ÁLLAMPOLGÁRSÁG EURÓPÁBAN, 2005
Europa Institut Budapest • Budapest, 2005. 75–82. p.
Kézirat
DÖMÖTÖRFI TIBOR
Ausztria és Svájc állampolgársági gyakorlata
Honfitársak a határokon túl
Ausztria
Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásával létrejött Ausztriai Német Köztársaság által 1919 szeptemberében Saint-Germainban aláírt békeszerződés az egykori örökös tartományok még vitatott területeiből további részeket hasított le, jelentős németajkú lakossággal: Dél-Tirol és a karintiai Kanal-völgy Olaszországé lett, Dél-Stájerország és a Mies-völgy a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került, a szudétanémet vidékek mellett a Feldsberg és Gmünd városa körüli területek is csehszlovák kézre kerültek. A legjelentősebb szerepet Ausztria további történetében Dél-Tirol játszott.
A mintegy 13 ezer km2-nyi területet ekkor kb. 215 ezer német anyanyelvű és 16 ezer olasz lakta. Az 1920–30-as években a fasiszta Olaszország durva asszimilációs politikát folytatott a Bolzano tartományhoz csatolt Dél-Tirolban. 1939 júniusában Hitler és Mussolini megállapodást kötött a németajkú lakosság áttelepítéséről, mintegy 70 ezer dél-tiroli hagyta el a hazáját a Harmadik Birodalom irányában.
1945 után Ausztria megkísérelte Dél-Tirol egyesítését Észak- és Kelet-Tirollal. Ez a törekvése nem járt sikerrel, mindazonáltal 1946 szeptemberében Párizsban létrejött Ausztria és Olaszország között az ún. Gruber–De Gasperi egyezmény, amely Dél-Tirol számára messzemenő autonómiát helyezett kilátásba. Az 1948. évi autonómia-statútum megvalósulását azonban névlegessé tette a tény, hogy Dél-Tirolt az olasz többségű Trentinóval egy tartományban egyesítették, így az olasz lakosság az újonnan létrehozott közigazgatási egységben kétharmados többségbe került.
Az 1950–60-as években kiéleződött a tényleges autonómia körüli küzdelem. 1957-ben megalakult a Dél-tiroli Néppárt (Südtiroler Volkspartei – SVP), amely politikai eszközökkel harcolt, az 1960-as évek elejétől azonban radikális autonomisták erőszakos akciókat, robbantásokat is végrehajtottak, melyek halálos áldozatokat követeltek. E feszült helyzetben Ausztria a dél-tiroli németség „védhatalmaként” lépett fel a nemzetközi színtéren. 1960-ban az akkori osztrák külügyminiszter, Bruno Kreisky az ENSZ elé vitte a dél-tiroli konfliktust. Ez a fellépés azzal a sikerrel járt, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete két határozatban is felszólította Olaszországot, hogy folytasson tárgyalásokat Ausztriával a kérdésben. Ennek eredményeként 1969-ben a két ország külügyminisztere, Kurt Waldheim és Aldo Moro egy 137 pontból álló csomagtervet dolgozott ki, melynek értelmében a dél-tiroli németség fokozatosan kiterjesztett, messzemenő nemzetiségi jogokat kapott. 1972-ben Dél-Tirol önálló közigazgatási egység lett. Az egyezmény valamennyi pontjának végrehajtása mindazonáltal több mint 20 évet vett igénybe. 1992-ben végül mind a dél-tiroliak, mind az osztrák parlament elismerte az autonómia-törvények teljes körű végrehajtását és a dél-tiroli kérdést „rendezettnek” nyilvánította.
