HORST HASELSTEINER EMLÉKKÖNYVE
Europa Institut Budapest • Budapest 2012. 177–184. p.

SZÁSZ ZOLTÁN

Az én Haselsteinerem

A modern dunai polgár

Visszatekintve magam is meglepődöm, hogy bővebb emberöltőnyi időt fog át az a barátság és szakmai kapcsolat, amely engem Horst Haselsteinerhez köt. Igaz, történészszemmel ez nem is olyan nagy idő, ám annak, aki ezen átvergődik – tudjuk –, mégiscsak komoly időszak. Rendszerváltások egész sorát éltük át ezalatt, főleg nálunk, ám valójában a „Lajtán túl” is, csak többségükről a klasszikus örökségű történetírás nagyvonalúan nem vesz, talán nem is vehet tudomást. Talán a művészet az, ami a maga szubjektivitásával fel tudja tárni a valóság olyan lényeges elemeit is egy olyan másik szférában, amely a történetíráson, történetírókon túl helyezkedik el.

A szakmai-emberi kapcsolat is olyan, amelyet valaminő kronologikus áttekintés csupán vérszegényen tud felmutatni. Mert mit is mondana adatsor arról, hogy milyen az a kötődés, amikor esetleg hónapokig nem is találkozik az ember a barátjával, ám az mégis ott van, mindig jelenlévő. Amikor felgyorsult életünkben egy rövid összejövetel s rövid beszélgetés is jelent annyit, mint egy 19. századi típusú végtelen levelezés. Mit tud mondani egy dátumfelsorolás azokról a sarokpontokról, amelyek egy kapcsolatot megalapoznak, felfrissítenek, elmélyítenek? Olyan baráti kapcsolatot, melyben aztán nem kell túl sokat beszélni – noha szeretünk sokat beszélni –, mert „tudjuk egymást”, mert majd mindenben egyetértünk, s még ha valamikor, akár fontos dologban másként gondolkodunk, az is összeköt bennünket. Azért is, mert a történész nemcsak érti, hanem emberileg át is érzi, milyen jelentős a kötődések megtartása, megújítása veszekedős modern világunkban.

Nem voltunk „haverok” – ami legalábbis a kelet-európai térségben régen inkább csak a nők közös hajkurászását jelentette. Szakmai érintkezésből bontakozott ki vonzalmam a fiatal bécsi oktató iránt. Volt egy olyan pont, amelyben az ő tudományos ismerete igen hasznosnak bizonyult számomra, nem ugyan a sajátabb kutatási témámban, de annak szélesebb keretében: a délszláv kérdés. (Ami akkor még nem volt „divatos” téma.) A Habsburg Monarchia románjainak, főleg az erdélyieknek a politikatörténetébe ástam bele magam, s persze foglalkoztam a többi magyarországi nemzetiséggel; inkább mellékesen Tisza Kálmánnal is, amiben első ausztriai barátommal, Friedrich Gottassal, a későbbi salzburgi professzorral kooperálhattam. Elég hamar megéreztem, hogy a délszláv kérdés messze nem a román problematika „más nyelvű mutációja”. Ez volt az a kérdéskör, melyben Horst Haselsteiner – akkor még nekem nem is „Házi”, még nem is professzor – nemcsak sokkal többet tudott, mint én, hanem jóval több empátiával is közelített hozzá; amikor magam a románoknál már igen, de a délszlávoknál még nem kerestem az Alltagsgeschichte és a politika közvetlen összefüggéseit a kiegyezéses korszakban. Már megvoltak Katus László máig alapvető elemzései nemcsak a horvátokról, hanem a magyar állambeli összes nemzetiség társadalmi struktúráiról is, ismertem a szakmában kötelező alapműveket, forráskiadványokat – ám a szerb, bosnyák problematika birodalmon belüli szerteágazó kötődései tárgyában a Haselsteinerrel való ismétlődő dialógusok voltak revelatívak. Mindketten próbáltunk széles nemzetközi keretben gondolkodni, a máig erős sérelmi politizálási örökség hatását feldolgozni. Ennek során lett ő hamar számomra is „Horsti”, már csak azért is, mert kezdettől nem volt távolságtartás közöttünk. (Szerencsés a természete.) Emlékszem, jól jött, hogy korán tanított, míg nekem sokáig nem volt tartósan közöm az oktatáshoz. Az ő didaktikus beszédmódja nagyon megkönnyítette a kezdeti kontaktust, ráadásul nem maradtunk meg az 1960–1970-es évek fordulóján oly divatos – általam egyébként igazán kedvelt – teoretikus diskurzusok szintjén. Talán tanári mivolta, tapasztalatai, a „semleges Ausztria” levegője, talán mindkettőnk türelmesebbnek számító habitusa hozta, hogy az én nem moszkvai típusú, vagy kádárista, de nem is maoista mély antikapitalizmusom, s az ő erős antibolsevizmusa egy percig sem okozott valaminő feszültséget barátságunkban – én legalábbis így tartom. Mert mindegyikünk tisztességgel „söpört a saját háza táján” is, ami klasszikus értelmiségi kötelesség. Ami a bizalom egyik feltétele.

Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert annak idején eléggé sokat politizáltunk, részben hazai, részben világméretű fejleményekről. S a jelzett alapállásbeli különbségek mellett sosem arról volt szó, hogy „több az, ami összeköt”, annál, ami elválaszt, hanem az elválasztó tényezőknek köztünk nincs, nem volt jelentősége. Valójában együtt izgultuk végig a kelet-európai és a világátalakulásokat.

Azt hiszem azonban, hogy van egy olyan tényező is, ami nagy szerepet játszik abban a spirituális közelségben, amely köztünk kialakult: ő hordozója szememben annak a jobbik osztrák örökségnek, melynek viselője Bécsben és Budapesten, Belgrádban egyaránt otthon van. Ilyen egyéniség ugyan nem kevés volt a Habsburg Birodalomban, de még azután is, Horsti azonban ráadásul magyar, magyar is. Márpedig a csak a legutóbbi időkben kifejlődő osztrák nemzethez tartozás tudata talán kevés – egyéb kötődések nélkül – a térség súlyos nemzetiségi problematikájának teljes megértéséhez. A magyar viszont egyszerre történeti külön nemzet, egyben – s ebben hasonlít az osztrák örökséghez – nagyobb térséget tényleg átfogó „politikai nemzet” is. A magyar Horsti olyan tehát, aki át is éli azon nemzeteknek a történelmét, öröklött irracionalitásokban is bővelkedő mentalitását, amelyekhez tartozik, megértően-megbocsátóan kritikus, amitől történetírói munkássága hitelesebbé válik a „Berufshistorikerek” cunamiszerűen áradó műveinél. Azokénál, akik jobb esetben egyszerűen egy érdekes technikai feladatmegoldást, rosszabb esetben sztori- és poénvadászat útján látványos feltűnési lehetőséget keresnek a történeti kutatásban.

Így értem én Haselsteiner nemzetek feletti elkötelezettségét. Ilyen értelemben magyar Bécsben, osztrák Budapesten, mindkettő Belgrádban, s ha kell szerb is. Minden belső törés nélkül. Ilyen értelemben, és nem a csupán mikroszkóppal vizsgálódó „előkelő idegen” szobatudósként képviselője a kis népek integrálódásának.

A népi elkötelezettséget és a tehetséget nyilván otthonról hozta magával. A szakszerűséget bizonyára megalapozta a pontosságra, finomságokra, szorgalomra hagyományosan nagy súlyt fektető osztrák történetírói iskola, a bécsi szakmai-baráti közeg, a nyugati világra kitekintgető ausztriai tudományosság. Azt hiszem azonban, szintetizáló gondolkodásmódjának kiteljesedéséhez – ami minden általam ismert írásában megmutatkozik – hozzájárult a magyar tudományos és tudományon túli közeggel való érdemi kapcsolata. Mert a mi világunk, elsősorban az MTA Történettudományi Intézete nem „előkelő idegenként”, hanem a magyar történelemkutatásban egyenrangú partnerként, konstruktív kutatóként és barátként fogadta kezdetektől, amikor még nem volt „rangja”. S nem csak mi, Horstival egykorú valamikori fiatalok, hanem még az előttünk járó, számunkra nagy nemzedék is, elsősorban persze a Monarchia-kutatók. Mintha nem lett volna hidegháború, sőt, mintha mindig egy fedél alatt, megszakítás nélkül közösen morfondíroztunk volna szakmai és szakmapolitikai kérdésekről, amelyekben külön kitűnt Horsti újító, témakereső törekvése.

