Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:63–71.
MOLNÁR GÁL PÉTER
Molnár Ferenc Amerikában
„Magyarország dicső emlékű királya Hunyadi Mátyás születésének 500-ik évfordulója alkalmából Magyarország Kormányzója és Horthy Miklósné meghívja Nagyságos Molnár Ferenc urat a Magyar Corvin-koszorú tulajdonosát 1940. évi február 24-én este 8 órakor estebédre. Az ünnepi Corvin-emlékbeszédet gróf Teleki Pál a Corvin-lánc tulajdonosa mondja.”
Molnár Ferenc nem vett részt az estebéden.
Öt hete már a New York-i Hotel Plaza nyolcadik emeleti 853-as szobájának lakója. Lemondta-e a vacsorameghívást vagy sem: tény, haláláig iratai között őrizte a nyomtatott meghívókártyát, így került az Darvas Lili jóvoltából a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Molnárnak valószínűleg hízelgett a meghívás. Vacsora helyett mégis az életet választotta.
1939. április 20-i keltezésű levelében Russel Potter igazgató meghívja Molnárt a Columbia egyetem következő (1939/40-es) évadjára előadást tartani. Előtte J. B. Priestley, Archibald MacLeish, Elmer Rice, Le Corbusier, Rolf de Mare, Gertrud Stein, Thorton Wilder tartottak a hallgatóknak hasonló előadást. A Columbia egyetem meghívása az ürügy önmaga előtt is. 1940. január 12-én a Rex óceánjárón behajózik New Yorkba. Egy évig tartózkodhat az Államokban az 1924. 2.. 3. section értelmében. Megtartja a Columbián öt felolvasását. Haláláig az 5th Ave. és az 59th St. sarkán álló szállodában lakik, havi 198 dollárt fizet menedékhelyéért. Folyószámláját (Guaranty Trust et. Chase National Bank, NYC.) még 1931-ben nyitotta meg 30 ezer dollárral. 1941-ben 82 ezer dollár félretett pénze van.
Utálták, míg idehaza volt.
Utálták, de féltek tőle.
Utálták, hogy elhagyta az országot. Elhagyta, mert félt tőlük.
Molnárt sohasem a közönség utálta, mindig az irodalmi szakma. De nem az igazi írók, még csak nem is a főírók, hanem az aláírók. Így van ez rendszerint. Mindazon firkászok, akik csak baráti támogatással állnak meg lapok hasábjain, akik csak beinni tudják magukat az irodalomba, de beírni nem, azok vinnyognak protekcióról, összefogásról, összeesküvésről.
Molnár persze nem volt irodalmi angyal, de ördög sem. Attól kezdve, hogy Az ördögöt megírta: a tehetségtelenek, műveletlenek, lusták mumusa lett. Az ördög világgá repülte után érvénytelenné vált a nyelvünkbe beszorítottság önvédelmi jelszava. Világossá lett: a nagyvilág igenis kíváncsi kis ország irodalmi ajánlataira. Olvassák el Ibsen leveleit, mennyi keserűség dől soraiból, mennyi irigységet és méltánytalanságot kellett megemésztenie, mennyire utálták kortársai, akik ferde szemmel nézték, ferde szájjal kibeszélték kínálatait. E tekintetben a norvég és a magyar irodalom rokon nemzeti vonású. A tehetségtelenek internacionáléja közös nyelvet beszél. Csodálatos mulasztásuk, hogy nem tömörültek még érdekszervezetbe.
Pillantsunk mélyebbre. Molnár emigrációját megmagyarázhatjuk kalácsirigységgel. Indokolhatjuk azzal, hogy közelebb kívánt lenni a tantiéme-forrásaihoz, ahol valutában számítolják le tehetsége tálentomát.
Nézzük meg egyszer pontosan: mikor hagyta el az országot. Talán választ kapunk rá: miért hagyta el?
Molnár nem Hitler megkergetettje volt. Szabatosan: Hitler csak a bécsi Imperial Szállóból kergette ki, amikor a vezér és kancellár beköltözött az író kedvenc bécsi lakhelyére. Molnár ekkor elhagyta Bécset. Magyarországot azonban korábban hagyta el.
