Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 17/I:89–101.

VERESS JÓZSEF

Közgazdasági megfontolások a csőd és a felszámolás
törvényi szabályozásának modernizációjához Magyarországon

Gazdaságpolitikai bevezető

A század elején aligha van súlyosabb és vitatottabb kérdés, mint a totálissá vált globalizáció és annak gazdasági és társadalmi hatásai az egyes országokra, régiókra és a világ polgáraira.

Bár a globalizációval kapcsolatos nézetek – ha nem is egyforma súlyúak – egymással szöges ellentétben állnak, annyi kiindulásként mindenképpen helytálló, hogy a globalizáció sodrása elemi erejű.

A globalizáció a fentiek ellenére mégis inkább evolutív folyamatnak tűnik, bár éppen a sodrás erőssége miatt egyúttal irreverzibilisnek is látszik. (Katasztrófák nélkül a folyamat nem állítható meg.) Az új helyzet kifogástalan magyarázatához a régi elméletek csak korlátozottan alkalmasak.

Nem kétséges, hogy maga a globalizációs folyamat az externáliák számos típusát hozza felszínre, vagyis a külső kedvező és káros gazdasági hatások adottságként jelennek meg az országok, a régiók, integrációk és az egyének szintjén.

A globalizáció következtében a gazdaságpolitikák értelmezési tartománya és értékkészlete egyaránt szűkül, ám az értékkészletek vonatkozásában új elemek is megjelennek. A nemzeti gazdaságpolitikák feladatai három igen fontos pillért hordoznak magukban, ezek a következők:

– Egészséges gazdaságpolitika kialakítása és folytatása, a támadhatósági pontok minimalizálása.

– Az ország gazdaságának optimális elhelyezése a radikálisan átalakuló termelési és szolgáltatási mezőkben, a technológia és innovációs erőtérben, a globális piacok keretein belül.

– Olyan szektorok, profilok, kutatások menedzselése, támogatása, bizonyos szempontokból életre hozása, amelyek a világ élvonalát jelentik, vagy jelenthetik, és így az adott ország jó értelemben vett kiemelkedő, megkülönböztető jegyeit reprezentálhatják.

A fentiekben tömören meghatározott keretek között kell a mindenkori közgazdasági és jogi szabályozásnak lavíroznia. Esetünkben ez azt jelenti, hogy a csőd, a felszámolás, a végelszámolás vagy más oldalról tekintve a szanálás a reorganizáció és a likvidálás paramétereit – a nemzetközi szabályozás trendjeit nem szem elől tévesztve – az előbb említett feladatokhoz kell igazítani. Már elöljáróban leszögezhető, hogy Magyarország a válságkezelés szabályait illetően sajátos paradox helyzetet mondhat magáénak. Egyfelől, mint azt a későbbiekben is érzékelhetjük, a válságkezelés szabályai az átlagosnál diverzifikáltabbak az EU-országokban, jóllehet bizonyos egyértelmű jogpolitikai trendek felfedezhetők. Másfelől viszont hazánk, rendkívül kicsiny és rendkívül nyitott ország lévén, nem engedheti meg magának a kikristályosodó nemzetközi trendek ignorálását.

Bevezetés a válságmenedzsmentbe

A pszichológiában a krízist a válsággal azonosítják és olyan fordulópontnak tartják – egy fejlődési vagy betegségi folyamat során –, amely az események további alakulása szempontjából döntő.

A kínai nyelvben a válságot (wei-ji) olyan szókép szimbolizálja, amelyet két szó, a veszély és a lehetőség alkot. Igen szemléletes ez azért, mert valójában a válság nem mindig véglegesen visszafordíthatatlan, elveszett csatát jelent, hanem inkább olyan, a veszély által determinált kihívást, amelyben benne van a túlélés lehetősége is.

Már ezen a fogalmi szinten is belátható, hogy a válságkezelés két módon lehet sikeres:

– A legsikeresebb válságkezelési esélyek a válságok megelőzésében vagy korai jeleinek felismerésében és az azokra való gyors reagálásban rejlenek.

– Még a teljes ellehetetlenülés előtt rendkívül határozott cselekvési politikával kell megpróbálni úrrá lenni a válságon.

Ha tágan értelmezzük a válságmenedzsmentet (crisis management), akkor annak speciális esete a turnaround management, amely zavarelhárító menedzsmentként értelmezhető. Ha szűken értelmezzük és fenntartjuk a fogalmat a lehetetlenülés kezelésére, akkor mellérendelt, kiegészítő kategóriákról van szó, de értelmezni kell az ellehetetlenülést, ami mikro- (vállalkozási) szinten sem egyszerű. A szakirodalom ebben a kérdésben megosztott, de a hangsúly – legalábbis mikroszinten – egyre jobban eltolódik a turnaround management felé.