A mai fiatal nemzedék talán nem tudja igazán érzékelni, hogy már az 1960-as évek derekától mennyivel több szál – felerészt informális szál – kötötte össze a budapesti történettudományt a nyugatival, mint (a lengyelt kivéve) az ún. testvéri országok dogmatikus, ráadásul éppen akkoriban a balos nacionalizmusba átevező történetkutatásával. Nem tudhatja, hogy milyen kevés szakmai kötődés volt például a mi kutatóink és a Szovjetunió kutatói között, s ami volt, az éppenséggel néhány ottani nonkonform tudóssal volt tartós, olyanokkal egyébként, akiket Ausztriában is becsültek. Amikor már a bécsi Ost- und Südostinstitutot szinte otthonunknak éreztük, s az egyetem Kelet-Európa Tanszékének emberei is otthon voltak nálunk. Jóval a hazai politikai rendszerváltás kanonizált pillanata, 1990 tavasza előtt. (A nem túl látványos, de annál fontosabb sok évtizedes közös munkálat: Az Osztrák–Magyar Monarchia közös minisztertanácsának jegyzőkönyvei 1867–1918 kiadása egy másik nagy kapcsolati vonulatot alakított ki, melyben ugyancsak három generáció tagjai vettek részt, s melynek éltetői Waltraud Heindl és Somogyi Éva lettek a mi időnkben. Persze magunkénak is éreztük a másik minisztertanácsi jegyzőkönyvsorozatot, amely az 1848–1867 közötti időt fogja át, ám munkálata „belosztráknak” számított. Mint ahogy immár nemzedékeket átívelő összekötő kapocs lett a reprezentatív Die Habsburgermonarchie 1848–1918 – amely lehet, hogy az utolsó ilyen nagy sorozat a mi szakmai világunkban.)

Az pedig a közemlékezetből kikopott, hogy a mi hazai nemzedékünk, az ún. öregekkel együtt, a modern nyugati szakmai-szellemi irányzatokat fokozatosan, előbb óvatosan, az Annales-iskolával kezdve, az amerikai gazdaságtörténeten, majd a frankfurti iskolán át több-kevesebb eredménnyel magáévá tette, azok néha divattá váltak. Osztrák s más nyugati kollégáink viszont – a nyugati baloldali mozgalmak nyomására is – érdeklődéssel ismerkedtek a marxizmussal, hogy aztán annak a legtöbb használható elemét el is sajátítsák. A vasfüggöny mindennapi bontogatásában a mi szűkebb világunkban bizonyára a mi kis „ideológiai konvergenciánknak” is meg volt a maga szerepe. Erről sokszor beszéltünk egymással, de sosem szónokoltunk róla. Mert ha az igazsághoz tartozik is, hogy a magyar hivatalosság nemcsak megtűrte, hanem még csendben pártolta is szakmai körökben az ideológiai „közeledést”, keményebb igazság volt az, hogy a nyilvánosság előtt – a „nagy testvérre” figyelve, de a legmélyebb, belső meggyőződésből is – határozottan tilalmazta.

*

Új korszakot hozott, valamelyest még emberi kapcsolatainkban is, már 1988-tól Glatz Ferenc igazgatósága az MTA Történettudományi Intézetében – ahol ugyanakkor magam igazgatóhelyettes, Pók Attila tudományos titkár lett. Ekkortól kiszélesedtek, intézményesültek a formális és informális együttműködések Bécs, Graz, Budapest történészei között, méghozzá úgy, hogy ebbe beépültek az elődök: Richard Plaschka, Ránki György, Hanák Péter, Karl-Heinz Mack korábbi építőkövei. Egy év múlva pedig Glatz Ferenc művelődésügyi minisztersége emelte meg az összefonódás jelentőségét, egy újabb múlva aztán az Europa Institut Budapest, egy új típusú bázisintézmény megalapítása, melyben legszorosabb bécsi barátainknak az alapító-igazgató Glatz mögött legszívesebben a „primus inter pares” helyet adnám.

