ÁLLAMPOLGÁRSÁG EURÓPÁBAN, 2005
Europa Institut Budapest • Budapest, 2005. 217–221. p.
Kézirat

SZÁSZ ZOLTÁN

Kettős állampolgárság – egymagában?

A mai hazai közgondolkodásban s az úgynevezett diskurzusban fontos, bár még nem kellően kiemelt jelentőségű a kettős állampolgárság kérdése. Közéleti szereplők, véleményformáló értelmiségiek, hazai és határon túli „közemberek” megnyilvánulásaiból kielemezhető azonban, hogy mind a kettős állampolgárság bevezetése mellett, mind pedig az ellene állást foglalók körében működik egy politikai-lélektani elhárító mechanizmus is, melynek érdemi vizsgálatával még ugyanúgy adósak vagyunk, mint a társadalom egészének (népszavazáspótló, azaz igen/nem típusú, leegyszerűsítő és ezért ma még kétségtelenül kockázatos) megkérdezésével.

Vitaszintek

A kettős állampolgárság esetleges bevezetésének kérdése körüli diskurzusban több vitaszint együttesen jelenik meg. A jogi megoldás keresése, illetve az elutasítás jogi természetű megalapozásának szakmai szintjén arra hivatkozunk, hogy milyen bonyolult, a kialakult jogrendbe nehezen illeszthető kérdésről van szó. Ennek a megközelítésnek az egyik ki nem mondott tartalma – mindkét esetben – a kérdés elnapolása „jobb időkre”, azaz a mainál kedvezőbb tudati, illetve nemzetközi viszonyok idejére. Hozzátehető: a jogi érvekkel való elutasítás mögött meghúzódhat egy olyanfajta ösztönös vagy tudatos szándék is, hogy változó történelmi körülmények folytán a kettős állampolgárság ügye lekerül a napirendről, azaz „automatikusan megoldódik”. A jogi megközelítés persze összekeveredik – érthető módon – a más országok, főleg a szomszédok és Magyarország jogba burkolt politikai gondolkodásbeli különbségeiből adódó érvelési lehetőségekkel. (A szomszédok ugyan gyakorlatban működtetik a kettős állampolgárság intézményét – Ukrajna talán nem –, de elvben, különösen magyar vonatkozásban ellenzik. Lehet tehát széttárni karjainkat: non possumus, vagy lehet azt mondani, hogy inkább lassan, semmint gyorsan megpróbáljuk meggyőzni őket igényünk racionalitásáról, de főként veszélytelenségéről. Miközben mindenkinek ugyanazon elképzelése van az ilyen diplomáciai egyezkedések kimeneteléről.)

Érzelmi megközelítés

Nem igényel bővebb magyarázatot a kérdéskezelés másik szintje: a hazai, illetve a külföldi magyarság idevágó igényének politikai normatív racionalitások szempontjából való megközelítése. Akarjuk-e, hogy a kettős állampolgárság megadásával az utódállamok magyarságának idevándorlását, mi több, az Európai Unióba való elvándorlását felgyorsítsuk, a hazai foglalkoztatási gondokat erősen „az ország teherbíró képessége” fölé növeljük; mennyire okos tehát egy ilyen lépés, mekkora ennek a haszna a befektetés és nyereségkihozatal szempontjából; másrészt viszont akarjuk-e, hogy a határon túli magyar régiók maradéka is eltűnjön?… Vagy éppen áldozatokat is vállalva, megállíthatatlan folyamatoknak kell elébe mennünk, azokat kell szabályozott mederbe terelni, s hazai népesedési távlati gondjainkat figyelembe véve, valaminő új, pótlólagos honfoglalásban kell gondolkodnunk?

Ez egyben része az ideologikus-történeti megközelítésmódnak is, amely a legtöbb érzelmi töltést hordozza. A nemzet egysége az a meghatározó mozzanat, amelyről viszont – Renant plagizálva – soha nem beszélünk, amelyet azonban soha nem felejtünk el. Az állásfoglalások kialakításában a rendkívül összetett probléma valamely – nemcsak a fentebb említet – összefüggésének prioritássá minősítésében, esetleg taktikai megfontolásból elhallgatásban, „néma prioritásban” találjuk fel a pillanatnyi csodaszert. A nemzeti kérdés az argumentáció tárházát kínálja, mindenre s mindennek az ellenkezőjére.

