HORST HASELSTEINER EMLÉKKÖNYVE
Europa Institut Budapest • Budapest 2012. 57–66. p.

DÖMŐK CSILLA

Az emberi jogok fejlődése Ausztriában

Mielőtt témám fejtegetésébe kezdenék, szeretném egypár személyes gondolattal megköszönni Prof. Dr. Horst Haselsteinernek a rengeteg segítséget és biztatást, melyet kutatói munkám kezdetén kaptam Tőle (illetve a mai napig kapok). Kutatói kapcsolatunk az Osztrák–Magyar Akció Alapítvány révén kezdődött, majd egy Klebelsberg Kunó kutatói ösztöndíjjal folytatódott, melyet Bécsben tölthettem el a Collegium Hungaricumban, illetve az Institut für Ost- und Südosteuropaforschung der Universität Wien falain belül. Doktori disszertációm megírásában nagy segítségemre volt Professzor Úr, építő jellegű kritikáival és bölcs tanácsaival. Azt hiszem, jó szívvel mondhatom, nélküle és jó szándékú segítsége nélkül ma nem lennék – akár kutatói szemmel nézve, akár emberileg – az, aki vagyok. Köszönöm Professzor Úr, és a Jó Isten éltessen sokáig!

*

Kutatói munkám folyamán eljutottam a Monarchia kisebbségi kérdéseitől és alkotmánytervezeteitől a mai Ausztria emberi jogi problémáihoz, illetve sokat foglalkozom az Európai Unió kisebbségi politikájával, annak problémáival.

Egy olyan korban, amikor az ENSZ egyre több tagállamában súlyos emberjogi visszaélések történnek, Ausztria vitathatatlanul azon országok kisebbségéhez tartozik, melyek jogrendje nemcsak felülmúlja a vonatkozó nemzetközi normákat, hanem ahol az ezekkel a normákkal szemben elkövetett durva vétségeket meg is torolják.

Ausztria nemzetközi viszonylatban tehát bizonyára az élbolyhoz tartozik; az Európa Tanács tagállamain belül is legalább a középmezőnyben helyezkedik el.

Az alapjogok és emberi jogok rögzítése az osztrák jogrendben

Emberjogi normák, ill. bizonyos szabadságjogok és védelmi rendelkezések, amelyek nemcsak az állampolgárokra, hanem mindenkire (tehát a külföldiekre és állampolgársággal nem rendelkezőkre is) vonatkoznak, Ausztriában esetenként már a korábbi századokban is léteztek. Így például 1776-ban megszüntették a kínvallatást. 1811 óta pedig az Általános Polgári Törvénykönyv 16. §-a kimondja: „Minden egyes embernek veleszületett, alapvető jogai vannak, és ezért egyénnek kell tekinteni. Rabszolgaság vagy jobbágyság és erre irányuló hatalom gyakorlása nem megengedett.” Ennek a törvénynek a 22. §-a már a „meg nem született gyermeket” is, méghozzá „fogantatásának időpontjától fogva” a „törvény védelme” alá helyezi. 1848 óta az állampolgárok a törvény előtt formálisan egyenjogúak, továbbá valamennyi szolgasági vagy jobbágyi köteléket és az ehhez kötődő beszolgáltatási kötelezettségeket is eltörölték. 1862 óta a személyes szabadság és az ún. „Hausrecht” a hivatalos önkénnyel szemben védelmet élveznek.

Ezeket az alapjogokat 1867-ben az állampolgárok alapvető jogait tartalmazó alaptörvénnyel még kibővítették: a személy és vagyon szabad költözködési jogával, a tulajdon sérthetetlenségével és a közérdekek miatt esetleg szükséges kisajátítások törvényi szabályozásával, a szabad foglakozás- és pályaválasztás jogával, a levéltitok védelmével, a folyamodási joggal, a szabad gyülekezés és egyesülés jogával, a szabad véleménynyilvánítás jogával és mindenfajta cenzúra tiltásával, a vallási és lelkiismereti szabadsággal, a tudomány és annak oktatásának szabadságával, valamint valamennyi néptörzs egyenjogúságával és ezek jogával arra, hogy nemzetiségüket és nyelvüket megőrizzék és ápolják. Ezen alapjogok megsértése miatti eljárásban a Birodalmi Bíróság (a mai osztrák alkotmánybíróság elődje) volt illetékes.

