaradt vagyonból esetleg további vagyonrészek kimentésre kerüljenek. Amennyiben az adós kezdeményezi és dönti el a csődbiztos személyét, felmerül annak a veszélye vagy annak a látszata, hogy az adós és a csődbiztos az eljárás során összejátszik.

Álláspontunk szerint a csődbiztos kirendelése során az alábbi megoldás tűnne legmegfelelőbbnek és legobjektívebbnek.

A csődgondnok kijelölést vagy a hitelező, vagy pedig a hitelezői választmány kezébe kellene tenni, figyelemmel a dolog bizalmi természetére. A csődgondnokot tehát a hitelező, illetőleg a hitelezői választmány jelölné ki, és a bíróság feladata ebben a tekintetben csak az lenne, hogy a fizetésképtelenséget megállapító végzésében a hitelező vagy a választmány által megjelölt csődgondnokok személyét rögzítené.

Felvetődhet az a megoldás is, hogy a hitelező, illetőleg a választmány a Felszámolók Országos Egyesületének jóváhagyásával vagy egyetértésével tenne javaslatot a csődbiztos személyére.

Amennyiben ez a konstrukció elfogadhatónak tűnne, úgy el kell gondolkodni arról a kérdésről is, hogy a felszámoló esetleges visszahívását hogyan oldják meg az eljárás során.

A jelenlegi szabályozás alapján a felszámoló az eljárás során gyakorlatilag visszahívhatatlan.

Amennyiben a hitelezői választmánynak az esetleges jogszabály-módosítás során lényegesen nagyobb teret kíván adni a jogalkotó, úgy döntést kell abban a kérdésben hozni, hogy meghatározott és szigorú feltételek mellett a hitelezők, illetőleg a hitelezői választmány a törvényben felsorolt okok megléte esetén visszahívhassa a felszámolót.

5. A jelenlegi felszámolási eljárás egyik legneuralgikusabb pontja, illetőleg időszaka az, amikor a bíróság megállapítja az adós fizetésképtelenségét, kijelöli a felszámolót, majd ezt követően az adós megfellebbezi a bíróság végzését. Ezek a fellebbezések az esetek döntő többségét illetően, egyes felmérések szerint 90%-ban, formális fellebbezések. Ezekkel a fellebbezésekkel az adós csak azt akarja elérni, hogy időt nyerjen, és a megnyert idő alatt – tisztelet a kivételnek – a társaság még meglévő vagyonát valamilyen módon kimentse. Ez az eljárás súlyosan sérti a hitelezők érdekeit, és a jelenlegi gyakorlat szerint ezzel a jogalkalmazók nem tudnak mit tenni.

Az esetek, az így megfellebbezett ügyek vizsgálatának elemzése azt bizonyítja, hogy átlagosan egy–másfél év is eltelik, amíg a Legfelsőbb Bíróság a végleges döntést meghozza, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a megfellebbezett végzéseket az esetek döntő részében, 90%-ban helybenhagyja. Ugyanakkor ez alatt az egy–másfél év vagy akár hosszabb időszak alatt a lelkiismeretlen tulajdonosok, illetőleg az adós társaság tisztségviselői nagyon súlyos károkat tudnak okozni a tehetetlenül várakozó hitelezőknek.

Ezt az áldatlan állapotot, álláspontunk szerint, egyetlen új jogintézmény bevezetésével akadályozhatjuk meg, mégpedig úgy, hogy a felszámolási eljárás megindítását követően a bíróság azonnal ideiglenes ügygondnokot rendel ki.

Az ideiglenes csődgondnok feladata – a teljesség igénye nélkül – az lenne, hogy védje a hitelezők érdekeit, és figyelemmel kísérje az adós gazdasági tevékenységét mindaddig, amíg a bíróság a hitelezők kérelme alapján meg nem jelöli, ki nem jelöli a végleges csődgondnokot. Az ideiglenes csődgondnok feladata lenne az adós vagyoni helyzetének áttekintése. Ennek során betekinthetne az adós vagyoni helyzetébe, az adós könyveibe és ellenőrizhetné pénztárát, értékpapír- és áruállományát, szerződéseit, bankszámláit megvizsgálhatná, és a gazdálkodó szervezet vezetőitől felvilágosítást kérhetne, amelyekről természetesen a hitelezőket, illetőleg a hitelezői választmányt folyamatosan tájékoztatná.

Megfontolandónak tartjuk, hogy az ideiglenes csődgondnok hagyná jóvá az adósnak a csődeljárási per időpontjától követően keletkező vagyoni jellegű kötelezettségvállalásait.

Az ideiglenes csődgondnok kijelöléséből az adósnak tulajdonképpen kára nem származna, és nem kerülne hátrányosabb helyzetbe. Amennyiben a csődeljárást az adós vagy a cégbíróság kezdeményezi, az adós jogainak fentiekben vázolt korlátozása természetesen nem ütközik semmiféle akadályba. Amennyiben a hitelező indítja a csődeljárást, úgy elméletileg felvetődik annak a lehetősége, hogy a piaci vetélytárs azért indít csődeljárást az adós ellen, hogy ezzel kellemetlen és kínos helyzetbe hozza, ugyanis az ideiglenes csődgondnok kétségtelenül az adós működését feltétlenül korlátozná. Erre az esetre vonatkozóan javasoljuk azt a megoldást, hogy amennyiben a bíróság a csődeljárást nem indítja meg, mivel az adós nem fizetésképtelen, úgy az a hitelező, aki csalárd módon kezdeményezte a csődeljárást, kártérítéssel tartozzon az adós felé. Az ideiglenes csődgondnok egyébként is tevékenységét csak a végleges csődgondnok kirendeléséig gyakorolná, és ezzel a megoldással az alaptalan időhúzás, időt nyerni akaró fellebbezések gyakorlatilag kiiktatódnának.

6. A hitelezői választmány jelenlegi szabályozása és gyakorlata tulajdonképpen nem biztosítja azt a célt, amelyet a jogszabályalkotó elérni kíván. A hitelezői választmányok az esetek döntő részében nem működnek, illetőleg megalakításra nem kerülnek, az esetek másik részében pedig a megalakult választmányok formális feladatokat látnak el. Álláspontunk szerint a jövőben az új szabályozás során a választmányok megalakítását valamilyen módon kötelezővé kellene tenni. Amennyiben pedig a hitelezők száma nem éri el a minimális hármat, úgy a hitelezők mindegyike automatikusan a hitelezői választmány tagjává is válna. A hitelezői választmány, illetőleg a hitelezők jelölnék ki, az elképzelések szerint, a csődbiztost, illetőleg meghatározott feltételek mellett a csődbiztos leváltására is lehetőség lenne. Mindenképpen erősíteni kellene a hitelezői választmány szerepét az eljárás során. Így megfontolandó annak az angolszász gyakorlatnak a bevezetése, amelyben a hitelezői választmány a hitelezők feladatává teszi a vagyontárgyak értékesítését. A csődbiztos szerepe ez esetben csak arra korlátozódna, hogy felmérje a hitelezői igényeket, azt megfelelően sorrendbe állítsa és besorolja, amennyiben reorganizációra kerülne sor, akkor a reorganizációval kapcsolatos feladatoknak maradéktalanul eleget tegyen, gondoskodjon az adós kintlévőségeinek behajtásáról, ugyanakkor a vagyon értékesítésével kapcsolatos valamennyi feladat átkerülne a hitelezők, illetve hitelezői választmány kezéhez. Természetesen annak nincs jogi akadálya, hogy a hitelezők, illetve a hitelezői választmány megbízza a felszámolót vagy bárkit a vagyon értékesítésével. Ez az általunk javasolt megoldás, meggyőződésünk szerint, egyszerűbbé, gyorsabbá és hatékonyabbá tenné a vagyon értékesítésével kapcsolatos eljárásokat, és elkerülhetőbbek lennének azok a mendemondák és feltételezések is, amelyek arra utalnak, hogy a felszámolók az eljárásokat elhúzzák, illetőleg nem kívánatos vagyoni előnyhöz jutnak. Ezzel többek között véget lehetne vetni annak a helytelen gyakorlatnak, amelyet a felszámolók szinte kivétel nélkül alkalmaznak. Nevezetesen – tisztelet a kivételnek – jelentős részük rendszeresen használja a felszámolás alatt álló adós anyagi eszközeit, legfőképpen járműveit, mindenféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül, és ezzel a hitelezőknek számottevő kárt okoz. A szabályozás során természetesen a hitelezőknek, a hitelezői választmánynak lényegesen több jogosultságot kellene biztosítani az egész eljárás folyamán, amely során többek között a felszámoló (a csődbiztos) folyamatosan és meghatározott rend szerint lenne köteles beszámolni a hitelezőknek a csődeljárás adott szakaszairól.

7. Sajnálatos módon a fellebbezések elbírálása miatt az eljárások meglehetősen elhúzódnak. Az ideiglenes csődbiztos kirendelésével és intézményének bevezetésével kapcsolatosan úgy gondoljuk, hogy megfelelő megoldást adtunk a csődeljárás kezdeti szakaszával kapcsolatos problémakörre, ugyanakkor nincs megfelelő megoldás az eljárás során a kifogások intézésével kapcsolatos eljárások elhúzódására.

A felszámoló intézkedése ellen tett kifogások tárgyában a felszámolást elrendelő bíróság hozza meg a végzéseit. Ezeknek a végzéseknek az elbírálása a Legfelsőbb Bíróság elé kerül, így ezek az eljárások még jobban elhúzódnak, mint a korábban kifejtett felszámolási eljárás megindításával kapcsolatos eljárások.

Az a) variációként megjelölt megoldás azt jelentené, hogy a felszámolási csődeljárásokat nem a megyei bíróságok előtt kellene lefolytatni, hanem a megyeszékhelynél lévő városi bíróság előtt – ez esetben pedig a megyei bíróságok és a Fővárosi Bíróság viszonylag gyorsan, rövid idő alatt, le tudná folytatni a kifogással kapcsolatos fellebbezési eljárásokat.

A b) megoldás pedig az lenne, hogy a kifogások elbírálása során hozott végzések ellen önálló fellebbezésnek nem lenne helye, hanem az ügydöntő eljárás során nyílna meg a jogosultak fellebbezési lehetősége. Ez a megoldás hihetetlen módon felgyorsítaná az eljárásokat, ugyanakkor meg kell mondani azt, hogy az eljárást lezáró végzést követő fellebbezési fórum esetenként aránytalanul sok feladat elé állna.

8. Mai gyakorlatunkban számos probléma forrása, hogy a felszámolás megindítása után derül ki, az adós vagyona tulajdonképpen a költségek fedezésére sem elegendő. Ez, túl azon, hogy a bíróságokat feleslegesen foglalkoztatja, azzal a következménnyel is jár, hogy a felszámoló szervezeteknek indokolatlan és nem vagy csak nehezen megtérülő, lényegében fölösleges kiadást okoz. Éppen ezért javasoljuk az 1881. csődtörvényünkből már jól ismert megoldást, ami a korabeli gyakorlati tapasztalatok fényében kitűnően be is vált, nevezetesen az, hogy a vagyoni elégtelenség (vagyonhiány) legyen az eljárás megindítását gátló ok. Ebben az esetben számos felesleges munkától kímélnénk meg a szereplőket, ugyanakkor viszont az ideiglenes csődgondnok rendszerbe állításával megakadályozható lenne az, hogy az adós az utolsó pillanatokban mentse ki vagyonát.

9. Ismeretes, hogy a 2000. évi CXXXVII. tv. újra kodifikálta a Ptk. zálogjogi fedezetét, azaz új, 266. §-ában bevezette a vagyonterhelő zálogjog fogalmat. A jogintézmény lényegéta a következő adja meg: „A jogi személy, illetve jogi személyiség nélküli gazdasági társaság vagyonának egészén vagy annak önálló gazdasági egységeként működtethető részén (vagyon) az ezt alkotó dolgok, jogok és követelések (vagyontárgy) meghatározása nélkül – a zálogszerződés közjegyzői okiratba foglalásával és a zálogjognak a zálogjogi nyilvántartásba való bejegyzésével – vagyont terhelő zálogjog alapítható. Ez a zálogjog a zálogszerződés megkötése után a kötelezett vagyonába kerülő vagyontárgyra is kiterjed, attól az időponttól kezdve, hogy azon a kötelezett rendelkezési jogot szerez, megszűnik azonban, ha a vagyontárgy a kötelezett vagyonából kikerül.”

A külön kielégítési jog bevezetése esetén logikus, hogy az a hitelező, aki vagyont terhelő zálogjoggal rendelkezik, lényegében egyedül van, hiszen követelése erejéig a pillanatnyilag rendelkezésére álló vagyon egészét megragadja. Amennyiben csődeljárás megnyitására kerülne sor, egy hitelező lenne csupán, és az alapvetően több hitelezőre modellezett eljárási szabályok lényegében értelmetlenné válnának. Éppen ezért javasoljuk, hogy ilyen esetben ne lehessen csődeljárást indítani, hanem a hitelező döntése alapján csak és kizárólag reorganizációs eljárást. Elvárható ugyanis a hitelezőtől, hogy fokozottabban kísérje figyelemmel az adós tevékenységét, ami vélhetőleg azzal a gazdasági előnnyel járna, hogy még időben meg lehetne valósítani a cég gazdasági újraszervezését, illetve talpra állítását . Ebben az esetben természetesen – de vélhetően a reorganizáció más esetében is – erősíteni kell a hitelező tényleges befolyását az adós mindennapi gazdasági tevékenységében.

E kérdésnél feltétlenül kell még szólni a rangsorban elfoglalt helyről is. Ha a vagyonterhelő zálogjog jogosultját a rangsorban egy vagy több hitelező megelőzi, akkor ők nem kerülhetnek hátrányosabb helyzetbe, ebben az esetben tehát a vagyonterhelő zálogjog jogosultjának mindenképp gondoskodnia kell az őt rangsorban megelőző hitelező kielégítéséről, ami a reorganizációs eljárás folyamán úgy történik, hogy az adós vagyonából megváltásra kerülnek, de annak sem látjuk elvi lehetetlenségét, hogy a vagyonterhelő zálogjog jogosultja saját maga polgári jogi eszközökkel megegyezzen az őt rangsorban megelőző hitelezőkkel.

