HORST HASELSTEINER EMLÉKKÖNYVE
Europa Institut Budapest • Budapest 2012. 119–137. p.

KRÁSZ LILLA

Egység és sokszínűség

Egészségügyi struktúra és hatalom a 18. századi Magyarországon

Haselsteiner Professzor Úr szakmai életének jelentős részét a 18. század tanulmányozásával töltötte. Először még egyetemista koromban, az 1990-es évek elején „találkoztam” Professzor Úrral, pontosabban II. Józsefről írott kötetével (Joseph II. und die Komitate Ungarns: Herrscherrecht und ständischer Konstitutionalismus. Böhlau, Wien, 1983) H. Balázs Éva professzor könyvespolcán. Kedves és tisztelt mesterem, „Éva néni” éppen abban az időben kezdte egyengetni szakmai pályafutásomat, s történeti érdeklődésemet az egyiptológiáról a 18. század kutatása felé irányítani. Az említett művet gondosan végigolvastam, s néhány évvel később, 1998-ban, amikor az Europa Institut Budapest ösztöndíját elnyertem, személyesen is megismerkedhettem Haselsteiner Professzor Úrral. Ezután akárhányszor találkoztunk, Éva néni személye mindig téma volt közöttünk. Jelen írással – amely szorosan kötődik Professzor Úr, Éva néni és jómagam életének egyik meghatározó személyiségéhez, II. Józsefhez – szeretnék boldog születésnapot kívánni!

*

Az orvosi tudás és a hatalom viszonyát tágabb perspektívában a „Habsburg medical empire” Mária Terézia és II. József által kiépített rendszerében vizsgálva érthetjük meg. Az általuk ambicionált állami egészségügy intézményhálózatának kiépítése, a normatív szabályozás, az orvosi képzés és gyakorlat uniformizálása az etnikai, vallási, nyelvi, történeti és politikai hagyományok tekintetben sokszínű birodalom átfogó adminisztratív centralizációs programjának alapvető részét képezték. Az 1740-es évek végétől előbb a monarchia központjában, Bécsben, majd a távolabb eső részeken bevezetésre került egészségügyi reformok annak a konszolidációs folyamatnak az előképét, sikeres gyakorlóterepét jelentették, amelynek során Mária Terézia trónra lépését követően a monarchia természetes felépítésének átláthatóvá, ellenőrizhetővé tételével a Habsburg-területeket kívánta megvédeni a külső fenyegetéssel és a belső dezintegratív erőkkel szemben.¹

A reformok kezdeményezője, kidolgozója, végrehajtója Gerard van Swieten volt, aki 1745-ben Hollandiából került a bécsi udvarba. Mária Terézia azzal, hogy „importálta” van Swietent, számos egészségügyi és adminisztratív gyakorlatot is importált a korabeli Európa polgári erények és igények tekintetében mintaszerű kis protestáns államából. A katolikus Boerhaave-tanítvány, van Swieten az uralkodó egészen kivételes bizalmát élvezve, számos magas udvari pozíció birtokosaként gyakorlatilag teljhatalmat kapott az egészségügy modernizációjában. Az a hatalomkoncentráció, amit van Swieten személye testesített meg, egészen egyedülálló volt a korszak Európájában: a protomedicusi megbízatáson túl vezető szerepe volt az udvari könyvtár, a bécsi egyetem, s ezen belül az orvosi fakultás irányításában, az udvari egészségügyi (Sanitätshofdeputation), tanulmányi és cenzúrabizottságok (Studien- und Bücherrevisionshofkommission) munkájában.² Összetett szerepe arra a belső kapcsolatra utal, ami az egészségügy, az oktatás és a kormányzati-politikai hatalom, továbbá a 18. századi Habsburg Monarchia nyomtatott kultúrája között alakult ki. Tevékenysége, úgy tűnik, az orvosi hivatás új éthoszát teremtette meg, vagyis azt a társadalmi, hatalmi-politikai státust, ami mintául szolgált, amelyre a maga területén, lehetőségeihez mérten törekedett a monarchiában működő valamennyi gyakorló orvosdoktor.

Van Swietennek az udvari cenzúrabizottságban betöltött pozíciója révén lehetősége nyílott arra, hogy a jezsuiták cenzurális monopóliumának fellazításával a magasabb szintű, orvoslással kapcsolatos ismeretek elsajátításához új szempontokat léptessen életbe. Mint az orvosi és természettudományos publikációk kizárólagos cenzora mindent felülbírált, ami nem tűnt kellőképpen felvilágosultnak, úgy mint a iatromágiával, iatroasztrológiával vagy alkímiával foglalkozó almanachokat és egyéb írásműveket.³ Azzal, hogy meghatározhatta a megengedhető és terjeszthető orvosi és természettudományos ismeretanyagot, személyén keresztül Mária Terézia hivatalosan is szankcionálta az emberi test működésével, a természettel kapcsolatos tapasztalatok és tudás teológiai formáit, szabad utat engedve az egzakt tudományos gondolatoknak és érvelésnek.

Az egészségügy birodalmi szinten történő centralizálásának és uniformizálásának egyik legmeghatározóbb eleme a bécsi egyetem, s ezen belül elsőként az orvosi kar reformja volt.  Van Swietennek 1749 és 1754 között eltelt mindössze öt esztendő alatt a korszak orvosi képzést kínáló univerzitásai körében az oktatott tananyag és a kapcsolódó infrastruktúra tekintetében meglehetősen elmaradottnak számító, belső struktúráját tekintve rendi jellegű orvosi fakultást oly módon sikerült modernizálnia, hogy az rövid időn belül Európa egyik legkorszerűbb intézményévé vált. Túl azon, hogy az oktatói kart külföldről „importált” tudósokkal frissítette fel, új tankönyveket vezetett be, standardizált vizsgáztatási rendszert dolgozott ki, a curriculumot holland mintára klinikai oktatással, esetleírások és regisztrációs technikák anyagaival egészítette ki. Fizikai-kémiai laboratóriumok, boncterem, botanikus kert, különféle gyűjtemények létrehozásával, a Bürgerspital két helyiségében 6-6 ágy betegágy melletti oktatás céljaira való elkülönítésével megteremtette a fakultás infrastrukturális háttérintézmény-hálózatának alapjait, ami lehetővé tette, hogy a leendő orvosok különféle demonstrációs eszközök (bábuk, fizikai, kémiai instrumentumok, képi ábrázolások stb.) segítségével tanuljanak, illetve rendszerezzék ismereteiket, gyógyszerekkel, receptúrákkal kísérletezhessenek, élő esetekkel dolgozhassanak.⁴

