HORST HASELSTEINER EMLÉKKÖNYVE
Europa Institut Budapest • Budapest 2012. 161–166. p.
RESS IMRE
Találkozások
Valamikor az 1970-es évek elején a budapesti egyetemen egy doktorjelölteknek tartott szemináriumon hallottam először Horst Haselsteiner nevét. Diószegi István tanár úr hívta fel a figyelmemet arra, hogy az ifjú Kállay Béni szerbek iránti lelkes érdeklődése politikai összefüggéseinek megértéséhez hasznos lenne megismerni egy fiatal bécsi történész disszertációját a magyarországi szerbeknek a kiegyezéshez való viszonyulásáról. A szerzőt végül személyesen előbb ismertem meg, mint ahogy az akkori viszonyok között a számunkra nehezen elérhető Osztrák Nemzeti Könyvtárban olvashattam volna kéziratos disszertációját, vagy annak 1976-ban megjelent – a hazai könyvtárakba jókora késéssel beszerzett – nyomtatott változatát. Ezt megelőzően ugyanis Horst 1975-ben több hónapot töltött az Országos Levéltárban újabb nagy történeti témája, a II. József kori vármegyei ellenállás kutatásával.
A nyugati csúcstechnikával „felszerelt” levéltári kutató
Határon túli kutató fogadásának az akkori viszonyok között sajátos koreográfiája volt a központi magyar levéltárban. Külföldieknek érvényes kutatási engedélyt csak az egyezményes tudományos csereprogramokat bonyolító szerv, a Kulturális Kapcsolatok Intézete javaslatára, a minisztériumi főhatóság és a fondképző jogutódjának együttes hozzájárulásával lehetett kiállítani. Horst esetében az utóbbi lépcsőfok kiesett, hiszen a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak, szerencsére, nem volt közvetlen jogfolytonossága a Magyar Udvari Kancelláriával és a Helytartótanáccsal. A bürokratikus procedúra ellenére nem lankadt az illetékes szervek kutatók iránti bizalmatlansága. Sőt azt egyenesen gerjesztette a technikai fejlődés, főként a mikrofilmezés és a gyorsmásolók révén lehetővé vált tömeges iratmásolás elterjedése, amely szemükben gyengítette a levéltári információszerzés ellenőrzési monopóliumát.
Az 1970-es években sajátos kettősség jellemezte a külföldi történészek kutatói engedélyének és másolási kérelmeinek elbírálását. A fondképzők minisztériumi jogutódai – a rendszer nyitottságát és liberalizmusát a külföldnek bizonyítandó – még az érzékenynek minősített kortörténeti, külpolitikai vagy munkásmozgalmi témákra is nagyvonalúan megadták a külföldieknek a kutatási engedélyt, de aztán később többször még sem járulták hozzá a feltárt iratok másolásához. Az ilyen alkalmi másolási tilalmak olyan tág időhatárok között mozogtak, hogy időnként még dualizmus kori miniszteriális iratokra és minisztertanácsi jegyzőkönyvekre is kiterjedtek. A másolás engedélyezésének sokszor kiszámíthatatlan gyakorlata egyaránt kellemetlenül érintette a kutatót és a levéltárost, de ellentmondásban volt a gazdaságpolitikai célkitűzéssel is, a levéltári szolgáltatásokért járó devizabevételek növelésének szándékával. A korabeli devizaínséges világban ugyanis szigorú belső szabályok rendelkeztek arról, hogy az ún. devizakülföldiek keményvalutában térítsék meg a kizárólag nyugati importból beszerezhető fénymásolókon való iratmásolást. A kívánalomnak a gyakorlatban rendkívül nehézkesen és bürokratikusan lehetett eleget tenni. Például az Országos Levéltárban huzamosabb ideig dolgozó külföldi kutatóknak banki bizonylattal kellett igazolniuk a másolatok forintfedezetének szabályszerű beváltását. Csak ennek leadása után kapták meg az iratmásolatok kiviteli vámellenőrzéséhez szükséges levéltári igazolást.
