HORST HASELSTEINER EMLÉKKÖNYVE
Europa Institut Budapest • Budapest 2012. 97–101. p.

HAJDU TIBOR

„Innere Front”

Követendő példa – amelyet ritkán követnek

1974-ben jelent meg az Innere Front, Horst Haselsteiner, Richard Plaschka és Arnold Suppan közös műve. Nem kívánom ezt az értékes és úttörő munkát itt ismertetni, hiszen a témával foglalkozók jól ismerik, bár magyarul nem jelent meg (csak németül és angolul). Miért is adták volna ki, hiszen annyi magyar vonatkozású értékes adatot tartalmaz... Például külön fejezet szól az 1918. májusi pécsi, illetve a felvidéki katonalázadásokról, vagy az őszirózsás forradalomról. (Mellesleg hosszan sorolhatnám azokat a magyar tárgyú történeti és más munkákat, amelyek nem találtak magyar kiadóra. Régebben azért, mostanában ezért.) Csupán utalni szeretnék arra, miért úttörő ez a vaskos, kétkötetes könyv, és benne a most 70 éves Horst Haselsteiner munkája.

Egyrészt, mert valóban objektíven igyekszik bemutatni a Monarchia különböző nemzeteinek, különböző nemzetiségű katonáinak magatartását a Nagy Háborúban, ellenállásuk jellegzetességeit a háború utolsó évében.

Másrészt, mert a szerzői kollektívát úgy állították össze, hogy a soknemzetiségű Habsburg Monarchia majd valamennyi nyelvét beszélte egyikük vagy másikuk. Tehát az objektivitáshoz nemcsak a jó szándék volt meg, hanem a források széles körű ismerete is. Nyilván a magyarul tudó Haselsteinernek köszönhető, hogy a felhasznált irodalom jegyzéke felsorolja az akkor elérhető lényegesebb magyar könyveket és cikkeket. Szinte példátlan ez az első világháborúval vagy más modern témákkal foglalkozó nyugati irodalomban. (Nem kívánnék itt belefogni a később megjelent angol, német, orosz és más nyelvű könyvek bírálatába, amelyek legfeljebb a világnyelveken is megjelent magyar munkákat tudták felhasználni, s ez nemegyszer bántó egyoldalúságokra vezet, mint például M. Rauchensteiner monográfiájában [Der Tod des Doppeladlers. Österreich-Ungarn und der Erste Weltkrieg, 1993]. Persze a nyelvismeret sem old meg mindent, ahogy a Moszkvában megjelent háromkötetes Magyarország története [Isztorija Vengrii, utolsó kötete kiadási éve 1972] példáján láthatjuk, amelynek szerzői ismerték ugyan a magyar történeti irodalmat és hivatkoztak is rá, csak éppen negligálták alapvető tételeit, amennyiben koncepciójuknak nem felelt meg, például Trianon vagy a „fasiszta” Horthy-rendszer megítélésében. Napjainkban is megjelennek olyan, akár félhivatalosnak is tekinthető könyvek Oroszországban, például 1956-ról, amelyek kísérletet sem tesznek egyeztetésre a téma magyar szakértőivel.)

Ha valaki, a kivételesen sokoldalú nyelvtudással rendelkező Haselsteiner alkalmas arra, hogy egymaga tekintsen át egy-egy európai vagy közép-európai témát, mint azt több művében meg is tette; ennek ellenére vagy éppen ezért a továbbiakban is szívesen vállalkozott arra, hogy más szerzőkkel együttműködjön.

Így 1997-ben jelent meg korábbi szerzőtársaival, Plaschkával és Suppannal (Anna Drabek bevonásával) készített közös kötetük: Nationale Frage und Vertreibung in der Tschechoslowakei und Ungarn 1938–1948. (Ezt sem adták ki magyarul, miért?) Majd 2001-ben magyar szerzővel, Szávai Ferenccel együtt publikált egy dokumentumkötetet: Dokumente des österreichisch–ungarischen Schiedsgerichtes von Lausanne 1930–1938. Nem is sorolom a részvételével vagy szerkesztésében, különböző nemzetekhez tartozó szerzők közreműködésével készült köteteket.

Nem kell talán magyarázni, miért példaértékű az Innere Front, a többi említett közös munkával együtt. A soknemzetiségű történelmi Magyarország egy-egy korszakának alapos megismeréséhez a latin, magyar, német mellett további nyelvek ismerete kívánatos, továbbá az utódállamokban megjelent, arra érdemes munkák felhasználása is. Még megkisebbedett hazánk története is szorosan összefügg a szomszéd államokéval és a sorsunkra ható nagyhatalmakéval, utóbbiak levéltárainak ismerete nélkül szemléletünk beszűkült maradhat, a tényeket megismerhetjük, az indítékokat nem mindig. A probléma részben megoldható az utódállamokban és a távolabbi külföldön élő magyar kollégáink bevonásával, a megközelítés többoldalúságához azonban hasznos a minél szélesebb körű együttdolgozás a szlovák, román, délszláv, illetve a hazánk történetével is foglalkozó német, orosz, ukrán, amerikai és más anyanyelvű kollégákkal. Különösen hasznos az ilyen együttműködés forráskiadványok szakszerű publikálásánál. A közös munka természetesen vitákkal jár; ezek pedig különösen hasznosak, amennyiben megmaradnak a tudományosság keretei között.

