Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 13:7.

Előszó

 

2001. január 19–20-án hatodik alkalommal rendezte meg a Bertelsmann Alapítvány az „Európa Fórum”-ot. Európa vezető államférfiai és az Európai Unió vezető beosztású „munkásai”, valamint ún. Európa-szakértők vesznek részt ezeken a fórumokon (40-50 személy). Témája minden alkalommal részben az unió jövője, részben a keleti kiterjesztés és az unió belső reformja.

A Fórumnak kezdettől állandó tagja Glatz Ferenc mint a humánpolitika, az oktatás, a művelődés és az európai történelem szakértője. Magyarországról az utóbbi években a másik állandó meghívott Inotai András mint a világgazdaság, az EU keleti kiterjesztésének gazdasági szakértője. A Fórumot az alapítvány a brüsszeli adminisztrációval együttműködésben hívja össze. Szakmai előkészítését az „Alkalmazott Politikai Tudományok Központja, Müncheni Egyetem”, W. Weidenfeld és J. Janning vezetésével végzi el.

A 2001. január 19–20-i Fórumot Berlinben rendezték, és központjában a nizzai kormányközi értekezlet határozatai állottak (2000. december 7–11.). Nizza feladata az volt, hogy előkészítse az EU-t a 2004 utáni bővítésre. A 15-ök Európája nem lehet azonos a 27-ek Európájával. Állást foglalt az értekezlet az EU keleti, illetve déli kiterjesztésével és az EU belső reformjaival kapcsolatban.

A budapesti Európa Intézet és az Akadémia Nemzeti Stratégiai Programja, valamint az MTA Európa-történeti Munkaközössége feladatának tartja, hogy a magyar értelmiségi közönség és a politikai döntéshozók legszélesebb körei tájékozódjanak az Európai Unió belső szerkezeti fejlődéséről, mindenekelőtt a bennünket is érintő „keleti kiterjesztés” megítéléséről. Annál is inkább, mert ez bennünket, magyarokat mind jobban érint.

Szeretnénk a magyar közönséget felkészíteni „Európa-tárgyból”.

 

G. F.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 13:117–145.

FÜGGELÉKEK AZ ELNÖKSÉGI ZÁRÓDOKUMENTUMHOZ

 

I. FÜGGELÉK
AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS (SZOCIÁLPOLITIKAI) AGENDA

 

Az Európai Tanács politikai irányelvei

1. Az Európai Tanács lisszaboni ülésén stratégiai célt tűzött ki az Európai Unió elé: az „a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb, tudásalapú gazdaságává váljon, amely képes lesz a fenntartható gazdasági növekedésre, több és jobb munkahellyel és erősebb társadalmi kohézióval”.

2. Egyben célul tűzte ki a teljes foglalkoztatást is Európában, egy olyan társadalom keretében, amely jobban igazodik a nők és a férfiak személyes igényeihez. A végső cél – a rendelkezésre álló statisztikák alapján –, a foglalkoztatási arány olyan szintre emelése, hogy az 2010-re megközelítse a 70%-ot (jelenleg ez átlagosan 61%). A dolgozó nők aránya – a jelenlegi 51%-os átlagról 2010-re 60% fölé emelkedjen. Az állam- és kormányfők szerint a 3% körüli átlagos gazdasági növekedési arány reális ígéretnek tekinthető az elkövetkező évekre, amennyiben az általuk Lisszabonban elfogadott intézkedések megvalósítása szilárd makrogazdasági háttértámogatással történik meg.

3. Ezzel összefüggésben, az Európai Tanács utasította a francia elnökséget, hogy foganatosítson lépéseket „az európai bizottsági közlemény alapján, annak érdekében, hogy az Európai Tanács decemberi nizzai ülésén megegyezés jöjjön létre az európai szociális kérdések menetrendjét illetően, beleértve a különböző résztvevők kezdeményezéseit is”.

4. Ezen irányelvekkel összhangban az Európai Bizottság 2000. június 28-án beterjesztette az Európai Szociális Agendáról szóló közleményét. Az Európai Bizottság ezt a közleményt öt évre szóló gazdasági és szociális ütemterve egyik kulcselemeként tette közzé. A tagállamok egyhangúan hangsúlyozták ennek a hozzászólásnak a magas színvonalát. Megfelelő alapnak tartják az Európai Tanács lisszaboni és feirai ülésén lefektetett irányelvek tükrében. Azt is figyelembe kell venni, hogy a közlemény tisztázza, az Európai Közösség milyen módon szándékozik használni kezdeményezési jogkörét a szociálpolitika terén.

5. Az erre az alapra épült, 2000. október 26-án elfogadott Európa parlamenti határozat lényegesen hozzájárult a téma elmélyítéséhez és kiterjesztéséhez. Főként az alábbi pontokat hangsúlyozta: a gazdaság-, a szociál- és a foglalkoztatási politika közötti interakció fontossága, a különböző eszközök szerepe – különösen a koordináció és törvényalkotás nyitott módszeréhez kapcsolódóan – és az összes érintett szereplő mozgósítása. Igyekezett megerősíteni az Agenda több pontját és nyomatékosította a Szociális Agenda évenkénti ellenőrzésének szükségességét az Európai Bizottság által készített eredményértékelő táblázat alapján.

6. A témát tovább gazdagította a Gazdasági és Szociális Bizottság, valamint a Régiók Bizottsága szakvéleménye. A szociális partnerek és a nem kormányzati szervezetek közreműködése lehetővé teszi, hogy ezeknek a kulcsszereplőknek a véleménye is megjelenjen a szociálpolitika palettáján. Az illetékes bizottságok és az Európai Unió Tanácsa, valamint az Európai Bizottság munkacsoportjai, főleg a Foglalkoztatási Bizottság, a szociális védelemmel foglalkozó magas szintű munkacsoport, illetve a Nők és Férfiak Egyenlő Lehetőségeinek Tanácsadó Bizottsága is szerepet játszott ebben a munkában.

 

Az európai szociális modell korszerűsítése és javítása

7. Lisszabonban a tagállamok emlékeztettek arra, hogy: „Az európai társadalommodellnek – a szociális védelem fejlett rendszereivel együtt –, hangsúlyoznia kell a tudásalapú gazdaságra történő áttérést”. Hangsúlyozták, hogy: „Az emberek adják Európa fő értékét és így nekik kellene az unió politikájának fókuszpontjában állniuk. Az emberek aktivitására történő alapozás és egy aktív és dinamikus jóléti állam kiépítése döntő jelentőségű lesz mind Európának a tudásra építő gazdaságban elfoglalt helyére nézve, mind annak biztosításában, hogy ennek az új gazdaságnak a megjelenése nem fokozza a munkanélküliség, a társadalmi kirekesztettség és a szegénység meglévő szociális problémáit.”

8. Az Európai Bizottság közleményének lényegét az az igény adta, amely szerint biztosítani kell a gazdaság-, a foglalkoztatási és a szociálpolitika pozitív és dinamikus kapcsolatát, valamint mozgósítani kell az összes szereplőt ezen stratégiai cél elérése érdekében.

9. Ebben az összefüggésben hangsúlyozni kell a szociálpolitika kettős célkitűzését: az Agendának erősítenie kell a szociálpolitika termelőtényezőként betöltött szerepét; ugyanakkor alkalmassá kell tenni arra is, hogy az egyének védelme, az egyenlőtlenségek csökkentése és a társadalmi kohézió terén kitűzött egyedi céljait még hatékonyabban érhesse el. Az Európai Parlament és a szociális partnerek különleges hangsúlyt helyeztek erre a kettős célkitűzésre. A gazdasági növekedés és a társadalmi kohézió kölcsönösen erősítik egymást. Az erősebb társadalmi kohézióval és a kisebb kirekesztettséggel bíró társadalom sikeresebb gazdaságot fémjelez.

10. Az ilyenfajta megközelítés először is feltételezi a foglalkoztatási piacon való részvétel szintjének emelkedését, különösen azokét a csoportokét, amelyek alulreprezentáltak vagy hátrányos megkülönböztetés sújtja őket. A több és jobb álláslehetőség a kulcs a társadalomba történő beemeléshez. Segíteni kellene az elérhetőbb munkapiacokat, valamint a termelő- és társadalmi integrációs tényező szerepét betöltő foglalkoztatási sokszínűséget is bátorítani kellene. A gazdaság- és a szociálpolitika kölcsönös erősítésének stratégiája, ahogy azt Lisszabonban meghatározták és amely magában foglalja a rendelkezésre álló munkalehetőségek teljes körű mobilizálását, döntő a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságának biztosítása szempontjából.

11. A jövőre való felkészülés érdekében az uniónak támaszkodnia kell eddig elért eredményeire. Folytatnia kell a szolidaritás és az igazságosság belső értékeinek előmozdítását, ahogy azt az Alapvető jogok chartájában kifejezésre juttatta. Az európai szociális modell, amelyet főként a magas szintű szociális védelmet nyújtó rendszerek, a szociális párbeszéd fontossága, valamint a társadalmi kohézióhoz elengedhetetlenül fontos közérdekű szolgáltatások jellemeznek, jelenleg – a tagállamok szociális rendszereinek sokszínűségén túl – a közös alapértékeken nyugszik.

12. Az európai szociális modell az elmúlt negyven év során fejlődésen ment át, a fontos közösségi acquis-nak köszönhetően, amelyet a Maastrichti és az Amszterdami Szerződés jelentős mértékben megerősített. Jelenleg számos területen fontos dokumentumokat tartalmaz: a dolgozók szabad mozgásáról, a nemek közötti munkaegyenlőségről, a dolgozók egészségéről és biztonságáról, a munka- és foglalkoztatási körülményekről, illetve – legújabban – a diszkrimináció minden formája elleni küzdelemről. A szerződés szociális fejezete megfogalmazta a szociális partnerek közti egyezmények alapvető szerepét a törvényalkotási folyamatban. Luxembourgban a rendkívüli Európai Tanács komoly lépést tett a foglalkoztatás terén az Európai Unió mozgósítására. Az Amszterdami Szerződés – az európai foglalkoztatási stratégiával –, valamint az Európai Tanács lisszaboni és feirai ülése – a társadalmi kirekesztettség és a szociális védelem területén alkalmazott nagyobb mérvű együttműködés koordinálásának nyitott metódusával – új és jelentős módszerekkel járult hozzá az Európai Közösség új cselekvési területeinek kiszélesítéséhez.

13. A Lisszabonban kitűzött cél feltételezi, hogy az Európai Unió felismeri az új kihívásokat, amelyek az elkövetkező öt esztendő során megoldásra várnak.

 

A közös kihívások

A teljes foglalkoztatás megteremtése és a rendelkezésre álló munkalehetőségek teljes körű mozgósítása

14. A folyamatos szerkezeti reformokkal megtámogatott európai növekedés ütemének lehetővé kellene tennie a teljes foglalkoztatáshoz történő visszatérést. Ez a elképzelés magában foglalja a foglalkoztatási arány növelésének, a régiók közti távolságok csökkentésének, az egyenlőtlenségek mérséklésének és a munkaminőség javításának nagyratörő politikáját.

15. A végzettségek javításában és az élethosszig tartó tanulás, illetve képzés lehetőségeinek növelésében döntő a szociális partnerek szerepvállalásának biztosítása. Ez lényeges a szakképzettségi szintek fejlesztéséhez és fejlődéséhez is, az alkalmazkodókészség, a versenyképesség és a társadalmi kirekesztettség elleni küzdelem javítása érdekében. A munkaszervezés terén történő változások szükségesek az információs és kommunikációs technológiák lehetőségeinek teljes mértékű kihasználásához. A rugalmasságot és a biztonságot egyesíteni kell a változó gazdaság keretén belül.

A műszaki haladás előnyei

16. Az információs technológia, a kommunikáció és az élettel foglalkozó tudományok gyors változása szükségessé teszik minden tagállam számára, hogy – az Európai Tanács lisszaboni ülésén lefektetett célkitűzésekkel összhangban – ezek a változások a tudásalapú és innovatív gazdaság, valamint társadalom meghatározó tényezőivé, a növekedés és a fejlődés jelenlegi forrásává váljanak.

17. A műszaki változásoknak szintén javulást kell eredményezniük a társadalom nagy többsége számára az életszínvonal terén. Ennélfogva az új információs és kommunikációs technológiák megjelenése kivételes lehetőséget jelent, amit a lehető legjobban fel kell használni, ügyelve arra, hogy ne táguljon a rés azok között, akik hozzáférnek az új tudáshoz és azok között, akik el vannak zárva attól.

A mobilitás fokozása

18. A gazdasági integráció és a binacionális vagy multinacionális vállalatok létrehozása a férfiak és nők megnövekedett mobilitását jelenti az Európai Unió egész területén. Ezt a trendet, amely már világosan megjelenik a friss diplomások és magasabb szintű vezetők körében, bátorítani és segíteni kell, különösen az oktatók, a kutatók és a tanulók esetében. Ezt az igényt a nemzeti oktatási és képzési rendszer keretén belül is számításba kell venni. Ezen felül, szükség van a közösségi szabályok korszerűsítésére és javítására azon dolgozók szociális jogainak védelmében, akik gyakorolják a mobilitáshoz fűződő jogaikat.

A gazdasági és pénzügyi integráció előnyeinek kihasználása

19. A gazdasági és pénzügyi unió megvalósítása és az egységes, nagyméretű piac léte nagyobb átláthatóságot von maga után az árak és költségek összehasonlíthatóságának terén. Az integráció ezen folyamata, amely a megnövekedett versenyképességre utal, a termelési berendezkedés szerkezetének átalakítását és olyan szektorális változásokat fog eredményezni, amelyeket irányítani és támogatni kell a dolgozók képzésének támogatásával, akiket segíteni kell a szakképzettség megszerzésében. A változásokhoz kapcsolódó pozitív hozzáállást a vállalkozások és a dolgozók bevonásával fejleszteni kell.

20. Ha a gazdasági és pénzügyi unión belül a növekedés fenntartható és nem eredményez inflációt, a fizetések emelkedésének minden tagállamban – elsősorban – a megnövekedett termelékenységet kell visszatükröznie, és ennek összhangban kell állnia az árstabilitás fenntartásáról szóló rendelkezésekkel.

A népesség elöregedésének kezelése

21. Minden egyes tagállam szembekerül azzal a kihívással, amit a népesség elöregedése jelent. A megfelelő család- és a gyermekpolitika az egyik idetartozó kérdés, de új válaszokat kell adnunk mind a női foglalkoztatás mértékének növelése tekintetében – támogatván és segítvén az idősebb dolgozókat, hogy továbbra is alkalmazásban maradjanak –, mind a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságának és az eltartottakról való gondoskodás tekintetében.

22. A nagyarányú foglalkoztatás elérése és a nők foglalkoztatottságának növelése – az alkalmazásban állókra eső nyugdíjteher csökkenése révén – segíteni fogja az elöregedés kérdésének rendezését. Ennélfogva a diszkrimináció elleni küzdelmet szolgáló intézkedések, valamint a társadalmat védő rendszerek módosítása révén meg kell könnyíteni a munkapiaci elhelyezkedést, a foglalkoztatás előmozdítása, illetve a munka és a családi élet közti kapcsolat erősítése érdekében.

A társadalmi kohézió erősítése

23. A kirekesztettség és a diszkrimináció minden formájának elutasítása, a társadalmi kohézió, illetve a nemek közötti egyenlőség az európai szociális modell lényegi értékeit jelentik. Ez megerősítést nyert az Európai Tanács lisszaboni ülésén. A foglalkoztatás a legjobb védelem a társadalmi kirekesztettség ellen. A növekedésből mindenkinek előnye kellene, hogy származzon, de hogy ez így történjen, ahhoz – főként a problémás területeken –, a megelőző intézkedéseket folytatni és felgyorsítani kellene, a kirekesztettség és az egyenlőtlenség összetett természetének és sokoldalú kérdésének megoldása érdekében. A foglalkoztatási politika mellett a szociálpolitika is alapvető szerepet tölt be, de más tényezők fontosságát is fel kell ismerni, mint amilyen a lakáskérdés, az oktatás, az egészségügy, az információ és kommunikáció, a mobilitás, a biztonság és igazságszolgáltatás, a szabadidő és a kultúra. Azokat a harmadik országhoz tartozó állampolgárokat, akik legálisan laknak az Európai Unió területén, szintén megfelelő mértékben integrálni kellene.

A sikeres bővítés megvalósítása a szociális kérdések terén

24. A bővítés kihívásával néz szembe az Európai Unió, főként a szociális kérdések terén. Az uniónak határozottan támogatnia kellene a kérelmező országok erőfeszítéseit társadalombiztosítási rendszerük módosítására és átalakítására, illetve az összehangolási folyamat terén buzdítani őket az előrehaladásra. Ezek az országok nemcsak rendszereik módosításának és megváltoztatásának komoly kihívásával kerülnek szembe, hanem szembe kell nézniük az Európai Unió jelenlegi tagállamait érintő problémák zömével is. A bővítés kilátásait ennélfogva számításba kell venni a szociálpolitika minden területén.

A globalizáció szociális dimenziójának megerősítése

25. A verseny kiterjesztésével a kereskedelmi és pénzügyi globalizáció növeli a versenyképesség igényét, ami következményekkel bír a szociálpolitika szempontjából is (pl.: a társadalombiztosítási hozzájárulások hatása a bérköltségekre). A gazdasági kérdésekről folytatott multilaterális tárgyalásoknak egyre inkább van szociális vetülete is (mint amilyenek az alapvető szociális jogokról vagy az egészségügyi ellátás problémáiról szóló megbeszélések). Lényeges lenne, hogy az Európai Unió oly módon szerveződjön, hogy biztosítani tudja a szociális kérdéseknek a nemzetközi tárgyalásokon történő figyelembevételét.

 

Előkészületek a megvalósításra

26. Ezeknek az új kihívásoknak a leküzdése érdekében az Agendának gondoskodnia kell az európai szociális modell korszerűsítéséről és kibővítéséről, valamint hangsúlyoznia kell a minőség előmozdítását a szociálpolitika minden területén. A minőségi képzés, a munka, az ipari viszonyok és a szociálpolitika egésze meghatározó tényezők az Európai Unió számára, a versenyképesség és a teljes foglalkoztatottság kapcsán maga elé tűzött célok elérésére. Jelen állásfoglalásnak és a közösségi szintű cselekvések megvalósításának még nagyobb figyelemmel kell fordulniuk – a szubszidiaritás alapelvét és a társadalmi párbeszéd fontosságát szem előtt tartva –, a közös célkitűzések elérésének biztosítása felé.

27. Minden érintettnek, az Európai Unió intézményeinek (az Európai Parlamentnek, az Európai Unió Tanácsának és az Európai Bizottságnak), a tagállamoknak, a helyi és regionális hatóságoknak, a szociális partnereknek, a civil társadalomnak és a vállalkozásoknak megvan a maga szerepe.

28. A Szociális Agenda megvalósítása során az Európai Közösség összes, nem tiltott eszközét fel kell használni: a koordináció nyitott módszerét, a törvényhozást, a társadalmi párbeszédet, a strukturális alapokat, a támogatói programokat, az integrált politikai állásfoglalást, elemzést és a kutatást.

29. Az Agenda elismeri a szubszidiaritást alapelvének, valamint a tagállamok közötti – a szociális és munkahagyományok, illetve helyzetek közötti – különbségek teljes figyelembevételének igényét.

