HORST HASELSTEINER EMLÉKKÖNYVE
Europa Institut Budapest • Budapest 2012. 67–77. p.
DÖMÖTÖRFI TIBOR
Németország „legújabb” keleti politikája, 1990–1992
A német állami egység helyreállítása, a szovjet birodalmi övezet és végül maga a Szovjetunió megszűnése olyan helyzetet teremtett, amely Németország keleti politikájának alapvető újradefiniálását igényelte. A „régi” NSZK korábban a Szovjetunióra és a tőle függő szocialista államokra összpontosított. Az egykori NDK területével bővült Szövetségi Köztársaságnak egy sokkal heterogénebb külpolitikai kontextusban kellett utat találnia; külön államcsoportként jelent meg az Oroszországi Föderáció (mint a Szovjetunió jogutódja), a Független Államok Közösségének nem orosz köztársaságai, illetve az önállóságukat visszanyert balti államok, valamint a kelet-közép- és délkelet-európai új demokráciák. Kelet és Nyugat „határmezsgyéjén” elhelyezkedvén Németország alapvető érdeke volt ebben a helyzetben, hogy a maga eszközeivel hozzájáruljon a volt szovjet térség békés, demokratikus átalakulásához, nem szem elől tévesztve a birodalom összeomlásában rejlő bizonytalansági tényezőket. Az egykori Szovjetunió részéről fenyegető biztonsági kockázatokat (a nukleáris és hagyományos katonai erők vonatkozásában) a posztszovjet térségben új veszélyforrások váltották fel: a tömegpusztító fegyverek kontrollálatlan kezelésének és kereskedelmének lehetősége, a szervezett bűnözés terjedése, ember- és drogkereskedelem, súlyos környezetkárosító hatások. Mindenekelőtt azonban a térség – különösen a továbbra is meghatározó szerepet játszó Oroszország – politikai destabilizációja jelentett kihívást. Az adott szituációban Németország sajátos történelmi tapasztalatai, különösen a nagyhatalmi státusz hirtelen elvesztésére vonatkozóan, szinte predesztinálták a nagy keleti szomszédnál zajló folyamatok megértésére, kezelésére.
A német egység és a „Gorbacsov-faktor”
Németország második világháború utáni állami megosztottsága, az ún. „német kérdés” megoldatlansága alapvetően a kelet–nyugati politikai-hatalmi szembenállás függvénye és tehertétele volt több mint negyven éven keresztül. A Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár által kezdeményezett reformfolyamat eredményeképp, a szovjet térségi hegemóniát akár fegyverrel is fenntartani kívánó ún. Brezsnyev-doktrína felmondásával végül biztosíthatóvá vált a német egység nemzetközi háttere.
Mihail Gorbacsov 1989 júniusában Helmut Kohl nyugatnémet kancellárnál tett látogatása alkalmával közös nyilatkozatban mondták ki, hogy „minden népnek és államnak biztosítani kell a jogot, hogy sorsukat szabadon határozhassák meg és egymással való kapcsolataikat a nemzetközi jog alapján szuverén módon alakíthassák”. Rövid idő múlva, az 1989. őszi forradalmi események hatására a keletnémet állampárt uralma hetek alatt szétfoszlott, a hidegháborús megosztottságot jelképező berlini fal „leomlott”. Az NDK-ban állomásozó szovjet csapatokat a demokratikus tömegmegmozdulások idején ugyan riadókészültségbe helyezték, de nem vetették be. A „Gorbi”-ban bízó keletnémetek között még az az alaptalan híresztelés is elterjedt, hogy a nagyvárosok határában szovjet katonai ellenőrző pontokat állítottak fel a Stasi (a keletnémet állambiztonság) fegyveres erőinek feltartóztatására.
Mindenesetre a nyugatnémet politikai elit, amely a keleti népmozgalom egyre határozottabb követelését túlnyomó többségében elfogadva, az egyesülés célját tűzte ki maga elé, tisztában volt azzal, hogy a Szovjetunió támogatását még meg kell szerezni e terv megvalósításához. És valóban, a német állami egység gondolatát szovjet részről kezdetben elutasító szkepszissel fogadták, amint ezt Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter 1989. december 19-én az Európai Parlament előtt elmondott beszéde is mutatta. Az NSZK nyugati szövetségesei közül Nagy-Britannia és Franciaország hangoztatott időlegesen fenntartásokat „Nagy-Németország” újjáéledésével kapcsolatban, a nemzetközi színtéren a döntő szó azonban nyilvánvalóan a Szovjetunióé volt.