Több szerző együttműködését nem csak a nyelvismeret korlátai indokolják. Ha egy nemzeti történetírás beszűkül, csak önmagára néz, olyan tételeknél ragadhat le, amelyeket a külföldi kolléga egyszerűen nem ért. Ez a probléma persze kétoldalú: mi is hiányoljuk az osztrák vagy román kollégák értetlenségét a magyar történelem bizonyos sajátosságai vagy éppen tragikus fordulatai iránt. Ezért fontos lenne az olyan, a magyar történelmet és irodalmát ismerő külföldi kollégák, mint Horst Haselsteiner és mások bevonása vitáinkba, esetleg több országgal foglalkozó munkáink lektorálásába. Ezzel legalább közelebb jutnánk egy olyan kérdés megértéséhez, hogy a szomszéd országok történetírása miért nem tud mit kezdeni nálunk általánosan elfogadott nézetekkel, ítéletekkel. Hogy személyes példát hozzak: nálunk sokan értetlenül olvassák olyan nagyra becsült, minket külföldről néző magyar kollégák, mint Deák István vagy Gáti Károly kritikáját a magyar történeti gondolkodás új útjairól. Miért nem merül fel annak igénye, hogy időnként meghívjuk őket szakmai vitáinkra? Hogy ez a rendszerváltás előtt nehézségekbe ütközött, érthető – hogy ma is, számomra legalább érthetetlen.

Éppúgy értetlenül olvasták korábban az osztrák kollégák a magyar közvélemény Görgei-fóbiáját, a történetírás kuruckodását, Habsburg-ellenességét vagy az 1867-es kiegyezés elítélését nemcsak a történetírás, hanem olyan tekintélyek részéről is, mint Ady Endre vagy Bibó István. Másrészt, nekünk is lennének hasonló kérdéseink. Hogy extrém példákat hozzak: a szomszéd országokban számos olyan népszerű kiadvány, sőt útikönyv jelenik meg, amelyekben felsejlik az „ezeréves” trianoni határok koncepciója. Így burgenlandi útikönyvek visszatérő tétele annak bizonygatása, hogy a mai Burgenland csak a 17. század óta tartozott egyértelműen Magyarországhoz. Vagy az 1961-ben Ungváron történészek közreműködésével megjelent Szovjetszkoje Zakarpatje c. útikönyv szerint az Északkeleti-Kárpátok vidéke a 12. századig az Ősi Orosz Birodalomhoz (?!) tartozott, és a magyar királyok csak ekkor foglalták el, bár a „dolgozó tömegek” sikeresen harcoltak az „idegen uralom” ellen. A még önkényesebb tételeket hangoztató román irodalom vagy a nagymorva legenda közismert.

Az érthető, hogy a Trianon előtti Magyarország nemzetiségeinek hátrányos helyzetét vagy állítólagos elnyomását másképp látjuk mi, és másképp az utódállamok történészei. Az viszont érthetetlen (itt utalhatnék ismét a Haselsteiner közreműködésével készült kötetre az 1945 utáni „kitelepítésekről”), hogy amikor mi már régen kritikusan nézzük a magyarországi „svábok” 1945–46-os kitelepítését, miért nem tudják cseh és szlovák kollégáink elítélni az ún. Beneš-dekrétumot? Szerintünk ilyen dokumentum elképzelhetetlen lett volna a hitlerizmus előzményei vagy „eszmei” hatása nélkül, keletkezése feltételeit tekintve pedig akár Beneš–Sztálin-dekrétumnak is nevezhetnénk.

Közeledik az első világháború, a Párizs környéki „békék” évfordulója – és ami közöttük történt. Úgy tűnik, nálunk is, Ausztriában is jelentős munkák fognak megjelenni – többnyire a számtalan közös kérdés megvitatása, tisztázásuk kísérlete nélkül. Érdemes lenne egyeztetni például a háborús felelősség kérdéséről, a hadüzenet ismert, mégis vitatott körülményeiről. Nálunk éles vitákat vált ki Tisza István vagy Károlyi Mihály szerepe az első világháborúban – jó lenne ismerni erről az osztrák kollégák véleményét. Talán könnyebb volna együtt tisztázni, miért reagált annyira eltérő módon az osztrák és a magyar társadalom és politika az összeomlás után, miért volt nálunk a reagálások amplitúdója annyival szélesebb, mint Ausztriában? Miért nem kísérelt meg IV. (vagy I.) Károly visszatérést Ausztriában, miért éppen nálunk, ahol igazán nem volt népszerű az összeomláskor? A dualizmus korából vannak igen jelentős példák az együttműködésre: a Die Habsburgermonarchie 1848–1918 sorozat vagy a közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek kiadása. Miért ne lehetne ezeket követni a következő évtizedek közös problémáinak közös feldolgozásával?