30. Az Agendának folyamatosan előremutató jellegűnek kell lennie, valamint figyelemmel kell kísérnie a gazdasági és társadalmi változásokat.

31. Az európai szociális modell oly módon történő erősítése és korszerűsítése, hogy az képes legyen szembenézni az új kihívásokkal, egyben a gazdasági növekedés, a foglalkoztatás és a társadalmi kohézió közötti interakció következményeinek felismerését is jelenti, az unió politikájának meghatározása kapcsán. Erre az alapra építve meg kell határozni a fenti politika stratégiai lehetőségeit.

32. Az Európai Tanács Lisszabonban és Feirában lefektetett, jövőre vonatkozó útmutatását szem előtt tartva, valamint az Európai Bizottság közleménye alapján, a Foglalkoztatási és Szociálpolitikai Bizottság javasolja az Európai Tanácsnak, hogy nizzai ülésén fejezze ki egyetértését:

 

A szociálpolitika alábbi, jövőre vonatkozó irányelvei kapcsán:

I. Több és jobb állás.

II. A munkakörnyezetben történő változásra való felkészülés és ennek a változásnak a kihasználása, új egyensúlyt teremtvén a rugalmasság és a biztonság között.

III. Küzdelem a szegénység, valamint a kirekesztettség és diszkrimináció minden formája ellen, a társadalmi integráció előmozdítása céljából.

IV. A szociális védelem korszerűsítése.

V. A nemek közötti egyenlőség előmozdítása.

VI. A bővítés és az Európai Unió külkapcsolatai szociálpolitikai elemeinek erősítése.

Ezen irányelvek megvalósításának elrendezése kapcsán:

Az Európai Bizottságot kérjük, hogy:

Tegyen megfelelő javaslatokat és gyakorolja hatalmát a közösségi törvény alkalmazásának megvalósítása és ellenőrzése terén az Európai Unió Szerződésében ráruházott szerepének megfelelően.

Az Európai Tanács lisszaboni ülésének a koordináció nyitott módszeréről szóló záródokumentumával összhangban, támogassa a fent említett módszert, a megfelelő kezdeményezések felhasználása révén, különös tekintettel a mutatószámok fejlesztésére, a Foglalkoztatási Bizottsággal és a Szociális Védelem Bizottságával közösen.

Az Európai Unió Tanácsát felkérjük, hogy:

A kapott utasítás értelmében, Foglalkoztatási és Szociálpolitikai Testülete keretében, az Európai Unió Tanácsa egyéb testületeinek bevonásával, valósítsa meg a Szociális Agendát.

Vizsgálja meg az Európai Bizottság által beterjesztett megfelelő javaslatokat a Szociális Agenda ideje alatt, azok elfogadása érdekében, az Európai Parlament részvételével, az Európai Unió Szerződésében lefektetett megállapodásokkal összhangban.

Az Európai Tanács lisszaboni ülésén elfogadott záródokumentum szellemében szövegezze meg és frissítse fel az irányelveket, illetve a megfelelő és közös célkitűzéseket; ahol szükséges, hozzon létre mennyiségi és minőségi mutatószámokat, illetve teljesítménymérőket. Utasítsa a Foglalkoztatási Bizottságot és a Szociális Védelem Bizottságát az Európai Unió Tanácsa munkájának támogatására, előtérbe helyezvén a szociális partnerek és – a társadalmi kirekesztettség kapcsán – a nem kormányzati szervezetek közreműködését. Üdvözölje az Európai Parlament kívánságát – amit a fenti megvalósítása kapcsán kifejezésre juttatott az abban való teljes körű részvételre és a megfelelő kapcsolatok kialakítására.

A szociális partnereket kérjük, hogy:

Teljes mértékben használják ki az Európai Unió Szerződése által meghatározott hatáskört, az egyezményeken és közös cselekvésen alapuló kapcsolatok tekintetében és tudassák – a minden tavasszal esedékes Európai Tanács-ülés előtt – az elindított vagy tervezett közös lépéseket.

Ezzel kapcsolatban terjesszenek elő előzetes, közös hozzászólást az Európai Tanács lisszaboni ülése elé, 2001 márciusában.

A tagállamokat felkérjük, hogy:

Gondoskodjanak az Európai Unió Tanácsa által elfogadott törvények megvalósításáról nemzeti szinten.

A koordináció nyitott módszeréről szóló, az Európai Tanács lisszaboni ülésén elfogadott záródokumentum szellemében fogalmazzák át ezeket az irányelveket, illetve a megfelelő és közös célkitűzéseket az országos, a regionális vagy a helyi politika szintjére, egyedi célcsoportok létrehozásával, valamint az országos, regionális és helyi különbözőségeket szem előtt tartván, az intézkedések alkalmazásával.

Az ellenőrző és frissítő eljárások kapcsán:

Az Európai Bizottságot kérjük, hogy:

Az Európai Tanácsnak szóló éves összefoglaló jelentésében számoljon be az elindított kezdeményezésekről. Hangsúlyozza a többi szereplő hozzájárulását az európai szociális modell korszerűsítéséhez és javításához, ami a Lisszabonban elfogadott stratégiai célkitűzés elérését szolgálja.

Ezen a kereten belül, ellenőrizze és vizsgálja át – az Európai Tanács lisszaboni ülése kérésének eleget téve – a Szociális Agenda megvalósítását, mind a 2000. június 28-i európai bizottsági közlemény, mind az alább lefektetett irányelvek és azok középtávú, 2003-ban esedékes áttekintése értelmében. Ezzel kapcsolatosan terjesszen elő, az Európai Tanács tavaszi ülése előkészületeinek keretében, az intézkedések megvalósítása terén elért előrehaladásról szóló éves eredményértékelést.

Az Európai Unió Tanácsát felkérjük, hogy:

Foglalkoztatási és Szociálpolitikai Testülete révén:

– vizsgálja meg az európai bizottsági beszámolókat és eredményértékelő táblázatokat;

– járuljon hozzá – az EU-tanács egyéb illetékes testületeivel koordinálva –, az Európai Tanács tavaszi üléséhez a Lisszabonban lefektetett stratégiai cél elérése érdekében. Az Európai Tanács stockholmi ülésére előzetes hozzászólását várjuk.

 

Több és jobb állás

A teljes foglalkoztatottság elérésének lehetőségét alá kell támasztani azon határozott törekvéssel, amely a munkapiacnak a lehető legtöbb ember előtti megnyitását célozza; ez főként a munka terén érvényesülő, nemek közötti egyenlőség előmozdítására, a foglalkozás és a családi élet összehangolására, az idősebbek állásának megőrzésére, a tartós munkanélküliség elleni harcra és (az összes érintett szereplő – főként a szociális gazdaságban dolgozók – mozgósításával) a legsebezhetőbb helyzetben levőknek az integráció lehetőségének megadására vonatkozó politikának a megszilárdítását jelenti. A tudásalapú társadalom iráni igény megköveteli az emberi erőforrásokba történő befektetést, a dolgozók arra való buzdítása érdekében, hogy szakképzettségre tegyenek szert és fogadják el a mobilitást. Ugyanakkor fontos a foglalkoztatás színvonalának előmozdítása, valamint az élethosszig tartó, hatékony tanulási és képzési stratégiák kialakítása, a lehető legtöbb ember előnyére.

a) Növelni kell az aktív foglalkoztatást, a családi élet és a hivatás összeegyeztetésére vonatkozó politika javításával, mind a férfiak, mind a nők esetében. Törekedni kell az álláslehetőségekhez való hozzáférés vagy az adott állásban maradás egyedi kategóriákra történő bontására (különösen a tartósan munkanélküliek, a fogyatékosok, az idősebb dolgozók és a kisebbségek esetében): 2002 előtt készüljön el az Európai Bizottság összehasonlító elemzése azokról a strukturális tényezőkről, amelyek a leginkább buzdítanak a munkapiaci részvételre, valamint a foglalkoztatási útmutatókra vonatkozó módosításokról, főként ha a gyermekgondozási rendelkezésekre vonatkozó teljesítménymérés megvalósul.

b) Erősíteni és folytatni kell – a Foglalkoztatási Bizottság védnöksége alatt – a foglalkoztatásra vonatkozó koordinált stratégiát. 2002-ben be kell fejezni a stratégia áttekintését és hatásának értékelését ezen stratégia továbbfejlesztése érdekében.

c) Ebben az összefüggésben jobban kell összpontosítani a minőségi munka megvalósítására és annak fontosságára a növekedésben, mivel ez jelentős vonzási tényező és munkára ösztönöz. Európai bizottsági közlemény fog referálni a munkaminőséghez kötődő foglalkoztatási politikáról (főként a munkakörülmények, az egészség és biztonság, a kárpótlások, a nemek közötti egyenlőség, a rugalmasság és a munkabiztonság közötti egyensúly, valamint a szociális viszonyok kapcsán). Erre az alapra építve 2001 végén a Foglalkoztatási Bizottság beszámolót terjeszt elő a fentiek ellenőrzéséhez szükséges mutatók meghatározásáról.

d) Küzdeni kell a tartós munkanélküliség ellen az egyéni szükségletek korai felismerésén alapuló aktív megelőző és újraintegráló stratégiák fejlesztésével és a foglalkoztatás javításával.

e) Ebben az összefüggésben támogatni kell a foglalkoztatási stratégiák helyi és regionális vetületét. A regionális vetület megköveteli a minden szinten – beleértve az Európát felölelő szintet is – megtalálható stratégiai állásfoglalást és megkövetelheti a különböző régiók esetében az eltérő és célcsoportra bontott politikát, a Lisszabonban elfogadott célkitűzések megvalósítása érdekében, beleértve a nagyobb regionális kohéziót is.

f) Javítani kell az élethosszig tartó oktatáshoz és képzéshez való hatékonyabb hozzáférést, főként az új technológiák terén, a szakképzettségi hiányosságok elkerülése érdekében. Ezen terület stratégiáinak össze kellene hangolnia az állami hatóságok, a szociális partnerek és az egyének közös felelősségét, a civil társadalom megfelelő hozzájárulásával. A szociális partnereket arra kérjük, hogy tárgyaljanak az oktatás és képzés továbbfejlesztésének lépéseiről az alkalmazkodókészség növelése érdekében. Egyben arra kérjük őket, a kormányokkal egyetemben, hogy 2001 végéig értesítsék a Foglalkoztatási és Szociálpolitikai Tanácsot az európai vagy nemzeti szinten elfogadott rendelkezésekről, a nemzeti foglalkoztatási akciótervek kapcsán. Ebben a kérdésben – minden érintett fél bevonásával – 2002-ben rendezzenek konferenciát. Az élenjáró vállalatok számára Európa-díj létrehozására kerül majd sor.

g) Elő kell mozdítani mind a foglalkoztatás terén alkalmazott bevált eljárások felismerését és terjesztését, mind az információs társadalom szociális dimenzióját, szorosan együttműködve az ebben a kérdésben illetékes magas szintű munkacsoporttal és tovább kell fejleszteni az „e-Európa”-terv „emberi erőforrás” elemét.

h) Segíteni kell az európai lakosság mobilitását:

– a tudásalapú Európa fejlesztésével, az oktatók, kutatók, diákok, hivatásos trénerek és tréningeken részt vevők mobilitását gátló akadályok megsemmisítésével, főként az Európai Unió Tanácsa által elfogadott, mobilitásra vonatkozó akcióterv és ajánlások keretén belül;

– a tagállamokban megszerezhető végzettség és szakképzettség európai szintű elismertetésével, az Európai Unió Szerződése betartásával;

– a személyek szabad mozgásának bátorításával: 2003-ra módosítani kell a tartózkodási jogról szóló irányelveket és buzdítani kell a dolgozók szabad mozgásáról szóló szabályok korrigálását;

– a szabályok korszerűsítésével és – amíg a Szociális Agenda megvalósul –, a vándorló dolgozóknak a szociális biztonsághoz való jogaik megőrzésének biztosításával; ebben a kérdésben a törvények alkalmazásának javításával, főként az új információs és kommunikációs technológiák használatának elősegítésével;

– a további nyugdíjjogok garantálására vonatkozó intézkedések erősítésével 2002 előtt, az Európai Unión belüli migrációban részt vevő dolgozók érdekében.

i) A Szociális Agenda megvalósulásáig meg kell kezdeni a migrációs hullámok és a foglalkoztatási politika közti kapcsolat tanulmányozását.

j) Meg kell kérni az Európai Bizottságot, hogy folytassa vizsgálódásait – az Európai Unió Szerződésében megfogalmazott felelősség szem előtt tartásával –, a szociál- és a versenypolitika közti kapcsolatról, a megfelelő kapcsolatokat fenntartván a tagállamokkal és a szociális partnerekkel.

 

A munkakörnyezetben történő változásra való felkészülés és ennek kihasználása, új egyensúlyt teremtvén a rugalmasság és a biztonság között

A gazdaság és a munkaerőpiac messzire ható változásai – amelyek főként a tudásalapú gazdaság megjelenéséből és a globalizációból erednek – egyre nagyobb lendületet kapnak az összes tagállamban. Ezek a változások új és együttes válaszokat kívánnak a dolgozók várakozásainak kielégítésére. A társadalmi párbeszédnek és tanácskozásnak megfelelő körülményeket kell teremteniük a dolgozók számára a változásokban való részvételük érdekében. Fel kell készülni a vállalkozásokban, az ipari szektorokban és az országokban végbemenő új fejlesztésekre. A kutatás jelenleg is folyik a foglalkoztatás új formáihoz jobban illő, újfajta közös keret kapcsán – ezeknek az új formáknak lehetővé kell tenniük a mobilitást és az egyéni befektetést az egyre sokszínűbb munkatípusok terén, megkönnyítvén az egyik helyről vagy munkáról a másikra való áttérést. Az ezekhez a változásokhoz kötődő és elfogadott intézkedéseknek egyensúlyt kell teremteniük a különféle fennálló közösségi eszközök között, főként a koordináció nyitott módszere esetében és jelentős mozgásteret kell hagyniuk a szociális partnerek kezdeményezéseinek.

a) A dolgozókat jobban be kell vonni a változások megoldásába. 2002-ben javítani kell a közösségi kereteket a dolgozók informálásával, konzultációjával és részvételével kapcsolatos szabályok tekintetében (át kell tekinteni az Európai Munkatanácsról szóló utasításokat, folytatni kell az európai vállalatok információs, konzultációs és szociális elemeiről szóló utasítások vizsgálatát).

b) Elsősorban az Európai Bizottság 2002-es közleménye alapján, ki kell alakítani a dolgozók egészségéről és biztonságáról szóló közösségi stratégiát:

– megszilárdítani, át kell formálni és – ahol szükséges – egyszerűsíteni kell a jelenlegi szabványokat;

– válaszokat kell adni az újonnan felmerülő kockázatokra (mint amilyen a munkához kötődő stressz), a szabványok és a bevált eljárások tapasztalatcseréjének kezdeményezésével;

– elő kell mozdítani a kis- és középvállalkozásokra vonatkozó törvények alkalmazását, tekintettel a rájuk vonatkozó egyedi korlátozásokra, különleges programok keretében alkalmazván azokat;

– 2001-től kezdődően a fontos közös követelmények hatékonyabb kielégítése érdekében ki kell alakítani a bevált eljárások tapasztalatcseréjét és a munkafelügyelő intézmények közti együttműködést.

c) Számításba kell venni – az európai gazdaságok egyre erősebb kölcsönös függése miatt – a munkakörnyezetben és munkaviszonyokban végbemenő változásokat:

– az Európai Szociális Agenda alkalmazásáig meg kell szervezni a dolgozók biztonságát, a vállalkozói rugalmassággal összekapcsoló munkakapcsolatokról szóló, építő jellegű tapasztalatok közösségi szintű tapasztalatcseréjét, bevonván a szociális partnereket a munkakapcsolatok korszerűsítésébe és javításába;

– 2001-ben, a szociális partnerek javaslatai alapján, létre kell hozni a Dublin Alapítványon belül az „Európai Változásfigyelő Központot”;

– 2003 előtt meg kell vizsgálni azt az utasítást – annak módosítása érdekében –, amely a dolgozók védelméről szól, a munkaadó bejelentette csőd esetén; át kell tekinteni – az Európai Bizottság közlése alapján –, a tömeges munkaerő-felesleg esetén a dolgozók rendelkezésére álló garanciákról, valamint a munkaadó személyének változása esetén a munkaviszony védelméről szóló, jelenlegi utasításokat, illetve ahol szükséges, azok adaptálását;

– fel kell hívni a szociális partnereket, hogy:

1. Folytassák a társadalmi párbeszédet a munkaszervezés és az új foglalkoztatási formák kapcsán felmerülő problémákról.

2. Kezdeményezzenek vitákat, amelyek elvezethetnek a vállalkozások és a dolgozók közti közös felelősségről szóló tárgyalásokig, a munkaerő foglalkoztathatóságának és az alkalmazkodás kérdésében, főként a mobilitás szemszögéből vizsgálva a problémát.

3. Vizsgálják meg az adatvédelmi kérdéseket.

d) Támogatni kell a vállalkozások szociális felelősségéhez és a változások megoldásához kapcsolódó kezdeményezéseket, ehhez fel kell használni az Európai Bizottság közleményének módszereit.

e) Javítani kell a makrogazdaság szintjén a párbeszédet az Európai Tanács kölni ülésén elhangzottaknak megfelelően, hogy az teljes mértékben hozzájárulhasson a gazdaság-, szociál- és foglalkoztatási politika pozitív és dinamikus kapcsolatrendszeréhez. Buzdítani kell az Európai Közösség intézményei és a szociális partnerek közti információcserét, a bérek és juttatások tartalmának és összetételének folyamatban levő változásaival összefüggésben.

f) 2004-re meg kell szervezni az egyéni elbocsátásokkal foglalkozó véleménycserét, tekintettel a társadalombiztosítási járulékokra és az országok munkapiaci jellemzőire.

g) 2001-ben ki kell egészíteni a munkaidőről szóló közösségi törvénykezést a közúti szállítási szektorra vonatkozó rendelkezések végső formába öntésével. Előrelépést kell elérni a tengeri és a légi szállítás szociális elemeinek harmonizálásával foglalkozó szövegek terén.

