Begegnungen

1088 Budapest, Rákóczi út 5.; Tel: (36 1) 381 23 47; E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Begegnungen03_Enyedi

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 3:91–103.

GYÖRGY ENYEDI*

Urbanization in East Central Europe

Social Processes and Societal Responses in the State Socialist Systems

1. Introduction

Since 1988, fundamental changes have occurred on the political map of Europe. State socialist systems have disappeared and the eight former European socialist countries have started the process of reintegration into the European socio-economic space.¹

This paper gives a summary of the present state of urban and regional structures in East Central Europe. It is not intended to describe the mechanisms of urban and regional development in the state socialist system; this has already been done.² Instead, this paper will try to provide answers to three questions.

(1) What are these most important characteristics of changes in the production system and their impact on urban regional development?

(2) How has urbanisation in a spatial sense – i.e. formation of an urban network – developed during the last 40 years? Did it follow an independent model? Does the urban network present a strange configuration in Europe, or have long-term processes of European urbanisation continued somehow even within state socialism?

(3) How were societal responses formulated and expressed in “socialist urbanisation”?

2. Changes in the Production System and in the Socio-political System

Changes in the production system in East Central Europe have been belated and distorted. Generally, fundamental changes in a political system may speed up changes in the production system. East Central European societies have had to absorb these two types of very important changes in a parallel manner. Short-term consequences of these changes are quite startling and perhaps more people will lose than gain. Thus, production changes and social changes are much more inter-related than in Western Europe and the feedback effect of societal responses may be stronger.

The Production System

This has had the following special characteristics in East Central Europe:

Technological changes. These were slow and had a number of external and internal constraints. Since the mid-1970s, the technological gap between the socialist countries and the advanced industrial countries has been widening rapidly. Because East Central European countries were more strongly integrated into the global economy than was the Soviet Union, they were more sensitive to technological and organizational changes. Governments developed divergent, highly subsidised projects for technological development.

Socialist countries were unable to promote important technological development because state ownership and central planning provided an environment that was hostile to individual initiative and any deviation from the norm, two important pre-conditions for innovations. Technology, therefore, had to be imported from the West. But because high-tech equipment was on the COCOM list, the imported Western investment goods represented a level of technology which was already obsolete.

Internal social constraints. There were a number of internal social constraints against promoting innovations. Technological innovations were developed in state research laboratories which were separate from the production sector. State industry was not interested in innovations, for the introduction of new technologies made the fulfilment of plan targets risky and more complicated. The artificial prices of manufactured goods on the COMECON market, coupled with the lack of market competition, led to disinterest in product quality.

Furthermore, managers of large state enterprises formed a politically strong lobby, which was able to block fundamental changes in the production system.

Organizational changes. These have been of a different nature from those in Western Europe. Constant reorganization within the state industry aimed at greater efficiency. Nevertheless, the main features of state industry have remained untouched flexible production was almost unknown (and was unnecessary in a non-market situation).

State enterprises were large and had a tendency to grow by administrative measures (mergers ordered by sectoral ministries). Big was beautiful. There were a lot of personal and informal relations within the state industrial management; thus, it was easier for the government to control an industrial sector through a handful of managers of large firms than to deal with hundreds or thousands of firms. Industrial enterprises remained within their national boundaries. Practically speaking, Western multinational firms were not present in East Central Europe, and there was no multinational firm development among COMECON countries. COMECON had no supranational organizations.

Sectoral and structural changes. Sectoral changes resulting from a sharp decline in agricultural employment, and a remarkable growth in the tertiary sectors, were relatively important. The tertiary sector employs only 35–40 % of the workforce in the most advanced countries and 25–30 % in the less developed East Central European countries. Rapid industrialization has ended everywhere, but the transition from an industrial system to a consumption system has been slow so far for a number of reasons: over-employment in industry, ideological priorities for production, restricted market forces even in the sphere of consumption and a low standard of living. Consequently, industry and the traditional industrial locational elements (e.g. raw materials, manpower, and transport facilities) were the driving forces for regional structuring and for urban development. Only a few large metropolitan areas (notably, Budapest) have shown tertiary and quaternary development.³

High level production services (banking and foreign trade) were highly concentrated in the capital cities and were controlled by the government.

Structural changes have been characterised by the advancement of modern sectors. High-tech sectors have developed, but slowly, because they had been cut off from the centres of Western innovation. The growth of the modern sectors was not accompanied by a strong decline of “rustbelt” activities. Traditional heavy industries formed a powerful lobby that was able to obtain government subsidies and sizeable state investments for modernising their technologies. The energy sector and heavy industry enjoyed a disproportionately large share of investments even in the 1980s.

Locational changes. These have been important; for they illustrate a strong geographical de-concentration of the industry. Regional policies – as everywhere – aimed at “levelling” economic development among different regions. Industrial de-concentration has had welfare purposes (full employment in less-developed areas), urban planning purposes (to slow down migration to larger cities), and economic purposes (to find cheap manpower for industrial expansion and to save capital investments). In the least-developed regions of the European socialist countries, industrialization continued even until the mid-1980s.

Territorial de-concentration did not mean organizational de-concentration. In rigidly planned economies, industrial locations were decided by central authorities. In the reform economies (Hungary and Yugoslavia), large state enterprises located their subsidiary plants in the countryside.

Industrial de-concentration contributed to the development of a settlement network with a well-developed hierarchy. Small town development depended strongly on industrial location. A relatively well-balanced regional industrial structure developed – what is collapsing now. In most cases, industries located relatively recently in backward areas are not competitive and these regions are sinking again.

Political Changes

The well-known political changes that have opened the road to a market economy will speed up the changes in the production system. The reorganization of local governments and their new financing systems have made regional and urban development less dependent on state budget redistribution and also made “bottom up” development possible.

Privatization. This can rearrange economic space. The enormous state economy cannot be privatized overnight. Newly established private firms are mushrooming, but they are usually small. Evidently, little or no capital was accumulated during the state socialist system. Different approaches to privatizing state property have developed in individual post-socialist countries. The rhythm and forms of privatization will influence structural changes and changes in the production system. Privatization is being managed by government agencies and not too much has been left for market spontaneity so far. Privatization of state property aims to maximise budget income and diminish the deficit; therefore privatizing agencies are looking for the best bid – a process which takes time. Political viewpoints are also strong – as when authorities try to exclude former state enterprise managers from the privatization process. A fear shared by the present governments is that former managers and technocrat politicians might seize certain parts of state property for themselves.

Public services. The tertiary sector as a whole has been shaken by the significant cut in expenditure for public services. Public services covered too many areas in state socialism (even retail trade and all types of cultural activities), but their privatization is difficult in the societies with low purchasing power. Marketization has lowered the demand for cultural and leisure services, but production services – financial institutions and trade organizations, for example – are rapidly developing.

Other trends. Social inequalities are growing, which is a logical consequence of the abandonment of an egalitarian society. In state socialism, egalitarianism existed in an Orwellian sense: some people were more equal than others... Actually, socialist society was highly stratified, which was reflected in the continuation of residential segregation in large cities. Extremities were eliminated. The political and economic élite were not rich, but enjoyed a lot of non-monetary advantages and privileges (free car use, vacations, etc.). Because full employment served a welfare function, “the jobless poor” as a social group was small (although it existed). Now, extreme poverty and extreme wealth are more visible. Although a stable and affluent middle class has not yet arisen, traditional class structures are present. The new inequalities have had a great impact on the real estate and housing markets.

Although “re-joining Europe” has been a general slogan for all political movements, some of the spatial processes display quite different tendencies from those in Western Europe.

While in the EC “integration” is the catchword (i.e. the strengthening of supranational economic and political ties), “disintegration” is becoming the key word in East Central Europe. When COMECON was dissolved, trade among the former COMECON countries dropped dramatically. Disintegration intensified by the growth of regionalism, separatist ideas and ethnic conflicts in many countries. At present, not only supranational but even national integration has been weakened. Psychologically, it is quite understandable. State socialism in these countries was characterized by excessive centralization, by the oppression of existing ethnic problems and by Soviet dominance (except for Yugoslavia). Hence, the excessive expression of national identities, the suspicion toward any type of central government and the establishment of local governments in the smallest communities should not be surprising.⁴ Disintegration processes could make political and economic transitions more difficult.

There is not yet a comprehensive urban and regional policy for the new East Central Europe. Societal responses are fragmented, often exhibiting a sectoral character. Former policies – based on central budget redistribution and resource allocations made by governments – have been abandoned, but the current rapidly changing situation is not favourable for a well-founded policy formulation.

Beside public policies we should pay attention to informal societal responses. Informal societal responses do not represent simply a specific aspect of the reaction (or adaptation) of the society to economic changes, but often represent tendencies differing from public policies, as well as efforts to weaken public policies. Such informal societal responses are traditional part of the political culture in East Central Europe that has developed during the centuries of foreign rule. Public policies expressed the interests of the ruling empire: informal societal responses expressed regional and national self-defence.⁵ This routine operated well during Communist rule, but it has not disappeared with the recent democratization. Certain urbanization processes – as will be discussed later – cannot be explained solely by analysing public policies.

3. Specific Urbanization in East Central Europe⁶

My hypothesis is that socialist urbanization – more precisely, the post-World War II urbanization in East Central Europe – is not a new model of modern urbanization. It replicates the stages of the global process. These countries have reached different stages of urbanization and have developed special features as they reproduced each stage because of belated modernization and the state socialist system.

In order to prove this hypothesis, we have developed a comparative analysis of urban networks in the East Central European countries plus Austria and Bavaria. The series of maps based on census data for 1910, 1920, 1930, 193840, 1950, 1960, 1970 and 1980 include all cities of over 50.000 inhabitants. All the population data are relevant to the present cities and present boundaries. We can summarize our findings as follows:

At the beginning of the 20th century, the core area of urbanization in East Central Europe consisted of Bohemia, Saxony and Thuringia (i.e. the Southern part of the German Democratic Republic) and Silesia (now in Poland, then in Germany). It has been a historical centre for urbanization since the Middle Ages. This urbanization was characterized by a dense network of medium-sized and small cities. (Prague was also a medium-sized city at that time).

Large cities (over 1 m inhabitants) – Berlin, Budapest, Vienna and Warsaw – were outside this area. These large cities had poorly developed urban networks in their region. Austria, Hungary and Bavaria had similarities in their urban networks: the capital cities were “lonely stars” within the national settlement network, lacking secondary urban centres.

In South-Eastern Europe, Bucharest was the only sizeable urban centre and only Romania had a “skeleton” of an urban network. In the Balkans there was not a single medium size city; even capital cities, such as Belgrade or Sofia, did not reach this level.

This overall picture did not change much between World War I and World War II (Figure 1).

In the post-World War II period important changes took place.

In Austria, Bavaria and the GDR the number of cities over 50.000 inhabitants rose by 50 % between 1950 and 1980. The Austrian urban network remained relatively poorly developed because of the still over-sized capital city and the physical environment. Urbanization was characterized by the expansion of small cities.

In all the other countries the number of cities of over 50.000 tripled. Bulgaria where this number grew six-times was an exception. The urban network of South-Eastern Europe became similar to the Central European network.

The case of Czechoslovakia is unique, for Slovakia witnessed a much faster growth than the Czech regions. In Bohemia urban growth was similar to those of the GDR and Austria.

The spatial pattern of urban growth was influenced by the overall population growth, migration patterns and the size of the countries. Polish and Romanian urban growth partially resulted from a high natural increase in the urban population. High population growth in the Southern Yugoslav republics was cushioned by temporary and permanent migration (Yugoslavia was the only socialist country which permitted free travel abroad for its citizens).

Medium-sized cities multiplied in the larger, more populous countries, mostly in Poland. In federal states, regional centres had more importance, more functions and consequently, faster growth than territorial administrative centres in other states. Small countries with large capital cities (Austria, Hungary) were unable to develop a substantial number of medium-sized secondary urban centres. Generally speaking the number of cities expanded most rapidly in the category of 50.000–100.000 inhabitants.

The expansion of the urban network exhibited a NW-SE movement during that time span. Urbanization did not change its spatial pattern in the 1950s. Post-war reconstruction and the first wave of “socialist” industrialization reinforced the position of the already existing urban centres. In Hungary and Poland urban take-off started in the 1960s, in Slovakia and in the Balkans in the 1970s. In the GDR and Bohemia the network of larger centres did not change much.