Az egészségügyi igazgatás tekintetében a bécsi orvosi fakultás már a 17. század közepére az akadémikus orvosok képzésén túlmenően kiterjedt jogosítványokkal rendelkezett: központi ellenőrző, tanácsadó, a nem akadémikus gyógyítókat (sebészek, fürdősök, patikusok, bábák) instruáló, vizsgáztató, működési engedélyeik kiadásával munkavégzésüket legitimáló szervként is működött. Hatósugara azonban e tekintetben korlátozott volt: nem terjedt tovább Bécs városán, valamint Alsó- és Felső-Ausztria egyes régióin és néhány nyugat-magyarországi vármegyén túlra.⁵ Van Swieten a fakultás igazgatási-hatalmi jurisdictióinak igen hatékonyan igyekezett az egész monarchia területén egységesen érvényt szerezni az ún. hivatalnok-orvosok (physicus-doktorok) birodalmi szintű hálózatának kiépítése révén. Az orvosi hivatásban a század közepéig megmutatkozó diszparitást és heterogenitást a képzés állami egységesítésével, működési jogosítványaik, munkaköri kötelezettségeik szigorú szabályozásával próbálta kiküszöbölni. Ezen törekvések eredményeképpen a bécsi orvosi fakultás a 18. század utolsó harmadára fokozatosan az egész birodalom területére kiterjedő hatósugárral mindennemű orvosi tevékenység besorolásának, megítélésének, elbírálásának legfőbb fórumává, a felhalmozott orvosi tudás gyűjtőhelyévé, s általában legfőbb ellenőrző szervvé lépett elő.⁶ Az 1780-as évekre a gyakorló orvosoknak saját működési területükön az egészségüggyel kapcsolatos jelenségekről megbízható, előre megadott szempontok és táblázatok alapján jelentéseket kellett készíteniük. Mindez az orvosok közösségét fegyelmezett és hiteles megfigyelőkké alakította át, s ezzel összefüggésben a monarchia területét az orvosi vizsgálódás gyakorlásának színterévé tette.⁷ Ezeket az „orvos-hivatalnokokat” nevezi Kant literátoroknak, vagyis olyan tanult embereknek, akiknek „a kormány eszközeiként (egyházi személyekként, igazságügyi hivatalnokokként és orvosokként) törvény biztosította befolyásuk van a közönségre, és sajátos osztályát teszik ama literátoroknak, akiknek nem áll szabadságukban, hogy a nyilvánosság előtt saját belátásuk szerint gyakorolják tudományukat, hanem ezt csak a tudós fakultások cenzúrája alatt cselekedhetik”.⁸ Az orvosi fakultások szerepét illetően Kant tömör összefoglalását adja mindannak, ami az állami egészségpolitikai intézkedések kapcsán a század népesedési, rendészeti kérdéseiről folytatott vitáiban – általában és konkrétan a Habsburg Monarchia vonatkozásában is – megfogalmazódott: „(…) a kormányzat szükségképp komolyan érdekelt abban, hogy az orvos a nép egészségét miként vigyázza, jogában áll, hogy e fakultás kiválasztott hivatalnokainak (a gyakorló orvosoknak) egyesületén keresztül, valamiféle egészségügyi főintézet vagy gyógytani rendelkezések révén, az orvosok közegészségügyi ténykedése fölött felügyeletet gyakoroljon.”⁹

Van Swieten és Mária Terézia az egészségügyi képzés, gyakorlat és szakismeret tekintetében kialakított célkitűzéseinek megvalósíthatóságát a Habsburg Monarchia által alapvetően elfogadott, a német természetjogi tanításokra alapozott, kameralista szellemiségű államrendészeti tanok legitimizálták. A „Polizeywissenschaft” Habsburg-változatának a közjó elérését, a népesség gyarapítását, az általános és egyéni biztonság megteremtését, az alattvalók erkölcsi és egészségügyi nevelését célzó alapelveit különböző hangsúlyokkal Johann Heinrich Gottlob von Justi¹⁰ és Joseph von Sonnenfels¹¹ fogalmazták meg. A természetfelfogással kapcsolatos új modelleken nyugvó, elméleti kameralista programjuk és a Habsburg Monarchián belüli gyakorlat közötti kölcsönhatás igen eredményesnek bizonyult, és az államrendészet részeként, Johann Peter Frank¹² által kidolgozott orvosi rendészettel (medizinische Polizey) jól összhangba volt hozható. A produktivitásra, a természeti és humán erőforrások mennyiségi és minőségi állapotára épülő kameralista tanításokat figyelembe véve egy birodalom sikeres igazgatása ugyanazt az ismeretelméleti manővert tette szükségessé – ti. a természeti törvények tényleges megvalósítását hatékony és jól szervezett kormányzati-politikai apparátus révén –, mint a physicus-orvosokat a középpontba állító egészségügyi bürokrácia kiépítésének a fentieket megerősítő szempontjai. A physicus-orvosok a lakosság és a betegség problémáját csakúgy, mint a termékenység és a humán erőforrások tekintetében bekövetkezett veszteségek kérdését kezelték a járványügyi eljárásokról szóló jelentésekben, a születési és halálozási nyilvántartásokban, valamint az egyes betegségek és a földrajzi viszonyok egymással összefüggő kapcsolatának dokumentálásában.¹³ Ennek az orvosi rendészetnek a sikere igazolja az orvosi tudás és autoritás kormányzaton belüli meglétét,¹⁴ ami biztosíthatta a birodalom valamennyi gyakorló és/vagy hivatalnok-orvosa számára, hogy a 18. század második felében a társadalom különböző rendű-rangú rétegei felett a közhatalom valódi képviselőiként tűnjenek fel.¹⁵

A van Swieten-i egészségügyi centralizációs program Magyarországon a 18. század második felében egyfelől az orvosi adminisztrációs hálózat kiépítése, a szakszerű orvosi tudás és gyakorlat érvényesítése tekintetében látványos eredményeket hozott. Másfelől a Habsburg „egészségügyi imperializmus” – ami magában foglalta a birodalmi érdekek szerinti átalakítást, alkalmazást, az alkalmazkodást és elsajátítást – az országon belül számos regionális és helyi sajátosságot mutat, a lakosság vallási, etnikai hovatartozásának, az egészségügyi szolgáltatásokat igénybe vevő egyén társadalmi ranglétrán elfoglalt státusának és pozíciójának függvényében.

