HORST HASELSTEINER EMLÉKKÖNYVE
Europa Institut Budapest • Budapest 2012. 169–173. p.
SOMOGYI ÉVA
Az identitás tartalma és változásai
Széchenyi Imre gróf pályája ürügyén
Közép-Európa, ez „imaginárius régió” talán legfontosabb hagyatéka, hogy legalábbis a 20. század elejéig „megtűrte a vallási és nemzeti sokszínűséget, a szokások és kifejezési formák sokaságát, és mind a magas kultúra csúcsain, mind a köznapi élet mélyrétegeiben megkísérelte szintetizálni őket.”1
Pierre Nora hétkötetes munkája: Les lieux de memoire (1984–1992) jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az emlékezet, emlékezés, identitás a történettudomány és a vele rokon tudományágak egész sorának alapfogalmává vált; az etnikailag és kulturálisan heterogén Habsburg Monarchiában az identitás konstrukciója és az identitás tartalmának és jelentésének változásai a kutatás középpontjába kerültek.2 Ha nagyon leegyszerűsítően akarnék fogalmazni: a mi generációnk pályája kezdetén (az 1960-as években) a soknemzetiségű Habsburg Monarchia nemzetiségi törekvéseit és problémáit akarta megérteni, ma sokkal relevánsabbnak tűnik a „volt-e Habsburg társadalom” kérdésre adandó válasz;3 vagyis a Monarchia integráló (Hanák kifejezésével élve: „szintetizáló”) hatásának vizsgálata. Abban persze a publicisztikában és a történetírásban mindig is konszenzus volt (Jászi Oszkár és Robert Kann óta), hogy a Monarchia állama megteremtette a maga társadalmát (az udvari társadalmat, a tisztikart és a magas állami bürokráciát), ám az, hogy hogyan alakult e csoportok identitása, hogyan változott a Monarchia 1849-től 1918-ig tartó hét évtizede során, hogyan alakult az identitásnak magának a jelentősége, jóval bizonytalanabb; és vizsgálatát nyilván az egyedi életutak elemzésével kell kezdeni.
Hosszabb ideje foglalkozom a Monarchia közös minisztériumaiban szolgáló magyar tisztviselőkkel. Kutatásaim alapját a minisztériumokban (elsősorban a külügyminisztériumról van szó) fennmaradt személyi anyagok képezik: a tisztviselők különböző tárgyú (beosztásukkal, házasságkötésükkel, a pálya időleges elhagyásával kapcsolatos) kérelmei, feljebbvalóik róluk szóló jelentései, katonai minősítési lapjaik. A hivatalos iratok arról szólnak, hogy milyen képzettséggel rendelkezik a tisztviselő, nyelvtudásáról, hogy a birodalom mely területéhez kötődik, milyen vidékekről rendelkezik speciális ismeretekkel. Ebből a történész rekonstruálhatja (vagy megkonstruálhatja) nemzeti kötődését, családi, esetlegesen társadalmi-társasági kapcsolata alakulását, azaz identitását (identitásait). A hivatalnokok tényleges önképéről (nem arról, amit azért írnak, hogy bizonyítsák, megfelelnek a követelményeknek, annak, amit a hivatal, a karrier elvár tőlük) sokkal bizonytalanabb ismeretekkel rendelkezünk.
Széchenyi Imre gróf (1825–1898), a fontos posztokat betöltő diplomata megajándékozott bennünket egy önazonosságáról és annak változásairól szóló szokatlan írással. Néhány esztendei szolgálati szünet után ismét hivatalba akart lépni, reaktiválását kérte, nem a miniszterhez, őexcellenciájához intézve alázatos felterjesztését – ahogyan szokás –, hanem régi barátságukra utalva, az egyenrangúság biztos tudatában, „Lieber Freund” megszólítással küldte el írását.4 Előadja (egyébként ismert) pályafutását.5 Amit azonban a hivatalos iratokból,6 meg az irodalmi feldolgozásokból nem lehet tudni, az Széchenyi magyarázata: „18 évig szolgáltam – írja »barátjának és tisztelt kollégájának« – nem eredmény nélkül. 1864-ben rendelkezési állományba kerültem, nem az én mulasztásom következtében, és nem is az én kívánságomra, hanem az itáliai forradalmi események miatt. Ám rendelkezési állományom idején sem mulasztottam el, hogy Őfelségét és kormányát szolgáljam. 1865-ben, amikor Pestre összehívták a Landtagot, hagytam, hogy képviselővé válasszanak”, és „az országban többségre jutó pártokkal szemben uralkodónk bizalmasainak oldalára álltam, éppúgy tettem, ahogyan 1848-ban és 49-ben is, amikor a hozzám közel állók átmentek a másik táborba, én azonban töretlenül és szilárdan teljesítettem a kötelességemet”.