 

Küzdelem a szegénység, valamint a kirekesztettség és a diszkrimináció minden formája ellen, a társadalmi integráció előmozdítása céljából

A fenntartható gazdasági növekedéshez való visszatérés és a teljes foglalkoztatás elérésének lehetősége a közeljövőben nem jelenti azt, hogy a szegénység és a kirekesztettség Európában automatikusan csökkenni fog. Ezek a tényezők azonban a szegénység és a kirekesztettség további meglétét még elfogadhatatlanabbá teszik. Az Európai Tanács lisszaboni ülésén hangsúlyozták a szegénység eltörléséhez vezető döntő hatáshoz szükséges lépések megtételét. Ezt a politikai akaratot az összes tagállam a legmagasabb szinten erősítette meg és ezt a legszélesebb körben terjeszteni kell, az összes helyi szereplő – főként az NGO-k (nem kormányzati szervezetek) és a szociális szolgáltatók –, mozgósításával. Ehhez társulnia kell olyan cselekvésnek is, amely biztosítja a harmadik országhoz tartozó összes olyan állampolgárral való egyenlő bánásmódot, akik törvényesen tartózkodnak az Európai Unió területén.

a) 2001 júniusára meg kell valósítani – az Európai Tanács lisszaboni ülése által meghatározott, nyitott koordinációs módszer elérése érdekében –, a szegénység és a társadalmi kirekesztettség elleni küzdelemről szóló kétéves nemzeti akciótervet, az együttesen elfogadott célkitűzések alapján. Ez a terv összegzi az országos politika által kitűzött célokat és felsorolja a végrehajtandó lépések eredményeinek értékelésére felhasználható mutatókat. 2011-től kezdődően előrehaladást kell elérni – az egyes országok által elfogadott mutatószámok alapján –, ezen mutatók kompatibilitása, valamint a közösen elfogadott mutatók meghatározása terén.

b) Ki kell aknázni az új információs és kommunikációs technológia által nyújtott lehetőségeket a társadalmi kirekesztettség csökkentésére, a tudásalapú társadalomhoz való hozzáférés megnyitásának bátorításával mindenki számára; emellett, ennek érdekében meg kell valósítani az Európai Tanács feirai ülésén elfogadott „e-Európa: Információs társadalom mindenkiért” című bizottsági akciótervet.

c) Az első nemzeti akciótervek elkészülte után biztosítani kell a szociális védőrendszerek által nyújtott, minimálisan garantált erőforrásokról szóló 1992-es ajánlás nyomon követését és meg kell vizsgálni az ezen a területen végbemenő haladás ellenőrzésének lehetőségét.

d) Fel kell használni a tapasztalatcserét a tagállamok várospolitikai erőfeszítéseinek, valamint a szociális és térbeli szegregáció elleni küzdelmének támogatására.

e) Fel kell becsülni az ESF (Európai Szociális Alap) – beleértve az Equal (Egyenlő) Bizottság kezdeményezését – hatását a társadalomba való beemelés előmozdítására.

f) Biztosítani kell a nemre, fajra vagy etnikai eredetre, vallásra vagy hitre, fogyatékosságra, korra vagy szexuális beállítottságra épülő diszkrimináció minden típusa elleni küzdelemről szóló közösségi törvénykezés hatékony megvalósítását. Fejleszteni kell a bevált gyakorlatokról szóló tapasztalatcserét a fenti politika erősítése érdekében.

g) Az Európai Tanács tamperei ülésének záródokumentuma szellemében, még energikusabb integrációs politikát kell folytatni az Európai Unió területén jogszerűen tartózkodó, harmadik országhoz tartozó állampolgárokkal kapcsolatban, aminek a célja az lenne, hogy a fent említettek az Európai Unió polgáraihoz hasonló jogokkal és kötelezettségekkel bírjanak. Fejleszteni kell az országos integrációs politikáról szóló tapasztalatcserét.

h) Fejleszteni kell – főként a Fogyatékos Polgárok Éve Európában (2003) keretében –, minden olyan lépést, amely a fogyatékos személyek minél teljesebb integrációját célozza, az élet minden területén.

i) Létre kell hozni a szociális partnerek, a nem kormányzati szervezetek, a helyi hatóságok és a szociális szolgáltatást nyújtó testületek hatékony partneri intézményének feltételeit. Ebbe a partnerségbe társadalmi felelősségük erősítése céljából be kell vonni a vállalkozásokat.

 

A szociális védelem korszerűsítése

A szociális védőrendszerek lényegi elemét adják az európai szociális modellnek és bár továbbra is a tagállamok egyéni felelőssége alatt maradnak, a kihívások, amelyekkel szembenéznek, közösek. Még hatékonyabb leküzdésük érdekében erősíteni kell a tagállamok közötti együttműködést, különösen a Szociális Védelem Bizottsága révén. A szociális védőrendszerek korszerűsítése meg kell, hogy feleljen a szolidaritás követelményeinek: ez forog kockán és ezt kell számításba vennünk a nyugellátással és az egészségüggyel kapcsolatos lépéseink során és olyan aktív jóléti államot kell teremtenünk, amely erőteljesen buzdítja a foglalkoztatási piacon való részvételt.

a) Folytatni kell a jövendő biztos és járható nyugdíjainak garantálására szolgáló stratégia kapcsán a tagállamok közti együttműködést és eszmecserét: nemzeti hozzászólások készülnek az eredményekről az Európai Tanács stockholmi ülésére (2001. március), és az ezzel kapcsolatos tanulmányt a Foglalkoztatási és Szociálpolitikai Bizottság eljuttatja az Európai Tanács göteborgi ülésére (2001. június), ahol meghatározzák a további szakaszokat.

b) Elemezni kell – az összes tagállam politikája alapján –, a szociális védőrendszerek terén történt módosításokat és a további lépéseket, a munka megfelelő megfizetése és a biztosítási bevételek előmozdítása (2002), valamint a munka és a családi élet összeegyeztetésének bátorítása érdekében.

c) 2003 előtt készíteni kell egy tanulmányt – a szolidaritás követelményeinek tiszteletben tartásával – arról, hogy miként lehet az egészségvédelem magas és fenntartható szintjét garantálni, számításba véve az öregedés hatását (tartós gondozás): beszámoló a Foglalkoztatási és Szociálpolitikai Bizottságnak, az Egészségügyi Tanáccsal közösen.

d) Meg kell vizsgálni, az Európai Bizottság által készített tanulmányok alapján, a helyzet alakulását a minőségi egészségügyi ellátás és az egészségügyi termékek határ menti hozzáférhetősége terén.

e) Biztosítani kell – az Agenda szakaszai alapján – a szociálpolitika terén a szoros együttműködés ellenőrzését és értékelését; illetve ezzel kapcsolatban meg kell alkotni és fejleszteni szükséges a megfelelő mutatókat.

 

A nemek közötti egyenlőség előmozdítása

A nemek közötti egyenlőségnek az Európai Szociális Agenda egészére ki kell terjednie és ki kell egészíteni a nőknek a döntéshozásban való részvételével és az egyenlőségen alapuló jogaik megerősítésével, valamint a családi élet és a munka összeegyeztetésével foglalkozó, számos különleges intézkedéssel.

a) Integrálni kell a nemek közötti egyenlőség fogalmát az összes érintett területre, főként azokra, amelyek az Európai Szociális (Szociálpolitikai) Agenda alá tartoznak, a politika megtervezése, ellenőrzése és értékelése kapcsán, a megfelelő mechanizmusok és eszközök létrehozása révén. Idetartozik például a nemi érintettség értékelése vagy a különböző ellenőrző eszközök és teljesítményértékelő kritériumok.

b) Fokozni kell a nőknek a döntéshozásban való részvételét, a megfelelő célkitűzésekhez vagy időhöz kötött célcsoportok létrehozása révén az állami szférában, valamint a gazdasági és szociális szektorban, az összes tagállamon belül.

c) Meg kell valósítani a „Nemek közötti egyenlőség stratégiájának közösségi keretei felé (2001–2005)” című európai bizottsági közleményt és meg kell vizsgálni – elfogadásuk érdekében –, az 1976-os, egyenlő bánásmódról és az egyenlőséggel kapcsolatos jogok megerősítéséről szóló utasítás javasolt módosítását, még 2003 előtt elfogadva a hivatás és a foglalkoztatás területén kívüli, a nemek közötti egyenlőség előmozdításáról szóló, az EK-szerződés 13. cikkelyén alapuló utasítást.

d) Nagyobb tudatosságot kell szentelni az erőforrások összegyűjtésének és a tapasztalatcserének, főként az európai nemi kérdések intézésének létrehozása és egy szakértői hálózat felállítása révén. A kivitelezhetőségről szóló tanulmánynak 2001-ben kellene elkészülnie.

e) Bővíteni és erősíteni kell a dolgozó férfiak és nők közötti egyenlőség előmozdítását – főként a fizetés terén – célzó kezdeményezéseket és lépéseket. Fejleszteni kell a női vállalkozókat érintő kezdeményezéseket.

f) A munka és a családi élet jobb összeegyeztetésére van szükség, főként a gyermekek és eltartottak minőségi ellátására történő buzdítás révén.

 

A bővítés és az európai unió külkapcsolatai szociálpolitikai elemeinek erősítése

A bővítés és a külkapcsolatok – számos tekintetben –, kihívást és lehetőséget jelentenek az Európai Közösség tevékenysége terén, a szociális mezőben. Szükség van a tapasztalatok és a stratégia megosztására a tagelölt államokkal, főként a teljes foglalkoztatás kihívásai és a társadalmi kirekesztettség ellen vívott küzdelem nagyobb sikere érdekében, valamint az integrált gazdasági és szociális agenda előmozdításáért, amely összhangban van a nemzetközi testületekben jelentkező európai szemléletmóddal.

a) Fel kell készülni a bővítésre, szem előtt tartva a gazdasági és szociális haladás előmozdításának célját a megnövekedett unióban:

– Rendszeres véleménycseréket kell szervezni a bővítéshez kapcsolódó szociálpolitika kapcsán, a szociális partnerekkel együtt.

– Segíteni kell a tagjelölt államokat, hogy tárgyalják meg az európai foglalkoztatási politikát, a szegénység és a társadalmi kirekesztettség elleni küzdelem céljainak megvalósítását, valamint a szociális védelemről szóló együttműködés megerősítését.

– Ezzel összefüggésben támogatni kell a társadalmi párbeszédet.

– Közre kell működni a tagjelölt államokban az NGO-k (nem kormányzati szervezetek) fejlesztésében.

b) Ki kell fejleszteni a nemzetközi szociálpolitikai témák terén az összehangolt állásfoglalást a multilaterális intézményeken belül (Egyesült Nemzetek Szervezete, Egészségügyi Világszervezet [WHO], Európa Tanács, Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, és ahol szükséges, a WTO és az OECD).

c) Erősíteni kell az együttműködési politika szociális vetületét, különösen a szegénység elleni küzdelemben, az egészségügy és az oktatás fejlesztésében, valamint a nemek közti együttműködés tekintetében (különösen az euromediterrán folyamat kapcsán).

 

II. FÜGGELÉK
NYILATKOZAT A KÖZÉRDEKŰ GAZDASÁGI SZOLGÁLTATÁSOKRÓL

 

Az alábbi pontok a Belső Piaci, a Fogyasztói Ügyek és a Turisztikai Tanács 2000. szeptember 8-án tartott nyilvános vitája során és a tagállamok írásos hozzászólásai kapcsán merültek fel:

Az Európai Uniós Szerződés 16. cikkelye megállapítja a közérdekű gazdasági szolgáltatásoknak az Európai Unió szociális és területi kohéziójának biztosításában játszott szerepét. A 73., 86. és 87. cikkelyek megsértése nélkül elismeri a közérdekű gazdasági szolgáltatások fontosságát, amelyet azok az európai szociális modellt alátámasztó közös értékek terén betöltenek.

Lisszabonban, 2000 márciusában, az Európai Tanács elfogadta az Európai Unió általános gazdasági és szociális stratégiáját, az uniónak az információs technológia gyors fejlesztése révén felvirradó új gazdasági korba történő gördülékeny integrálódása érdekében, továbbra is hitet téve az európai szociális modell mellett. A verseny előtt nyitott gazdaságunkban a közérdekű gazdasági szolgáltatások semmi mással fel nem váltható szerepet játszanak az európai gazdaság általános versenyképességében, emellett vonzóvá teszik azt minőségi infrastruktúrája, munkaerejének magas szintű képzettsége, valamint területi hálózatainak megerősítése és fejlesztése, illetve az ezzel együtt járó, folyamatos változások révén, a szociális és területi kohézió megtartása mellett.

Ezzel összefüggésben, a közérdekű szolgáltatásokról szóló új és átdolgozott európai bizottsági közlemény nagyon jó fogadtatásban részesült, főként az alábbi pontoknak köszönhetően:

– javallott, hogy a közérdekű gazdasági szolgáltatások ne legyenek előre rögzítettek, hanem inkább tükrözzék a gyorsan változó gazdasági, tudományos és műszaki környezetet;

– a közérdekű gazdasági szolgáltatások hozzájárulása Európa versenyképességéhez egyedi célokat szolgál: a fogyasztók érdekeinek, a felhasználók biztonságának, a társadalmi kohéziónak és a regionális tervezésnek, valamint a fenntartható fejlődésnek a védelmét;

– a semlegesség, a szabadság és az arányosság alapelveinek fontossága megerősítést nyert (ezek garantálják, hogy a tagállamok szabadon határozzák meg a közérdekű gazdasági szolgáltatások működésének feladatát és módját, miközben az Európai Bizottság felelősséget vállal, hogy biztosítja a belső piaci és a versenyszabályoknak való megfelelést);

– a közérdekű gazdasági szolgáltatások által végzett feladatokat javallott oly módon végrehajtani, hogy az találkozzon az átlátható ármegállapító rendszeren belüli, elfogadható árakat kereső és a gazdasági, területi és szociális integrációjukhoz elengedhetetlen minőségi szolgáltatásokhoz történő, egyenlő elveken alapuló hozzájutás miatt aggódó fogyasztók és lakosok jogos várakozásaival.

Ezenkívül, számos aggodalom fogalmazódott meg:

– A belső piaci és a versenyszabályoknak az alkalmazása lehetővé kellene, hogy tegye a közérdekű gazdasági szolgáltatások feladatainak elvégzését a törvény adta biztonság és a gazdasági életképesség körülményei között, miközben – több más mellett –, biztosítaná ezen szolgáltatások egyenlő kezelésének, minőségének és folytonosságának alapelveit. Különösen nagy szükség van a közérdekű gazdasági szolgáltatások finanszírozási módjai és az állami segélyekről szóló szabályok alkalmazása közti kapcsolat tisztázására. Főként a közérdekű gazdasági szolgáltatások által végzett feladatok során jelentkező extra költségek egyensúlyozását célzó segélyek összeegyeztethetőségét kellene megállapítani, a 86. (2) cikkely szellemében.

– A közérdekű gazdasági szolgáltatások hozzájárulása a gazdasági növekedéshez és a szociális jóléthez teljes mértékben indokolja a feladatuk elvégzése során alkalmazott módszerek értékelését, főként a szolgáltatás minősége, a hozzáférhetőség, a biztonság, valamint a tisztességes és átlátható ármegállapítás kapcsán. Ezek az értékelések a cardiffi folyamat keretében hajthatók végre, a tagállamok hozzászólásai és az Európai Bizottság jelentései alapján, a bevált gyakorlatok kicserélése vagy az együttes áttekintés révén. A polgárokkal és a fogyasztókkal szintén lehetőség nyílik a konzultációra, a „Lakosság és a kis- és középvállalkozások szolgálatában álló belső piaci fórum” keretében.

– Az Európai Uniós Szerződés 16. cikkelyével összefüggésben tartott megbeszélés előírja, hogy a „Közösség és a tagállamok, a rendelkezésükre álló hatalom és a szerződés alkalmazásának hatókörén belül, gondoskodjanak arról, hogy ezek a szolgáltatások olyan alapelvekre és feltételekre épüljenek, amelyek lehetővé teszik számukra feladatuk betöltését”, ami megmutatta, hogy ezek a témák további megfontolást igényelnek.

 

III. FÜGGELÉK
TANÁCSI HATÁROZAT AZ ELŐVIGYÁZATOSSÁGI ALAPELVEKRŐL

 

Az Európai Unió Tanácsa

A. Mivel az EK-szerződésben lefektetett alapelvek gondoskodnak arról, hogy az Európai Közösség cselekvése az emberi egészség, a fogyasztók és a környezet magas szintű védelmére irányuljon és hogy ezek a célok integrálódjanak az Európai Unió politikájába és a lépéseibe;

B. Mivel az Európai Uniós Szerződés a 174. (29) cikkelyében elismeri, hogy az elővigyázatossági alapelv az egyik olyan alapelv, amelyet számításba kell venni a környezetre vonatkozó közösségi politika során; mivel ez az alapelv vonatkozik az emberi egészségre, illetve az állatok és a növények egészségére is;

C. Mivel hasznos lenne megvizsgálni, a kellő időben és a megfelelő fórumokon, hogy vajon szükséges és lehetséges-e hivatalosan megszilárdítani az elővigyázatossági alapelvet, az Európai Közösség Bíróságának ügyeivel, valamint az EK-szerződés egyéb, az egészség- és a fogyasztóvédelemre vonatkozó egyedi rendelkezéseivel összhangban;

D. Emlékeztet, hogy ennek az alapelvnek az elismerését a fenntartható fejlődés szempontjából is vizsgálni kell;

E. Emlékeztet, hogy ez az alapelv különböző nemzetközi dokumentumokban megtalálható, többek között az 1992-es riói nyilatkozatban, az 1992-es Éghajlati változások nyilatkozatában, az 1992-es Biológiai diverzitás nyilatkozatában, a 2000-es Biobiztonsági jegyzőkönyvben és számos, a tengeri környezet védelméről szóló megállapodásban;

F. Rámutat a folyamatban lévő munka fontosságára, a Codex Alimentarus (Élelmezési Kódex) kapcsán;

G. Mivel az elővigyázatossági alapelv nem használható fel a rejtett kereskedelmi megszorítások bevezetéséhez;

H. Mivel a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) Egyezményének preambuluma általános célkitűzéseket fogalmaz meg, többek között a fenntartható fejlődés, a környezet védelme és megóvása kapcsán; mivel a GATT (Általános vámtarifa- és kereskedelmi egyezmény) XX. cikkelye és a GATS (Általános egyezmény a szolgáltatások kereskedelméről) XIV. cikkelye általános kivételeket tartalmaz, miközben a Higiéniai és növényegészségügyi (SPS) módszerek alkalmazásának egyezménye szabályokat fektet le a kockázat és az elégtelen tudományos bizonyítékok esetében követendő eljárások kapcsán; mivel a Kereskedelem műszaki akadályainak (TBT) egyezménye számba veszi azokat a kockázatokat, amelyeket a különböző módszerek alkalmazásának be nem tartása eredményezhet az emberi egészégre vagy biztonságra, a növényi és az állati életre, valamint a környezetre;

I. Mivel az Európai Unió nagy fontosságot tulajdonít az SPS- és a TBT-egyezményekben részt vevő fejlődő országok segítésének, az az ezzel összefüggésben álló egyedi nehézségeik kapcsán;

J. Emlékeztet a WTO-panelek, főként a hormonkezelés ügyében a Fellebbviteli Testület javaslataira, a WTO-tagok azon joga kapcsán, miszerint „hozzanak létre saját, megfelelő szintű egészségvédelmet, amelynek szintje magasabb lehet, mint a jelenlegi nemzetközi szabványokban, útmutatókban és ajánlásokban megfogalmazott”, valamint vegyék tekintetbe a kisebbségi szakértők véleményét;

K. Elismeri, hogy az állami hatóságok felelősek az emberi egészség- és a környezet védelme magas szintjének biztosításáért, valamint, hogy választ kell adni azokra az aggodalmakra, amelyek a lakosságot potenciálisan veszélyeztető kockázatok kapcsán merülnek fel;

1. Üdvözli az Európai Bizottság kezdeményezését, az elővigyázatossági alapelvekről szóló közlemény benyújtása kapcsán, amelynek alapvetését az Európai Unió Tanácsa jóváhagyja;

2. Úgy gondolja, hogy az elővigyázatossági alapelvet, az Európai Közösség és tagállamai politikája és lépései, valamint az állami hatóságok lépései során mind a közösségi intézmények, mind a tagállamok szintjén alkalmazni kell; ezeknek a hatóságoknak nemzetközi fórumok felhasználásával törekednie kellene arra, hogy ez az alapelv teljes mértékben ismertté váljon;

3. Tudomásul veszi, hogy az elővigyázatossági alapelv fokozatosan válik a nemzetközi jogi alapelvé, a környezet- és az egészségvédelem kapcsán;