Az Első Köztársaság átvette alkotmányába az alapjogok ezen jegyzékét, továbbá a saint-germaini békeszerződés kisebbségi rendelkezéseit (Alkotmánytörvény 149. cikkely), és megerősítette a törvényes bíró előtti eljáráshoz való jogot (83/1. cikkely), biztosította a közalkalmazottaknak és a szövetségi hadsereg alkalmazottainak „politikai jogaik csorbítatlan gyakorlását” (7/2. cikkely), elismerte a nők általános választójogát és újra felszámolta a szabályszerű eljárással 1787-től 1803-ig már megszüntetett halálbüntetést (85. cikkely). Az 1920-as demokratikus alkotmány felbontásával a Dollfuß-kormány által 1934-ben létrehozott autoriter szövetségi állam jelentősen korlátozta ezeket az alapjogokat. Az ezt követő német megszállás alatt (1938–1945) az „általános emberi jogokat” a nemzetiszocialista rezsim „zsidó-szabadkőműves találmánynak” titulálta, és már csupán az erre való hivatkozást is államellenes cselekedetnek tekintette és ennek megfelelően üldözte.

A Második Köztársaság 1945. május 1-jén ismét hatályba helyezte az osztrák emberjogi jegyzéket, és 1955-ben szabályos eljárás keretében újból, 1968-ban pedig végleg eltörölte a halálbüntetést. Az 1955. évi Osztrák Államszerződés emberjogi vonatkozású rendelkezései közül főként a 7. cikkely bír jelentőséggel, mivel Ausztria más nyelvű népcsoportjai addigi csekély védelmét (az 1867-es alkotmány 19. cikkelye – melynek érvényessége a köztársaságban kétségtelenül vitatott; a saint-germaini békeszerződés alaptörvénye 66–68. cikkelyei és az 1920-as Alkotmánytörvény 8. cikkelye) „az osztrák állampolgárságú, Karintiában, Burgenlandban és Steiermarkban élő szlovén és horvát kisebbség” vonatkozásában jelentős mértékben kibővítette. Ennek részleges és korlátozott végrehajtására a későbbiekben kiadott, Karintiára vonatkozó jogi normákat 1976-ban egy általános (tehát a burgenlandi magyarokra és a bécsi csehekre is érvényes) népcsoporttörvény váltotta fel.¹ Ennek a törvénynek a 25%-os klauzulájától – az államszerződésben egyáltalán nem irányozták elő – eltekintve Karintiára elfogadtak egy végrehajtási rendeletet, aminek értelmében „Dél-Karintiában szinte egyáltalán nem megengedettek a szlovén nyelvű helységtáblák, a szlovén hivatali nyelvként pedig csak azon községek harmadában engedélyezett, amelyekben szlovénok telepedtek le, és még ma is élnek”.²

Az emberjogi szempontból legjelentősebb lépést 1945 után az 1950-ből származó európai Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről jelenti, amelyet 1958-ban ratifikáltak (Osztrák Szövetségi Törvénytár 1958/210; alkotmányos törvény az Állami Törvénytár 1964/59 értelmében). Ezzel nemcsak az alkotmányosan biztosított alapjogok addigi jegyzékét bővítették ki, hanem az Emberi Jogok Európai Bírósága illetékességének (azóta folyamatosan megújított) elismerésével valamennyi, Ausztria ellen benyújtott egyéni kereset ügyében és valamennyi olyan eljárásban, amelyik az Európai Emberjogi Egyezmény értelmezésére és alkalmazására vonatkozik, a nemzeti szuverenitást is korlátozták a nemzetközi emberjogi védelem javára. Azóta kereken 1300 osztrák jogi végzést támadtak meg a Strasbourgi Emberjogi Bíróságnál, melyeknek csak egy töredékét ismerték el utólag. Az utóbbiak között csupán kevés olyan eset található, amelyben megállapítható volt az egyezmény megsértése. Mindazonáltal a strasbourgi joggyakorlat következménye, hogy az osztrák büntetőjog néhány, az egyezménynek ellentmondó rendelkezését módosították, és 1969-ben még egy új büntetőjogi kártérítési törvényt is elfogadtak.³