Széchenyi azt bizonygatja – nem alap nélkül –, hogy 1867-ig maradéktalanul Őfelsége (összbirodalmi) politikáját támogatta.
1867-ben azonban fordulat következett be. A császár és király szükségesnek találta, hogy új szisztémát vezessen be. És ő ennek az új szisztémának is tökéletesen megfelel: „einerseits in Wien von einer deutschen Mutter geboren und daselbst erzogen, habe ich den Gesamtstaat Österreich durch 18 Jahren gedient, während ich andererseits nationalungar bin und einen der bestklingenden ungarischen Namen führe. Wie leicht wäre es mit etwas gutem Willen diese Doppelgestalt sowohl an maßgebender Stelle, als auch bei dem dualistischen Publikum im Wege der Presse, auf die die Reichskanzlei, dann doch einen so entscheidenden Einfluß ausübt, zur Geltung zu bringen.”
Széchenyinek nem annyira identitása alakul át, hanem annak jelentősége, illetve jelentése. Most egyszerre birodalmi is lett, meg „nationalungar”; számára (talán nem is rosszul értelmezve a dolgokat) a dualizmus a Gesamtstaat és a magyar érdek együttes szolgálatát jelentette. Ami sajátos ebben a levélben, hogy Széchenyi nagyon is tisztában van az „önazonosság” fogalmával, a maga kettős alakjával, identitásával; és még inkább azzal, hogy az identitás értéke változó, s amellett olyan dolog, amelyet a sajtó útján is érvényesíteni lehet. Cinikus volt, amikor hasznosítani akarta ezt az eleve adott Doppelgestalt-ot, vagy realista? Valószínűleg mindkettő.
Széchenyi Imre persze mindenekelőtt nagy műveltségű arisztokrata volt, aki úgy érezte, megérdemli az elismerést a császártól, akit szolgált,7 és elvárhatja az alkotmányos-dualista államtól a magas diplomáciai küldetést. És nem számított rosszul, nem ismerte félre Ő császári felsége és birodalma természetét – amelyhez egész lényével alkalmazkodni törekedett.
Az igazság mégis olyan dolog, amit rendszerint (a hivatalok mindenkori rendje szerint) nem tanácsos bevallani. Ezért történhetett, hogy Széchenyi Imre gróf Beust külügyminiszterhez és kancellárhoz címzett levele nem került a rá vonatkozó személyi iratok közé. Szókimondó írása nyilvánvalóan nem illett a „Personalakten” uniformizált szövegei közé. Elrejtették, vagy elrejtőzött a HHStA egy sarkában, hogy aztán egy jó század múltán szorgalmas levéltárosok nyomára bukkanjanak.8
1848–1867 között talán túl sok volt a változás és éles az alkalmazkodás kényszere. Az 1870-es években azonban megszilárdul a két nemzet uralmára épülő alkotmányos dualista berendezkedés, kialakul a közös hivatali állások betöltésének szabályos rendje, a „dualista paritás”, és ebben Széchenyinek nem kell többé foglalkoznia önnön (egyébként nagyon is adott) identitásával. Károlyi Alajos utódaként nagykövet lesz Berlinben (1879–1892), ahol örömmel fogadják úgy is, mint Bismarck kancellár régi bizalmas ismerősét, s úgy is, mint a birodalomhoz tartozó magyar arisztokratát. Tizennégy évig marad a német birodalmi fővárosban. Hivatalos jelentéseiben időnként utal arra, hogy ő magyarként egyik vagy másik ügyről szükségképpen másként vélekedik, mint osztrák kollégái. De korántsem érzi, hogy ez különösebb konfliktus forrása lehetne. 1892-ben nyugalomba vonul és hazatér, a magyar főrendiházban politizál. A megrendíthetetlennek tűnő dualista paritás megszabadítja az újabb identitásváltás kényszerétől.9
Jegyzetek
1 Hanák Péter: Közép-Európa: Az imaginárius régió. In: Uő.: Ragaszkodás az utópiához. Budapest, [1993] 178. Azt hiszem, helyénvaló a Horst Haselsteiner professzort köszöntő kis írásomat egy Hanák-gondolattal indítani, hiszen ő volt az, aki talán legtöbbet tette az osztrák és magyar történettudomány és az osztrák és magyar historikusok szakmai és emberi találkozásáért.