4. Úgy gondolja, hogy WTO-szabályok alapvetően lehetővé teszik az elővigyázatossági alapelv számításba vételét;

5. Úgy véli, hogy a nemzetközi törvények keretében az Európai Közösség és a tagállamok jogosultak olyan mértékű védelmet kialakítani, amilyet megfelelőnek találnak a kockázatkezelés szempontjából és hogy ebből a célból az elővigyázatossági alapelv keretében megtegyék a megfelelő lépéseket, illetve hogy nem mindig lehetséges előre meghatározni a minden helyzetben alkalmazható védelem mértékét;

6. Szükségesnek tartja az elővigyázatossági alapelv használatára vonatkozó irányelvek létrehozását, az alkalmazására vonatkozó rendelkezések tisztázása érdekében;

7. Úgy gondolja, hogy az elővigyázatossági alapelvet ott lenne javallott felhasználni, ahol az egészségre vagy a környezetre gyakorolt káros hatások lehetőségét megállapították és az előzetes tudományos értékelés – a rendelkezésre álló adatok alapján –, hatástalannak bizonyul a kockázat mértékének felmérésére;

8. Úgy gondolja, hogy a kockázat tudományos értékelésének logikus menetet kell követnie, a veszély megállapításának, jellegzetességének, az érintettség felmérésének és a kockázat jellemzőinek felkutatása kapcsán, tiszteletben tartván a közösségi és nemzetközi szinten megállapított eljárásokat, valamint hogy – az elégtelen adatok, illetve a kockázat természete és sürgőssége okán –, nem mindig lehetséges minden szakaszt szisztematikusan befejezni;

9. Úgy gondolja, hogy – a kockázat értékelésének végrehajtása érdekében –, az állami hatóságoknak megfelelő kutatási létesítményekkel kell rendelkezniük és főként a tudományos bizottságokra, valamint az illetékes nemzeti és nemzetközi tudományos munkákra kell támaszkodniuk; hogy az állami hatóságok felelősek a kockázat értékelésének megszervezéséért, amelyet multidiszciplináris, független és álátható módon kell kivitelezni és biztosítani kell minden vélemény meghallgatását;

10. Úgy gondolja, hogy a kockázat értékelésének be kell számolnia az esetleges kisebbségi vélekedésekről is. Ezeknek a véleménynyilvánításoknak teret kell biztosítani és az érintett felek tudomására kell azokat hozni, főként ha a tudományos bizonytalanságra hívják fel a figyelmet;

11. Megerősíti, hogy azokat, akik a kockázat tudományos értékeléséért felelősek, funkciójuk alapján el kell választani azoktól, akik a kockázat kezeléséért felelősek, noha folyamatos eszmecsere áll fenn közöttük;

12. Úgy gondolja, hogy a kockázatkezelési eljárásokat a felelős állami hatóságoknak kell végrehajtaniuk, a megkívánt védelmi szint politikai értékelése alapján;

13. Úgy véli, hogy – a végrehajtandó kockázatkezelési módszerek kiválogatása során – a megkívánt védelmi szint elérése érdekében figyelmet kellene szentelni a rendelkezésre álló lépések teljes skálájának;

14. Úgy gondolja, hogy minden szakaszt átlátható módon kell végrehajtani, főként a kockázatértékelési és kockázatkezelési szakaszokat, beleértve az elhatározott módszerek ellenőrzését is;

15. Úgy gondolja, hogy a civil társadalmat is be kell vonni és különleges figyelmet kell szentelni az összes érintett féllel történő mielőbbi konzultációnak;

16. Úgy gondolja, hogy a megfelelő módszereket kell felhasználni a tudományos vélekedésekről és a kockázatkezelési módszerekről szóló információk közlése során;

17. Úgy gondolja, hogy ezeket módszereket az arányosság alapelve alapján kell megvizsgálni, számításba véve a rövid és hosszú távú kockázatokat és szem előtt tartva a megkívánt magas szintű védelem elérésének célját;

18. Úgy gondolja, hogy ezek a módszerek ne kerüljenek oly módon alkalmazásra, ami önkényes vagy tetszőleges diszkriminációt eredményezne; ahol számos lehetséges mód létezik ugyanolyan szintű egészség- vagy környezetvédelemre, ott a kereskedelmet a legkevésbé korlátozó intézkedéseket válasszák;

19. Úgy gondolja, hogy a módszerek következetesek legyenek a hasonló helyzetben alkalmazott intézkedésekkel vagy hasonló szemléletmódot kövessenek, tekintettel a legújabb tudományos fejlesztésekre, valamint a keresett védelmi szint terén elért fejlődésre;

20. Nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az elfogadott módszerek feltételezik az előnyök, valamint a beavatkozás és a be nem avatkozás költségeinek vizsgálatát. Ennek a vizsgálatnak számításba kell vennie a különféle választási lehetőségek társadalmi és környezeti költségét, valamint nyilvános elfogadhatóságát, beleértve – ahol ez keresztülvihető – a gazdasági elemzést. Világossá kell hogy váljék, miszerint a közegészségügyhöz – beleértve a környezetnek a közegészségügyre gyakorolt hatását is – kapcsolódó követelmények elsőbbséget kell hogy kapjanak;

21. Úgy gondolja, hogy az elővigyázatossági alapelv szellemében meghozott döntéseket – lehetőség szerint – ajánlatos áttekinteni, a tudományos ismeretek terén elért fejlesztések fényében. Az ilyen döntések befolyását ellenőrizni kellene, és további kutatásokra lenne szükség a bizonytalanság mértékének csökkentése érdekében;

22. Úgy gondolja, hogy az elővigyázatossági alapelv szellemében meghozandó döntések meghatározásakor és ezek ellenőrzésekor, az illetékes hatóságoknak esetről esetre haladva kellene dönteniük – a megfelelő szinten meghozott egyértelmű szabályok alapján – arról, hogy ki jogosult a még teljesebb kockázatértékeléshez szükséges tudományos adatok szolgáltatására;

Az ilyen kötelezettség a körülmények függvényében változhat, a cél pedig az, hogy kielégítő egyensúly jöjjön létre az állami hatóságok, a tudományos testületek és a gazdaság működtetői között. Különös tekintettel a gazdaság működtetői cselekvéseinek tisztaságában megnyilvánuló felelősségére.

23. Vállalja, hogy jelen határozatban foglalt alapelvet átülteti a gyakorlatba;

24. Felkéri az Európai Bizottságot, hogy:

– szisztematikusan alkalmazza irányelveit az elővigyázatossági alapelv használatára vonatkozó feltételek kapcsán, lehetővé téve különböző területeken egyedi jellemzők kialakulását, az alapelv megvalósítása során;

– ahol szükséges, vonja be az elővigyázatossági alapelvet törvénykezési javaslatainak megalkotásába és általában véve, minden lépésébe;

25. Felkéri a tagállamokat és az Európai Bizottságot, hogy:

– fordítsanak különös figyelmet a tudományos szakértelem fejlesztésére és a szükséges intézményi koordinációra;

– biztosítsák, hogy az elővigyázatossági alapelv teljes nyilvánosságot kapjon az illetékes nemzetközi egészségügyi, környezetvédelmi és világkereskedelmi fórumokon, főként az ebben a határozatban található alapelv előmozdítása érdekében, törekedjenek ennek a célnak a végrehajtására és gondoskodjanak arról, hogy a lehető legteljesebb mértékig vegyék számításba az alapelvet – főként a WTO-nál –, és ugyanakkor segítsenek ennek megértetésében is;

– biztosítsák, hogy a közvéleményt és az érintett feleket a lehető legteljesebb mértékig informálják a tudományos ismeretek állásáról, a szóban forgó kérdésekről és a kockázatokról, amelyeknek ők és környezetük ki van téve;

– folytassanak aktív tevékenységet annak érdekében, hogy nemzetközi partnereikkel megállapodásra jussanak az alapelv alkalmazásáról;

– ezt a határozatot a lehető legszélesebb körben terjesszék.

 

IV. FÜGGELÉK
NYILATKOZAT A SPORT KÜLÖNLEGES JELLEMZŐIRŐL ÉS TÁRSADALMI FUNKCIÓJÁRÓL EURÓPÁBAN, AMELYET SZÁMÍTÁSBA KELLENE VENNI
A KÖZÖS POLITIKA MEGVALÓSÍTÁSA SORÁN

 

1. Az Európai Tanács tudomásul vette az 1999 decemberében Helsinkiben beterjesztett Európa bizottsági beszámolót a sportról, amely a jelenlegi sportlétesítmények megóvására és az Európai Unión belül a sport szociális funkciójának fenntartására irányult. A sportszervezetek és a tagállamok elsődleges kötelezettsége a sportkérdések megoldása. Habár ezen a területen közvetlen jogkörrel nem rendelkezik, az Európai Közösségnek – a különböző szerződések rendelkezéseinek megfelelve – számításba kell vennie tevékenysége során a sportban fellehető szociális, oktatási és kulturális funkciókat és ezt egyedivé kell tennie annak érdekében, hogy a sport szociális szerepének megóvásához elengedhetetlen etikai kódexet és szolidaritást tiszteletben tartsák és ápolják.

2. Az Európai Tanács főként azt reméli, hogy a sport gyakorlásához minden szinten kötődő kohézió és szolidaritás, a tisztességes verseny, az erkölcsi és anyagi érdekek, valamint a sporttevékenységekben részt vevők – bármennyire csekély szerepet játsszanak is – testi épsége megmaradjon.

 

Amatőrsport és tömegsport

3. A sport olyan emberi tevékenység, amely a társadalmi, nevelési és kulturális értékekre épül. Ez a beilleszkedést, a társadalmi életben való részvételt, a toleranciát, a különbségek elfogadását és a szabályok szerinti játékot elősegítő tényező.

4. A sporttevékenységeknek elérhetőnek kellene lennie minden férfi és nő számára, tekintetbe véve az egyéni törekvéseket és képességeket, a szervezett vagy egyéni verseny- és szabadidős sportok teljes skálájának keretében.

5. A testileg vagy szellemileg fogyatékosok számára a fizikai vagy sporttevékenységek gyakorlása különösen kedvező lehetőséget biztosít egyéni adottságaik, rehabilitációjuk, társadalmi integrációjuk és a szolidaritás fejlesztésére, és mint ilyet, bátorítani kellene. Ezzel kapcsolatban az Európai Tanács üdvözli a sydney-i paraolimpiai játékok a fentiekhez történő értékes és példamutató hozzájárulását.

6. A tagállamok bátorítják az önkéntes szolgálatot a sportban, megfelelő módon biztosítják az önkéntesek gazdasági és társadalmi szerepét és elismerik azt különböző intézkedésekkel, illetve – ahol szükséges – közösségi támogatással, az ezen a területen az Európai Közösség rendelkezésére álló jogkör keretein belül.

 

A sportszövetségek szerepe

7. Az Európai Tanács nyomatékosan hangsúlyozza, hogy támogatja a sportszervezetek függetlenségét, és azon jogukat, hogy megfelelő társstruktúrákon keresztül szerveződjenek. Elismeri, hogy – tiszteletben tartva a nemzeti és közösségi törvényalkotást, valamint a működés demokratikus és átlátható módját – a sportszerveztek feladata az adott sportág megszervezése és előmozdítása, főként az adott sport szabályainak alkalmazása és a nemzeti válogatottak összeállítása kapcsán, oly módon, amit azok a legjobbnak tartanak célkitűzéseik legjobb megvalósításához.

8. Az Európai Tanács tudomásul vette, hogy a sportszövetségek központi szerepet töltenek be a sporttevékenységek különböző szintjei közti szolidaritás biztosításában – a szabadidős tevékenységtől a versenyszintű sportolásig –, amelyek egymás mellett léteznek; a nagyközösség számára általában lehetővé teszik a sportokhoz történő hozzáférést, személyi és pénzügyi támogatást adnak az amatőrsport számára, elősegítik az egyenlő hozzáférést a sporttevékenység minden szintjén – férfiak és nők számára egyaránt –, az ifjúság képzését, az egészségvédelmet, illetve a doppingolás, az erőszakos cselekvések, valamint a rasszista vagy idegengyűlölő megnyilvánulások elleni küzdelem lépéseit.

9. Ezek a társadalmi funkciók különleges felelősséget rónak a szövetségekre és a versenyek megszervezésében betöltött illetékességük elismerésének alapját képezik.

10. Miközben szem előtt tartják a sport világában végbement fejlődést, a szövetségeknek továbbra is meg kell őrizniük szervezeti formáiknak azon kulcsjellemzőjét, amely garanciát ad a sportolás kohéziós erejére és a részvételi demokráciára.

 

A képzési sportpolitika megőrzése

11. Az ifjú sportemberek képzése – legyenek azok férfiak vagy nők – a sport, a nemzeti válogatott és a versenyszintű sportolás életadó eleme és mint ilyet, bátorítani kell. A sportszövetségek – ahol lehetséges, az állami hatóságokkal vállvetve – jogosultak olyan tevékenység végzésére, ami a hozzájuk tartozó klubok képzési lehetőségeinek megóvásához és az ilyen képzések minőségének biztosításához szükséges, tiszteletben tartván a nemzeti és a közösségi törvényalkotást, illetve gyakorlatot.

 

Az ifjú sportemberek – férfiak és nők – védelme

12. Az Európai Tanács hangsúlyozza a fiatalok számára a sport előnyeit és sürgeti, hogy különleges figyelmet szenteljenek – főként a sportszervezetek – a magas szintű sportemberek – férfiak és nők – nevelésének és hivatásszerű képzésének – annak érdekében, hogy szakmájukhoz kötődő integrációjuk ne kerüljön veszélybe sportkarrierjük miatt –, pszichológiai kiegyensúlyozottságuknak, családi kötelékeiknek és egészségüknek, főként a doppingolástól való megóvásuk terén. Nagyra értékeli azon szövetségek és szervezetek közreműködését, amelyek ezeket a követelményeket szem előtt tartják képzési tevékenységük során és így társadalmilag értékes hozzájárulásról tesznek tanúbizonyságot.

13. Az Európai Tanács aggodalmát fejezi ki a sport területén megtalálható, kisebbségeket célzó kereskedelmi tranzakciók miatt – beleértve a harmadik félhez tartozó országok állampolgárait is –, mivelhogy ezek nem egyeztethetők össze a fennálló munkaszabályozással, vagyis veszélyeztetik az ifjú sportemberek – férfiak és nők – egészségét és jólétét. Felkéri a sportszervezeteket és a tagállamokat, hogy vizsgálják ki és ellenőrizzék az ilyen gyakorlatokat és – ahol szükséges – vegyék fontolóra a szükséges intézkedéseket.

 

A sport és a szolidaritás gazdasági vetülete

14. Az Európai Tanács véleménye szerint, egynél több sportklub egy tulajdonos kezében történő központosítása vagy pénzügyi ellenőrzése, ugyanazon sportág ugyanazon versenyén belül, veszélyeztetheti a tisztességes versenyt. Ahol szükséges, a sportszövetségeket bátorítani kell a klubok vezetésének felügyeletét szolgáló intézkedések bevezetésére.

15. A televíziós közvetítési jogok eladása jelenleg az egyik legnagyobb bevételi forrás bizonyos sportágakban. Az Európai Tanács úgy véli, hogy az ilyen eladásokból származó jövedelem egy részének kölcsönös megosztását bátorító lépések – a megfelelő szinten – előnyösek a sport minden területe és szintje közti szolidaritási alapelv számára.

 

Átjárhatóság

16. Az Európai Tanács erőteljes támogatásáról biztosítja a sportmozgalmakat – főként a labdarúgó testületeket –, a hivatásos sportembereket – férfiakat és nőket – képviselő szervezeteket, az Európai Közösség, valamint a tagállamok közti, az átjárhatósági rendszerről folytatott párbeszédet, tiszteletben tartván a sport egyedi követelményeit, amelyek a közösségi törvénnyel összhangban vannak.

17. A közösségi intézményeket és tagállamokat felkérjük, hogy folytassák politikájuk átvizsgálását, összhangban az Európai Uniós Szerződéssel és a rendelkezésükre álló jogkör szellemében, a fenti általános alapelvek fényében.

 

V. FÜGGELÉK
A TANÁCS ÉS A TANÁCSÜLÉSEN RÉSZT VEVŐ TAGÁLLAMOK KORMÁNYAI KÉPVISELŐINEK HATÁROZATA A MOBILITÁSI AKCIÓTERVVEL KAPCSOLATBAN

 

Az Európai Unió Tanácsa és a tagállamok kormányainak képviselői, akik tanácsülés keretében összeültek meg vannak győződve arról, hogy egy valódi, tudásra építő térség kialakítása Európában alapvető fontosságú az Európai Unió számára és hogy ez – az oktatás révén – az európai polgárság és politikai Európa alapját alkotó közös kulturális vonatkozás eléréséhez vezet.

Biztosak abban, hogy ez az elképzelés sokszínűségünk és egymást kiegészítő tulajdonságaink kölcsönös felfedezésén alapul és magában foglalja a személyes kapcsolatok, illetve az ismeretek és tapasztalatok cseréjének erősödését.

Meg vannak győződve arról, hogy ennélfogva lényeges – a minden tagállam által osztott – jól értelmezhető cselekvések kitűzése a gyermekek, az iskolások, a felsőoktatási hallgatók, a kutatók, minden oktatásban részt vevő és tanáraik számára, valamint hogy az európai intelligencia kialakítása az, ami elhozza számunkra az Európához tartozás valódi érzetét.

Tudatában vannak annak, hogy a tudásalapú Európa egyben gazdasági szükségszerűség is; hogy az egyre inkább nemzetközivé váló gazdaság egyre inkább támaszkodik a tudásra, az idegen kultúrák iránti nyitottságra, az önmagunk tanítása iránti képességre és a többnyelvű környezetben történő munkára, amelyek mind lényegesek az európai gazdaság versenyképességének szempontjából.

Meg vannak győződve arról, hogy a gyermekek, az iskolások, a felsőoktatási hallgatók, a kutatók, minden oktatásban részt vevő és tanáraik Európán belüli mobilitásának fokozása ennélfogva komoly politikai cél, és ehhez szükséges az Európai Közösség, illetve a tagállamok egyidejű elkötelezettsége és erőfeszítése.

Megjegyzik, hogy ennek a célnak az elérésére Európa már most is gazdag erőforrásokkal rendelkezik: az Európai Közösség Socrates-, Leonardo da Vinci- és Youth-programjai komoly előrehaladást jelentenek, valamint lényegi szerepet játszanak, ami tovább fog növekedni a második generációs programoknál.

Meg vannak győződve arról, hogy ezt az előrehaladást tovább kell vinni; hogy – bár a mobilitást választó emberek száma növekszik – az még mindig alacsony; hogy – példának okáért – a felsőoktatási hallgatóknak csak csekély százalékát érinti; hogy lényeges akadályok maradtak: egyenlőtlen hozzáférés az információkhoz, pénzügyi természetű gondok, az adók és a szociális juttatások kapcsán adminisztratív nehézségek, bonyolult lakhatósági eljárások, hátrányok a státuszok és a karrier terén.

