HORST HASELSTEINER EMLÉKKÖNYVE
Europa Institut Budapest • Budapest 2012. 103–106. p.

HUSZÁR ZOLTÁN

Wien Berggasse, Pécs Rókus utca és tovább...

Eddigi életem minden nehézsége, megpróbáltatása ellenére szerencsés embernek mondhatom magam. Ennek alapvetően két oka van. Családom minden tagjának és kiváló pécsi, budapesti, bécsi professzoraimnak empatikus támogatását mindig érezhettem. Közéjük tartozik Horst Haselsteiner professzor úr is, akivel ugyan az elmúlt esztendőkben ritkán találkoztam, de ha összefutottunk egy-egy konferencián vagy a bécsi hallgatók pécsi–baranyai kirándulásán, akkor mindig ott tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol 1995 szeptemberében a Bécsi Egyetem Berggassén lévő „Institut für Ost- und Südosteuropa Forschung”-jának dolgozószobájában elkezdtük.

Még 1993 tavaszán a budapesti Europa Institutban egy „Kaffeerunde” után az intézet alapító-igazgatója, Glatz Ferenc professzor említette, hogy a Duna-problematika és a Dunagőzhajózási Társaság történeti kutatását folytatva el kellene mennem Bécsbe, az ottani levéltárakban, könyvtárakban is körül kellene néznem, és persze Haselsteiner professzor intézetében is. Mindezt a pécsi történész doktori iskolában témavezetőm, Ormos Mária professzor és a néhai Polányi Imre professzor is nagyon támogatta. Mindennek következményeként – az Osztrák–Magyar Akció Alapítvány pályázati támogatásával – 1995. szeptember 15-től a Haselsteiner professzor vezette doktori iskola hallgatója lehettem Bécsben, egy szemeszter erejéig.

Mivel én két héttel korábban érkeztem meg Bécsbe, mint az október 1-jén hivatalosan is elkezdődött tanév többi hallgatója, gondoltam, a program megkezdése előtt igyekszem megismerkedni Haselsteiner professzorral. A titkárnővel rögzített időpontban megjelentem az intézetigazgatói dolgozószoba előtt és nem kis izgalommal vártam első találkozásunkat. A bejelentkezés után a talán Monarchia korabeli bérpalotában kialakított egyetemi intézet igazgatói ajtaja kinyílt és Haselsteiner professzor személyesen invitált íróasztalához. Én addig azt tudtam leendő bécsi mentoromról, hogy Közép-Európa történetének nemzetközi szakmai körökben is elismert egyik kiváló szakértője, és persze azt is, hogy szoros magyar kötődései vannak. Ezt azonnal bizonyította csodálatos, zamatos magyar beszéde. Kezdeti feszültségem néhány perc alatt elszállt, amikor olyan empátiával és olyan hangon szólt hozzám, mintha már több éve ismernénk egymást. Meglepő volt számomra, hogy milyen pontos információkkal rendelkezett addigi kutatási tevékenységemet, bécsi szemeszterre vonatkozó szakmai elképzeléseimet, terveimet illetően. Látszott rajta, hogy tényleg érdekli a pályakezdő ösztöndíjas témája, és mindjárt sorolta is azokat a levéltárakat, könyvtárakat, további kutatóintézeteket, az ottani „Kontaktperson”-okkal együtt, akiket rá hivatkozva hívhattam fel, ill. kereshettem meg kutatásaim előmozdítása érdekében. Alig győztem jegyzetelni a rengeteg információt.

Az idő múlását észre sem véve – legalább két órát beszélgettünk – egyszer csak váratlanul azt mondta: „No, most viszont elmegyünk és megnézzük a Raguzát.” Nekem persze fogalmam sem volt arról, hogy mi is lehet Bécsben a „Raguza”, de néhány perc után már a császárváros egyik legjobb éttermében ültem professzorom vendégeként, és nagyszerű dalmát borokat kortyolva fogyasztottuk a horvát konyha remekeit. Igazi, őszinte gesztusként értékeltem, hogy itt már nemcsak az általa nagyra tartott pécsi történész doktori iskoláról, a budapesti, bécsi egyetemi eseményekről beszélgettünk, hanem a beszélgetésben családjainkat is bemutattuk egymásnak. Búcsúzáskor Haselsteiner professzor úr névjegyét átadva csak annyit mondott. „Ha el akarsz érni, nem kell feltétlenül az egyetemi intézetet felhívnod. Nyugodtan hívd a lakásomat!” Ritkán találkozik az ember ilyen humánus, baráti fogadtatással!

