ÁLLAMPOLGÁRSÁG EURÓPÁBAN, 2005
Europa Institut Budapest • Budapest, 2005. 163–173. p.
Kézirat

HALÁSZ IVÁN

Szlovákia, a külföldön élő szlovák állampolgárok
és a határon túli szlovákok kapcsolatai

A Szlovák Köztársaság hivatalosan 1993. január 1-jén jött létre a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság békés (azaz „bársonyos”) szétválásának következtében. Miután a békés szétválást levezető politikusok, azaz mindenekelőtt Václav Klaus cseh és Vladimír Mečiar kormányfő úgy érezték, hogy történelmi jelentőségű lépésük legális ugyan, de a népszavazás hiányában nincs igazán biztos legitimitása, valamint a lakosság jelentős részei is nyugtalanok a közös államiság megszűnése miatt, több olyan intézkedést vezettek be, amelyek enyhíteni akartak a fenti félelmeken és rossz benyomásokon. Ilyen lépés volt például a csehszlovák vámunió létrehozása, illetve a különleges csehszlovák kapcsolatok fenntartásának az ígérete. Az utóbbi főleg abban nyilvánult meg, hogy a két új ország állampolgárai útlevél nélkül, csak személyi igazolvánnyal léphették át a közös határt, a más országban tanuló diákokat ott belföldi diákként kezelték (ami egyebek mellett a tandíjmentességet és a „hazaiakkal” azonos kollégiumi ellátást jelentett) vagy a más ország területén dolgozó cseh és szlovák állampolgárok nem voltak kötelesek ott kiváltani a munkavállalási engedélyt. A nyelv hasonlósága, továbbá a rengeteg vegyes házasság,¹ valamint nagyon intenzív kulturális és mediális kapcsolatok mellett ezek az intézkedések segítették mai napig megőrizni a meglehetősen jó és kiegyensúlyozott cseh–szlovák kapcsolatokat.

A kettős állampolgárság kérdése Csehszlovákia kettéválásakor

Az említett kölcsönös jóindulat ellenére az 1990-es évek első felében a két állam kapcsolata nem volt kiegyensúlyozott. A függetlenné vált Szlovák Köztársaság ugyanis sokkal liberálisabb és megengedőbb szabályozást honosított meg, mint a szigorúbb, a kettős állampolgárság intézményét sokáig tiltó Cseh Köztársaság. Prága valószínűleg el akarta kerülni a több tízezer kettős állampolgár „megszületését”, mert várható volt, hogy sok előrelátóbb (és az akkori szlovák kormányfő némileg „vitatható” politikájától egy kicsit tartó) szlovák állampolgár megpróbál majd „kétlakivá” válni, főleg a cseh útlevél megszerzése reményében. A másik ok a szegény szlovákiai romák csehországi irányú (egyébként soha be nem következett) exodusának félelmében gyökerezett. A kettős állampolgárság cseh elutasítása azonban valószínűleg mégiscsak alapvetően egy más jellegű félelemből fakadt. 1992 őszén az ellenzéki cseh szociáldemokrata körökben felmerült, hogy Csehszlovákiát legalább egyfajta konföderatív unió formájában fenn kellene tartani, amely alapjául a maastrichti szerződésben lefektetett modell szolgálna. Ez az elképzelés többé-kevésbé megfelelt Vladimír Mečiar konföderációs vízióinak, ezért a szétválás potenciális következményei miatt szorongó szlovák fél nem zárkózott el ettől teljesen.² Václav Klaus azonban élesen elutasította ezt az ötletet, mert szerinte, ha már a két fél elhatározta a teljes szétválást, akkor vigye azt végig. A cseh politikai közvélemény egy része is tartózkodó volt az „önálló Szlovákia a cseh biztosítóval” ötlettel szemben, hiszen sokan az unió tervét így fogták fel. Ezzel a probléma-komplexummal összefüggött az állampolgárság kérdése is. A szlovák fél ugyanis meg akarta őrizni az egységes állampolgárságot, amiben azonban a cseh tárgyalók az általuk egyszer már elutasított „laza unió” tervének „visszacsempészését” látták. Az elutasító válasz után alternatív megoldásként harmadik lehetőség is megfogalmazódott, miszerint a maastrichti Európai Unió mintájára „kettős állampolgárság” jött volna létre (azaz az elsődleges köztársasági és az azt kiegészítő, bizonyos „származékos” jogokat biztosító „uniós” állampolgárság).³ A cseh kormány azonban ezt is elutasította, csupán azzal volt hajlandó kompenzálni a magatartását, hogy már említett könnyítéseket vezette be a munkavállalás, a tanulás és a határátlépés területén, amelyeket a kétoldalú szerződésekbe is foglaltak. Az állampolgárság kérdéséről azonban a szlovák kormány igyekezete ellenére semmilyen kétoldalú megállapodás nem született meg és a probléma rendezése teljesen az utódállamokra volt bízva. Annak érdekében, hogy következetes legyen, Vladimír Mečiar miniszterelnök kijelentette, hogy Szlovákia egyoldalúan is lehetővé teszi a kettős állampolgárságot a saját állampolgárai és a területén tartózkodó cseh állampolgárok számára.⁴ Ezt a liberálisabb hozzáállást általános jelleggel az 1993-ban elfogadott új szlovák állampolgársági törvény is érvényesítette.