1993-ban első ízben tett olasz államfő hivatalos látogatást az Osztrák Köztársaságban. Megállapodás született arról, hogy az „átfogó politikai párbeszéd” jegyében Ausztria jogosult a továbbiakban is a Dél-Tirolt érintő ügyekben konzultálni az olasz féllel (elsősorban a közhivatalok arányos betöltésével kapcsolatos törvény bizonyos pontjainak végrehajtása, a kétnyelvű feliratok, az egyetemi diplomák elismerése körüli viták kerültek szóba). Ausztria EU-belépésével az úgynevezett Tiroli Európa-régió (Tirol, Dél-Tirol, Trentino) ténylegesen működőképes megvalósítására törekszik. A dél-tiroliak egyes radikális csoportjai azonban továbbra is sürgetik Ausztria mint „anyanemzet” aktívabb fellépését érdekeik védelmében.
Dél-Tirol lakói olasz állampolgárok. (1948. februárban „opciós dekrétum” aláírására került sor Ausztria és Olaszország között, amelynek értelmében a Hitler–Mussolini paktum keretében „birodalmi németté” vált dél-tiroliak is visszakapták eredeti állampolgárságukat.) Ausztriában azonban – államközi szerződések alapján – számos olyan kedvezményt vehetnek igénybe (szociális ellátások, munkanélküli segély, ösztöndíjak stb.), amelyekben egyébként csak osztrák állampolgárok, illetve külföldiek csak meghatározott esetekben részesülhetnek.
Becslések szerint világszerte mintegy 400 ezer osztrák él az államhatárokon kívül, akik továbbra is birtokolják az állampolgárságot (Európában 275 ezer, Afrikában 25 ezer, Amerikában 60 ezer, Ázsiában 15 ezer, Ausztráliában 25 ezer). Mintegy egymillióra teszik továbbá azon osztrákok számát, akik vagy feladni kényszerültek állampolgárságukat, vagy második, ill. harmadik generációs külföldiek (ún. „szívben osztrákok”).
1955-ben alakult meg Bécsben a külföldön élő osztrákok hivatalos érdekképviseleti szerveként az AÖW (Auslandsösterreicher-Werk). Ezzel egy időben létrehoztak a külügyminisztériumban erre a célra egy alosztályt, amely ma elsősorban internetes portálján keresztül nyújt tájékoztatást. Ugyanitt működik egy állami pénzügyi alap, a külföldön szükséghelyzetbe került osztrák állampolgárok megsegítésére.
Civil szervezetként működik a Külföldön Élő Osztrákok Világszövetsége (Auslandsösterreicher-Weltbund), amely ernyőszervezet formájában a hozzá csatlakozott külföldi osztrák társaságok, egyletek, klubok stb. képviseletét látja el és működését segíti. A világszövetség céljai sorában szerepel többek között az osztrák haza iránti kötődés erősítése, az osztrák tudat és kultúra fenntartása, a külföldön élő osztrákok kül- és belföldi érdekeinek védelme, az osztrák és külföldi hivatalos szervekkel való együttműködés segítése, a külhoni honfitársak tájékoztatása. Negyedévente megjelenő folyóirata a „Rot Weiss Rot”, amelyet 200 ezer példányban adnak ki. A periodika világszerte információkat nyújt az Ausztriában történtekről, valamint a tagegyesületek működéséről. Önmeghatározása szerint mediális kapocs kíván lenni az anyaország és a külföldön élő osztrákok között.
Az osztrák világszövetséget 1952-ben alapították. A mai napig közel 160 egyesület és ezen keresztül mintegy 10 ezer külföldön élő osztrák tagja a szervezetnek, amely a politika, a gazdaság és a kultúra terén is aktív. Támogatója a külügy- és a belügyminisztérium, valamint a szövetségi tartományok mellett számos magánszervezet és gazdasági társaság. Közhasznú tevékenysége a világ valamennyi államára kiterjed. (Dél-Tirolban nincs képviseletük.) A világszövetség központi titkársága Bécsben működik.
Svájc
Sajátos helyzete miatt Svájc nem tartozik azon európai országok közé, melyeknek polgárait a 19–20. század folyamán az állami határok (erőszakos) változásai érintettek. Svájc évszázadokon át sokkal inkább a kivándorlók országa volt, anélkül hogy – legalábbis a 19. század végéig – a másutt szerencsét próbálók különösebben ápolták volna a kapcsolatokat az anyaországgal.
