1088 Budapest, Rákóczi út 5.; Tel: (36 1) 381 23 47; E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
HORST HASELSTEINER EMLÉKKÖNYVE
Europa Institut Budapest • Budapest 2012. 2007–211. p.

ZAKAR PÉTER

Schaeffer Antal megkísértése

Horst Haselsteiner óráin a világ számos részéről érkezett hallgatók találkoztak. Egy ízben, ha jól emlékszem 1998-ban, egy Távol-Keletről érkezett kolléga tartott referátumot Bosznia-Hercegovináról. Elég lassan haladtunk előre, a Professzor Úr szeretett volna egy rövid kérdéssel az előadó segítségére lenni. „Állomásoztak-e 1908-ban osztrák–magyar csapatok Bosznia-Hercegovinában?” – kérdezte. A hallgató, aki az igeidők jelentőségét még nem érzékelte pontosan, így válaszolt: „Sajnos ma nem állomásoznak osztrák–magyar csapatok Bosznia-Herecegovinában.” Horst Haselsteiner előadásai és szemináriumai más-más módon mindnyájunk számára meghatározóak voltak. Én sem kutatnék hetente egyszer a Temesvári Római Katolikus Egyházmegyei Levéltárban, ha nem vettem volna részt óráin. Ezért választottam egy bánsági német pap életrajzát e rövid kis írás tárgyául.

*

Schaeffer Antalt (Németszentpéter, 1820. január 1.–Nagybecskerek, 1896. július 3.) temesvári tanulmányait követően, 1844. december 21-én szentelték pappá. Ezt követően bánsági falvakban, így Károlyfalván (Karlsdorf), Csákon (Tschakowa), Csókán (Tschoka), Zsombolyán (Hatzfeld) és Nagyjécsán (Grossjettscha) volt káplán.1 1848. augusztus 8-án a csanádi helynökség áthelyezte Zichyházára (Zichydorf), ahonnan a szerb felkelés miatt Martinszky József helyettes alesperes-plébánosnak menekülnie kellett. Fábry Ignác csanádi helynök azt kívánta, „hogy ezen állomásra haladék nélkül átköltözzék, és hivatalának lankadatlan buzgalommali teljesítése által a híveknek hasznára lenni s eszélyes bánásmód által mindennemű kellemetlenségeket s súrlódásokat kikerülni serénykedjék – arra leginkább figyelmezvén, hogy magát szorosan a lelkipásztori kötelességek körében megtartsa és egyéb, a lelkészt nem illető intézkedésekbe ne avassa.”2 Schaeffer azonban – súlyos betegségére hivatkozva, s tekintettel arra is, hogy a szerb felkelők a német városokat sem kímélték – elutasította a veszélyessé vált városba történő átköltözést, amit a helynökség később tudomásul vett.3

A Csanádi egyházmegye kormányzatát némileg bonyolította, hogy két helynökség is működött, az egyik 1848. november 1-jétől Makón, ami a magyar kormányhoz, a másik 1849 márciusától Temesváron, amelyik az osztrák kormányhoz, illetve a temesvári várparancsnoksághoz volt lojális. A temesvári helynökség 1849. március 25-én Schaeffer Antalt szanádi helyettessé nevezte ki, akinek egyúttal a kanizsai és csókai híveket is gondoznia kellett volna, majd április 24-én már lovrini segédlelkésznek rendelték ki. Oltványi István helynök egyúttal új állása elfoglalása előtt Temesvárra rendelte Schaeffert, aminek a káplán ismételten nem tett eleget.4