Közel negyed század telt el az Europa Institut Budapest megteremtésétől. Jelentőségét, az MTA Történettudományi Intézetét is segítő, ennek nemzetközi mozgásterét kitágító funkcióját persze kezdettől tudtuk. Mégis azt hiszem, hogy még nem látjuk eléggé korszakos fontosságát. Még hiányzik, legalábbis számomra, a történeti távlat, s talán nem is nekünk, működtetőknek a hivatása az átfogó értékelés. Ugyanakkor kérdés, hogy egy következő nemzedék, amely csak papírokból fog dolgozni, vajon a páratlanul gazdag és alapos Jahresberichtek dacára, tud-e majd életszerű képet rekonstruálni arról a szerteágazó tevékenységről, amelyben – korábban Karl Otmar von Aretin, Erhard Busek társaságában – Horst Haselsteiner és Arnold Suppan máig érdemben részt vállaltak? A nagy és kis konferenciák soráról, hangulatos, jobbára nagyképűségtől mentes tanácskozásoktól, az impozáns kötetsorozatról, ösztöndíjrendszeréről, a tanítványcserékről, vagy éppen a Horsti által is szorgalmazott Nachwuchsseminarokról, így a zebegényi továbbképző tanácskozásról.

Az a korszak, amelyben megöregedtünk, más megfogalmazásban azt is jelenti, hogy magasabb tisztségekbe, számos hazai és nemzetközi pozícióba kerültünk. Kitüntetéseket kaptunk. Horst egyetemi tanár lett, tanszékvezető, aztán az igencsak fontos Aktion Österreich–Ungarn osztrák alelnöke, bécsi akadémikus, nálunk az Europa Institut Budapest kuratóriumának tagja, állandó meghívottja tudományos tanácsának, az Andrássy Gyula Egyetem professzora, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, több osztrák és magyar tudományos feladatkör résztvevője. Fiatalabb, vagy már nem is fiatal tanítványai már régóta lehetőleg kapcsolódnak hozzánk is. Ez is annak a tudománypolitikai tevékenységnek a része, mely őt kötötte hozzánk, akárcsak a szűkebb magyar történelem ausztriai szakmai propagálása.

Nem tagadható persze az sem, hogy mindnyájunknak jutott olyan szereplés is, amelyet inkább illendőségből kap egy idő után az ember, azzal az alig rejtett indoklással, hogy ez vagy az a bizottság „nélküle elképzelhetetlen”. De hát tudjuk, a megtiszteltetés és a földhözragadt praktikusság között nem lehet tisztán racionális határvonalat húzni. Talán nem is szükséges, amíg nem egyedül az üzleti szempont az élet vezérlőelve – legalább a tudományosság világában.

*

Ritkán, ám mégis vannak alkalmak, amikor a történészt a napi jelen, egy nagyobb esemény is vizsgáztatja. Az újabb évtizedekben ilyen volt számunkra a jugoszláv állam felbomlása. Valamikor magam – de sokan mások is – egy eredményes kísérletet láttak Tito szövetségi birodalmában. Bár nem hittük ideálisnak, azért nagyon is méltányoltuk, hogy az oly sok történelmi feszültségekkel teli balkáni régiónk egy figyelemre méltóan nagy részén, még ha részrehajló szerb vezérléssel is, létrejött valaminő etnikai egyensúly, s a kelet-európai szovjet típusú államokkal szemben, önigazgatásnak elkeresztelve, érzékelhető helyi részvétel alakult ki a szűkebben vett működésen túl, az irányításban is. A jugoszláv modellnek volt vonzereje a „népi demokratikus országokban” – igaz, minél jobban megismertük, annál inkább csökkent a varázsa.