A kérdésmegkerülések kötelező rituáléjához tartozik annak az előírása, hogy először is „tisztázzuk a fogalmakat”, azután válasszuk szét a tudományt és a politikát, ezekután határoljuk el a napi politikát a távlati politikai célkitűzésektől, a stratégiát a taktikától, a realitásokat az illúzióktól, a racionálisat az érzelmektől. (Másként szólva: válasszuk el önmagunkat sajátmagunktól.) A sok „fogalomtisztázás”, elhatárolás, szétválasztás – ami a tudományos elemzés adott munkafolyamatában alapvető szakmai szükség – a politikában (részben azért, mivel az érzelmeknek, az úgynevezett irracionális momentumoknak ismeretesen konstitutív funkciója van) rendkívül problematikus, esetleg kontraproduktív. Vagy éppen, mint a kettős állampolgárság ügyében vélem, a határozatlanságot, a döntésképtelenséget hivatott elfedni. A közvélemény szemében pedig az őszinteség hiányának benyomását kelti – nem egészen alaptalanul. A szándék meggyőző kinyilvánítására azért is volna nagy szükség, mert a politikát amúgy is szokás vádolni azzal, hogy nincs „nemzetstratégiája”, másrészt nem bölcs dolog megfeledkezni arról, hogy az elmúlt másfél évszázadban, a kommunista korszakot nem számítva, a nemzeti kérdés volt a politikai pártharcok leghatékonyabb fegyvere.

Bár igazán sokat beszéltünk a kisebbségi magyarokról, paradox módon nem tudatosult kellően, hogy ma az ország alapvető nemzeti kérdése (nemzeti sorskérdése – ha nem volna annyira devalválódott a sorsra való hivatkozás) a határon túli magyarság megmaradásának kérdése s nem az Európai Unióhoz való csatlakozás. (Ez utóbbi rég eldőlt, ebben adott a konszenzus; mondhatni: azok is mellette vannak, akik ellenzik.) Nincs viszont még egyetértés a határokon túli magyarságra vonatkozó stratégia kialakításában, melynek része, fontos része a kettős állampolgárság ügye. De már alakul. A szomszédokkal kötött úgynevezett alapszerződések jelentették, minden gyengéjükkel együtt, a kezdetet. A döntő fordulatot aztán a kedvezménytörvény körüli vita hozta, melynek mintegy folytatása a kettős állampolgárság témájának vitája. Korábban ugyanis a közgondolkodásunk tengelyében a területi revízió állott egy sajátos jelleggel. Mindenki régóta tudta, hogy a területi revízió sokféle ok miatt lehetetlen. Ennek tudata azonban blokkoló hatású volt: nem lehet semmit sem tenni a kisebbségi magyarságért, hiszen a szomszédos érintett országok érdemi „engedményekre” nem hajlandók. Maradt a régi sértődöttségünk a szomszédokra, még inkább Európára, hogy mi Trianon óta megbántottak vagyunk, Európa üldözött népe – amin legalábbis keseregnünk kell.

A magyar politikai gondolkodást e közismert kutyaszorítójából emeli ki a kedvezménytörvény és a kettős állampolgárság bevezetésének problematikája. Nem azok miatt a kis részletek miatt, amit közvetlenül nyújt vagy nyújtani fog (néhány villamosjegyet, múzeumi belépőt, némi oktatási segélyt, könnyű határátlépést a könnyű határátlépések korában – hogy karikírozva fogalmazzunk), hanem ami a nagyon is reális értékkel bíró szimbolikus tartalma. Miközben ez tettekkel végrehajtott szakítás a revíziós gondolatkörrel, egyben határozottan kinyilvánítja az egész magyarság összetartozását, kiteljesíti a magyar kultúrnemzetet, mert szentesíti a mindenütt élő magyarság összetartozásának politikai dimenzióját – tehát számol a teljes körű nemzeti realitással, Kárpát-medencei sajátossággal.

A kultúrnemzet politikai dimenziójának nyílt vállalása, tudomásulvétele ugyanakkor tényleg nem könnyű, nemhogy a gyakorlatban, hanem még elvi deklaratív szinten sem. Inkább hallgatunk róla, elkerülendő, hogy (ismételten) az irredentizmus bélyegét süssék ránk, békebontónak minősítenek minket, s mert a problémákat az Európai Unió apparátusa sem szereti, azonnali harmóniát igényel térségünktől, miáltal a nemzeti kérdésben a fennálló állapotokat akarva-akaratlanul pozitív abszolútumnak minősíti. Nem mutatnak empátiát sem a kedvezménytörvény, sem a kettős állampolgárság gondolata iránt – noha Nyugaton nyolc ország ismeri ténylegesen a kettős állampolgárság gyakorlatát. Szomszédaink viszolygása érthető; érzékelik azt, hogy ezek a magyar reformok, még ha csak szimbolikusan is, de korlátozzák 19. századi típusú állami szuverenitásukat. (A magyarigazolvány birtokosa az említett értelemben már tulajdonképpen „külön státusú” személy is. Identitásmegtartó és -formáló funkciója tagadhatatlan.)