A faji üldözéseknek sokat köszönhet az irodalomtörténeti kutatás. Az 1940-es évek belső napiparancsa így szólt: légy készen a menekülésre és tartsd rendben a keresztleveleket! Ki-ki kényszerűségből összeszedte és megőrizte pontos adatait. New Yorkban is megőrzött hivatalos papírjaiból nyomon követhető, hogy Molnár Ferenc 1936. szeptember 25-én a M. Kir. Rendőrkirendeltség Hegyeshalom bélyegzőjének igazolása szerint kilép az országból. Szeptember 17-én meghajol frakkban a Pesti Színház színpadán a Delila premierjén. Egy hét múlva örökre elutazik hazájából. Lakhelye ettől kezdve: Wien, I. kerület, Kärtnerring, Hotel Imperial. Még az Anschluss előtt továbblép. Útlevelének bejegyzése szerint: 1937. március 9–május 22. között Velencében lakik, a Hotel Royal Danieliben.
1937. december 19–1938. május 5.: Nizza, Hotel Plaza. 1938. július 24– augusztus 10.: Genf, Hotel Beau-Rivage. Ezek támaszpontjai. Időközben cikázik a békés városok között. Egy Heltai Jenőnek 1938. május 6-án Genfből keltezett levélben beszámol állapotáról: „Nádasék Párisban vannak, jövő hónapban Amerikába mennek. Ha ugyan még lehet ... A város csöndes, tisztességes, egészséges, napos, jó hegyi levegő van itt, jó kiskocsma, a világ összes újságjai – a fene egye meg őket –, rengeteg szép lány, és elég csinos háborús pszihózis. Én azért vagyok itt, mert ez legalább nem bolondokháza, mint a többi európai nagyváros.”
Amikor megadóztatnák írói keresete után, ügyvédje – dr. Szalai Emil – útján pereli a Közigazgatási Bíróság végzését, okmányszerűen bebizonyítva, hogy Budapesten utoljára 1931. január 12-től november 21-ig volt bejelentett lakása a II. kerület Zsigmond – ma Frankel Leó – utca 20. számú házban. 1935. március 22. óta nem tartott fenn lakást Magyarországon, lakásberendezését a Vacuum Cleaner Bp., V. Visegrádi utca 62. számú telepén raktározták el.
Öt éves Tiszaeszlár idején. Tizennyolc, amikor Neumannból Molnárra magyarosít. A magyar nyelv művésze, a színpadi és a hírlapírói nyelv megújítója, az író és a közíró, a világháború legolvasottabb haditudósítója, a Tanácsköztársaságban a polgári demokratikus kibontakozás nagy lehetőségét látja, a föladatokból tehetsége szerint részét kivevő közéleti férfiú a kommün bukását követően hagyja el valójában Magyarországot. Csalódik politikailag. Elkeseríti a félresiklott forradalom eredménye. Vakációs emigrációba utazik. Szabadságolása mind hosszabbra és hosszabbra nyúlik.
Luxusemigrációja több elkeseredésnél. Nem fél a felelősségre vonásoktól. Igazolóbizottságok megalázó faggatásait sem akarja elkerülni, 1920-ban már szerzőként bevonulhat a Nemzeti színpadára (Úri divat). Elfogadhatatlan a közhelyszerű vád is, hogy Molnárt a pénz csalta külföldre. Regényei 1939-ig a Franklinnál jelentek meg első kiadásban. Színdarabjainak bemutatói valójában csakis Pesten izgatták. Molnár nem haszonleső emigráns, hanem önkéntes világnézeti száműzött.
A Tanácsköztársaság bukását követően kiveszi szabadságát. Kiszállt a történelemből. Fölismeri: ez már nem a kiegyezés utáni liberális Magyarország. Itt már fondorlatra, ügyeskedésre van szükség ahhoz, hogy a toll kezében maradhasson. Elmegy Magyarországról, jóllehet úgy tesz, mintha maradna. Nem haszonleső, hanem sértett szerelmes.
Helyzete ellentmondásos. Csak az állampolgár utazik el. Az író idehaza marad. A tengerentúlról is hazasandít. A pesti publikum érdekli, annak a tapsát ismeri, a lélegzet-visszafojtott figyelmét vagy türelmetlenkedését a nézőtéri sötétben. Amerikában nincs sikere. Van tekintélye. Tisztelik. Nagy írónak tartják. Megél, sőt: jól él meg. A Broadway végén, a Central Park peremén toronyló Hotel Plazába veszi be magát. Itt él mindhalálig. Mikes Kelemen a Hotel Plazában egyedül hallgatja a magyar tenger mormolását. Honvágy kínozza a New Yorkban letelepedett tősgyökeres pestit.