The population in the larger part of East Central Europe remained overwhelmingly rural until as late as 1950: over 80 % in Bulgaria and Yugoslavia, 70 % in Romania and Poland, 60 % in Hungary. The urban network that developed in this basically rural space during the state socialist period was a replication of the urban network of the more developed Central European space. There is still an urbanization gap between the Central European and the South-Eastern European parts of the region, but this gap has been shaped mostly by historical development and not by differences in the social system. Forty years ago South-Eastern Europe was as rural as a currently developing country, but urban take-off then was not the same as the present pattern (excessively polarized) of Third World urbanization. There are a number of publications on the spatial pattern of settlement development in East Central Europe (e.g. on suburbanization, conurbanization, rural depopulation).⁷ None of them has defined a single feature which is unique to socialist countries. I firmly state that European forms of modern urbanization were propagated in East Central Europe during the state socialist system (Figures 2 and 3).

Now, the question arises: how could this be possible? Does such a phenomenon imply that there was no difference between capitalist and socialist urbanization? Socialist governments had the power to intervene in the urbanization process and these governments had quite specific ideas about urbanization (“the urbanization should be planned and egalitarian”).

Similarities between East Central and West European urbanization are of fundamental significance. These similarities express the general rules of modern urbanization and continuity of European urbanization. The similarities stem from the fact that the post-war industrialization in East Central Europe created a modern industrial system with all the inevitable spatial consequences: rural-urban migration, urban concentration of population, spatial separation of workplace and residence, development of functional zones within cities, suburbanization, etc.

East Central European urbanization has important specific features as well. These features are partly due to belated urbanization, partly to the state socialist system.

Modern urbanization started late within the region (by the end of the 19^th century and in some cases rather recently in the 20^th), but its advancement was rather fast, although imperfect and remains so in many respects. The areas of industrial take-off and rapid urban growth have already ended; yet the rural sector still remains large and important. Except for the traditional industrial zones of the “urban core” the rural population is between 35 and 50 % in the region, which means that the rural effects of urbanization are of great economic and political importance.

State socialism has had two important effects on the urbanization process. First, it prolonged the rural-urban dichotomy, mainly related to living conditions. The infrastructure which chiefly served production purposes has been neglected for a long time. Infrastructural development also depends on central budget redistribution but it had a disadvantageous position in the competition for government subsidies. (Inefficient state industry always had priority). Second, state socialism changed the content and functioning of urban society. Instead of middle class development proletarization became widespread. Instead of individual decisions made by citizens, centrally designated and strictly controlled rules dominated urban life, including leisure, culture and political activity.

4. Societal Responses to Urban Changes

During the last 40 years East Central European countries have fully developed their industrialization and have started the transition to a consumption (or tertiary, or post-industrial) society. Two important transitions have occurred within the lifespan of a single generation (from a rural to an industrial society and from and industrial to a consumption society). These transitions were intensified by two fundamental changes.

Societal responses to these changes were twofold. First, new institutions, ideologies and urban and regional policies were formulated. Second, society developed a certain shadow mechanism of urbanization by which it intended to conserve historical continuation and to defend itself against undesirable changes.

Public Responses

Urban and regional policies passed through several phases in the socialist era. No explicit urban policy existed in the early 1950s: sectoral planning was dominant. Principles of socialist urbanization were applied only sporadically in certain sectors (e.g. government housing) or in certain settlements as each country established a few new, “socialist” cities as experiments of socialist urban planning.

The later 1950s and early 1960s witnesses the introduction of the first comprehensive regional and urban strategies. The key was industrial decentralization to provincial cities to help level out employment opportunities among regions and to diminish inter-regional migration.

By the 1970s cities were no longer regarded simply as sites for industrial production; the importance of their central place functions began to be stressed. The equalization of living conditions in different regions and types of settlements has become the basis for new regional and urban policies.

Until the mid 1970’s regional goal-setting policies regarding regional levelling were similar in the Western welfare states and in the East Central European countries. Although they shared the similarity of providing government subsidies for infrastructural development, they differed on such key elements as direct economic intervention, state industrial locations, the exclusion of market forces and the very limited role accorded to local authorities in regional development. Later on, Western and socialist regional policies took even more divergent paths. Bottom-up indigenous development and the limited governmental role, which are characteristics of Western regional policies, remained alien to the centralized state socialist system. Socialist countries tried to continue central redistribution policies. With the worsening of the economic situation, central sources become more and more scarce; thus earlier regional policies have collapsed, without being replaced by more modern approaches. Local and private initiatives were not accepted as a basis for regional development.

Planning was a decisive part of public policies. Planning covered resource allocation for urban development, industrial location, etc. At the beginning of the socialist period, urban planning had a few ideological goals, such as assuring equal opportunities for housing, equalizing the standard of living of different social groups, creating the working-class basis for provincial cities, etc. Ideological purposes were subsequently replaced by technocratic goals with a few exceptions. Evidently, in such a complicated system as a city, processes could not be planned and guided in a normative way. An entirely new process cannot be started arbitrarily. Planners several times adjusted the goals of planning to correspond to the “normal”, spontaneous urbanization processes.

Planning targets were not entirely at variance with Western Europe as Eastern Europe as a whole had lagged behind Western Europe for centuries and has tried again and again to close the gap. For this reason, countries in the region have imitated or tried to follow Western patterns of political institutions, economic organizations and urbanization. Communist governments tried again to catch up with the West through rapid economic growth and accelerated urbanization. In political declarations, they praised the Soviet example, but in fact leaned towards the west in planning, management and in developing technical civilization in cities.

Informal responses

Informal responses have had a much more important effect on urbanization than earlier supposed. The main tools of government urbanization, such as public housing and centralized development of infrastructure have evidently been focused on urban centres rather than on rural settlements, whose development was more independent. It should be recalled what a high proportion of the population in the region is still rural.

Government urbanization created mainly the built environment for urbanization. that built environment is filled with social functions performed by people who make individual decisions in selecting a new settlement, accepting a new job, searching for a new apartment and choosing education for their children. The goals set by individuals are quite simple: adequate housing; accessibility to work, services and other family members; social status, i.e. to live in a good place within the residential area of the city. Average citizens set their goals in basically the same way whether they live in East Central or Western Europe. After all, these choices express a certain perception of the urban space, which is a part of our common European culture. In the event that government and individual urbanization goals conflict, in state socialism government has the power to constrain the articulation of individual interest but none to change individual goals and ambitions.

Everywhere, there exists an individual, informal basis for public societal responses, which have a feedback effect on public policy. But the case of East Central Europe was special. Individuals built up hidden mechanisms for defending their interests and for promoting urban social processes opposing official policies. Private urbanization refused the values dictated by “socialist” urbanization and tried to continue traditional burgher’s values. Citizens did not accept egalitarianism; they intended to demonstrate the improvement of their social status by changing residence. In the cities, where the housing market was – in most cases – abolished, the change of apartments expressed the different prestige values regarding the location of the apartments in a complicated way.

This mechanism kept social segregation alive. Where private (detached) family housing was possible – in the suburbs or in the countryside – the size and the layout of the houses were quite different from the apartments built by governments in large housing estates. The traditional farmers’ housing was rejected, too; people intended to follow modernization but in a way which corresponds to their urban traditions. In most socialist countries, a limited housing market was re-established after the mid-1960s.

Private urbanization was based largely on the second (black) economy. Services, goods and information related to housing circulated in this private network. The black economy in East Central Europe had a social significance that did not exist in the second economy of the West. The East Central European secondary economy was the locus of market relations, of free consumer choice, of autonomous economic decisions – it was a real parallel society. This second society continued certain European urban traditions and even had a modifying effect on official urban policies. The influence of the second society was evidently limited in the most authoritarian regimes (in the GDR and Romania). Urban traditions were stronger in the Central European part of the region than in the Balkans (in Bulgaria and in the Southern Republics of Yugoslavia) where egalitarian peasant societies functioned before World War II.

Notes

The eight countries are as follows: Albania, Bulgaria, Czechoslovakia, German Democratic Republic, Hungary, Poland, Romania and Yugoslavia. Their combined population is 130 m. The GDR was absorbed by the Federal Republic of Germany; as for the rest of the region the historical division between Central and South-Eastern Europe has surfaced once again. The Central European countries (Czechoslovakia, Hungary and Poland form a distinct group not just because these countries are more advanced in building democracy and a market economy than the Balkan countries, but because of the different cultural, religious and institutional traditions of these two groups of countries. This dividing line cuts Yugoslavia into two parts, which partly explains the present internal tensions and separatist tendencies of this country.

See Enyedi (1987a) and Szelényi (1983).

the highest figure for industrial employment in Budapest was in 1964 (700 000 employees). The industrial workforce had dropped by 60 % by 1985 and almost half of that number was employed by enterprise headquarters in white-collar jobs.

The merger of communities which has been general all over Europe was undertaken in our countries as a further centralization effort by Communist governments. In those countries where free elections of local governments have been already organized all these mergers have been cancelled and the 1950 public administration network has been re-established. This fragmented network will not be able to perform present day public services, a weakness which will certainly promote a new type of integration.

In the mid-19^th century none of the present states existed as independent entities. Romania consisted of two separate principalities, dependent upon the Turkish Empire; Albania, Bulgaria and a part of Yugoslavia belonged to the Ottoman Habsburg Empire; Hungary, Czechoslovakia and the Northern part of Yugoslavia belonged to the Habsburg Empire; Poland was divided among Prussia, Russia and the Habsburg Empire.

For more detailed explanations see Enyedi (1987b, 1990).

See Enyedi (1987) and Musil (1980).

Literature

Demko, J. G and Regulska, J. (1987) Socialism and its Impact on Urban Processes and the City, Urban Geography, 8, pp. 289–293.

Enyedi, G. (1978) Kelet-Közép-Európa gazdasági földrajza. (The Economic Geography of East Central Europe) Bp., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Enyedi, G. (1987a) Regional Development Policy in Hungary, International Social Science Journal, 39, pp. 255–262.

Enyedi, G. (1987b) Is There a Socialist Urbanization? Discussion Papers, The Wilson Centre, Washington, DC Mimeograph.

Enyedi, G. (1989) Településpolitikák Kelet-Közép-Európában (Settlement policies in East Central Europe), Társadalmi Szemle, 44(10), pp. 20–31.

Enyedi, G. (1990) Specific Urbanization in East Central Europe, Geoforum, 21, pp. 163–172.

French, R. A. and Hamilton, F. E. I. (eds) 1979) The Socialist City: Spatial Structure and Urban Policy. Chichester: John Wiley and Sons.

Gutkind, E. A. (1972) Urban Development in East Central Europe: Poland, Czechoslovakia and Hungary. New York: Free Press.

Hansen, N. M. (Ed.) (1977) Human Settlement Systems. Cambridge, MA: Ballinger.

Mollenkopf, J. (1983) The Contested City. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Murray, P. and Szelényi, I. (1984) The City in the Transition to Socialism. International Journal of Urban and Regional Research, 8, pp. 90–107.

Musil, J. (1980) Urbanization in Socialist Countries White Plains, N. J. M. S. Sharpe

Ronnas, P. (1984) Urbanization in Romania. Stockholm: EFI.

Sårfalvi, B. (ed.) (1975) Urbanization in Europe Budapest: Akadémiai Kiadó

Szelényi, I. (1983) Urban Inequalities under State Socialism Oxford: Oxford University Press.

* Centre for Regional Studies, Hungarian Academy of Sciences, Budapest

Begegnungen02_Szilagyi

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:49–54.

SZILÁGYI ÁGNES

Molnár Ferenc francia bohózatfordításairól

Francia vígjátékot, sőt bohózatot Budapesten a Vígszínház megnyitása előtt is láthatott a közönség. A múlt század második felében Nemzeti Színházunk tartotta műsoron ezt a meglehetősen harsány műfajt. Míg az operettet és a népszínművet az 1875-ben megnyitott Népszínház vállalta át, az operának és a balettnek 1884-től az Operaház nyújtott méltó otthont, addig a vígjáték és a bohózat egészen 1896-ig, a Vígszínház megnyitásáig „terhelte” a nemzet színházának repertoárját.

A főváros polgári rétegének fejlődése, társadalmi szerepének egyre jelentősebbé válása a múlt század utolsó éveire tette lehetővé egy olyan polgári jellegű magánszínház létrejöttét, ahol a műsorréteg 60–70%-át tette ki a francia bohózat, és ahol ennek a műfajnak a sikere el is tudta tartani ezt a színházat. A Vígszínház egy évadban átlag 15 bemutatót produkált, és műsorán ott voltak az akkori legsikeresebb bohózatírók: Georges Feydeau, Maurice Hennequin, Paul Bilhaud, Henri Meilhac, Ludovic Halévy, Robert de Flers vagy Gaston-Armand Caillavet.