A cseh állampolgársági szabályozás

Cseh Köztársaság viszont a szigorúbb szabályozás mellett kötelezte el magát, ezzel nem kevés belső vitát és problémát okozva saját magának és a Szlovákiában élő cseheknek.⁵ A Cseh Nemzeti Tanács által 1992 végén elfogadott 1993. évi 40. számú törvény a cseh állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről ugyanis három alapelven nyugodott – a ius sanguinis elven, a kettős állampolgárság tilalmán és a cseh és csehszlovák állampolgárság folytonosságának az elvén.⁶ Az önálló állam létrejöttének pillanatában automatikusan csak azok a természetes személyek váltak cseh állampolgárokká, akik 1992. december 31-én egyidejűleg a Cseh Köztársaság⁷ és a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság állampolgárai voltak. 1993. január 1. után pedig már csak a születéssel, örökbefogadással, az apaság megállapításával, az ország területén való megtalálásával (kiskorú gyerekek esetében), nyilatkozattal vagy honosítással lehetett cseh állampolgárrá válni. Az illetékes járási hivatal vagy a cseh külképviselet előtt nyilatkozattal az 1992. december 31-én szövetségi állampolgársággal rendelkező azon személyek is szerezhettek cseh állampolgárságot, akik nem rendelkeztek sem a cseh, sem a szlovák köztársasági állampolgársággal, valamint ezeknek a személyeknek az egyeneságbeli leszármazottai (amennyiben nem volt más állampolgárságuk), illetve azok a szövetségi állampolgársággal rendelkező polgárok, akik 1992. december 31-én nem rendelkeztek ugyan cseh köztársasági állampolgársággal, de ott volt az állandó lakhelyük. Tulajdonképpen ezzel a lehetőséggel éltek azok a szlovákiai lakosok, akik kihasználták az elhúzódó (féléves) szétválási folyamat adta lehetőségeket és az egzisztenciájukat még december előtt áttették Csehországba (többnyire lakást és azzal együtt állandó lakhelyet szereztek ott). Ilyenkor a hatóságok nem kérték el senkitől az igazolást arról, hogy máshol nem rendelkezik az állampolgársággal. Más volt a helyzet a honosítás esetében, ilyenkor ugyanis a kérelmezőnek négy feltételnek kellett eleget tenni: legalább 5 éven át kellett állandó lakhellyel kell rendelkezni a Cseh Köztársaság területén, igazolni kellett azt, hogy a cseh állampolgárság megszerzésével elveszíti az eredeti állampolgárságot vagy már el is vesztette azt, az elmúlt öt évben nem ítélték el jogerősen szándékos bűncselekmény elkövetéséért és bebizonyítja a cseh nyelv ismeretét. Az utóbbi nem vonatkozott a szlovákokra. Az állampolgárságot a cseh belügyminisztérium adta, amely a fenti feltételek alól felmentést is adhatott (például az ötéves időszak vagy a nyelvvizsga alól).