Megjegyzik, hogy az Európai Tanács lisszaboni (március 23–24.) ülésén felismerte az akadályok eltávolításának és a mobilitás előmozdításának sürgősségét és hogy záródokumentumában felhívta az Európai Unió Tanácsát és az Európai Bizottságot, hogy határozza meg „2000 végéig a tanulók, a tanárok, valamint a képzési és kutatószemélyzet mobilitását elősegítő módszereket, a fennálló közösségi programok legjobb felhasználásával, az akadályok eltávolítása révén, illetve a tanulási és képzési időszakok, illetve végzettség megállapítása terén a nagyobb átláthatóság megteremtése jóvoltából”;

Kötelezettséget vállalnak, hogy teljesítik polgártársaik nagy várakozását és az Európai Bizottság támogatásával – minden téren –, és a szubszidiaritás alapelvével teljes összhangban, megteszik a szükséges lépéseket a mobilitás akadályainak eltávolítására és a mobilitás elősegítésére.

Úgy gondolják, hogy ez a határozat – anélkül, hogy előre megítélnék az Európai Bizottság és az Európai Unió Tanácsa által eddig végzett, jelentős mértékű munkát, a mobilitás előmozdítására szolgáló, megfelelő jogi keret megteremtése és főként a mobilitással összefüggő Ajánlásról szóló javaslat (amely remélhetőleg hamarosan célokat fogad el) kapcsán, hanem ellenkezőleg – megkönnyíti az erre a területre vonatkozó közösségi kezdeményezések megvalósítását, a lehetséges különleges kezdeményezések ösztönzésével. Ezeknek a kezdeményezéseknek a megvalósítására az érintett résztvevők és intézmények szoros együttműködésével kerül sor – főként az egyetemek érintettek, amelyeknek a közreműködése kulcsfontosságú a sikerhez.

Üdvözlik a Függelékben lefektetett mobilitási akciótervet, amelyet 2000. szeptember 30-án, a Sorbonne-on az oktatási miniszterek elé terjesztettek be. A tervnek három fő célja van:

– meghatározni és demokratizálni a mobilitást Európában;

– elősegíteni a megfelelő finanszírozási formákat;

– növelni a mobilitást és javítani annak feltételeit.

Az akciótervben említett intézkedések, amelyek négy fő fejezetre felosztott, 42 intézkedést tartalmazó „eszköztár” formájában kerültek megalkotásra, amelyek – egyéni hatáskörük és kombinációik szerint – úgy lettek megalkotva, hogy azok – nem számít, hogy milyen területen –, akik a mobilitási intézkedések megvalósítását kutatják, fel tudják ismerni és le tudják küzdeni az akadályokat.

Az első fejezet a mobilitás megvalósítását segíteni tudó emberek képzésére vonatkozó intézkedések elősegítésével, a többnyelvű szakképzettségek fejlesztésével és a hasznos információkhoz történő hozzáféréssel kapcsolatos cselekvéseket tartalmazza.

A második fejezet a mobilitás finanszírozásával foglalkozik és a lehetséges pénzügyi erőforrások mobilizálásához vezető intézkedéseket próbálja meghatározni.

A harmadik fejezet a mobilitás javítását és fejlesztését célozza, az erre alkalmas formák megsokszorozásával és a fogadóintézmények, valamint az időrend megszervezésének javításával foglalkozik.

Végül a negyedik fejezet azokat az intézkedéseket írja le, amelyek alkalmasak a mobilitási időszakok felmérésére és a megszerzett tapasztalatok felismerésére.

Meg vannak győződve arról, hogy ha minden tagállam – az Európai Bizottság segítségével – önként felvállalja azokat a lépéseket, amelyek szerintük a leginkább lehetővé teszik az adott országon belüli mobilitás útjában álló és felmerülő akadályok leküzdését, akkor a kezdetektől mindenki egyetért abban, hogy az akcióterven belül az alábbi intézkedések különös fontossággal bírnak:

– a soknyelvűség fejlesztése;

– a mobilitással kapcsolatos, különböző európai információforrásokhoz történő hozzáférést elősegítő kapu létrehozása;

– a diploma megszerzését szolgáló, mobilitáshoz kötődő időszak elismerése;

– a tanárok és az érintett adminisztratív személyzet képzése annak érdekében, hogy a mobilitás valódi szervezőivé váljanak, akik képesek tanácsot és útmutatást adni, illetve különböző mobilitási tervezeteket elkészíteni;

– a minőségi oklevél meghatározása és elfogadása a képzési tanulmányokra érkező külföldi nemzetiségűek fogadóintézményei részére;

– a fennálló mobilitási köröket és bevált gyakorlatokat, valamint a hallgatók, tanulók és oktatók cseréjét tartalmazó lista elkészítése;

– az uniótól, a tagállamoktól, a helyi hatóságoktól, az állami és magánszektorból származó mobilitási finanszírozások közti kapcsolat megteremtése.

Javasolják, hogy az Európai Unió Tanácsa által az 1999. december 17-i határozatban (az 1999. december 17-i EU-tanácsi határozat „Az új évezred felé” címmel: új munkamódszerek kidolgozása az európai együttműködés területén az oktatás és képzés kapcsán – OJC 8, 2000. 01. 12., 8. o.) elrendelt új programjának részeként és a kitűzött célok elérése során tanúsított előrehaladás rendszeres értékelése érdekében, az EU-tanács – az érintett európai intézményekkel közösen – rendszeresen, általában véve kétévenként értékelje a helyzetet.

Emlékeztetnek, hogy a terv egyben meghatározza a tagállamokon belüli és az Európai Bizottság, valamint a tagállamok adminisztrációja közti széles körű együttműködés keretében történő átfogó működési terület intézkedéseit.

Az Európai Tanács lisszaboni ülésének záródokumentuma szellemében ezt a határozatot az Európai Tanács nizzai ülése elé terjesztik.

 

VI. FÜGGELÉK
A NIZZAI EURÓPAI TANÁCSON ELŐTERJESZTETT DOKUMENTUMOK LISTÁJA

– Elnökségi feljegyzés az ünnepélyes nyilatkozatról

(14101/00)

– Összegző dokumentum

(CONFER 4816/00)

– A bővítési folyamat teljes képe (az Általános Ügyek Tanácsának záródokumentuma)

(13970/1/00 REV 1)

– Az ECOFIN Tanács beszámolója a bővítés valutaárfolyammal kapcsolatos elemeiről

(13055/00)

– A bővítési stratégia dokumentuma: beszámoló a tagjelölt államoknak a felvétel terén elért haladásáról

(13358/00)

– Elnökségi beszámoló

(14056/00 REV 2)

– A főtitkár/főmegbízott hozzászólása: az átfogó, koherens válságkezelés referenciakeretei

(13957/1/00 REV 1 + COR 1)

– A főtitkár/főmegbízott és az Európai Bizottság beszámolója, amely gyakorlati ajánlásokat tartalmaz az EU lépései hatékonyságának és koherenciájának fokozására a konfliktusmegelőzés terén

(14088/00)

– Közös foglalkoztatási beszámoló a 2000. évre

(12909/00 + COR 1 [ANGOL], COR 2, ADD 1, ADD 1 COR 1 [ANGOL])

– Javaslat a tagállamok 2001. évi foglalkoztatási politikájának irányelveiről szóló EU-tanácsi döntéshez

(14116/00)

– Az Európai Bizottság ajánlásai a tagállamok foglalkoztatási politikájára vonatkozó EU-tanácsi ajánlásokhoz

(14115/00)

– Európai Szociális (Szociálpolitikai) Agenda

(14011/00 + COR 1 [ANGOL] + COR 2 [SPANYOL])

– Bizottsági közlemény a szociálpolitikai agendáról

(9964/00)

– Küzdelem a szegénység és a társadalmi kirekesztettség ellen – a megfelelő célkitűzések meghatározása

(14110/00)

– A szociális védelem magas szintű munkacsoportjának beszámolója az Európai Bizottságnak az Európai Unió Tanácsához, az Európai Parlamenthez, valamint a Gazdasági és Szociális Bizottsághoz intézett, a szociális védelem jövendő, hosszú távú fejlődéséről, a biztonságos és fenntartható nyugdíjakról szóló közleményéről

(14055/00)

– Az ECOFIN Tanács beszámolója az Európai Közösség vállalkozókra vonatkozó pénzügyi eszközeinek áttekintéséről

(13217/00, 13170/1/00)

– Az ECOFIN Tanács beszámolója a strukturális mutatókról mint a sikeres strukturális politika eszközeiről

(13217/00, 13170/00)

– Az Európai Bizottság javaslata

(11909/00)

– Az Európai Bizottság közleménye az Európai Unió Tanácsához és az Európai Parlamenthez az e-Európa 2002-ről

(14203/00)

– Az Európai Bizottság és az Európai Unió Tanácsa beszámolója az e-Európa akcióterv megvalósításáról

(13515/1/00, 14195/00)

– EU-tanácsi határozat a mobilitási akciótervről

(13649/00)

– Feljegyzés az elővigyázatossági alapelvről szóló EU-tanácsi határozat benyújtásáról

(13603/00 + COR 1 [FINN] + REV 1 [ANGOL])

– Az ECOFIN Tanács beszámolója a környezetről és a fenntartható fejlődésről

(13054/00 REV 1)

– A magas szintű munkacsoport beszámolója a menedékjogról és a migrációról

(13993/00 + ADD 1, 13994/00)

– Az Európai Unió Tanácsa beszámolója az Ukrajnára vonatkozó közös stratégia megvalósításáról

(14202/00)

– Nyilatkozat a közérdekű szolgáltatásokról

(13403/00 + COR 1 + ADD 1 + 2 [FRANCIA, ANGOL])

– Deklaráció a sport sajátos, egyedi jellemzőiről és szociális funkciójáról Európában, amelyet figyelembe kellene venni a közös politika megvalósítása során

(13948/00)

– „Jobb törvényhozás 2000” (európai bizottsági beszámoló)

(14253/00)

– Az Elnökség és az Európai Unió Tanácsa Főtitkárságának beszámolója a közös döntéshozó eljárások hatékonyabbá tételéről

(13316/00 REV 1, 14144/00)

– Az EU-tanácsi határozat vázlata a nemzeti, rögzített, elkönyvelt árrendszer alkalmazásáról

(13343/00REV 1 [fi])

– Az EU-tanácsi határozat vázlata az audiovizuális és a filmiparnak nyújtandó nemzeti segélyről

(13345/00)

– Az Európai Bizottság munkatanulmánya a 299. (2) cikkelyről: az unió legkülső régiói fenntartható fejlődésének stratégiája

(7072/00, SEC [2000] 2192)

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 13:29–51.

Európa – határok nélkül*

A politikai szerkezet stratégiái

 

I. A régi határokon túl

Az európai egyesítés kezdeti éveinek politikai jelképe a határok leküzdése, amely az Európai Gazdasági Közösség alapítóállamai közötti határátkelőhelyek sorompóinak lebontásában öltött testet. Ma, ötven évvel később, ez a szimbolika új jelentést kapott. Az európai politikát a határok eltűnésének folyamatai jellemzik, amelyek sajátos esélyekkel és kockázatokkal bírnak. A határok megszüntetése nemcsak azt jelenti, hogy eltűnnek a sorompók, hanem egyben változásokat okoz a vonatkozási rendszerekben és megfelelésekben is. A határok általános eltűnése egyben azok újradefiniálását is megköveteli, azaz a régiók új elosztását.

A következő években három határmegszűnési folyamat jellemzi majd Európa arculatát:

– Az 1989-es magyarországi határmegnyitást mintegy 15 évvel később követi majd az Európai Unió kibővítése a felbomlott Varsói Szerződés térsége felé – eltekintve Németország új tagállamainak speciális helyzetétől, melyek a német egyesítés révén élen jártak ezen az úton. A társult országok felvételével az EU többszörösen is átlépi az eddigi korlátozásokat: a háború utáni nyugat-európai közösségből összeurópai igényű unió válik. A bővítés különböző szakaszaiban az integráció előbb a latin Európa, aztán a keresztény Európa határait is megszünteti majd. Végül Törökország felvételével a Boszporuszon Európa átlépné saját földrajzi határát is.

– A belső piac messzemenő megvalósulásával immár az állami szolgáltatások és vállalatok képezik a piacnyitás határait. Ennek jövőbeli szerkezete és európai meghatározása az európai rendezési politika középpontjában áll majd. Egyidejűleg az euró tényleges fizetőeszközként való bevezetésével a nemzeti valutatérségek is megszűnnek. A jelenleg a valutaunióban nem részt vevő EU-államok is érezni fogják a közös valuta okozta nyitási kényszert saját valutatérségükben.

– A Nizzai Szerződés intézményi reformjai világossá tették a nemzetek felettiség (szupranacionalitás) elvének határait. A nemzeti szuverenitás felé való nyitás nyilvánvalóan az európai integráció hatáskörének szabatosabb meghatározását igényli. A Nizza utáni reformfolyamatban ezért a határnélküliség „sorompóit” kell kialakítani – mindenekelőtt az európai, nemzeti és regionális szintek közötti munkamegosztás pontosabb meghatározásával.

Ezen mélyre ható tapasztalatok mellett a határnélküliség más összetett jelenségei is felfedezhetőek az európai politika különböző rétegeiben. Ezek az áru- és pénzáramlás globalizációjától egészen az Európába irányuló bevándorlás nemzetközivé válásáig terjednek. Az integráció politikai fejlődése egyben újabb határokat is kijelöl: a biztonsági és védelmi politika elmélyülésével az integráció leküzdi az Európai Unió, azaz a „polgári hatalom” korlátait.

Ezen európai kilátásoknak a nyilvános tudomásulvételében egyfajta ambivalencia is érezhető. Egyrészt a határok megszűnésének lépései kibővítik az európai egyesülés nézetrendszerének jelentéstartalmát és új távlatokat nyitnak az európaiak önértelmezésében. Másrészt azonban a sokrétegű határmegszűnések bizonytalanságot és félelmet ébresztenek: minél mélyebb és szélesebb rétegeket érint az integráció folyamata, annál hangsúlyosabban merül fel a kérdés, hogy mi az, ami ezt az Európát összetartja és milyen államokat összekötő elgondolást követ a bővítés.

 

Az EU a kibővülés előestéjén

A 15-ök Európai Uniója nem statikus képződmény. A gazdaságban, társadalomban és politikában új lendület és növekvő önbizalom figyelhető meg. A nemzeti össztermék az EU-ban tartósan növekszik, új munkahelyek keletkeznek – mindenekelőtt a jövőben oly fontos területeken. Az európaiak évek óta a belső pénzügyi stabilitás egyedülálló időszakát élik meg. Az Európai Unió társadalmaiba visszatért az újításra való hajlandóság. A reformokat már nem tekintik elsődlegesen beavatkozásnak vagy tehernek, hanem a jobbítás esélyeként fogják fel azokat. Európa polgárai tevékenyen részt kívánnak venni az állam és társadalom jövőjéről, az érdekeik és értékeik biztosításáról és azok összeurópai kialakításáról szóló vitákban.

Az európai egyesítés politikája is tükrözi ezt a lendületet. Az integrációs politika lényeges területeit illetően ambiciózus elmélyítési folyamatok kezdődtek:

– A nizzai konferencia utáni években egyrészt az újbóli munkamegosztás állami szintű meghatározása – horizontálisan és vertikálisan –, másrészt pedig az európai szintű demokratikus és polgárközeli politikai rendszer továbbfejlesztése lesz napirenden.

– Az EU továbbfejlesztése a szabadság, biztonság és jog területeinek irányába megköveteli a belső biztonság új formáit, illetve a bevándorlás szabályozását.

– A közös európai biztonsági és védelmi politika kialakítása Európa hitelességét célozza, éspedig béketényezőként. Az európaiak olyan eszközökkel szerelkeznek majd fel, melyek a válságkezelést hatékonyabbá teszik és megakadályozzák az alapvető emberi értékek és jogok megsértését, erősítik Észak-Amerika és Európa demokráciáinak szövetségét és támogatják a nemzetközi államközösség rendezőerejét.

– Az egyetlen közös piac és az egyetlenegy közös valuta megkövetelik az igazgatási politikától a döntéshozatali képességet, ugyanazon szempontok alapján, azaz a tartós gazdasági fejlődés és a szociális stabilitás az európai politika döntő fontosságú kérdésévé válnak.

Az európai politika szempontjából döntő fontosságú lesz ezeknek a projekteknek a megindoklása, fejlődési irányuk és az abból adódó kérdések közvetítése a nyilvánosság felé. Az integráció folyamata elért egy szintet, amely az elkövetkező lépéseket illetően nyilvános vitákat kíván. Európa megértése az előfeltétele a támogatásnak és a részvételnek. Az emberek hozzájárulása nélkül Európa egyetlen ambiciózus terve sem valósulhat meg. A folyamatban lévő projektek céljait és lépéseit magyarázó erőteljes politikai program nélkül nem jöhet létre majd a támogatás. Egy ilyen program nem mentes a kockázatoktól – feltárhatja a konszenzus társadalmi és szociális határait –, melyek a kormányok és parlamentek számára lehetetlenné tehetik Európa továbbfejlesztését. A nyílt vitát azonban nem lehet elkerülni, mert annak hiányában a diffúz félelmek és azok eszköztárai az Európa-vitát átformálhatják és a vita értelmét az ellentétére fordíthatják: a vitán és részvételen keresztüli legitimáció nélkül minden esetben gyengülne az európai politika döntéshozatali képessége.

 

A bővítés dimenziói

A felvázolt, Kelet felé irányuló bővítés egyúttal az Európai Unió földrajzi kiterjedését is pontosítja. Az EU ma átfogja a korábbi „Nyugatot” – Svájc és Liechtenstein, Norvégia és Izland kivételével –, ezek az államok bármikor csatlakozhatnának, ha politikailag így döntenének. A számos fejlődési eltérés és regionális különbözőség ellenére az Európai Unió jövőbeli új tagállamait három csoportba sorolhatjuk be:

1. Az első csoportot Kelet-Közép-Európa jelenleg tárgyalásban álló államai alkotják a Baltikumon, Délkelet-Európában, illetve a két szigetköztársaság Ciprus és Málta. Közöttük nagyok a különbségek (mind a teljesítmény és a jövedelem szintjén az EU gyengébb államaival összehasonlítva, mind a készség és képesség tekintetében az EU gazdasági, adminisztratív és politikai kereteinek teljes átvételére vonatkozóan). A tárgyalási fordulókban a legnagyobb nehézségek közé tartozik az EU szabályozott politikai területeihez való igazodás – mindenekelőtt az agrárpolitikában – és az EU-jog adminisztratív-jogi átültetése. A megoldatlan politikai kérdések és helyzetek megnehezíthetik a csatlakozási folyamatot, mint pl. az orosz kisebbség még le nem zárult integrálódása Észt- és Lettországban, a magyar kisebbség bizonytalan helyzete a különböző államokban. Így például Ciprus görög részének csatlakozása mélyítené a sziget megosztottságát és elállná a török ciprióták útját Európa felé.

2. A jövőbeli tagállamok másik csoportját a nyugat-balkáni államok alkotják. Ezek a stabilizációs paktumon és az európai vezető testületek különböző nyilatkozatain keresztül megkapták a csatlakozási ígéretet, amennyiben belső fejlődésük és regionális szerződéseik megengedik a kelet-európai átalakuláshoz való felzárkózásukat. A legnagyobb fejlődést jelen pillanatban Horvátország érte el, úgy a demokratizálódás, mint a médiapiac kiszélesedésének, a társadalom nyitottságának és a magángazdaság erősödésének tekintetében. Problematikus még a kisebbségi politika, mindenekelőtt a regionálisan fontos Krajina-kérdés. Macedónia – rendkívül kedvezőtlen körülményei ellenére is – stabilizálta az átalakulás folyamatait, és jó úton halad a konszolidáció felé. Albániában ugyanakkor a demokratikus rend és a politikai cselekvőképesség terén még mindig jelentős hiányok észlelhetők.

A Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak van esélye arra, hogy csatlakozzon a régió fejlődéséhez, amennyiben sikerül a demokratikus megújulást a Szerb Köztársaság szintjén úgy politikailag, mint intézményileg biztosítani. Emellett a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság új és az önkéntesség bázisán nyugvó reföderációs formái sikeresnek kell, hogy bizonyuljanak. Sem a jelenlegi viszonyok átformálása, sem pedig a „status quo ante”-hoz való visszatérés nem lesz elegendő ahhoz, hogy a koszovóiak és montenegróiak tapasztalatainak és érdekeinek megfeleljen.

Az ily módon javuló regionális keretfeltételek alapján végül a Nyugat-Balkán legtörékenyebb állama, Bosznia-Hercegovina is reális eséllyel rendelkezik arra, hogy az etnikai erőszak súrlódásait túlhaladja, és többnemzetiségű államként túlélje. Belső és külső helyzete miatt Bosznia-Hercegovina közvetlenül hasznot húzhatna környezetének rendezéséből, és nagyobb nehézségek nélkül csatlakozhatna a szomszédos államok modernizációjához.

3. Végül a harmadik csoport a kibővített Európai Unió említett régióinak keleti és délkeleti részét fogja át. Ezek között az államok között egyedül Törökország rendelkezik konkrét csatlakozási ígérettel. Bár úgy tűnik – amennyiben az ország belső rendjében és alkotmányos helyzetében nem történnek alapvető változások –, a csatlakozási tárgyalások megkezdésétől még messze áll. Ezzel egyidejűleg Oroszország és Ukrajna, valamint Moldávia és Grúzia rendelkezik az elvi lehetőséggel, hogy Törökországhoz hasonló utat járjon és később ugyanúgy helyet kapjon az Európai Unióban. Azonban az említett államokkal még rendezetlen a Törökországgal már létrehozott vámunió kérdése – az EU-val való partneri viszonyok eredményes fejlődése a szabadkereskedelmi övezet kialakításának perspektívájával.

A helsinki csúcs (1999. december 10–11.) döntése – ami alapján Törökország formálisan megkapta a jelölt állam státuszát – újrarajzolta Európa határait. Hiszen az állam- és kormányfők határozata túlhaladja Európa korábban meghatározott mintáit: az integráció hatáskörét nem lehet egyértelműen földrajzilag behatárolni. (Törökország több nagyobb régió metszéspontjában fekszik és csak kis részben az európai kontinens területén.) Az integrációt nem lehet kizárólag a latin Európára koncentrálni – a keleti bővítéssel megszűnik az ortodox Görögország kiváltságos helyzete – mint ahogy a legutolsó bővítéssel Észak-Európában elavulttá vált az az elképzelés, hogy az integráció egy katolikus „projekt” volna.

A helsinki döntés a csatlakozási hajlandóságot az EU-hoz és az abban való részvétel képességét – a polgárok szabad és tudatos Európa mellett döntésének bázisán – az integráció hatáskörének döntő feltételévé teszi. Európa határai ebben az értelemben ott húzódnak majd, ahol az emberek – a lépés jelentőségének tudatában – az egyesült Európa mellett döntenek. Ezzel az európaiak elhatározták, hogy legalábbis Kelet felé, nem hoznak létre térbeli elhatárolódást. Lehetséges, hogy később ezt a döntést – logikus következményként – a Földközi-tenger túlsó partjára vagy a Közel-Kelet népeire is kiterjesztik majd.

A szűkítés és lazítás „forgatókönyve”

A nizzai kormánykonferencia tartalma és formája nyilvánvalóvá tette, hogy az elmélyítési terveket – mint a bővítés határtúllépését –, az integrációs folyamat véglegességének korábban merésznek tartott elképzeléseit pontosítani kell. Mindkét fejlődési irányzatnak vannak terhelési próbái, az integráció rendszerére és a tagállamok összetartozására nézve, amelyek a kölcsönös kötelékek erősítését kívánják. Ezeknek a terheknek a feldolgozásában az integrációs folyamat elvi válaszút elé ért, amely a véglegesség eddigi nyitottságát nem engedi meg, hanem döntéseket követel a különböző fejlődési elképzelések között.

Az első ilyen forgatókönyv az időszerű kihívások sikeres áthelyezését valósítaná meg egy olyan rendszerváltás által, amely a további integráció hajtóereje lenne. Az Európai Unió az európai államok föderációjává válna, egy alkotmányos szerződésre támaszkodva, a különböző szintek és demokratikus legitimációs és ellenőrző folyamatok elhatárolt illetékességével. Ezzel eldőlne Európa államisága a nemzetek felettiség eszméjének jegyében. Ez az elképzelés feltételezi a jövőbeli tagállamok hajlandóságát az alapvető szuverenitás átengedésére és az európai kormánykapacitás kiépítésére.

Az európai integráció azonban választhat egy másik utat is, ez esetben az államok politikáját a kormányok nemzetek feletti cselekvése és együttműködése csak kiegészítené. Ez az Európa az elmélyített szabadkereskedelmi övezet formáját választhatná, ami elég laza ahhoz, hogy az államok különböző érdekeit, igényeit és ambícióit figyelembe vegye, de elég erős ahhoz, hogy a közös gazdasági térség hozamait a 15-ről 28 vagy több államra való bővítés folyamatában ne veszítse el. Ezen forgatókönyv szerint a politikai integráció továbbfejlődése tulajdonképpen kizárt – legfeljebb, a szorosabb együttműködésen keresztül, az Európa-államok körében lenne valószínű.

A két felvázolt fejlődési irány mellett a differenciált integráció útja lenne a harmadik lehetőség. Ha nem sikerül az EU kibővítése a politikai célok egyidejű megvalósításával, akkor – az arra alkalmas államokon keresztül – a nagy Európai Unió politikai célra irányultságának megelőlegezésében rejlene az egyetlen esély, hogy megerősítsük az EU összetartását és az integráció folyamatát előbbre vigyük. Az államok egy csoportja képezné a gazdasági uniót, a belső biztonság unióját és a védelmi uniót.

Ezeknek az avantgárd-projekteknek az összetétele nem kell, hogy azonos legyen, de bizonyára messzemenően átfedő jelleggel kell, hogy bírjanak, mivel ezáltal életképes maradhatna az európai föderáció eszméje: az eredmények, tapasztalatok és ily módon a mélyebb integráció struktúráinak összehozásával, illetve ajánlásként minden EU-tag számára.

Végül további fejlődési lehetőséget kínálna az integráció szétesése – nem a kudarc sötét változataként, hanem a koncepció esetleges korszerűtlensége miatt. Ez a forgatókönyv feltételezi, hogy az integráció a hidegháború és az antagonisztikus tömbökbe való besorolás terméke volt, és középtávon gondolkodva nem fogja túlélni keletkezésének körülményeit. Akár azért, mert az államok érdekeinek eltérése átfedi az együttműködés szükségességét, vagy pedig azért, mert a nemzetek feletti és globális irányítás, ill. szabályképzés új formái váltják fel a regionális integrációt.

Hogy ezek közül a fejlődési alternatívák közül melyik fogja meghatározni az európai politikát, azt nem a helyzet vagy egy döntés fogja kialakítani, hanem az integrációs politika számos útjelzője a berlini fal leomlása óta. A nizzai csúcs után – pillantást vetve az európai politikai helyzetre – három olyan alapvető kérdés körvonalazódik, amelyek megválaszolása befolyással lesz az Európai Unió fejlődésére:

1. Milyen legyen Európa politikai rendezése – hogyan alakítsuk egyrészt a hatékonyságnak és cselekvőképességnek, másrészt a legitimációnak és ellenőrzésnek, valamint harmadikként a munkamegosztásnak az EU, az államok és régiók közötti háromszögét?

2. Milyen legyen Európa szociális és társadalmi modellje a jövőben – hogyan definiáljuk az egyensúlyt a verseny és a szolidaritás között és hogyan végezhetők el a közös feladatok?

3. Milyen világpolitikai helyzetet célozzon meg a jövőbeli Európa és hogyan szerezzen a külpolitika terén cselekvési képességet?

 

II. Európa politikai rendje

Az Európai Unió reformjait tárgyaló kormánykonferenciák és a nizzai csúcs szemléltették a különböző álláspontok és az ellentétes érdekek  hatósugarát és intenzitását, amelyek jelenleg az EU-t jellemzik. Az európai cselekvőképesség erősítésével nemzeti fenntartások állnak szemben, ezek vagy az egyes cselekvési területekre, vagy az európai intézmények szerepére vonatkoznak. A fenntartások aránya olyan nagyságú, hogy az azonosságok mértékéből nem adódik Európa- politikailag értékelhető eredmény – ezzel a kormánykonferencia mint fejlesztési eszköz szintén veszít a jelentőségéből.

Ebben az értelemben a nizzai konferencia mérlege vegyes jelzésekkel bír az integráció jövőjét tekintve. Egyrészt lépések történtek a cselekvési képesség erősítésének célja felé: az egyetértési területek korlátozott leépítése, illetve az együttműködés könnyítése és kibővítése. Egy erősebben arányosított összetételű Európai Parlament célzottan javítja a demokratikus képviselet minőségét is. Másrészt ezeket az előrelépéseket a vétópozíció erősödésével és az érzékeny területeken elhalasztott döntésekkel érték el, amelyek a bővítés különböző szakaszaiban gyengíteni fogják az Európai Unió cselekvési képességét. Így az európai belpolitika központi területei maradtak ki, mint pl. a szociál- és adópolitika, a kereskedelmi politikában a szerteágazó védőzáradékok következménye lehet az egyhangú döntéshez való visszatérés. Más területek pedig csak időbeli csúsztatással mennek majd át a többségi döntés jogkörébe, azaz főleg a szerkezetpolitika lesz a kibővített EU-n belül az elosztási konfliktusok színtere. A jövőbeli tagállamokat ezenkívül a döntési rendszerben lefokozták: az Európai Unió Tanácsán belüli szavazateloszlásban a kormánykonferencia rossz pozícióit még sikerült javítani, az Európai Parlament helyeinek elosztásában viszont olyan fokozatokat állapítottak meg, amelyek ellentmondanak a demokratikus vezető szervekben való általános arányos képviseleti elvnek.

A Nizzai Szerződéssel a minősített többségi döntés eljárásán az EU-tanácsban nem a kormányzóképesség szellemében javítottak. A jövőben sem lesz a többség feletti kormányzás az integrációs politika mintája, mert a szavazatsúlyozás reformja mellé újabb védőzáradékok sorakoztak fel. Ami potenciálisan megnövelné a szavazatok számát, az a bővítés folyamatában a kvórum megemelése és a többi feltétel (az államok többsége és az EU-népesség 62%-ának képviselete) bevezetése miatt újra elvész, mert ennek a három elemnek mindegyike megnehezíti a minősített többség elérését. Az európai politikában a rendezési erő csökken, míg az akadályokat állító erő növekszik.

A Nizzai Szerződés után is fennáll a kibővített Európai Unióra vonatkozó megfelelő kormányzati rendszer problémája. A hatalmi kérdés tisztázása a 15-ök Európája számára túl nehéznek bizonyult ahhoz, hogy a 27-ek Európájának is megoldást jelentsen.

Törökországról, a lehetséges 28. államról még nem is esett szó. A jövőbeli hatalmi egyensúly kérdését ezért ismételten, és a legközelebbi alkalommal az addigra már csatlakozott jelölt államok részvételével, újra kell tárgyalni. Még nem lehet tudni, hogy képes lesz-e Európa – és milyen módon – az alkotmányos helyesbítések végrehajtására.

A minősített többségi döntés gyengülése

A nizzai döntésekkel azonban a jövőbeli politikai rendszer problémáinak csak egy része oldódott meg. Úgy tűnik, más területeknek a Nizzában felmerülő nézeteltérések miatt csak nőtt a jelentőségük. Ehhez főleg három kérdés társul:

1. A kompetencia (illetékesség) problémája – a Nizzában az egyhangúságért és a vétópozíciókért folyó harc rossz közérzetet jelez az EU-integráció hatáskörét és intenzitását illetően. Lehetséges, hogy ezt csak az európai és a tagállamok döntéshozatali szintjei közötti kompetenciák egyértelmű és szisztematikus elhatárolása oldja majd fel. Az integráció centripetális erejének hatásos szerződéses sorompói lehetnének a jobb döntési képesség előfeltételei. Ezzel egyidejűleg az elhatárolt illetékesség bázisán kellene az európai intézmények egymáshoz való viszonyát átalakítani.

2. Az elfogadás kérdése – a Nizzai Szerződéssel az európai diplomácia újabb dokumentumát tarthatjuk kezünkben, mely olvashatatlansága miatt jó példája az integrációs rendszer áttekinthetetlenségének. A Nizzai Szerződés nem egyszerűsíti le az EU politikai rendszerét; ennek következtében az átláthatóság más, javított formáit kell megtalálni, hogy az emberek egyetértését elnyerjük. Ez történhet egy alaptörvény kifejlesztésén keresztül, amely a fontosabb célokat, a polgárok jogait és kötelességeit, illetve az illetékességi területeket, az intézményeket és az eljárásokat átláthatóvá tenné. Minden más szabályozást végrehajtási rendelkezésként lehetne elkülöníteni és az eddiginél egyszerűbb eljárással megváltoztatni.

3. A demokrácia problémája – a nizzai csúcsra való előkészület során olyan gyakran került szóba a „demográfia kérdése” (vagyis az államok polgárainak lélekszáma – A szerk.),  mintha ezzel már a demokrácia minőségének megerősítése is együtt járna. Nizza után – az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek szerepének tisztázásával – ezt a keveredést fel kell oldani.

A három kérdés közül a következő években a legnehezebb a kompetencia (illetékesség) szerkezete és az állami cselekvés különböző szintjei közötti munkamegosztás problémája lesz. Mindhárom szint egymásra van utalva, önállóan is működőképesnek kell maradniuk és a feladatokat ésszerűen kell elosztaniuk egymás között.

A következő évek reformnaplója

Vannak olyan politikai feladatok, melyek teljesítéséhez az államok már túl kicsinek bizonyulnak és amelyeket csak az együttműködés vagy a nemzetek feletti politika útján lehet megoldani. Ugyanígy vannak feladatok, amelyekhez az Európai Unió túl nagy, nem képes azokat közvetlenül megközelítve és elég rugalmasan érzékelni. A legtöbb kisebb EU-tag politikája és politikai kultúrája azonkívül azt bizonyítja, hogy a regionális dimenzió előnyt jelent a politikai rendezés szempontjából. Ez a három tény adja az EU-n belül a politikai döntéshozatali szintek közötti munkamegosztás értelmét. A kompetenciák (illetékességek) mostani eloszlása nem felel meg sem ennek, sem egy másfajta racionalitásnak. Az EU az eltelt évtizedek alatt egyrészt átvállalt kompetenciákat, másrészt illetékességek képződtek a marketing-integráció „spill over”-elvéből is, illetve az Európai Bíróság jogítéletei alapján.

A maastrichti szubszidiaritás-elv volt a kezdete az európai szintű központosító irányzatok korlátozásának. A jövőben a kompetencia-eloszlás olyan modelljére van szükség, amely egyrészt európai szinten meghatározza a közös feladatokat, másrészt megfelelő cselekvési teret biztosít a tagállamok és régióik számára. Mivel a nemzetek és régiók továbbra is az identitás fontos forrásai maradnak, a kompetencia tisztázása megelőzi a polgárok identitásproblémáit, és segít abban, hogy megmaradjon a polgárok kötődése a politikai rendhez. A cselekvési játéktér és a politika hatékonysága szempontjából végzetes lenne, ha a kompetenciákból adódó nézeteltérések miatt szembekerülnének egymással az állami cselekvés szintjei.

 

III. Összeurópai szolidaritás és az európai társadalmi modell jövője

Az európai integráció célja a kezdetektől több volt, mint csupán a tagállamok hasznának maximálása. Az Európai Unió alkotó módon összeköti a gazdasági fellendülést és politikai stabilitást az érdekek kiegyenlítésének rendszereivel. A közösség alapgondolatai közé tartozik az európai szolidaritás. Ez a politika több rétegében és az Európai Unió intézményeiben rögzül: az EU politikai területein, mindenekelőtt a szerkezeti és kohéziós alapokban, az agrárpolitika területén, a gazdasági és valutaunió kereteiben és emellett a politika más részterületein, kezdve a szakmai képzéstől egészen a kis nyelvek támogatásáig. (A közösség finanszírozásában, a tagállamok gazdasági teljesítményének bázisán, az államok intézményes egyensúlyában és a nagyobb, kisebb és kis tagállamok közötti egyensúlyban az Európai Unió intézményeiben.)

Ennek az európai szolidaritási koncepciónak egyik alkotmányos eleme a nyitottság a további tagok felé. Bár az integráció kiindulópontja a hidegháború és Nyugat-Európa sajátos érdekkonstellációja volt, de az igény messzebbre is hatott. Európa egyesítésének mindig volt egy Kelet felé mutató és a rendszerkonfliktuson túllépő aspektusa, ami mindenekelőtt Németország megosztásában mutatkozott meg. Az integrált Európa magától értetődése után a közép-kelet-európai, balti és délkelet-európai államok útja a demokrácia és piacgazdaság felé egyben az Európai Unióba vezető utat is jelenti – az integráció logikájában rejlik, hogy az alapdöntés ehhez a lépéshez nem az Európai Unió és tagállamai, hanem az említett államok kezében van.

Az elkövetkező öt évben ez az igény az első új demokráciák számára gazdasági, politikai és társadalmi realitássá válik majd – éspedig egy tárgyalási folyamaton keresztül, melynek nehézségei magában az integráció folyamatának összetettségében rejlenek. Az átalakulásban elért eddigi eredmények, és bizonyára az Európai Unióban rejlő integrációs távlatok is, jelentősen növelték a stabilitást és biztonságot Közép- és Kelet-Európában. Az EU-hoz való csatlakozás ezért az integrációban való közreműködési képességtől és a továbbfejlődésben való részvételtől függ. Mit nyernénk azzal, ha a „visszatérés Európába” az európaiak közötti szolidaritás megbomlásához és az európai politika alakvesztéséhez vezetne?

A nagyobb Európa alapvető alkalmazkodást kíván a nagyobb számú tagállamokhoz, nem azért, mert az új tagállamok nem eléggé alkotóak, hanem mert csatlakozásuk egyben alapvető állapot- és szerkezeti változást is jelent. Az eddigi szolidaritási rendszerek és döntési eljárások egyszerű meghosszabbítása meg fog hiúsulni a nettófizetők frusztrációja és a fogadó régiók konkurenciája következtében. A kibővített EU-ban a sokoldalú anyagi előnyöket nem lehet döntési csomagokkal biztosítani, mert ezek ezentúl már nem finanszírozhatóak. Európa kisebb szolidaritási térségekre eshetne szét és identitásának egyik fő alkotórésze kérdőjeleződne meg. A szolidaritás megszegésének a kockázata és az identitásválság többet kíván, mint politikai reformokat, valamint egy fokozatos alkalmazkodás mintáját követő pénzügyi ellátást. Minél inkább át kell gondolnunk az eddigi politikákat, programokat és eljárásokat, annál alapvetőbb a szolidaritás gondolatának újabb megfogalmazása az Európai Unióban.