Molnár 29 francia darabot fordított le magyarra. (Ezek szövegpéldányait az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára őrzi.) A művek túlnyomó többségét – 20 bohózatot – a Vígszínház megrendelésére szállította.

Nem ragaszkodott pontos hűséggel az eredeti szövegekhez, hanem kisebb-nagyobb mértékben módosította, átalakította azokat. Inkább magyarításnak, jobban mondva „molnárításnak” szerencsésebb nevezni az ő munkáját.

Legtöbbet a Flers–Caillavet szerzőpárostól fordított. A nyolc bohózatból, amelyet tőlük a Vígszínház bemutatott, hetet ő ültetett át magyarra, közülük egyet Heltai Jenővel karöltve. Flers és Caillavet neve úgy forrt össze a párizsi és a pesti köztudatban, akárcsak Turaié és Gálé a színpadon Molnár Ferenc Játék a kastélyban c. vígjátékában. Turai szavai rájuk is érvényesek: „Igazi társszerzők egy pillanatra sem hagyhatják el egymást. Egyetlen kis ötletnek sem szabad elveszni.” Molnár Ferencnek e két francia darabjaihoz való fordítói ragaszkodását az is indokolta, hogy Flers-hez személyes jó kapcsolat fűzte. Nem elhanyagolható magyarázat azonban az sem, hogy sikerüket talán csak Georges Feydeau múlta felül a Lipót körúti színpadon.

Bohózataik koruk polgári társadalmának magán- és közéleti fonákságait tették nevetségessé, de szatirikus hangvételű kritikáikban mégis mindig ott lappang a visszavonulás lehetősége: megadják Istennek, ami az Istené, a császárnak, ami a császáré. A király c. bohózatuk például politikai karikatúrák gyér szálon felfűzött egymásutánja, Az erény útjai pedig a csábítás és az elbukás huncut módozatait sorolja. A Buridán szamara és a Papa már testesebb, egységesebb cselekményt tudnak felmutatni, ám a valódi konfliktus igénye nélkül.

A Papa lehet a legérzékletesebb példa arra, hogyan próbálja Molnár Ferenc több belső energiával feltölteni a magyar változatot annyira, amennyire csak azt a nyersanyag megengedi. A darabban vázolt helyzetek déjà vu hangulatot árasztanak, hiszen motívumkészletük máshonnan is ismerős bohózati közhelyeket használ fel, mégis elkerülhetetlen a cselekmény néhány mondatos összegzése az elemzés lehetősége érdekében.

A vidéki birtokán élő, törvénytelen grófi csemete, Jean, csendes rajongással szereti a szomszédban lakó, gyermekkorában jobb napokat is látott lényt, Georginát. A fiút viszont intézőjének derék, dolgos leánya szereti titokban. Jean Párizsban élő apja, belefáradván az átmulatott orfeumi éjszakák léha örömeibe, kiöregedvén csélcsap szeretői karjaiból, életében először vállalkozik a gondoskodó apa szerepére. Felviszi hát magával a fővárosba a fiát, hogy bevezesse a kaszinóba, az orfeumokba, a társasági életbe és egy rangjához méltó házasságba. Ez azonban sehogyan sem akar neki sikerülni, mert Jean kitart Georgina mellett. Apja is csak addig ellenzi a fiú szíve választottját, amíg meg nem ismeri, akkor viszont egy jelenet alatt ő is beleszeret. Georginának először csak imponál az öregedő gróf gáláns figyelmessége, választékos úri stílusa, majd titokban ő is viszonozza a jó útra tért lump érzelmeit. Végül maga Jean hozza össze saját menyasszonyát újra megtalált apjával, ő pedig az intéző lányának vall szemérmesen szerelmet.

Molnár Ferenc a darabban eleve meglévő társadalmi különbségek és az akkoriban oly divatos pszichologizálás felől próbál hitelt adni a meglehetősen összecsapott, erőltetett végkifejletnek. Az eredetinél élesebb ellentétbe állítja az apa és a fiú eltérő társadalmi helyzetéből fakadó életmódját és életfelfogását. A apa rovására teszi ezt, mégpedig úgy, hogy az arisztokrácia dologtalan élvhajhászása, léhasága, önzése, sőt feleslegessé vált társadalmi szerepe domborodjék ki a gróf figurájában. Ennek következtében veszti hitelét a gáláns, elbűvölő viselkedés – az eredetiben a gróf legfőbb erénye. A mérleg másik serpenyőjében ugyanakkor nagyobb súlyt kap a fiú dolgos, tartalmas életmódja, sőt, félszeg darabossága, vidéki sutasága is pozitív értelmezést nyer. Míg az apa a főúri körök merev konvencióinak rabja, addig a fiú öntörvényű és céltudatos. Az apa paternalista hagyományok jogán kényszerítené fiát a boldogságra, a fiú pedig csakis saját józan belátásának és érzelmeinek hajlandó engedelmeskedni. A francia szerzőpáros könnyed felszínességgel teszi meg főszereplővé a grófot. Molnár azonban, azáltal, hogy saját értelmezése szerint – következetes tapintattal bár – eltolja az arányokat, egyéni értelmet ad a kliséhalmaznak. Ezáltal válik a fiú alakja legalább olyan fontossá, mint a grófé.

Molnár Ferenc eszköztára, amellyel e művekhez nyúlt, 1911-re, a Papa megjelenésének idejére gazdagabbá, összetettebbé vált. Apa és fia szembeállításában egyik módjával használt, de lényeges dramaturgiai pontokon jól működő eszköze saját mondatainak beleépítése a szövegbe. A keresztényi igazságot képviselő és egy kissé a rezonőrszerepet is hordozó abbé és a gróf dialógusaiban például nemegyszer találunk olyan igazságosztó mondatokat, melyek Molnár elmeszüleményei. Az I. felvonás 9. jelenetében az abbé: „...az új élettel ön csak olyan dolgokról mond le, úgy-e, melyek már lemondtak önről. Ön csak egy gyönyörhajhászó életről mond le. De a fiúnak egy munkás életről kell lemondani. És ehhez jobban ragaszkodik az ember...”

Az apa–fiú, valamint Georgina és a fiú dialógusait a Flers–Caillavet társascég jócskán átitatta érzelgős mondatokkal, gesztusokkal. Hatásos, szívhez szóló fogás ez, mellyel szívesen élt más művei esetében is. A szereplők indokolatlan mennyiségben hatódnak meg, kapnak a szívükhöz vagy zárják egymást a karjaikba. (Talán ezért is voltak a némafilm korszakának kívánatos nyersanyagai ezek a darabok.) Molnár Ferenc következetes törekvése azonban az volt, hogy megfékezze az emóciók szabad áradását, illetve átcsoportosítsa azokat a darabok indokolt csomópontjaira, hiszen minden elem csak akkor tölthet be hatásos dramaturgiai szerepet, ha nincs vele telehintve a színpad. A Hét c. lap ismeretlen kritikusa így fogalmaz az érzékelhető változásról: „Látjuk, hogyan érkezik ide a francia szöveg tizenöt viccel és harminc szentimentalizmussal, és hogyan adódik elő a fordítás tizenöt szentimentalizmussal és harminc viccel.” (1911. november 12.) A hatást a fordító úgy érte el, hogy egyrészt mértéktartóan ugyan, de ki-kihagyta a mondatok érzelmi csapongásra utaló részleteit. Másrészt a mimikai, harmadrészt pedig a gesztusnyelvi instrukciókat változtatta meg dinamikusan. A Papa esetében az apa–fiú párbeszédeknek az eredetinél tárgyilagosabb, szárazabb hangvétele szintén a köztük lévő bizalmatlanságot, ellentétet támasztja alá. A fiú–Georgina dialógusok esetében pedig csökkenti Jean vonzalmának fontosságát, és így valamivel elfogadhatóbbá teszi a hirtelen jött happy endet: Jean szerelmi vallomását az intéző lányának.

Molnár Ferenc tehát minimálisnak mondható szövegváltoztatás mellett apró hangsúlyeltolásokkal dolgozott, így már a darab elején szilárdabb alapokat próbált kreálni a végkicsengésnek: erősebb szálakkal fűzte egymáshoz Jeant és az intéző lányát. Az érzelmi töltésű eszközöket ide csoportosította át, és segítségül hívott egy jellegzetesen 20. századi módot: az elhallgatást, a csendet, melynek alkalmazása átsegítette a gyenge szerkezeti pontok tartalmi buktatóin.

Érdemes megfigyelni, hogyan bánt általában a bohózati szerkezet formai követelményeivel, így például a felvonások időtartamával. Feltűnően következetes tendencia ugyanis, hogy a II. felvonást minden esetben lelkiismeretes alapossággal húzta meg. Flers és Caillavet képlete a hosszadalmas I. felvonás, a majdnem ennyire terjengős II. felvonás, majd a rövid befejezés. Molnár felfogása minden jel szerint az volt, hogy a II. felvonásnak fokoznia kell a feszültséget, ellenkező esetben a sovány cselekmény lelassulva vánszorog. A tömörítés nála kitérők és felszínes csevegések nélküli dialógusokat teremtett, még akkor is, ha ezt néhány jól csengő aforizma bánta.

Az ő darabépítkezésében nemcsak az időnek volt feszültségteremtő ereje, hanem egy felvonás befejezésének és a következő intonációjának is. A király c. darabban például az eredeti francia szöveg szerint a két szereplő szörnyülködve tuszkolja kifelé a politikai delegáció tagjait, mert a gramofonból a képviselői beszéd helyett egy ismert kuplé harsog. Itt az I. felvonás vége. Molnárnál azonban: „A küldöttség elképed. Rivelot rémülten rohan a gramofon felé. Függöny.” a befejezés. A heves mozgás, indulati kitörés szinte filmszerű. A II. felvonás sem álló- illetve merev ülőképpel kezdődik, mint ahogy azt Flers-ék megírták. A mozgást legalább egy szereplő sürgése-forgása képviseli. Ezt a kis részletet nem a fordító költötte, csak átemelte a felvonás egy későbbi pontjáról a felvonás elejére.

Ha vígjátékról, tehát kedvcsinálásról volt szó, Molnár mint fordító is természetesen elemében volt. Nemigen tudta megállni, hogy saját poénjait, aforizmáit ne helyezze el frappáns helyeken. Ez történik a Papa I. felvonásában, Jean esetében, aki így elmélkedik az asszonyi természet rejtelmeiről: „Mégiscsak furcsa, az asszonyok mindent elmondanak az embernek, ha az ember nem kérdezi őket. De ha megkérdezem őket, nem szólnak egy szót se.” Gyakoribb eset, hogy csak módosít a szövegen, csattanósabbá téve a poént. A királyban a címszereplő a következő szavakkal ostromolja Therese-t a nyersanyag szerint: „Vegyük le mindketten erkölcsi tartásunkat és tegyük a kanapéra. Boldog lennék.” Molnárnál ez így hangzik: „Ön vesse le magáról a bókoló modort és én ki fogom gombolni a tekintélyemet.” Ugyanebben a darabban egy másik úr is teszi a szépet Therese-nek: „Életemnek abban a pillanatában talál, amikor szükségem van szeretőre...” – és Molnárnál: „Életemnek olyan pillanatában talál, melyet a népdal a kökény érésével hoz összefüggésbe, mondván: zöld a kökény, majd megkékül, most vagyok szerető nélkül.”

Érdekes komikumforrás a szereplők szavajárásának alkalmazása. Ezt ritkábban a francia szerzőknél is megtaláljuk, de Molnár, átvéve az ötletet, aprólékosan kidolgozta annak hatásmechanizmusát.

Flers és Caillavet Buridán szamara c. művében Georges, ha meglát egy szép nőt, a „nom de Dieu” ismert francia felkiáltást dadogja el. Molnár fordításában ehelyett mindig egy magyaros csengésű mondat szerepel: „Azt a teremburáját ennek a világnak!” A fordításokban több szereplőnek van szavajárása, és az sűrűbben hangzik el a szájukból. A rájuk jellemző mondatot vagy szót főleg indulati állapotukban mondogatják egészen addig, míg a helyzetből adódó komikumot maximálisan ki nem aknázta a fordító. Az eljárás tovább él Molnár Ferenc saját darabjaiban is. Gondoljunk csak az Egy, kettő, háromban az „olaj”, vagy a Játék a kastélyban c. műben a „citrom” ismételtetésére.