A 18. század második felében a Magyar Királyság területén működő orvosok a hatályos uralkodói rendeletek értelmében egyetemi diplomával kellett, hogy rendelkezzenek, amit az 1754-ben kelt helytartótanácsi rendelet értelmében a Helytartótanács Egészségügyi Bizottságának visszamenőleges hatállyal be is kellett mutatniuk.¹⁶ Ez fontos lépésnek tekinthető az ország területén mindenütt felbukkanó álorvosok, kuruzslók tevékenységének hatékonyabb szankcionálása tekintetében. 1770-ig hazai orvosi fakultás nem lévén, minden orvosi diploma külföldi volt: a katolikusok az esetek túlnyomó többségében Bécsben, a protestánsok jellemzően valamely német (Halle, Jéna, Göttingen, Erlangen), vagy holland (Franeker, Utrecht, Leiden) egyetemen szereztek oklevelet. Van Swieten közbenjárására 1761-től a bécsi egyetem orvosi fakultásán lehetőség nyílott arra, hogy protestáns hallgatók is beiratkozzanak, akik doktori címet nem, csak a gyakorló orvosi működéséhez elegendő licenciatust szerezhettek.¹⁷

Az 1770–1780-as években a Habsburg egészségügyi centralizációs program birodalomszerte egy második fázisba lépett.¹⁸ Magyarországon az 1770/1771. tanévben indult meg az oktatás a nagyszombati egyetem – Mária Terézia 1769. november 7-én kelt intimatuma értelmében létrehozott – orvoskarán. A struktúrát, a tananyagot bécsi mintára alakították ki, öt professzúrával, valamennyit van Swieten tanítványai töltötték be. 1770 januárjában került kiadásra német nyelven van Swietennek a Habsburg állami egészségügyi igazgatás megszervezése, valamint az uniformitás biztosítása szempontjából meghatározó nagy műve, a Generale Normativum (Egészségügyi Főszabályzat). A Generale Normativum a birodalom egészére nézve egységesen szabályozta az egészségügyi szolgáltatók (orvosok, sebészek, patikusok, bábák) jogállását és tevékenységi körét, valamint – katonai és polgári rendészeti elemekre támaszkodva részletes, a korabeli Európában egészen egyedülálló és mintaértékű – járványügyi rendelkezéseket tartalmazott. Hazai, latin nyelvre fordított adaptációját 1770 decemberében hirdették ki.¹⁹ A rendelet orvosok működését tárgyaló része, valamint az alkalmazásával kapcsolatban felmerült vitás pontokat egyértelműsítő, 1773-ban kibocsátott Kiegészítés szigorúan szabályozták foglalkozásuk engedélyezéséhez, ill. engedélyeztetéséhez szükséges előfeltételeket, megszabva, hogy csakis azok az orvosok gyakorolhatják hivatásukat, akik diplomájukat az örökös tartományok valamely orvosi fakultással rendelkező egyetemén szerezték meg. Mindazok, akik más oklevéllel rendelkeztek, approbatio (összetett procedúra, ami a szakmai kompetenciák bizottság előtti vizsgáztatás útján történő elbírálását és működési engedély kiadásához kötődő közigazgatási eljárást jelentett) végett kötelesek voltak a bécsi, vagy működési területük szerint illetékes örökös tartománybeli egyetemen jelentkezni. További vitás esetekben viszont csakis a bécsi egyetem orvosi fakultása döntött, amely döntést az összes többi egyetem köteles volt elfogadni. A Kiegészítés rögzítette továbbá, hogy a bécsi orvosi fakultás által kibocsátott diplomával rendelkezők a birodalom valamennyi területén működhetnek, azok, akik oklevelüket valamely örökös tartományokbeli egyetemen szerezték, hivatásukat csakis „a doktorrá avatás szerinti tartományban vagy határos örökös tartományokban, ha ott egyetem nem lenne” gyakorolhatják.²⁰

A Magyar Királyság tekintetében a Generale Normativum „a jövőben előírandó módon” egy előkészületben lévő, 1771. évi rendeletre utalt, amelyet a Helytartótanács 1771 áprilisában hirdetett ki, miután a nagyszombati orvosi fakultáson megindult a képzés. Ennek értelmében a Magyarországon már gyakorlatot folytató orvosok, akik diplomájukat nem Bécsben szerezték, Nagyszombatban voltak kötelesek jelentkezni approbatio megszerzésére. Az új magyarországi orvoskar működésének első időszakában az itt szerzett diplomákkal az örökös tartományok meglehetősen tartózkodóak voltak, csak egy 1792-ben kibocsátott rendelet tette lehetővé az approbációs eljárást azok számára, akik Magyarország területén kívül, a birodalom valamelyik tartományában kívánták hivatásukat gyakorolni.²¹ A bécsi egyetem orvoskara a nagyszombati alapítás után is mind a katolikusok, mind a protestánsok körében népszerű maradt. A nagyszombati egyetem orvoskara működésének első évtizedeiben (beleértve az egyetem átköltözése utáni rövid budai, majd pesti időszakokat) – bár óriási szerepe volt a folyamatos orvoshiány okozta ellátási problémák kezelésében – súlyos infrastrukturális hiátusai miatt csak korlátozott mértékben volt képes a neki szánt szerepet betölteni.²² Az igényes, szakszerű képzésre vágyó katolikusok továbbra is a bécsi egyetemre iratkoztak be, de a protestáns orvosjelöltek is hosszabb-rövidebb német vagy holland peregrinációs útjuk lezárásaként inkább Bécsben töltöttek el néhány hetet, sokszor hosszú hónapokat, hogy az approbációs eljáráshoz szükséges klinikai gyakorlatot a Bécs által nyújtott, a korszak viszonyaihoz képest korszerű körülmények között megszerezzék, s működési engedélyt nyerjenek.²³