10. Ahogy azt az előző pontban is említettük, nézetünk szerint célszerű a reorganizációs eljárásban a hitelező aktívabb gazdálkodásirányítási jogosultságainak megszervezése. E vonatkozásban természetesen két elvi lehetőség közül választhatunk: az egyik a mai rendszer, amely az adós vezetése plusz vagyonfelügyelő együttesével operál, a másik viszont az, hogy a hitelezők kapjanak jogot egy reorganizáció-biztos kirendelésére, aki felelős a reorganizáció végrehajtásáért, illetve végrehajtatásáért.

11. A gazdasági társaságokról szóló 1997. évi törvény csődesetekben elvileg már áttörte a korlátolt felelősség intézményét, ugyanakkor a jogi személyiségű társaságoknál a törzs-, illetve alaptőke megemelésének az infláció mellett a másik indoka a hitelezővédelmi szempontok fokozottabb érvényesítése volt. Ebből kiindulva megfontolandónak látjuk, hogy amennyiben csődeljárás esetén a törzs-, illetve az alaptőke nem áll ténylegesen rendelkezésre, és a cég nem indít önmaga ellen eljárást, akkor a korlátolt felelősség megszűnik.

12. A végelszámolások tekintetében rögzíthető: az eljárások szükségtelenül bonyolultak, olyannyira, hogy kisebb tőkeerejű szervezet tulajdonosainak többször is meg kell fontolniuk, hogy ilyen döntésre jussanak. A kialakult törvényi szabályozással és a magyar gyakorlattal szemben ugyanakkor megállapítható, hogy egyrészt az unió tagországaiban a végelszámolás nem tartozik a csődtörvények hatókörébe (ennek érthető dogmatikai okai vannak), másrészt a kérdést lényegében pénzügyi és cégjogi kérdésnek tartják, és ennek megfelelően külön speciális eljárás nélkül rendezik. A magunk részéről úgy gondoljuk, ezen gyakorlat átvétele mindenképpen indokolt. Javaslatunk értelmében megmaradnának azok az anyagi jogi szabályok, amelyek a végelszámolásról szóló döntésre vonatkoznak, viszont lényegében megszűnne a végelszámoló kijelölése, illetve a kötelezően előírt eljárási rend. Ennek értelmében a végelszámolásról szóló döntést az ügyvezetés jelenti be a cégbíróságnak, kérve a Cégközlönyben való közzétételt. Ezt követően viszont mindenfajta formális eljárás nélkül a tulajdonosok döntése szerinti időpontig kellene elkészíteni a napi zárómérleget, illetve vagyonfelosztási javaslatot, amelyet ugyancsak az ügyvezetés terjeszt a cégtörlésre vonatkozó kérelemmel együtt a cégbírósághoz. Ennek eredményeképpen megszűnnének azok a végelszámolói jogosítványok, amelyek hatályos jogunk részét képezik. Ez az álláspont védhető, hiszen a végelszámolás maga egy szuverén tulajdonosi döntés, amelyhez a külvilágnak sok köze nincs. Ebből viszont az is következik, nincs meg a reális alapja annak, hogy a normál kötelmi viszonyokba beavatkozzunk a jog eszközeivel. Másik oldalról megközelítve a kérdést, ez azt jelenti, hogy elképzelésünk szerint a jövőben végelszámolásra csak és kizárólag azokban az esetekben kerülhet sor, amikor egyrészt nem áll fenn a fizetésképelenség állapota vagy ennek veszélye, másrészt a cég az összes élő kötelmi jogi kapcsolatát polgári jogi eszközökkel rendezni tudja.

Természetesen előfordulhat, hogy olyan követelés léte derül ki, amelyről a cég vezetői a legnagyobb gondosság mellett sem tudtak. Ezekkel az extrém esetekkel is számolni kell, éppen ezért javaslatunk szerint a végelszámolás jogcímével törölt társaság tulajdonosai a felosztott vagyon erejéig még a törlést követő egy évig felelősséggel tartoznak az ilyen típusú követelésekért. Ez viszont jogvesztő határidő. Ellenkező esetben ugyanis a forgalom biztonságának elve szenvedne csorbát.

 

V. A törvény felépítése

Minden nagyobb jelentőségű kódex bevezetéseképpen, a preambulumban illik megfogalmazni a jogalkotó által elérni kívánt célokat. Ebben a vonatkozásban a preambulum bővítését javasoljuk azzal, hogy határozza meg mindkét eljárásban a követendő alapelveket, mégpedig lényegük, tartalmuk és céljuk szerint, és utaljon arra, hogy az eljárások során a részt vevő felek milyen magatartást kötelesek tanúsítani. E kibővített preambulum jelentőségét az adná, hogy mindkét eljárás komoly gazdasági visszaélésekre ad lehetőséget (ez ellen a legszigorúbb jogi szabályozás sem tud védekezni), ezért nem biztos, hogy a Ptk. általános fogalmai a felelősség vonatkozásában itt kielégítők, hiszen nyilvánvaló, hogy ezeknél az eseteknél a felek elé mindenképpen a fokozott gondosság mércéjét kell állítani.

1. Fogalommeghatározás, anyagi jogi normák

Hasonlóan hatályos törvényünkhöz, az új jogszabály fogalom-meghatározással, illetve alapvetően anyagi jogi normákkal kezdődik.

a) A törvény hatálya

A hatály vonatkozásában állandóan vissza-visszatérő gyakorlati probléma, hogy a cstv. egyrészt még a gazdálkodó szervezet terminus technicust használja, másrészt önállóan felsorolja, hogy kik minősülnek gazdálkodó szervezetnek, amelyből egyenesen következik, hogy minden egyes olyan formációnál, amelyre a jogalkotó ki akarja terjeszteni a törvény hatályát, ez szükségképpen és azonnal törvénymódosítással jár. Figyelembe véve azt a körülményt, hogy a Ptk. kodifikációs munkálatai során mára már kikristályosodott, hogy a gazdálkodó szervezet mint fogalom száműzetésre ítéltetett – tegyük hozzá: szerencsére – a magyar jogból, ezért javasoljuk e fogalomnak a fizetésképtelenségi törvényben való megszüntetését is, amelynek eredményeképpen, tekintettel arra, hogy a csődjog az üzleti tevékenységet végzők joga, az alábbi meghatározással lehetne operálni: a törvény hatálya az üzletszerűen gazdasági tevékenységgel foglalkozó jogi és nem jogi személyekre terjed ki. Ez a fogalmi definíció egyrészt alkalmasnak látszik arra, hogy minden olyan szervezetet a törvény hatálya alá vonjon, amely csak kiegészítő jelleggel foglalkozik gazdasági tevékenységgel. Ezek közül első sorban kell megemlíteni az egyesületeket és az alapítványokat. Végig gondja a magyar jogalkotásnak ezen szervezetek csődhelyzetének kezelése, javaslatunk elfogadása viszont ezt a problémát megoldaná. Természetesen a vonatkozó jogszabályi helyekben a megfelelő módosításokat végre kell hajtani, és egy olyan felelősségi szabályt kell beépíteni a Ptk-ba, amely az egyesületek, illetve alapítványok üzletszerű gazdasági tevékenysége eredményeképpen az esetlegesen előálló csődhelyzet miatt azon személyek teljes és korlátlan polgári jogi felelősségét írná elő, akik e tekintetben döntési pozícióban voltak.

A másik oldalról nézve kisegítő szabályként feltétlenül meg kell közgazdasági tartalommal tölteni az „üzletszerű gazdasági tevékenység” fogalmát.

b) Adós

Adósról a szó teljes jogi értelmében csak a csődeljárás, illetve a reorganizációs eljárás során beszélhetünk, így megfelelőnek látszik a mai hatályos szabályozás fenntartása, amely szerint adós az a személy, aki tartozását (tartozásait) az esedékességkor nem tudta vagy előreláthatóan nem tudja kiegyenlíteni.

c) Hitelező

Hitelező az, akinek az adóssal szemben pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van, és azt a csődeljárásban a felszámoló nyilvántartásba vette.

Külön kielégítésre jogosult hitelező az, akinek az adóssal szemben dologi jogi biztosítéka van.

d) Vagyon

Mindazon vagyontárgyak, amelyeken az adósnak a Ptk. értelmében tulajdonjoga áll fenn. Idetartozik a 10 évnél hosszabb vagy határozatlan ideig tartó bérleti jog, valamint az egyes vagyontárgyhoz tapadó használati jogok is.

e) A csődtömeg

A csődtömeg az adós vagyonának azon része, amely nincs dologi jogi biztosítékkal terhelve.

2. Csődeljárás

a) Az eljárás megindítása

Hatályos jogunkkal megegyezően az eljárást az adós, illetve a hitelezők indíthatják meg. Különbség lenne viszont a tekintetben, hogy ez mikor és milyen feltételek között képzelhető el.

Javasoljuk, hogy az adós számára kötelező legyen az eljárás megindítása akkor, ha jogi személyiséggel rendelkezik, és az utolsó egy gazdasági év átlagában nem állt rendelkezésére a törzs- vagy az alaptőke, illetve, ha a köztartozásai elérik tőkéje összegét (ez esetben az APEH-hal szemben az éves folyószámla- egyenleg lenne a kiindulási alap, de úgy, hogy abba bele kell számítani azokat a „megbújó” törzstartozásokat, amelyeket az APEH folyószámla-egyenlege nem mutat ki. Idetartoznának továbbá azok az esetek is, amikor az adott cég az áfát, illetve az szjá-t nem egyenlítette ki, az szja esetében itt fel kell hívni a figyelmet, hogy a kérdés büntetőjogi megítélése is szóba kerülhet, hiszen az szja összege magánjogilag a dolgozót, vagyis harmadik személyt illeti, ennek be nem fizetése a cég részéről akár sikkasztásként is felfogható.

Az adós bármely esetben kérheti maga ellen csődeljárás megindítását, ha úgy ítéli meg, hogy várható kötelezettségeinek valószínűleg nem fog tudni eleget tenni. A hitelező jogosult megindítani az eljárást, ha követelése lejárt, és fennállnak az adós fizetésképtelenségének ismérvei, és ezen követelés összege eléri a ..... forintot.

b) Fizetésképtelenség

A klasszikus csődjogok e tekintetben jelentős bírói mérlegelésnek engedtek teret, hiszen abból indultak ki, hogy egy közgazdaságilag bekövetkező nem fizetés ténye mögött nem biztos, hogy olyan gazdálkodási-strukturális problémák állnak, amelyek nem orvosolhatók. Ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy a csődeljárás lényegében drasztikus beavatkozást jelent a gazdasági életbe, hosszú és költséges, ezért elkerülése mindenképpen célszerű és indokolt. Nagyon könnyű lenne azt mondani, hogy ezt az elvet hozzuk vissza, és a bíróknak ismét adjuk meg a mérlegelés jogát, azonban ez a mai leterheltség miatt nyilvánvalóan nem vezetne eredményre. Ugyanakkor a cstv-ben jelenleg szabályozott három eset, úgy tűnik – legalábbis a gyakorlat ezt igazolta vissza –, megfelelően és viszonylag normatív alapon biztosítja a kérdés megnyugtató megoldását. Éppen ezért a cstv. 27. § (2) bekezdésében foglalt a), b), c) feltételrendszer fenntartását javasoljuk azzal a természetes terminológiai különbséggel, hogy az adós a reorganizációs eljárásban kötött egyezséget nem tartotta meg.

c) Az ideiglenes felszámoló csődgondnok eljárása

Az azonnali kirendelés lehetőséget ad arra, hogy az ideiglenes felszámoló hivatala lejártáig általános képet tudjon adni az adós gazdasági helyzetéről. E tekintetben nyilatkoznia kell arról, hogy a csődnyitást megelőző egy éven belüli ügyletek megtámadhatók-e, megtámadásuk esetén milyen megtérülés várható, valamint a vagyonfeltárási ügyekben történő megkeresések eredményéről. Amennyiben ezt a tevékenységét eredménnyel tudja ellátni, akkor a végleges csődtömeggondnok kinevezésekor (aki persze ő is lehet) már egy sokkal aktívabb szakaszba léphet az eljárás, hiszen a végleges csődtömeggondnok számos olyan előzetes információ birtokában kezdi meg tevékenységét, amelynek megállapítására jelenleg még hosszabb időt kell áldozni.

d) A felszámoló (csődtömeggondnok) tevékenysége

Megegyezően a klasszikus jogokkal, illetve a mai nemzetközi gyakorlattal, a csődtömeggondnok kezelési és rendelkezési jogosultságot kap a csődtömeg felett, illetve a külön kielégítésre jogosult hitelezők vonatkozásában, egyrészt ellenőrzi az értékesítésre került tényleges vagyontárgyakat (így kifogásolási jogosultsága van, és megakaszthatja a folyamatot), a tömeg nevében kiadja, illetve bevételezi a tömeget illető vagyontárgyakat, de fő feladata a tömeg tényleges gondozása. Nyilvánvaló persze, hogy ennek kapcsán szorosan együtt kell működnie az adós volt vezetésével, hiszen fennmaradna a tevékenységi zárómérlegnek az utolsó ügyvezető általi elkészítési kötelezettsége, amely tekintetben csupán az jelentene változást, hogy ezt a felszámolónak a hitelezőknek is meg kellene küldenie.

Jelenlegi törvényünk egyik neuralgikus pontja, hogy sem a hitelezők, sem pedig az adósi szervezet tulajdonosai nincsenek folyamatos információval ellátva a felszámolás pillanatnyi állásáról, hiszen ezt a felszámolónak jelenleg csak kérelemre kötelező megtennie. Úgy gondoljuk, a jövőben folyamatos, állandó tájékoztatást kellene kialakítani, amelynek eredményeképpen mind a hitelezők, mind a hitelezői választmány, mind pedig a tulajdonosok az egyes gazdasági eseményekről, azok bekövetkezése után – itt célszerűnek látszik a 15 napos határidő előírása – érdemi információt nyernek.

A hitelezői igények nyilvántartásba vétele abban a tekintetben a mai rendszert követné, hogy megmaradna a hitelezők részéről a regisztrációs díjfizetési kötelezettség. Bár önmagában ez a megoldás dogmatikailag erősen vitatható, fenntartását mégis azért javasoljuk, mert egyszerűen az eljárás szakaszában nincs más olyan likvidforrás, amelyből a felszámoló tevékenységét honorálni lehetne. Márpedig alapvető piacgazdasági elv, hogy a gazdasági életben elvégzett bármely tevékenységért jár az ellenérték.

Ez az az időszak, amikor lényegében ténylegesen eldől, hogy a csődeljárás tovább fog-e folytatódni, hiszen megvan a végleges felszámoló, tisztázódott a vagyoni helyzet, és kialakult a dologi mellékkötelezettséget biztosító hitelezők köre is. Függetlenül a felszámoló tevékenységétől, javasoljuk, hogy a törvény írja elő, miszerint a csődeljárás megindítását követő 30 napon belül kötelező a hitelezői választmányt összehívni, amelynek a későbbiek során meghatározó szerepe lesz.