2 Magyarul: Pierre Nora: Emlékezet és történelem között. Válogatott tanulmányok. Budapest, 2010.
3 Ernst Bruckmüller: Was There a „Habsburg Society” in Austria-Hungary. Austrian History Yearbook 37 (2006) 1–16.
4 A címzett magából a levélből nem tűnik ki. De minthogy a levél 1871. augusztus 4-én kelt, nyilvánvalóan Friedrich Ferdinand Beust kancellárnak szólt. Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Wien (HHStA) Min. d. Aussern Dep. 2 Geh. Personalien, Karton 3.
5 1825-ben született Bécsben, ahol akkor atyja, Lajos gróf Zsófia főhercegnő udvarmestere. Imre 1838-tól 1843-ig évről évre „közvizsgákat tett le” (tehát magántanulás után nyilvános vizsgát) Pozsonyban és Bécsben gimnáziumi, majd bölcsészeti és jogi tárgyakból. Nyugat-európai hosszabb utazások után diplomáciai pályára lépett. A szolgálatot atyja, az akkori római követ mellett kezdte. 1845-ben Metternich követségi attasénak nevezi ki, 1848-ig marad Rómában, majd követségi titkári rangban Stockholmba, azután Frankfurtba helyezik, ahol Bismarck porosz követtel kerül közeli ismeretségbe. Kapcsolatuk a későbbiekben sem szakad meg, mert szinte egy időben helyezik mindkettőjüket Szentpétervárra. Széchenyi Brüsszelben, majd Nápolyban követségi tanácsos. A nápolyi udvar bukásával, 1864-ben rendelkezési állományba kerül. Az 1865. évi országgyűlésen képviselővé választják; az Apponyi György-, Bartal György-, Ürményi József-féle konzervatív csoporthoz tartozik. A restitutio in integrum, tehát a 48-as törvények teljes helyreállítás előtt, a nélkül hajlandó a koronázásra.
6 Széchenyi személyi anyaga: HHStA, Administrative Registratur (AR) Fach 4, Karton 340.
7 Ezt valójában meg is kapta: 1867 januárjában kifejezetten politikai szolgálataiért titkos tanácsosi címet kap. HHStA, AR. Fach 4, Karton 340. Nr.414.
8 Már dolgoztunk osztrák kollégáinkkal az elmúlt fél század legnagyobb közös vállalkozásán, az abszolutizmus kori osztrák, ill. a dualizmus kori közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek kiadásán, amikor kedves kollégám, Horst Brettner-Messler, aki maga is részt vett a hajdan volt Österreichisches Ost- und Südosteuropa-Institut és az MTA Történettudományi Intézete égisze alatt készülő közös munkálatban, figyelmeztetett a szokatlan tartalmú gyűjteményre. (Hogyan bukkantak a gyűjteményre és annak forrásértékéről: Horst Brettner-Messler: Aus vier Kontinenten. Wiederentdeckte Personalakten des k. u. k. Ministeriums des kaiserlichen Hauses und des Aussern. In: Wiener Beiträge zur Geschichte der Neuzeit Bd. 20/1993, 240–267). Az ismét felfedezett akták értéke annak idején, amikor a diplomaták politikai tevékenységét igyekeztem rekonstruálni, kisebbnek tűnt, mint mostanában, amikor önazonosságuk került érdeklődésem előterébe; tehát az a kérdés, hogyan és kikből alakult a „Habsburg társadalom”. Széchenyi Imrének és sok más „magyar” kollégájának a Geheimaktenben őrzött anyaga most sajátos jelentést kapott. Végigolvasva a kiváló osztrák kollégáim feltárta iratokat, úgy tűnik, hogy a minisztérium számára is kellemetlenné váló s ezért a Geheimakten közé sorolt ügyek (a szokásos, emberi devianciákon túl) jórészt a hivatalnokok identitásának problémáival függtek össze, birodalmi és magyar politikai és emberi kapcsolataik konfliktusaival.
9 Diószegi István: Bismarck és Andrássy. Magyarország a német hatalmi politikában a XIX. század második felében. Budapest, 1998. 328; Somogyi Éva: Hagyomány és átalakulás. Államhatalom és bürokrácia a dualista Habsburg Monarchiában. Budapest, 2006. 181–186.