A 18. század második felében a Magyar Királyság területén egyetemi végzettséggel rendelkező, közfeladatokra is kötelezett, gyakorlatot folytató orvosoknak jogállásuk, szakmai státuszuk és pozíciójuk tekintetében két egymástól világosan elkülöníthető rétege alakult ki: a gyakorló orvos (doctor medicinae/medicus/praktischer Arzt) és az ún. tisztviselő vagy hivatalnok orvos (physicus-orvos). A korszak értelmezése szerint az orvosoknak hivatala (officium/Arztamt) volt, aminek az ellátásához az államigazgatás szakmai előfeltételeket, működési, magatartási szabályokat rendelt. A gyakorló orvosok praxisuk megnyitása előtt az adott város magisztrátusával folytattak tárgyalást, amennyiben sikerült megállapodniuk, szerződést kötöttek és felvételt nyertek. A legtöbb város a működési engedély kiadását többnyire szegényrendelés tartásához kötötte. Mivel a gyakorló orvosok hivatali esküt nem tettek, így szabadfoglalkozású „magánvállalkozóként” működhettek, s munkájukért a pácienseiktől kapták a fizetségüket (Arztlohn).²⁴ A jelentést író, beosztottainak munkavégzését minősítő physikus-orvosok hálózatának a van Swieten-i elképzeléseknek megfelelő kialakítása Mária Terézia 1752 októberében kiadott rendeletével vette kezdetét, amikor a törvényhatóságokat (vármegyéket és szabad királyi városokat) közpénzből fizetett orvos tartására kötelezte.²⁵ A rendeletet többször is ismételten ki kellett bocsátani (1756-ban, 1768-ban, majd 1773-ban), hogy azután az egészségügyi kérdésekről az 1780-as évekre valódi szakmai párbeszéd alakulhasson ki a physicus-orvosok által képviselt középszintű törvényhatóság, a Helytartótanács illetékes grémiuma, valamint az egyetem orvoskara között.

A physicus-orvos tágabb értelemben a kormányzat, szűkebben az adott törvényhatóság tisztviselőjeként, de semmi esetre sem önálló szakhatóságként, hanem a hatóság szakközegeként működött. Szakértelmét az őt alkalmazó törvényhatóság, sőt bizonyos esetekben a Helytartótanács Egészségügyi Bizottsága (később ügyosztálya) a felügyeleti-ellenőrző munkában, a határozatok meghozatalában igénybe vette, illetve vehette. Hivatalát elnyerte (physicatum obtinet). Az osztrák örökös tartományokra jellemző gyakorlattól eltérően Magyarországon protestánsok is betölthették ezt a pozíciót, függetlenül attól, hogy vallásuk miatt sem a bécsi, sem a nagyszombati egyetemen nem szerezhettek doktori fokozatot, csak licentiatust.²⁶ A physikus-orvos hivatalos esküt tett, munkájáért az adott törvényhatóság által rögzített fizetést (salarium) kapott, de hivatalos teendői mellett gyakorló orvosként is működött, amiért a páciensi körétől bért kapott (Arztlohn). Ezen kívül járt neki az ún. útpénz (Fuhrgeld), ami a rá bízott vármegyében tett utazásainak költségét fedezte. Kötelessége volt a rá bízott törvényhatóság területén minden közegészségüggyel kapcsolatos esemény, jelenség pontos, megadott szempontok szerinti dokumentálása.

A physikus-orvosok valójában csak az 1780-as közepére kezdtek egységes táblázatokat alkalmazni orvosi topográfiai, járványügyi, állategészségügyi megfigyeléseik rögzítésére.²⁷ A Helytartótanács Egészségügyi Ügyosztályára beküldött éves jelentéseik összeállításakor igyekeztek a van Swieten által kidolgozott módszert, kategóriákat követni, aki rendszerét – s ennek nyomán az oktatásba beépített írásos technológiai irodalmat – elsősorban Hermann Boerhaave, másodsorban Thomas Sydenham nyomán alakította ki. Boerhaave kategóriáit és előírásait használta a betegágy mellett, s ugyanígy mind formailag, mind tartalmilag a mesterétől elsajátított metodológiát (speciális megfigyelési, következtetési és rekonstruálási eljárást foglal magában) és patológiát alkalmazta a szűkebb értelemben vett akut és krónikus betegségek leírásánál (Krankengeschichten). Ennek lényege, hogy a kvalitatív, erőteljesen egyénre szabott anamnézist iatromechanikai koncepciót követő diagnózis és terápia követett. A járványok leírása arra a feltevésre épült, miszerint korreláció van a népbetegségek meteorológiai etiológiája és járványszerű rendszeres felbukkanásuk között. Ennek megfelelően van Swietennél is a klimatikus viszonyokat meghatározó különféle tényezők, mint csapadék, légnyomás, hőmérséklet, széljárás havi bontásban történő pontos regisztrálásával párhuzamosan a felbukkanó betegségtípusok, a megbetegedések és halálesetek száma, az alkalmazott terápia és annak eredményessége kerültek lejegyzésre.²⁸

A magyarországi physikus-orvosok jelentései, célirányos megfigyeléseik szakszerű rögzítésén túlmenően, rámutatnak azokra a helyi sajátosságokra, reakciókra is, amelyek a Bécsből kiinduló egészségügyi központosítás regionális alkalmazhatóságának, megvalósíthatóságának a határait is kijelölik. A van Swieten-i elképzeléseknek megfelelő egységes orvosi gyakorlat és képzés különböző formáinak közvetítése a birodalom és kapcsolt részeinek nyelvi, etnikai, kulturális és történeti hagyományok tekintetében sokszínű területein számos nehézségbe ütközött. Az orvosi jelentések is jól mutatják az egyes kórképek, terápiaformák leírására használt fogalomkészletben megmutatkozó heterogenitást: bizonyos betegségkategóriák vagy testrészek elnevezésére használt kifejezések csak egyik nyelvi, etnikai kultúrában léteztek, a másikban nem. A probléma áthidalására, s nem utolsósorban a bizonyíthatóan hasznos, empirikusan igazolható és egyetemesen igaznak tekinthető orvosi tudás monopóliumának birtoklása érdekében általában azt a megoldást alkalmazták, hogy a különféle lokális ismereteket klasszifikálták, s ennek során mindazt, ami az engedélyezhetőség és hivatalos képzési rendszer keretein kívül esett, illegitimnek bélyegezték. Ennélfogva a lokális különbség kategóriáinak megkonstruálása a ráción alapuló természetes akadémikus orvosi tudás domináns szerephez juttatásának mellékterméke. Ez a gyakorlat jól tetten érhető a physikus-orvosok jelentéseihez csatolt, a rájuk bízott törvényhatóság területén működő egészségügyi szolgáltatók különböző rendű-rangú képviselőinek tudásáról, munkavégzéséről készítetett minősítési ívekben (Conduitliste).