A politikai reform elsőbbsége

A keleti irányú bővítéssel az európai politika az unió eddigi költségvetési filozófiájának határaiba ütközik. A közös agrárpolitika fejlődése óta az EU költségpolitikája az általános hasznot célozta meg, amely minden tagállam számára – így a gazdaságilag erősebbeknek is – részesedést jelentett a közös haszon visszaáramlásából. A sokféle rendszer – a közösség gyengébb államainak előnyére – egyben a pénzügyi kiegyezés elemeit is tartalmazta, mintegy elszámolva az erősebb gazdaságok piacnyitásból adódó gazdasági hasznát. A fejlődési visszaesés, a modernizációs kérdések erőssége és a fejlett agrárszektorok több jövőbeli tagállamban túlmutatnak ezen a rendszeren.

A közös agrárpolitika átfogó reformjának célja az agrártermékek olyan belső piacának létrehozása, ahol a termőhelyek versenybeli előnyei érvényre juthatnak. Ebből decentralizált növekedési hatások származnának, melyek a jövőbeli tagállamok, illetve a mai EU szerkezetgyenge régiói számára előnyös összetevőkkel vonzónak tűnnének. Az EU összetartó erejére megterhelő és gazdaságilag előnytelen lenne, ha Közép- és Kelet-Európa reformgazdaságai mezőgazdaságuk megújítását, tekintettel tagállammá válásukra, a meglévő szubvenciós rendszerek keretfeltételeihez igazítanák. Ezért a jelölt államok mezőgazdaságai közül azokat, amelyek nem a piacra termelnek, nem is kellene bevonni az agrárpolitika támogatási rendszerébe.

Szintén megkerülhetetlen az EU szerkezeti politikájának átfogó reformja. 2005-ben Kelet-Európa bruttó hazai összterméke előreláthatólag az EU-átlag 40%-át éri majd csak el. A jelenlegi szerkezeti politika fenntartása mellett az EU-ra olyan költségteher nehezedne, amelyet egyik tagállam sem lenne hajlandó magára vállalni. Bár az EU kibővítése nem lehet költségsemleges, mégis az alapokat, az eszközök befektetését következetesen a rászorultság és hatékonyság ismérvei szerint kellene megújítani. A reform megfelelő kiindulópontja lehetne a mostani átlagos közös bruttó hazai össztermék 75%-os minősítési küszöbének felülvizsgálata, a nemzeti finanszírozási önrész megemelése a szerkezeti támogatás projektjeiben vagy a regionális fejlesztési ügynökségek létrehozása, amelyek a kevésbé hatékony központi igazgatás helyett a projektek megfogalmazását és végrehajtását vehetnék át.

A politika más területein is érezhetővé válik majd a bővítés paradigmaváltása: az erősen eltérő teljesítőképesség a belső biztonság területén a határok biztosításának európai programja mellett szól. A kibővített Európai Unió a jövőben sem fog egyértelműen elhatárolódni Kelet felé. Ezért nagyon fontosak a közös kezdeményezések a menekült-, vízum- és menedékjogi politikában. Más területeken a korábbi bővítések tapasztalatait kellene alkalmazni. Így a szabad munkavállalás hatásait a munkaerőpiacon leginkább a mai EU határrégióiban végrehajtott célzott fejlesztési programokkal és a csatlakozni kívánó államokban elért tartós növekedéssel lehet enyhíteni. Végül minden olyan politikai területet át kell vizsgálni, amelynek hatása lehet az elosztásra: így például a kutatási politikában a világszerte versenyképes termékek támogatására kell összpontosítani, ahelyett hogy sok területen a jövőbeli tagállamok kutatási lemaradását egyenlítenénk ki európai eszközök felhasználásával. Ami szerkezetpolitikai szempontból ésszerűnek látszik, az egyidejűleg gyengíti az EU globális versenyképességét.

A társadalmi modell jövője

A bővítés előkészítésével párhuzamosan a jelenlegi Európai Unió a belső piac megteremtésének második szakaszába lép: az 1988-as brüsszeli csúcson történt koncepcióváltás után jó egy évtizeddel a verseny okozta nyomás és a versenypolitika elérte az állami gazdaságot, a vállalatokat és az ellátási struktúrákat, ahol a piac sokrétű meggondolások miatt nem érvényesül, pedig érvényre juthatna. A valutaunióval megteremtett költségátláthatóság lehetővé teszi a teljesítmények – legalábbis hozzávetőleges – összehasonlítását. A következmények: a piac korlátozására és az európai keretek közötti rendszerpolitikára vonatkozó új alapok és struktúrák.

A gazdasági verseny, valamint a szociális kiegyezés és igazságosság nem zárják ki egymást – sőt: az európai társadalmak összetartása szempontjából egyre inkább egymásra utaltak.

A belső piac kialakulásával eltolódott az egyensúly a verseny és a szolidaritás között: a tagállamok közszektoraira is kihat a verseny nyomása. Míg a piac politikai hatalma erősödik, addig a „pozitív integráció” elemei csak nehezen rögzíthetőek. Aszimmetria jellemzi az európai intézmények fókuszát is: a belső piaci verseny fenntartásában tisztázódott az illetékességük, anélkül hogy kötnék őket az európai szociális modell sorompói.

Ebből rendpolitikai konfliktusok adódnak, mint pl. a németországi vita a közvállalkozások és szolgáltatók által nyújtandó „gondoskodás”-ról. Nincs azonban pontosan körvonalazott európai szociális és társadalmi minta, mert az európai és nem európai társadalmakban, minden közös vonásuk ellenére, túl eltérőek a hagyományok, szabályozási érdekek és preferenciák.

Ezzel az európai politika három alapvető út közül kell, hogy válasszon: egyrészt a közfeladatokat teljes egészében ki lehetne vonni a versenyből – ez egy olyan lehetőség, amelyet a posta és telekommunikáció eddigi sikeres privatizációja, illetve a magán-ajánlattevők általános szolgáltatási elvre vonatkozó kötelezettségei máris igazolnak. Ezek a tapasztalatok azt mutatják, hogy lehetséges az átfogó ellátás céljainak elérése a privát ajánlattevőkön keresztül is.

Másrészt meg lehetne hagyni a tagállamoknak, hogy ők határozzák meg a „gondoskodást”, melyet nem rendelnének alá a segítségnyújtási jognak. Ezt a lehetőséget az európai közösségi szerződés 16. és 86. cikke közjogilag biztosítja. Ez azonban a gyakorlatban megkövetelné az ily módon védett vállalatok tisztán gazdasági területeinek elhatárolását és a közösség érdekét szolgáló feladatok pozitív meghatározását. Ha már elegendő lenne egy utalás a „megerősödő struktúrákra”, akkor a belső piaci filozófiának egy lényeges eleme menne veszendőbe.

A harmadik választási lehetőség lenne az európai társadalmi és szociális modell európai szintű rögzítése – a piac és a verseny kiegyensúlyozása és a belső piac oly gyakran megvitatott „szociális dimenziójának” megvalósítása érdekében. Ebben az esetben egyfajta „adagolt európaizálódásról” lenne szó, nem az európai modell rendpolitikai elemeinek társításáról. Ez utóbbi egy bizonyos központosítást eredményezne, ami sem a tárgynak nem felelne meg, sem politikailag nem lehetne megvalósítani, és az elfogadást sem segítené elő. A harmonizációnál valószínűleg eredményesebben lehetne Európa szociális arculatát a minimum-standardok kidolgozásán keresztül kialakítani, melyekben az alapelvek és a „gondoskodás” keretfeltételeit határoznák meg. A szociális chartában és később, az amszterdami szociális jegyzőkönyvben, illetve a végrehajtási határozatokban ez az opció már szerepel. Ez a kezdeményezés védi a tagállamok illetékességét, mert főleg középszint alatti szabályozásokat alkalmaz.

A minimum-standardok biztosítják, hogy a szociális előírások nehéz gazdasági feltételek mellett is állandóak legyenek. Ezzel kapcsolatban nem várható, hogy az európai modell egyes olvasatai nagyon eltérjenek egymástól. Hiszen a minimum-standardok lefelé húzzák meg a szabályozási határokat, míg felfelé legalább annyira stabil gazdasági határok húzódnak.

Ha az integrált Európa egyik tagállama ebben a vonatkozásban nagyon eltávolodna a többi államtól, akkor ennek versenyképessége látná a kárát. Ebben az értelemben Európában burkoltan már ma is fennáll a rendszerek tartós versenye, amely megakadályozza a mérték túllépését és az államok számára lehetővé teszi, hogy saját cselekvési játékterükön belül prioritásokat hozzanak létre.

 

IV. Európa szerepe a nemzetközi politikában

Az átmenet világában az Európai Unió azon kevesek közé tartozik, amelyek stabilitást teremtenek meg. A közös valuta, a kiterjedt belső piac és a 28, illetve több államot átfogó unió integrációs modelljének kisugárzása az EU-t a világpolitika fontos tényezőjévé teszi, annak ellenére, hogy kül- és biztonságpolitikai eszközeinek választéka még elmarad a saját maga által támasztott igényektől, illetve harmadik országok elvárásaitól. Európa világpolitikai profilját három alapvető feladat határozza meg: 1. sikerül-e a kibővített unió szomszédságát stabilan megőrizni és elérni az együttműködő érdekegyeztetést az EU-val; 2. sikerül-e az EU távolabbi környezetében kezelni a konfliktusokat, illetve válságokat és felszámolni az európai béke szavahihetőségének hiányosságait; 3. sikerül-e az európai világpolitika stratégiai gondolkodásának veszteségeit kiegyenlíteni.

Tíz évvel a szovjet tömb széthullása után az EU a legtöbb posztkommunista állam számára még mindig az egyedüli rendelkezésre álló integrációs kapocs. Vonzereje egyre jobban kiterjed Közép- és Kelet-Európa történelmi magján kívülre is. Sem a FÁK, sem más regionális kezdeményezés Délkelet-Európában nem fejlesztett ki hasonló integrációs és stabilitási pólust. Az EU-államok nem maradnak érintetlenek a szomszédságukban zajló fejlődéstől és meg kell felelniük környezetük elvárásainak, ill. nyomásának. Ezért fontos, hogy az integrációt és a keleti bővítést a közvetlen szomszédság összetartozó stratégiája egészítse ki. Az együttműködés, a partnerkapcsolatok tartós és átfogó hálóját kell azon államok számára kifejleszteni, amelyek belátható időn belül nem lehetnek az EU tagjai.

Európa szomszédságának fő problémája azonban a perifériákon növekvő normatív különbség. Európa jövőbeli határai fogják kijelölni a növekvő politikai, gazdasági és szociális aszimmetriákat. A keleti bővítés pedig ezt az eltérést fogja erősíteni.

A kontinensen áthúzódó jövőbeli választóvonal a modernizációs különbség lesz. Ez a különbség leginkább gazdasági szinten figyelhető meg. Ezzel egyidejűleg növekszik a szociális különbség. A demokratikus és piacgazdasági értékelvárások és a nyugati liberális társadalmi modell hosszan tartó elhanyagolása központi fenyegetéssé válhat. Nem a schengeni egyezmény által kialakult határ kísértete, hanem ez a normatív különbség és a határokon átnyúló bűnözés, migráció és a környezeti károsodás, az ebből adódó kockázatok jelentik a legnagyobb kihívást a jószomszédi viszonyokra Európában. Hasonló formában a kibővített Európai Unió déli szomszédsága is kockázatokat rejt magában, amelyek a gazdasági, szociális és politikai-normatív fejlődések különbségéből adódnak. A régió stabilitása szempontjából a központi államok egész sorában van folyamatban generációváltás és megújulás, amelynek sikeres kimenetele Európa közvetlen érdeke. A közvetlen szomszédság stratégiája, amely magában foglalja az Európai Unió és tagjai keleti, földközi-tengeri és közel-keleti politikáját, Európa fontos világpolitikai adalékának bizonyul majd. Az európai politikában elsőbbséget kell élveznie annak, hogy a kibővített Európa körül megőrizzük a békét, támogassuk a politikai stabilitást és a kooperatív politikai vezetéseket. Ebből adódnak majd az esélyek, hogy kibontakozzanak az Európával való együttműködés tulajdonképpeni ösztönzései: a kereskedelem, a fejlődés és a politikai modernizáció.

A robusztus békepolitika kihívása

A legutóbbi jugoszláv háború kegyetlen módon igazolta a hidegháború után keletkezett európai biztonsági rendszer szövevényének önmagában rejlő töréspontjait: a NATO kénytelen volt az ENSZ Biztonsági Tanácsának formális mandátuma nélkül beavatkozni és politikáját elsődlegesen humanitárius okokkal legitimálni. Míg az egyedüli, legitim, nemzetközi válságmenedzsmenttel foglalkozó intézmény működése elé az orosz és kínai ellenállás akadályokat állított, a regionális biztonsági grémiumok, mint az OSZE* vagy a Balkán-kontaktcsoport, nem tudták őket megfelelően helyettesíteni. Egyidejűleg a NATO-operáció története úgy is értelmezhető, mint az Egyesült Államok és európai szövetségeseinek katonai lehetőségei közötti növekvő szakadék szemléltetése. Európa rangja, mint a nyugati szövetség stratégiai partnere, csökkent.

E békepolitikai kihívás kényes volta az, hogy Európa gyengesége kihat a kül- és biztonságpolitikára. Az európai válságmegelőzés és békepolitika hitelessége abban a mértékben csökken, ahogy az európai normák és érdekek megőrzését, a béke helyreállítását és a humánus politikai rend egységét az európaiak nem képesek saját maguk megoldani. Ezzel a katonai cselekvőképtelenség egyben gyengíti az európai politika kereskedelmi és fejlesztéspolitikai erőforrásait és lejáratja az integrációs politika normatív tételeit, amelyekben az érdekkiegyenlítés békés lefolyása különleges jelentőséggel bír.

Ezelőtt a háttér előtt a Nyugat-európai Unió beleolvadása az EU-ba és az európai szinten bevethető válságkezelő képesség kiépítése az európai politika kulcsfontosságú témája. Ennek következményei túlnyúlnak az európai szinten rendelkezésre álló eszközök megnevezésén és a kiegészítő infrastrukturális programokon: csak az EU biztonságpolitikai, illetve katonai elemző- és tervezőkapacitása egyesíti a válságkezelés összes lényeges dimenzióját egy európai intézményben. Amellett a közös biztonsági és védelmi képesség kifejlesztése megteremti a hatékony fegyverkezési struktúra szükséges politikai keretét, amennyiben az európai államokon belüli képességbeli átfedések hatalmas mértékét csökkenti és támogatja az európai katonai biztonság technológiai és ipari bázisa. Középtávon ez a fejlődés megváltoztathatja az atlanti szövetség hatalmi hierarchiáját és vezetési kultúráját. A jelenleg érezhető amerikai fenntartások ellenére ez a változás az amerikai érdekeknek is megfelelne. Az európai becsvágyak mögött egyrészt a terhek egyenlő eloszlása rejlik, másrészt az amerikai válságbeavatkozás stratégiai tehermentesítése és harmadszor a közös cselekvési képesség erősítése a NATO-n belül. Európa cselekvési képessége végül megengedi a differenciált válságkezelést és aláaknázhatja azoknak a világpolitikai szereplőknek az ellenállását, akik az amerikai cselekvés pótolhatatlanságában már most érdekeik kihívását látják.

A közvetlen szomszédsági politika erősebbé tétele és az európai szinten bevethető katonai kapacitás kifejlesztése egészítheti ki az európaiak kül- és biztonságpolitikáját. Mindkét központi kérdés visszahat a már meglévő rendszerekre. Így az európai széttagoltság – amelyet a Nizzai Szerződés nem oldott fel – egyre anakronisztikusabbá válik. Nem kielégítők emellett a fejlesztési együttműködés nemzeti és európai eszközeinek összefogására tett kísérletek sem. Az EU-szintű világpolitikai tanácskozási és döntési folyamatokat szintén tovább kellene fejleszteni – de a veszteségek már az illetékességi körök Európai Bizottságon belüli felosztásánál kezdődnek, és az EU-tanács főtitkárának a válságmenedzsmentben elfoglalt helyzetében, illetve a tagállamok különböző koordinációs grémiumainak konkurens pozíciójában folytatódnak és a tagállamok politikája, valamint az európai szint közötti munkamegosztás elhatárolásáig húzódnak.

Egy, a Nizzai Szerződésen túlmenő, erősödő együttműködés alkalmazása a kül- és biztonsági politikában lehetne az elkövetkező években az egyetlen lehetőség a deficitek legyőzésére és a cselekvésre kész államok koalíciójának ez adna esélyt, hogy továbbfejlesszék az EU világpolitikai felelősségét és szerepét.

Központi jelentőségű lesz eközben a stratégiai gondolkodás fejlesztése az európai külpolitikában, ami nélkül lehetetlen a világpolitikai érdekek biztosítása. Az európai politika regionális irányultságú szenzora világpolitikai kiegészítést kíván meg és érzékenységet a jövőbeli hatalmi eltolódásokra, a szereplők megváltozott körülményeire és az európai kontinensen túli problémák iránt. Az európai politika  különböző cselekvési területeit – gazdaság és kereskedelem, fejlesztés és együttműködés, valamint külpolitika és biztonsági gondoskodás – együtt kell átgondolni, és összehangolva alkalmazni.

 

V. Európának szüksége van a nyilvános párbeszédre

A határok megszűnésének és jellegük újra meghatározásának korában, amikor Európa egyesítése kezd kiteljesedni, döntő jelentőségű az Európai Unió államainak és az ott élő polgároknak az összetartása. A gazdasági és valutaunió kialakítása, a politikai rendszer reformja, további államok felvétele, valamint az EU nemzetközi szerepének megújítása

– a társadalmi szolidaritás céljainak és elveinek tisztázását;

– a feladatok felosztását illetően az érintkezés újragondolását;

– az európai szociális kiegyenlítődés és a kohézió újbóli meghatározását;

– és a közös cselekvésre vonatkozó készséget igénylik.

Európa meg fogja őrizni az európai nemzetek életerejét és a kultúrák alkotó sokféleségét – amennyiben sikerül a nemzet és integráció elveit, az emberek etnikai, regionális, nemzeti és európai vonatkozásait az Európa-polgárok identitásának kiegészítő rétegeiként közvetíteni.

Sok minden szól amellett, hogy ezekre az alapkérdésekre vonatkozóan a döntés új útjait járjuk és ne csupán a kormányközi konferenciákon és a szerződésekben tárgyaljuk a pozíciókat. A jövő alakítása – az integrációnak ebben a döntő szakaszában – követeli a nyilvános párbeszédet és a többség részvételét. Az amszterdami kormányközi konferencia megnyitása előtti tanácskozások, a konvent összehívása az alapjogi charta kidolgozására – ezek a példák mind azt a próbálkozást mutatják, hogy a kormányok klasszikus tárgyalási diplomáciáját kiegészítsük, vitát kezdeményezzünk, nyilvánosságot teremtsünk és a szakértelmet integráljuk a parlamentekben, a tudományban és a társadalmi csoportokban. Az európai társadalmi modell tisztázásához szükséges az európai szintű szociális párbeszéd, valamint a szociális partnerek potenciáljának feltárása.