Hogy a magyar változatokban a szereplők magyaros csengésű indulatszavakat, tájjellegű kifejezéseket használnak, netán magyar tájszólásban vagy pesties konyhanyelven beszélnek, az egy nagyon fontos érdeket szolgálhatott: a befogadó érdekét. Otthonosabb lett a darabok idegen atmoszférája, ezért jobban élvezte a hazai közönség. Talán mérsékelte valamelyest a sajtó támadásait is, amely eleget támadta a Vígszínházat azzal, hogy hazafiatlan, ezért helytelen irányba tereli közönsége ízlését, érdeklődését.

A Vígszínház működési mechanizmusának sikere abban rejlett, hogy naprakészen tájékozott volt a párizsi színpadok pikáns újdonságait illetően, és gyors döntésekkel, éles szemmel választotta ki az itthon is sikergyanús darabokat. Nemegyszer tévedett ugyan, mindenesetre a francia premier után néhány hónappal a magyar közönség is láthatta azokat. A színház próbaideje igen rövid, általában két hét volt. Fennmaradt például a Buridán szamara rendezőpéldánya, melyben a gépelt szövegrészeket Molnár kézírásával írt oldalak szakítják félbe, de a gépelt szövegbe is sűrűn belejavított. A fordítás tehát a próbákkal párhuzamosan, illetve a próbák alatt kapta meg végleges formáját. Ebben az esetben a szó legszorosabb értelmében hatott vissza a színpad az írott szövegre.

Molnár Ferenc figyelmét soha nem kerülte el az a fejlődésbeli lépéshátrány, mely a magyar társadalmi életet, színházi struktúrát és közönségigényt jellemezte a franciával szemben. Szép számmal akadt a darabokban olyan frivolabb megjegyzés, fordulat, amely következetesen fennakadt a fordítás szűrőjén. Eltűntek a vígszínházi előadásból a trágárságok, a közönségesebb jelzők, az arcpirító érzékiség. Molnár ezekben az esetekben eufemizál, vagy egyszerűen töröl. Még Feydeau Rügyfakadása esetében is, ahol pedig egyébként tőle szokatlan szöveghűséggel fordít, feltűnő példát olvashatunk szemérmességére: Feydeau-nál egy fiatal lány kiment a tengerből egy fuldokló fiút. Az esetet azután részletesen elmeséli családjának: hogyan vetkőztette meztelenre, és alkalmazott mesterséges lélegeztetést az áldozatnál. Molnár változatában a fiún rajta marad a ruha, és a mesterséges lélegeztetés helyett csak a szolidabb mellkasnyomkodás szerepel.

A magyar színpadi körülmények, a rövid próbaidő indokolta valószínűleg azt is, hogy rendre kihagyta a darabokból az aprólékos, nyelvtörő francia helység- és személyneveket. Úgy a közérthetőséget, mint a színész szereptanulását segítette ezzel. Rá jellemzően tizenöt évvel később még ennek inverzéből is komikumforrást csihol: a Játék a kastélyban (1926) III. felvonásában Almádynak, a színésznek többsoros francia nemesi és földrajzi neveket kell betanulnia pár óra alatt – csábítása büntetéséül.

Az élesebb szemű, mélyenszántó kritikusok majd minden premier kapcsán kiemelték Molnár Ferenc fordítói közreműködését a darabok színpadra állításában. Csak egy kiragadott idézet a Budapesti Hírlap 1909. október 8-i számából Sn szignójú kritikustól (Sebestyén Károlyról van szó): „Molnár Ferenc, a fordító, valójában a harmadik szerző. Élt, színt, reliefet adott mesteri könnyedséggel az eredetinek, amelyet tres parisienből egészen magyarosan hangzóvá varázsolt... Így fordítani csak az tud, aki művész önmagáért is.”

Végül, hogy miért volt hálás és jövedelmező feladat a Vígszínház részére bohózatokat fordítani, arra maga a néző ad választ Molnár Ferenc Őszi bú c. rövid jelenetében: „Itt az ősz, itt az ősz mamukám, megint megyünk a Vígszínházba, és Balassa megint fogja mondani: »De hisz ez Bidoulet, a gyógyszerész.« És Fenyvesi megint fogja mondani: »Pardon, ez a Lebidois ezredes hálóinge.« És mink fogunk lenn nevetni a nézőtéren, és kétszer fogunk mulatni megint minden disznó darabnál: egyszer, mikor előadják, és egyszer, mikor másnap megpukkad az újságban a kritikus, hogy ezt elő merték adni.”

ÁGNES SZILÁGYI: Ferenc Molnár als Übersetzer französischer Possen

Befasst sich mit den Übersetzungen französischer Possen durch Ferenc Molnár ins Ungarische. Er ändert die französischen Werke, gestaltet durch Streichungen eine angespanntere Dramaturgie, nutzt in Dialogen veränderte Betonungen und gestaltet damit die Konflikte der Darsteller untereinander glaubhafter, sie gleichzeitig dem ungarischen Publikumsgeschmack anpassend. Molnár übersetzte hauptsächlich Werke des Autorenpaares Flers–Caillavet, und anhand ihres Stückes Papa geht Ágnes Szilágyi in einer Analyse der Übersetzung detailliert auf diese Erscheinungen ein.

Begegnungen02_Peykovska

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:87–97.

PENKA PEJKOVSZKA

Magyar értelmiség az újkori bolgár kultúra fejlődésében

Adatok

Az újkori bolgár kultúrának alapjait az 1877–1878. évi orosz–török háború után rakták le. Mivel az akkoriban megalakult független Bulgáriában nem volt elegendő bolgár szakértő, kulturális fejlődésében, így elsősorban az oktatási rendszer megszervezésében és a különböző tudományágak előrehaladásában nagy szerepet játszott az oroszországi és az ausztria–magyarországi értelmiség. Ez érthető, figyelembe véve, hogy mindkét nagyhatalom vetélkedett a Balkán politikai, gazdasági és kulturális megnyeréséért.

Az oroszok, osztrákok és csehek mellett a magyarok is érdeklődtek az iránt, milyen alkotói tevékenységekre van lehetőség a Bulgáriában végbemenő kulturális folyamatokban. Így például az 1890-es évek elején a fiatal és tehetséges szobrászban, Róna Józsefben felmerült a gondolat: részt vegyen a bolgár képzőművészet megalapozásában. Azt, hogy miért tűnt ez akkor megvalósíthatatlannak, megtudjuk az Egy magyar művész élete c. önéletrajzából, ahol a következőt írja: „Aziránt érdeklődtem, vajon volna-e valami munka számomra Bulgáriában. – Még messze vagyunk a művészettől. Mindenekelőtt iskolákra van szükségünk... Úgy tíz év múlva talán már színházat is építhetünk... aztán talán a képzőművészetre is sor kerülhet” – válaszolt neki a bolgár oktatásügyi minisztérium illetékes tisztviselője.¹

A 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben magyar részről főleg tudósok vettek részt a bolgár kultúra fejlesztésében, mégpedig olyan elismert szakértők, mint Bartók Béla, Györffy István, Dégen Árpád, Horváth Géza. Szerepük tanulmányozása azonban eddig valahogy elkerülte a kutatók figyelmét, annak ellenére, hogy gazdag levéltári anyag áll rendelkezésükre. Ráadásul Magyarországon a bolgárok iránti tudományos érdeklődés már sokkal korábban – az 1870-es évek óta (a természettudományokban pedig az 1830-as évek óta) jelen volt. Ez az érdeklődés nemcsak Ausztria–Magyarország Balkán felé irányuló kultúrpolitikai törekvéseinek és az ezzel együtt járó nagyobb kutatási lehetőségek nyújtásának köszönhető. A bolgár téma megjelenése a magyar tudományos körökben szoros összefüggésben állt a különböző tudományágak belső fejlődésével is, nevezetesen: a történettudományokban a magyarok és szlávok (ezen belül a bolgárok) közötti több évszázados kapcsolatok történeti forrásainak feltárásával, a magyar nyelvben és életmódban megőrződött bolgár-török és szláv hagyatékának meghatározásával; a természettudományokban pedig azzal, hogy a magyar kutatók számára a Balkán (különösen Bulgária) igazi „aranybánya” volt, mivel az oszmán-török fennhatóság miatt Európának majdnem egyetlen nem kutatott területe volt.²

A bolgár vonatkozású témákkal kapcsolatban a magyar tudósok többször kikérték bolgár kollégáik szakmai véleményét. Tulajdonképpen kölcsönös alkotói együttműködésről, magyar–bolgár információ adás-befogadás folyamatáról van szó, amelynek mi itt csak az egyik oldalát vizsgáljuk, éspedig azt, hogy a bolgárok mit fogadtak be a magyar tudomány különböző szakterületeiről. Tanulmányom konkrét célja bemutatni a magyar tudósok szerepét a bolgár történettudomány (forráskutatás), tárgyi néprajz, népzenetudomány és biológia (növénytan és rovartan) fejlődésében, kizárólag addig ismeretlen vagy kevésbé ismert személyes iratok (levelek, visszaemlékezések tanulmányúti beszámolók) tükrében. Különösen fontos történeti forrástípus a levelezés, mert a bolgár és magyar tudósok eszmecseréje leginkább ezúton történt.

Strausz Adolf és a bolgár történeti forráskutatás kezdete

Strausz Adolf közgazdász és etnográfus a bolgár folklórról írt könyveiről ismert.³ Eddig azonban szinte semmit sem tudtunk a bolgár–magyar történeti kapcsolatok és a bolgár történelemhez fűződő levéltári források feltárásának szentelt tevékenységéről. Erre vonatkozóan új adatokat tartalmaz levelezése Sismanov Ivan irodalomtörténésszel és folkloristával⁴ és Sztambolov Sztefan⁵ bolgár miniszterelnökkel.

Strausz Adolf Bulgáriát először 1884-ben látogatta meg, amikor a magyar kereskedelemügyi minisztérium megbízta őt az ottani gazdasági helyzet megvizsgálásával. Azóta, főleg 1892 után, mint a M. Kir. Keleti Kereskedelmi Akadémia tanára, rendszeresen járt Bulgáriában különféle tudományos és diplomáciai missziókat teljesítve. „Strausz tudvalevően nagy bolgárbarát volt... Gráta persona volt a bolgár fejedelemnél s egyébként is sok barátja volt Szófiában” – írja róla Róna József a fent említett könyvében.⁶

1890. évi bulgáriai tanulmányútja alatt Strausz adatokat próbált gyűjteni Kossuth Lajos és társai 1849. november végi és 1850. február közötti sumeni tartózkodásáról. Akkor lépett kapcsolatba Sismanovval⁷ és kérte támogatását. Első eredményeit a következő év márciusában közölte a „Pester Lloyd”-ban.⁸ 1892. február 7-iki levelében Strausz azt írja Sismanovnak, hogy folytatja a munkát „az 1848-as magyar–bolgár korszakról”. „Ennek kortársai még élnek és valószínűleg sikerül gazdag információt kapni tőlük.”⁹ E levél szerint Strausz és Sismanov már 1891 nyarán megállapodtak, milyen módon gyűjtik majd az adatokat.