Az egyik elképzelés szerint a hitelezői választmány a három legnagyobb igénnyel rendelkező hitelezőt foglalja magába, míg a második javaslat ezt a kört kiegészítené a számlavezető pénzintézet képviselőjével is. A hitelezői választmány játszanák – kötelező megalakulása után – az ellenőrző szerepet a felszámoló tevékenysége felett, vagyis a felszámoló az információátadás, bizonyos részüzletek továbbfolytatása vagy tovább nem folytatása, illetőleg a tényleges vagyoni értékesítések során alapvető tájékoztatást lenne köteles adni a hitelezői választmánynak, és a csődtömeg 10%-át elérő vagy azt meghaladó vagyoni mozgásokat csak és kizárólag a hitelezői választmány egyetértésével hajthatná végre. Természetesen idetartozik a külön kielégítésre jogosult hitelezők gazdasági tevékenységének ellenőrzése is.

Amennyiben a hitelezői választmány elégedetlen a felszámoló tevékenységével, úgy jogosult lenne őt leváltani, ennek persze meg kell teremteni a normatív feltételeit, tehát bizonyíthatónak kell lennie, hogy erre milyen esetekben és milyen felszólítás után kerülhet sor. A leváltott felszámoló is jogosult lenne tevékenységének ellenértékére, kivéve, ha a hitelezői választmány bizonyítani tudja, hogy tevékenységét nem a fokozott gondossági követelményeknek megfelelően, hanem azok megszegésével végezte. A gazdálkodási folyamatok lezárása után a felszámoló elkészíti a zárómérleget és a vagyonfelosztási javaslatot. Ezen időpontig a hitelezői választmány bármikor kezdeményezheti a csődegyezség megkötését abból a célból, hogy a csődeljárás befejezését, vagyis az adós tényleges megszűnését elkerüljék, ahol – megegyezően a mai helyzettel – ő jogosult a hitelezők nevében az adós képviselőjével tárgyalni, azonban – szemben a mai helyzettel – célszerűnek látszik ebben a szituációban is kikérni a felszámoló szakmai véleményét, mivel ő az a személy, aki az utóbbi időszakban vezette.

A csődtömeggondnok klasszikus feladata marad a tömeg hitelezőinek besorolása. Rendszerünkben ez a besorolás jelentős változásokon esne át, éppen ezért indokolt vele külön alpontban foglalkozni. Amennyiben a bíróság elfogadja a zárómérleget vagy a vagyonfelosztási javaslatot, akkor a felszámolót (csődtömeggondnokot) felmenti hivatala alól, és részére elrendeli a díj kifizetését.

e) A kielégítési rangsor

Rendszerünkben a kielégítési sorrend alapvető változtatáson esne át, hiszen azáltal, hogy a biztosított hitelezői igények külön kielégítési ágra kerültek, tehát a továbbiakban már nem terhelik a tömeget. Ennek figyelembevételével javasolt kielégítési sorrendünk a csődjogi alapelvek természetes fenntartásával (vagyis azzal, hogy egyetlenegy hitelező sem kaphat addig kielégítést, amíg a sorban előtte álló hitelezők teljes kielégítése nem történt meg) az alábbi képet mutatná:

1. Költség (e kategória magában foglalja a bírósági eljárás összes költségét, valamint a felszámoló teljes díját).

2. Tömegtartozás (a tömegtartozás végig és jól bevált intézménye a csődjognak, itt egyszerűen arról van szó, hogy minden olyan kifizetés idetartozik, gyakorlatilag jogcím nélkül, amely már a csődtömeggondnok rendelkezése alapján keletkezett, amelyben már akár jogosulti, akár kötelezetti pozícióban maga a tömeg volt. Könnyen belátható ugyanis, hogy adott esetben a félkésztermékek befejezéséhez szükséges külső eszközöket a szállítók csak és kizárólag akkor fogják rendelkezésre bocsátani, ha az ellenértéket is megkapják, tehát nem válnak csődhitelezővé. A kategória jellegéből adódóan ezek az eljárás alatt folyamatosan kifizetésre kerülnek, tehát a bírósági tárgyalás időpontjában már teljesedésbe ment kifizetésekről van szó).

3. Szavatosság, jótállás alapján jelentkezhető igények (ez a mai fogalmak szerint a magánszemély nem gazdasági tevékenységéből eredő követelések. Klasszikusan e két kategória tartozik ide, amely nyilvánvalóan csak az ilyen típusú tevékenységet végző adósok esetében jelentkezik, ugyanakkor viszont a védendő érdek jelentősége miatt célszerűnek látszik a tulajdonképpeni első hitelezői csoportba sorolni a jogosultakat. A kifizetések jellegéből adódóan itt a felszámolónak egy elkülönített összeget kell meghatároznia, amely várhatóan ezeket a tartozásokat a szavatossági, jótállási határidő lejártáig fedezni fogja, amennyiben természetesen az elkülönített keret nem kerül felhasználásra, akkor az a többi hitelező kielégítési alapját növeli).

4. A köztartozások tőke- és ügyleti kamattal számított része (ismeretes, hogy a köztartozás vonatkozásában számos bírság, illetve késedelmi pótlék is felszámolásra kerülhet, azonban a nem mindig megfelelő adatáramlás miatt erről a kötelezettek több esetben csak utólag értesülnek. Ugyanakkor ellentétes lenne a csődeljárások céljával, ha pusztán amiatt, hogy bizonyos köztartozások után rendkívül jelentős nagyságú késedelmi pótlékot és bírságot kell befizetni, amelyek nem egy esetben meghaladják magát a tőkekövetelést is, hogy ennek terheit a többi hitelező is viselje. Éppen ezért logikusnak látszik e privilegizált helyen való kielégítés esetén pusztán a normál ügyleti kamat számítása).

5. A kis- és mikrovállalkozásoknak minősülő hitelezők tőkekövetelése a normál ügyleti kamattal (gazdaságpolitikai cél a kis- és mikrovállalkozások támogatása, amelyet jól jelez az e tárgykörben elfogadott 1999. évi XCV. törvény a kis- és középvállalkozásokról, fejlődésük támogatásáról. E felhívott törvény ragyogó fogalmi meghatározását adja a kis- és a mikrovállalkozásnak, amely szerint kisvállalkozásnak minősül az olyan vállalkozás, amelynek összes foglalkoztatotti létszáma 50 főnél kevesebb, és az éves nettó árbevétele legfeljebb 700 millió forint, vagy mérlegfőösszege legfeljebb 500 millió forint, és tulajdonosi körében az állam vagy az önkormányzat külön-külön, de együttesen sem haladja meg a 25%-os részarányt. Mikrovállalkozás pedig az a vállalkozás, amely 10 főnél kevesebb alkalmazottat foglalkoztat, és az éves nettó árbevétel vagy a mérleg-főösszeg nem éri el a kisvállalkozások felső határát).

6. Egyéb tőkekövetelés,

7. késedelmi kamat és pótlék.

Összességében természetesen az ügyleti kamat számíthatósága az eljárás megnyitásának időpontjáig történhet.

f) A bíróság, a zárómérleg és a vagyonfelosztási javaslat elfogadása után – mint már jeleztük – felmenti a felszámolót, majd a meglévő vagyon sorsának kérdését a hitelezői választmány kezébe teszi le. Ezt követően a hitelezői választmány jogosult a vagyontárgyak piaci értékesítésére, és mivel alapvető és döntő érdeke fűződik ahhoz, hogy a piacon a vagyontárgyakért minél magasabb árat tudjon elérni, ezért szükségesnek mutatkozik a vagyon értékesítésének jelenlegi bonyolult szabályozása.

g) A csődeljárás fentiekben jelzett szabályozása maga után vonja mind a felszámolói díj, mind a felszámolói költségek teljes újragondolását. Tekintettel arra, hogy a felszámoló nem maga értékesíti a vagyont az eljárás végén, ezért díjának számítási alapja sem lehet természetesen az általa eladott vagyontömeg nagysága. Úgy gondoljuk azonban, hogy az elmúlt időszakban örvendetesen kialakult tanácsadói piaci árszint kellő alapot ad arra a bíróságnak, hogy a konkrét díjat kialakítsa, amelynek során támaszkodnia kell a hitelezői választmány véleményére is. A díj képzési elvének meghatározása PM rendeleti szintet igényelne, csakúgy, mint a felszámoló által igénybe vehető egyes költségnemek tételes felsorolása is, hiszen ezáltal törvénymódosítás nélkül az országban bekövetkező árváltozásokat a jogalkotó sokkal gyorsabban figyelembe tudná venni, mint ma. Alapelvként természetesen le kell szögezni, hogy a felszámolási tevékenység éppen olyan üzleti vállalkozás, mint bármely más, vagyis számára is biztosítani kell a tevékenységéért járó tisztességes piaci hasznot.

3. A reorganizációs eljárás

Az eljárás megindítását bármely korlátozás nélkül kérheti az adós, illetve az a hitelező, akinek az adós vagyonán a Ptk. 266. §-a értelmében vagyonterhelő zálogjoga áll fenn, valamint bármely más hitelező, akinek dologi jogilag biztosított értéke eléri az adós tulajdonában lévő vagyon felét.

Az eljárás a bírósághoz történő bejelentéssel kezdődik. A bíróság a személyi adatokon és a hitelező általi indítás esetén az erre való jogosultság tényleges fennállásának megállapításán túl mást nem vizsgálhat, hanem végzésével elrendeli a reorganizációs eljárás megindítását. Ez egyben azt is jelenti, hogy az adóst három hónapos fizetési moratórium illeti meg, amelynek során a vele szemben támasztott követelések késedelmi pótlék és bírság nélkül, tehát csak a „normál” ügyleti kamaton kamatoznak. Az adós – ha ő indította az eljárást – az eljárás megindulásától számított két hónapon belül köteles reorganizációs programot előterjeszteni és a megtartandó egyezségi tárgyaláson ehhez a hitelező egyetértését kérni. Az egyetértés érvényes megadásához első alternatívaként vissza lehet térni a 1991–93 között hatályos megoldáshoz, ahol a megjelent hitelezők mindegyikének hozzájárulása kellett a tervhez, vagy pedig követni lehet az 1993 óta lényegében nem működő megoldást (kényszeregyezségi technika) is.

Amennyiben a hitelezők kezdeményezték a csődeljárást, úgy saját döntési kompetenciájukba tartozik, hogy kineveznek-e teljes jogkörrel egy reorganizációs biztost az adósi szervezet élére.

Megegyezés esetén a reorganizációs egyezségnek megfelelően kell az adósnak tevékenykednie, a tervtől való bármely lényeges eltérés (hogy mi a lényeges, azt az egyezségi tervben kell meghatározni) automatikus csődnyitási jogot jelent, vagyis az adós kellően ösztönözve van arra, hogy végrehajtsa a hitelezőivel közösen kialakított vagy elfogadtatott tervet. A terv végrehajtása maximálisan 3 évet vehet igénybe, ez idő eltelte után a bíróságnak az eljárást mindenképpen be kell fejeznie, illetve csődeljárásként kell tovább folytatnia.

Amennyiben nincs megegyezés, és egyébként fennállanak a fizetésképtelenség feltételei, az eljárást csődeljárásba tegye át, ami nem minden esetben szükséges, hiszen a reorganizációs eljárást, legalábbis a gazdasági szakirodalom szerint, elméletileg még a távoli fizetésképtelenség veszélye esetén érdemes kezdeményezni, tehát nagyon könnyen előfordulhat, hogy az adós az eredménytelen egyezség időpontjában még fizetőképes.

 

VI. Záró megjegyzések

A tézisek műfajából adódóan természetesen még számtalan nyitott kérdés van, amely a kodifikáció későbbi szakaszában vár megoldásra. Tekintettel azonban arra, hogy javaslatunk alapvető változások elérését célozza, ezért néhány szót kell szólni azokról a kérdésekről, amelyek kimaradtak. A fogalmi meghatározásnál láttuk, hogy a koncepció nem foglalkozik például a cstv. 4. § (3) bekezdésével, amely azokat a tételeket sorolja fel, amelyek nem tartoznak a gazdálkodó szervezet vagyonához. Úgy gondoljuk, hogy ezek kimaradása különösebb indokolást nem igényel, hiszen a vagyon fogalmának alapvetően tulajdonosi alapra való helyezése automatikusan feleslegessé teszi e rendelkezéseket. Emellett nyilvánvaló, hogy piacgazdasági körülmények között az állami honvédelmi tartalék kérdése nem idetartozik, más kérdés persze, hogy éppen a piacgazdasági körülmények miatt e szervezet ellen is lehet csődeljárást kezdeményezni, de itt alapvetően a közjogi megoldások kerülnek előtérbe.

Ugyancsak nem kell foglalkozni a gazdálkodó szervezet vezetőjének fogalmával, hiszen azt, hogy ki minősül vezetőnek, az adott szervezeti formára vonatkozó anyagi jogszabályok amúgy is megadják, ismétlésük tehát felesleges. Nagy örömmel hagytuk ki az állami vállalatra, trösztre, leányvállalatra vonatkozó részeket, hiszen ezek a fogalmak ugyan még hatályos jogunk részét képezik, de gyakorlatilag nem létező szervezetekről van szó, s mesterséges, formai életben tartásuknak semmi okát nem látjuk.

Sokkal lényegesebb kérdéskör a környezetvédelem problematikája. Hatályos törvényünk speciális előírásokat tartalmaz a környezetvédelem vonatkozásában, ami egyedülálló megoldás, hiszen az uniós országokban nincs arra példa, hogy a csődtörvények foglalkozzanak ezzel az egyáltalán nem lebecsülhető kérdéssel. A környezetvédelem ügye, nagyon helyesen, kiemelt állami feladat, amelyhez az állam kiépítette a maga hatósági rendszerét, és a költségvetésekben mindent megtesz azért, hogy erre a célra forrásokat is tudjon biztosítani. Maga a kárfelmérés is olyan kiadásokat rejt magában, mely egy átlag csődügyben a források jelentős részét leköti, de a végső környezeti kár elhárítása is lényegesen hosszabb időt vehet igénybe, mint amennyi egy normál „polgári” csődeljárás lefolytatásához szükséges. A civil szférában a vonatkozó kárveszély-viselési elv e tekintetben, úgy érezzük, markánsan szétválasztható. Az első és nagyobb csoportba azok a cégek tartoznak, amelyek átalakulásuk nyomán kerültek privatizálásra, és amelyeknél nem vagy nem minden esetben derült még fény a jelentős környezeti károkozásra. Ebben a körben lényegében a pillanatnyi tulajdonosokkal, illetve hitelezőikkel szembeni kártérítési igény megalapozottsága erősen vitatható, hiszen egyrészt az esetek jelentős hányadában egyrészt nem is tudtak a károkozásról, másrészt felelősségük, ha fennáll is, jelentős bizonyítási nehézségekbe ütközik. Más a helyzet az újonnan alakuló cégeknél, ahol már a környezetvédelmi szakhatóságok engedélyét is be kellett szerezni az adott tevékenység megkezdéséhez, ebben a körben viszont környezetvédelmi hatósági úton lehet eljárni, tehát nem csődjogi problematikáról van szó.

