HORST HASELSTEINER EMLÉKKÖNYVE
Europa Institut Budapest • Budapest 2012. 31–32. p.

CSERESNYÉS FERENC

A grazi jótevőm

Ausztria, 1992. február–március

Nincs olyan jó ötlet (különösen a mi vidékünkön), amelynek megvalósításához ne szükségeltetne a szerencse mellett egy tanácsadó, egy konzultáns, akit Horst Haselsteiner hazájában Betreuernek hívnak. 1992-es ausztriai tanulmányutam felkarolója, Polányi Imre professzor rögtön tudta, hogy a most 70 éves egykori grazi professzor az Aktion Österreich–Ungarn Stiftung bíráló bizottságának (is) fajsúlyos résztvevője, ezért hozzá fordult. Mit szépítsem: beajánlott nála, mint (akkor még szerinte) fiatal, tehetséges és támogatásra érdemes ifjút.

Természetesen ezek után nem volt kérdéses a kéthónapos ösztöndíjkérelmem pozitív elbírálása. Bár személyesen még nem ismert, barátja kérése, illetve ajánlása garancia volt számára arra, hogy (talán) nem megy teljesen rossz helyre az alapítvány támogatása. A kérelem kedvező elbírálásán túl Horst Haselsteiner azt is vállalta, hogy téma-, illetve kutatásvezetőm lesz a grazi Karl-Franz Tudományegyetem Történeti Intézetének Délkelet-Európa Tanszékén. Bécs és Graz között ingázva, tengernyi tisztsége és velejáró kötelezettsége mellett természetesnek vettem, hogy mindennapos „felügyeletemet” nem személyesen végezte, hanem hű „fegyverhordozójára”, Rüdiger Mallira bízott.

De minden héten rendszeresen megérkezett, és kérdezett, tanácsokat adott nemcsak nekem, hanem velem kapcsolatosan Rüdigernek és természetesen másoknak is. Önállósulásra mindig kész magyarként (és volt levéltárosként) viszonylag hamar rájöttem, hogy az intézet és az egyetem egyébként már akkor fantasztikusan gazdag könyvtárának tanulmányozása mellett (szekunder irodalom) keresek valami eredetibbet is a stájer tartományi levéltárban. Horsték ebben is partnernek bizonyultak. Tudták, hogy a sikeres kutatás befejezéséhez (ahogyan ma mondanák: a projekt lezáráshoz) feltétlenül szükség van a témaválasztáson túl a kutató saját affinitására, elhatározására és kezdeményezőkészségére is.

Szakmai tekintélye mellett emberi tulajdonságai, frissessége, kedves vajdasági magyar akcentusa és széles körű nyelvismerete is vonzott az apró termetű professzorhoz. De velem együtt tisztelték akkori kollégái (Heppner, Kaser és persze Malli) is. Különösen szoros (szinte atya fiúi) kapcsolata Mallihoz fűződött, aki egyfajta mindenese, támasza volt több tekintetben is. (Rüdiger beosztása is különbözött a többiekétől: ő akadémiai tanácsos – akademischer Hochrat – volt, szemben másokkal, akik a nálunk is használatos egyetemi titulusokkal rendelkeztek.)

Szintén ők vezettek be a levéltárba, ahol megszületett első német nyelvű publikációm: A magyarok hazatelepülése Ausztria brit övezetéből, 1945–1947. (A Világtörténet folyóiratban megjelent tanulmány „igazi” németre fordításáért egy tartományi levéltáros úrnak voltam igen hálás). A munka feltehetően eredetinek találtatott, mert megjelent a Stájer Történeti Egyesület évkönyvében is (1994). Sejthető, hogy a publikációs folyamatban Horstéknak is volt némi háttérszerepe, még ha nekem nem is beszéltek róla.

A professzor úr ebédelni is meghívott egy kertes, nagyon „gemütlich” stájer étterembe, amiben bizonyára a helyi konyha nevezetességeinek a megismertetése is motiválta. Igyekeztem helytállni a többfogásos „magyar pukkasztásban”, ami azért közel sem volt akkora kihívás, mint más ezoterikus konyhák.

A kéthónapos kutatás 1992. március végén (sajnos) véget ért. Ezt követően ritkán, csak alkalomszerűen találkoztunk a professzor úrral. Hol egy doktori védésre érkezett Pécsre Ormos Mária doktori iskolájába, hol egy nemzetközi konferencia előadójának hívták meg. Ha módomban állt, igyekeztem részt venni ezeken a rendezvényeken, hogy ne szakadjon meg teljesen személyes kapcsolatunk. Munkakapcsolata Horst Haselsteinernek ekkor már Szávai Ferenc barátommal állt fenn, aki Bécsben lett Lise Meitner-ösztöndíjasa.