Sismanov Ivan és Blaszkov Ilija sumeni tanár 1891–1907 közötti levelezése¹⁰ tanúskodik arról, hogy Sismanov érdeklődött Strausz ötlete iránt, ugyanis többször felkérte Blaszkovot, gyűjtsön adatokat a Kossuth-emigrációról és annak a sumeni lakosság életmódjára gyakorolt hatásáról. Ezt követően Blaszkov éveken át szorgalmasan dolgozott a feladaton és tájékoztatta Sismanovot eredményeiről. Így egy Sismanovnak írt dátum nélküli (nagy valószínűséggel 1892-re tehető) leveléhez hozzácsatolta az Emigránsokra vonatkozó Sumenben Blaszkov által összegyűjtött adatok c. kéziratát.¹¹ 1902-ben a következőt írja Sismanovnak: „Mostani kutatásaim megerősítik a korábbi, magyarokról szóló információimat, hogy megváltoztatták [értsd: europaizálták] a sumeni nők ruházatát, akiknek a külseje akkoriban el volt törökösödve.”¹²

Ezenkívül Thaly Kálmán – a Rákóczi-korral foglalkozó történész – ösztönzésére Strausz Adolf a 17. és 18. századi magyar–bolgár történeti kapcsolatok forrásai iránt érdeklődött. Pontosabban Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc környezetéből való magyar emigránsok balkáni missziói után kutatott.¹³ Az utóbbi iratok Pozsonyban lévén, Strausz Sismanovon keresztül a bolgár oktatásügyi minisztérium támogatását kérte 1891 novemberében.¹⁴

Strauszt komolyan foglalkoztatta az a gondolat, hogy megszervezze a bolgár történelem oszmán-török korszaka levéltári anyagának feltárását. Az 1880-as évek végén ugyanis Vámbéry Árminnak, a hírneves turkológusnak sikerült engedélyt kapnia a török szultántól, hogy a Magyar Tudományos Akadémia által küldött bizottság a konstantinápolyi levéltárakban kutasson. Példáját követve Strausz szeretett volna hasonló engedélyt szereznie „a szófiai és vidini iratokat” tartalmazó „láda” átvizsgálására. Úgy képzelte, hogy magával viszi Kunos Ignác nyelvész-barátját, szintén a Keleti Kereskedelmi Akadémia tanárát, aki a török nyelvű iratok megértésében, Dimitrov Mihail tanár pedig esetleges bolgár nyelvű iratok felkutatásában segített volna.¹⁵ Ebben az ügyben 1893 júliusában Strausz kérte Sztambulov miniszterelnök hozzájárulását a Bolgár Tudományos Akadémia ajánlóleveléhez és valamelyik bolgár bank hitelezéséhez.¹⁶

Strausz Adolf később is foglalkozott bolgár történeti források felkutatásával. Rendelkezésünkre áll egy olyan levele, amely szerint Sismanov kérésére felkereste Szentkláray Jenő szerzetes-történészt azzal kapcsolatban, milyen iratok találhatók „a bolgár emigrációról” a bécsi Staatsarchivban.¹⁷ Mivel akkor Szentkláray a dél-magyarországi letelepedések történetével foglalkozott, arra lehet következtetni – részletesebb adatok hiányában –, hogy itt az 1855. évi csiprovci törökellenes felkelés után menekülő és a Bánságban letelepülő katolikus bolgárokról van szó. Az említett levélből megtudjuk: Szentkláray sok „aktát” talált a Staatsarchivban, amelyet bolgár szempontból nagyon fontosnak tartott, és ezért javasolta ezek lemásolását s felajánlotta segítségét bolgár nyelvű kiadásukhoz.

Strausz Adolf általam megvizsgált levelezése tanúsítja, hogy az 1890-es évek elején a magyar pozitivista történetírás szellemében ő volt, aki a bolgár– magyar történeti kapcsolatok rendszeres kutatását, forrásanyaga felderítését célul tűzte, és ő volt az első, aki kezdeményezte az oszmán fennhatóság kori bolgár történelem török és bécsi levéltárakban megőrződött forrásainak feltárását.

Györffy István és a bolgár tárgyi néprajz fejlődése

A 19. század végén azonban nem koronázott siker minden magyar részről jelentkező, a bulgáriai kulturális életben való részvételre irányuló törekvést. Csak egy példát említünk: 1895 márciusában Jankó János néprajzos, a modern magyar muzeológia megalapítója kérte – nemcsak Strausz Adolfon keresztül,¹⁸ de személyesen is¹⁹ – a befolyásos Sismanov professzor hozzájárulását a szófiai néprajzi múzeumban való elhelyezkedéshez. „Ifjúságom, egész munkaképességemet és összes energiámat, a [néprajzi] tárgyak iránti szeretetemet a bolgár nemzeti tudománynak szentelném” – írja Jankó, hangsúlyozva felhalmozódott nagy tapasztalatát és személyes indíttatású szándékát.²⁰

Az első bolgár szakképzett néprajzos, Vakarelszki Hriszto, aki Györffy István és Bátky Zsigmond tanítványa volt, kamatoztatta a két kiváló magyar tudóstól tanultakat a bolgár néprajz intézményes megszervezésében és meghonosította kutatási és interpretációs módszereiket a bolgár népi kultúra tanulmányozásában. Együttműködésüket, amelyre az 1930-as évek elején került sor, az tette lehetővé, hogy Györffy nagyon jól ismerte a bolgár és a bulgáriai kisebbségek hagyományos kultúráját.

A 20. század második évtizedében Györffy István aktív terepmunkát végzett Bulgáriában a Keleti Kereskedelmi Akadémia Keleti Múzeumának megszervezése érdekében. Kutatásai a magyar anyagi kultúra keleti hagyományaira irányultak, különösen annak a honfoglalás előtti időktől megőrződött bolgár-török elemeire.

Véleménye szerint a magyarok bolgár-török hagyatékának legbiztosabb forrásanyagai a tárgyak – formájuk, elnevezésük, történetük.²¹ Györffy érdeklődési köre meghatározta bulgáriai terepmunkájának célját: anyagot gyűjteni és kutatni, ám nemcsak a bolgárok hagyományos anyagi kultúráját, de az ott élő tatárokét, törökökét is. Ahogy a M. Kir. Keleti Kereskedelmi Akadémia jelentéseiben megjelent rövid ismertetéseiből kiderül, 1911-ben és 1913-ban a Duna vidéki tatároknál gyűjtött, és 200 szőttest hozott a Keleti Múzeumnak.²² Egy, a Magyar Nemzeti Múzeumnak írt beszámolójában arról tudósít, hogy 1912-ben a Néprajzi osztálynak 57 tárgyat szerzett Dobrudzsából, a Keleti Múzeumnak pedig 78-at Plovdivból és Konstantinápolyból.²³ Györffy 1916-ban Dobrudzsában (Deliorman vidéken) végzett terepmunkájából maradt egy gazdag, több mint 450 darabból álló fényképgyűjtemény,²⁴ amely rögzítette az ottani bolgár, török és cigány lakosság anyagi kultúrájának szinte minden oldalát.

Vakarelszki és Györffy 1929. június első felében találkoztak először Szófiában, amikor Györffy több év után ismét tanulmányúton volt Bulgáriában. Beszámolójában²⁵ megemlíti, hogy két feladata volt: Egyrészt megvizsgálni a bolgár néprajzi múzeumok anyagát és kiválasztani, mely régiók alkalmasak rendszeres gyűjtésekre, másrészt tájékozódni, vannak-e lehetőségek néprajzi expedíció megszervezésére. Györffynek ugyanis az volt az elképzelése, hogy kidolgozza a bulgáriai terepmunka egész programját, amelyben bolgár néprajzosok is részt vehettek volna. Szófiai látogatásakor a helyi Néprajzi Múzeum fiatal, gyakorló kutatója, Vakarelszki Hriszto fejtette ki előtte kívánságát arra vonatkozóan, hogy a bolgár és a magyar népi kultúra közös vonásait szeretné kutatni.²⁶ Figyelembe véve Vakarelszki kizárólag tárgyi néprajz iránti érdeklődését, Györffy meghívta Budapestre. Így 1931 elején a fiatal bolgár tudós a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi osztályára került, ahol fél éven keresztül lehetősége volt tanulmányozni a magyar népi kultúrát és magyar kollégái munkáit.

Vakarelszki budapesti tartózkodásának tudományos eredményeiről tanúskodnak az 1970-es években írt visszaemlékezései.²⁷ Célja „a magyar életmódban és anyagi kultúrában fellelhető régi szláv, pontosabban bolgár hatásokat és maradványokat kutatni”.²⁸ Először Bátky Zsigmond szakmai vezetése alatt áttanulmányozta az általa vezetett Néprajzi osztály anyagát. De Vakarelszki leginkább Györffy mellett dolgozott, rendszeresen hallgatta előadásait és részt vett szemináriumain. A gyűjtés módszereit is elsajátította, többször járt vele vidékre (többek között Debrecenbe, Szentesre, Kiskunfélegyházára) néprajzi anyagot gyűjteni. Egy múzeum megszervezésének problémáival pedig a múzeumi tanács ülésein ismerkedett meg. „Györffy professzornál tanultam meg, hogy egy népnek nemcsak a kultúráját kell tanulmányozni, de ethnogenezisét és kultúrtörténeti fejlődését is... Mint a Szófiai Néprajzi Múzeum igazgatója igyekeztem alkalmazni Bátky dr. tapasztalatát... Később mint a Bolgár Néptudományi Társulat alapítója és vezetője (1938–1954) az ő szervezési formáját követtem...”²⁹ – foglalja össze Vakarelszki Hriszto budapesti tartózkodásának eredményeit a bolgár néprajztudomány fejlődése számára.

Bartók Béla és a bolgár népzenekutatás megszervezése

Az 1930-as évek közepén kimutatható Bartók Béla zeneszerző és zenetudós hatása a bolgár népzenekutatás megszervezésére, mely főként a bolgár népzene iránti érdeklődésének köszönhető, és szoros kapcsolatban áll a balkáni és általában a keleti népzene kutatásaival. A keleti népzenében Bartók a magyar párhuzamokat kereste, hogy feltárja a magyar népdal gyökereit és megállapítsa a benne lévő későbbi rétegeket. Bartók nemcsak úttörő gyűjtési munkát végzett a románok, szlovének és délszlávok között, hanem a népzene interpretációjának új módszerét vezette be, amely a dallam és szöveg közötti mély viszonyon alapszik, és regionális, valamint nyelvjárási különbségek részletes elemzését foglalja magában.³⁰ Ebben az értelemben Bartókot „a balkáni és kelet-európai népzenetudomány megalapítójának” tekintik.³¹

Bartók Béla első közvetlen találkozása a bolgár népdallal 1912 márciusában történt, amikor Vingán fonográfon vette fel az ottani szerbek és bolgárok népdalait.³² Ezek a felvételek különösen értékes források a bolgár népzenekutatás számára, mivel ezek az első rögzített bolgár paraszti dallamok. Amikor az 1930-as évek elején elkezdte feldolgozni az 1906 és 1918 között Kodály Zoltánnal együtt összegyűjtött óriási anyagát, mégpedig párhuzamosan a magyart és a kelet-európait, Bartók felfedezte az ún. „bolgár ritmust”. Ez egy túl rövid ritmikus sajátosságokkal rendelkező aszimmetrikus ritmus, amely a bolgár népzenében a leggyakoribb, de ahogy Bartók későbbi kutatásai megmutatták, jellemző Romániában, Törökországban, Turkesztánban is.³³

A bolgár ritmus hipotézisével kapcsolatban Bartók rendszeres levelezést folytatott Kacarova Rajna fiatal bolgár muzikológussal. Kacarova jól ismerte Bartók elméleti munkáit, főleg idegen nyelvű kiadásai alapján. A Melodien der rumanischen Colinde c. könyvét és La musique populaire des hongrois et des peuples voisins c. tanulmányát a Szófiai Nemzeti Néprajzi Múzeum közleményeiben ismertette meg a bolgár szakértőkkel.³⁴ Az 1935. szeptember 26-án Bartóknak írt levelében pedig Kacarova megemlíti, hogy román karácsonyi énekei (kolindák) nagyon hasznosak voltak számára, mivel éppen akkor egy ilyen bolgár kiadványon dolgozott.³⁵

A 1930-as évek eleje fontos szervezési időszak volt nemcsak a magyar népzenekutatási mozgalomban, hanem a bolgárban is. Magyarországon 1936-ban Bartók kezdeményezésére kezdték meg az első magyar népzenét tartalmazó lemezek készítését. 1937–38-ban pedig Bartók személyesen vette fel a Magyar Rádió néprajzi sorozatának zenei anyagát. Bartók és Kacarova 1936–37-ből való levelezése adatokat tartalmaz arról, hogyan alkalmazták Bartók tapasztalatát a bolgár népzenekutatásban.

A bolgár népzenekutatók felé Kacarova közvetítette Bartók javaslatait, milyen módon tudnák finanszírozni kutatásaikat. Az 1936. február 6-i levelében³⁶ a magyar zenetudós a következő három lehetőséget javasolja: 1) szerződést kötni a rádióval: a rádió az előfizetési díj néhány százalékát félreteszi a népzenekutatás támogatására, amely összeg az előfizetők számának gyarapodásával együtt növekedni fog; 2) együttműködni a Bolgár Zeneszerzők Szövetségével; figyelmükbe ajánlotta a Brailou által megszervezett Román Zeneszerzők Szövetségének tapasztalatát; 3) tartalékoltatni bizonyos részt az állami finanszírozásból, amelyet a bolgár népzene kiadására használnának, úgy, hogy a jövőben csak az ismeretlen dallamokat adják ki, a maradék pénzt pedig fonográfokra fordítsák.

