ÁLLAMPOLGÁRSÁG EURÓPÁBAN, 2005
Europa Institut Budapest • Budapest, 2005. 143–147. p.
Kézirat

KOVÁCS ISTVÁN

„Lengyel Közösség”, lengyeligazolvány, kettős állampolgárság

Polonia

„Polonia” a 19. század végétől az Egyesült Államokban élő lengyelek, lengyel származásúak gyűjtőfogalma volt. A két világháború közötti időszakban a határon túl élő lengyelek általános meghatározására vonatkozott. Ma azokat a határon túl élő lengyeleket jelenti, akik valami módon szülőföldjük elhagyására kényszerítve kerültek külföldre. (Ennek értelmében a litvániai, belaruszi, ukrajnai vagy a Tešin környéki [a csehországi olzai] lengyelek nem tartoznak a Polonia fogalmába, ellentétben a kazahsztáni lengyelekkel.)

Lengyelország az az európai ország, amelynek határai az elmúlt közel 250 évben a legtöbbet változtak, sőt ez időszak 123 évén keresztül nem létezett lengyel állam, a lengyelség a felosztó szomszédos országok – Oroszország, Poroszország, Ausztria megnagyobbodott határai között lett cári, királyi, császári alattvaló, vagy – a politikai és gazdasági emigráció egymást követő hullámai révén – a nagyvilágban szétszóródva élt.

Az 1918-ban létrejött lengyel állam, a második köztársaság fennnállása idején annak Szenátusa – (többé-kevésbé a magyar felsőháznak felel meg) – tartozott erkölcsi, anyagi, politikai felelősséggel a határon kívül élő lengyelek sorsáért, támogatásáért. Tevékenységét a Lengyelek Világszövetségén – Światowy Związek Polaków – keresztül gyakorolta. (Ez utóbbi azonban semmilyen kapcsolatot nem tudott tartani a Szovjetunióban élő lengyelekkel.)

A Lengyel Köztársaság 1939-es felosztása, illetve a második világháború, majd annak a Jaltában kötött egyezménnyel történő lezárulása a lengyel lakosság óriási tömegei számára a szülőföld kényszerű elhagyását jelentette. A háború első hónapjaiban 200-250 ezer lengyel hagyta el Lengyelországot. (Egy részük Magyarországra, illetve Magyarországon át Franciaországba került.) 1939 és 1941 között 1 millió lengyel nemzetiségű lakost deportáltak Oroszország belsejébe, részben Szibériába, részben Kazahsztánba. A két háború közötti lengyel állampolgárok közül 2,5 milliót szállítottak a Harmadik Birodalomba kényszermunkára. 1944 után 1,5 millió lengyelt (majd 1956 után újabb negyedmilliót) telepítettek át a második köztársaság keleti részéből – többségükben – a Németországtól visszanyert területekre. A Lengyel Népköztársaságot viszont 1956 és 1990 között mintegy 1 millió lengyel hagyta el – az önként vagy kényszerítve kivándorló németeken és zsidókon kívül.

Ma 14 és 17 millióra teszik azoknak a lengyeleknek a számát, akik Lengyelország határain kívül élnek, magukat lengyelnek vagy lengyel származásúnak vallják. A legtöbben (6–10 millió) az USA polgárai, akiket a választási kampányban az elnökjelöltek külön is megszólítanak, mintegy jelezve azt, hogy az ország sorsát befolyásoló tényezőnek tekintik őket. Németországban 1,5 millió lengyel él, Franciaországban és Brazíliában közel 1-1 millió, Kanadában 600 ezer. A két világháború közötti időszak keletlengyel területein maradottak közül Belaruszban 400 ezren, Ukrajnában 350-500 ezren, Litvániában 250-300 ezren élnek. A Cseh Köztársaságban és Oroszországban 100-100 ezer lengyel él, Lettországban csaknem ugyanannyi. A Kazahsztánban élő lengyelek, lengyel származásúak lélekszáma 60–100 ezer. Valójában az ő sorsuk „megoldása” foglalkoztatta leginkább a lengyel közvéleményt, az állami hatóságokat és társadalmi szervezeteket. (Lengyelország Magyarországon 7–10 ezer lengyelt tart számon.)

A külhoni Polonia-szervezetek nagy részét a Szabad Világ Poloniájának Koordinációs Tanácsa – Rada Koordynacyjna Polonii Wolnego Świata – fogta össze. A Népi Lengyelország részéről a határon túli lengyelekkel az úgynevezett „Polonia” Külhoni Lengyeleivel Kapcsolatot Tartó Társaság – Towarzystwo Îączno¡i z Polakami Zagranicą „Polonia” – foglalkozott, amelyet a Lengyel Külügyminisztérium működtetett. (Természetesen korlátozott módon, mivel a Szabad Világ Poloniájának Koordinációs Tanácsa és számos honi Polonia-szervezet elhárította az együttműködést.) 1989-ben a külügyminisztériumi társaság feloszlatta magát.