Konszenzus a megoldás terén

Az előzőekből, még inkább az eddigi vitákból kitűnik, hogy a kollektív nemzeti jogokat lehet úgy törvénybe iktatni, hogy az egyéni kérelmezéssel kombinálódjék és „eurokonform” is legyen. Következik az is, hogy nem csak egyetlen szintű magyar állampolgárság lehetséges; ez alapvetően akaratnak és elhatározásnak, végül is a még csak alakulgató nemzeti konszenzusnak a kérdése. A részletekben Szarka Lászlóval egyetértve,¹ azt hangsúlyoznám, hogy mindenekelőtt őszinteségre és bátorságra van szükség a politikai erők (mindegyike) részéről. Vállalni kell, hogy mit akarnánk és hozzá lehet, hozzá is kell tenni ennek a nehézségeit. (A horvát állam szinte a világ összes horvátját megajándékozta a horvát útlevéllel, s ebből nem lett semmilyen igazán drámai probléma. Ausztriában a volt Habsburg Birodalomhoz ?!? tartozás az állampolgárság megszerzésében könnyítő tényező.) A többféle kulturális-politikai kötődés intézményesítése nem idegen történeti – igaz, nem túl erős – hagyományainktól. Kossuth Lajos ebben az irányban kereste a nemzetiségi kérdés megoldásának útját az 1850-es években kimunkált alkotmányterveiben.

Már a második világháborút megelőzően, tehát a nemzetiségek „kezelésének” végleges elvadulása előtt kitűnt, hogy a többség feltétlen hegemóniáját garantáló helyzetben a kisebbségi magyarságnak nincs módja a nemzeti identitás kulturális megélésére, mert ennek feltétele a gazdasági vonatkozásokra is kiterjedő autonómia (Makkai Sándor). A kisebbségi sors – mostanáig – nem emberhez méltó Kelet-Európában. A szomszéd országok demokratikus kormányai nincsenek abban a helyzetben – részben maguk sem akarják –, hogy valós autonómiát biztosítsanak („engedjenek”) a magyar kisebbségnek. Ebből következően ma nincs meg a lehetősége a szomszéd nemzetekkel való történelmi kiegyezésnek. Adott viszont a lehetősége és fennáll a kényszere egy modus vivendi kialakításának. De még ez is nehéz, a konfrontációk és a kooperációk együttes vállalását feltételezi. Ez kell meghatározza a mi kisebbségi kérdésben vallott álláspontunkat.

A kettős állampolgárság bevezetése persze nem csodaszer. Csak a realitások és a távlati lehetőségek, célok figyelembevételével együtt jelent előrelépést. Ebbe az is beletartozik, hogy – miként Glatz Ferenc hangsúlyozza írásaiban – át kell gondolni az európai identitás alakulásának és alakításának lehetséges útjait. A kulturális identitásoknak még nincs konstruktív viszonya más nemzetekhez. Az európai átalakulásban a „politikai nemzetek” mai egyoldalúságát is meg kell változtatni – nem pedig átugrani. El kell kerülni egy „európai zsákutca” veszélyét, ami abban állhat, hogy a nemzeti kérdést egy pragmatista brüsszeli bürokrácia kezébe engedjük át. Ma számunkra témánk szempontjából különösen fontos, hogy ismerjük az európai útkereséseket. A valamelyest tudatosult dél-tiroli modell mellett, sőt helyett, az ír–angol megállapodások eredményeit és tanulságait kell hasznosítanunk – az Észak-Írországhoz, össz-Írországhoz, a Brit Nemzetközösséghez való köteléktudat intézményesítését, átrendezését, a brit állampolgárság régi egyértelműségének lazítását.

Végül egy megjegyzés a 20. század szempontunkból fontos tanulságai alapján. A határokon túli magyarság kulturális célú támogatásával önmagában – mint utaltunk rá – nem tudunk teljes értékű munkát végezni. Ha nem kötjük össze ezt a gazdasági és politikai szférával, akkor leragadunk a félmegoldás keresésénél. Kockáztatjuk, hogy a határon túli magyarság kultúrájának támogatására fordított anyagiak történeti távlatban a magyar kisebbségek részletekben fizetett temetkezési előlegének bizonyulnak.