ÁLLAMPOLGÁRSÁG EURÓPÁBAN, 2005
Europa Institut Budapest • Budapest, 2005. 207–212. p.
Kézirat

TÓTH PÁL PÉTER

Kettős állampolgársággal vagy anélkül…

Feltételezhető, hogy 1958 és 1980 között aligha váltottak ki érdeklődést azok az egyezmények és törvényerejű rendeletek, ha egyáltalán a hivatalos közlöny nyilvánosságán „túljutottak”, amelyek a kettős állampolgárság kiküszöbölését voltak hivatottak szolgálni. Amennyiben emlékezetem nem csal, az sem váltott ki különösebb érdeklődést, amikor a rendszerváltoztatást követően ezeket az egyezményeket felülvizsgálták, s az Országgyűlés döntése értelmében hatályon kívül helyezték.

Jelenleg egészen más a helyzet, bár sem egyezmények elfogadásáról, sem azok hatályon kívül helyezéséről nincs szó, mégis a kettős állampolgársággal kapcsolatos vita hónapok óta a hazai belpolitikai élet egyik témája. Az, hogy napjainkra a kettős állampolgárság kérdése – annak ellenére, hogy a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűekhez való viszonyunkkal összefüggésben ez a téma nem újkeletű – ily mértékben hangsúlyossá tudott válni, egyértelműen az Európai Unió kibővítésének mind közelebb kerülő időpontjával, azzal a ténnyel függ össze, hogy 2004. május 1-jével Magyarország az Unió tagországává válik. Ez pedig többek között azt fogja jelenti, hogy a Kárpát-medencében azoknak az országoknak az állampolgárai, amelyek az unió határain kívül maradnak, olyan vagy még szigorúbb procedúra és feltételek mellett utazhatnak majd az unió területére, s így Magyarországra is, mint például mi most az Egyesült Államokba. E kérdés előtérbe kerülésében tehát egy konkrét dolog, a vízumkötelezettség bevezetése s a lassan felejthető vasfüggönynél hatékonyabb újabb határzár nagyon is valóságos képe játszik közvetlen szerepet. Ez azonban még akkor is csak a felszín, ha mindenekelőtt Szerbia-Montenegró és Ukrajna, valamint részben Románia magyar nemzetiségű állampolgárai joggal és okkal tartanak az utazási feltételek jelentős mértékű megszigorodásától. De ez is érthető, hiszen 1987 és napjaink között éppen ebből a három szomszédos országból érkezett hazánkba a legtöbb bevándorló. Jelen esetben tehát nem egyszerűen csak a gazdasági turizmus elnehezülésének esetleges kivédéséről, hanem a zökkenőmentes rokoni kapcsolatok megszűnésétől való félelemről és a valamilyen mértékig már „megszokott” szabad utazáshoz való jog megőrzéséről van szó. Mindazok, akik már nem a megvalósult szocializmus utazási feltételeihez szocializálódtak, vagy ismételten nem kívánnak hasonló feltételek közé kerülni, érthető módon, mielőtt még a helyzet teljesen ellehetetlenülne, megoldást keresnek.

Trianon öröksége

Mindez azonban csak a felszín. A kettős állampolgárság kérdésének ismételt előtérbe kerülését ugyanis mindaddig természetesnek tartom, amíg a mögöttes tartományban meghúzódó „ügyet” megnyugtató módon nem sikerül feloldani. Az alapprobléma ugyanis az, hogy az első és a második világháborút lezáró békeszerződések alkalmával a nagyhatalmak, csak a mi esetünkben is milliók állampolgárságáról „demokratikus” módon anélkül döntöttek, hogy abban az érintetteknek bármiféle szerepük lehetett volna. Az így kialakított helyzetet bonyolítja, hogy az első világháborút követően létrehozott közép-európai országok az 1990-es évek elején szétestek, ennek ellenére, s mivel a békerendszert kialakító nagyhatalmak érdekei a térségben nem változtak, a magyarlakta területek státusa sem változott. Ennek következtében, amennyiben a szomszédos országokban a többség érdekeit kifejező kisebbségekhez való viszony nem változik meg, akkor a magyar nemzetiségűek vándorlása Magyarországra vagy egy másik országba az elkövetkező időszakban is folyamatosnak tekinthető. De ettől, az akár természetesnek is tekinthető folyamattól függetlenül azt is tudomásul kell venni, hogy kritikus esetekben, például egy esetleges háborús fenyegetettséggel is megterhelt nemzetiségi lét nyomásával szemben a magyar nemzetiségűek, mint ahogyan 1988-at követően is tették, szükségszerűen az anyaország védelmét vállalják. Ennek bekövetkezése esetében pedig az ország nem tehet mást, mint azt, amit a román, a keletnémet és a volt jugoszláv állampolgárok tömeges befogadásakor tett: szolidaritást vállal az üldözöttekkel és védelmet nyújt számukra. Talán fölöslegesnek tűnik megemlíteni, de mindezt még azzal is ki kell egészíteni, hogy nem utasíthatjuk el azoknak a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűeknek a kérelmét, aki bármilyen ok következtében törvényes keretek között Magyarországra kívánnak áttelepedni.