Rendkívül jelentős kodifikációs feladat jelentkezik e koncepció elfogadásánál, mégpedig két irányban. Az egyik: meg kell határozni, hogy a törvény szabályait milyen eltérésekkel lehet alkalmazni a pénzügyi intézmény rendszerére, a másik pedig: fel kell tárni és rendelkezni kell róla, hogy milyen anyagi jogi változtatásokat igényel a törvény elfogadása más, a gazdasági életről szóló jogszabályokban (pl. gt., Ptk., számviteli törvény stb.)

Ugyanakkor eleget kell tennünk a bevezetőben már említett uniós irányelv rendelkezésének is, ez azonban jelenleg csupán eljárásjogi feladatot ró ránk. Kérdés persze, hogy csatlakozásunk időpontjáig mennyire és milyen mértékben módosul ez az uniós jogforrás.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 17/I:67–88.

MARIO THURNER–ANTON KRAFT

A munkavállalók jogos követeléseinek biztosítása az uniós
és az osztrák jogban

 

I. AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK JOGA

 

A) Általános rész

Tekintettel a munkavállalók (ill. követeléseik) védelmére a munkáltató fizetésképtelensége esetén az Európai Unió (EU) közösségi jogi szintjén kiemelt jelentősége van a tagállamok, a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmét szolgáló jogszabályok összehangolásáról szóló 80/987/EGK számú tanácsi irányelvnek (a továbbiakban: fizetésképtelenségi irányelv)¹, valamint a vállalatok, üzemek és üzemrészek tulajdonosváltozása esetén a munkavállalók jogait megóvó tagországokbéli jogszabályok összehangolásáról szóló, 2001/23/EK számú tanácsi irányelvnek² (a továbbiakban: tulajdonosváltási irányelv). Ezekhez társul a Tanács – 2000. május 31-e óta hatályos – a fizetésképtelenségi eljárásról szóló rendelete (a továbbiakban: fizetésképtelenségi rendelet),³ mely a más tagállamokat is érintő fizetésképtelenségi eljárások folyamán fellépő kérdésekben játszik szerepet.

A csődjog és a belső piac továbbfejlesztése, valamint a közösség később kiadott irányelvei az Európai Bíróság utóbbi joggyakorlatával való összhangba hozatala céljából a Bizottság egy új, az Európai Parlament és a Tanács által kiadandó, a hatályos fizetésképtelenségi irányelvet megváltoztató irányelvre tett javaslatot (a továbbiakban: változtatási javaslat).⁴

 

B) A fizetésképtelenségi irányelv

A fizetésképtelenségi irányelv négy fejezetre és egy függelékre tagolódik. Az I. fejezet [1. cikk (2) bekezdés] meghatározza a hatáskört, és tartalmazza a fogalmak definícióit; a II. fejezet [3. cikk (5) bekezdés] a munkavállalói követeléseket biztosító intézményeket (továbbiakban: garanciarendszerek); a III. fejezet [6. cikk (8) bekezdés] szociális biztonságról szóló szabályokat; a IV. fejezet [9. cikk (13) bekezdés] pedig általános, illetve záró előírásokat tartalmaz. A függelék a munkavállalók azon csoportjait sorolja fel, melyeket a tagállamok az irányelv hatásköréből kivenni jogosultak.

1. Hatáskör és fogalmi definíciók

A fizetésképtelenségi irányelv a fizetésképtelen munkáltató ellen irányuló, munkaszerződésből, illetve munkaviszonyból származó munkavállalói követelésekre érvényes. A tagállamok bizonyos munkavállalói csoportok követeléseit (1.) a munkaszerződés, illetve munkaviszony különleges fajtája miatt vagy (2.) más, e követeléseket biztosító, az irányelvvel egyenrangú garanciarendszerek fennállása esetén a fizetésképtelenségi irányelv hatásköréből kizárhatják [1. cikk (1) és (2) bekezdés⁵]. A fizetésképtelenségi irányelv az egyes tagállamok jogát a munkavállaló, munkáltató, munkabér, szerzett jogok és várományosi jogok fogalmi definíciói tekintetében nem érinti [2. cikk (1) bekezdés].

Fizetésképtelenség áll fenn (1.) ha az adott tagállam jogi és közigazgatási szabályai alapján a munkáltató vagyona felett egy a hitelezők együttes kielégítését célzó eljárás megindítását kérelmezték, mely lehetőséget biztosít az előbb említett munkavállalói igények figyelembevételére, és (2.) ha az említett jogi és közigazgatási szabályok alapján illetékes hivatal az eljárás megindítása mellett döntött, vagy megállapította, hogy a munkáltató cégét, ill. üzemét véglegesen bezárták, és a vagyon nem elégséges ahhoz, hogy az eljárás megindítását indokolja [2. cikk (1) bekezdés].

A változtatási javaslat a fizetésképtelenségi irányelv I. fejezetére vonatkozóan a hatáskör pontosítását, valamint a függelék eltörlését tartalmazza, továbbá kibővítené a fizetésképtelenség fogalmát, melyet így összhangba hozna a fizetésképtelenségi irányelv hatálybalépése óta elrendelt irányelvekkel. A változtatási javaslat szerint a hatáskör tekintetében a védelmi terület korlátozásának veszélye áll fenn, azáltal, hogy a szabály mindenekelőtt a munkavállaló fogalmának (lásd II. B.) meghatározását a tagállami törvényekre hagyja, lehetővé téve ezzel, hogy a tagállamok – az említett feltételek mellett – munkavállalók bizonyos csoportjait az irányelv hatáskörén kívülre helyezzék. Ennek következtében a változtatási javaslat ajánlja, hogy a tagállamok – két, a gazdasági életben nem számottevő kivételtől eltekintve⁶) – a munkaszerződés vagy munkaviszony sajátosságára hivatkozva ne helyezhessenek munkavállalókat az alkalmazási körön kívülre. Határozottan nem kizárhatóként sorolja fel a részmunkaidőben (97/81/EK számú irányelv értelmében),⁷ a határidős szerződések alapján (99/70/EK számú irányelv értelmében)⁸ és a kölcsönmunkaviszonyban (91/383/EGK számú irányelv értelmében)⁹ dolgozó munkavállalókat.¹⁰ Tagállami szempontból a Bizottság megszorító álláspontját a fizetésképtelenségi irányelv 10. pontja enyhíti, mely a tagállamokat a visszaélések elkerülésére irányuló intézkedések meghozatalára és a fizetési, illetve biztosítási kötelezettség visszautasítására vagy korlátozására jogosítja fel.¹¹ A jelenleg még a függelékben foglalt csoportok, melyek más – a fizetésképtelenségi irányelvvel egyenrangú – tagállami biztosítási intézmények fennállta miatt kivételt képeztek, továbbra is az alkalmazási körön kívülre helyezhetők; a függelék eltörlésével csupán külön említésük szükségessége szűnik meg.

A fizetésképtelenség fogalmára tekintettel a változtatási javaslat jónak látja a fizetésképtelenségi rendelet definíciójának átvételét, mivel e rendelet kényszeregyezségi és más kollektív fizetésképtelenségi eljárásokra is érvényes.¹² Ez a széles fogalmi szabályozás – a változtatási javaslat szerint – az üzemtulajdonátszállási és a fizetésképtelenségi irányelvek céljait is összhangba hozza. (Lásd C.)

2. A munkavállalói követeléseket biztosító intézményekről (garanciarendszerek) szóló szabályok

Egy bizonyos közösségi jogi (alap-)védelmet¹³ biztosítandó, a fizetésképtelenségi irányelv a tagállamokat olyan garanciarendszer létesítésére kötelezi, mely egy bizonyos (minimum-)időtartamra biztosítja a fizetésképtelenné vált munkáltató munkavállalói nem teljesített bérköveteléseinek kielégítését. A fizetésképtelenségi irányelv a tagállamokat a garanciarendszerek fizetési kötelezettségeinek korlátozására jogosítja fel, ezért 3. (ún. fizetési kötelezettség) és 4. cikkében lehetővé teszi, hogy a tagállamok a garanciális kötelezettség időbeli korlátozásához különböző ajánlott időpontok és ezekkel összekötött ajánlott időtartamok közül válasszanak. Ezt a jogot az irányelv a 4. cikkben a közösségi jog által meghatározott (minimum-)időtartam megszegésének tilalmával egyben korlátozza is. Az irányelv szociális célkitűzésével összhangban van, hogy a tagállamok a munkavállalók kielégítetlen igényeinek teljesítésére nézve egy felső határértéket¹⁴ szabhatnak meg [4. cikk (3) bekezdés].

A tagállamok az irányelv hazai jogba illesztése folyamán három ajánlott időpont, illetve időtartam között választhatnak [3. cikk (2) bekezdés és 4. cikk (2) bekezdés]:

1. A munkáltatói fizetésképtelenség beálltának időpontja; ebben az esetben biztosítani kell a munkaszerződés vagy munkaviszony utolsó három hónapjában – melyek a fizetésképtelenség beállta előtti fél évből származnak – keletkezett, a munkabért érintő nem teljesített követeléseket.¹⁵

2. A munkáltató fizetésképtelenségéből adódó felmondás időpontja; ebben az esetben biztosítani kell a munkaszerződés vagy munkaviszony a munkáltatói fizetésképtelenségből adódó felmondásának időpontját megelőző három hónapban keletkezett, munkabért érintő, nem teljesített követeléseket.

3. A munkáltatói fizetésképtelenség beálltának időpontja vagy a munkaszerződés vagy munkaviszony a munkáltatói fizetésképtelenségből adódó felmondásának időpontja; ebben az esetben biztosítani kell a munkáltató fizetésképtelenségének beálltát vagy a munkaszerződés, ill. munkaviszony a munkáltató fizetésképtelenségéből adódó felmondását megelőző munkaszerződés vagy munkaviszony utolsó 18 hónapjában keletkezett, a munkabért érintő, nem teljesített követeléseket. Ilyen esetben a fizetési kötelezettség nyolc hétre vagy több, összesen nyolc hetet kitevő időtartamra korlátozható.

A változtatási javaslat ezt a – valóban indokolatlanul komplikált – szabályzatot úgy egyszerűsítené, hogy csak egy közösségi jogi (alap-)időtartamot határozna meg, és a jogosultsági időpont és időtartam megszabását a tagállamokra bízná. Ezzel reagálna a tagállamok által praktizált törvényhozásra, mely szerint a törvényes garancia azon igényekre is kiterjed, melyek egy bizonyos jogosultsági időpont után keletkeztek; a hatályos irányelv viszont csak az említett ajánlott időpontok előtti követeléseket veszi figyelembe. Ezért a változtatási javaslat 3. cikke a garanciarendszerek által teljesítendő kielégítetlen bérkövetelések alatt a tagállamok által meghatározott időpont előtti és/vagy adott esetben utáni időtartamban keletkezett igényeket ért. A fizetési kötelezettség korlátozásának lehetősége továbbra is fennállna. Ha a nem teljesített követelések kielégítésének időtartamát korlátozzák is, az időtartam nem lehet kevesebb, mint az az utolsó három hónap, amelyben a munkavállaló nem kapott bért. A tagállamok egyidejűleg előírhatják, hogy ez az (alap-)időtartam egy, hat hónapnál nem rövidebb, vonatkozási időponton belül legyen (4. cikk). A tagállamok továbbra is jogosultak a nem kielégített munkavállalói igények garanciális teljesítését maximális összeghatárral korlátozni.

A garanciarendszerek felépítésének, a pénzszükségletek fedezésének és működési módjának részletei továbbra is a tagállamok kompetenciájába tartoznak, három alapelv figyelembevételével: (1.) a garanciarendszerek vagyonát a munkáltató üzemi vagyonától elválasztva úgy kell elhelyezni, hogy az egy a munkáltató fizetésképtelenségéből adódó eljárásban ne legyen elérhető [5. cikk a) pont, lásd II. J. 2.]; (2.) az eszközképzéshez a munkáltatónak is hozzá kell járulnia (lásd II. J. 2.), kivéve, ha ezt az állam teljes mértékben átvállalja [5. cikk b) pont]; és (3.) a garanciarendszerek fizetési kötelezettségének a fedezeti kötelezettség teljesítésétől függetlenül kell fennállnia [5. cikk c) pont, lásd II. K.]. A tagállamok továbbra is maguk dönthetnek arról, hogy a garanciarendszerek részt vehetnek-e a munkáltató vagyona felett nyitott, a hitelezők követeléseinek együttes kielégítését szolgáló eljárásban, és ha igen, milyen formában (pl. melyik kielégítési rangban).

3. A szociális biztonságról szóló előírások

Meg kell említenünk, hogy a fizetésképtelenségi irányelv a szociális biztonságról szóló szabályaiban [III. fejezet, 6. cikk (8) bekezdés] a tagállamok számára a következőket írja elő: (1.) a tagállamoknak gondoskodniuk kell arról, hogy a munkabérből levonásra kerülő kötelező hozzájárulások nemfizetése, melyekkel a munkáltató fizetésképtelensége beállta előtt a társadalombiztosító intézetnek tartozott, a munkavállalók a biztosítókkal szembeni teljesítési igényeire hátrányos hatással nem lehet (7. cikk; ún. garanciakötelezettség); és (2.) garantálni, hogy a munkavállalók (és azok a személyek, akik a munkáltatói fizetésképtelenség időpontjában már kiléptek a munkáltató üzeméből, illetve cégéből) és hátramaradottaik szerzett és várományosi jogai az állami törvényes társadalombiztosítási rendszereken kívül álló üzemi vagy üzemen kívüli nyugellátó intézmények által nyújtott, az öregkorból adódó teljesítésekre biztosítva legyenek (8. cikk). A 6. cikk értelmében a tagállamok megszabhatják, hogy a garanciarendszerekről szóló előírások (II. fejezet, 3., 4. és 5. cikk) a munkavállalóknak a szociális biztonságot szolgáló tagállami törvényes rendszerekbe vagy az ezeken kívül álló üzemi vagy üzemen kívüli nyugellátó intézményekbe befizetett hozzájárulásaira nem érvényesek.