Ez a szabályozás elejétől kezdve elégedetlenséget váltott ki, főleg a Szlovákiában maradt csehek körében, illetve egyes értelmiségi és politikai körökben. Ezenkívül nem is volt nagyon hatékony, ugyanis a tilalom ellenére „csendesen” több ember megőrizte kettős állampolgárságát. A cseh szabályozás szűkmarkúsága ellen leglátványosabban Peter Uhl tiltakozott. A baloldali nézeteiről és a kommunista börtönökben eltöltött hosszú évekről elhíresült neves cseh máskéntgondolkodó tiltakozásul nyilvánosan felvette a szlovák állampolgárságot, anélkül hogy Szlovákiába költözött volna. Ezenkívül a cseh Alkotmánybíróságon megtámadta az állampolgársági törvényt és végül sikerrel járt. Az Alkotmánybíróság ugyanis az 1997. május 5-én elfogadott 49. sz. határozatában kimondta, hogy a Szlovák Köztársaság állampolgárságának választással (azaz az 1993-ban biztosított opciós joggal) történő megszerzése nem minősül a honosítási kérelemre történő állampolgárság megszerzésének, azaz ha egy cseh állampolgár opcióval megszerezte a szlovák állampolgárságot, az még nem jelentheti azt, hogy automatikusan el kell veszítenie a cseh állampolgárságot. Erre a határozatra való reakcióként a cseh törvényhozás elfogadta az 1999. évi 194. sz. törvényt, amely módosította a hatályos állampolgársági törvényt és a kettős cseh és szlovák állampolgárok esetében megtörte a kettős állampolgárság tilalmát. A törvény értelmében az a természetes személy, aki 1992. december 31-én csehszlovák állampolgárnak számított és 1993. január 1. és december 31. között opcióval megszerezte szlovák állampolgárságot, továbbiakban a cseh állampolgárnak is tekinthető. Az a cseh állampolgár pedig, aki 1992. december 31-én csehszlovák szövetségi állampolgár volt, a szlovák állampolgárság megszerzésével nem veszíti el cseh állampolgárságát.⁸ Amíg az első rendelkezés a Szlovákiában élő csehekre vonatkozott, addig a másik szabály főleg azoknak a szlovákoknak próbált segíteni, akik 1993-ban a szigorú cseh szabályozás miatt kénytelenek voltak lemondani a szlovák állampolgárságukról.

A szlovák állampolgársági törvény

A szlovák állampolgársági szabályozás nagyobb nyitottságának köszönhetően kevesebb vitát váltott ki, mint a cseh törvény. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 1993. január 19-én fogadta el a szlovák állampolgárságról szóló 1993. évi 40. sz. törvényt, amelyet azóta többször módosítottak. Ez a törvény is kimondja, hogy azon személy, aki 1992. december 31-én a csehszlovák föderáció részét alkotó Szlovák Köztársaság állampolgára⁹ volt, automatikusan az új önálló Szlovák Köztársaság állampolgárává vált. Azok, akik ebben az időpontban csak szövetségi állampolgársággal rendelkeztek, opció jogával élhettek és 1993. december 31-ig írásbeli nyilatkozattal a szlovák állampolgárságot választhatták. A törvény természetesen szabályozta az állampolgárság megszerzésének egyéb módjait is. Ilyennek számít a születéssel, örökbefogadással, a Szlovákia területén történt megtalálással és a honosítással történő szerzés. Az utóbbi esetben a kérelmezőnek legalább öt éven keresztül állandó jelleggel és megszakítás nélkül Szlovákiában kell élni, bírnia kell a szlovák nyelvet és az elmúlt öt évben jogerősen nem ítélhették el szándékos bűncselekmény elkövetéséért. A szlovák törvény ismeri és tételesen felsorolja a kedvezményes elbírálás eseteit. Kedvezményesen kaphat szlovák állampolgárságot az, aki nem rendelkezik más állampolgársággal, vagy ha a saját államának joga szerint lépéseket tett az ottani állampolgárságának megszűnésének érdekében, továbbá akkor, ha szlovák állampolgárral kötött házasságot és végül, ha más figyelemre méltó körülmények indokolják azt, hogy a kérelmező az ilyen módon hozzájusson a szlovák állampolgársághoz. Ezeket a „figyelemre méltó körülményeket” a törvény nem sorolja fel kimerítő jelleggel, csupán úgy fogalmaz, hogy főleg annak a személynek esetében kell tekintetbe venni azokat, aki sokat tett a Szlovák Köztársaságért gazdasági, tudományos, kulturális és műszaki területen. Ezen felsorolás azonban csak példajellegű és nem taxatív, tehát az eljáró szervek más körülményeket is figyelembe vehetnek. Végül meg kell említeni, hogy a szlovák törvény csak közvetve részesíti kedvezményes eljárásban a szlovák származású és kötődésű személyeket, mert a kedvezményes elbánást nem kifejezetten a „szlovák nemzetiségű és származású személyeknek” biztosítja, hanem csupán a külföldi szlovákokról szóló 1997. évi 70. sz. törvény értelmében kiadott szlovákigazolványok birtokosainak.¹⁰ Igaz, ezen igazolvány megszerzésének egyik feltétele éppen a szlovák nemzetiség vagy származás.