A Svájcból kivándoroltak száma a 20. század közepéig folyamatosan emelkedett: 1850-ben 50 ezer, 1880-ban 250 ezer, 1895-ben 330 ezer, 1914-ben 380 ezer, a két világháború közötti időszakban mintegy 500 ezer helvét élt az államszövetség határain kívül. A második világháború fordulópontot jelentett a kivándorlás történetében, amelyet lefékezett a háború utáni konjunktúra. A globalizációs hatásoknak köszönhetően napjainkban ismét egyre több svájci hagyja el hazáját.
A svájci kivándorlókra mindig is jellemző volt az összetartás. Becslések szerint a külföldi svájci egyesületek száma a 20. század fordulójától az 1930-as évekig 200-ról 800-ra emelkedett, 1965-ig 700-ra süllyedt, majd az 1990-es években ismét emelkedett. A kezdeti időszakban elsősorban karitatív és közösségteremtő funkciót láttak el ezen egyletek, később egyre inkább érdekvédelmi és kulturális jellegűek lettek.
A 20. század folyamán a „külhoni svájci” (Auslandschweizer) fogalma különös jelentőséget kapott. Az első világháború időszakától kezdve – a nemzeti érzés erősítésének általános igényétől vezéreltetve – növekedni kezdett a kivándoroltak és az anyaország közti kapcsolattartást igénylők száma, mindkét oldalon. Az Új Helvét Társaság (Neue Helvetische Gesellschaft – NHG) – a svájci identitást ápolók befolyásos egyesülete, melynek gyökerei a 18. századra nyúlnak vissza – a külhoni svájciakat a „negyedik Svájc” alkotóinak tekintette; legalábbis egészen 1938-ig, amikor is a rétoromán államnyelvvé válásával inkább „ötödik Svájcról” kellett már beszélni.
A kapcsolatok erősítése végett az Új Helvét Társaság 1916-ban létre hívta a Külhoni Svájciak Szervezetét (Auslandschweizer-Organisation – ASO) és mellé 1919-ben a Külhoni Svájciak Titkárságát (Auslandschweizer-Sekretariat – ASS). A két szervezet a mai napig a külföldön élő svájciakkal való intenzív kontaktus legfontosabb civil intézménye. A Külhoni Svájciak Szervezete jelenleg alapítvány formájában működik, berni székhellyel, az államszövetség felügyelete mellett. Az alapító okirat szerint az alapítvány célja a külhoni svájciak egymás közti és az anyaországgal való kapcsolatainak ápolása és fejlesztése, valamint a nyilvánosság előtt, a hivatalos intézményeknél és a svájci hatóságoknál a külhoni svájciak érdekeinek képviselete. E célból ösztönzi és támogatja külföldi tagcsoportok létrejöttét és működését, melynek összessége alkotja magát a szervezetet. Vezetését a tanács látja el, amelynek delegáltjait kül- és belföldről jelölik. A szervezet nagyszabású összejövetele az évente megrendezésre kerülő kongresszus, amely a legjelentősebb találkozási alkalom kül- és belföldi svájciak között.
Svájc állami szinten is erőteljesen támogatja külhoni polgárait. Már 1880-ban szövetségi törvény szabályozta a kivándorló-ügynökségek működését és ezt követően egyre több ilyen irányú rendelkezés született. 1966-ban a szövetségi alkotmányba állami feladatként felvették a külföldön élő svájciak jogos érdekeinek védelmét; a 40. cikkely ezen kívül kimondja, hogy az államszövetség támogatja a külhoni svájciak egymás közötti és az anyaországgal való kapcsolattartását és elősegíti az e célt szolgáló szervezetek működését. Az alkotmányos rendelkezés kiegészítéseképp 1976-ban szövetségi törvényt fogadtak el, amelynek célja Svájc külföldi jelenlétének és az e területen működő szervezetek együttműködésének erősítése volt. Ezen szervezetek közé tartozik elsősorban a Svájci Kereskedelmi Központ (OSEC), a Pro Helvetia kultúralapítvány, a Külhoni Svájciak Szervezete és a Svájc külföldi reprezentációját koordináló bizottság (KOKO), amely a külügyminisztérium alá tartozik.
