HORST HASELSTEINER EMLÉKKÖNYVE
Europa Institut Budapest • Budapest 2012. 197–200. p.

UJVÁRY GÁBOR

Bécs, Payerbach, Collegium Hungaricum

Egy igaz ember köszöntése

Éppen ebben az esztendőben vált nagykorúvá kapcsolatunk – remélem, mondhatom, hogy barátságunk.

1994. október 10-én érkeztem Bécsbe, egy számomra akkor még rejtélyes feladat, a Collegium Hungaricum tudományos igazgatóhelyettesi tisztségének ellátására. Előtte csak történeti kutatásaimból ismertem a Bécsi Magyar Történeti Intézet és az annak mintájára alapított Collegium – jórészt két világháború közötti időszakra korlátozódó – tudományos jelentőségét és tevékenységét. És persze tudtam azt is, hogy a Testőrpalota bűnös eladását követően felépített új, hollandstrassei otthon 1963-as átadása után – ha kemény politikai kontroll alatt is, de – újra magyar állami ösztöndíjasok, köztük történészek kaptak helyet a Collegiumban.

Fiatalos elszántsággal és hittel megfogalmazott célom volt, hogy az egykor oly szép időket megélt Történeti Intézet és Collegium tudományos életébe új színt, a régi kutatásokat idéző lendületet hozzak. Sokak segítségével ez (sajnos csak részben) sikerült is. Közülük az egyik legfontosabb pártfogóm Horst Haselsteiner volt, akinek örökké hálás maradok azért, hogy nehéz helyzetemben annyi támogatást nyújtott.

Stier Miklós barátom – Bécsben ismerkedtünk meg, és rögtön szoros kapcsolat alakult ki köztünk – mutatott be Horstnak. (Miklós pályája ugyan soha nem váltotta be a fiatalon vele szemben megfogalmazott elvárásokat, ám ennek ellenére is nagyszerű társ, beszélgetéseinkben mindig kiváló elemző- és értelmezőképességről tanúskodó historikus maradt – elvesztése sokunknak nagy veszteséget jelentett.) Azt hiszem, Horsttal rögtön szimpatizáltunk egymással – részemről legalábbis bizonyosan –, s ez a kölcsönös rokonszenv fokozatosan elmélyült. Sőt, nemsokára kiderült, hogy számomra életmentő összeköttetéssé vált.

A Collegium akkori élete nagyjából még ugyanúgy zajlott, mint a megelőző évtizedekben. Megvolt a portaszolgálat, amelynek vezetője németül ugyan alig tudott, ám azt nagyszerűen érzékelte, kiket is kell „távol tartani” az intézménytől – a régi politikai beidegződések alapján. (A hivatásuk teljes tudatában lévő kapuőrök éberségére és magas fokú kulturáltságára jellemző volt a Juhász Ferenc érkezésekor tanúsított magatartásuk. A Kossuth-díjas költő saját – egyébként magyar nyelvű – esti felolvasására érkezett a Collegiumba, és – érezve a hangulat emelkedettségét – fegyelmezetten toporgott az akkor még nagy, vasrácsokkal elzárt belső ajtó előtt. A portás felesége feltelefonált az irodámba: „Itt van valami Juhász. Azt mondja, hozzád jött. Azért felengedjem?”)

De a korábbi időszakból ottrekedt alkalmazottak minket, az újonnan jött, ezért a szemükben nem igazán megbízható dolgozókat is megfigyeltek. Lehallgatták telefonjainkat, figyelték a kidobott szemetünket – ahogy azt régen tanították nekik. Bármilyen hihetetlennek tűnik, ilyen világba csöppentünk bele jó néhány évvel a rendszerváltás után, az 1990-es évek közepén, s ebből szakítottak ki azok az ismeretségek, amelyeket – többek között – éppen Horst segítségével sikerült kialakítanom.