A 18., de még a 19. századi Magyarország „egészségügyi piacát”²⁹ is a szolgáltatók és szolgáltatások pluralizmusa³⁰ jellemezte. Működésük szabályozásában a Magyar Királyság a Generale Normativum és különösképpen a physicus-orvosok hálózatának megjelenése előtt viszonylagos önállósággal rendelkezett. A physikus-orvosok – mint a rájuk bízott területen működő egészségügyi szolgáltatók szakmai elöljárói – a 18. század utolsó harmadától kezdve viszonylagos sikereket értek el a különböző jogállású gyógyítók,³¹ a vallási vezetők, a földesurak vagy az egyes törvényszékek meghatározó szerepének kiiktatásában a szakszerű és korszerű, fokozatosan standardizálódó orvosi tudás és gyakorlat érdekében. Az osztrák örökös tartományok gyakorlatától eltérően, Magyarországon feltűnő, hogy a physikus-orvosok között a katolikusok mellett nagy számban reprezentáltak a protestáns vallásúak (vagy legalábbis eredendően protestáns vallásúak), akik közül azonban többen a gyorsabb és számukra kedvezőbb lehetőségeket biztosító szakmai előmenetelük érdekében katolizáltak. Ebből adódóan a 18. század utolsó harmadára a physikus-orvosok által képviselt tudásanyagban jelen volt a protestáns német, holland, svájci egyetemek innovatív szellemisége, de tényleges működésüket – a fentiekben taglalt hatályos nosztrifikációs kötelezettségek miatt – a bécsi, majd 1770-től Bécs „filiáléjaként” működő nagyszombati orvoskar van Swieten-i koncepciója határozta meg.

Az államilag szervezett egészségügyi struktúra társadalomellenőrzési és társadalomszervezői stratégiáját, a plurális egészségügyi piacon az akadémikus orvosi tudás autoritását a laikus, nem hivatalos gyógyítókkal szemben, a betegségek kialakulásában az egyéni felelősséget volt hivatott népszerűsíteni a század második felében Magyarországon is kibontakozó egészségügyi népi felvilágosítás (medizinische Volksaufklärung). A felvilágosodás a tudás széles körű terjesztését célzó pedagógiai programja jellemzően a 18. század második felétől nagyjából a 19. század közepéig terjedő időszakra nézve Európa-szerte a tudományok különböző területein működő tudósok számára új szerepeket, készségeket és képességeket jelölt ki. A tudás népszerűsítésére új médiumok, új nyelvi, stiláris eszköztár kialakítására volt szükség. A népi felvilágosítás igényrendszerének megjelenése egyúttal a tudás társadalmi exkluzivitásának a végpontját is kijelölte: fokozatosan értékké vált a széles társadalmi rétegeket elérni képes, a mindennapi életben hasznosítható tudás.³²

Az egészséggel, betegséggel kapcsolatos ismeretek közvetítése az egyik leghatékonyabb és egyúttal a leglátványosabb eredményeket felmutatni képes területe volt a népi felvilágosító törekvéseknek. A korszerű, ugyanakkor hasznos, gyakorlatias egészségügyi ismeretek átadásának fontos eszközévé váltak a viszonylag rövid, változatos műfajú, tematikájú, anyanyelven – magyarul és a különböző nemzetiségek nyelvén – nyomtatásban kiadott írásművek. A magyarországi egészségügyi felvilágosító irodalom egyik legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy a megjelentetett munkák legnagyobb része nem eredeti alkotás, hanem külföldi szerző, többnyire német nyelvből fordított művének a „magyarországi viszonyokra alkalmazott” fordítása. Alapismereteket tartalmaztak egyszerű, közérthető, pragmatikus stílusban: prózában, vagy sokszor a memorizálást segítendő katekizmus vagy ritmusos verses formában. Az írásművek között találunk hosszabb-rövidebb köteteket, néhány oldalas füzeteket és köztereken kifüggeszthető egylapos táblákat. A kiadványokat többnyire külföldi, főként protestáns egyetemeket megjárt tudós orvosdoktorok – physikus-orvosok és gyakorló orvosok – kezdték el írni vagy fordítani,³³ majd a 18. század végétől papok és paptanárok is bekapcsolódtak a felvilágosító munkába.³⁴ A címzettek tanítók, papok, bábák, egyszerű emberek és általában mindenki, aki törődni kívánt testi-lelki állapotának megőrzésével: a „nemes vármegye minden rendű lakosainak, kiváltképpen a szegény adózó népnek”, a „köznépnek és az oskolába járó gyermekeknek”, „minden rendben és karban helyeztetett embernek” – ilyen és ezekhez hasonló toposzokkal találkozunk az egyes felvilágosító munkák címeiben és/vagy előszavaiban.

A kiadványok tematikájukat tekintve a korszak Európa-szerte népszerű, bizonyos értelemben divatos diskurzusait jelenítették meg: dietétika, szülészet, csecsemő- és gyermekápolás, házi patikák, „rögtöni esetek”, tetszhalál, himlőoltás népszerűsítése. Számos felvilágosító munka rövid idő leforgása alatt akár 3-5 kiadást is megért, amelyeket általában nagy példányszámban, olcsón adtak ki, sőt sok esetben ingyen terjesztettek. A legtöbb kiadvány megjelenését főnemesek³⁵ finanszírozták, de akadtak olyanok is, amelyeknek kiadási költségeit maga a szerző vagy fordító orvos vállalta magára.³⁶  A legnépszerűbb munkák külföldi szerzők³⁷ műveinek a fordításai voltak, amelyekhez azonban a fordító orvos lábjegyzetek formájában az adott témával kapcsolatos saját, magyarországi vonatkozású tapasztalatait is hozzáfűzte.³⁸

Az egészségügyi felvilágosítás helyet kapott a század utolsó két évtizedétől megjelenő magyar nyelvű sajtóban is. A Magyar Hírmondó, a Magyar Kurír, a Mindenes Gyűjtemény, a Hadi és Más Nevezetes Történetek hasábjain – sokszor a cikk szerzőjének pontos megadása nélkül – a különböző betegségekre hasznos gyógyszerek elkészítésének receptjeit, a korszakban gyakran előforduló betegségek tüneteit írták le, de a bábák képzésének szükségességéről vagy a „ferdés” jelentőségéről szóló orvosi vélemények is szerepeltek a fontos témák között.³⁹

Nehéz felmérni, hogy ezek a kiadványok valójában mennyire jutottak el a célközönséghez. Ténykérdés azonban, hogy a 18/19. századfordulón megjelent több felvilágosító munka fordító-szerzője némi kiábrándultsággal jegyzi meg: „Egy-két magyar orvos-könyv a közönséges kezeken ugyan forgattatik, de talán annak is a kívülről vaktában gyógyítók és a heverő orvosok, nem pedig a Közönség veszik hasznát.”⁴⁰ A kiadványok elsősorban egy szűk réteg, a nemesi-értelmiségi körök információs igényeinek kielégítését szolgálták, táplálva továbbra is az egészségügy jobbításának lehetőségei körüli vitákat. A köznép, de a köznemesség nagyobbik része számára a legfontosabb ismeretszerzési lehetőséget továbbra is a szóbeli információközlés jelentette a templomban, kocsmában, fogadóban és egyéb nyilvános, illetve privát társadalmi terekben. Az egészségügyi felvilágosítás tekintetében talán a leghatékonyabb szóbeli információs eszközt az alkalmi prédikációk jelentették. A prédikációkban kapott helyet mindaz a tudományos és világnézeti ismeretanyag, amit a különböző felekezetek lelkipásztorai feltétlenül el akartak juttatni a faluja határain túl nem látó, azt többnyire át sem lépő közemberhez.⁴¹