Bartók Béla tanácsot adott bolgár kollégáinak, milyen módon érdemes felvenni az első lemezeket. „Feltétlenül szükséges, hogy a felvételre kerülő népzenei példák jól legyenek kiválogatva, a legjellemzőbb zenei típusok dallamai gondosan legyenek megrendezve, ne kerüljenek be a hivalkodó és deformált dallamok” – írja Bartók 1936 májusában.³⁷ Kacarova Rajna Bartók februári levelére adott válaszából³⁸ kitűnik, hogy eredményesen tárgyalt a rádióval, és megállapodás született egy német céggel bolgár parasztzenét tartalmazó lemezek kiadására is.

Valószínűleg Bartók szakértői véleményt adott arra vonatkozóan is, milyen típusú fonográfot vásároljanak népzenekutatóink a bolgár oktatásügyi minisztérium költségén. Erre következtethetünk Kacarova 1937. július 15-i, utolsó ránk maradt leveléből, amelyben írja: „Ajánlották nekünk azt a készüléktípust, amelyet... Münchenben használnak... ők előnyben részesítik a rögzített készüléket, de a bolgár körülményeknek jobban megfelelne a ‘Reiss’. A távoli falvakban, ahol a dallamokat felvesszük, nincs villany. Persze legjobb volna, ha mind a két készülék lenne nekünk, de az elején egy is elég lesz, amely az itteni körülményeknek megfelelne, és a legmodernebb is. Nem hiszem, hogy a hengerek praktikusabbak. Várom bölcs tanácsát.”³⁹ Feltehető, hogy a magyar zenetudós meg is adta, bár eddig még nem bukkantunk rá válaszára.

Magyar botanikusok és zoológusok a bolgár biológia fejlődésében

A magyar tudósok sokoldalú, hosszantartó és legeredményesebb hatása a bolgár növénytan és rovartan kialakulásában mutatkozott meg. Ez azért volt lehetséges, mert a magyar természetkutatók nagyon jól ismerték Bulgária növény- és állatvilágát, ennek első kutatói közé tartoztak. Az európai tudósok viszonylag későn – csak a 18. század végén – kezdtek el ismerkedni a Balkán-félsziget természetvilágával a nagy távolság és az utazási nehézségek miatt. A 19. század közepe táján, amikor a Budapesti Természettudományi Múzeum gyűjteménye kialakulóban volt, a magyar kutatók felfigyeltek a Balkán-félsziget és ezen belül Bulgária flórájára és faunájára; ugyanis a régió közel volt Magyarországhoz és mivel nem volt kutatva, nagy lehetőségeket nyújtott számukra. A 19. században több expedíciót szerveztek Bulgáriában: Frivaldszky Imre négyet (1833–1846), Jankó Viktor kettőt (1871, 1872), Wagner János kettőt (1892, 1893). Így amíg az úttörők – angolok és franciák – inkább Kelet-Bulgáriát látogatták meg, az ország belsejébe először a magyarok jutottak el.⁴⁰ A két világháború közötti korszakban a magyar természetkutatók folytatták a 19. századi expedíció-hagyományt, és a budapesti Természettudományi Múzeum gyűjteményét bolgár anyaggal gazdagították. Akkoriban kutatási céllal jártak Bulgáriában Bíró Lajos (1928) és Szilády Zoltán (1928–1929) zoológusok, Szatala Ödön (1928), Jávorka Sándor (1939), Pénzes Antal (1929, 1935–1936) botanikusok.

Tudásukkal ők segítséget tudtak nyújtani a bolgár botanika és zoológia megalapozóinak országuk flóra- és faunafajtáinak meghatározásában és regisztrálásában. A zoológusok közül levelező kapcsolatban voltak Joakimov Dimitar és Horváth Géza, a bolgár és magyar entomológia megalapozói (15 db levél 1902 és 1920 között), Buresch Iván, a Szófiai Cári Természettudományi Intézet igazgatója Csíki Ernővel, a Magyar Nemzeti Múzeum Állattani osztályának vezetőjével (1 db 1924-ből) és Filárszky Nándorral, a Növénytani osztály vezetőjével (1 db 1927-ből), Dégen Árpáddal (8 db, 1927–1933), a botanikusok közül pedig Dégen Árpád Petkov Sztefannal (1 db, 1914), Jordanov Dakival (2 db, 1929–1930), Urumov Ivánnal (7 db, 1913–1933) és Urumov Iván Filárszky Nándorral (8 db, 1918–1927), Jávorka Sándorral (3 db, 1915–1921).⁴¹ A bolgár és a magyar biológusok levelezése elsősorban a tudományos eszmecsere rendszerét tárja fel: a 19. század végétől kezdve évtizedeken át a bolgárok küldtek Magyarországra különböző növényeket és rovarokat, hogy magyar kollégáik határozzák meg ezek fajtáit, vagy csak ellenőrizzék a Bulgáriában már meghatározottakat, esetleg írják le ezeket. Legtöbbször duplikátumokat küldtek, amelyek ezután Budapesten maradtak a Természettudományi Múzeum gyűjteményének bővítésére.

A rendelkezésünkre álló gazdag levelezés bőven tartalmaz adatokat arra, hogy a magyar botanikusok és zoológusok melyik bolgár tudósnak milyen fajtákat határoztak meg vagy ellenőriztek. Így Urumov Iván, Drjanovszki Alexander és Jordanov Daki gombáit Filárszky Nándor, Jávorka Sándor é Dégen Árpád elemezték, Urumov rózsáival Dégen foglalkozott, Centaurea-ival viszont Wagner, Joakimov hemipteráin Horváth Géza dolgozott. A coleopterákkal kapcsolatban szakmai tanácsokkal Csíki Ernő segített Joakimovnak és Bureschnek. Ami a küldemények mennyiségét illeti, egy példát említünk: 1918 közepe táján csak Urumov 2000 példány gombát küldött meghatározásra „az új bolgár földekről”.⁴² A levelek azonban ritkán tartalmazzák, Bulgária melyik részéről származnak a példányok. Tudjuk például, hogy voltak köztük karlovoi, Balkán-hegyi és délnyugat-bulgáriai gombák, kelet-thrákiai növényfajták.

A bolgár és magyar biológusok együttműködésének köszönhetően nagyon pontosan fel vannak dolgozva a legproblémásabb bulgáriai flóranemek. A feltárt új fajták többségét magyar szakmai lapokban ismertették.⁴³ A közös erőfeszítéseket sok növény- és rovarfajta elnevezése tükrözi. A bolgár tudomány és a bolgár–magyar kulturális kapcsolatok fejlesztésében való érdemekért III. Borisz cár kitüntette katonatiszti kereszttel Csíki Ernőt 1927-ben⁴⁴ és Szilády Zoltánt 1932-ben⁴⁵.

A személyes iratok elszórtan tartalmaznak adatokat a bolgár kulturális intézmények kialakításában közreműködött magyar tudósokról. E tekintetben értékes forrásnak számít Dégen Árpád 1911. november 30-án Ferdinánd cárnak írt levélfogalmazványa,⁴⁶ amelyben részletesen leírja a Szófiai Természettudományi Múzeum herbáriumának megszervezését. A levél Urumov Iván 1911. évi magyarországi kiküldetésének körülményeit tartalmazza. Akkor Urumov, a természettudományok iránt erősen vonzódó Ferdinánd cár megbízásából Budapestre utazott, hogy megismerkedjen a magyar botanikusok tapasztalataival, és segítségükkel az uralkodó privát múzeumában megrendezendő herbárium tervét elkészítse.

Ebben az időben Dégen már a Balkán flórájának legjobb szakértői közé tartozott. (Magának Dégennek is nagy herbáriuma volt, amelyből szeretett volna Dégen-múzeumot alapítani, és amely a kelet-európai növénytani kutatások központjává vált volna.) Ferdinánd cárnak írt levelében Dégen megfogalmazza véleményét az uralkodó kezdeményezéséről. „Urumov tanár úr személyében Felséged választása oly méltó férfiúra talált, aki nemcsak az eddigi tudományos tevékenységével, de találkozásunk idejében tanúsított mély lelkesedésével is bebizonyította, hogy ő a legalkalmasabb arra a feladatra, amellyel Felséged meghatalmazta. Ha sikerül Önnek még néhány oly fiatal embert mellette kinevezni, aki szintén vágyódna a gyönyörű növényvilág után, akkor az új herbárium biztosan gyorsan fejlődne és a Balkán-félsziget növénytani kutatásai központjává válna.”⁴⁷ Dégen közölte Urumovval számos külföldi utazása során szerzett benyomásait hasonló európai növénytani gyűjteményekről, feltárta előtte a bolgár herbárium megrendezésének különböző lehetőségeit. A leendő teremnek megfelelően kiválasztották a legalkalmasabb berendezést, és ezzel kapcsolatos javaslatukat egy húszoldalas „memorandum”-ban foglalták össze.⁴⁸ Ebben a szerzők fő vonásokban bemutatták tervüket: a gyűjtemény terjedelme (növényfajták és földrajzi régiók szerint), a gombák preparálása, a herbárium kiállítása, konzerválása, tudományos és műszaki megoldásai kérdéskörökben.

A fentiekben személyes iratok, levelezések alapján bemutattuk néhány kiemelkedő magyar tudós szerepét különböző bolgár tudományágak fejlődésében. Hozzátesszük még azt is, hogy bolgár vonatkozású munkáik idegen nyelvű kiadványaival ők népszerűsítették a bolgár kultúrát Nyugat-Európában. Elég csak Strausz Adolf nevét említeni, aki német nyelvű könyveivel⁴⁹ a múlt század végén Nyugat-Európa elé tárta a bolgár népköltészet belső értékeit, és Bartók Béla nevét idézni, aki a „bolgár ritmuson” keresztül összekötötte népzenénket az európai és a világzenei kultúrával.⁵⁰ Másrészt a magyar tudósok népszerűsítették a bolgár tudomány eredményeit Magyarországon kiadott idegen nyelvű kiadványok révén. Így Alföldi A. és Fehér Géza közreműködésének köszönhető⁵¹ Kacarov Gavril A trák lovasisten emlékei Bulgáriában című monumentális munkája 1938-as német nyelvű kiadása a Dissertationes Pannonicae sorozatban, amellyel az európai tudományos közönség számára hozzáférhetővé váltak a trák Hérosz valamennyi, addig ismert emlékei.

A hely szűkössége miatt azonban tanulmányomban nem térhettem ki Fehér Gézára, Az ősbolgárok ruházata és fegyverzete” (Szófia 1939, bolgárul) c. munka szerzőjére, Moravcsik Gyulára, a Byzantinoturcica (I–II., Bp. 1942–43) szerzőjére, Gombocz Zoltánra, a Die Bulgarisch-turkischen Lehnwörter in der Ungarische Sprache (Bp. 1912) c. munka írójára, akik könyveiken keresztül szintén hatással voltak a bolgár tudományra, bár ez személyes irataik alapján kevésbé dokumentálható. A téma további feldolgozása egy ilyen jellegű kutatással lenne folytatandó.

Jegyzetek

Róna József: Egy magyar művész élete. (Regényes önéletrajz) Bp. 1929. II. köt. 625.

Balkán füzetek. Sorozatszerk.: Drucker-Boross György. Bp. 1943. 14.

Strausz Adolf: Bolgár népköltési gyűjtemény (I–II. köt., Bp. 1892), Bolgár néphit (Bp. 1897).

NA–BAN. (A Bolgár Tudományos Akadémia levéltára.) f. 11. k. 3. a. e. 1713. l. 13, 14, 16, 19, a. e. 1715. l. 25. (németül)

NA–BAN. f. 19. k. op. 1. a. e. 966. l. 4.

Róna J., op. cit., 625. e. (franciául)

Sismanov Iván (1862–1928): akkoriban a bolgár oktatásügyi minisztérium „Népi szellemi alkotások, tudomány és irodalom gyűjteménye” (Szbornik za narodni umotvorenija, nauka i knizsnina) c. 1899-től megjelenő legtekintélyesebb kiadványának megalapozója és szerkesztője.

Adolf Strausz: Aus der Geschichte der Emigration. Beilage des Pester Lloyd. Zur Nr 87 (29. III. 1891).

NA–BAN. f. 11 k. op. 3. a. e. 1713. l. 19.

NA–BAN. f. 11. k. op. 3. a. e. 154, a. e. 155.

„Szvedenija za emigranite, sz?brani v Sumen ot Ilija Vl?szkov”. Közzétette Mijatev P.: Emlékek a magyar emigráció bulgáriai tartózkodásáról a múlt század közepén cím alatt. (P. Mijatev: Szpomeni za prebivavaneto na ungarszkaja emigracija v Bålgarija prez szredata na minalija vek. BAN. Arhiven insztitut., Sism. P. 13. sz. 316–324.