Amerikában bebizonyosodik Molnárról, mennyire eltéphetetlenül magyar író. Kamaszkorától fogva megszokta a mindennapi munkát. A Plazában is dolgozik. Nem megy az írás. Átrakja Lake Placide-ba íróasztalát a melegebb hónapokban. Ott sem tud írni. Átírja régi regényeit. A Gőzoszlopból így lesz a Margitsziget kapitánya. Elegáns, magas szintű mindaz, amit leír. Csak nem igazán jó. Elszakadva Pesttől elszakad mindattól, ami íróvá tette.
Egyed Zoltán Film Színház Irodalom című hetilapja 1943 januárjában azt állítja, hogy Chaplin a New York Herald karácsonyi számában közzétett nyilatkozata szerint 1943-ban nem rendez filmet, nem is játszik filmen. Színházban fog játszani. Február végén a Broadway egyik színházában – ahol most Marlene Dietrich Maugham Esőjét játssza – egy magyar szerző három felvonásból és hét képből álló tragikus komédiájának címszerepét fogja játszani. A darab címe: ...or not to be. Partnere Elisabeth Bergner lesz.
A magyar szerző, akinek nevét nem lehet leírni: Molnár. Az ... or not to be 1940. előtt, még Genfben készült. Főszereplője Kristóf gyártulajdonos, az Egyesült Magyar Vegyipari Művek Rt. részvénytársasági elnöke, főrendi házi tag. Felesége nem akar tőle elválni, holott három éve már viszonya van a 22 éves titkárnőjével, Boros Irénnel. A lány halálosan beteg és halálosan szerelmes a vele egykorú Pál Róbertbe, a jogügyi osztályról. Visszautasítja az öreg, nagyvonalú tőkés segítségét: „Én egy új és tiszta világ vagyok! Mi most kezdünk kibújni a földből minden országban. Önnek itt egy egészen új embertípussal van dolga.”
Mindhárman önfeláldozóak. Az öreg szerelmes átengedi szeretőjét a fiatalnak. A fiatal hazudik a halálos beteg lánynak, a halálos beteg lány pedig hazudik a fiúnak. („Valamivel korábban meghalni azért, akit imádok” – érvel.)
Nagy, könnyfacsaró tirádájában az őt diagnosztizáló orvostanárnak énekli: „És majd meglátja... ott fenn az ilyen hazugságokért bocsátják meg azt a sok igazmondást, amivel az emberek itt lent egymást kínozták. Mi már utasok vagyunk, tanár úr... mi útitársak vagyunk... (egyre halkabban, szomorúan, kedvesen, hízelgőn): a többiek gondolkozzanak földi módra, mert ők itt maradnak. De mi elmegyünk tőlük, mi már elkezdhetünk égi módra gondolkozni... Mi már nem tartozunk az ő törvényeik alá. A mi jövőnk most kezdődik, de ott, ahol más törvények vannak! Mi hiszünk ebben, mert mi hívők vagyunk, ugye tanár úr? Mind a ketten! Ki tudjon igazán hinni, ha nem egy tudós és egy beteg? Értsük meg hát egymást, már itt lent, erre a rövid időre... Egyezzünk meg titokban... mint az összeesküvők... mi ketten... tartsunk össze mi ketten... drága öreg tanár úr...”
Chaplin nem rendezett filmet 1943-ban. De nem is játszotta el Molnár darabját. Más se.
1944. június 12-én belekezd egy színdarabvázlatba, s jóllehet 6 verziót kipróbál, nem jut vele dűlőre, képtelen befejezni. Címe: Juliette and Romeo. Másként: Third Act. Díszletek nélküli színpadon próbát tartanak, kijavítandó a tegnap esti előpremier bukását. Összekeveredik a színdarabbeli szerelem a szereplők civil szerelmével. Át akarják írni a darabot, mert át akarják írni az életüket. Molnár át akarja írni Amerikában az életét. Egy gúnyos ember tinta helyett könnybe mártja tollát, de csak szirupot vet vele papírra.