A döntő áttörés a német egység ügyében Kohl kancellár Gorbacsov főtitkárnál 1990. februárban tett moszkvai látogatása során következett be, amikor a szovjet vezető elvi beleegyezését adta a két német állam egyesüléséhez. Gorbacsovnak fel kellett ismernie, hogy a kelet-közép-európai demokratikus átalakulások feltartóztathatatlanok, egyben remélte, hogy az általa a Szovjetunióban folytatott, egyre több gonddal küzdő „peresztrojka” folyamata nyugati politikai és gazdasági támogatással még megszilárdítható, ha az amúgy is vesztésre álló határon túli „peremterületeken” engedményeket tesz. A német egységhez való hozzájárulást szovjet részről mindazonáltal három feltételhez kötötték: a második világháború után létrejött határok sérthetetlenségének elismeréséhez, a Szovjetuniónak nyújtandó jelentős gazdasági segítség nyújtásához, valamint ahhoz, hogy az egyesült Németország ne legyen tagja a NATO-nak. Nyugatnémet részről az első két feltétel teljesítése nem jelentett gondot, a katonai szövetség kérdésében viszont nem voltak készek kompromisszumra.
Időközben az NDK lakossága körében – bizonyos kezdeti konföderatív elképzelések kimúlásával – a politikai hangulat egyértelműen az egység mielőbbi megvalósítása irányában mozdult el, ami az 1990. március 18-án megtartott első (s egyben utolsó) szabad népi kamarai (parlamenti) választások eredményében is tükröződött. Kohl kancellár és Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter szívós diplomáciai erőfeszítéseinek köszönhetően, valamint a Szovjetunión belüli dezintegrációs folyamatok erősödésének nyomasztó hatására Gorbacsov az 1990. július 15–16-i emlékezetes „kaukázusi” találkozón végül feladta Németország semlegességének követelését és feltételekkel hozzájárult az egységes német állam NATO-tagságához.
Mivel azonban 1945 után nem történt formális békekötés Németországgal, vagyis az egykori szövetségesek megszállói jogainak bizonyos elemei papíron még érvényben voltak, így nemzetközi jogilag az egyesülést a négy hatalommal (Szovjetunió, Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország) való egyetértésben lehetett csak megvalósítani. A State Department javaslatára az erről való tárgyalássorozatot 2+4 formában, azaz az NSZK, az NDK és a négy hatalom képviselői között folytatták. A hat ország külügyminiszterei vezetésével zajló megbeszélések 1990. szeptember 12-én zárultak. Ekkor írták alá Moszkvában – a békeszerződés funkcióját is betöltő – szerződést a „Németországra vonatkozó záró rendelkezésekről”. Ez kimondta többek között, hogy egész Németország a NATO tagja lehet, ugyanakkor tömegpusztító fegyvereket, valamint más NATO-országok csapatait nem lehet a volt NDK területén állomásoztatni, a német hadsereg, a Bundeswehr létszámát pedig 370 ezer főre kell csökkenteni. A szerződésben garantálták Lengyelország nyugati határait, valamint rögzítették a Németország keleti felében állomásozó szovjet haderők kivonását 1994 végéig.
1990. október 3-án az NDK belépett a Német Szövetségi Köztársaságba; Mecklenburg–Elő-Pomeránia, Brandenburg, Szász–Anhalt, Türingia és Szászország, valamint a nyugati és keleti kerületekből egyesült Berlin az NSZK tartományai lettek.