4. Több tagországot érintő esetekről szóló előírások

A cégek egyre erősödő nemzetközi összefonódására reagálva a módosítási javaslat 8a és 8b cikkében az irányelv egy új fejezetében (IIIa) a több tagországot érintő esetekre vonatkozóan a következő szabályok elrendelését tervezi:¹⁶ ha egy cég, mely legalább két különböző tagállam területén telephelyekkel bír, az irányelv 2. cikk (1) bekezdése értelmében fizetésképtelenné válik, és a fizetésképtelenségi eljárást nem abban az államban indítják meg, amelyben a munkavállaló dolgozik, úgy azon állam garanciarendszere illetékes, amelyben a munkavállaló munkáját végzi [módosítási javaslat 8a cikk (1) bekezdés]. A munkavállaló jogainak terjedelme az illetékes garanciarendszerre érvényes jogtól függ [módosítási javaslat 8a cikk (2) bekezdés].

5. Általános és záró előírások

A fizetésképtelenségi irányelv végül feljogosítja a tagállamokat a visszaélések elkerüléséhez szükséges intézkedések meghozatalára és a fizetési kötelezettség (3. cikk) vagy a garanciakötelezettség (7. cikk) visszautasítására, illetve korlátozására, ha ezt a munkáltató és a munkavállaló között fennálló különös kötődések vagy a kettejük összejátszásából adódó közös érdekek megindokolják (10. cikk).

 

C) A tulajdonosváltási irányelv (2001/23 EK)

A tulajdonosváltási irányelv négy fejezetre tagolódik. Az I. fejezet [1. cikk (2) bekezdés] meghatározza az irányelv hatáskörét és a fogalmi definíciókat; a II. fejezet (3., 4., 5. és 6. cikk) a munkavállalók igényeit és jogait óvó szabályokat, a III. fejezet (7. cikk) a munkavállalók képviseletének tájékoztatási és konzultációs jogairól szóló előírásokat, a IV. fejezet (8–14. cikk) pedig záró rendelkezéseket tartalmaz. Az irányelv alkalmazható vállalatok, üzemek vagy vállalat- és üzemrészek szerződésen vagy egybeolvadáson alapuló tulajdonosváltására, és egységesen érvényes magán- és állami vállalatokra, amelyek gazdasági tevékenységet folytatnak, attól függetlenül, hogy kereseti célokat szolgálnak-e vagy sem [1. cikk (1) bekezdés].

Az irányelv a tagállamokbeli jogot a munkaszerződés és munkaviszony fogalmainak definíciójára tekintettel nem érinti, de tiltja bizonyos munkaszerződések és munkaviszonyok kizárását. [2. cikk (2) bekezdés a) b) és c) pont]. Az irányelv 3. cikk (1) bekezdés 1. mondata értelmében az elidegenítő egy az átszállás pillanatában fennálló munkaszerződésből vagy munkaviszonyból származó jogai és kötelezettségei a megszerzőre szállnak át.¹⁷ A 4. cikk (1) bekezdése értelmében a tulajdon átszállása sem az elidegenítőt, sem a megszerzőt nem jogosítja fel a felmondásra. Az irányelv a reorganizációs eljárás keretében történő tulajdonosváltást szabályozó 3. és 4. cikke csak akkor alkalmazható, ha ezt a tagállamok elrendelik [5. cikk (1) bekezdés, lásd II. D. alatt]. A tagállamokbeli jog minden fizetésképtelenségi eljárásra (azaz kényszeregyezségi és minden más – a fizetésképtelenségi rendelet értelmében – kollektív fizetésképtelenségi eljárásra) nézve elrendelheti, hogy – a 3. (1) bekezdés 3. mondata által elrendelt szerződésátvételtől függetlenül – a munkáltató a tulajdonátszállás vagy a fizetésképtelenségi eljárás megindítása előtt esedékes, munkaszerződésből vagy munkaviszonyból származó kötelezettségei nem szállnak át a megszerzőre (lásd II. D.), amennyiben az érdekelt tagállam joga szerinti fizetésképtelenségi eljárás a fizetésképtelenségi irányelv védelmével legalább egyenrangú védelmet nyújt [5. cikk (2) bekezdés a pont].¹⁸

D) A fizetésképtelenségi rendelet

Lásd II. E. 2

 

II. AZ OSZTRÁK JOG

 

A) Jellemzők¹⁹

A – többször módosított – fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény (Insolvenz-Entgeltsicherungsgesetz, IESG²⁰ a fizetésképtelen munkáltató munkavállalóinak (lásd később B.) jellemzően egzisztenciális igényeinek részbeni vagy teljes biztosítására hivatott. Ezt úgy éri el, hogy a Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap (Insolvenz-Ausfallgeld-Fonds, IAGF) egy biztosítóhoz hasonlóan átvállalja a munkavállalók biztosított követeléseinek teljesítését, majd ezt követően a törvényes engedményezés útján átszállt követeléseket érvényesíti (lásd később G.). A Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap közjogi jogi személy, bár nincsenek közvetlen fenségjogi jogosultságai. Az alap nemcsak egy bizonyos vagyont kezel, hanem feladata – jogi lehetőségeihez mérten – kiadásainak újrafedezése is. Mivel az alap jogosult igényeinek kielégítése céljából alkalmas személyeket alkalmazni és megbízni, illetve pl. halasztásokat adni, a feladatkörén belül teljes perképességet, illetve perbeli cselekvőképességet élvez. A Gazdasági és Munkaügyi Szövetségi Minisztérium (Bundesministerium für Wirtschaft und Arbeit, BMWA) által kezelt Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap eszközképzése egyrészt a szövetség költségvetéséből, másrészt külön eszközökből történik.

 

B) A munkáltató és munkavállaló fogalma a fizetésképtelenségi bérgarancia-törvényben

1. A munkavállaló fogalma

A munkavállaló fogalma megegyezik a munkaszerződési jog munkavállaló fogalmával (a Legfelsőbb Bíróság [OGH] SZ 69/195-ös számú, 1996. augusztus 29-i döntése, ecolex 1997, 197. oldal). Ez alapján akkor van szó munkavállalásról, ha a munkavállaló tevékenységét személyes és gazdasági függőségben, magát az üzemi rendnek alávetve végzi. A 1. § (1) bekezdésének munkavállalói definíciója a visszterhességet is előírja. Mérvadó, hogy a cél a puszta költségtérítésen túlmenő kereset legyen. Ez a munkavállalói definíció megegyezik a fizetésképtelenségi irányelv 2. cikk (2) bekezdésének definíciójával (lásd I. B. 1.). Az irányelv hatálya kiterjed minden olyan munkavállalói csoportra, melyet az Európai Unió egyes tagállamainak joga mint olyat határoz meg, a függelékben megnevezett csoportok kivételével.

2. A munkáltató fogalma

A munkáltató az a személy, akivel szemben a munkavállaló egy bizonyos időre szolgáltatásra kötelezte magát.²¹ A fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény (IESG) keretében ez a fogalom is a munkajogi szerződés (osztrák) jogához igazodik.

 

C) A munkaviszony fogalma a fizetésképtelenségi bérgarancia-törvényben

A munkaviszony fennállta (a munkaszerződés-jogi harmonizációs törvény [Arbeitsvertragsrechts-Anpassungsgesetz, a továbbiakban: AVRAG] alkalmazhatóságának ez a feltétele) a kifejezetten és kikövetkeztethetően megállapodott szerződés tartalmán, tehát a jogviszony egyetértőleges külön alakításán, és nem a felek által választott megnevezésén múlik. A bejelentés a társadalombiztosítónál vagy a munkabéradó a munkabérből történő levonása nem konstitutív hatású, ezek csupán egy munkaszerződés fennállásának jelei (a Legfelsőbb Bíróság 1986. június 3-i döntése; RDW [Recht der Wirtschaft] 1986, 349. oldal). A munkaszerződés más rokon jogintézményektől való elhatárolásának jelentősége abból adódik, hogy csak a munkaszerződésekből származó követelésekre érvényes a fizetésképtelenségi bérgarancia. Az elhatárolást tipologikusan kell elvégezni: a személyes függőséget alátámasztó vagy ennek ellentmondó ismertetőjelek egységes vizsgálata folyamán nem szabad egyetlen ismertetőjelet sem úgy hangsúlyozni, hogy az az összes többit „elnyomja” (Liebeg, 75).

D) A munkaviszonyok átszállása az AVRAG szerint

A munkaszerződés-jogi harmonizációs törvény (Arbeitsvertragsrechts-Anpassungsgesetz²², AVRAG) feladata a 2001/23/EK számú tanácsi (tulajdonosváltási) irányelvnek (lásd I.A. és I.C.) osztrák jogba való illesztése. Az AVRAG 3. §-a (1) bekezdése értelmében a vállalat, üzem vagy üzemrész átszállásával az új tulajdonos minden joggal és kötelezettséggel belép az átszállás időpontjában fennálló munkaviszonyokba (ún. „belépési automatika”). Ez a belépési automatika csak az elidegenítő csődje esetén nem érvényes [3. § (2) bekezdés]. Minden, a tulajdonátszállás pillanatában fennálló munkaviszony a megszerzővel mint új féllel tovább folytatódik. Ebből adódóan a megszerző ellen nyitott csőd vagy egy, ezzel egyenjogú tényállás bekövetkeztével a munkavállaló fizetésképtelenségi bérgarancia-igényei olyan követelésekre nézve is jogosak, melyek az átszállás előtt keletkeztek. Ez a szisztematika hivatott megakadályozni, hogy a vállalat a csődnyitást megelőző eladásával a munkaviszonyok az elidegenítőnél maradjanak, és a munkavállalói követelések a Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alapra hárítódjanak át.²³

 

E) A Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap által biztosított munkavállalói követelések

1. Az igény feltételei

A fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény 1. §-a (2) és (3) bekezdése értelmében biztosítottak a munkavállalók, házi munkások, illetve ezek hátramaradottainak fennálló, nem elévült²⁴ és nem kizárt követelései, melyek a fizetésképtelenségi eljárás megindításától²⁵ vagy egy az 1. § (1) bekezdése értelmében ezzel egyenjogú tényállás bekövetkeztétől számított harmadik hónap végéig keletkeztek. Az 1. § (1) bekezdése 1–6. pontjai értelmében a csődnyitással egyenjogú tényállások az (1.) reorganizációs eljárás megindítása, (2.) hitelintézetek esetén a vagyonfelügyelet kirendelése,²⁶ (3.) csődnyitási kérelem visszautasítása vagyonhiány miatt, (4.) csőd megnyitásának visszautasítása a csődtörvény (Konkursordnung,²⁷ KO) 68. §-a alapján (egy feloszlóban lévő kereskedelmi társaság felosztotta a meglévő vagyont), (5.) csődnyitási kérelem visszautasítása a KO 63. §-a alapján (a bíróság illetéktelensége) és (6.) a hagyatéki bíróság a peren kívüli eljárási törvény (Außerstreitgesetz²⁸, AußStrG) 72. §-a (1) bekezdése („Abtuung armutshalber“ [vagyonhiány miatt nem indul hagyatéki eljárás]) és 73. §-a (1) bekezdése („iure crediti-Einantwortung“ [a hagyaték eladósódása]) alapján hozott határozatai.

2. Fizetésképtelenségi bérgarancia nemzetközi jogi kötelezettségek fennállta esetén

Szintén jogos a fizetésképtelenségi bérgarancia-igény, ha egy külföldi bíróság hozott ítéletet, amelyet nemzetközi jogi szerződések alapján Ausztria is elismer. Jelenleg Belgiummal,²⁹ Németországgal,³⁰ Olaszországgal³¹ és Franciaországgal³² léteznek ilyen nemzetközi jogi szerződések. A 2002. május 5-én hatályba lépett fizetésképtelenségi eljárásról szóló rendelet³³ (ez a rendelet az 1995-ben aláírt, a fizetésképtelenségi eljárásról szóló egyezményt hivatott helyettesíteni, mely soha nem lett hatályos) rendelkezései minden tagországban (csupán Dánia képez kivételt) közvetlenül érvényesek.³⁴

A rendelet, mint az EU legátfogóbb joghatásokkal bíró jogalkotási formája, a legmesszemenőbben hat a tagállamokbéli jogrendszerre.³⁵ Általános, absztrakt jellegű, már tartalmazza a kívánt szabályozást, és minden része a tagállamokban közvetlenül érvényes.³⁶ A rendelet végrehajtásához nincs szükség hazai jogba illesztésére.³⁷ Anyagi jogilag a rendelet a hazai joggal egyenrangú.³⁸

2002. május 5-ével a fent említett (más EU-tagállamokkal kötött) szerződések hatályukat vesztik. Az illetékes bíróság által megindított fizetésképtelenségi eljárást ezután minden tagállamban automatikusan elismerik, mihelyst az ítélet abban az államban, melyben az eljárást megindították, jogerőssé válik (a fizetésképtelenségi eljárásról szóló rendelet, 16. cikk).

3. A biztosított munkavállalói követelések

A munkavállalók biztosított követeléseihez [fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény 1. § (2) bekezdés 1–4. pontja] tartoznak a folyó bérkövetelések,³⁹ a munkaviszony megszűnésével kapcsolatos (végkielégítés⁴⁰), felmondási és szabadság-kártalanításból, kártérítésből⁴¹ származó és egyéb, a munkáltatóval szembeni igények,⁴² valamint egy a célnak megfelelő jogérvényesítés⁴³ költségei⁴⁴.

 

F) Kizárt követelések

A fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény 1. § (3)–(6) bekezdései értelmében nem jár fizetésképtelenségi bérgarancia pl. olyan követelésekre, melyeket megtámadható jogcselekményekkel⁴⁵ szereztek, melyek egyéni megegyezésből származnak,⁴⁶ illetve melyeket jogi személyek törvényes képviseletre hivatott szervi tagjai vagy a cég irányítására mérvadó befolyást gyakorló vezető alkalmazottak állítanak. A következőkben a két utóbbi csoporttal foglalkozunk.

