HORST HASELSTEINER EMLÉKKÖNYVE
Europa Institut Budapest • Budapest 2012. 81–82. p.

FÓNAGY ZOLTÁN

Közös munka, közös cél, személyes közelség

Horst Haselsteiner nevét már egyetemi hallgató koromban megjegyeztem magamnak – akkor mint rejtélyt. Egy szemináriumon Szabad György professzor osztotta rám Horst Haselsteiner a szerb–magyar viszony kiegyezés körüli történetével foglalkozó könyvének ismertetését. Az 1980-as években még nem lehetett segítségül hívni a Google-t, hogy választ kapjak a jellegzetes kelet-európai és kisnemzeti kisebbrendűségi érzésből fakadó csodálkozó kérdésemre: ki ez a német nevű történész, aki tökéletesen birtokolja a szerb és a magyar nyelvet is, és magától értetődő otthonossággal mozog régiónk történelmében?

A kérdés akkor a levegőben maradt, sőt, a dramaturgia szabályai szerint, személyének a rejtélyessége még fokozódott is, miután laza kapcsolatba kerültem az MTA Történettudományi Intézetével. A nevet itt a közismert szavaknak járó hangsúllyal ejtették ki, ami után roppant kínos lett volna megkérdezni: mit jelent?

A titokzatos név viselőjével első nemzetközi konferenciaszereplésem alkalmával ismerkedhettem meg személyesen. Érdekes ellentmondásként őrződött meg az első benyomás: a szakmai-intellektuális formátum tökéletesen megfelelt az általam ismert munkái által keltett várakozásnak, ugyanakkor személyiségének lefegyverző közvetlensége, az őszinte figyelem, amivel a fiatal, kezdő kollégát kitüntette, szinte zavarba hozott. A szituáció természetesen hízelgett, a zavar egyértelműen kellemes érzés volt, s a következő évek szórványos találkozásai során meg is szűnt. Természetessé vált, hogy Horst kivételes terjedelmű és intenzitású szociabilitása mellett is képes valódi érdeklődéssel számon tartani az „embereit”.

Haselsteiner professzor szerepének dimenzióit az osztrák–magyar tudományos és felsőoktatási kapcsolatok hálózatában 2003 és 2009 között a bécsi Collegium Hungaricum vezetőjeként mérhettem fel igazán. (Pedig ő ekkor már – bölcs realizmussal – tudatosan csökkentett is a saját maga által diktált korábbi tempón.) Egyik kedvenc „fogadott gyermekének”, az Osztrák–Magyar Akció Alapítvány kuratóriumának ülésein rendszeresen közelről figyelhettem őt a szervezet spiritus rectorának szerepében. Elkötelezettsége és aktivitása iskolapélda-szerűen illusztrálta: az intézmények üres homlokzatok marad(ná)nak olyan idealisták nélkül, akik megkerülhetetlen morális parancsnak tekintik az intézmények által megtestesített ügyek szolgálatát. Ügyszeretete, amellyel az osztrák és a magyar történettudomány kapcsolatainak szálait fonogatta, a Collegium Hungaricum egyik legstabilabb támaszává tette. Könyvbemutató, konferencia, közös pályázat – ha osztrák partnerre volt szükség, Rá mindig lehetett számítani. Csak a ritmusra kellett ügyelni, hogy számtalan elfoglaltsága közepette eltaláljuk a pillanatot, amikor igénybe vehetjük univerzális tudását és lefegyverző előadói személyiségét.

Ahogy az gyakran megesik, a közös cél érdekében végzett közös munkák megajándékozzák az embert a személyes közelség alkalmaival is. Így ismerhettem meg például egy hosszú, Pécsről Bécsbe tartó autóúton (magyar mentoráltja doktori védése kedvéért vállalta a hosszú utazást a déli végekre) a Familienmensch, egy jó soproni étterem fehér asztalánál pedig a Genussmensch Haselsteinert is.

Születésnapja alkalmából kívánom, hogy aktatáskás, sietős alakja, mint a közös osztrák–magyar történelmi örökség védjegye, még nagyon sokáig legyen úton Bécs és Budapest között!