Az egyesült Németország igyekezett a Szovjetunióval bilaterális szinten is rendezni kapcsolatait. Néhány nappal az egyesülés után Theo Waigel szövetségi pénzügyminiszter és Vlagyiszlav Tyerehov bonni szovjet nagykövet pénzügyi megállapodást írtak alá az 1994-ig a keleti német tartományokban tartózkodó szovjet csapatok állomásoztatásának, kivonásának és otthoni elhelyezésének költségeiről. Németország ezekre a célokra 15 milliárd német márkát (DM) bocsátott rendelkezésre; 12 milliárd márkát vissza nem térítendő hitel, 3 milliárd márkát pedig ötéves futamidejű, kamatmentes hitel formájában. A legnagyobb támogatási célirányt (7,8 milliárd DM) a hazájukba visszatérő katonák számára építendő, összesen mintegy 4 millió m2 alapterületű lakás létrehozására szánták, 200 millió DM-et a leszerelők tovább- és átképzőprogramjaira irányozták elő. Ezekhez képest a kivonulás tényleges transzportköltségeire elkülönített 1 millió DM szinte jelképesnek tűnt. Október 12-én Genscher külügyminiszter is aláírt egy további egyezményt a szovjet nagykövettel a szovjet csapatok – most már valóban ideiglenes jellegű – állomásoztatásáról és tervszerű kivonásukról Németország területéről.
A német–szovjet kétoldalú kapcsolatok rendezésének megkoronázásaként Kohl és Gorbacsov 1990. november 9-én (a berlini fal „leomlásának” évfordulóján) Bonnban jószomszédi, barátsági és együttműködési szerződést írt alá – 20 év időtartamra.
A Szovjetunió felbomlása – német szemszögből
A Szovjetunió bomlásának jelei, a konzervatív és a reformerők élesedő harca természetesen nem kerülte el a német vezetés figyelmét, aggodalommal követték az olyan fejleményeket, mint a szovjet fegyveres erők véres fellépése 1991 januárjában a Baltikumban. Közvetlenül német érdekeket érintett az 1990 őszén megkötött német–szovjet egyezmények vontatott és nehézkes elfogadása a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa részéről, amire csak 1991. március–áprilisában került sor. Kifejezetten feszültséget okozott a két ország kapcsolatában az ún. Honecker- ügy. Az NDK egykori párt- és államfője a Német Szocialista Egységpárt hatalomvesztése után büntetőjogi felelősségre vonása elől egy Berlin közeli szovjet katonai kórházban keresett menedéket, ahonnan 1991. március közepén – a német hatóságok tájékoztatása nélkül – „orvosi kezelésre” a Szovjetunióba szállították. Ezt az egyoldalú lépést a szövetségi kormány a nemzetközi jog megsértéseként elítélte, és követelte, hogy Honeckert „haladéktalanul” szállítsák vissza Németországba. (1991 decemberében az orosz kormány végül elhatározta az egykori pártvezér kiadatását, aki ekkor Chile moszkvai nagykövetségére menekült.)
Az 1991. augusztus 19–21-i moszkvai puccskísérlet Bonn számára annak rémét villantotta fel, hogy a Szovjetunió hirtelen összeomlása esetén az egyesülés friss gondjaival gyürkőző Németország hirtelen egy hatalompolitikai vákuum közelébe kerül. A konzervatív államcsíny ugyan gyorsan összeomlott, de nyilvánvalóvá vált, hogy Gorbacsov a Szovjetunió elnökeként egyre inkább elszigetelődik, és az államszövetség széthullása elkerülhetetlen. 1991 novemberében a szovjet államfő a „Szuverén Államok Uniója” megalakításának tervével még egy utolsó kísérletet tett a régi Szovjetunió demokratikus konföderáció formájában való életben tartására, de már hiába. Genscher német külügyminiszter így kommentálta az eseményeket: „Szinte érezni lehetett, miként csúszik ki fokról fokra Gorbacsov kezéből a hatalom és intézményei.”
A német vezetés sajnálkozással figyelte a német egység létrejöttében és a kelet–nyugati szembenállás lebontásában kulcsszerepet játszott szovjet vezető politikai karrierjének végét. Kohl kancellár 1991 decemberében még több ízben felhívta Gorbacsovot és „aggodalommal” érdeklődött a fejleményekről. December 25-én, a Szovjetunió elnöki tisztségéről való lemondásának napján Genscher külügyminiszter telefonon biztosította Gorbacsovot személyes szolidaritásáról és a német nép hálájáról. „Barátok nem felejtenek” – mondotta a német politikus búcsúzóul.