A szlovák szabályozás nem tiltja a kettős állampolgárságot. Csehszlovákia ugyan korábban kétoldalú szerződéséket kötött a többi szocialista állammal, amelyek kiküszöbölték a kettős állampolgárság fennállását, de ezeknek a szerződéseknek a hatálya az 1990-es években lejárt és hosszabbították meg azokat. A magyar–szlovák viszonylatban azért jelenleg nincs jogi akadálya a kettős állampolgárságnak.

Az állampolgársági kérelmeket személyesen kell benyújtani a kerületi államigazgatási hivatalokban (az általános belügyi igazgatás osztályán), amelyek ellenőrzik a kérelmező személyazonosságát és szlovák nyelvtudását, illetve hitelesítik az anyakönyvi kivonatok másolatait. Magáról a kérelemről a Belügyminisztérium határoz, amely saját diszkrecionális jogkörében dönthet a kedvezményes elbánásról. Az állampolgárságra ugyanakkor nem létezik jogi igény (a honosítási eljárás során), vagyis az odaítélése a belügyminisztériumi vizsgálat függvénye. A minisztériumi honlapon található tájékoztatás szerint az állampolgárságot elvből nem adnak azoknak, akik nem rendelkeznek állandó lakhellyel Szlovákia területén.¹¹ Ez a feltétel ilyen erős és közvetett formában nem szerepel magában a jogszabályban, bár természetesen abból következik, hiszen az első feltétel a honosítási eljárás során, hogy a kérelmező legalább öt éven át megszakítás nélkül szlovákiai állandó lakhellyel rendelkezzen.

A cseh állampolgárokra nem vonatkoznak külön rendelkezések, kivéve a volt csehszlovák állampolgárok már említett esetét (opciós jog). A nyelvi közelségre és a közös állami múltra való tekintettel azonban a cseh hivatalos okiratok esetében a szlovák hatóságok nem ragaszkodnak a hivatalos fordításokhoz.

A közös csehszlovák állami múlt és a rengeteg vegyes házasság következtében mindkét utódállamban jelentős és aktív cseh és szlovák közösség tartózkodik. A csehországi szlovákok több százezren vannak és számuk a folyamatos bevándorlás következtében inkább nő. Miután a szlovák fiatalok tandíjfizetési kötelezettség nélkül, a cseh fiatalokkal azonos feltételekkel tanulhatnak a Cseh Köztársaságban, rengetegen élnek is ezzel a lehetőséggel és közülük sokan a tanulmányaik befejezése után ott is maradnak. A többi fejlett európai országhoz hasonlóan a lakosság elöregedésével és csökkenésével szintén „sújtott” Csehország meglehetősen nyitott a fiatal képzett szlovákokkal szemben, ami teljesen logikus. Az utóbbiak jelentős része Csehországban sokszor széles rokoni kapcsolatokkal rendelkezik, ami szintén megkönnyíti integrációjukat. Szlovákiában ugyan a cseh származású lakosság száma inkább stagnál, de így is jelentős. Statisztikailag a cseh és morva nemzetiséget bevallók csupán a lakosság 0,87%-át teszik ki.¹² A létszámnál fontosabb a mindkét közösség magas fokú integráltsága a lakóhelyül szolgáló országok társadalmában.¹³ Emiatt a két érintett közösség csak részben viselkedik úgy, mint egy klasszikus nemzeti kisebbség. A csehországi szlovákok számára fenntartott szlovák nyelvű középiskola például emiatt is folyamatos létszámgondokkal küszködik. Ami pedig az állampolgárságot és egyéb státust illeti az előzőek tükrében nem meglepő, hogy mind a szlovákiai csehek, mind a csehországi szlovákok különböző státusú emberekből állnak – az úgynevezett „egyes” állampolgárokból, kettős állampolgárokból, letelepedett személyekből, ideiglenes tartózkodási engedélyekkel rendelkező személyekből. Az egységes határon túli politikát kialakítani az ilyen típusú közösségekre azért meglehetősen nehéz.