A próba közönségéből föllázad valaki az átírás ellen:
„– Kár ezt megváltoztatni. Megint sírtam. Tegnap este is. Minden próbán sírtam, olyan szépen mondja.
Főszereplő: Én felolvasom magának a telefonkönyv bármely oldalát úgy, hogy sír. Az nem jelenti azt, hogy én átérzem. Ez egy ronda, nyálas megoldás, és erkölcstelen, mindig mondtam!”
Molnár idéz az általa elképzelt darab elképzelt kritikáiból: „Elég volt a cinikus írók, hangremegtető színészek ríkatásából, amely után, mialatt a publikum sírva ment ki elől, ők röhögve mentek ki hátul és vitték a bankba a pénzt!
Író: Nincs jogom egy jószívű alakot írni?
Főszereplő: Az nem jószívű, az hülye!”
A Farce hátterében a Rómeo és Júlia bujdosik, a There is a Play Tonight mögött a Hamlet szégyenkezik. III. felvonás 2. szín: There is a play tonight before the king. Hamlet Arany szavaival így mondja Horationak: „Ma színjáték lesz a király előtt...” Itt is önmagukat próbálják meg átírni a szereplők. De nem megy. Sosem került a színjáték a király elé.
Chaplin neve előbukkan még egyszer. Molnár kézírásával A szobalány vázlatának papirosán. Richard Edmonds, híres moziszínész feleségül akarja venni szobalányát. Nővére megkérdi: „Szerelmes vagy? Edmonds: Nézd. Ha bejön, nem szeretném, hogy kimenjen. Ha kimegy, szeretném, hogy bejöjjön. Körülbelül ez az egész.”
A tervezett házasság elmarad. A lányról kiderül, hogy a színész saját lánya.
A vázlat margójára Molnár följegyzi a Chaplin-párhuzamot. Chaplin 1943-ban vette feleségül Oona O’Neillt, aki lánya lehetett volna. Na, persze: Chaplin. Miért nem inkább: Molnár? Vagy ha párhuzam, miért nem inkább: Hauptmann? A naplemente előtt-tel való összehasonlítás azért is célravezetőbb útikalauz, mert annyira erős hatással volt Molnárra a német drámaíró, akár a Hannele mennybemenetele az Égi és földi szerelem vagy akár a Liliom és A fehér felhő című darabokra való befolyását tekintjük. Hauptmann és Molnár kapcsolata mélyebben fekszik. Molnár egy vicces Hauptmann. Ugyanazt az utat járja be: a szociális elégedetlenségek naturalizmusától a költői misztériumjátékokig, mint a német drámaíró fejedelem.
A szobalány tizenkét éves amerikai tartózkodásának legfrissebb őszikéje. Érzelgősségét itt mindvégig tréfa mögé tudja rejteni.
„Edmonds: Ez nem az a... (gunyorosan játssza meg a szenvedélyes szavakat) ...»ah egyetlenem, meghalok ha nem leszel az enyém!« Ez nem ilyen Romeo-szerű szenvedély.
Catherine: Kevesebb?
Edmonds: Lehet, hogy kevesebb, de valószínű, hogy több. Azt a Romeo-szerű dolgot magam is restellném ebben a korban. Ez más, mint szerelem. Ez egy roham-szerűen fellépő házasodási vágy. Elég gyakori aggkori betegség. Ugy-e Eddy?
(Doctor igent int.)
Hirtelen jött, mint egy szívattak, vagy egy gutaütés.
Doctor: És majdnem éppoly veszélyes.
Edmonds: Lehet. Hogy mitől kapja az öreg ember ezt a bajt? Attól, hogy egyszerre csak rájön, hogy milyen közel van a vég, és gyorsan még egy kis önző privát-boldogságot akar kicsikarni az élettől.”
Így zajlik le az öregember szerelmi vallomása:
„Én maholnap 60 éves vagyok. Ez a naplemente már nem tart sokáig. Azért is akarom, hogy szép legyen. Mary nekem lesz egy végrendeletem.
(Mary hangosan felzokog.)
Furcsa, mi? De öreg emberek így udvarolnak. Ezenkívül örökli a nevemet. Evvel a két örökséggel könnyű lesz kitűnő fiatal férjet kapni. Annyi ifjú fog jelentkezni, hogy válogathat köztük. Ennyi mindent kap. Egy egész, hosszú, boldog, gondtalan életet. Néhány évért.