Az engedetlenség oka egyszerű. A nagyjécsai ütközet (1848. november 6.) alkalmával Schaeffer a nemzetőrök soraiban harcolt és két ellenséges császári katonát is lefegyverzett. 1849. május 9-én pedig, sváb származása ellenére, tábori lelkészi állásért folyamodott a magyar hadseregben. Kérésének indokait így összegezte: „Népünket, jóllehet a temesvári zsarnokok már fogsággal fenyegettek, soha meg nem szűnő lelkesedéssel a magyar kormány iránti tántoríthatlan hűségre intettem, és azt személyesen is megmutatni soha el nem mulasztottam, miért is utóbbi üdőkben állomásomat egy üdőre elhagyni kéntelenítettem. Jelenleg pedig Bem tábornok úr a bánsági németekhezi felszólításával már több községekbe jártam, és azt kiosztogatva őket arra szólítottam fel, hogy siessenek az említett tábornok zászlója alá kiirtani az ellenségnek utolsó gyökerét, siessenek megmutatni azt, hogy érdemesek édes hazánknak legtermékenyebb földjét szánthatni, és hogyha kell, hazánkért halni nem irtóznak.”5 Vécsey Károly tábornok 1849. május 11-én terjesztette fel a magyar hadügyminisztériumnak Schaeffer levelét, egyúttal kérte, hogy a minisztérium méltányolja a kérést.6 A kinevezésre hamarosan sor kerülhetett, hiszen Schaeffer, az „ó-aradi katonai kórodák lelkésze” 1849. július 18-án megkezdte a magyar hadseregben szolgálatát.7

A szabadságharcot követően Schaeffert nem vonták felelősségre, káplán volt Bogároson, Apátfalván, majd Nagyszentpéteren, 1851. április 1-től pedig Rétháton (Wiesenhaid) volt plébános. Jó tíz éven át tartó plébánosi működése alatt épült fel a plébánia, egy bécsi festő kifestette a templomot és egy aradi mester beépítette a templomba az orgonát. Schaeffer kiváló szónok volt, és ottléte alatt számos misealapítvány jött létre.8 1861. május 1-től Schaeffert zádorlaki (Saderlach), 1881-ben pedig nagybecskereki (Gross-Betschkerek) plébánossá nevezték ki. Közben 1880-tól pápai kamarás,1882-től pornói apát, 1884-től konzisztóriumi ülnök, 1887-től nagybecskereki alesperes, 1888-tól a nagybecskereki középiskola püspöki biztosa, 1891. november 17-től pedig pápai prelátus volt.9

Már Fritz Valjavec a visszafogottságot hangoztatta a magyarországi németek, köztük a svábok 1848/49-es magatartásával kapcsolatban.10 A német nyelvű helytörténeti irodalom pedig a dualista Magyarország időszakát olyan fél évszázadként festi le, amelyben a magyarországi nemzeti kisebbségeknek – és így magától értetődően a sváboknak is – nehéz volt a helyzetük.11

Ugyanakkor még elemzésre várnak azok a sváb papi életpályák, amelyek mind az 1848/49-es szabadságharcba, mind a dualista rendszerbe történő harmonikus beilleszkedéssel jellemezhetőek, nem beszélve néhány magyar nemzetiségű, de 1867 után továbbra is ellenzéki politikai beállítottságú klerikusról. A gyors egyházi karrier hátterében Schaeffer erősen Deák-párti, majd szabadelvű párti beállítottsága is szerepet játszhatott. 1878-tól 1881-ig parlamenti képviselő is volt, a függetlenségi ellenzék heves bírálatát váltva ki tevékenységével. Azzal vádolták, hogy a Temes megyei kormánypárti politikusokat, mindenekelőtt Ormós Zsigmond főispánt kiváló asztalával „győzte meg” saját politikai tehetségéről. A Bartók Lajos által szerkesztett Bolond Istók című élclap, amely nagy igyekezettel törekedett a kormánypárti képviselők lejáratására, 1879. október 5-i számában tért ki Schaeffer tevékenységére. „Schaeffer Antal három vármegyében nevezetes ember; nem mint más emberfia eszéről vagy más jeles tettéről, hanem arról, hogy a három vármegyében ő neki van a legjobb asztala, ezzel győzte meg politikai kapacitásáról Ormós főispánt és a temesvári irányadó urakat, kik sokszor jártak ki hozzá jóllakni” – írták a lap Mamelukok albuma című rovatában.12

A Bolond Istók című élclap függetlenségi irányultságú, ugyanakkor mindenbe belekötő, dzsentroid irányzatú sajtótermék volt. 1878 júliusától kezdve negyedévenként önálló füzetekben is megjelentették a Mamelukok albumát, amelynek célja mindenekelőtt a kormánypárti politikusok és a közéleti emberek karikírozása volt.13 A társadalom egyetlen alakja sem érezhette magát biztonságban, különösen a politikusok, a társadalom fontosabb rétegei, a zsidóság és a nem magyar nemzetiségek váltak a lap célpontjaivá, de ironizáltak az újság hasábjain a katolikus papság fölött is, így „Gömbölyű Menyhért” plébános úr (Poór Antal és Schaeffer Antal) is terítékre került a lapban. A szerkesztő, Bartók Lajos kezdettől függetlenséginek és 48-asnak vallotta maga és lapja irányvonalát, sőt 1887-es megválasztásáig azt is hangoztatta, hogy ő a pártokénál következetesebb és hithűbb ember. A lap dinamizmusa és durvasága jelentős sikert biztosított a lap kiadójának, aki megint csak nem volt más, mint Bartók.14