A határon túli szlovákok kérdése

Amíg Csehországban nem igazán talált visszhangra a külföldön élő cseh diaszpóra kérdése (pontosabban szólva leszámítva a kárpótlási és restitúciós ügyeket egyelőre nem nagyon van politikai relevanciája), Szlovákia az egyik legelső olyan ország volt, amely később státustörvénynek elnevezett jogi normát fogadott el. A határon túli szlovákság kérdése ugyanis már az 1990-es évek elejétől érdekelte a szlovák politikai és szellemi eliteket. Eleinte főleg a legjobban szervezett észak-amerikai szlovák diaszpóra (USA és Kanada) keltette fel a hazai politikusok figyelmét, részben azért mert néhányan abban reménykedtek, hogy egyrészt tőkét hozhat Szlovákiába, másrészt lobbizhat a szlovák érdekekben. Az 1992 és 1998 közötti időszakban a vezető szlovák politika komoly nemzetközi problémákkal találta szemben magát, a nyugati elfogadottsága egyáltalán nem volt problémamentes, azért a kormányzat egy kicsit naivan az amerikai szlovákság lobbizó erejében és befolyásában bízott, főleg amikor látták az erős lengyel és magyar lobbik sikereit. A döntően a 20. század eleji nagy emigrációs hullámokból, majd a második világháború és az 1968 utáni emigrációkból keletkezett amerikai és kanadai szlovák közösségek azonban sokkal gyengébbeknek, megosztottabbnak és asszimiláltabbnak bizonyultak, annak ellenére, hogy a becslések szerint világszerte körülbelül 2,5 millió szlovák származású és gyökerű ember élhet. A környező közép-európai országokban (főleg Lengyelországban, Ukrajnában, Magyarországon, Romániában, Jugoszláviában, majd Csehországban) élő szlovák közösségek inkább csak valamivel később kerültek be a képbe, persze a politikailag érzékeny kivételek itt is voltak. (Itt főleg a magyarországi szlovákságra kell gondolni, amely gyakori hivatkozási alap a szlovák belpolitikában.)

Az 1997-ben elfogadott 70. sz. törvény a külföldi szlovákokról tehát ilyen körülmények, illetve elvárások közepette született meg. Alkotmányjogilag az 1992-ben elfogadott szlovák alkotmány 7(a) cikke alapozta meg az ún. „nemzeti felelősségi klauzulában”, amely kimondta, hogy a Szlovák Köztársaság támogatja a külföldön élő szlovákok nemzeti öntudatát és kulturális identitását, továbbá pártolja az e cél elérésére létrehozott intézményeiket és az anyaországgal való kapcsolattartást. A kelet-közép-európai és kelet-európai térségben bizonyos szempontból úttörő jogszabályról volt szó, akkor is, ha a Szlovén Köztársaság Országgyűlésének 2280. sz. határozata a szomszédos országokban élő őshonos szlovén kisebbségek helyzetéről egy évvel megelőzte, hiszen azt 1996-ban fogadták el. A szlovák jogszabály viszont magába foglalja a státustörvény jelleget (hiszen igazolványt ad a külhoni szlovákoknak), továbbá a kedvezménytörvényként is felfogható (konkrét jogosultságokat és kedvezményeket biztosít), végül pedig klasszikus értelemben vett honfitársi jogszabályként is funkcionál (az egész világon szétszórtan élő szlovák nemzetiségű és származású személyeknek elvben lehetőséget ad arra, hogy intézményes kapcsolatokat építsenek ki az őshazájukkal).

Az egyik legelső ilyen típusú komplex jogszabályként a szlovák törvény természetesen több elméleti problémát is felvet. EzEk többsége abból fakadt, hogy egy jogi normában csak nehezen lehet objektív kritériumok mentén megragadni olyan bonyolult problémát, mint a nemzeti-etnikai identitás és származás. A jogszabály értelmében a külföldi szlovák státust azon személy kaphatja meg, aki nem szlovák állampolgár, de szlovák nemzetiségű vagy szlovák származású és szlovák kulturális-nyelvi identitással rendelkezik. A szlovák etnikai származás pedig azt jelenti, hogy a kérelmező vagy egyenes ági ősei közül valamelyik három generá- cióig visszamenőleg szlovák nemzetiségű volt. A szlovák nemzetiséget vagy etnikai származást a kérelmező az azt bizonyító hivatalos okirattal igazolhatja. A 2002. évi törvénymódosítás értelmében ilyen okiratnak tekintendő mindenekelőtt a születési igazolás vagy keresztlevél, az anyakönyvi kivonat, továbbá a kérelmező állampolgárságáról vagy állandó lakhelyéről szóló igazolás, amennyiben az tartalmaz bejegyzést a kérelmező nemzetiségéről (az igazolást kiállító állam szabályai szerint). Amennyiben azonban a kérelmező nem tud ilyen okiratokat beszerezni, a lakhelye szerinti illetékes honfitársi szervezet írásos igazolásával igazolhatja magát. Ennek hiányában pedig a kérelmező a vele együtt egy államban élő két másik külföldi szlovák igazolásával, tanúsítványával igazolhatja magát. Az utóbbi természetesen meglehetősen szubjektív elvárás, de ilyen nehéz kérdésben ez a „menekülési útvonal” nem meglepő. A szlovák kedvezménytörvényben amúgy is keverednek szubjektív és objektív elemek, illetve az azokra való törekvés. A szlovák kulturális-nyelvi identitás alatt például a törvény céljaira a legalább passzív szlovák nyelvismeretet, valamint a szlovák kultúrában való alapfokú tájékozódás vagy a szlovák etnikai közösségtudat aktív megnyilvánulásai értendők. Az utóbbit az eddigi munkájának eredményeivel vagy a honfitársi szervezet igazolásával, illetve ilyen hiányában a két honfitárs tanúsítványával lehet igazolni. A lehetőségek tehát tágak és az objektivitásra való törekvés ellenére meglehetősen nagy tér maradt a szubjektív „egymást igazolásoknak”.