Németország ugyanakkor, reálisan felmérve a helyzetet, idejekorán lépéseket tett a szovjet térség stabilitásának fenntartása érdekében, saját eszközeivel. Már 1990 februárjában 220 millió DM értékben nyújtott élelmiszersegélyt a Szovjetuniónak, amelyet 2 milliárd márka összegű átutalás követett az eredetileg az NDK-nak szánt szovjet export kiváltására. 1990 májusában Németország állami kezességet vállalt egy, a Szovjetuniónak szánt 5 milliárd márka értékű hitelkonstrukció keretében. A Európai Közösség által a Szovjetuniónak nyújtott pénzügyi támogatás oroszlánrészét szintén Németország vállalta magára; 1991. július végéig 27,7 milliárd ECU értékű volt a német hozzájárulás, amely az összes nyugati teljesítés 59%-át tette ki. Ezen túlmenően bilaterális szerződések keretében több milliárdnyi márka német támogatás érkezett exportgaranciák, szubvenciók és humanitárius segély formájában.
A „csekkfüzet-diplomácia” mellett német részről súlyt fektettek a Szovjetunió önállósodó köztársaságaival való közvetlen kapcsolatteremtésre is. E viszonylatban különleges helyet foglaltak el a balti államok, amelyek 1940. évi bekebelezését az NSZK soha nem ismerte el, így az ő esetükben nemzetközi jogilag nem független államként való elismerésről, hanem a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről volt szó. Észtország, Lettország és Litvánia külügyminiszterei 1991. augusztus 28-án Bonnban írták alá a megfelelő egyezményeket, majd szeptemberben Genscher külügyminiszter hivatalos látogatást tett ezen államokban. Genscher 1991 októberében tájékozódott a Szovjetunió jelentős még-tagországaiban, Kazahsztánban és Ukrajnában is. A legfontosabb kapcsolatfelvételnek mindazonáltal Borisz Jelcin orosz elnök 1991. novemberi bonni látogatása számított, amelynek során – szuverén államok módjára – német–orosz közös közleményt bocsátottak ki.
A Független Államok Közösségének megalakulása után
A német szövetségi kormány biztonságpolitikai megfontolásokból voltaképpen a – megújult – Szovjetunió fennmaradásában volt érdekelt, és ezért figyelte szimpátiával, majd egyre nagyobb aggodalommal Gorbacsov ez irányú kísérleteit. Sokan tartottak a Szovjetunió széthullásának politikai, gazdasági és katonapolitikai következményeitől, főként az atomfegyver-arzenál tekintetében. A Független Államok Közösségének 1991. december 21-i megalakulása után nagyon bizonytalannak tűnt ezen politikai képződmény sorsa. A német külpolitikai elemzők alapvetően négy lehetséges szcenáriót vázoltak fel ekkor a FÁK jövőjére vonatkozóan: egy egységes, tisztán gazdasági térség kialakulását; szubföderációk létrejöttét; autoritárius recentralizációt; illetve a teljes dezintegráció alternatíváját. Ez utóbbi, az erőszakos „renacionalizáció” jegyében, annál inkább reális veszélynek tűnt, mivel már 1991 folyamán közel 80 fegyveres etnikai-nemzeti konfliktust tartottak számon a még létező Szovjetunió területén.
A német diplomácia a helyzet stabilizációja és a politikai vákuum elkerülése céljából komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy nyugati szövetségesei minél előbb elismerjék az Oroszországi Föderációt a Szovjetunió jogutódjának, így az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagjának, illetve a szovjet nukleáris erőkre vonatkozó és más nemzetközi szerződések jogfolytonos partnereként. Jelcin elnök 1991. december 23-án közölte levélben az ENSZ főtitkárával, Perez de Cuellarral Oroszország ez irányú bejelentését, melyet később a FÁK államfőinek tanácsa is megerősített. A német szövetségi külügyminisztérium a maga részéről december 26-án közölte, hogy a Szovjetunióval addig fennállt diplomáciai kapcsolatait Oroszországra ruházza át. Ugyanakkor bejelentették, hogy Németország Ukrajnát független államként ismeri el és a kijevi német főkonzulátust nagykövetségi rangra emelik. Néhány nappal később, december 31-én a Szövetségi Köztársaság elismerte Örményország, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Moldova, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Fehéroroszország függetlenségét is. 1992 februárjában Kirgizisztánnal, majd márciusban – a polgárháborútól sújtott – Grúziával Bonn szintén felvette a diplomáciai kapcsolatokat. A elismerési „offenzívával” egy időben a gazdasági segítségnyújtást is folytatták német részről; 1992 februárjában Frankfurt am Mainban légihíd nyílt az egykori Szovjetunió államaiba irányuló segélyszállítmányok továbbítására.