Ausztria a későbbiekben ratifikálta az Európai Emberjogi Egyezmény valamennyi kiegészítő jegyzőkönyvét, 1969-ben még ennek társadalomjogi kiegészítését (Európai Szociális Charta, 1961) is jóváhagyta. Mivel ez utóbbi egyéni jogokat nem, csak társadalompolitikai alapelveket és a szerződő államok azon kötelezettségét rögzíti, hogy azok bizonyos társadalmi jogi normákat fektessenek le, a parlament nem ismerte el alkotmányos rangját. A szerződés rendelkezéseinek nagy része már a ratifikáláskor teljesült, néhányuk átvételét viszont kizárták (például a munkaidő-csökkentésre irányuló és a sztrájk- és véleménynyilvánítási jog elismerésének, valamint a vendégmunkásokkal szembeni néhány kötelezettséget), míg egynéhány rendelkezéshez még megfelelő végrehajtási törvény szükséges.

A gazdasági, társadalmi és kulturális jogokról (1966) és fenntartással a polgári és politikai jogokról (1978) szóló ENSZ-egyezmények átvételre kerültek – az utóbbi egyezmény részét képező „Fakultativprotokoll”, ami az egyéni sérelmek jogosultságát szabályozza, nem –, az ÖVP (Osztrák Néppárt) kívánságára azonban alkotmányos rang nélkül, így ezek „törvények kibocsátásával teljesítendőek”; a végrehajtó szervek általi közvetlen alkalmazásuk szintúgy kizárt, mint a szubjektív jogok megindoklása. Az Ausztria által támasztott „kikötések” részben megegyeznek az Európai Emberjogi Egyezménnyel szemben támasztottakkal, és biztosítaniuk kell a bevált eljárási előírások továbbélését. A „Fakultativprotokoll” meg nem erősítése annyiban sajnálatos, amennyiben Strasbourg negatív döntése esetén az ENSZ Emberi Jogi Bizottságához benyújtandó további, többé vagy kevésbé csupán demonstratív panasztételi lehetőség kizárása állhat elő.⁴

A Broda igazságügy-miniszter idejében (1960–1966) végrehajtott átfogó büntető- és családjogi reformok kétségkívül az emberi jogi standardok javulását eredményezték. A reformokon keresztül számos, bár korántsem az összes, az emberjogi alapelvvel ellentmondó jogszabályt iktattak ki vagy újítottak meg ennek szellemében.⁵

A végrehajtás hiányosságai és hibái az élet védelme szempontjából

Az Európai Emberjogi Egyezmény 2. cikkelye törvényes védelem alá helyezi minden egyes ember élethez való jogát. Kivételt képeznek ez alól a „feltétlenül szükséges erőszak alkalmazása” esetén a jogos önvédelemből elkövetett emberölés, az előírásszerűen történő letartóztatásnál vagy egy letartóztatott menekülésének megakadályozásakor történő emberölés, továbbá a felkelés vagy zendülés törvényesen tervbe vett elfojtásakor elkövetett emberölés.⁶ A Strasbourgi Bíróság joggyakorlata alapján az emberi élet védelme mindenképpen az ember megszületésével kezdődik. A törvényileg jóváhagyott terhesség-megszakításokat (beleértve a meg nem született magzat mechanikus megölését) az Európai Emberjogi Egyezmény 8. cikkelye (a magánélet tiszteletben tartásának joga) védelme alá helyezik. Ausztriában a sterilizáció és kasztráció, a sztereotaktikus agyműtétek, az új gyógyszerek tesztelése vagy egyéb, embereken végzett orvosi beavatkozások törvényileg tiltva vannak azok előzetes nyomatékos és szabadon vállalt jóváhagyása nélkül. Formálisan még mindig szükséges a szervek és szövetek más emberek gyógyítása céljából történő kivételéhez a donor beleegyezése, illetve elhalálozása esetén a legközelebbi hozzátartozójának a jóváhagyása.