Az igazolványkiállítási eljárás lefolytatására a Külügyminisztériumot jogosították fel, a kérelmet ennek megfelelően közvetlenül ott vagy valamelyik szlovák külképviseleten lehet benyújtani. Az igazolvány kiadására vonatkozó rendelkezésekben meglepő módon keverednek egy sui generis jogszabály és az idegenrendészeti szabályok elemei.¹⁴

A külföldi szlovákokról szóló törvény a határozatlan időre kiadott szlovák- igazolványok birtokosai számára Szlovákia területén meglehetősen komoly kedvezményeket biztosít. Amennyiben kétoldalú nemzetközi egyezmény azt nem zárja ki, a külföldi szlovákigazolvány birtokosától nem kérnek meghívólevelet vagy vízumot, továbbá jogosult arra, hogy huzamos ideig tartózkodjon az ország területén, kedvezményes elbánásban részesüljön az állampolgársági eljárás során (viszont ha megkapta az állampolgárságot, vissza kell szolgáltatnia a szlovákigazolványt). A szlovákiai tartózkodása során felvételt kérhet bármely iskolába, munkát vállalhat a tartózkodási és munkavállalási engedély beszerzése nélkül, a külön jogszabályban megállapított feltételek mellett ingatlant szerezhet és birtokolhat Szlovákia területén, végül rokkantként vagy nyugdíjasként 50%-os kedvezményt kaphat a városi tömeg-, vasúti és buszközlekedésben, valamint ha betöltötte 70. életévét, teljesen ingyen utazhat.

A külföldi szlovákokról szóló törvény az elfogadásnak pillanatától sok kritikát kapott az „etnicizmust” és az 1994 és 1998 közötti mečiarista-nacionalista-szociálpopulista kormányzat politikáját elutasító szlovák liberális közíróktól és kisebbségi politikusoktól egyaránt. Egyesek túlzónak találták az utazási kedvezményeket, hiszen a jogszabályt eredetileg részben a nyugati (azaz jobb módú) diaszpóratagok „testére szabták”. Ezenkívül mai napig csak nagyon kevesen éltek a törvény adta lehetőségekkel és alig több mint tízezren váltottak ki az igazolványt.¹⁵ Nem váltak valóra a külföldi szlovákság lobbi tevékenységével, érdekérvényesítő képességével és tőkeerejével kapcsolatos elképzelések sem. Végül a jogszabály 2001 után egy kicsit kellemetlenné vált a magyar státustörvényt élesen elutasító hivatalos szlovák politika számára, amely a magyar vitapartner azon érvével találta szembe magát, miszerint a magyar jogszabály legfőbb példaképe éppen a szlovák törvény volt. Valóban, az összes hasonló jellegű jogszabály közül e két törvény áll a legközelebb egymáshoz. Eduard Kukan külügyminiszter a hosszú magyar–szlovák viták során fel is vetette, hogy Szlovákia hajlandó lenne lemondani erről a jogszabályról, ha a magyar fél is így cselekszik. Az 1998 után hatalomra került szlovák kormánykoalíció ezt annál könnyebben tehetné meg, mert igazából soha nem kötődött ehhez, az egyes tagjai által is korán kritizált törvényhez.