A „Lengyel Közösség” Egyesülés

A két háború közötti Lengyelek Világszövetségének hagyományaihoz visszanyúlva 1990-ben megalakult a „Lengyel Közösség” Egyesülés – Stowarzyszenie „Wspólnota Polska” – , amelynek protektora a Lengyel Köztársaság Szenátusa. Emiatt lett automatikusan a „Lengyel Közösség” elnöke a Szenátus akkori háznagya (marsallja) Andrzej Stelmachowski, aki nemzetközi jogász is.

Ezzel párhuzamosan a Szabad Világ Poloniájának Koordinációs Tanácsa is megszűnt, illetve átalakult, helyébe több kontinentális, illetve újonnan alakult helyi Polonia-szervezet lépett. (Ekkor alakult meg többek között az Oroszországi Lengyelek Kongresszusa.) E szervezetek összefogó intézménye a Külhoni Lengyelek és Poloniák Kongresszusa – Zjazd Polonii i Polaków z Zagranicy. Ennek különféle bizottságai tárgyalják a világ lengyeleit foglalkoztató kérdéseket. (2001-ben Krakkóban került sor ilyen jellegű második „világtalálkozóra”.)

A „Lengyel Közösség” nem avatkozik be a helyi Polonia-szervezetek ügyeibe, őket illetően kapcsolattartó, -közvetítő, közös akciókat koordináló (egyfajta „szolgáltató”) szervezet funkcióját tölti be. E „távolságtartást” azzal is jelzi, hogy tagja csak Lengyelországban élő személy lehet, tehát amellett, hogy költségvetési intézmény, társadalmi szervezetként is működik. Székhelye Varsóban van, s területi szervezeteit 14 vajdasági székhely fogja össze alközpontként. Ez azt jelenti, hogy helyi vajdasági és városi, községi önkormányzati támogatásban is részesülhet. A keleti határon túli településekkel létrehozott partnerkapcsolatok hajtómotorja az ottani lengyel közösségek támogatása vagy lengyel történelmi, egyházi műemlékek számbavétele, restaurálása, mentése. Ennek munkájában, mondhatni, bármely lengyel önkormányzat, kulturális és oktatási intézmény, sportegyesület, gazdasági kamara stb. részt vehet. E munkát nem koordinálja ugyan a „Lengyel Közösség”, de eredményeit számon tartja, s alkalmasint központilag anyagilag is támogatja.

A „Lengyel Közösség” nyíltan hirdeti a lengyel kultúra egységét, s azt, hogy ezt tevékenyen és eredményesen a lengyel nyelv ismeretének birtokában lehet megőrizni és gazdagítani. Ezért kiemelt célja a lengyel származásúak számára a lengyel nyelv tanítása az egész világon, de elsősorban az ország keleti határain túl: Belaruszban, Ukrajnában, Litvániában, Oroszországban, Kazahsztánban, Lettországban. Ehhez minden támogatást megad – a legkülönfélébb csatornákon keresztül. Eredményességét jelezheti, hogy míg 1989-ben egyetlen belarusz iskolában sem tanítottak lengyelt, ma 305 iskolában tanítják a lengyel nyelvet. Az egyik legszínvonalasabb külhoni lengyel középiskola a Lvovi Líceum. Négy lengyel kulturális központ épül lengyel támogatással Belaruszban, kettő Ukrajnában, kettőt terveznek Litvániában építeni. A lengyel óvodák beindításában, könyvtárak létrehozásában, templomok és kolostorok újjáépítésében a legkülönfélébb lengyel intézmények vesznek részt – magánvállalatoktól kezdve a katolikus egyházig. A lengyel jellegű műemlékek restaurálásának, mentésének, számbavételének bevett gyakorlata, hogy a kapott kiállítási anyagot a lengyel fél restaurálja, s több helyen történt bemutatása után felújítva adja vissza a kikölcsönző múzeumnak, galériának. A Lvovi Képtár anyagának jelentős részét – kiváló lengyel művészek alkotásait – ilyen módon restaurálták lengyel pénzen. A legnagyobb csodának számít, hogy az elmúlt évben az ukrán kormány és a lvovi városi önkormányzat engedélyezte a „lengyel Lwów” védelmében 1918 végén elesett „lembergi sasfiókok” 1970-es években buldózerrel elpusztított temetőjének teljes újjáépítését. Ezzel mintegy a lengyel kormánynak a független Ukrajnát következetesen minden nemzetközi fórumon támogató politikáját „köszönték meg”, illetve értékelték. Mindez csendben történik.

A lengyeligazolvány – Karta Polaka

A Lengyel Köztársaság Alkotmánya alkotmányos jogként biztosítja a lengyel nemzetiségűek számára a Lengyelországban való letelepedés lehetőségét. Ez azonban a gyakorlatban nem történhet automatikusan.