A Független Államok Közösségének megalakulásakor már folyamatban volt a szovjet nyugati hadseregcsoport erőinek kivonása Németország keleti területeiről, amelyet az anyaország(ok)ban zajló változások érdemben nem befolyásoltak. Az 1991 januárjában kezdődött művelet a hadtörténelem legnagyobb csapatmozgása volt – békeidőben. (Különösen, ha beleszámítjuk a Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról egyidejűleg induló diszlokációt.) A Németországból való kivonulás 338 800 katonát és 207 400 civil alkalmazottat, illetve családtagot érintett. Elszállításra került 4209 harckocsi, 8208 páncélozott jármű, 94 130 egyéb gépjármű, 3683 tüzérségi egység, 691 repülőgép, 683 helikopter és 2,6 millió tonna eszközállomány, ebből 677 ezer tonna lőszer. A szovjet–német megállapodásoknak megfelelően Oroszországban, Fehéroroszországban és Ukrajnában 40 helyszínen 43 500 lakás épült fel a hazatérő katonák számára. A kivonulás zökkenőmentessége érdekében Németország engedett egyes újonnan támasztott anyagi követeléseknek is, így például 7 millió DM pótlólagos lakhatási segélyt biztosított az egykori Szovjetunió távolabbi tagköztársaságaiba hazatérőknek, illetve lemondott a szovjet hadsereg által Németország területén okozott károk jóvátételéről.
A Szovjetunió felbomlása (1991. december) után egy csapásra „külföldiekből” (is) álló egykori megszálló hadsereg egységes vezérlete biztosítása érdekében 1992. március 4-én Jelcin elnök elrendelte, hogy a kivonás befejeztéig a nyugati hadseregcsoport felett egyedül Oroszország rendelkezik parancsnoklási joggal. Matvej Burlakov tábornok, a csapatok főparancsnoka adatai szerint az oroszok mellett ekkor az állomány 25%-a ukránokból, 5%-a beloruszokból és 10%-a más népek fiaiból tevődött össze. Bár az egységes Németországban még négy éven át állomásoztak a keletről jött csapatok, jelenlétük lényegében nem volt érzékelhető. Ugyanakkor mintegy 600 volt szovjet katona választotta ekkoriban a dezertálást és kért politikai menedékjogot a német hatóságoknál, amelyet csak évek múltán, az orosz csapatok távozása után kaphattak meg. Végül a tervezettnél korábban, 1994. augusztus 31-én került sor Berlinben, a treptowi központi szovjet hősi emlékműnél az orosz csapatok ünnepélyes búcsúztatására, amelyen Jelcin elnök mellett Kohl kancellár is részt vett.
Az 1990-es évek első felében Németország az „európai felelősségpolitika” jegyében igyekezett tovább bővíteni a volt szovjet tagköztársaságokkal mind kétoldalú, mind multilaterális kapcsolatait a politikai, gazdasági és biztonságpolitikai stabilitás erősítése érdekében. A német védelmi minisztérium 1994-ben kiadott Fehér könyve kiemelt feladatként határozta meg, hogy „hozzá kell járulni keleti szomszédaink egyensúlyon és partnerségen alapuló közelítéséhez a nyugati struktúrák irányába, valamint egy új, átfogó és kooperatív biztonsági rend kialakításához”.
Kétségtelen és magától értődő, hogy Németország kiemelt figyelmet fordított – és fordít mind a mai napig – az Oroszországhoz fűződő kapcsolataira, annál is inkább, mivel legfontosabb kelet-európai kereskedelmi partneréről van szó. Nem véletlen, hogy a Szovjetunió felbomlása utáni első hetekben egyeztetések céljából máris fogadták Bonnban Andrej Kozirjev orosz külügyminisztert, majd Pavel Gracsov védelmi minisztert. Az újrafogalmazott német–orosz stratégiai kapcsolatok alapvetésének tekinthető Kohl kancellár 1992. decemberi moszkvai látogatása, amelynek során egy sor gazdasági és pénzügyi szerződés aláírására került sor Németország és az immár demokratikus Oroszország között. A kétoldalú viszony stabilitásához ebben az időszakban mérvadóan hozzájárult Kohl kancellár és Jelcin elnök barátinak nevezhető kapcsolata is.