Később, Haselsteiner prof. „Kontaktperson”-jai mindenhol nagy segítőkészséget mutattak kutatási anyagaim előkészítésében és további anyagokra hívták fel figyelmemet. A bécsi történész doktoranduszok keddenkénti intézeti délutánjai nagyon hasznosak voltak számomra, ahol Közép-Európa szinte minden országából kb. 10-12 doktorjelölt mutatta be időről időre kutatási témáját, ill. eredményeit, majd professzorunk aktív részvételével megvitattuk az elhangzottakat. Horst Haselsteiner figyelme nemcsak a prezentáció szakmai vonatkozásaira terjedt ki, hanem arra is, hogy az aktuális előadót újabb tanácsokkal, szakmai kapcsolatokkal igyekezzen segíteni további munkájában. És mindezt kedvességgel, kollegiális segítőkészséggel tette.

Nagyon jól emlékszem arra, hogy az én referátumomra 1995. november 7-én, kedden délután került sor. E napon olyan intenzív havazás volt Bécsben, hogy az egyébként percnyi pontossággal közlekedő villamosok, buszok jelentős késéssel tudtak csak haladni. Amikor mintegy 40 perces gyaloglás után nagy sietve és némileg elfáradva megérkeztem az intézetbe, a már ott lévő egyik osztrák doktorandusz kolléga – a nap dátumára utalva – tréfásan megjegyezte: „Ebben a nagy hóban, november 7-én csak a kommunisták sietnek. Ülj le, pihenj egy kicsit, hozok egy teát.” Ez a közvetlen, baráti, „gemütliche Laune” jellemezte a doktoranduszok kapcsolatát, amit alapvetően professzorunk alapozott meg.

Horst Haselsteinerhez fűződő élményeimet hosszan sorolhatnám, de a terjedelem miatt végül csak az egyik utolsóról írnék. Amikor elkészült doktori dolgozatom, a pécsi történész doktori iskola vezetői Haselsteiner professzort is felkérték a védési bizottságába. A sors – vagy a posta – különös játéka miatt, a professzor úr Bécsből küldött válaszlevele nem érkezett meg Pécsre, ezért a Pécsi Egyetemen már lemondtak érkezéséről. Én – az érintettség okán – ekkor nem kerestem, de titkon reméltem, hogy ő biztosan eljön a védésemre. Egy hideg decemberi napon, kellemetlen téli időben délután 2-kor kezdődött a doktori eljárás. A bizottság és a szép számú hallgatóság már a teremben ült, amikor én néhány perccel 2 óra előtt még kimentem egy ásványvízért, hogy izgalomtól kiszáradt torkomat megnedvesítsem. És ekkor a Pécsi Egyetem Rókus utcai II. emeleti folyosójának végén egy ismerős sziluettet véltem felfedezni, aki télikabátját kigombolva sietett a védési terem felé. Hirtelen felkiáltott: „Várjál Zoli, itt vagyok, nem késtem el, 2 óráig még van 3 perc!” Természetesen a szeretett Haselsteiner professzorom volt, aki minden időjárási viszontagságot vállalva eljött Bécsből, hogy doktori védésemen jelen lehessen és elmondja munkámról véleményét. Hát én ilyennek ismerem ezt a nagyszerű tudós professzort, akinek megragadó tudása, szelleme, a vele töltött beszélgetések életre szóló emlékek számomra.

Kedves Professzor Úr! 70. születésnapodon minden jót kívánok és köszönöm empatikus támogatásodat! Isten éltessen sokáig jó egészségben, erőben, és munkálkodjál tovább újabb történeti témákon!