Korunk önállóan gondolkodó embere számára világos, hogy a „tágabb értelemben vett életvédelemhez” kibővített környezetvédelem is tartozik. Az egészségünket egyre súlyosabban veszélyeztető levegő- és vízszennyezések kapcsán, a növekvő zajterhelések és szaglószervi ártalmak, a városi zöld oázisok, a tengerek és más pihenőövezetek beépítése stb. miatt minél előbb alkotmányosan rögzíteni kell „az egészséges környezethez való alapjogot”. Végezetül a szélesen értelmezett élet védelme a társadalmi minimumjogok egyidejű biztosítása nélkül hiányos marad. Jogrendi megfontolások ellenére mindenképpen meg kell őrizni a lakáshoz és munkához való jog (ill. munkanélküli ellátás) és a társadalmi biztonsághoz való jog alkotmányos rangját.

A személyes szabadság védelme tekintetében

A nem ritka rendőrségi túlkapások visszaszorítása érdekében szükségesnek tűnik, hogy valamennyi letartóztatott számára biztosítsák a törvényes jogot, mely szerint már a rendőrségi kihallgatáson is ügyvédet kell bevonni.⁷ Emberjogi szempontból továbbá azt a követelést is támogatni kell, hogy az államügyész és a védő közötti egyfajta „kiegyenlített küzdelmet” biztosítsanak már a vizsgálati szakaszban, és a védő már a büntetőeljárás kezdete előtt is teljes betekintést nyerhessen az aktákba.⁸ Alapvetően garantálni kellene, hogy a vádlottat, alperest vagy tanút akarata ellenére ne fényképezhessék le, főként hogy az 1936-os szerzői jogi törvény nem nyújt kellő védelmet a képek felhasználását. Az új adatvédelmi alapjog szerint egyébként valamennyi vádlott stb. saját maga dönthet a bírósági tárgyalás nyilvánosságáról. Ha a nyilvánosság elve annak idején a szabad bírói mérlegeléssel szemben nyújtott védelmet, akkor manapság inkább egyfajta szenzációvágy szempontjából hasznos.

A szellemi szabadság védelme szempontjából

Mivel az ÖVP kívánságára Ausztria 1978-ban a „gazdasági, társadalmi és kulturális jogokról” és a „polgári és politikai jogokról” szóló mindkét ENSZ-egyezményt alkotmányi rang nélkül ratifikálta, ezek 15. és 19. cikkelyei a művészet szabadságát illetően nem tudták Ausztriában ezt az alapjogot biztosítani. Valószínűleg mindig is nehéz lesz – ennek az alapjognak a meglétével vagy nélküle – a valódi művészet és a pornográfia közötti határokat meghúzni, és egybehangzó véleményt kialakítani ebben az ügyben.

A vallásszabadság 1968 óta minden olyan személy számára teljes mértékben biztosított, aki betöltötte 14. életévét, vagyis „vallási nagykorúvá” vált. Logikusan az 1974. évi Btk 189. §-a is büntethetővé teszi a „vallás gyakorlásának megzavarását”, a 188. § pedig még a „vallási tanok nyilvános becsmérlését” is. Az egyenlőség elvének egyértelműen ellentmond a „törvényesen elismert egyházak és vallási közösségek” még mindig fenntartott különleges helyzete, amely révén közjogi testületeknek járó pozícióhoz jutnak, teológusaik mentesek mindenfajta katonai és civil szolgálat alól, és folyamatosan állami szubvencióban részesülnek. A belügyminisztérium családi állapotra vonatkozó jelenlegi tervezete továbbra is számol a más vallásúak vagy hitetlenek ezen diszkriminációjával. A katolikus és evangélikus egyház kérésére továbbra is fenn kell tartani a vallási meggyőződés kötelező állami regisztrálását, de csak a „törvényesen elismert egyházak és vallási közösségek” hívei körében. A más vallású állampolgároknak, illetve a liberális katolikus egyház híveinek vallási elkötelezettségét nem szabad bejegyezni az anyakönyvbe még akkor sem, ha ezt határozottan kérik. Az ilyen jellegű kiváltságok és diszkrimináció ellentmondanak az 1981. december 10-i vallással vagy hittel szembeni diszkrimináció és intolerancia valamennyi formájának megszüntetéséről hozott ENSZ-deklarációnak, amelyben „vallás” alatt a felekezeti istenhit és hitetlenség (ateizmus) is értendő.