A szerződésváltoztatások reformeredményeinek jövőbeni szükséges rögzítése az Európa-viták végét kell, hogy jelentse majd és nem a kezdetét. A kormányközi konferenciák, amelyek során a tagállamok végül is politikai döntéseket hoznak, nem a reformviták helyettesítésére szolgálnak, hanem tulajdonképpen azok összegzésére. 2001 az illetékességek szerkezetéről és Európa politikai alaprendjéről szóló nyilvános viták éve kell, hogy legyen. Ezekkel nemcsak a kormányoknak kell foglalkozniuk, hanem a véleményirányítóknak, a parlamenteknek, illetve érdekcsoportoknak és szövetségeknek is. 2002-ben a szakértői csoportok feladata lesz az eredmények összesítése és a javaslatok kidolgozása. A konventen keresztül lehet kidolgozni az új alapszerződést, míg a kompetenciaszerkezet kérdését szakértők tárgyalnák meg, és a nemzeti parlamentek szerepének tisztázására egy interparlamentáris bizottság alakulna. 2003-ban aztán lehetőség nyílna arra, hogy egy, a kormányzatok és parlamentek képviselőiből álló reflexiós csoport összefogja a vitákat és javaslatokat készítsen elő a 2004-es új kormányközi konferencia tárgyalásaira.

Ebbe a folyamatba be kell vonni a jövőbeli tagállamokat is. A bővítési tárgyalások a leginkább előrehaladott államokkal 2002-ben lezárulhatnak, így egyes államok a következő kormánykonferencia kezdetével már csatlakozhatnak, és igényt tarthatnak helyre és szavazati jogra a kormánykonferencián. Ezért a következő két év vitáiba és szakértői tárgyalásaiba be kell vonni mindazokat az államokat, amelyek csatlakozási tárgyalásban állnak.

A kormánykonferencia előkészítő szakaszába így formálisan már azokat az államokat is be lehetne vonni, amelyek csatlakozása a kormánykonferencia idejére esik majd.

Az európai politikának jövőbeli orientációra van szüksége. A kontinens egységének kialakítása és befejezése egy nagy Európai Unión belül nem zajlik le magától: a régi konfliktusok feloldása, az európai szolidaritás újjáépítése, a szomszédi viszonyok békés fejlődése és Európa érdekeinek képviselete a holnap világában politikai vezetést igényelnek. Egy olyan korban, amikor Európa lehetőségeinek mindent összekötő eszméje meggyengülni látszik, az orientáció és a vezetés csak közös cselekvésen keresztül jöhet létre. A jövőbeli Európai Uniónak ezért szüksége van tagállamainak cselekvési készségére és képességére, ha ő maga cselekvőképes akar maradni, szüksége van a differenciálás játékterére, hogy a nemzetek eltérő erősségű becsvágyát és potenciálját Európa hasznára használhassa fel, és végül szükség van a szerkezetek megnyitására azért, hogy a politikai vezetés megtalálja az európai feladatokat és szerepeket.

Eddig az Európai Unió különösebb rendpolitikai vita nélkül fejlődött tovább. Mára az integráció olyan pontra érkezett, ahol az összetartás alapvető kérdéseivel való elmélyült foglalkozás nélkülözhetetlenné vált. Mit teljesítsen Európa és milyen szervezetben, mit várnak az emberek, és mi tartja össze Európa társadalmait – az ezekre a kérdésekre adott plauzibilis válaszok képezik Európa jövőjének kulcsát.

 

* Dokumentáció a Nemzetközi Bertelsmann Fórumhoz. Weltsaal, Külügyi Hivatal; Berlin, 2001. január 19–20.; Bertelsmann Politikai Kutatócsoport, Alkalmazott Politikai Kutatások Központja, Müncheni Egyetem.

** OSZE (OSCE, magyarul: EBESZ) = Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet.

Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 13:69–74.

JACQUES DELORS

Az európai egyesülés folyamatának élcsapata

 

Mielőtt a jövőt kutatnánk, talán hasznunkra válik, ha alaposan megvizsgáljuk az Európai Unió jelenlegi helyzetét. Rövid leszek: a döntéshozó és végrehajtó mechanizmus továbbra is működik, de hatékonysága, átláthatósága és demokratikus megbízhatósága egyre kevésbé felel meg a kívánalmaknak. A nizzai Európa-konferencián hozott intézkedések kevéssé tűnnek alkalmasnak arra, hogy eloszlassák a nehézkesség érzése okozta kételyeket.

Ígéretesek az európai védelmi rendszer első kezdeményezései. Ez jelen pillanatban egy gyors reagálású haderő létrehozásának terveit takarja, mellyel az európaiak humanitárius akciókat vagy békefenntartó feladatokat hajthatnának végre, az amerikaiak segítségével, vagy anélkül. Még mindig jelentős problémák merülnek azonban fel, főleg a NATO-val kapcsolatban, és az európai országoknak le kell vonniuk a megfelelő – például a költségvetéseikkel kapcsolatos – következtetéseket. Az ideológiai és dogmatikus csapdákat már sikerült kikerülniük. [...] Habár Nizza eredményei a közös intézmények erősítése szempontjából kiábrándítóak, a nagymértékű bővítés számára mégis kikövezték az utat. [...]

 

Mindennek tudatában három alapvető kérdés feltevésével segíthetjük az elkövetkező három év tárgyalásait:

1. Milyen ésszerű végső célt jelölhetünk ki a megnövekedett Európa (először 28, majd a Balkánnal és más tagjelöltekkel 33–35 ország) számára?

2. Milyen eljárásokkal vihetjük sikerre Európát: milyen intézményekkel vagy milyen alkotmánnyal kell majd rendelkeznünk, milyen keretek között érvényesíthetjük az alapvető jogok chartáját?

3. Hogyan ötvözzük a bővítést a hatékonyság növelésével? Klasszikus, de alapvető kérdés. Érdemes-e megerősített együttműködéssel „élcsapatot” összekovácsolnunk?

 

Milyen ésszerű végső célt jelölhetünk ki a megnövekedett Európa számára?

A bővítés immár küszöbön áll, és ez elsődleges célunk. Hatalmas vállalkozás ez, melynek nehézségeit olykor eltúlozzák, de még gyakrabban alábecsülik. Fogas kérdések sora vár ránk, amelyeket jól jellemez Günter Verheugen megjegyzése: „a legnehezebb feladat továbbra is az marad, hogy a jelenlegi tagállamokat egyetértésre sarkalljuk”.

A józan ész azt súgja, hogy minél több tagja van az uniónak, annál nehezebb lesz majd továbblépni az alapító atyák által áhított politikai integráció felé. Ésszerű végleges formát kell találnunk a megnövekedett Európának, méghozzá valamivel kevésbé nagyratörőt, mint amit az Egységes Európai Okmány és a Maastrichti Szerződés sugalmazott.

Azt javaslom, hogy a megnövekedett Európa biztosítson tagjainak teret egyfajta aktív békére, felajánlva a fenntartható fejlődés kereteit, és tartsa meg a különböző kultúrákból és hagyományokból örökölt erőteljes értékeket.

Egyesek majd azt mondják, az efféle célok túlságosan szerények. Nincsenek azonban tekintettel az elmúlt ötven év tapasztalataira: Európa építése nem hasonlítható egy hosszú és lassú folyóhoz, amely fokozatosan szélesedik sekély medrében. Megvoltak a magunk expanzív és euforikus korszakai, természetesen, de keresztülmentünk komoly válságokon és a bénultság időszakain is, nem csupán a klasszikus érdekellentétek okán, hanem az egész vállalkozás végső célját illető rejtett széthúzások miatt is. Az ilyen pillanatokban sok európai kísértésbe esik, hogy tetszetős ábrándképeket fessen elénk. Megdöbbentő bejelentések követik egymást, de ezek mintha sosem kristályosodnának igazi eredményekké.

A megnövekedett Európának először is saját határain belül kell békét teremtenie. Időre, pénzre és megfelelő eljárásokra van szükség, hogy normalizáljuk a balkáni helyzetet, garantáljuk a kisebbségek jogait, kiegyensúlyozott bevándorlási politikát folytassunk és felvegyük a harcot a szervezett bűnözéssel. Mi több, lényegében az a feladatunk, hogy ezt a békét az Oroszországgal, Ukrajnával és a Földközi-tenger déli medencéjének országaival folytatott szoros együttműködés segítségével biztosítsuk. Mind egyetértünk abban, hogy a következő egy vagy két évtizedben hosszú utat kell megtennünk, és hogy az Európai Uniónak mozgósítania kell minden erejét és közösségi szellemét, hogy ezt a nagyszerű, az Atlanti-óceántól az Uralig, az északi államoktól Közép-Afrikáig nyúló geopolitikai közösséget létrehozzuk. El kell töprengenünk például az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet jövőjén, akárcsak a loméi egyezményén.* [...] Globális értelemben tisztáznunk és erősítenünk kell transzatlanti kapcsolatainkat, félretenni a félreértéseket és elmélyült együttműködést kialakítani az Egyesült Államokkal, egész Amerikával.

Ami a tisztán gazdasági szempontokat illeti, sok mindent kell fenntartanunk és létrehoznunk. Alkalmazzuk-e mindenkor az 1986. évi Egységes Európai Okmányként ismert szerződést alátámasztó három elvet: a versenyt, amely jótékony hatással van az egységes piacra, az együttműködést, amely erősít és a szolidaritást, amely egyesít? Nyitott, őszinte gondolkodásra van szükség a közös eljárásokról, és ezek forrásairól, módszereiről, melyek a közvetlen beavatkozástól a pénzügyi és technikai támogatáson át a tagállamok azonos helyzetértékeléséből fakadó összhangjáig terjednek. Jómagam híve vagyok ezeknek az elveknek, hiszen hozzájárultam az okmány szelleméhez és tartalmához.

Így a gazdasági kérdések legközelebbi megvitatása létfontosságú lesz. Ekkor tárgyaljuk meg a problémakör külügyi vonatkozásait is – jelenleg az Európai Uniótól származik a legtöbb fejlesztési segély, mi hajtjuk végre a legtöbb humanitárius akciót. Továbbra is ez legyen-e a helyzet?

De a fenntartható fejlődés eszméje még messzebbre mutat. Szándékunkban áll megfelelni az olyan gazdasági növekedés követelményeinek, amely egyszerre van tekintettel a természeti erőforrásokra és a társadalom igényeire? A tagjelölt országok rettegnek az uniós szabványoknak való megfelelés gondolatától. [...] Mint barátaink a tagjelölt országokban előszeretettel hangsúlyozzák, elég nyitottak vagyunk-e az ő hozzájárulásukra, készek vagyunk-e párbeszédbe kezdeni más civilizációkkal, osztozunk-e a közös múltra emlékezésben? Vagy inkább, mivel mindenáron keresztül akarjuk vinni az európai egyesítést, végül eltüntetjük majd az értékes sokféleséget és termékeny véleménykülönbségeinket? Pedig ezek végső soron nem akadályozzák az együttélést és a közös fejlődést. [...]

 

Értekezés a módszerről

A tények világosak. Az intézményi rendszer – vagy inkább annak gyakorlata – lassan elveszíti minden lendületét. Eljárásaink túl lassúak és áttekinthetetlenek, a felelősségek terén nagy a kavarodás, és nincs elég demokratikus ellenőrzés.

Természetesen nem kerüli el a figyelmemet, hogy az emberek körülöttünk egyre inkább kiábrándulnak a demokráciából, de a leginkább és legjobban a saját nemzeteink polgárai. Ki tagadhatná? Ezért aztán nem szabad alábecsülnünk a nehézségeket. De időre, rengeteg időre van szükség, hogy kitaláljunk és létrehozzunk egy igazán demokratikus rendszert körülbelül harminc ország számára. Eközben meg kell vizsgálnunk minden olyan receptet, amellyel bevonhatjuk polgárainkat ebbe a rendkívüli, történelmi vállalkozásba – az egyszerűséget és átláthatóságot, a nemzeti parlamentek és a civil társadalom részvételével.

A legfontosabb kérdés az, hogyan valósítjuk meg az úgynevezett „közösségi” rendszert. Nem mondok ellent önmagamnak, amikor kijelentem: ahogy létszámunk emelkedik, ez lesz az egyetlen lehetőség arra, hogy egyszerre legyünk hatékonyak, törvényesek, és még a demokratikus ellenőrzés is érvényesüljön, különösen azon területeken, melyeket „a megnövekedett Európa ésszerű céljainak” neveztem. Nincs most idő arra, hogy részletezzem álláspontomat. Egyszerűen annyit mondok, hogy az Európai Bizottság helye az európai szisztéma szívében van, fenntartva számára a kezdeményezés monopóliumát.

A szerződések szigorú keretein belül a bizottság indít el kulcsfontosságú projekteket, előkészíti a döntéseket, tájékoztatja ezekről a közvéleményt, és kiválasztja a fő döntési lehetőségeket, miután erőteljesen igyekezett közös nevezőre hozni a tagállamok képviselőit. Ez valamivel könnyebbé teheti a harmincfős EU-tanács (a Miniszterek Tanácsa) munkáját.** A tanács nem engedheti meg magának a nehézkes, eredménytelen tárgyalások luxusát. Alapvetően a bizottság ügyel arra is, hogy a játékszabályokat minden fél tiszteletben tartsa (versenypolitika), közös normákat fogadtasson el (környezetvédelem, szociális biztonság, megfelelő élelmezés), és közös eljárásokat (mezőgazdaság, gazdasági és társadalmi együttműködés), valamint együttműködési formákat (kutatás-fejlesztés, makrogazdasági összetartás) vezessen be.

Ezeken az alapokon az EU-tanács (a Miniszterek Tanácsa) ismét megfelelően működhetne, és az indítványokat egyenesen keresztülvinné a bejelentéstől a végső döntésig. Az Általános Ügyek Tanácsa, némi átszervezés után, kétszer egy hónapban ülne össze Brüsszelben, és ez lenne a felelős a prioritások következetes szem előtt tartásáért. Az Általános Ügyek Tanácsa gondosan előkészítené az Európai Tanács konferenciáit, amelyek célja a legfontosabb cselekvési irányok meghatározása, és nem a soha be nem teljesülő óhajokból összeállított egyszerű bevásárlólista összetákolása volna.

Ami az Európai Parlamentet illeti, mely egyre inkább a törvényhozó hatalom sikeres részévé válik, fontos, hogy a nemzeti parlamentekkel együttműködve Európa polgárait, akik még mindig a széthúzás és a média által közvetített, nehezen követhető események világában élnek, közelebb hozza egymáshoz.

 

Az „élcsapat” és politikai tervei

Nagy dilemma a kibővített Európát az Európai Unió elmélyített formájával összeegyeztetni, és ez nem érhető el néhány optimista kijelentéssel.

Először is szeretném a tagjelölt országok aggodalmait eloszlatni azzal, hogy az „élcsapat” gondolata nem valamiféle, bizonyos országokat örökre az európai vonat végére utasító elitizmust takar. A megerősített együttműködés gondolata nem új, még ha jogi formákba csak az Amszterdami és Nizzai Szerződés öntötte is őket. A megerősített együttműködés szelleme már a Maastrichti Szerződést életre hívó tényekben is ott volt, az Egyesült Királyság háttérbe szorításakor és Dánia elmarasztalásakor.

1991 előtt az Európai Közösség az Európai Gazdasági Térséggel együtt létezett, amelynek létrehozását én javasoltam az EFTA tagállamainak. Ezek némelyike azóta csatlakozott a közösséghez. És a gazdasági és pénzügyi unió a tizenkét állam között sem volt más, mint egyfajta megerősített együttműködés, amely nem merte megnevezni magát – és amelynek ennek eredményeképp nincsenek önálló forrásai. Ez megmagyarázza a gazdasági és pénzügyi pillérek gyengeségét. Az EMU tető alá hozásához nagyobb gazdasági összetartásra van szükség a tizenkét vagy több politikai és pénzügyi rendszer részéről. Ebben a kérdésben nincsenek teljesen megmerevedve a frontok, hiszen Görögország nemrég csatlakozott az EMU-t megalakító tizenegy országhoz.***

Tisztázzuk tehát, hogy a megerősített együttműködés, akárcsak az „élcsapat” terve, olyan struktúrákat jelent, melyek nyitottak bárki számára, aki képes és akar csatlakozni. Ismétlem: aki akar, de ugyanakkor képes is erre. A tagjelölt országok biztosak lehetnek abban, hogy a megerősített együttműködés vagy „élcsapat” nélküli Európa elkerülhetetlenül szétforgácsolja energiáit, miközben a tervezett célok és az elérésükhöz szükséges potenciál közötti szakadék egyre nő. Ahogy Joschka Fischer mondta, Európának „súlypont” kell.

Ebből következően mindnyájunk érdeke, hogy fenntartsuk, vagy inkább újraélesszük a megfelelő lendületet, mégpedig úgy, hogy bizonyos országokat ráveszünk, fedezzék fel végre a külpolitikai, védelmi együttműködés és az optimális gazdasági, ökológiai és társadalmi integráció szűzföldjeit. Ha már a Nizzai Szerződés lehetővé tette a megerősített együttműködést, próbáltassuk ki velük! Attól tartok azonban, hogy amennyiben túl sok esetben alkalmazzuk a megerősített együttműködést, hatalmas kavarodás lesz akörül, ki mit csinál, és merre is megyünk éppen térkép nélkül.

Ezért tartom fontosnak, hogy a megerősített együttműködést, mint dinamizáló tényezőt, egyfajta „élcsapat” vezesse, amely kijelöli az európai integráció felé vezető utat és előreviszi a folyamatot. Intézményesítve ez a nemzetállamok föderációját jelenti, az illetékességek és felelősségek pontos meghatározásával szövetségi, és az országok társadalmi állandóságának, összetartásának biztosításával állami szinten. Ez, természetszerűleg, megfelelő eszköze lesz a szubszidiaritás üdvözlendő elve elérésének.

A föderáció és a megnövekedett unió közti kapocs egy bizottság lesz, mely a két szervezet közti következetes egység biztosításáért, a szabályok betartásáért és a közös vívmányokért tartozik majd felelősséggel. Másrészt az „élcsapat”-nak meglesz a maga minisztertanácsa és parlamentje.

Legyünk realisták. Európa az úgynevezett „kormányközi” módszerrel is előrehalad. Ez a rendszer azonban a három, más-más intézményes módszerekkel rendelkező pillérre épült Európa kialakításából ered, amelyet jómagam elleneztem.

Szükségünk van azonban egy vonatkoztatási, együttműködési, fejlesztési keretrendszerre, amely a múlt sikerein nyugszik, és ésszerű, de állandó erőt ad Európa fejlődéséhez, így biztosítva, hogy Európa valóban felelősséget vállalhasson önmagáért, és részben az egész világért.

 

* A loméi egyezmény: Togó fővárosában 1975. február 28-án írták alá az EK és 46 afrikai és tengerentúli ország megállapodását. Az egyezmény az EK nyitása volt – mindenekelőtt gazdasági téren – az Európán kívüli államok felé. (A szerk.)

** Az eredeti angol szövegben – és más alkalommal is – Delors mindig a „Council of Ministers” kifejezést használja, amely hivatalosan az „Európai Unió Tanácsát” jelenti. (A szerk.)

*** Az EMU (az Európai Monetáris Unió) kialakítása 1979-ben kezdődött az EMS (európai monetáris rendszer) megalakításával. Célja volt a közös árfolyam- és intervenciós rendszer, a hitelmechanizmusok összhangjának s végül a közös fizetőeszköz (a mai euró) megteremtése.