Helyzetem 1995-ben annyiban változott, hogy a Collegium élére új vezető érkezett, akinek a régi gárda iránti ellenszenve számomra rokonszenves és teljesen érthető volt. A hivatalba lépő igazgató szemében ugyanis ők képviselték azokat az állambiztonsági „szakembereket”, akik – mint később kiderült – az 1980-as években őt is beszervezték és ismerőseivel szembeni jelentéstételre kötelezték. Emiatt – talán joggal – gyűlölte e titkosszolgálati küldetésű „külügyi” alkalmazottakat. Újítás iránti közös vágyaink azonban mégsem találkoztak. Főnököm egyik fő céljává vált ugyanis, hogy eltávolítson az intézményből, amelynek tudományos küldetését is megkérdőjelezte (vagy legalábbis egészen másként gondolta, mint jómagam; a történészeket pedig bizonyosan nem kedvelte – miközben ő is annak mondta magát). E szándékában éppen Horst, magyar részről pedig a vele nagyon jó viszonyban álló Kosáry Domokos, illetve a kiváló, a kulturális diplomáciát is nagyra értékelő nagykövet – sajnos még ma is kevés ilyen akad –, Peisch Sándor akadályozta. Nekik (és a Peisch mögött álló Nagy József Zsigmondnak, azóta egyik legjobb barátomnak) köszönhetem, hogy főnököm minden kiszorítási kísérlete ellenére a helyemen maradhattam, és számos tudományos konferenciát a Collegium helyett a nagykövetségre átmentve rendezhettem meg.

Horsttal sok-sok alkalommal egyeztettünk e programokról, és óriási segítséget nyújtott abban is, hogy a Collegium többnyire történész ösztöndíjasai osztrák mentorokhoz és kapcsolatokhoz jussanak. A Lisa Meitner-ösztöndíjak magyar kedvezményezettjeinek kiválasztásában is kulcsszerepe volt, s máig büszke vagyok arra, hogy közülük Hiller István (milyen kár, hogy politikai pályára került!), Gángó Gábor, Deák Ágnes és Szávai Ferenc jelölését magam is erősen szorgalmaztam. A magyar állami ösztöndíjjal érkezők közül alig akadt olyan, aki – persze amennyiben kutatásai kapcsolódtak az övééhez – ne kérhetett és kaphatott volna segítséget Horsttól. Mint azt szintén alkalmam volt tapasztalni, az Osztrák–Magyar Akció Alapítvány meghatározó tagjaként is komoly befolyással bírt, amelyet tehetséges magyar fiatalok és közös kutatási projektek támogatására használt föl.

Örökre emlékezetes marad, amikor Peisch Sándorékkal és Nagy József Zsigmondékkal együtt Payerbachban látogattuk meg Haselsteineréket, nagyon kellemes napot töltve együtt, és beszélgetve végig. Az ilyen alkalmak tartották bennem az erőt, hogy kibírjam collegium hungaricumbéli felettesem lankadatlan támadásait.

1998-ban ugyan hazatértem, de ezután is kapcsolatban maradtunk. 2000-től aztán ismét Bécsben dolgoztam, immár a Collegium Hungaricum tudományos igazgatójaként, egyben a Bécsi Magyar Történeti Intézet vezetőjeként. Utóbbi intézmény újjáalapítását Horst is pártfogolta. Minden magyar ügyön rajta tartotta a szemét, az osztrák–magyar kulturális és tudományos együttműködés egyik motorja volt. 2002-től a Balassi Bálint Intézet főigazgatójaként kértem és kaptam tanácsokat tőle, s bár 2004-es leváltásom óta talán csak kétszer találkoztunk, változatlanul igaz, önzetlen pártfogóként és barátként gondolok Horstra.

Mindig úgy tekintettem Rá, mint a legkiválóbb magyar kultúrdiplomatára, Gragger Róbertre, aki a német–magyar közeledés egyik apostola volt, vagy mint az élete nagy részét Bécsben töltő, a Bécsi Magyar Történeti Intézet és a Collegium Hungaricum egykori igazgatójára, Miskolczy Gyulára, aki – Haselsteinerhez hasonlóan – a Monarchia délszláv kapcsolatainak történetével foglalkozott. Ha a jövőben a magyar történettudomány bécsi összeköttetéseiről beszélünk, Horst neve az 1970-es évektől (remélhetően a jövőben is sokáig) ugyanolyan jelentőségű lesz, mint a két világháború között az említetteké vagy akár Szekfű Gyuláé, még régibb időkre visszatekintve: Károlyi Árpádé vagy Thallóczy Lajosé.

Kedves Horst, Isten éltessen sokáig, szeretteid, a magyar és az osztrák történettudomány örömére – még hosszú ideig szükségünk van Rád!