1. Jogi személyek törvényes képviseletre hivatott szervi tagjainak kizárása⁴⁷
(fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény 1. § (6) bekezdés 2. pont)

A szervi tagok kizárásának oka, hogy ezek a személyek – annak ellenére, hogy jogviszonyukra a munkaszerződésjog részben alkalmazható⁴⁸ – részben munkáltatói feladatokat is ellátnak, és így a fizetésképtelenségért is felelősek.⁴⁹ A képviseletre hivatott szervek tagjainak körét a jogi személy szervezeti szabályai határozzák meg. Szervi tagok pl. az rt. igazgatósági tagjai, a kft. üzletvezetője, a szövetkezet igazgatósági tagjai és az alapítvány igazgatósági tagjai.

2. A cég irányítására mérvadó befolyást gyakorló vezető alkalmazottak kizárása⁵⁰ (fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény 1. § (5) bekezdés 3. pont)

Ez a szabály a cég irányítására mérvadó befolyást gyakorló vezető alkalmazottak⁵¹ fizetésképtelenségi bérgarancia-igényét tagadja meg. Vezető alkalmazottak után a hivatkozott törvény 12. § (1) bekezdés 4. pont által előírt járulék fizetése sem szükséges (lásd J.). A törvény 1. § (6) bekezdés 3. pontjával a törvényhozó konfliktusba kerül a fizetésképtelenségi irányelvvel. Az Európai Bíróság C-334/92 számú, a Teodore Wagner Miret-ügyben hozott 1993. december 16-i döntése⁵² kimondta, hogy a vezető alkalmazottak az irányelv hatásköréből nem zárhatók ki, ha a tagállamokbéli jog munkavállalónak minősíti őket. Ellenkező esetben az érintett munkavállalók az adott tagállamtól az irányelv hiányos jogba illesztéséből adódó káraikért kártérítést követelhetnek. Mivel osztrák jog szerint a vezető alkalmazottak (annak ellenére, hogy a munkavállalói csoportok között külön státusuk⁵³ van) alapjában véve munkavállalóknak tekintendők, cselekedni kellett. Részleges enyhülést a Gazdasági és Munkaügyi Szövetségi Minisztérium rendelete⁵⁴ hozott, mely szerint a vezető alkalmazott minősítés akkor helyénvaló, ha a munkavállalónak a cég vezetésére gyakorolt befolyása egy kft. üzletvezetőjének befolyásához hasonlatos. Mivel ebben az esetben a munkavállalói minőséget meg kell tagadni, a vezető alkalmazottak nem tartoznak az irányelv hatáskörébe. A gyakorlatban ettől függetlenül még egyetlen munkavállalótól sem tagadták meg a bérgaranciát arra hivatkozva, hogy a fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény 1. § (6) bekezdése 3. pontja értelmében vezető alkalmazott.

3. Erősen érintett személyek kizárása (1. § (6) bekezdés 4. pont)

A fizetésképtelenségi bérgarancia megtagadásának oka ennél a csoportnál ugyanaz, mint a törvényes képviseletre hivatott szervi tagoknál (lásd F. 1.). Meghatározó befolyás fennállta esetén a jogszabály a következő személyeket érintheti: társasági tag, a társasági tag megbízottja, fiduciárius ügylet jogosítottja és olyan személyek, akik egyszerre társasági tagok és megbízottak, illetve a fiduciárius ügylet jogosítottjai.⁵⁵

 

G) A törvény által elrendelt engedményezés
(11. § (1) bekezdés)

A fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény értelmében a törvény által biztosított, nem vitatott, munkáltatóval szembeni munkavállalói követelések a kérelem benyújtásával – amennyiben nem vitatott, de bejelentés alá eső követelésekről van szó, a fizetésképtelenségi eljárás folyamán történő bejelentésükkel – a Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alapra szállnak át. Vitatott követelések a határozattal megítélt fizetésképtelenségi bérgarancia kifizetésével szállnak át az alapra. Ha a Munkaügyi és Szociális Bíróság döntött egy követelésről, ugyanazon joghatások a jogerős ítélet kézbesítésével lépnek fel. A követelések átszállásával ezek jogalapja, rangja és előnyben részesítése nem változik. A Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel lép a munkavállaló joghelyzetébe. A munkavállaló által elért biztosítékok így az alapot is megilletik.⁵⁶

H) A szavazati jog gyakorlása a Fizetésképtelenségi Bérgarancia- alap által (11. § (3) bekezdés)

A kényszeregyezség elfogadásához mind a kényszeregyezségi törvény (Ausgleichsordnung [AO]⁵⁷ 42. §-a, mind a csődtörvény (Konkursordnung [KO]) 147. §-a alapján a csődön belüli és csődön kívüli kétszeres többség szükséges. A jelenlevő és szavazatra jogosult hitelezők leadott szavazatainak többsége mellett, az e többség által képviselt követeléseknek a jelenlevő és szavazatra jogosult hitelezők összes követelésének háromnegyedét kell kitennie. A törvény által elrendelt engedményezés útján minden szavazati jog az engedményezettet, tehát a Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alapot illeti, mely minden egyes munkavállaló után egy szavazati jogot kap.⁵⁸

I) A jövőbeli vagyon elérhetőségének tilalma
(11. § (3) bekezdés)

Ha egy biztosított követelés a törvény által előírt engedményezés útján átszállt az alapra, akkor a munkáltató a csőd feloldása után (ugyanez érvényes az 1. § (1)–(6) bekezdéseiben foglalt esetekre [lásd E.1.]) szerzett vagyona már nem elérhető. A 11. § (3) bekezdés keletkezésének alkotmányjogi okai vannak. A fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény alkotmányjogi alapja a Szövetségi Alkotmány (Bundes-Verfassungsgesetz⁵⁹ [B-VG]) 10. cikk (1) bekezdés 11. pontja, a „társadalombiztosítás”-ról szóló illetékességi tényállás. Az osztrák társadalombiztosítás alapelve, hogy a szükséges pénzeszköz képzése minden, az adott társadalmi csoportba tartozó érintett hozzájárulása által történik, függetlenül attól, hogy az illető rászorul-e a kockázatok biztosítására, vagy éppen anyagi helyzetéből adódóan nem érdekelt; továbbá, hogy a hozzájárulások összege és a biztosítási teljesítések összege között összefüggés van. A biztosítási teljesítésre jogigény áll fenn.⁶⁰ Ennek eredményeképp minden munkáltatónak hozzájárulásainak megfelelőjét kell kapnia (lásd J. 2.). A gyakorlat azt is mutatja, hogy a követelések érvényesítése a kényszeregyezségi vagy csődeljárás volt adósának vagyonhiánya miatt rendszeresen kudarcba fullad. Ezzel kapcsolatban még a csődtörvény 199. skk. §-ai bírnak jelentőséggel, melyek az adós adósságmentesítését a csődeljárás, de legkésőbb a fizetési terv elfogadására irányuló kérelem benyújtásával egy lefölözési eljárás útján teszik lehetővé.

Ha viszont a munkáltatót egy fizetési eljárás folyamán súlyos, iparszerűen űzött csalás (büntető törvénykönyv [Strafgesetzbuch⁶¹, StGB] 147. §), csalárd bukás (StGB 148. §), idegen hitelezők megkárosítása (StGB 157. §) vagy egy hitelező előnyben részesítése (StGB 158. §) miatt ítélik el, úgy a Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap jogosult a törvényes engedményezés által átszállt és nem behajtott követelések behajtásához az adós vagyonához nyúlni. Erre a lépésre viszont – mint már említettük – ilyen ítéletek (az StGB 159. §-ának tényállása [a hitelezői érdekek súlyos gondatlanságból történő megsértése]⁶² itt kivételt képez), illetve az adós vagyonának hiányában rendszerint nem kerül sor.

 

J) A Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap ráfordításaihoz szükséges pénzeszközök képzése (12. §)

A fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény szerinti teljesítésekhez és a Bérgarancia-alap működéséhez szükséges eszközök (1.) az alapra átszállt igényekből származó eszközökből (lásd G.), (2.) kiszabott bírságokból (lásd J. 1.), (3.) a pénzforgalomból származó kamatokból és (4.) az előbbi tételek nagyságától függően megállapított, a munkáltató által a munkanélküliség elleni biztosításba fizetett járulék pótlékából (lásd J. 2.) képződnek. Az alap eszközeit likviden kell elhelyezni és biztosítani, hogy a ráfordítások fedezetéhez mindig rendelkezésre álljanak. A következőkben a bírságokból származó bevételek és a munkanélküliség elleni biztosításba befizetett munkáltatói pótlékról lesz szó.

1. Kiszabott pénzbírságokból származó bevételek

Az a munkáltató, aki valótlan adatokat szolgáltat, a nyilatkozást szándékosan megtagadja, vagy felvilágosítási kötelezettségeinek nem tesz eleget – amennyiben a tett más, súlyosabb büntetéssel nem fenyegetett –, közigazgatási kihágást követ el, mely a közigazgatási hatóság által 5000-től 10 000 schillingig terjedő bírsággal büntetendő. Ezek a bevételek a Bérgarancia-alapot illetik.

2. A munkanélküliség elleni biztosításijárulék-pótlék

Ezt a munkáltató által fizetendő pótlékot a munka-, egészség- és szociálügyi szövetségi miniszter rendelet útján szabja meg. Összege jelenleg a munkanélküliség elleni biztosítási járulék 0,7%-a.⁶³ A munkanélküliség elleni biztosításba fizetendő járulék jelenleg az általános társadalombiztosítási törvények alapján érvényes járuléki alap 6%-a, melynek terhét munkáltató és munkavállaló egyenlő arányban viselik. A munkáltató viseli viszont azon munkavállalókra eső járuléki terheket, akik csak dologi juttatásban részesülnek, vagy nem kapnak bért (munkaerőpiac-politikai finanszírozási törvény [Arbeitsmarktpolitik-Finanzierungs- gesetz⁶⁴, AMPFG] 2. §). Az AMPFG 5. §-a értelmében a munkanélküliség elleni biztosításba fizetendő járulék és az ehhez kapcsolódó pótlék beszedése a társadalombiztosító intézet feladata, mely a pótlékból bevett összeget a Bérgarancia-alap számlájára utalja át. A fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény 1. § (6) bekezdése által érintett munkavállalók után nem kell munkáltatói pótlékot fizetni.

A Bérgarancia-alap kiegyensúlyozott gazdálkodását biztosítandó, a pótlék rendeleti úton meghatározott összegét meg kell emelni, ha a folyó és a következő évi előre látható ráfordítások fedezete a költségvetési előkalkuláció szerint nem adott, vagy ha az alapnak áthidalási kölcsönöket kellett felvennie. Egy pénztartalék formájában fel kell továbbá készülni nem előre látható ráfordításokra (pl. hirtelen fellépő nagyobb csődesetek). Ezért a pótlék emelésének mértékét úgy kell megállapítani, hogy az előkalkuláció a kölcsönök fedezete után a folyó és a következő évi költségvetésre többletet mutasson. A többlet viszont nem lehet több ezen évek átlagos ráfordításának 10%-ánál. Utóbbi kölcsönök felvételének korlátozását szolgálja.⁶⁵ A pótlék összegét csökkenteni kell, ha az előző év mérlege és a folyó, illetve következő év előre látható gazdálkodási terve egy ezen évek átlagos ráfordításainak összegét 20%-kal meghaladó többletet mutat (12. § (2) bekezdés 2. pont).

 

K) A Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap

A törvény 12. § (1) bekezdésből származó eszközök a Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alapot illetik meg.⁶⁶ Az alap, mely közjogi jogi személy, a Gazdasági és Munkaügyi Szövetségi Minisztériumon belül működik. Kezelője és képviselője a gazdasági és munkaügyi szövetségi miniszter. Az alap jogosult feladatai gyors és hatékony elvégzése céljából saját nevében vagy a szövetséget képviselve munkaviszonyokat alapítani és vállalkozási szerződéseket kötni. Az alap köteles minden üzleti évre kalkulációt, mérleget és üzleti jelentést készíteni. A mérleget a Wiener Zeitung hivatalos lapjában (Amtsblatt zur Wiener Zeitung) nyilvánossá kell tenni. Az alap pénzügyi szükséghelyzetek áthidalására áthidalási kölcsönöket vehet fel. A Pénzügyi Vagyonkezelőség (Finanzprokuratur) képviseletétől eltekintve jogosult követelései érvényesítéséhez és behajtásához megfelelő anyagi és jogi eszközöket igénybe venni. Ugyanakkor halaszthatja vagy részben, ill. teljesen elengedheti követeléseit, vagy engedélyezhet részletfizetést. Mindenféle bélyeg- vagy jogi illeték, illetve bírósági és igazságügyi igazgatási illeték alól mentes.

Nagy jelentőséggel bíró ügyekben meg kell hallgatni a munkavállalók és munkáltatók törvényes érdekképviseleteit (kamarák) (13 § (8) bekezdés). Ilyen pl. a munkanélküliség elleni biztosításba fizetendő járuléki pótlék mértékét megszabó rendelet kiadása (lásd J. 2); a kalkuláció, zárszámadás és üzleti jelentés elkészítése vagy az alap, a követelései halasztása (a 11. § értelmében) után számolt kamatokról szóló irányelveinek kiadása. A fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény 1977-es módosítása⁶⁷ óta az alap halasztási kamatokat is felszámolhat. Ehhez viszont egy megfelelő elektronikus adatfeldolgozásra van szükség, melyet 2002 végéig kell létesíteni. A halasztási kamatok felszámolásának hiányából származó veszteség évi 35 millió schilling.⁶⁸

 

L) Az eljárás lefolytatása a Szociális és Fogyatékosügyi Szövetségi Hivatal előtt

1. Az alkalmazható eljárás

A közigazgatási eljárások bevezetéséről szóló törvény (Einführungsgesetz zu den Verwaltungsverfahrensgesetzen,⁶⁹ EGVG) II. cikk (2) bekezdés 41. pontja értelmében a Szociális és Fogyatékosügyi Szövetségi Hivatal előtt lefolytatandó eljárásban a közigazgatási eljárások közül az általános közigazgatási eljárási törvényt (Allgemeines Verwaltungsverfahrensgesetz,⁷⁰ AVG) kell alkalmazni. Elsősorban a fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény, másodsorban az általános közigazgatási eljárási törvény eljárási szabályai érvényesek (Liebeg, 237).