(Mary sír)
Ez a sírás azt jelenti, hogy »nem«?
Mary: Ennyi jóság... ilyen nagy szeretet... egy ilyen nagy embertől! De én... de én... hiszen megmondtam önnek...
Edmonds: Tudom, tudom. Van egy vőlegénye. És nekem van egy realisztikus kérdésem.
(Mary könnyei közt kíváncsian néz fel rá.)
Edmonds: Ez a vőlegény... a maga boldogsága és gazdagsága érdekében.. nem várna?
Mary: (nem érti) Várna?
Edmonds: Amíg én... amíg a nap lemegy.”
Molnár naplemente előttjének ez érzelmi magaspontja. A gordonkázó hangot átveszi innen a frivol és gúnyos Molnár régi hangja. Az ügyvéd tapintatosan beavatja a szerelmes színészt a titokba.
„Palmer: Meg kellett ígérnem, hogy ön nem fogja ezt hirtelen, egyszerre megtudni, hanem fokozatosan. Hogy ezt ügyesen bele fogom szőni a társalgásba. Ez nekem forte-m.
Edmonds: (kissé idegesen) Értelmes beszéd. Én nem félek semmi hírtől, de azért én is jobban szeretem, ha a kellemetlen hírt lassan, fokozatosan kapom. Go ahead.
Palmer: Now, then. Ez a lány nem az, akinek kiadja magát.
(Társalgási hangon.)
Szép nap van. Napsütéses és mégsem forró.
Edmonds: Úgy van. Ideális júliusi idő.
(Kissé idegesen) Go on.
Palmer: Ez a lány önnek, so to speak, rokona.
(Felvesz az asztalról egy kis tányért.)
Kedvesek ezek a kis virágos tányérok. Honnan valók?
Edmonds: Párisból. Go on.
Palmer: Ez a lány közeli rokona önnek.
(Végignéz Edmondson.)
Ön fogyott pár fontot a legutóbbi filmje óta, ugy-e?
Edmonds: Kettőt.
Palmer: Meglátszik önön, előnyösen.
Edmonds: Thank you. Go on.
Palmer: Ez a lány nagyon közeli rokona önnek. A legközelebbi.
Edmonds: (nagyon idegesen) A mamám?
Palmer: (iszik egy korty kávét) Ez a legjobb kávé, amit az utóbbi időben ittam. – Ne vicceljen. Ez a lány az ön lánya.
Edmonds: Kérem ezt az utolsó mondatot még egyszer.
Palmer: Mondtam, hogy meg fog lepődni. Ez a lány az ön lánya.”
És így tovább. Sok csavaros fordulattal, könnyedén, szórakoztatóan sikerül egyszer Amerikában is megírni öregember szerelmét fiatal lány iránt. Sikerül a naplementébe belekuncognia és nem homályosítja el biztonságát az önsajnálat meghatódottsága.
Molnár valamennyi öregkori színdarabjában, vázlatában, tervében megismétlődik a helyzet, és valamennyiben ott ólálkodik a cselekmény szegélyén egy orvos, hogy kéznél legyen, ha rosszul lesz – a szerző.
Rettenetes filmszinopszisokat ír. Rossz darabokkal pepecsel. Kéziratai agyonjavítottak. Nem a műgond javításai, hanem a megoldhatatlanság bizonytalankodásai. Újraírja pesti darabjait. A cukrászné című egyfelvonásost elrontja Delicate Story címen, annyi jelentős változtatást tesz csupán, hogy a Baross utca helyett St. Paul Streetként belopja a Pál utcát.
A háború után sem jár több sikerrel. Molnár, aki lopva maga rendezte odahaza valamennyi színpadi munkáját, de sosem íratta ki magát a színlapra, egyetlen alkalommal szerepel csak rendezőként. Amerikában. A Csoda a hegyek között bukásánál.
Ír azonban egyetlen remeket is.
Megannyi címváltozata közül nevezzük Panoptikumnak.
1940 decemberében fog hozzá. A történet egy kisebb európai fővárosban, talán Budapesten történik. 1941. február 25. és március 4. között megírja. Akkor már: Történik Rómában, az első világháború előtt.