A szomszédság miatt, a meglehetőségen sokban közös múlt miatt igazán figyelemmel kísértük már az 1970-es évektől a délszláv állam belső átalakulási folyamatait. Megpróbáltunk „eligazodni” az ottani etnikai reneszánszon, annak várható következményein. Horst Haselsteiner 1970-től a boszniai háborúig tucatnyi tanulmányban foglalkozott a balkáni kérdés múltjával, mind az Oszmán Birodalom, mind a Habsburg Birodalom egymásba fonódó s persze európai jelentőségű „keleti kérdésével” vagy „délszláv kérdésével”. Az akkori problematikának, pláne ha beleszámítjuk az 1912–1913. évi két Balkán-háború mindennapjainak történéseit, igen sok hasonlósága volt az 1990 táján kifejlődő krízissel. Egyfelől abban például, hogyan kerülnek felszínre előbb fokozatosan, majd látványosan az addig elfojtott etnikai, sőt törzsi gyökerű regionális problémák, hogyan válik autodestruktívvá egy addig mégiscsak működő berendezkedés. Másfelől miként internacionalizálódik újból és újból a félsziget ügye, milyen nagyhatalmi ambíciók jelennek meg a válság „nemzetközi kezelésének” igényében. Akkor, az 1875 utáni évtizedben az oroszok háborúztak az oszmánokkal, ám a berlini kongresszus 1878-ban magának sajátította ki a bolgárok, románok, szerbek felszabadításának presztízsét, s az Osztrák–Magyar Monarchiát fogadta el balkáni rendezőhatalomnak. (Andrássy Gyula, aki korábban még Szerbiának szánta Bosznia-Hercegovinát, áthangolódott a katonai fellépés irányába. Nemzetközi mandátumot kapott „civilizatorikus küldetésre”, azaz a két tartomány okkupációjára.) A 19. század utolsó negyede abban is emlékeztetheti az embert az 1990-es évek válságára, hogy az államok egyszerre tartanak igényt a beleszólásra, ám mindig van egy főszereplő, amelyik egyik vagy másik kérdésben a döntő lépéseket el kell vállalja – annak kellemetlenségeivel együtt. (Ilyen volt az 1999. évi amerikai bombázás Szerbia „megpuhítására”. Másfelől a 19. század végének államközi kudarcos kísérletei „a macedóniai bandaharcok” megállítására, nemzetközi csendőrség bevetésére, mint ahogy az 1990-es évek boszniai nemzetközi békefenntartó erői éppen a legsúlyosabb bajt: a mészárlásokat nem tudták megelőzni.) Igazán érthető ebben a helyzetben, ebben a térségben a historikust foglalkoztató kérdés: „hol rontottuk el”?

Horsti múltat rekonstruáló elemzéseiből kiolvashatók voltak a látens tendenciák, a délszláv kérdésben régóta továbbélő feszültséghalmaz fenyegetései. És mégis! Magam még 1990 tavaszán sem láttam az ajtón már kopogtató beljugoszláv tragédiát, mely kegyetlenül összetörte a térség népességi struktúráját. Még hittem abban, hogy meglehetősen békésen – történész persze azt nem valami égi harmóniának képzeli –, civilizált keretek között megy végbe a szétválás. Egy 1989-ben a kelet-európai rendszerváltásokról megfogalmazott rövid tanulmányomban még megálltam azon a ponton, hogy milyen történelmi integratív funkciója volt a térségben a nacionalizmusnak a kommunista államhatalmi struktúrák felrobbantásában. A „jugoszláv utójátékot”, a tragédiát utólag sem írtam be tanulmányomba. Máig zavar, hogy nem láttam előre, s nem vigasztal, hogy ezzel nem voltam egyedül. (Tartok tőle, hogy még a magyar és osztrák politika is hasonló illúziókat dédelgetett.) Pedig Horsti mondta többször is, hogy baj lesz. Vitte és küldte tanítványait a Balkánra egy jobb felkészítés szándékával. Én pedig, úgy látszik, nem eléggé alaposan olvastam Haselsteiner tanulmányait, úgy látszik, mégsem beszéltünk eleget erről a kérdéskörről, hiszen mindig van, amit csak élőszóban, vissza-visszatérő eszmecserékben lehet tényleg tisztázni.

Régebben mindketten szerettük az Unicumot, ezt a magyar–osztrák italt. Lesz rá alkalom, hogy ennek társaságában a fenti kérdésről is lefolytassunk néhány beszélgetést, azzal a szelíd iróniával fűszerezve, ami őt annyira jellemzi. Arról a problémahalmazról, amelyhez leginkább kapcsolódik persze az örök, de szigorúan be nem vallott kérdés: lehet-e jós a történész, vagy éppen „mi lett volna ha…?” Amiről szabadon csak barátok beszélgethetnek.