2. Illetékesség

A fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény szerinti eljárásban az a Szociális és Fogyatékosügyi Szövetségi Hivatal (Bundesamt für Soziales und Behindertenwesen, BASozBeh) illetékes,⁷¹ melynek illetékességi területén a csődöt megnyitó vagy a hivatkozott törvény 1. §-a (1) bekezdés 1–6. pontjai alapján határozatot hozó bíróság található. Ha egy külföldi bíróság döntött az 1. § (1) bekezdés értelmében, melyet belföldön elismernek (lásd E. 2.), akkor a bécsi Szociális és Fogyatékosügyi Szövetségi Hivatal illetékes. A nem illetékes hivatalhoz küldött fizetésképtelenségi bérgarancia-kérelmet az illetékes hivatalhoz kell továbbítani. Ha a kérelmet a csőd- vagy kényszeregyezségi bírósághoz nyújtják be, az úgy tekintendő, mintha az illetékes Szociális és Fogyatékosügyi Szövetségi Hivatalhoz intézték volna [5. § (3) bekezdés].

3. A kérelem

A bérgaranciára irányuló kérelmet egy a fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény 1. § (1) bekezdés értelmében elindított fizetésképtelenségi eljárás kezdetétől vagy egy az 1. § (1) bekezdés 3–6. pontjai alapján hozott határozat ismeretétől számított hat hónapon belül⁷² (a határidő jogfosztó) kell az illetékes Szociális és Fogyatékosügyi Szövetségi Hivatalhoz benyújtani (az illetékességet lásd L. 2.). Ha a kérelmet a hat hónapos határidő után nyújtották be, a tekintetbe vehető okokból bekövetkezett határidő-mulasztás jogkövetkezményeit hivatalból el kell nézni. Ilyen ok például, ha a munkavállaló a fizetésképtelenségi eljárás elindításáról valóban nem tudhatott, vagy követeléseinek összegszerű nagyságát nem ismerhette időben.⁷³ A kérelmet írásban kell benyújtani; a technikai lehetőségekhez mérten távirati úton, faxon, automatizált adatátviteli, illetve minden technikailag lehetséges úton benyújtható [6. § (1) bekezdés]. A kérelemnek tartalmaznia kell a követelés összegét, a fennálltát indokló tényeket és a bizonyítékokat. Jogvita tárgyát képező követeléseknél az eljáró bíróságot és egy esetleges végrehajtható közokirat létét is közölni kell (6. §). A Szociális és Fogyatékosügyi Szövetségi Hivatal a követeléseket jegyzékbe veszi (követelési jegyzék).

4. A követelésről és a kifizetésről szóló döntés

A Szociális és Fogyatékosügyi Szövetségi Hivatal a biztosított követelések (lásd E.1. és E. 3.) fennálltának elbírálásánál a kérelmezővel szemben jogerőssé vált, ez ügyben hozott bírósági ítéletekhez kötött [7. § (1) bekezdés 1. mondat]. Ez a kötődés nem lép fel, ha a bírósági döntést nem előzte meg peres eljárás, vagy ha az ítéletet elismerés alapján hozták, amennyiben az ítélet a csődnyitást vagy a törvény 1. § (1) pontjával megegyező határozathozatalt megelőző hat hónapnál nem korábban vált jogerőssé. Az igény feltételeinek vizsgálatát személyi és tárgyi szempontból kell végezni.⁷⁴ Személyi szempontból meg kell állapítani, hogy a kérelmező munkavállalónak, házimunkásnak vagy e személyek jogutódának vagy hátramaradottának minősítendő-e.⁷⁵ Tárgyi szempontból, hogy az érvényesített követeléseket mint fennálló, nem elévült és nem kizárt követeléseket kell-e elismerni (lásd E.). Az eljárásra az általános közigazgatási eljárási törvény (Allgemeines Verwaltungsverfahrensgesetz AVG) 24. §-át és 55. §-át (a biztosítékról szóló általános alapelvek) kell alkalmazni [fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény 7. § (1) bekezdés 4. pont]. A határidőn belül benyújtott kérelem megszakítja az elévülési és jogvesztő határidőket [7. § (1) bekezdés utolsó mondat és 6. § (1) bekezdés]. A bérgaranciára irányuló kérelmekről a Szociális és Fogyatékosügyi Szövetségi Hivatal írásos határozatban dönt [7. § (2) bekezdés]. Egy határozatnak egy munkavállaló összes követeléséről dönteni kell. Csak részbeni elutasítás esetén ad ki a Szociális és Fogyatékosügyi Szövetségi Hivatal két – egy megítélő és egy elutasító – határozatot. A fizetésképtelenségi bérgarancia kifizetéséről a Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap gondoskodik. A 7. § (5) bekezdés értelmében a bérgaranciát a munkavállalónak vagy igazolt képviselőjének kell kifizetni.

 

III. JELENLEGI REFORMTÖREKVÉSEK AUSZTRIÁBAN
ÉS EZEK EU-KONFORMITÁSA

 

I. Általános fejtegetések

2001. augusztus 1-jén lépett hatályba az a szövetségi törvény,⁷⁶ melyen a Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap Szolgálat Kft. alapul. Ezzel a fizetésképtelenségi bérgarancia igazgatása megvált az eddigi szerkezetétől, és egy korlátolt felelősségű társaságba megy át. Így megszűnt a fizetésképtelenségi bérgarancia-igazgatás területeinek történelmileg adott és gazdaságilag nem hatékony, két különböző szövetségi minisztériumra való felosztása – a Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap a Gazdasági és Munkaügyi Szövetségi Minisztériumon belül működik, de a fizetésképtelenségi bérgarancia fenségjogi végrehajtása a szociális és fogyatékosügyi szövetségi hivatalok feladata (lásd II. L.), melyek viszont a szociális biztonság és generációk szövetségi minisztere alá tartoznak. A Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap Szolgálat Kft. alapításával a törvényhozó azt a körülményt is figyelembe vette, hogy a szociális és fogyatékosügyi szövetségi hivatalok feladatköréhez nemcsak a bérgaranciával kapcsolatos tevékenységek tartoznak, és sem személyileg, sem pedig területileg nem képeznek elhatárolt egységeket, ami a fizetésképtelenségi bérgarancia-adminisztráció folyamán fokozottan hibákhoz⁷⁷ vezet. A kihelyezés az eljárás meggyorsítását és egy kamatszolgálat (halasztási szolgálat) berendezését hivatott elősegíteni.

2. A Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap Szolgálat Kft.

A törvénytervezet 9. § (1) bekezdése értelmében a társaság a szövetségi törvény 2001. augusztus 1-jei hatálybalépésével ex lege jön létre. A társaság törzstőkéje 70 000 euró, melyet egészben be kell fizetni [2. § (2) bekezdés]. A szövetség tulajdoni hányada 100%-os [5. § (1) bekezdés].⁷⁸ A társaság székhelye Bécs [2. § (1) bekezdés]. A törvénytervezet 3. § (2) bekezdése értelmében a társaság fenségjogi feladatköréhez tartozik a szociális és fogyatékosügyi szövetségi hivatalok eddigi fenségjogi feladatköre és azok a feladatok, melyek fenségjogi intézésével a törvény hatálybalépése után külön felruházzák. Magánjogilag a társaság feladata az üzletvezetés és minden, a Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alappal kapcsolatos ügylet intézése. A fenségjogi feladataira nézve a társaságnak – mint ez idáig a Szociális és Fogyatékosügyi Szövetségi Hivataloknak – az általános közigazgatási eljárási törvényt (Allgemeines Verwaltungsverfahrensgesetz, AVG) (lásd II.L. 1.) kell alkalmaznia (14. §), tevékenysége a Gazdasági és Munkaügyi Szövetségi Minisztérium (Bundesministerium für Wirtschaft und Arbeit, BMWA) felügyelete alatt áll [15. § (2) bekezdés].

3. A kihelyezés pénzügyi vonzatai

A Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap Szolgálat Kft. alapítása, mint már említettük, 70 000 euró (törzstőke) költséget jelent. Ez a pénzeszköz viszont továbbra is a szövetség rendelkezési hatalmassága alatt áll. A szövetség évente kb. 7 millió eurót takarít meg azáltal, hogy a jelenleg a fizetésképtelenségi bérgarancia-törvény végrehajtásával megbízott hivatalnokokat a társasághoz helyezik át, mely a személyzeti költségeket (a nyugdíjbiztosítási járulékokkal együtt) visszatéríti a szövetségnek. Abból indulnak ki, hogy a Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap így keletkezett többletköltségei a takarékossági lehetőségek várt megvalósításával (jobb elektronikus adatfeldolgozás, az eljárások meggyorsítása, halasztási kamatok stb.) már rövid távon megtérülnek, és nem kell tartani a munkavállalói járulékok (lásd II. J. 2.) emelésétől. Középtávon remélhető a munkavállalói járulékok csökkenése is.⁷⁹

4. A törvénytervezet EU-konformitása

A fizetésképtelenségi irányelv 3. cikk (1) bekezdése a tagállamokat olyan intézkedések meghozatalára kötelezi, melyek lehetővé teszik, hogy a garanciarendszerek biztosítsák a fizetésképtelenné vált munkáltató munkavállalóinak nem teljesített, egy bizonyos időpont (lásd I. B. 2.) előtti időtartamból származó bérköveteléseinek kielégítését. Az irányelv 5. cikke értelmében a garanciarendszerek felépítésének, pénzszükségleteik fedezésének és működési módjának részletei továbbra is a tagállamok kompetenciájába tartoznak. Ezzel a fizetés- képtelenségi irányelv nem mond ellent a tervezett kihelyezésnek.⁸⁰ (A teljességért és pontosságért a szerzők – az alapos kutatómunka és az idézett források megbízhatósága ellenére – nem vállalnak felelősséget.)

 

Felhasznált irodalom

Braun: Zahlungsunfähigkeit im Strafrecht – Auswirkungen der Kridareform. Ecolex 2001, 381 o.; Buchberger/Buchberger: Das System der „kontrollierten" Universalität des Konkursverfahrens nach der Europäischen Insolvenzverordnung. ZIK 2000, 149. o.; Fischer/Köck: Europarecht (Das Recht der europäischen Union, des Europarates und der wichtigsten anderen europäischen Organisationen). 3. kiadás (1997), 411 o.; Holzer/Reissner/Schwarz: Die Rechte des Arbeitnehmers bei Insolvenz. 4. kiadás (1999), 358 o.; Liebeg: Insolvenz-Entgeltsicherungsgesetz (Praxiskommentar). 2. kiadás (1998) passim; Mohr: KO (Konkurs-, Ausgleichs- und Anfechtungsordnung) MANZsche Große Gesetzesausgabe. 9. kiadás (2000) 988 o.; Rechberger/Frauenberger: Zur Kopfmehrheit des Insolvenz-Ausfallgeld-Fonds, ZIK 1995, 11. o.; Rechberger/Thurner: Insolvenzrecht (2001) 148. o.; A szövetségi törvény tervezete, mely megalapítja a Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap Szolgálat Kft.-t, és módosítja a szociális hivatalokról szóló szövetségi törvényt (Bundessozialämtergesetz), a fizetésképtelenségi bérgarancia-törvényt (Insolvenz-Entgeltsicherungssgesetz), a munkaügyi és szociális bíróságokról szóló szövetségi törvényt (Arbeits- und Sozialgerichtsgesetz), a szövetségi csődtörvényt (Konkursordnung) és a 2001-es szövetségi költségvetési törvényt (RV 666 számú törvénytervezet [XXI. törvényhozási periódus]); Reich- Rohrwig/Zehetner: Das neue Insolvenzrecht. IRÄG 1997 und IESG (1997) passim; Weber: Arbeitgeberstaat muss Insolvenz-Ausfallgeld für im Ausland beschäftigte Arbeitnehmer zahlen. Anmerkungen zu EuGH 17. 9. 1997, C-117/96, RdW 1997, 678 o.; Weber: EuGH zur Insolvenz-Entgeltsicherung – Anpassungsbedarf in Österreich? ZIK 1998, 118. o.

 

Jegyzetek

1

EK HL L 283. sz., 1980. 10. 28., 23. o.; Spanyolország csatlakozása miatt módosított a 87/164/EGK tanácsi irányelve által, EK HL L 66. sz., 1987. 3. 11.; 11. o., és (utoljára) módosított az Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozásáról szóló okiratban, EK HL C 241. sz., 1994. 8. 29., 115. o. A fizetésképtelenségről szóló irányelv – a munkaerőpiac sajátosságai miatt – nem érvényes Grönlandon (1. cikk (3) bekezdése); ez a kivétel az irányelvet módosítani kívánó javaslat (l. lenn) szerint megszűnne.

2

EK HL L 82. sz., 2001. 3. 22., 16. o.

3

EK HL L 160. sz., 2000. 6. 30., 1. o.

4

EK HL C 154. sz., 2001. 5. 29., 109. o.

5

Ezt a jogot Anglia, Görögország, Írország, Hollandia, Ausztria, Svédország és Spanyolország használta ki (a kivételek részletei az irányelv függelékében találhatók). Ausztria az irányelv hatásköréből a jogi személyek törvényes képviseletre jogosult szerveinek tagjait (l. Insolvenz-Entgeltsicherungsgesetz, IESG [osztrák bérgarancia-törvény] 1. §-a (6) bekezdésének 2. pontja és lenn II. F. 1.) és a társaságra meghatározó – akár vagyonkezelői jogosultságon alapuló – befolyás gyakorlására jogosult társasági tagokat [l. a hivatkozott törvény 1. §-a (6) bekezdésének 4. pontja és lenn II. F. 3.] zárta ki. Az okokat l. II. F. 1. és II. F. 3., valamint Liebeg, 157. és 165. o.

6

A megengedett kivételek a természetes személyek által foglalkoztatott házi alkalmazottak és az árbevételből bérezett halászok.

7

EK HL L 14. sz., 1998. 1. 20., 9. o.

8

EK HL L 175. sz., 1999. 7. 10., 43. o.

9

EGK HL L 206. sz., 1991. 7. 29., 19. o.

10

E munkavállalói csoportok kizárási tilalmának hangsúlyozott említése – jogszabályalkotási szempontból – nem szükséges.

11

Kérdéses, hogy Ausztria fenntarthatja-e a vezető alkalmazottak vitatott kizárását (IESG 1. §-a (6) bekezdés 3. pontja).

12

Az irányelvet tagállami jogba illesztő jogszabályok többsége is erre a széles fogalomra épít (l. IESG a II. E. 1. pontban); a Bizottság célja megszilárdítani az irányelv szociális céljának és a fizetésképtelenségi jog fejlődésének megfelelő definíciót, reagálva arra a szoros értelmezésre, mely az Európai Bíróságnak a C-200/96 sz. Francovich-ügyben hozott 1995. november 9-i döntésében szerepel.