Ebben a helyzetben pedig a „trianoni” szülők gyermekei, az utódok – Magyarországon és a szomszédos országokban egyaránt – joggal keresik azokat a lehetőségeket, amelyek a jelenlegi ország keretek között valamiféle korrekciót jelenthetnek. A sokat vitatott kedvezménytörvényt például én egy ilyen típusú törekvésnek, próbálkozásnak, lehetőségnek tartom, s úgy gondolom, hogy ha a felmerülő problémák megoldására nincs más mód, csak a kettős állampolgárság megadása, akkor ez elől mi, magyarországiak nem zárkózhatunk el. Ugyanis az, aki egy kicsit is ismeri a Magyar Királyság népesedési viszonyait és népességfejlődését, feltételezhetően egyetért velem abban, hogy nem csekély mértékben a véletlennek köszönhető, hogy mi most magyar s nem román, szerb, horvát, ukrán, szlovák, cseh, vagy éppen osztrák állampolgárok vagyunk. Abban az esetben ugyanis, ha szüleink vagy nagyszüleink nem úgy döntöttek volna, mint ahogyan egykoron döntöttek, akkor feltételezhetően mi is azok közé tartoznánk, akik magukat a szomszédos országok állampolgáraiként az utolsó népszámlálás alkalmával is magyar nemzetiségűnek tartották.

Csökkenő magyarságszám

Mielőtt gondolatmenetemet tovább folytatnám, talán nem árt néhány adatot felidézni. Az alábbi táblázat népességre vonatkozó oszlopai közül az első az 1910. évi népszámlálás alapján arról tudósít, hogy a Magyar Királyság állampolgárai közül a trianoni döntés következtében hányan kerültek a környező országokhoz, a második pedig arról, hogy közülük a magyar nemzetiségűek száma mennyi volt. A harmadik oszlopban a 2001–2002-ben lebonyolított népszámlálások alkalmával magukat magyarnak vallók számát találjuk.

Az adatok alapján megállapítható, hogy a kiinduló állapothoz viszonyítva – a magyarországi számadatok nélkül – napjainkban több mint hétszázezer fővel kevesebb a Kárpát-medencében élő magyarok száma. A csökkenés szempontjából az utolsó évtized adatai riasztóak, hiszen az utolsó népszámlálást megelőző évtizedben 272 067 fővel lett kevesebb a szomszédos országokban élő magyarok közössége. Mindehhez még hozzá kell számítani azt is, hogy 1981 óta a hazai népesség száma csökken. Összességben tehát azt mondhatjuk, hogy határainkon belül és azon kívül is évről évre kevesebben és kevesebben vagyunk.⁶

A fogyó és elöregedő népesség alapján pedig a magyarság összlétszámának további csökkenése prognosztizálható, s ez egyben azt is jelenti, hogy mind jobban összeszűkül az a terület, ahol a magyarok élnek. A népességfogyást részben a természetes szaporodás alacsony szintje és a magas halandóság, részben pedig az asszimilációs és a migrációs folyamatokból származó veszteségek okozzák. Ebben a helyzetben, amennyiben arra mód és lehetőség kínálkozik, nemcsak tartózkodnunk kell minden olyan lépéstől, melynek eredményeként újabb személyeket veszíthetünk, hanem éppen ellenkezőleg minden lehetségest meg kell tennünk a fogyás ütemének csökkentése, megállítása érdekében.