„Emberjogi tudat” Ausztriában

Bármilyen örvendetes is az Ausztriában – a néhány hiányosság és nehézség ellenére – elért magas „emberjogi standard”, annál elszomorítóbb az átlag osztrák ijesztően gyenge, az emberi jogok oszthatatlanságára vonatkozó tudata, ahogy ez a különböző kisebbségekkel vagy a más nyelvű, más bőrszínű külföldiekkel szemben tanúsított magatartásban megnyilvánul. Az idegen életmód egyenértékűségének általános elfogadásától – amely sokkal többet jelent a végül is csak a gettósodáshoz vezető egyszerű tűrésnél – Ausztria még nagyon messze van.⁹

Ha valaki nemcsak elméleti síkon, hanem az egyszerű hétköznapokban is évek óta foglalkozik emberjogi kérdésekkel, az lesz a benyomása, hogy a legtöbb osztrák szerint az emberjogi sérelmek csak külföldön és ott is főként a kommunista hatalmi rendszerekben fordulnak elő. Az ez alóli kivételeket csak akkor ismerik el, ha saját személyükkel vagy egy jó ismerősükkel szemben fordult elő igazságtalanság. Még a nemzetiszocialista rendszer áldozatai sem fogadják el általánosan azt az emberjogi alapelvet, hogy hajdani üldözőik egy jogállamban a bíróság előtt korrekt védelemre tarthassanak igényt. Az ilyen szubjektív értelmezéseknek csak látszólag mond ellent az a jelentésváltozás, amely az „emberi jogok” fogalmában az elmúlt négy évtizedben végbement.

Az emberi jogokat az Első Köztársaság idején még sokan a polgári társadalmi rend szétrombolása szocialista propagandaeszközének tekintették, a pacifisták és egyéb „naiv világmegváltók” utópista vágyálomként nevették ki azokat. Az Autoriter Szövetségi Állam az egyéni állampolgári jogok korlátozásával vitathatatlanul elutasította e jogokat, a nemzetiszocialista hatalmi rezsimek pedig „zsidó-szabadkőműves következménynek” és ezáltal „nép- és államellenesnek” minősítették azokat. A náci szellemiség képviselői és az anarchista terroristák is szoktak olykor tüntetően, „saját szükségletből” az emberi jogokra hivatkozni. Ez a változás bizonyára nem vezethető vissza a nemzetiszocializmus hétéves embertelen uralma alatti negatív világnézeti oktatásra. Éppúgy hatottak rá a fogalom konkretizálása érdekében tett nemzetközi törekvések és azok világvisszhangja. Ezek a törekvések a 20. században F. D. Roosevelt amerikai elnök 1941-es kongresszusi üzenetével vették kezdetüket, majd a négy emberi alapjog proklamációja és az emberjogi célkitűzések ENSZ Alapokmányban történő rögzítése következett, 1948-ban pedig addigi csúcspontjukat érték el az ENSZ Közgyűlése által közzétett Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával. Bár csupán egy „ajánlás”-ról van szó, amelynek betartására a tagállamokat csupán morálisan kötelezik, ez a történelmi dokumentum ismertségét és hatóerejét tekintve valamennyi később született deklarációt és egyezményt felülmúl.

A jelenlegi, az emberi alapjogok védelmében létrehozott osztrák szervezetek közül a legrégebbi az 1925-ben alapított Österreichische Liga für Menschenrechte (Osztrák Emberjogi Liga). 1938-ban betiltották, majd 1945-ben újraindították működését, s ma minden demokratikus csoportosulás szimpatizánsait, különböző foglalkozású és életkorú emberbarátot tudhat tagja között. Tájékoztató, tanácsadói és jogpolitikai tevékenysége mellett a liga kiadja a Das Menschenrecht c. folyóiratot és a párizsi és New York-i Nemzetközi Emberjogi Ligák osztrák nemzeti szekcióját képezi, melyek az ENSZ, az Európa Tanács stb. tanácsadó szervei (NGO’s) közé tartoznak. A liga hosszú ideig egyedüliként működött mint emberjogi „siratófal” és szükségképpen intervenciós szervezetként is.