Nem utolsósorban pedig a státustörvény-viták során az Európai Unió szervei a szlovák kedvezménytörvényt is megkritizálták, mint diszkriminatív jellegűt, hiszen a szlovákigazolvány birtokosaitól az etnikai elv alapján sem a munkavállalási engedélyt, sem a tartózkodási engedélyt nem követeli meg, eltérően a többi külfölditől. Emiatt 2002 óta Szlovákiában napirenden van a külföldi szlovákokról szóló törvény jelentős módosítása, de egyre valószínűbbnek tűnik egy teljesen új jogszabály elfogadása. Az új normának pontosabban kellene szabályozni a külföldi szlováksággal foglalkozó közigazgatási szervek szerkezetét (például tervezik a Határon Túli Szlovákok Hivatalának létrehozását, amely külön költségvetési fejezettel rendelkezne),¹⁶ valamint reagálni kellene arra a tényre is, hogy az utóbbi években több ezer ember vándorolt ki az országból. A szlovák diaszpóra tehát új elemekkel és rétegekkel bővül, és ez a folyamat az EU csatlakozás után valószínűleg csak erősödni fog.¹⁷

A szlovák „ honfitársi politika” közigazgatási és szervezeti háttere

Jelenleg a külföldi szlovákok problémáival több közigazgatási szerv és minisztérium foglalkozik. A 2002-ben módosított 1997. évi 70. sz. törvény az igazolványokat kiadó és a nyilvántartásokat vezető külügyi tárcán kívül megemlíti még a Kulturális Minisztériumot, amely biztosítja a külföldi szlovákok kultúrájának fejlesztését, valamint garantálja a kultúratámogatás programjainak és koncepcióinak kidolgozását, együttműködve ebben a többi minisztériummal és központi államigazgatási szervvel. A legfontosabb irányító szerep jelenleg mégis a szlovák kormánynak jut, amely koordinálja a „határon túli” politika kidolgozását és megvalósítását, kidolgozza a hosszú távú koncepciót, koordinálja a külföldi szlovákok nemzeti öntudatának és identitásának megőrzését szolgáló állami és nem állami szervek segélyező tevékenységét és koordinálja a külföldi szlovákságra vonatkozó dokumentációs munkát, valamint a határon túliak tájékoztatását a szlovákiai eseményekről.

A legfontosabb konkrét koordináló szerv pedig ma a kormányhivatal struktúráján belül működő Külföldi Szlovákok Főtitkársága,¹⁸ amely élén 1999 óta a határon túli szlovákok ügyeivel foglalkozó kormánybiztos, Claude Baláž áll. Ide kell benyújtani különböző pályázatokat és támogatási kérelmeket, amelyeket a kormányhivatal költségvetési fejezetéből finanszíroznak. A Főtitkárság egyébként nem túl kiterjedt szervezet, hiszen összesen négy egységből áll.¹⁹

Végül, de nem utolsósorban érdemes megemlíteni a külföldi szlovák diaszpóra utóbbi években tapasztalható önszerveződését. 1999 óta majdnem évente²⁰ Pozsonyban sor kerül a Szlovák Köztársaság és Külföldi Szlovákok Állandó Értekezletére, amely egyfajta koordinációs és konzultatív csúcsszervévé nőtte ki magát.²¹ Ezen a tanácskozáson ugyanis a legtöbb reprezentatív szlovák honfitársi és kisebbségi szervezet, illetve szerveződés képviselteti magát, ugyanúgy, mint az ún. „honfitársi tematikával” foglalkozó szlovák kormányzati szervek. Az első tanácskozás után a szlovák parlament a külföldi szlovákokhoz intézett nyilatkozatot fogadott el, amelyben kijelentette, hogy a Szlovák Köztársaság érdekelt a külföldi szlovák közösségek és kisebbségek sorsában és fejlődésében, összhangban az idevonatkozó nemzetközi dokumentumokkal. Az értekezlet rendszerint szakmai szekciókra oszlik és általában az elvi jelentőségű nyilatkozatok elfogadásával ér véget. 2002 óta például a „Business Forumra” is sor kerül. Az egész rendezvény részben hasonlít az Állandó Magyar Értekezletre, a MÁÉRT-ra, bár itt nem csak a politikai képviselettel rendelkező szervezetek jönnek össze.