Ezt a merev bürokratikus rendet szinte önkéntelenül törte meg 1975-ben Horst innovatív újítása, amikor több hónapos kutatásának időtartamára egy „3M típusú asztali iratmásoló” kutatótermi használatának engedélyezését kérelmezte az általa kiválasztott levéltári anyag másolására. Az új technikai eszköz felettébb racionálisnak ígérkezett: lehetővé tette ösztöndíjas hónapjai maximális kihasználását, másolási költségei jelentős csökkentését, s ráadásul a levéltári személyzetet is mentesítette a megrendeléssel járó adminisztratív feladatoktól. Szándékáról előzetesen bizonyosan szóbeli tájékoztatást adott, mert a kutatási engedélyt elnyert külföldi történészek szükségét érezték, hogy személyesen tegyék tiszteletüket a levéltári főigazgatónál. A már közel három évtizede regnáló, a levéltárosi pályát kutatócsőszként kezdő Ember Győző is súlyt helyezett arra, hogy az érintetteket külön audiencián fogadja, s tanácsokkal és konzulens kijelölésével segítse munkájukat. Ennek ellenére egy külföldi kutató által végzett iratmásolás akkoriban olyan elképzelhetetlenül szokatlan esetnek számított, hogy a levéltár titkárságán egy ideig lebegtette még a kérelem iktatását is. A fiatalabbak ma már legfeljebb hírből ismerik, hogy a korabeli Magyarországon, ahol bizonyos évfordulók közeledtével még a hivatali írógépeket is elzárták, fel sem merülhetett, hogy magánszemélynek másolásra alkalmas eszköz legyen a birtokában. Emellett egy magánmásoló levéltári használatának engedélyezése kapcsán könnyen megfogalmazódhatott a devizabevételről való könnyelmű lemondás vádja. Ezek a körülmények magyarázzák, hogy a levéltár főigazgatója végül másfél heti töprengés után bizalmasával, Sashegyi Oszkár kutatási igazgatóhelyettessel egyeztetett tudománypolitikai indoklással, „hogy a kérelmező az újabb kori magyar történelem megvilágításához elfogulatlan, tárgyilagos módon járul hozzá”, végül zöld utat adott a „csodamasina” működésének. (A találóan korjelző elnevezés keresztapja a kutatóterem mindennapi állandó vendége, a sok történész keze alá dolgozó Kenéz Győző, a legendás paleográfus volt). A kedvező döntés megszületését bizonyára egy személyes mozzanat is ösztönözte. A tudományos kutatásokért felelős osztrák miniszterasszony, dr. Hertha Firnberg, a közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek kiadására alakult vegyes bizottság előző évi bécsi tanácskozása alkalmával ugyanis közvetlenül járt közbe a magyar tagozat két levéltáros tagjánál, Ember Győzőnél és Komjáthy Miklósnál a magyarországi levéltári kutatások könnyítése érdekében. (A minden hivatalos formalitástól mentes megkeresés azért lehetett eredményes, mert a Bécsi Egyetemen valamikor az 1930-as években együtt látogatták a híres gazdaságtörténész, Alfons Dopsch szemináriumát.)
A segítő bécsi patrónus
Talán jelképesnek tekinthető, hogy levéltári hivatali elöljárómnak a régi Bécsi Magyar Történeti Intézet ösztöndíjasaként létesült ismeretsége röviddel azelőtt éledhetett újjá, amikor Horsttal az Országos Levéltárban először konzultáltam a kiegyezés körüli szerb politikáról. Az első személyes beszélgetés több évtizedre szóló szakmai és emberi kapcsolatot alapozott meg. Találkozásaink akkor lettek gyakoribbak, amikor 1980 májusában bécsi magyar levéltári delegátusnak neveztek ki, és hivatali feladataim közé tartozott az osztrák–magyar levéltári és történészi kapcsolatok elősegítése is. Noha az osztrák kollégák szakirodalmi munkásságáról, kutatási területeiről elsősorban a levéltári szakfolyóirat, a MÖSTA (Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs) recenzálásával és a levéltári szakkönyvtárban megtalálható Österreichische Osthefte és a MIÖG (Mitteilungen für Österreichische Geschichtsforschung) kötetei rendszeres olvasása révén kialakult valamifajta képem, de a helyszín, a nagyváros és az ország, az emberek mentalitása teljesen ismeretlen volt számomra. A bécsi kiküldetésem előtt mindössze két alkalommal, tranzitutasként tartózkodtam a császárvárosban. Amikor az 1970-es évek közepén egy hónapi levéltári ösztöndíjat kaptam Ausztriába, hazai „jóakaróim” úgy találták célszerűnek, ha azt Grazban töltöm. Egy végül torzóban maradt nagyszabású Hungarika-kataszterhez kellett felmérnem a Stájerországi Tartományi Levéltár állagait, rendezettségét, nyomtatott leltárait és kéziratos segédleteit. (Ezzel a feladattal szerencsésen megóvtak attól a kísértéstől, hogy levéltári ösztöndíjjal Bécsben anyagot gyűjthessek készülő disszertációmhoz...)