Van egy másik címe is: A király orra. (The king’s nose). Olyan, akár A hattyú vagy az Olympia folytatása volna. Erre utal a cím is, a Király orra. A hattyú eredetileg A császár kék szeme címet viselte.
Prinz Rudolf Krohn-Leithen, Ausztria-Magyarország római nagykövete beszélget feleségével az I. felvonásban:
„Ann: Tárgyilagos maradok, Rudolf, el kell válnunk.
Nagykövet: Igen.
Ann: Ilyen könnyen mondod?
Nagykövet: Ha te azt mondod, hogy el kell válnunk, akkor abszolút bizonyos, hogy igazad van. Meg sem próbálok ellentmondani. Emberi ügyekhez te értesz, nem én. Az én szakmám: nemzetek konfliktusai. Világrészek küzdelmei... Az én szellemem magasan a földgömb fölött lebeg és nem egyénekre gondolok, hanem kontinensekre és óceánokra. Az egyes ember engem nem érdekel. Én magam sem érdeklem magamat, mint ember. Csak mint egy 65 milliós állam egyik érzékszerve. Én egy birodalomnak vagyok a szeme vagy mondjuk: a füle. Vagy éppen az orra. Mikor XIV. Lajos elküldte Crémieuxt nagykövetnek Bécsbe, így búcsúzott tőle: »És főként szaglásszon, mon cher, ön csak mindig szaglásszon és jelentsen – sohse felejtse el, hogy az Ambassador a király orra«. – Ezért van az, hogy engem a saját egyéni életem nem érdekel. Te emberi lény vagy. Én egy nagykövet vagyok.”
Ann beleszeretett a palotát renováló építészbe, Volskyba. Megkéreti magának a férjével. Az építészről hamarosan kiderül, hogy Boganov kapitány, akivel elégedetlenek odahaza, mert nem küld jelentéseket. A nagykövetség buttlere hírszerző, Szemjonov ezredes. Parancsot kapott, ha Volsky nem engedelmeskedik, lője le. Mivel gyermekkora óta ismeri beosztottját, aggódik érte. Könyörgésre fogja. Lopjon el legalább egy sifrírozott vizeletvizsgálati leletet, ő majd fölnagyítja jelentőségét.
Mindenkiről kiderül, hogy kém vagy ellenkém. Keresztbe-kasul lopják a katonai terveket, de legvégül elsimítják a botrányt és helyreáll a látszat.
A király orra Molnár Habsburg-trilógiájának záródarabja. Vitriolos, lebegő mulatság. Bár Friedrich Torborg német fordításának copyright dátuma 1942, a szerző becsvágyóan dolgozik rajta még 1948-ban is, a frankfurti bemutatót megelőzően. A Kleinen Theater am Zoo-ban mutatják be 1949. január 8-án, három nap múltán a bécsi Akademietheaterben Alma Seidlerrel, a Molnár-darabok bécsi specialistájával a főszerepben adják elő. 1950-ben játsszák a hamburgi Kammerspielenben, a bécsi bemutatóra 10 évvel a Theather in der Josephstadt fölújítja. Arthur Richman angol fordítása nem kerül bemutatásra az Egyesült Államokban. Magyarországon, tartok tőle, rajtam kívül senki nem olvasta el.
A szánalmasan írdogáló bácsi helyett ez újra a diadalmasan szellemes Molnár. Visszafarol a császárkorba önmagáért.
Az I. felvonás végén Volsky szerelmesen közeledik imént eljegyzett menyasszonyához, aki azonban A hattyú vagy az Olympia női hűvösségével ragaszkodik a társasági formákhoz.
„Ann: Ebben a pillanatban már az ön menyasszonya vagyok. Menjen ezzel a gondolattal.
Volsky: (hevesen mozdul feléje) Ann!
Ann: (szobor-mereven áll, és egy hideg mozdulattal visszautasítja ezt a közeledést): Nem azt mondtam, hogy jöjjön ide ezzel a gondolattal, hanem hogy menjen el vele. (Szemével int neki, figyelmeztetve őt a háttérben alázatosan várakozó Buttlerre.)
Volsky: (szertartásosan hajol meg) Duchesse!
Ann (főhajtással búcsúzik tőle).
Volsky (átveszi a cilindert és a keztyűt [!] és az ajtónál még egyszer meghajol. A Buttler kinyitja neki az ajtót és mélyen meghajolva áll. Volsky gyorsan kimegy.)