13

Az irányelv 9. cikkének értelmében a tagállamok továbbra is jogosultak a munkavállalók számára előnyös jogi vagy közigazgatási szabályok használatára, ill. kiadására.

14

A felső határértéket l. az IESG 1. §-a (3) bekezdés 4. pontjában, mely alapján nem jár bérkiesési kártalanítás, ha a bruttó érték a kialkudott fizetés időpontjában egy bizonyos határértéket túllép. Ezt a határértéket az ASVG (Allgemeines Sozialversicherungsgesetz [általanos társadalombiztosítási törvény]) 45. §-a (1) bekezdése határozza meg.

15

Osztrák jog szerint a kártalanítási igény feltétele csupán a csődeljárás megindítása vagy egy ezzel egyenjogúvá tett tényállás beállta, és nem a munkáltató fizetésképtelensége vagy fizetésmegtagadása (az osztrák Legfelsőbb Bíróság [OGH] 1995. október 12-i döntése; l. ZIK [Zeitschrift für Insolvenzrecht und Kreditschutz] 1996-os évf., 140. o.). Az így felmerülő irányelv-ellenesség kérdését l. Weber, ZIK 1998, 119. o.

16

L. az Európai Bíróságnak a C-117/96 sz. Mosbaek-ügyben hozott, 1997. szeptember 17-i és a C-198/98 sz. Everson, Barrass/Secretary of State for Trade and Industry, Bell Lines Ltd.-ügyben hozott 1999. december 16-i döntését; A munkavégzés helye mint a garanciarendszer illetékességi kritériuma, ZIK 2000, 32. o.; Weber: RdW (Recht der Wirtschaft). 1997, 678. o.

17

Ezzel szemben a tagállamok előírhatják, hogy az elidegenítő és a megszerző a tulajdonátszállás után közösen felelnek olyan kötelezettségekért, melyek az átszállás előtt vagy annak időpontjában keletkezett munkaszerződésekből vagy munkaviszonyokból származnak. (3. cikk (1) bekezdés 2. mondat).

18

Mint ahogy a B) fejezet 1. pontjában említettük, a módosítási javaslat harmonizálja a fizetésképtelenségi irányelv és a fizetésképtelenségi rendelet fizetésképtelenség fogalmát, így összhangba hozva a tulajdonosváltási irányelv és a fizetésképtelenségi irányelv célkitűzéseit.

19

A következő fejezet tartalmát l. Rechberger/Thurner, 148. o.

20

A munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalói követelések biztosításáról szóló 1977. június 2-i szövetségi törvény (Bundesgesetzblatt 324).

21

A Legfelsőbb Bíróság (OGH) 1996. augusztus 29-i döntése (ecolex 1997, 179. o.)

22

Bundesgesetzblatt 1993/459.

23

Liebeg, 113. o.

24

A bérgarancia-törvény szerinti eljárásban egy a (2) bekezdés értelmében polgárjogi követelés elévülését hivatalból figyelembe kell venni (a Közigazgatási Bíróság [Verwaltungsgerichtshof, VwGH] 1986. november 19-i döntése, l. SlgNF [a Közigazgatási Bíróság ítéletei és döntései, folytatás] 12.307 [A]).

25

Az 1997. évi csődjogi módosító törvény (Insolvenzrechtsänderungsgesetz, IRÄG) által bevezett cégszanálási eljárás (Unternehmensreorganisationsgesetz, URG; [Bundesgesetzblatt I 1997/106 és I 1997/114]) nem minősül fizetésképtelenségi eljárásnak, mert az 1. § szerint feltétel, hogy a cég még fizetőképes legyen. A cél a cég üzemgazdasági szempontból történő szanálása és ezzel megalapozott továbbvitele (Reich-Rohrwig/Zehetner, 336. o.).

26

A hitelintézetekhez kirendelt vagyonfelügyelet a bankügyi törvény (Bankwesengesetz, BWG; [Bundesgesetzblatt 1993/532]) szabályozza.

27

Reichsgesetzblatt 1914/337.

28

A peren kívüli jogügyek bírósági eljárásáról szóló törvény (Reichsgesetzblatt 1854/208).

29

Bundesgesetzblatt 1975/385 (kereskedők, szövetkezetek és kereskedelmi társaságok csődjének és kényszeregyezségének elismerése).

30

Bundesgesetzblatt 1985/233 (a csőd és kényszeregyezség elismerése).

31

Bundesgesetzblatt 1990/44 (kereskedők és kereskedelmi társaságok csődjének és kényszeregyezségének elismerése).

32

Bundesgesetzblatt 1980/237 (a csőd, a kényszeregyezség és a vagyonfelügyelet elismerése).

33

EK 1346/2000 számú 2000. május 29-i rendelete.

34

Az Európai Közösség alapításáról szóló amszterdami szerződés 1999. május 5-i hatálybalépése óta a szerződés 249. cikke szabályozza; azelőtt EGK II 189. cikk.

35

Fischer/Köck, 411. o.

36

Ezzel szemben az irányelv (holott szintén általános, absztrakt jelegű) csak a célt határozza meg, az elérésének módját és eszközeit a tagállamokra bízza.

37

Recepciós lépéseket az Európai Bíróság nemcsak feleslegesnek, hanem megengedhetetlennek is tart, mert ezáltal a Közösségen belüli egyidejű és egységes alkalmazás kerülne veszélybe (39/72 számú, a Bizottság vs. Olaszország ügyében hozott döntés; Slg 1973, 101. o.).

38

Fischer/Köck, 412. o.

39

A bér definíciója megegyezik a munkajog bérdefiníciójával. Így ez alatt nemcsak a tulajdonképpeni bérfizetések, hanem minden más, rendes és rendkívüli kiegészítő teljesítés is értendő. A döntő, hogy a munkáltató teljesítése a munkavállaló munkaerejének visszterhe legyen. (A Legfelsőbb Bíróság 1996. november 16-i döntése; JBL (Juristische Blätter) 1996, 468. o.)

40

Csak a törvényes végkielégítésre irányuló követelés biztosított (Legfelsőbb Bíróság, 1996. május 23-i döntés; ZIK 1996, 218. o.).

41

Kártérítési igények csak akkor származtathatók a munkaviszonyból, ha a munkaviszonyra jellemző fő- és mellékkötelezettségek megszegéséből erednek. (Arb [Sammlung arbeitsrechtlicher Entscheidungen] 10.090. sz.)

42

Egyéb, a munkáltatóval szembeni követelések, a szerződésbe foglalt költségtérítések, melyek a munkavállaló kötelezettsége szerinti munkavégzéséből erednek. Ezek az igények ugyan a munkaviszonyban gyökereznek, mégsem a szolgáltatás és ellenszolgáltatás kölcsönös viszonyából származnak (Legfelsőbb Bíróság, 1998 június 8-i döntés; ZIK 1998, 212. o.). Egy a munkavállaló által nyújtott kölcsön nem biztosított követelés. Nincs jelentősége annak sem, ha a munkavállaló a kölcsön nyújtásához maga is kölcsönt vett fel, vagy a ha felek a kölcsön visszafizetéséről mint kiegészítő „külön végkielégítési követelésről” egyeztek meg (Legfelsőbb Bíróság, 1992. február 26-i döntés).

43

Ez alatt azok az eljárási költségek értendők, melyeket a munkavállalónak a munkavállalóval szembeni bér-, kártérítési és egyéb követelései érvényesítésére jogerősen megítéltek, csőd esetén megállapítottak vagy a kényszeregyezségi eljárásban az igénybejelentési jegyzékbe felvettek, anélkül, hogy az adós vagy a kényszeregyezségi vagyongondnok vitatta volna őket. Idetartoznak a jogi képviselő költségei egy peren kívüli egyezség vagy elismerési döntés folyamán is.

44

Csak a díjszabás/tarifatáblázat szerinti költségek biztosítottak (Legfelsőbb Bíróság, 1995. július 13-i döntés; ecolex 1995, 917. o.; ZIK 1996, 107. o.).

45

A csődtörvény (KO) 27. §-a és a megtámadási törvény (Anfechtungsordnung, AnfO; Reichsgesetzblatt 1914/337) értelmében megtámadhatók a megkárosító, kedvezményező és a fizetésképtelenség ismeretében cselekedett jogcselekmények.

46

Így lehet elkerülni azt, hogy a csődeljárás megindítása előtt, vagy hasonló tényállás esetén a szokásosat meghaladó követelésekről állapodjanak meg az IAGF terhére (ErlRV [Erläuterungen zur Regierunsvorlage] 464, BlgNR [Beilage des Nationalrats] 14. GP [Gesetztgebungsperiode] 8.

47

A következőket l. Liebeg, 157. skk. o.

48

E szervek jellemző jogköréhez tartozik a minden üzleti területre vonatkozó döntési jogosultság. Így közvetlen befolyásuk van a szerződések átvételére, a munkavállalók felvételére és a bérek magasságának megszabására (a Legfelsőbb Bíróság 1996. április 26-i döntése; Das Recht der Arbeit [DrdA] 1996, 428. o.).

49

ErlRV 446, BlgNR 15., GP 5.

50

A következőket l. Liebeg, 163. o.

51

Ez alatt értendők pl. a kereskedelmi vagy technikai igazgatók, a számviteli vezetők stb. Ennek ellenére a funkció megnevezése egyedül nem mérvadó.

52

EuGHSlg (Sammlung der Rechtsprechung des Gerichtshofs und des Gerichts erster Instanz der Europäischen Gemeinschaften [az Európai Közösség bíróságának és az elsőfokú bíróságok döntéseinek gyűjteménye]) 1993, 6911.

53

Így pl. a munkaügyi törvény (Arbeitsverfassungsgesetz [ArbVG]; Bundesgesetzblatt 1974/22) üzemi szabályzatának II. része nem érvényes a vezető munkavállalókra nézve.

54

37.006/51-2/95-ös számú 1995. augusztus 18-i rendelet.

55

Liebeg, 165. o.

56

Liebeg, 274. o.

57

Bundesgesetzblatt 1934 II 221. o.

58

Rechberger/Frauenberger, ZIK 1995, 13. o.; ők a de lege ferenda alapján a „one man – one vote”-elvet támogatják, és a Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alapnak csak egyetlen szavazatot adnának. Ezt azzal indokolják, hogy csak a kisebb hitelezők vannak rászorulva az előírt szavazati többség védelmére, és nem a nagyok, akiknek az általuk képviselt követelések nagyságából adódóan amúgy is tényleges vétójoguk van.

59

Bundesgesetzblatt 1929, 1930/1

60

Liebeg, 285. o.

61

Bundesgesetzblatt 1974/60.

62

A csalárd bukás büntetőjogi módosításának (Bundesgesetzblatt I 2000/58, 2000. augusztus 1-je óta hatályban) célja a vállalkozói kudarcnak a büntetőjogon kívülre helyezése volt. Már csak a különösen súlyos gondatlanságot és törvénysértéseket büntetik a bíróságok.

63

A pótlékot a gazdasági és munkaügyi szövetségi miniszter rendelet útján évente szabja meg.

64

Bundesgesetzblatt 1994/315.

65

Holzer/Reissner/Schwarz, 353. o.

66

A bérgaranciára fordított eszközök összege 2000-ben kb. ötmilliárd schilling volt.

67

Bundesgesetzblatt 1997/107.

68

Holzer/Reissner/Schwarz, 359. o.

69

Bundesgesetzblatt 1991/50.

70

Bundesgesetzblatt 1991/51.

71

A munkaerőpiac-igazgatás újraszervezésével (Budesgesetzblatt 1994/314) a bérgarancia-törvénnyel kapcsolatos illetékesség átszállt a munkaügyi hivatalokról a Szociális és Fogyatékosügyi Szövetségi Hivatalokra.

72

Ez egy anyagi jogi jogfosztó határidő. (A Legfelsőbb Bíróság [OGH] 1988. november 16-i döntése, lásd SZ [az osztrák Legfelsőbb Bíróság polgárjogi és igazságügyi igazgatásról szóló döntései] 61/53; JBl 1989, 281. o.)

73

A 6. § (1) bekezdésének módosításával (Bundesgesetzblatt 1986/395) a törvényhozó a gyakorlatban néha fellépő, a határidő mulasztásából adódó méltányossági eseteket kívánta elkerülni, úgy, hogy a Közigazgatási Bíróság (Verwaltungsgerichtshof, VwGH) által addig restriktíven kezelt visszahelyezést egy ún. „méltányossági klauzulával” helyettesítette (Liebeg, 228. o.). Így el kell nézni pl. annak a munkavállalónak maximum 2 hónapos határidő-mulasztását, akit nem világosítottak fel a határidő kezdetéről, és aki a vitatott követeléseiről a tömeggondnokkal próbált egyezségre jutni (a Legfelsőbb Bíróság [OGH] 1994. december 15-i döntése).

74

Holzer/Reissner/Schwarz, 305. o.

75

Holzer/Reissner/Schwarz, 313. o.

76

Szövetségi törvény, mely megalapítja a Fizetésképtelenségi Bérgarancia-alap Szolgálat Kft-t, és módosítja a szociális hivatalokról szóló szövetségi törvényt (Bundessozialämtergesetz), a bérgarancia-törvényt (Insolvenz-Entgeltsicherungssgesetz), a munkaügyi és szociális bíróságokról szóló szövetségi törvényt (Arbeits- und Sozialgerichtsgesetz), a szövetségi csődtörvényt (Konkursordnung) és a 2001-es szövetségi költségvetési törvényt (RV 666 számú törvénytervezet [XXI. törvényhozási periódus]). A törvényjavaslatot harmadik olvasásban 2001. július 4-én elfogadták, 2001. július 17-én a Szövetségi Tanács tűzte napirendre.

77

A magyarázatokat l. RV 666 számú törvénytervezet, 15. o.

78

A szakvéleményezési eljárás a tulajdoni hányadok esetleges elidegenítését nem tartotta célravezetőnek, ezért ez nem is került be a tervezetbe. Ennek oka, hogy a bérgaranciával kapcsolatos ügyekhez még mindig erős nyilvános érdeklődés fűződik. Ebből adódóan fontos, hogy a szövetség a tulajdonossággal összekötött felügyeleti és együttműködési jogait megtartsa, és esetleges negatív igazgatási fejlődések esetén ezekkel a bérgarancia mint a lényeges szociális vívmány érdekében korrigálva lépjen fel (l. magyarázatok a tervezethez, 20. o.).

79

Magyarázatok az RV 666 számú törvénytervezethez, 18. o.

80

Magyarázatok az RV 666 számú törvénytervezethez, 17. o.