Op. cit., 324.

NA–BAN. f. 11 k. op. 3. a. e. 1713. l. 13–14.

NA–BAN. f. 11 k. op. 3. a. e. 1713. l. 16.

NA–BAN. f. 19 k. op. 1. a. e. 966. l. 4.

Ibid.

NA–BAN. f. 11 k. op. 3. a. e. 1715. l. 25.

NA–BAN. f. 11 k. op. 3. a. e. 1714. l. 17.

NA–BAN. f. 11 k. op. 3. a. e. 1741. l. 1–2.

Ibid.

Emlékezés Györffy Istvánra. Ethnográfia 1984. 558–576; Szilágyi M.: Györffy I. tevékenysége a Néprajzi Múzeumban. Ethnográfia 1984. 577–593.

Keleti Múzeum. A M. Kir. Keleti Kereskedelmi Akadémia jelentései az 1911-iki tanévről. Bp. 1911. 71–91.; Keleti Múzeum... az 1913-iki tanévről. Bp. 1913. 62–63.

Néprajzi Múzeum. Irattár, 88/1913. sz. f. 5, 9.

Néprajzi Múzeum. Fotoarchivum. F 194 717–194 995, F 195 012–195 259, F 233 017–233 101.

Néprajzi Múzeum. Irattár. 98/1929.

MTA. Néprajzi Kutatóintézet adattára. 1572. 2–3. (németül).

Meine Erinnerungen über die drei koryphaen der ungarischen Ethnographie in Budapest im Jahre 1931. (MTA. Néprajzi Kutatóintézet adattára. 1572); Vakarelszki. H.: Emlékezés Györffy Istvánra, Bátky Zsigmondra és Visky Károlyra. Ethnográfia 1974. 193–194.

Dr. Vakarelszki H.: Emlékezés dr. Ecsedi Istvánra, a debreceni Déri Múzeum volt igazgatójára. In: Bolgár tanulmányok. II. Debrecen 1975. (Hajdú-Bihar megyei múzeumok közleménye 29. sz.) 15.

MTA. Néprajzi Kutatóintézet adattára. 1572. 5, 13.; Vakarelszki H.: Emlékezés..., Ethnográfia 1974, 193.

Dzsudzsev, Szt.: Bartók B. a balkáni és keleti népzenetudomány úttörője. In: Magyar zene. 1971. N 4. 352–358.

Ibid.; Lampert, V.: Bartók B. és a délszláv folklór. Szomszédság és közösség, Bp. 1971. 497.

Ifj. Bartók B.: Bartók B. családi levelei. Bp. 1981. 218.; Bartók B.: Musique paysanne serbe (N 1–21) et bulgare (N 22–28). Bp. 1935.

Bartók B.: Az ún. bolgár ritmusról. In: Énekszó. 1938. No 6. 537–554.

Izvesztija na Narodnija etnografszki muzej v Szofija, 1935. sz. 176–178, 1939, sz. 232–235.

Documenta Bartókiana. Hf. 4. Bp. 1970. 165–167.

Op. cit., 168–169.

Op. cit., 170–171.

Op. cit., 169–170.

Op. cit., 171.

Sztefanov, B.: Isztoricseszki pregled na izszledvanijata v?rhu florata v B?lgarija. In: B: Izvesztija na Parszkite prirodonaucsni insztitut. Sz. 1930. kn. III. sz. 61.

MTM. (Magyar Természettudományi Múzeum). Tört. tud. Gyűjt. Joakimov Dimitar levelei Horváth Gézához, Buresch Iván levelei Csíki Ernőhöz, Filárszky Nándorhoz és Dégen Árpádhoz., Dégen Árpád levelezése Petkov Sztefannal, Joakimov Dakival és Urumov Ivánnal, Urumov Iván levelei Filárszky Nándorhoz és Dégen Árpádhoz.

MTM. Tört. tud. Gyűjt. Urumov levelei Filárszkyhoz, 1918. május 10, 1920. febr. 11.

Dégen Árpád: Megjegyzések néhány keleti növényfajról. In: Magyar botanikai lapok. 1911–1934; Urumov Ivan: Centaureae novae Bulgaricae. In: Magyar botanikai lapok. 1907, Novitaten aus der flora Bulgaren – Magyar botanikai lapok. 1911, Hierarcia nova Bulgarica additis Centaureis nonnulus novis. – Magyar botanikai lapok, 1914, Plantae bulgaricae nonnulae novae ac rariores. – Magyar botanikai lapok. 1926; Davidoff B.: Plantae novae Bulgaricae. – Magyar botanikai lapok. 1905; Jávorka S.: Addimenta nonnula ad floram Bulgaricum. – Magyar botanikai lapok, 1918.

MTM. Tört. tud. Gyűjt. III. Borisz bolgár cár oklevele Csíki Ernő részére.

MTM. Tört. tud. Gyűjt. Szilády Zoltán rendviselési engedélye

MTM. Tört. tud. Gyűjt. Dégen Árpád levele Ferdinánd bolgár cárhoz.

Ibid.

Memorandum zur Errichtung eines Herbarium Privat Museum Seind Majestät zu Sofia von dr. Arpad von Degen, Director den R. ung. Samentenkulturs Staten, Privatdocenten a.s. ung. Universität in Bp. und Prof. Ivan K. Urumov (Sofia).

Adolf Strausz: Bulgarische Volksdichtunge (Wien–Leipzig 1895), Die Bulgaren. Ethnographischen Studien (Leipzig 1898).

Béla Bartók: Some Problems of Folk Musik Research in Eastern Europe. In: B. Suchov: Bartók Essays. London. 1976. p. 173–192.

NA–BAN. f. 28 k. op. 1. a. e. 110. l. 1–31, a. e. 343. l. 1.

PENKA PEJKOVSKA: Ungarische Intellektuelle und die Entwicklung der bulgarischen Kultur der Neuzeit

In ihrer Studie geht die Autorin auf die Organisation des kulturellen (wissenschaftlichen, bildungs-wissenschaftlichen) Lebens im nach dem russisch-türkischen Krieg 1877/78 unabhängig werdenden Bulgarien und die diesbezügliche Mitwirkung der hierbei – neben den russischen, österreichischen und tschechischen Intellektuellen – eine bedeutende Rolle spielenden ungarischen Wissenschaftler ein, als Quelle dazu ihren persönlichen Briefwechsel nutzend.

Auf dem Gebiet der Geschichtswissenschaft z.B. hat in den 90-er Jahren des vergangenen Jahrhunderts Adolf Strausz viel im Interesse der Erkundung von Quellenmaterial über bulgarisch-ungarische Beziehungen oder auch von Dokumenten in türkischen und Wiener Archiven zur Geschichte Bulgariens unter türkischer Oberhoheit getan. Die hervorragenden ungarischen Ethnographen István Györffy und Zsigmond Bátky wiederum haben eine entscheidende Rolle bei der Aufstellung von Institutionen der bulgarischen Ethnographie, der Ausarbeitung von Methoden der Forschung und Interpretation gespielt. Béla Bartók stand an der Wiege der bulgarischen Volksmusikforschung und ungarische Botaniker, wie Lajos Bíró, Zoltán Szilády, Árpád Dégen, sowie Zoologen, so Ödön Szatala, Sándor Jávorka, Antal Pénzes, Ernő Csíki, Nándor Filárszky, haben sich an der Bestimmung der Flora und Fauna des Balkan beteiligt.

Begegnungen02_Nyerges

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:55–56.

NYERGES LÁSZLÓ

A világhír felé

Nyilvánvaló, hogy Molnár komédiáinak külföldi sorsát külön tanácskozáson lenne érdemes vizsgálni. Egy komédiával, Az ördöggel azért tennék kivételt, mert olaszországi bemutatójának jelentősége messze túlmutat egyetlen magyar színmű külföldi színpadi bemutatkozásán.

Ermete Zacconi, a századforduló Európa-szerte ismert olasz, verista színésze 1907 áprilisában Pesten járt és a Vígszínházban részt vett Az ördög bemutatóján. Mivel tetszett neki a darab és Hegedűs Gyula alakítása is, a napok alatt elkészíttetett nyersfordítást magával vitte és 1908 januárjában, a torinói Teatro Carignanoban színre is vitte. Az előadás nagy sikert aratott. A korabeli kritika „commedia straordinaria” minősítéssel ismertette a darabot, amelyben a szerzői fantázia egy egészen eredeti figurát, az ördögét állította a szerelmi háromszög témáját tárgyaló komédia cselekményének középpontjába. A férfi és a nő kapcsolatát érintő, paradox, szellemes dialógusok, az élet problémái feletti ironizálás és az Ördög pszichológiai manipulációi megtették a hatást. Zacconi színes, mértéktartó és elmélyült alakítást nyújtott. A kritika szerint minden szavában benne volt a figura kettőssége, pontosabban: nem volt sem közönséges ördög, sem mindennapi ember, a látszat és valóság mezsgyéjén haladt előre kitűzött célja, a festő és az úriasszony összeboronálása felé. A virtuóz szerep Zacconit sokáig foglalkoztatta és hosszú ideig játszotta. Dél-amerikai vendégszereplése során, 1913-ban Rio de Janeiroban így indította el a nemzetközi hírnév felé. Ezzel áttört a bécsi színházi front, a magyar darabok előtt közvetlen út nyílott a külföld felé. Érdemes itt arra figyelmeztetni, hogy a magyar szerzők és darabjaik külföldi térfoglalásának kiindulópontja a Vígszínház, és hogy a modern magyar drámairodalom a Vígszínház színpadán szabadult fel a bécsi színházi fennhatóság alól. A színház körül csoportosult szerzők közül, Molnáron kívül, Bródy Sándor, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc és más szerzők művei kerültek külföldi színpadokra. Az ördög torinói bemutatóját követően megnőtt az érdeklődés a magyar színműirodalom iránt. Ettől kezdve a magyar színházi premierek, de kivált a Molnár-újdonságok bemutatói Budapestre vonzották a távoli országok színigazgatóit, fordítóit.

Az ördög torinói bemutatójának előkészületeire és az előadásra maga Molnár Ferenc is szívesen emlékezett. 1930-ban, Karlsbadból (Csehszlovákia) Zacconinak írott levelében hálásan szól arról, hogy Zacconi, „ez a csodálatos művész, az olasz színházművészet büszkesége” elsőként érdeklődött színműírói munkássága iránt és játszotta el felejthetetlenül, a Teatro Carignanoban Az ördög főszerepét. Levelében Molnár megjegyzi, egyetlen kívánsága, hogy lássa őt még egyszer Budapesten fellépni. Kívánsága azonban nem teljesült, Zacconi nem jött többé Budapestre, és néhány év múlva vissza is vonult a színpadtól.

LÁSZLÓ NYERGES: Auf dem Wege zum Weltruhm

Geht kurz auf die erste Station des Weges zum Weltruhm ein, die italienische Aufführung des Werkes Der Teufel. Die vom italienischen Schauspieler Zacconi inszenierte Vorstellung im Jahre 1908 hat für Molnár den Ausgangspunkt seiner internationalen Karriere bedeutet und die Aufmerksamkeit des Auslands auf ungarische Schauspiele gelenkt.

Begegnungen02_Nemeskurty

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:9–12.

NEMESKÜRTY ISTVÁN

Egy száműzött magyar klasszikus

Egy nagy New York-i kiadó 1928-ban közreadta Molnár Ferenc színműveit, David Belasco előszavával. Belasco, A pillangókisasszony és A Nyugat leánya szerzője Amerika legjelentősebb színházi vállalkozója volt akkor. Tizenkét Molnár-darabot mutatott be Amerika-szerte; Az ördögöt csak New Yorkban egyszerre négy különböző színházban játszották. Belasco előszavának utolsó mondata: „Molnár Ferenc napjaink egyik legjelentősebb kortárs drámaírója.”

Magyar írónak ekkora világsikere sem addig, sem azóta nem volt.

Kétségtelen, hogy Molnár a magyar irodalom klasszikusa. Ehhez képest itthoni sorsa érthetetlenül mostoha. Talán az említett amerikai Molnár-drámakötet kísérő tanulmányának szerzője: Louis Rittenberg tapintott rá ennek okára: „Molnar’s own colleagues viewed his mounting popularity with alarm... Fraternal feeling is not particularly strong among Hungarian authors... However Molnár opened the foreign gates to many other Hungarian writers”. (XIII. lap.) („Molnár kollégái rémülten figyelték növekvő népszerűségét... A felebaráti érzelmek nem valami erősek a magyar írók között... Pedig Molnár nyitott kaput külföldön sok más magyar írónak.”)