A physikus-orvosok, mint az egészségügyi hierarchia csúcsán álló tudós szakemberek, praktizáló gyógyítók, hivatalnokok állandó munkakapcsolatban álltak a rájuk bízott vármegye vezetésével, legfelsőbb szinten a Helytartótanács szakhivatalával, illetve 1770 után az egyetem orvosi fakultásával. Tevékenységük tanulmányozása révén a korabeli társadalom egészének működésébe, a vármegye bonyolult alá-fölérendeltségi viszonyaiba nyerhetünk bepillantást. Rekonstruálható továbbá, hogy a Bécsből sürgetett állami egészségügyi reformokat a társadalom nem utasította el explicit módon, sokkal inkább harmonizálni próbálta a generációkon keresztül átörökített tapasztalatokat a korszerű és szakszerű új ismeretekkel. Hogy ez mennyire volt sikeres, az jórészt tőlük függött: ők voltak a közvetítők az adminisztráció és a mindennapi gyógyító munkát végző hivatalos és nem hivatalos gyógyítók között. Az állami egészségpolitikai koncepciók életképessége, a közvetlen ellenőrzés, az állami normatívák végrehajtása vagy elutasítása az ő kezükben volt.

Jegyzetek

1 A Habsburg kormányzati koncepciókról, egységesítési törekvésekről bővebben: Horst Haselsteiner: Joseph II. und die Komitate Ungarns: Herrscherrecht und ständischer Konstitutionalismus. Böhlau, Wien, 1983.; Karin J. MacHardy: Staatsbildung in den habsburgischen Ländern in der Frühen Neuzeit. Konzepte zur Überwindung des Absolutismusparadigmas. In: Petr Mat’a–Thomas Winkelbauer (Hrsg.): Die Habsburgermonarchie 1620 bis 1740. Leistungen und Grenzen des Absolutismusparadigmas. Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2006. 73–98.

2 Erna Lesky: Gerard van Swieten. Auftrag und Erfüllung. In: Erna Lesky–Adam Wandruszka (Hrsg.): Gerard van Swieten und seine Zeit. Verlag Hermann Böhlaus, Wien, 1973. 11–62.

3 Van Swieten cenzúrabizottságban betöltött szerepéről, az orvos- és természettudományi munkák cenzúrázásával kapcsolatos tevékenységéről vö. Grete Klingenstein: Van Swieten und die Zensur. In: Erna Lesky–Adam Wandruszka (Hrsg.) i. m. 93–106.; Uő: Staatsverwaltung und kirchliche Autorität. Das Problem der Zensur in der theresianischen Reform. Verlag für Geschichte und Politik, Wien, 1970.; Kapronczay Katalin: A cenzúra szerepe a magyarországi orvos- és természettudományos szakirodalom kiadástörténetében. Orvostörténeti Közlemények, 170–173 (2000) 85–101.

4 Erna Lesky: Gerard van Swieten... i. m. 24–26. A vizualizációs technikák és mediális eszközök (képi ábrázolás, laboratóriumi eszközök, táblázatos kimutatások, statisztikák) episztemológiai szerepéről: Bruno Latour: Drawing Things Together. In: Michael Lynch–Steve Woolgar (eds.): Representation in Scientific Practice. Cambridge, 1990. 19–68.

5 Sonia Horn: Geschichte(n) von Gesundheit und Krankheit zwischen Kameralismus und medizinischer Polizey. Forschungsdesiderata für Österreich und Ungarn in der Frühen Neuzeit. In: Ferenc Glatz (Hrsg.): Europa, Ungarn – heute und morgen. Begegnungen. Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest. Europa Institut Budapest, Budapest, 2003. 227–245.

6 Vö. Erna Lesky: Österreichisches Gesundheitswesen im Zeitalter des aufgeklärten Absolutismus. (=Archiv für österreichische Geschichte 122/1) In Kommission bei Rudolf M. Rohrer, Wien, 1959. 55–56., 73–76.; Johannes Wimmer: Gesundheit, Krankheit und Tod im Zeitalter der Aufklärung. Böhlau Verlag, Wien–Köln, 1991. 45–51.

7 Az orvosi tapasztalatgyűjtés, megfigyelés és az „orvosi tekintet” 18. század második felében formálódó új gyakorlatairól és kultúrájáról: Werner Sohn: Von der Polizey zur Verwaltung: Transformationen des Wissens und Veränderungen der Bevölkerungspolitik um 1800. In: Bettina Wahrig–Werner Sohn (Hrsg.): Zwischen Aufklärung, Polizey und Verwaltung. Zur Genese des Medizinalwesens 1750–1850. Harrassowitz Verlag, Stuttgart, 2003. 71–89.

8 Immanuel Kant: A fakultások vitája. In: Immanuel Kant: Történetfilozófiai írások. (Fordította Mesterházi Miklós, a fordítást az eredetivel egybevetette Munkácsy Gyula.) Ictus, Budapest, 1997. 348.

9 Uo. 357.

10 Johann Heinrich Gottlob von Justi: Grundsätze der Policey-Wissenschaft in einen vernünftigen, auf den Endzweck der Polizey gegründeten, Zusammenhange und zum Gebrauch Academischer Vorlesungen abgefasset. Göttingen, 1756.

11 Joseph von Sonnenfels: Grundsätze der Policey, Handlung und Finanzwissenschaft. Wien, 1765–1767.

12 Johann Peter Frank: System einer vollständigen medicinischen Polizey. 1–6 Bde, Mannheim und Wien, 1779–1817.

13 Az egészségügyi jelenségek dokumentálásának technikáiról, különös tekintettel az orvosi topográfiák műfaji sajátosságiról bővebben: Conevery Valenius: Histories of medical geography. In: Nicolaas A. Rupke (ed.): Medical Geography in Historical Perspective. Medical History, Supplement 20. The Wellcome Trust Centre for the History of Medicine, London, 2000. 3–28.