A lengyel közvéleményt az 1990-es évek első felében sokkolóan érte a Kazahsztánban élő lengyelek helyzete, sorsa. Az 1930-as években tömegével telepítették át a Szovjetunió nyugati részéből Kazahsztánba a lengyeleket is. A kazahsztáni lengyelek létszámát jelentősen megnövelte az, hogy 1939 és 1941 között a második köztársaság keleti területeiről elhurcolt lengyelek közül tízezreket irányítottak Kazahsztán „civilizálására”. Egy részük a Sikorski–Majszkij egyezmény következtében Anders hadseregével együtt Iránba kerülhetett, de jelentős tömegek előtt lezárult a menekülés, és kevesen tudtak élni az 1945 utáni repatriálás korlátozott lehetőségével.

Az 1990-es évek első felében vissza-visszatérően a szejm napirendjére került az a kérdés, hogy a kazahsztáni lengyeleket, több mint 60 ezer embert vissza kellene telepíteni Lengyelországba. Ezeknek azonban – életkoruk miatt – csak kis része volt olyan, aki, lévén a második köztársaság polgára, elvileg lengyel állampolgár volt. Az ott születettek szovjet, illetve kazah állampolgárok voltak. Ez eleve lehetetlenné tette a tömeges áttelepítést. Lehetetlenné tette Lengyelország gazdasági helyzete is, ahol a munkanélküliség az elmúlt tízegynéhány évben 16–18% körül mozog. Az áttelepítés támogatását helyi önkormányzatokra bízták, egyéni támogatás formájában. Ha egy város, falu jelentkezett, hogy egy-egy kazahsztáni lengyel családnak munkát és házat tud biztosítani, akkor egyéni akcióként az áttelepítés megtörténhetett. Ilyen helység azonban elvétve akadt. Ezek is szívesebben fogadtak a közelebbi, „civilizáltabb” ukrán vagy belarusz területekről repatriálókat.

Emiatt fogalmazódott meg az, hogy azoknak, akik bizonyíthatóan lengyel nemzetiségűek vagy lengyel származásúak lengyeligazolványt kell kiadni, amely az otthon maradókat is támogatja. A lengyeligazolvány törvénytervezetének szejm-vitája 1998-tól gyakorlatilag máig tart. A viták összegzéseként a következők mondhatók: a származás feltétele valamely nagyszülő lengyel származásának dokumentálása, illetve annak bizonyítása, hogy ismerik a lengyel nyelvet, ápolják a lengyel hagyományokat és kultúrát, valamely helyi lengyel szervezetben tevékenykednek. A lengyeligazolványt az országba delegált lengyel konzul adta volna ki, amely Lengyelország határának többszöri (korlátlan számú) átlépésére jogosított volna anélkül, hogy az ezzel rendelkező személy az előírásos pénzösszeggel rendelkezett volna. (Ez azt jelentette volna, hogy voltaképpen a helybéli konzul döntötte volna el, ki számíthat lengyelnek.) A lengyeligazolvány korlátlan időre szóló tartózkodási, illetve letelepedési lehetőséget biztosított volna az ország területén, továbbá munkavállalási lehetőséget, munkanélküli segélyt (külön engedély nélkül), a lengyel állampolgáréhoz hasonló betegbiztosítást és általános iskolai oktatási lehetőséget, egyetemi, főiskolai ösztöndíjat.

A lengyel fél figyelemmel kísérte a magyarigazolvány sorsának alakulását. A vele kapcsolatos szejm-vitáknak és szenátusi vitáknak, a különféle módosítási javaslatoknak nem csupán az ország romló gazdasági helyzete volt a forrása, hanem a magyarigazolvány ellentmondásos nemzetközi fogadtatása is. (Mint annyi mindenben, e téren is elmaradt az egyeztetés, együttműködés a magyar és a lengyel fél között. Ennek az lett a következménye, hogy a hasonló tartalmú megoldandó kérdéssel a magyar és a lengyel fél egyaránt magára maradt.) A közeli uniós csatlakozás is az eredetileg radikális tartalmú lengyeligazolvány által kilátásba helyezett kedvezmények korlátozására kényszeríti a lengyel felet. Voltaképpen nem lehet tudni, hogy ezt az igazolványt milyen tartalommal, milyen formában szavazzák meg. Ez azonban mit sem változtat a lengyeleknek a határon túli lengyelséget támogató napi csendes munkáján és annak eredményességén.

Kettős állampolgárság

A lengyel törvények nem ismerik el a kettős állampolgárság létét. Ha egy lengyel állampolgár elhagyta az országot és hivatalosan nem mondott le a lengyel állampolgárságról, azt továbbra is lengyel állampolgárnak tekintetik, nem pedig a „befogadó” állam állampolgárának. Vegyes házasságokból született gyermekek állampolgárságára az igényt a születést követő három hónapon belül be kell jelenteni. Ha ez nem történt meg, a deklarációt gyermek 16. életévében is meg lehet tenni. Ha egy külhoni állampolgár Lengyelországba költözik, csak akkor lehet lengyel állampolgár, ha korábbi állampolgárságáról lemond. Ez minden lengyelre vonatkozik, a keleti határon túlról érkezettekre is. Emiatt fel sem merült az, hogy a határon túl élő lengyelek bármelyik csoportja automatikusan közösségként megkapja a lengyel állampolgárságot. A lengyel állampolgárság odaítélése egyéni elbírálás függvénye.