HORST HASELSTEINER EMLÉKKÖNYVE
Europa Institut Budapest • Budapest 2012. 33–34. p.

DEÁK ÁGNES

Egy vérbeli közép-európai Közép-Európa-kutató

Amikor első ízben készülődtem Bécsbe egy négy hónapos kutatóútra 1994 őszén a Soros Alapítvány Research Support Scheme programjának keretében, teljesen önállóan kellett megszerveznem utamat. Tudtam, mit akarok csinálni: az 1849–1859 közötti évtized kormányzati nemzetiségpolitikájáról készülő PhD-dolgozatomhoz levéltári forrásokat gyűjteni, s az osztrák minisztertanács jegyzőkönyveinek még kiadatlan darabjait, illetve az uralkodó számára készült előterjesztéseket áttekinteni. De Bécsben semmiféle személyes szakmai kapcsolatokkal nem rendelkeztem. Robert J. Evanst (Oxford) kérdeztem meg arról, hogy kivel lenne érdemes kapcsolatba lépnem, fogadóként megjelölnöm a projekt keretében. Ő hívta fel a figyelmemet az egyetem Institut für Osteuropäische Geschichte intézetének professzorára, Horst Haselsteinerre. Elolvastam műveiből mindazt, amit Magyarországon elértem, s azután teljesen ismeretlenül írtam neki, és nagyon szívélyes választ kaptam tőle. Így besétáltam az intézet akkor még Berg utcai épületébe – így kezdődött kapcsolatunk. Kezdettől fogva nagyon segítőkész és nyitott embert ismertem meg benne. Ellátogattam hetenként a „Privatseminar”-iumára, ahol diákokkal is találkozhattam, ráadásul az érdeklődésembe is belevágott az az előadás, amelyet Horst abban a szemeszterben a 19. századi föderatív eszméről, annak képviselőiről tartott. Hasznos tippeket is kaptam tőle, hogy kik lehetnek Bécsben azok, akiknek a kutatásai érdekesek lehetnek számomra, bár még pályájuk elején járnak, s ezért munkáikat nem ismerhettem. Bécsi szakmai kapcsolataim jelentős részben ezeken az egykori tippeken nyugosznak máig.

Amikor azután körülbelül egy évvel később elhatároztam, hogy pályázni fogok a Fonds zur Förderung der wissenschaftlichen Forschung Lisa Meitner-ösztöndíjára, nem volt kétséges, hogy lehetséges témavezetőként és támogatóként Horstot fogom felkérni. A téma feltehetőleg nem tartozott az ő elsődleges érdeklődési körébe, hiszen az államrendőrség története volt 1849–1859 között, ennek ellenére azonnal igent mondott. Nagyon boldog voltam, s őszintén szólva igen csak bíztam benne, hogy az ő védőszárnyai alatt megkapom az ösztöndíjat.

Ezután egy teljes évet tölthettem Bécsben, ami számomra az önfeledt kutatás éve volt, sok tekintetben még most is „abból élek”, amit akkor összehalmoztam. Közben időnként találkoztunk, nagyon finom ebédekre hívott meg az intézet közelében lévő Ragusa étterembe. Egyenrangú partnerként kezelt engem, feltehetőleg megbízott abban, hogy valóban kutatásra használom az időt. A szemináriumán tartott beszámolóm a kutatásaimról az első alkalmat nyújtotta számomra gondolataim és kutatási eredményeim rendszerezésére és elrendezésére.

Mindeközben megbizonyosodhattam, hogy a velem szembeni előzékenység és baráti segítség nem valami egyedi véletlen műve – a Bécsbe érkező magyar történészek számára Horst a magától értetődő mentor volt, aki révén kinyílnak előttük a város kapui. S milyen fontos egy tudományág számára, hogy legyenek ilyen bástyái – s Bécs kétségtelenül az a 19. századi magyar történelem művelői számára!

Az egyéves ösztöndíj letelte óta, lassan immáron tizenöt éve, időnként találkozunk, leginkább továbbra is Bécsben. Szívesen cseréljük ki élményeinket családunkról, gyerekekről, unokákról, egészségről, az élet dolgairól. Terveztem és tervezem még, hogy az Aetas folyóirat számára egy életútinterjút készítsek vele, hiszen úgy vélem, munkássága és személyisége a szűkebb történészszakma körein kívül méltatlanul kevéssé ismert Magyarországon.

Pedig amikor egy alkalommal Budapesten a Múzeum Étteremben adott találkát nekem, elképedten hallgattam, hogy ugyanolyan otthonosan társalgott régi ismerősként a főpincérrel, mintha csak a Ragusában lettünk volna. S ugyanezt a közvetlen, otthonos miliőt körülötte el tudtam volna képzelni Zágrábban vagy Szerbia valamelyik városában éppúgy. Azt gondolom, ő valóban otthon érezhette magát Közép-Európa több országában is, átlépve nyelvek és kultúrák határait – nemcsak a tudományos értekezések száraz, objektivitásra törekvő soraiban, hanem a mindennapi élet közvetlen világában is. S erre nem sokan képesek.