14 Az orvosi autoritás, hivatásrendi tudat kialakulására, mint a 18. század egyik fontos jelenségére, Michel Foucault már az 1960-as években felhívta a figyelmet: Michel Foucault: Naissance de la clinique. Une archéologie du regard médical. Presses Universitaires de France, Paris, 1963. (magyarul: Uő: A klinikai orvoslás születése. Corvina, Budapest, 2000.)

15 Helytelen volna a van Swieten-i reformokat egy olyan perspektívából értékelnünk, mintha az 1750-es éveket megelőző időszakban a Habsburg Monarchia egészében nem létezett volna az egészségügyi rendtartással kapcsolatos események és ügyek kezelésére vonatkozó struktúra. A 17. század folyamán és a 18. század első évtizedeiben kiépített és fenntartott állandó katonai védelem szükséglete hozta létre a betegségekkel, de különösen a járványokkal kapcsolatos rendszerezett ismeretek és végrehajtó-ellenőrző intézmények kialakításának igényét. A birodalom határ menti városaiban már a 17. század végére regionális jelleggel ugyan, de kialakult az orvosi bürokrácia, csakúgy, mint a szokatlan egészségügyi jelenségekre vonatkozó jelentési kötelezettség hierarchiája. Erről bővebben: Sonia Horn: Examiniert und Approbiert. Nicht-akademische Heilkundige und die Wiener Medizinische Fakultät in Spätmittelalter und früher Neuzeit. Phil. Diss, Wien, 2001.

16 Először 1754. január 28-án került kihirdetésre „Az orvosok diplomái bemutatandók a nagy méltóságú Tanácsnak: a diplomával nem rendelkezők eltiltandók az orvosi gyakorlattól és a physicus-doktori hivataltól”. Franciscus Xaverio Linzbauer: Codex Sanitario-Medicinalis Hungariae. Typis Regiae Scientiarum Universitatis Hungariae. Budae, 1852, tom. II., 395. tétel. Az orvosi diplomákkal és a diplomák hitelesítésével kapcsolatos ügyeket a Magyar Országos Levéltár Helytartótanácsi Levéltára Acta Sanitatis (C 37) és Departamentum Sanitatis (C 66) fondjai őrzik, ezen akták válogatott szövegkiadása: Daday András: Újabb kuriózumok az orvostudomány magyarországi történetéből. Akadémiai, Budapest, 2005. 99–131.

17 Rudolf Kink: Geschichte der kaiserlichen Universität zu Wien. Wien, 1854, Bd. II. 284.

18 Van Swieten egy évvel halála előtt, 1771-ben arról számolt be Mária Teréziának, hogy 17 egykori tanítványa a Habsburg Monarchia különböző egyetemein (Bécsben, Prágában, Innsbruckban, Freiburg am Breisgauban és Nagyszombatban) professzorként működik. Erna Lesky: Gerard van Swieten, i. m. 30.

19 Az Egészségügyi Főszabályzat magyar nyelvű fordítását a hozzáfűzött kommentárokkal: Balázs Péter: Generale Normativum in Re Sanitatis 1770. Szervezett egészségügyünk 1770-es alaprendelete. Magyar Tudománytörténeti Intézet–SOMKL, Piliscsaba–Budapest, 2007.

20 Erna Lesky: Österreichisches Gesundheitswesen, i. m. 71–76.

21 Franciscus Xaverio Linzbauer: Codex Sanitario, tom. III., 688. tétel.

22 A nagyszombati orvoskar infrastrukturális helyzetéről bővebben:  Győry Tibor: Az orvostudományi kar története 1770–1935. Pázmány Péter Tudományegyetem, Budapest, 1936. 49–106. passim.

23 Ezt a gyakorlatot a rendelkezésünkre álló számszerű adatok is tükrözik: 1770 és 1815 között a magyar orvoskaron (Nagyszombat, Buda, majd Pest székhelyekkel) 409 fő (ebbe a számba beleértendők azok is, akik protestáns vallásúak lévén valamely külföldi egyetemen szereztek oklevelet és a honi orvosi fakultáson csupán approbáción estek át), Bécsben 198 fő (ez a szám csak az immatrikulált hallgatóként a bécsi orvoskaron oklevelet szerzett orvosokra vonatkozik, nem tartalmazza azokat a protestáns peregrinusokat, akik formális beiratkozás nélkül klinikai gyakorlaton vettek részt, vagy akár behallgattak kurzusokra is), egyéb külföldi karokon 69 fő szerzett oklevelet. Kapronczay Katalin: Orvosi művelődés és egészségügyi kultúra a XVIII. századi Magyarországon. Semmelweis Kiadó, Budapest, 2007. 69.

Néhány példa a kiemelkedő szakirodalmi, bibliofil vagy mecénási tevékenységet kifejtő, a bécsi egyetem orvoskarán  approbált, és/vagy klinikai gyakorlatot folytató református vallású orvosokra: a debreceni physicus-doktor, Kazinczy barátja Szentgyörgyi József, a Pesten gyakorló orvosként működő Cseh-Szombathy testvérek (József és Sámuel), a komáromi gyakorló orvos Nagy Sámuel. Róluk bővebben: Krász Lilla: „Miképpen kellessék az egésséget őrizni és betsülni”. Kazinczy Ferenc és orvosbarátai. In: Uő. (szerk.): Találkozások és elválások. Kazinczy Ferenc és kora. Sic Itur ad Astra 61 (2009) 97–117. Említhetjük továbbá a Pesten gyakorló orvosként működő, sokoldalú szakírót, Kováts Mihályt, vagy Veszprém vármegye első physicus-orvosát, Zsoldos Jánost is.

24 Balázs Péter: Az orvos és a közhatalom. Lege Artis Medicinae, 11 (2001) 6–7. 502–509.

25 Franciscus Xaverio Linzbauer: Codex Sanitario, tom. II., 279. („Constitutio Physicorum et Chirurgorum comitatensium”)

26 Az orvosdoktori fokozat megszerzésével kapcsolatos, Magyarországra nézve inkább formális megkülönböztetésnek II. József 1784-ben kiadott rendelete vetett véget. Duka-Zólyomi Norbert: A nagyszombati orvostudományi kar hallgatói. In: Schultheisz Emil–Magyar László András (szerk.): Orvosképzés a nagyszombati egyetemen. Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba, 2005. 276.

27 1783/84-től 1848-ig a physikus-orvosok egészségügyi helyzetet dokumentáló jelentéseit a Magyar Országos Levéltár Helytartótanácsi Levéltárának C 66-os fondja (Egészségügyi Ügyosztály iratai) őrzi.