Három fő probléma azonban jelentkezett a két állam viszonyában, amelyek megoldása csak részben járt sikerrel. Elsőként említhető az oroszországi német kisebbség helyzete, amelynek rendezéséről már az 1991. novemberi német–orosz közös nyilatkozatban szó esett. A Német Szövetségi Köztársaság szerette volna elérni, hogy a sztálini időszakban kollektív bűnösként kezelt és javarészt Közép-Ázsiába deportált németek korábbi szállásterületükre visszatérve ismét létrehozhassák Volgai Köztársaságukat. Bár a jelcini központi kormányzat hozott bizonyos szimbolikus, rehabilitáló jellegű intézkedéseket, a területen időközben letelepedett orosz lakosság ellenállása miatt megbukott a németek volgai visszatelepülésének terve, csupán Nyugat-Szibériában jött létre két kisebb német nemzetiségi kerület (rajon). Az eredmény – a Kohl-kormányzat eredeti intenciójával szemben – az lett, hogy ugrásszerűen megnövekedett a Németországba kivándorló, a közigazgatási szóhasználatban „kései visszatelepülőnek” nevezett etnikai németek száma: 1996-ig egyre növekvő létszámban, évi 150-200 ezer főről szólnak a statisztikák.
Ismételten fel-felmerül – a mai napig – a második világháborút követően a Szovjetunióba került németországi illetőségű kultúrjavak, műkincsek kérdése is. Bár már a Gorbacsov által jegyzett bonni szerződésben ígéret történt a „jogtalanul elszállított” értékek visszaszolgáltatásáról, kisebb, gesztusértékű lépések megtételétől eltekintve az orosz fél alapvetően mindig is vitatta e követelések jogosságát.
A multilaterális kapcsolatok terén közvetett módon támadt ellentét Németország és Oroszország között a NATO tervezett keleti bővítése kapcsán. Orosz részről biztonságpolitikai aggodalmak mellett ellenérvként hozták fel azt az állítást, miszerint a német egység létrejöttét biztosító nemzetközi megállapodások során ígéret hangzott volna el arról, hogy lemondanak a katonai-politikai blokkok kiterjesztéséről. Erre vonatkozóan azonban semmilyen közvetlen bizonyíték nem került elő. A NATO 1999. évi első keleti bővítésének sikerében végül Németország közvetítői szerepe döntőnek bizonyult.
Oroszország mellett a FÁK államai közül kezdetben főként Ukrajna és Kazahsztán került Németország politikai, gazdasági és biztonságpolitikai érdeklődésnek középpontjába, míg a közép-ázsiai és a transzkaukázusi térség köztársaságai irányában alapvetően gazdasági jellegű kapcsolatépítés és fejlesztési beruházások történtek.
*
Németország viszonya a Szovjetunió felbomlásához sajátos kettősséggel jellemezhető. Egyrészt a hatalmas birodalom megszűnését, „széthullását” – végül megalapozatlannak bizonyult mértékben – európai szintű kockázatnak, destabilizációs tényezőnek tekintették. Másrészt a Szovjetunió hanyatlása és bukása nélkül aligha lehetett volna elképzelhető Németország megosztottságának békés felszámolása. Ezzel egyidejűleg viszont megszűnt a nyugati szövetségesek – mint az NSZK-t garantáló hatalmak – iránti szinte feltétel nélküli igazodási kényszer is. Vagyis Németország előtt megnyílt annak a lehetősége, hogy (szerződéses kötelezettségein belül) teljesen szuverén módon alakíthassa külpolitikáját, a maga módján kapcsolódhasson be az ezredforduló táján körvonalazódó „új világrendbe” – mint európai nagyhatalom.
Válogatott irodalom
Hans-Dietrich Genscher: Erinnerungen. Berlin, 1995.
Michail Gorbatschow: Wie es war – Die deutsche Wiedervereinigung. Berlin, 1999.
Gregor Schöllgen: Die Außenpolitik der Bundesrepublik Deutschland. München, 2004.
Ilko-Sascha Kowalczuk–Stefan Wolle: Roter Stern über Deutschland. Berlin, 2001.