Ahhoz képest, hogy Molnár Ferencet 1935-ben a legmagasabb művészi elismeréssel, a Corvin-koszorúval tüntette ki a magyar kormány, írótársai, kritikusok, irodalomtörténészek irányzatoktól függetlenül csepülték; Szerb Antal „Az export dráma” című fejezetében kijelenti, hogy „ha művét a színpadtól elvonatkoztatva tekintjük, nem sok marad...” (Magyar irodalomtörténet. Kolozsvár, 1934. II. 216.); Schöpflin Aladár szerint „nem emelkedik témái fölé... az eszközeit biztosan használó színházi ember lefogja a költő szárnyalását... polgári drámaíró, aki csak elmésségével, írói kultúrájával, színpadi ösztönének élénkségével emelkedik ki közönségéből, nem érzelmi életének gazdagságával és gondolkodó elméjének szárnyalásával.” (A magyar irodalom története a XX. században. Bp., 1937. 161.)

De ez még mindig méltatásnak tűnik az 1949 utáni, hivatalos állásfoglaláshoz képest, melyet a „spenót”-nak nevezett akadémiai kiadványban Osvát Béla fogalmazott meg: „Nemcsak gondolati tartóoszlopok hiányoztak drámáiból, hanem az erkölcsi szenvedélyesség, az életnek és a művészetnek korszerű szemlélete is.” (A magyar irodalom története. Bp., 1966. 6. kötet 825.) Osvát még azt is szemére hányja Molnárnak, hogy 1920 után nem üldözte őt a magyar kultuszkormányzat...

Emellett Molnár nem is „csupán” színpadi szerző.

A Tanulók Lapja 1906. évi évfolyamában Gaál Mózes iskolaigazgató, író és szerkesztő kérésére folytatásokban közölt A Pál utcai fiúk (könyv: 1907) a 20. század legjelentősebb ifjúsági regénye, egyszersmind a múlt századvég Magyarországának nagyon is keserű, kritikus és hű képe. Az Egy haditudósító emlékei (1916) a háborús irodalom világviszonylatban egyik legelső és egyik legszínvonalasabb darabja. „Most kell a gondolatot a világ eszmeromhalmazai és frázisburjánzása alól erőszakkal kikaparni” – írja e könyve végén a gondolatszegénységgel vádolt Molnár. (556. lap.)

Andor című regényét (1918) maga Lukács György sietett „ledöfni” a Huszadik Század 1918. novemberi számában, beledugván Molnárt abba a skatulyába, amelyben a mai napig senyved: „Molnár regénye az átlagos pesti ember életének, belső tartalmatlanságának és ürességének szentimentális glorifikálása.”

A zöld huszár (1937) című, önéletrajzi elemekben gazdag regényét egyszerűen észre sem vették. Pedig a maga nemében remeklés.

Ezek után természetes, hogy 1933 utáni, a nemzetiszocializmus diadalára válaszoló hangváltását figyelemre se méltatták. Csoda a hegyek között című misztériumjátékát, a Szent Miklós („Mikulás”)-legenda átköltését a Vígszínház ugyan, évekkel megírása után, 1936-os jubileumára bemutatta, de azt a tényt, hogy ettől kezdve miért fordul figyelme az öreg Pirandellóhoz hasonlóan a keresztény misztika felé, senki sem elemezte – gunyoros legyintéssel tértek fölötte napirendre.

A császár sorsáról, mely színművét a háború után „fiúi ragaszkodással” küldte Budapestre, jelen gyűjteményben olvashatunk. A diktátorok ellen, Napóleon ürügyén írt színműben Rákosiék magukra ismertek...

Nem tudok róla, hogy valaha is komolyan méltatták, vizsgálták, bírálták volna színpadi rendezői képességeit és tevékenységét, pedig Molnárt Reinhardt nevezte zseniális színpadi rendezőnek, aki akkor is maradandót alkotott, ha egyetlen színművet sem ír...

Vannak tehát adósságaink.

Molnár Ferencnek nincs most évfordulója; amikor volt, feledtük, elhallgattuk; 114 éve született, 40 éve halott, 85 éve írta első világsikereit (Az ördög, A Pál utcai fiúk), 52 éve menekült az Amerikai Egyesült Államokba és 46 éve buktatták meg utolsó, itthon bemutatott színművét, A császárt a Vígben.

Ideje törleszteni.

Az Európa Intézet is törleszteni igyekezett 1992. január 30-i konferenciájával. Ennek előadásait kapja most kézhez az Olvasó. Ezúton is köszönjük Piros Ildikónak és Huszti Péternek, hogy a konferencián előadtak egy Molnár-egyfelvonásost.

Mivel jelen kis kötetünk nem több, mint törlesztés, hadd emlékeztessük az olvasót és önmagunkat Molnár Ferenc önvallomására, melyet Éjjeli ápolónő című, 1948 őszén írott, befejezetlen színművében tett: „Az arcomnak olyan a formája, olyan a szájamnak vonala, hogy a mosolyom mindig gúnyosnak tetszik. Ugyanez történt írásaimmal is. Az emberek néhányat félreértettek; nevettek olyan írásomon is, amelyen egyáltalán nem volt mit nevetni. De pénzt kaptam érte, és így gyávaságból hallgattam.” (Útitárs a száműzetésben. Bp. 1958. 339.)

És hogy miért fordult oly tragikusra élete sora, élete végén? Ugyanebben a műben olvashatjuk: „Mindkettőnk esetének ijesztően bölcs magyarázatát minden idők legnagyobb magyar írójának: Pázmány Péter bíborosnak egy latin nyelvű beszédében találtam meg. Pázmány szerint minden emberi lényre ki van róva bizonyos, meghatározott szenvedésmennyiség, és ha valaki hosszú ideig él nagyobb szenvedés nélkül, az élet még nagyobb erővel pótolja azt: tarditatem supplicii gravitate compensat.” (Útitárs a száműzetésben, 55.)

ISTVÁN NEMESKÜRTY: A Hungarian Classic in Exile

In 1928 a major New York publisher published the plays written by Ferenc Molnár with a foreword by David Belasco. The author of Madame Butterfly and The Girl of the Golden West, Belasco was America’s most important theatrical entrepreneur at the time. He put 12 Molnár plays on stage around America; Az Ördög (The Devil) was shown in 4 various theatres in New York alone. The last sentence of Belasco’s foreword: “Ferenc Molnár is one of the most important contemporary playwrights.”

Hungarian writer had never had such success before, or since. It is doubtless that Molnár is a classic of Hungarian literature. Yet, his fate in Hungary is a sorrow one. Perhaps the author of the study published in the afore mentioned Molnár volume, Louis Rittenberg came closest to the truth in saying: “Molnár’s colleagues viewed his mounting popularity with alarm ... Fraternal feeling is not particularly strong among Hungarian authors ... However, Molnár opened the foreign gates to many other Hungarian writers.” (p. XIII.)

Though the Hungarian government awarded Ferenc Molnár with the highest literary honour, the “Corvin-koszorú” in 1935, his fellow writers, the critics and literary historians denounced him regardless of their approach. Antal Szerb says in his chapter entitled “Az export dráma” that “if we consider his work apart from the stage there is hardly anything left...” (Magyar irodalomtörténet – Hungarian literary history. Kolozsvár, 1939. II. p. 216. ; according to Aladár Schöpflin “he does not rise above his subject-matter ... the literary man who is a master of his tools puts the imagination of the poet in fetters ... a bourgeois playwright, who rises above his audience only with his wittiness, his cultured writing, the liveliness of his theatrical instinct and not with the richness of his emotional life and the soaring of his contemplating mind.” (A magyar irodalom története a XX. században – The History of Hungarian Literature in the 20th century. Budapest, 1937 p. 161.)

Yet this is still a eulogy compared to the post 1949 official viewpoint put down by Béla Osváth in a publication of the Academy: “Not only were the intellectual pillars of his drama missing, but also moral passion, the modern aspect of life and art.” (A magyar irodalom története – The History of Hungarian literature, Budapest, 1966 Vol. 6. p. 825.) Osváth even reprimanded Molnár, that he was not persecuted by the Ministry of Culture after 1920...

Molnár is not just a playwright. A Pál utcai fiúk, (The Paul Street Boys) published in the 1906 editions of “Tanulók Lapja” at the request of Mózes Gaál headmaster, writer and editor (Pál utcai fiúk was published in the book form in 1907) is the most significant youth novel of the 20th century and at the same time a rather bitter, critical and faithful portrayal of turn of the century Hungary. The book entitled Egy haditudósító emlékei – Memories of a War Correspondent (1916) is one of the first and highest level pieces of war literature worldwide. “The time has come to dig the world out from under the rubble of ideologies and rampant commonplaces” – says Molnár, who was accused of the lack of ideas, at the end of the book. György Lukács himself hastened to “stab” his 1918 novel entitled Andor (André) in the November edition of the journal “Huszadik Század” putting Molnár into the box in which he is captivated ever since: “Molnár’s novel is the sentimental glorification of the life, the inner emptiness, shallowness of the average Budapest citizen.”

His novel A zöld huszár – The Green Hussar (1937) rich in autobiographical elements simply went unnoticed. Although it is a masterpiece in its own type.

After all this it is quite natural that after 1933 his change of voice answering the triumph of National Socialism was left unnoticed. His adaptation of the legend of Saint Nicholas, the mystery play Csoda a hegyek között – Miracle in the Mountains was shown on the 1936 jubilee of Vígszínház, years after it had been written, but nobody analyzed why he turned towards Christian mysticism like the old Pirandello – it was dismissed scornfully. His play A császár orra – The Nose of the Emperor which he sent to Budapest after the war with “Filial devotion” is discussed by István Karcsai Kulcsár in the present volume. Rákosi, the Hungarian Communist dictator and his cohorts recognized themselves in the play written under the pretext of Napoleon...

I do not know of anyone, who has seriously appraised, examined or criticized his talents and activity as a theatrical director although Reinhardt called Molnár a genius as a theatrical director, who would have created something lasting even if he hadn’t written one single play. We have our debts. Ferenc Molnár has no anniversary; when he was with us we forgot, and were in silence about him; he was born 114 years ago, he is 40 years dead, he wrote his first world successes 85 years ago (Az ördög, A Pál utcai fiúk), he fled to the United States 54 years ago and the last of his plays the premier of which was in Hungary, A császár was made to fail in Vígszínház 46 years ago.

It is time to repay the debt. The Europa Institute tried to pay the debt with the conference held on January 30 1992. This volume publishes the papers presented there. We would like to thank Ildikó Piros and Péter Huszti for having performed a Molnár one-act play at the conference. Since our present volume is no more than paying part of the debt, let us remind the reader and ourselves of Ferenc Molnár’s self-confession, which he made in an unfinished play written in 1948 entitled Éjjeli ápolónő (Night Nurse): “My face and my mouth are of such a shape that my smile always looks scornful. The same thing happened to my writings. People have misunderstood some of them. They laughed at some of my writings which there was nothing to write about. But they paid me money for them and so I kept quiet out of cowardice.” (Útitárs a száműzetésben – Companion in Exile. Bp. 1958. p. 339.)

And why did his life turn so tragic at the end of his life? The same book says: “I found the frighteningly wise explanation of both our cases in one of the Latin speeches of the greatest Hungarian writer of all times, Cardinal Péter Pázmány. According to Pázmány each human being is destined for a certain amount of suffering, and if someone lives without larger suffering for a long time, life will compensate with larger force: tarditatem supplicii gravitate compensat.” (Útitárs a száműzetésben. p. 55.)

97. oldal / 103

Begegnungen03_Enyedi

BegegnungenSchriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 3:91–103.

GYÖRGY ENYEDI*

Urbanization in East Central Europe

Social Processes and Societal Responses in the State Socialist Systems

Begegnungen02_Szilagyi

BegegnungenSchriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:49–54.

SZILÁGYI ÁGNES

Molnár Ferenc francia bohózatfordításairól

Begegnungen02_Peykovska

BegegnungenSchriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:87–97.

PENKA PEJKOVSZKA

Magyar értelmiség az újkori bolgár kultúra fejlődésében

Adatok

Begegnungen02_Nyerges

BegegnungenSchriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:55–56.

NYERGES LÁSZLÓ

A világhír felé

Begegnungen02_Nemeskurty

BegegnungenSchriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:9–12.

NEMESKÜRTY ISTVÁN

Egy száműzött magyar klasszikus

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 3:91–103.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:49–54.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:87–97.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:55–56.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:9–12.