A 2002. évi Állandó Értekezlet azért volt fontos, mert résztvevői létrehozták a Külföldi Szlovákok Világszövetségét, amely élén a 18 honfitársi szervezet által választott Szövetségi Főtanács áll. A világszövetség létrehozásának az volt a célja, hogy létrejöjjön egy csúcsjellegű partnerszervezet az anyaországi hivatalos szervek számára, azaz a Külföldi Szlovákok Főtitkársága, a Kormány és a Nemzeti Tanács számára.²² A világszövetség ugyanakkor különböző égető problémákat próbál felvetni, mint például a vízumkérdést vagy a szlovákiai holokauszt 60. évfordulójáról való megemlékezést. Feladatait tehát meglehetősen széleskörűen értelmezi.

Jegyzetek

1 Érdekességként megemlíthető, hogy Václav Klaus, az országot „szétszerelő” akkori cseh kormányfő és jelenlegi államfő felesége, Lívia asszony, szlovák származású. A többszöri szlovák külügyminiszter, Eduard Kukan felesége pedig cseh származású. Ilyen vegyes házasságokra a két ország viszonylatában rengeteg más példa is akadt.

2 Stein, Eric: Česko-Slovensko. Konflikt, roztržka, rozpad. Academia. Praha, 2000. 180.

3 Stein, Eric: i. m. 188.

4 Stein, Eric: i. m. 190–191.

5 Nem szabad elfelejteni, hogy az 1991. évi népszámlálás adatai szerint Csehországban 314 877 szlovák, Szlovákiában pedig 52 884 cseh lakott. Az előbbiek száma az 1992 őszén még valamivel nőtt, mert a közeledő szétválásra való tekintettel sok szlovák úgy döntött, hogy a gazdagabb, politikailag konszolidáltabb és nagyobb integrációs esélyekkel rendelkező Cseh Köztársaságba költözik át.

6 Pavlíček, Václav et kol.: Ústavní právo a státovëda. II. díl. Ústavní právo České republiky. Část 1. Linde Praha, a. s. Praha, 2001. 154–155.

7 Az ún. köztársasági állampolgárság fogalmát Csehszlovákiában 1969-ben vezették be, miután az eddig egységes köztársaság két tagállamból álló szövetségi állammá alakult át. A Cseh Szocialista Köztársaság állampolgársága megszerzésének és elvesztésének a módját a Cseh Nemzeti Tanács 1969. évi 39. sz. törvénye szabályozta.

8 Pavlíček, Václav et kol.: i. m. 161.

9 Ezt a fogalmat (a tagállami állampolgárságot) a Szlovák Nemzeti Tanács által elfogadott 1968. évi 206. sz. törvény honosította meg.

10 Ugyanakkor az állampolgársági kérelem kérdőíve tartalmaz a nemzetiségre utaló kérdést, de annak elméletileg nincs jogi relevanciája, amennyiben hiányzik mögötte a szlovákigazolvány.

11 www.minv.sk/vediet/obcianstvocudzinci.htm.

12 Slovenská republika v číslach 2002. Štatistický úrad Slovenskej republiky. 30.

13 Például a nem kommunista szlovák szociáldemokrácia egyik korábbi vezetője (Jaroslav Volf) sokáig cseh állampolgár volt, csak a választások előtt vette fel a szlovák állampolgárságot. A szlovák vagy legalább szlovákiai származású nagyvállalkozók, művészek és más értelmiségiek pedig a csehországi elitek szerves részét képezik.

14 Erről lásd részletesebben: Halász Iván–Majtényi Balázs: A magyar státustörvény a kelet-közép-európai jogi szabályozás tükrében. In: Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Szerk.: Kovács Nóra–Szarka László: Akadémiai Kiadó. Budapest, 2002.

15 Szilvássy József: Megszűnhet a szlovákigazolvány. Népszabadság 2004. január 4. 3.

16 Rádiožurnál Slovenského rozhlasu. 2004. január 5. 18.00 óra.

17 Szilvássy József: Megszűnhet a szlovák igazolvány. Népszabadság 2004. január 4. 3.

18 Azaz Generálny sekretariát zahraničných Slovákov. www.gszs.sk.

19 Organizačná štruktúra. www.gszs.sk/gszs/struktura.html.

20 Pontosabban szólva eddig 1999-ben, 2000-ben, 2002-ben és 2003-ban került rá sor.

21 Az első, 1999. júliusi tanácskozást az érintett szlovákiai minisztériumok (külügy, belügy, oktatási és kulturális tárca) kezdeményezték azzal a céllal, hogy minőségileg magasabb szintre hozzák a külföldi szlovák honfitársakról való anyaországi gondoskodást.

22 Krajania založili Svetové združenie Slovákov v zahraničí. Pravda 2002. július 5.