Külön említést érdemelnek a világszerte elismert svájci iskolák, amelyeket az államszövetség kiemelten támogat, mint az ország jó hírnevének hordozóit. Az első külföldi svájci iskolákat még a 19. században Olaszországban alapították. Létrehozásukat általában tehetős svájci kolóniák kezdeményezték, amelyek nagyobb svájci vállalkozások vagy kereskedőházak környezetében alakultak ki. 1995-ben mintegy 5700 tanulója volt ezen iskoláknak, melyek közül csupán 1800 volt svájci gyermek.
A legfontosabb állami szerv, amely átfogóan foglalkozik a külföldön élő polgárok ügyeivel, az 1940-es évek végén, a külügyminisztériumon belül létrehozott Külhoni Svájciak Szolgálata (Auslandschweizerdienst – ASD), amely 1999 óta a konzuli osztály része. A szolgálat tanácsadói szerepet lát el a szövetségi kormány mellett, részt vesz a vonatkozó törvények kidolgozásában és végrehajtásában, valamint szövetségi szinten összehangolja a külhoni svájciakkal kapcsolatos ügyeket. Az ASD fontos szerepet tölt be a külhoni svájciak tájékoztatásában. Közreműködik az államszövetség által finanszírozott „Schweizer Revue” c. folyóirat kiadásában és ingyenes tájékoztató anyagok, valamint elektronikus úton közzétett információk terjesztésében. Segíti a svájci rádió nemzetközi adását (Schweizer Radio International) és más úton is ápolja a külföldi svájci kolóniákkal fenntartott kapcsolatokat. A szolgálat részese számos grémiumnak, amelyek állami támogatású projekteket felügyelnek, mint amilyen a külhoni svájciak szolidaritási alapja vagy az ifjúsági csereprogramok. Az ASD szoros kapcsolatban áll a Külhoni Svájciak Szervezetével.
Állampolgárság – kettős állampolgárság
Mind Ausztria, mind Svájc állampolgársági joga a ius sanguinis elvén alapul, és gyakorlatában erősen restriktív jellegű.
Ausztria
Az Ausztriában jelenleg érvényes állampolgársági törvény 1999. január 1-jén lépett életbe. Osztrák állampolgárság megszerzése leszármazás vagy honosítás által lehetséges. Leszármazás alapján egy házasságban született gyermek automatikusan osztrák állampolgár lesz, ha legalább egyik szülője ebben az időpontban osztrák állampolgársággal rendelkezik. Házasságon kívül született gyermekek esetében az anya állampolgársága a döntő, függetlenül a szülés helyétől és az apa állampolgárságától. Honosítás esetén az alapelv, hogy az osztrák állampolgárság elnyerése a „sikeres integráció utolsó lépése”. A honosítás a szövetségi tartományok illetékes hivatalai által történik, legfőképp olyan külföldiek esetében, akik legálisan Ausztriában települtek le és „teljes egészében” integrálódni akarnak. Meghatározott estekben a honosítás a házastársra és a kiskorú gyermekre is kiterjed. Alapvető feltétel az osztrák állampolgárság megszerzéséhez 10 évi folyamatos tartózkodás bizonyítása. Kivételt képeznek e szempontból az elismert menekültek és osztrák állampolgárságú személyek házastársai, amennyiben a házasság legalább 1 éve fennáll és a lakóhely legalább 4 éve folyamatosan Ausztriában van. Ezenkívül az állampolgárság megszerzésének feltétele a német nyelv – pontosabban nem definiált – „megfelelő” ismerete. Érdekesség, hogy – az általános honosítási feltételek mellett – elvileg figyelembe veendő a kérelem elbírálásakor, hogy a kérelmező az egykori Osztrák–Magyar Monarchia valamely utódállamának állampolgára volt-e.