Levéltári delegátusi kitelepülésem után, a költözéssel járó stresszes hónapokat követően, 1980 őszén, teljesen váratlanul, Horsttól érkezett az első családi meghívás. A két kisgyermekünkre tekintettel vasárnapi ebédre voltunk hozzá hivatalosak a Daponte utcai lakásán. A meghitt összejövetelen természetesen nem csupán szakmai kérdéseimre kaptam tőle értékes felvilágosítást. Személyes gondjainkat, az ismeretlen nagyvárosba való beilleszkedés nehézségeit is segítőkészen hallgatta végig. Kedves felesége, Sabine adott hasznos, praktikus tanácsokat a bécsi élethez, s mint gyakorló pedagógus osztotta meg tapasztalatait az olykor kerületenként is változó bécsi nyelvjárásokból fakadó iskolai nyelvtani problémákról. (Azóta sokat változtak az idők, hiszen ma már nem a dialektus, hanem a hiányos német nyelvtudás a bécsi népiskolák legfőbb gondja.) Amikor később a pályaválasztás motívumai, a családi indíttatás jelentősége és körülményei kerültek szóba, hamar kiderült, hogy a feleségemmel együtt már akkor ismertük Horst tágabb rokonságát, amikor még csak nem is sejtettük az ő létezését. A mi nemzedékünkkel lakott a legendás Eötvös Kollégiumban egy néprajz szakos szabadkai lány, Beszédes Vali, akiről ekkor tudtuk meg, hogy anyai ágon Horst első unokatestvére. Térségünk közös múltjából eredő családi háttér emberi tényezői inspirálták azt az empatikus megközelítést, ahogyan Horst történészként ábrázolta a Habsburg Monarchia nemzeti konfliktusait.
Bécsi éveim alatt történészi látóköröm tágulásához és az ottani tudományos életbe való bekapcsolódásomhoz sokat segítettek azok a szakmai rendezvények, konferenciák, amelyekre Horst jóvoltából kaptam meghívást. Ezek közül különösen emlékezetes maradt számomra az 1980-as évek elején egymásba torlódó Mária Terézia és II. József jubileumi év alkalmával az Osztrák–Magyar Történész Vegyes Bizottságnak a felvilágosodott abszolutizmusról rendezett tanácskozása. A rendezvény jelentőségét mutatta, hogy azon részt vett az akkori osztrák történetkutatás minden jelentős személyisége, Erich Zöllner és Adam Wandruszka éppúgy, mint Richard Georg Plaschka vagy Gerald Stourzh. Magyar részről is kizárólag nemzetközi elismertséget élvező történészek voltak jelen, akik közül Ránki György és Berend T. Iván jelentette a fiatalokat. (Az utóbbi jelenléte azért ragadt meg emlékezetemben, mert ő volt az egyedüli, aki egy osztrák–magyar történésztanácskozáson teljesen szokatlanul, de a nemzetközi tudományos kommunikációs trendnek megfelelően már minden alkalommal angolul szólalt fel.) Mély benyomást gyakorolt rám a vezető osztrák történészek személyes megismerése, felszólalásaik elegánsan udvarias volta, olykor ironikus stílusa. A magyar résztvevők megnyilvánulásai viszont azért voltak tanulságosak, mert a hazai történésztársadalom számomra addig ismeretlen törésvonalai rajzolódtak ki a nyilvános plenáris ülésen. Erre az alkalmat az elhangzott főreferátum szolgáltatta, amelyet Horst tartott magyarországi levéltári kutatásai alapján a II. József alatti újoncozással szembeni vármegyei ellenállásról. Nos, nem azért, mintha előadása kapcsán magyar részről bármilyen szakmai kifogás merült volna fel. Sőt annak szemléleti újdonságát, következtetéseit a korszak három nagy tekintélyű magyar szakértője egyaránt kiválónak minősítette. Az egyetértő elismerés ellenére végül a magyarok között alakult ki egyre mérgesedő, olykor személyeskedő történelemszemléleti vita a vármegyék jelentőségéről, a nemesi nacionalizmus jellegéről és a közigazgatás-történet módszertani kérdéseiről. A diszkussziót előbb az osztrák oldalon ülő magyarok, Gogolák Lajos és Csáky Móric kísérelték meg csillapítani. De sikeresen csak Erich Zöllner vetett neki véget, amikor a forráskiadások helyzetére, az Államtanács régóta esedékes magyar iratai várható megjelenésére terelte a szót. A magyar történészek közötti vita keletkezése és lefolyása, amelynek Horst előzékeny invitálása folytán akaratlanul is a tanúja lehettem, végső soron az ifjúkori ideáloktól való búcsút eredményezte számomra. Világosan megmutatkozott, hogy Szekfű Gyulának a mesterre egyként büszke tanítványai egymást nem kímélve nagyon is külön utakon járnak. A jelenet cáfolta a diákkoromban oly sokszor példának állított, nagy generációs Eötvös-kollégista szakmai összetartás legendáját, hiszen az engesztelhetetlen vitapartnerek – nevüket mindezek ellenére joggal övezi tisztelet, ezért azt itt se fedje bizonytalan homály –: Benda Kálmán, Ember Győző és Kosáry Domokos diákkorukban egy szobában laktak a budapesti Ménesi úton.