Ma már szinte áttekinthetetlen azon egyesülések és szervezetek száma és tevékenysége, amelyek Ausztriában emberjogi kérdésekkel foglalkoznak.¹⁰ A legismertebb ezek közül az 1963-ban létrehozott, genfi (Svájc) központú Österreichische Juristenkommission (Osztrák Jogászbizottság), melynek ülései igen jelentős jogpolitikai impulzusokat eredményeznek; az Amnesty International segélyszervezet 1970-ben alapított osztrák csoportja (londoni központtal) és az 1979-ben életre hívott Christian Solidarity International (zürichi központtal) osztrák képviselete, amely a keresztény vallásuk miatt üldözöttek védelméért tevékenykedik világszerte. Számos szervezet aktív az emberi jogok részterületein, tevékenységük a környezetvédelemtől kezdve „az emberi jogoknak ellentmondó pszichiátriai visszaélésekkel szembeni védelmen” és a „privát szféra adatvédelmén és védelmén” keresztül a „társadalmi jellegű kisebbségek érdekképviseletéig” terjed.¹¹ A legnagyobb számot azon csoportok képviselik, melyek a külföldön elkövetett, emberi alapjogokat ért jogsértéseket követik figyelemmel, tiltakoznak ellenük és szolidaritást vállalnak az áldozatokkal.

Ezek a szervezetek már önmagukban képesek hozzájárulni emberjogi tudatunk emeléséhez, ha az általuk feltárt, gyakran megdöbbentő információk nem önelégültté, hanem érzékenyebbé tesznek bennünket a saját hazánkban elkövetett jogtalanságok és önkény legfinomabb formáival szemben, még ha „másoknak” tulajdonítjuk is ezeket.

Jegyzetek

1 Theodor Veiter: Das österreichische Volksgruppenrecht seit dem Volksgruppengesetz von 1976. Wien, Braumüller, 1979. 70.

2 Theodor Veiter: Um das Schulsprachenrecht nationaler Minderheiten – Eigenartige Stellungnahme Österreichs zu einer internationalen Konvention. Berichte und Informationen des Österr. Forschungsinstituts für Wirtschaft und Politik, 744. sz. Salzburg, 1960. 10. 21.)

3 Kurt Bednar: Rechtliche Probleme des Datenschutzgesetzes. Österr. Juristen-Zeizung, 35/11. Wien, 1980. 05. 30., 281. és következő oldalak); Walter Barfuß: Erfahrungen mit dem neuen Datenschutzgesetz c. előadása (megjelent ugyanazon folyóiratban, 1981. 06. 19-i számban, 12. füzet).

4 Theo Öhlinger: Braucht Österreich soziale Grundrechte? Das Menschenrecht, 35/1. Wien, 1980. március, 33.

5 Európa Tanács 924. sz. ajánlása és 1981. 10. 01-ei 756 ET-határozat (német nyelvű fordítás a Menschenrechtben, 36/4. Wien, 1981. december).

6 Dr. Walter Schuppich: Stempelmarken gefällig és Gerichtsphilatelie c. írásai. Österr. Anwaltsblatt, Nr. 6/1980 és 1/1982.

7 Ernst Jahoda: Anwaltszwang und autonomer Tarif. Österr. Juristen-Zeitung, 37/2. Wien, 1982. 01. 29., 35. és köv. oldalak.

8 A Bécsi Ügyvédi Kamarában hosszú ideig tevékenykedő dr. Ernst Jahoda is kiállt a törvénykiegésztés mellett (Der Anwalt und sein Honorar. Das Menschenrecht, 36/1. Wien, 1981. március, 7.) Hasonló nézetet képviselt az Inssbrucki Ítélőtábla elnöke, dr. Karl Kohlegger az 1978. január 23-án megtartott igazságügy-minisztériumi ankéton (Verbesserten Zugang zum Recht. Vö. a Das Recht der Arbeit c. beszámolóval 28/2. Wien, 1978. április, 143. és a következő oldalak).

9 Ernst Jahoda: Datenschutz und Öffentlichkeit. Österr. Anwaltsblatt, Nr. 7/1980. 291. és következő oldalak.

10 Például Christian Broda–Lepold Gratz: Für ein besseres Parlament – für eine funktionierende Demokratie. Wien, Volksbuchhandlung, 1969.

11 Ernst Jahoda: Nicht Taten, sondern Menschen werden verteidigt. Das Menschenrecht, 27/4. Wien, Dezember 1972. 12.