Az állampolgársági joggal függ össze az a rendelkezés, miszerint az Ausztriát hosszabb vagy végleges időre elhagyó állampolgároknak az illetékes osztrák hivatalban erről jelentést kell tenniük („kijelentkezés”), külföldi lakcímük közzétételével együtt. A rendelkezés elsőrendű oka, hogy a katonai, illetve civil szolgálat teljesítése alól a külföldi távollét nem jelent felmentést.
Ausztria állampolgársági joga elvileg nem teszi lehetővé a kettős állampolgárságot. Ebben követi az Európai Unió országainak mintegy felében követett gyakorlatot (Belgium, Dánia, Németország, Finnország, Luxemburg, Hollandia, Spanyolország). Az osztrák állampolgárság megszerzésének feltétele tehát – a délszláv menekültek ügyében kialakult politikai vitákra való tekintet nélkül – továbbra is a korábbi állampolgárság feladása. Kivételt képeznek ez alól a vegyes házasságban született gyermekek: amennyiben egyik szülőjük osztrák állampolgár, úgy mindkét szülőjük állampolgárságával rendelkezhetnek. A kettős állampolgárság tilalma alól mentesítették azokat a volt osztrák állampolgárokat, akik 1945. május 9. előtt politikai vagy faji üldözés miatt hagyták el az országot, és visszahonosítás iránti igényüket bejelentik.
Svájc
A svájci állampolgárság megszerzése – az osztrák gyakorlathoz hasonlóan – leszármazás vagy honosítás útján lehetséges. A honosítás útja Svájcban köztudomásúan nehéz. Svájci polgár csak az lehet, aki az úgynevezett háromlépcsős folyamat során mind az államszövetségi, mind a kantonális és községi szinten megszerzi a honosítást. Ennek a procedúrának első lépése a szövetségi engedély beszerzése a honosítás megindítására, melynek feltétele legalább 12 éve fennálló svájci lakhely, a svájci életviszonyokhoz és szokásokhoz való alkalmazkodás, a svájci jogrend tisztelete, valamint az, hogy az illető nem veszélyezteti az ország külső és belső biztonságát. Ezen engedély birtokában lehet kérelmezni a községi és kantonális elismertetést. Az elbírálás folyamatát mindenütt saját hatáskörben kialakított szabályok szerint végzik, általában tartós helyben lakást, a nyelvjárás ismeretét, rendezett anyagi és életkörülményeket, valamint viszonylag magas honosítási díjat követelnek meg a jelentkezőtől.
Az állampolgársági kérelmek felülvizsgálata a Bevándorlási, Integrációs és Kivándorlási Szövetségi Hivatal (IMES) hatáskörébe tartozik, amely az ország legfőbb idegenrendészeti szerve, berni székhellyel. A hivatal külön feladatként kezeli a külföldön munkát vállaló svájciak tanácsadását, illetve a visszatérő külhoni svájciak számára központi állásközvetítést is biztosít.
A külhoni svájciak – állampolgársági jogaik fenntartása végett – kötelesek hazájuk külképviseletén regisztráltatni magukat, illetve továbbköltözésük esetén ezt a tényt is bejelenteni. A külföldön tartózkodó svájci állampolgárokról a Külhoni Svájciak Szolgálata (ASD) mint állami szerv vezet nyilvántartást.
A kettős állampolgárság Svájcban 1992. január 1-je óta minden kötöttség nélkül megengedett. Akit tehát svájci állampolgárként honosítanak, a korábbi gyakorlattól eltérően már nem kell lemondania előző állampolgárságáról. (Az Európai Unióban hasonlóan liberális gyakorlatot folytat Franciaország, Görögország, Nagy-Britannia, Írország, Olaszország, Portugália, Svédország.) Svájcban a kettős állampolgársággal rendelkezők túlnyomó többsége azonban nem honosított, hanem vegyes házasságból származó személy, aki mind svájci, mind nem svájci szülője állampolgárságát megtartotta.