A migráció jellemzői

Számomra úgy tűnik, hogy az alapproblémával nem akarnak szembenézni azok, aki a kettős állampolgárság megadásának kérdését különböző okokra hivatkozva ab ovo elutasítják, illetve az alapproblémától függetlenül attól tartanak, hogy egy ilyen megoldás a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek Magyarországra özönlését váltaná ki.

Az elmúlt 13 év migrációs folyamatait, illetve a vándorlási adatokat ismerve ilyen fejleménytől nem tartok. Természetesen nem lehet megfeledkezni arról, hogy senki sem kényszeríthető arra, hogy helyben maradjon, ha menni akar, mint ahogyan ennek ellenkezőjét sem lehet senkitől megkövetelni. Ezt csak azért említem, mert az elutasítók mellett olyanok is vannak, akik minden szomszédos országban élő magyar nemzetiségűt Magyarországra szeretne telepíteni. A különböző migrációs életutak elemzése alapján megállapítható, hogy az, aki úgy dönt, hogy Magyarországra szeretne áttelepülni, az előbb vagy utóbb ezt meg is teszi. Azaz az útnak indulót nem riasztja vissza, hogy nincs kettős állampolgársága. De még az sem, ha Magyarország nem akarja fogadni, hiszen mint arra sajnos számos példa van: képletesen szólva a tegnap nálunk nem vagy nehézkesen fogadott magyar nemzetiségű ma már Svájc, Ausztria, Németország vagy valamely más ország gazdagodását segíti.

A kisebbségi léthelyzet megoldatlanságához a magyar népesség létszámának folyamatos csökkenése s ezzel párhuzamosan korstruktúrájának romlása, a magyar népesség elöregedése társul. Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Ha önmagunkra vonatkoztatva, illetve a magyarság egészével kapcsolatban egy nemzeti konszenzuson alapuló hosszú távú népesedéspolitikai stratégiai koncepcióval rendelkeznénk, akkor feltételezhetően nemigen okozna gondot, hogy a kialakult helyzetben mi is a jó válasz. De ilyenféle stratégiai koncepciónk nincs. Ellenvetésként viszont még azt is lehet mondani, hogy a rendszerváltoztatás óta a hazai parlamenti pártok és kormányok külpolitikáját a jószomszédi kapcsolatok kialakítása és fenntartása, illetve Magyarország euroatlanti integrációja mellett a határon túli magyarokért viselt felelősség és sorsuk jobbításáért való munkálkodás határozza meg. Ebben fontos szerepet játszik az a sokat hangoztatott gondolat, hogy a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűeknek saját szülőföldjükön kell boldogulniuk. Mindezzel csak egyetérteni lehet és megvalósulását támogatni kell, de mindaddig, amíg a saját szülőföldön való boldogulás feltételei csak részben vagy töredékesen adottak, nem lehet elzárkózni az egyéb lehetőségek felkutatásától sem.

A különböző hazai migrációs adatfelvételek tapasztalatai azt mutatják, hogy a magyar nemzetiségűek helyzete vándorlási szándékukat alapvetően meghatározza. Az egyes országokból érkezők száma egyrészt az ott élő magyarok létszámától függ, másrészt általános megelégedettségük függvényében változik. A délszláv háború kitöréséig például a Jugoszláviából hazánkba irányuló vándormozgalom volumene jelentéktelen volt, azt követően viszont létszámában a Romániából érkezőkét is meghaladta. A magyar nemzetiségűek Magyarországra vándorlását leegyszerűsíti, hogy a vándorlók etnikuma, anyanyelve, kultúrája, hagyománya – a Magyarországra irányuló nemzetközi vándormozgalom jellemző sajátosságaként – az ország lakosainak döntő többségével megegyezik. Nem is beszélve a határokon átnyúló rokoni kapcsolatok kiterjedtségéről, amely pszichikai, gazdasági és egyéb vonatkozásaiban is segíti az áttelepedőt. Ezzel összefüggésben szeretném felhívni a figyelmet arra, s ez nem igazán jó hír, hogy az áttelepülők döntő többsége olyan helyről érkezik hozzánk, ahol a lakosság többsége vagy döntő többsége magyar nemzetiségű s emellett a magyar intézmények kiépítettsége is viszonylag jónak mondható. Természetesen öröm az ürömben, hogy a környező országokban élő magyar nemzetiségűek migrációja, mivel jelentős mértékben Magyarországra irányul, elsősorban csak a különböző országokban élő magyarok számát módosítja, s az összlétszám csökkenéséhez csak kevésbé járul hozzá.