Függöny.”
Ez a régi Molnár, aki jó felvonásvéget tud, csattanót, meglepőt, valamennyi színen lévőnek hálás játékalkalmat kínálót. A szószátyáran szipogó öregemberben a gúnyos szellem még egyszer fölszikrázik.
Horthy Miklós invitációjával kezdtem. Másik meghívóval fejezem be. Molnár Ferencet a háború után meghívják a 48-as szabadságharc centenáriumi ünnepségeire. A meghívást elfogadta. A Világ 1947. december 25-én közli: Molnár március első napjaiban Budapestre érkezik.
1948. szeptember 6-i keltezéssel Budapestről levelet kap. Feladója Kedvessy László, miniszteri fogalmazó, Budapest, II. Trombitás utca 2.
„Kedves Barátom! ... a leveleid közül egyetlen egyet sem kaptam meg, úgy látszik ez szokássá válik, mert valami titokzatos kezek visszatartják a nekem címzett amerikai leveleket, amit az is igazol, hogy a barátaimhoz címzett, de nekem szóló leveleket mind hiánytalanul megkapom. Biztonság okáért levelem feladójaként most is titkáromat tüntettem fel s így remélem, időben és rendben megkapod soraimat.”
Majd alább, felelve Molnár kérdésére: „Ha e barátságra és baráti érzéseimre hallgatnék csupán, úgy azt írnám most Neked, hogy: Feri, gyere haza. Azonban ismerem azokat a különböző akadályokat, amelyek ezt az utazásodat keresztezik, így e téren tanácsot adni nem tudok, csak azt mondhatom, hogy ha egyszer mégis rászánod magad a tengeren való átkelésre, úgy azzal a baráti szeretettől vezérelve beszéltelek rá 1938-ban Wien-ben az elutazásra.”
Rábeszélésnek meglehetősen elijesztő. 1948-ban Molnár átkel az óceánon. Olaszországba utazik és Franciaországba. Pestre nem. A levelet ugyanis Dinnyés Lajos kisgazdapárti politikus írta. Abban az időben, amikor nem kapta meg a neki szóló külföldi leveleket, éppen Magyarország miniszterelnöke volt.
Molnár értett a szóból, még többet a ki nem mondott szavakból. Ottmaradt a Plazaban.
1952. április 4-én déli tizenkettőkor Frank Campbell temetkezési vállalata viszi utolsó útjára.
Utolsó írása Az ember című New York-i magyar nyelvű lapban jelent meg (1952. április 5.). Az első oldalon a főszerkesztő Göndör Ferenc vezércikknekrológja búcsúztatja Molnárt. A 3. oldalon az Altató mese című novella. Kopfként Göndör sorokat közöl a szerző kísérőleveléből:
„Az Ember 25-ik amerikai születésnapjára régiség-gyűjteményemnek egy darabját küldöm Neked, egy úgynevezett fantasztikus elbeszélést, amely nemsokára szintén jubilál: ötven éves lesz. Két okból küldöm éppen ezt az »Altató mesét«. Először azért, mert hogy úgy mondjam, közel áll hozzám: ebből írtam a Liliom című darabot. Másodszor azért, mert magyar nyelven most már ritkaságnak számít. A könyvet, amelyben megjelent, elégették, betiltották, kitiltották, letiltották és megtiltották 1945 előtt, néhány megmenekült és Magyarországon bujdosó példányát (összes többi munkámmal együtt) elégették, betiltották, kitiltották, letiltották és megtiltották most, nemrégen.”
PÉTER MOLNÁR GÁL: Ferenc Molnár in Amerika
Befasst sich mit der amerikanischen Emigrationszeit Molnárs, mit seinen letzten Jahren, über die wir kaum etwas wissen. Ferenc Molnár hat im Jahre 1936 Ungarn endgültig verlassen, 1940 dann auch Europa. In Amerika ist er 1952 gestorben, da er selbst nach Kriegsende nicht in die Heimat zurückkehren konnte. Der durch und durch Pester Schriftsteller leidet in der Emigration. Er schreibt seine alten Werke um, verändert in Amerika seine Romane, schafft aber kaum noch Bedeutendes. Eine Ausnahme ist Die Nase des Königs. Erstmals wird dieses Werk von Péter Gál Molnár analysiert und gewürdigt.