Schaeffer több szempontból is irritálta a szerkesztőt: először is kormánypárti politikus volt, Tisza Kálmán miniszterelnök szavazógépezetének, a „mamelukok” csoportjának a tagja, azután sváb, azaz nem magyar nemzetiségű. Jankó János rajzán a kígyó, amely, mint tudjuk „ravaszabb volt a föld minden állatánál”,15 Tisza Kálmán miniszterelnök fejével ellátva kúszik felfelé a fán, egy almát kínálva az áhítatosan rátekintő Schaeffer Antalnak. A mindig didaktikus Bartók nem árult zsákbamacskát, odaírta a kép alá: „Most Tisza Kálmán a kígyó, ki őt [t. i Schaeffert – Z. P.] a kanonokság almájával kínálja. Amibe bizonyosan annál szívesebben beleharap, mert ennek csutkája nem akad a torkán.”16

A kanonokok kinevezése ugyanis az alkotmányos rendszer bevezetését követően a kormánytól függött, ahol a politikai szempontokat mindig igyekeztek figyelembe venni. Schaeffer Antal azonban nem harapott bele ebbe az almába. 1892-ben nyugalomba vonult, és 1896. július 3-án halt meg Nagybecskereken, anélkül, hogy kanonokká nevezték volna ki.17

  

Jegyzetek

1 Petri, Dr. Anton Peter: Biographisches Lexikon des Banater Deutschtums. Marquarstein, 1992. 1651.

2 Temesvári Római Katolikus Egyházmegyei Levéltár (a továbbiakban: TRKEL) Protocollum Officii Dioecesani Csanádiensis de anno 1848. Nr. 1397.

3 TRKEL Protocollum Officii Dioecesani Csanádiensis de anno 1848. Nr. 1436.

4 TRKEL Protocollum Officii Dioecesani Csanádiensis de anno 1849. Nr. 41., Nr. 113.

5 Schaeffer Antal – A T. cz. Hadügyminisztériumnak. Nagyjécsa, 1849. május 9. Magyar Országos Levéltár (MOL) Hadügyminisztérium, általános iratok. H 75 1849:14999.

6 Vécsey Károly – A hadügyminisztériumnak. Csernegyháza, 1849. május 11. MOL H 75 1849:14999.

7 Schaeffer Antal – A hadügyminisztérium tábori lelkészi osztályának főnökéhez [Mednyánszky Cézárhoz]. Ó-Arad, 1849. július 18. MOL H 75 1849:25847.

8 Kettenstock, Michael: Gedenkschrift zum Einhundertdreißigjährigen Kirchweihfest von Wiesenhaid. O. O. 1977. 11–12.

9 Petri: Biografisches Lexikon, i. m. 1651.; Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848–49-ben. Budapest, 1999. 152–153.

10 Természetesen az erdélyi szászok kivételével. Valjavetz, Fritz: Geschichte der Donauschwaben. In.: Valjavec, Fritz: Ausgewählte Aufsetze. Hrsg. von Karl August Fischer und Mathias Bernath. München, 1963. 185–205.

11 Josef Haltmayer: Die Kirche – Anwalt nationaler Minderheiten. In: Entwicklung und Erbe des donauschwabischen Volksstammes. Festschrift für Josef Volkmar Senz zum 70. Geburtstag. Hrsg.: Wildmann, Georg. München, 1982. 104–111.

12 Bolond Istók, 1879. október 5. 2. Vö.: Mamelukok albuma 1879. V. füzet. 160.

13 Vasárnapi Ujság, 1878. július 28. 479.

14 Buzinkay Géza: Borsszem Jankó és társai. Magyar élclapok és karikatúrák a XIX. század második felében. Budapest, 1983. 76–82.

15 Ter. 3.1.

16 Bolond Istók, 1879. október 5. 2.

17 Uo.