Azok a svájci polgárok, akik külföldön állampolgárságot szereznek, továbbra sem kell, hogy lemondjanak svájci polgárjogukról (1992 előtt sem volt ez követelmény). Kivételt képeznek természetesen azon országok polgárai, ahol az állampolgárság felvételének feltétele az addigi állampolgárságról való lemondás. A svájci külügyminisztérium adatai szerint a második világháborút követően egyre nőtt a kettős állampolgárok száma a külföldön élő svájciak körében: 1950-ben a 240 ezer regisztrált külhoni svájci egyharmada, 1996-ban 540 ezer közül 70 százalék rendelkezett új hazája állampolgárságával is. A továbbra is csak helvét polgárjoggal rendelkezők többsége Franciaországban, Németországban és az Egyesült Államokban telepedett le.
A kettős állampolgárság esetében gyakran felvetődő probléma a katonai szolgálat kérdése. Svájc esetében abban az államban kell szolgálni, amelyben a behívás idején az illető állandó lakos. Külföldön teljesített katonai szolgálat esetén a kettős állampolgárt Svájcban már nem hívják be.
Irodalom
Alexander, Helmut –Lechner, Stefan–Leidlmair, Adolf: Heimatlos. Die Umsiedlung der Südtiroler, Wien, 1993.
Clementi, Siglinde (szerk.): 1992: Ende eines Streits. Zehn Jahre Streitbeilegung im Südtirolkonflikt zwischen Italien und Österreich, Baden-Baden, 2003.
D’Amato, Gianni: Vom Ausländer zum Bürger. Der Streit um die politische Integration von Einwanderern in Deutschland, Frankreich und der Schweiz, Münster, 2001.
Fleiner, Thomas (szerk.): Die neue schweizerische Bundesverfassung, Bale–Geneve– Munich, 2000.
Greyerz, Hans von: Geschichte der Schweiz, München, 1991.
Im Hof, Ulrich: Geschichte der Schweiz, Stuttgart–Berlin–Köln, (7. kiad.) 2001.
Koch, Klaus (szerk.): Außenpolitische Dokumente der Republik Österreich 1918–1938. Bd. 2. Im Schatten von Saint-Germain, Wien, 1994.
Lill, Rudolf (szerk.): Die Option der Südtiroler 1939, Bozen: Athesia, 1991.
Sauerwald, Christine: Die Unionsbürgerschaft und das Staatsangehörigkeitsrecht in den Mitgliedsstaaten der Europäischen Union, Frankfurt a.M., 1996.
Schober, Richard: Die Tiroler Frage auf der Friedenskonferenz von Saint Germain, Innsbruck, 1982.
Schweizerisches Bundesarchiv (kiad.): Die Auslandschweizer im 20. Jahrhundert, Bern–Stutgart–Wien, 2002.
Scrinzi, Otto: Die Südtirol-Frage, Rosenheim, 1998.
Steinböck, Grete: Weltweit Freunde. Die Österreicher im Ausland, Wien–München, 1992.
Thienel, Rudolf: Österreichische Staatsbürgerschaft, Wien, é. n.
Zöllner, Erich: Ausztria története, Budapest 2 000, 1998.
Honlapok
Auslandschweizerdienst: http://www.eda.admin.ch/eda/g/home/traliv/living.html.
Auslandschweizer-Organisation: http://www.aso.ch.
AuslandsösterreicherInnen Abteilung, Außenministerium (Ausztria): http://www.auslandsoesterreicher.at.
Auslandsösterreicher-Weltbund: http://www.weltbund.at.
Europaregion Tirol–Südtirol – Trentino: http://www.europaregion.info/de/default d. htm.
IMES (Svájc): http://www.imes.admin.ch.
Neue Helvetische Gesellschaft: http://www.nhg-nsh.ch.