28 Christian Probst: Gerard van Swieten als praktizierender Arzt und als ärztlicher Forscher. In: Erna Lesky–Adam Wandruszka (Hrsg.): Gerard van Swieten und seine Zeit, i. m. 80–92.

29 A „medical market-place”, mint a kora újkori sokszínű, rendi alapokon szerveződő egészségügyi ellátó- és szolgáltatórendszer leírására szolgáló fogalmat elsőként használta: Harold John Cook: The Decline of the Old Medical Regime in Stuart London. Cornell University Press, Ithaca, 1986.

30 A különböző társadalmi közeghez tartozó gyógyítók és általuk alkalmazott terápiaformák párhuzamos, egymást kiegészítő jelenlétét, interakcióit és társadalmi elfogadottságát D. Gentilcore a kora újkori Itália példáján mutatta ki, s a jelenségre az egészségügyi pluralizmus („medical pluralism”) fogalmat használta. David Gentilcore: Healers and Healing in Early Modern Italy. Manchester University Press, Manchester, 1998.

31 A 18. századi Magyarországon működő egészségügyi szolgáltatók jogállásuk, szakmai kompetenciáik tekintetében négy, egymástól világosan elkülöníthető csoportba oszthatók: 1. letelepedett és tartós hatósági engedéllyel rendelkezők (orvosok, sebészmesterek, patikusok, sebkezelők, borbélyok, fürdősök, bábák), 2. vándorló és esetileg helyben engedélyezett szolgáltatók (szemgyógyászok, kő- és sérvmetszők, fogászok), 3. legális, de szakmai határterületen dolgozó iparosok, akiket eltiltottak bizonyos tevékenységektől (olejkárok, vegyiáru-kereskedők, fűszerkereskedők, szeszfőzők), 4. illegális gyógyítók. Vö. Balázs Péter: Generale Normativum, i. m. 39-42.; Krász Lilla: „A mesterség szolgálatában”. Felvilágosodás és orvosi tudományok a 18. századi Magyarországon. Századok 139 (2005), 5:1065–1104. (különösen 1067–1074.)

32 Holger Böning: Medizinisch Volksaufklärung und Öffentlichkeit. Ein Beitrag zur Popularisierung aufklärerischen Gedankengutes und zur Entstehung einer Öffentlichkeit über Gesundheitsfragen. Mit einer Bibliographie medizinischer Volksschriften. In: Internationales Archiv für Sozialgeschichte der deutschen Literatur, Bd. 15, Tübingen, 1990. 1–92.; Silvia Serena Tschopp: Popularisierung gelehrten Wissens im 18. Jahrhundert. In: Richard van Dülmen–Sina Rauschenbach (Hrsg.): Macht des Wissens. Die Entstehung der modernen Wissensgesellschaft. Böhlau Verlag, Köln–Weimar–Wien, 2004. 469–489.

33 A legfontosabb protestáns szerzők között külön is kiemelendő Borsod vármegye két physikus-orvosa: Benkő Sámuel, Dombi Sámuel, Zemplén, majd Szerém vármegyék physikusa: Marikowsky Márton, Debrecen két physikus-orvosa: Weszprémi István és Csapó József, Veszprém vármegye fent említett első physikusa: Zsoldos János, Komárom physikusa: Zay Sámuel, vagy Pest híres gyakorló orvosa: Kováts Mihály. A magyarországi egészségügyi felvilágosító irodalom meghatározó műveit számba vették és általában a műfaj magyar specifikumairól értekezetek: Friedrich Ildikó: Egészségügyi felvilágosítás a 18. századi Magyarországon. SOMKL, Budapest, 2002.; Deáky Zita: A hivatalos és hagyományos gyógyítás a magyar történeti forrásokban. Osiris, Budapest, 2002. 201– 270.

34 Orvosok által a lelkipásztorok számára készített útmutatások és segédletek, valamint maguk a lelkipásztorok által megjelentetett kiadványok összessége alkotja a medicina pastoralis irodalom különleges műfaját. Erről bővebben: Deáky Zita: A hivatalos és hagyományos gyógyítás, i. m. 224–246.

35 A főnemesi mecénások között találjuk Festetics Györgyöt, Károlyi Antalt, Széchényi Ferencet, Balassa Ferencet, Teleki Józsefet, a Keglevich, a Forgács, a Zichy és az Almási családokat.

36 A Komáromban működő gyakorló orvos, Nagy Sámuel a himlőoltást népszerűsítette a saját költségén kiadott munkájában. Nagy Sámuel: Az oltalmazó himlőről. Klára Weinmüller betüivel, Komárom, 1801.

37 A legnépszerűbb szerzők között találjuk az egészségügyi népi felvilágosító irodalom alapművét kiadó svájci orvost, S. A. Tissot, a 18–19. századfordulón divatos  makrobiotika tudományát megalkotó német orvost, Ch. W. Hufelandot vagy a bécsi egyetem szülészprofesszorát, J. N. Crantzot.

38 Chr. W. Hufeland Macrobioticajának magyar fordítója, Kováts Mihály 1798-ban és 1799-ben három különféle változatban adta közre a neves német orvos dietétikai alapművét. A magyar kiadások az eredeti munkának erősen módosított, bővített változatai, amelyeket a pesti orvos bőséges, saját praxisából táplálkozó tapasztalataival egészített ki úgy, hogy Kováts „jegyzései” terjedelmükben majdnem elérik Hufeland művét. Erről bővebben: Szlatky Mária: A magyar nyelvű dietétikai irodalom és Mátyus István. In: Uő. (szerk.): A jó egészség megtartásának módjáról. Szemelvények Mátyus István Diaetetica valamint Ó és Új Diatetica című műveiből. Magvető, Budapest, 1989. 484–487.

39 A folyóiratok mint mediális eszközök és az egészségügyi felvilágosítás kapcsolatának komplex feldolgozásával adós a magyarországi orvostörténet. A Mindenes Gyűjtemény orvosi felvilágosító cikkeiről: Kiss László: „A Mindenes Gyűjteménynek orvosi szemekkel való meg-visgálása”. Orvosi Hetilap, 131 (1990), 1314–1316.

40 Benkő Sámuel szavait Kováts Mihály idézi: Christoph Hufeland: Az emberi élet meghosszabbításának mestersége. Ford. Kováts  Mihály. Pest, 1798. (1. Rész. A ’Fordító Elöljáró Beszéde)

41 Fehér Katalin: A felvilágosodás pedagógiai eszméi Magyarországon. Eötvös, Budapest, 1999. 13.