Ezek után nézzük meg röviden, hogy a 20. század utolsó évtizedének hazai migrációs adatai mit is mutatnak?

1999 és 2000 között a Magyarországban élő külföldiek között a környező országok állampolgárainak aránya 70 (1999-ben) és 84 (1994-ben) százalék között változott.⁷ A 232 417 itt tartózkodó külföldi állampolgár döntő többsége ugyanis a szomszédos országok magyar nemzetiségű állampolgárai közül rekrutálódott. A hazánkba érkezőkből 107 220-an kifejezetten azzal a céllal jöttek, hogy a magyar állampolgárságot megszerezzék, s hogy itt letelepedjenek. Közöttük a szomszédos országokból érkezettek aránya közel 90 százalékos volt.Ennek köszönhetően a magyar állampolgárságot kérvényezők között a magyar nemzetiségűek aránya a 90 százalékot is meghaladja! De azok között is 50 százalék fölött (53–55%) volt a szomszédos országokban élők aránya, akik „csak” munkavégzés céljából érkeztek. Mindez országonkénti bontásban azt jelenti, hogy a szomszédos országokból érkezők 63–80 százaléka román állampolgár. Őket a volt Jugoszláviából, a volt Szovjetunióból és végül mintegy 3 százalékkal a volt Csehszlovákiából érkezettek követték.

1990 és 2000 között a huzamosabb tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldi állampolgárok közül 101 243-an hagyták el az országot. Országonként – a szomszédos országok állampolgárai kivételével – a 70 százalékot is meghaladta az eltávozók belépőkhöz viszonyított százalékos aránya.⁸ Emellett, amíg az évtized alatt bevándorlók csupán 1,1, addig a munkavállalók (egyéb státuszúak) közel 80 százaléka döntött a vissza- vagy a továbbvándorlás mellett.⁹

*

A migrációs adatok alapján megállapítható, hogy Magyarország „szívó” hatását, attraktivitását elsősorban legújabb kori történelmünk következményei tartják fenn, ami miatt a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek bevándorlása, a kettős állampolgárság megadásától függetlenül folytatódni fog. Ezt a szándékot a hazai népességfogyás és a népesség elöregedése, valamint a nem európai uniós szomszédainknál jobb gazdasági és kiegyensúlyozottabb politikai helyzetünk tovább erősítheti. Ezeket a kondíciókat ismerve pedig okkal lehet megkérdezni, hogy mi a támogatandóbb: a magyar nemzetiségűek magyarországi letelepedésének elősegítése vagy éppen annak megakadályozása, még akkor is, ha tudjuk, hogy ebben az esetben a migrálni szándékozó egy másik országot választ?

Jegyzetek

1 Szlovákia.

2 Csehország.

3 Horvátország.

4 Szlavónia.

5 Szerbia–Montenegró.

6 A magyarok száma több, mint amennyit a népszámlálások alapján ki lehet mutatni, de hogy mennyivel, azt pontosan nem lehet megállapítani.

7 10 százalék az Európai Unió tagállamaiból érkezett. Az észak-amerikai kontinens államaiból érkezettek aránya a 3 százalékot sem érte el. A még fennmaradó mintegy 17 százalékon pedig a világ többi országából érkezők osztoztak.

8 Ez az arány a környező országok esetében a 30 százalékot alig haladta meg.

9 Arányait tekintve a bevándorló státuszhoz a legkövetkezetesebben a szomszédos országokból érkezők ragaszkodtak. Közülük az elvándorlók aránya 0,7 százalék volt.