A turnaround management feladata a fennmaradás és a túlélés esélyeinek érvényesítése. A turnaround nem válságelfojtás, és nem is egyszerűen válságelhárítás. Aktív reagálást jelent még az ún. preaktív szakaszban is. A turnaround management célja a válságprevenciótól a preaktív szakaszon keresztül a még legyőzhető krízisig tart – a reaktív szakaszon át. A legfontosabb cél a zavarmegelőzés és a zavarelhárítás. A turnaround management kifejezés helyett – teljesen praktikus okokból – a reorganizáció kategóriáját használom a következőkben.

Magyarországon a szocializmus utolsó évtizedében, tehát az 1980-as években éledtek újjá a csőd kezelésével kapcsolatos közgazdasági és jogi kutatások. Számos értékes munka született az 1980-as évek első felében, amely a politika egyre kevésbé merev korlátai által is determinálva, az 1986-ban életbe lépett törvényerejű rendeletben manifesztálódott. A következő mérföldkő az 1991. évi II törvény a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról (Cstv.).

Mint ismeretes, az első átfogó módosítást az Országgyűlés 1993-ban fogadta el, ekkor a csődeljárás teljes újraszabályozására került sor, megszűnt a kötelező öncsőd intézménye, továbbá – ekkortól – a moratórium realitása a hitelezők hozzájárulásától függ. A második nagyobb módosításra 1997-ben került sor. Az új szabályozási elemek elsősorban a felszámolási eljárást érintették. A csődtörvény hatálya alá eső regisztrált vállalkozások (állami vállalat, tröszt, egyéb állami gazdálkodó szerv, szövetkezet, gazdasági társaság, közhasznú társaság, egyes jogi személyek vállalata, leányvállalat, vízgazdálkodási társulat, a vízközmű-társulat kivételével, erdőbirtokossági társulat, önkéntes kölcsönös biztosító pénztár, magánnyugdíj-pénztár, egyesület) az összes vállalkozások kb. egyharmadára terjed ki. Ez – a 2000. június 30-i adatok szerint – 361 907 gazdálkodó szervezetet jelent.

Megítélésem szerint a csődszabályozásnak három szakasza különböztethető meg az 1980-as évektől napjainkig. Hangsúlyozom, hogy ezt a csoportosítást pusztán közgazdasági, illetve gazdaságpolitikai szempontból tartom korrektnek. Az első szakasz 1986–90-ig terjed, vagyis a transzformációs gazdaság „hajnaláig”. A második szakasz a kilencvenes évtizedet jelenti. Ebben a fázisban egy, már a piacgazdaság követelményeinek is megfelelő jogi szabályozás egy átmeneti gazdaság vállalkozásainak válságkezeléssel kapcsolatos KRESZ-ét határozta meg. A század végétől mondhatjuk, hogy Magyarországon többé-kevésbé kialakult a piacgazdaság teljes feltételrendszere, és immár a működő piacgazdaság hazánkban realitás. Ebben a harmadik szakaszban tehát fokozatosan elhagyhatjuk azokat a részben művi, részben kényszer szülte szabályozóelemeket, amelyek az átmeneti gazdaság lényéből fakadtak.

Mint ismeretes, a közép-kelet-európai országok között a magyar csőd- és felszámolási gyakorlat úttörő szerepet töltött be. A mai napig éles viták tárgya az, hogy helyes volt-e már az 1990-es évek elején egy a nemzetközi normáknak megfelelő csődtörvényt – párhuzamosan a nemzetközi standardot szintén megfelelő számviteli törvénnyel – „ráereszteni” a magyar gazdaságra. Tény viszont az is, hogy e két törvény idejekorán és kellő intenzitással kezdte rászorítani a magyar vállalkozásokat a piaci viselkedés megtanulására.

Az előzőekben bemutatott, csak néhány alapproblémát érintő háttér bázisán kezdhető meg tanulmányunk centrális, a címben is megfogalmazott kérdéseinek tárgyalása.

A csődtörvény funkciói, a törvényi szabályozással szembeni elvárások, illetve követelmények

Megítélésem szerint modern piacgazdaságot feltételezve a csődtörvénynek, illetve a csődszabályozásnak – közgazdasági aspektusból – hat lényeges funkciója van. Ebből három konkrétan és közvetlenül a csődöt érinti (közvetlen funkciók), a másik három más, a közgazdaság és jogi szabályozás alá eső területeket is érint, ám itt sem hagyható figyelmen kívül. Ez utóbbiakat közvetett funkcióknak nevezem.

A csődszabályozás közvetlen funkciói:

1. A rendelkezésre álló eszközöket, erőforrásokat a hatékonyabb felhasználás irányába kell terelnie, kanalizálnia.

2. Kalkulálható védelmet kell nyújtani a hitelezőknek, vagyis biztosítania kell a folyamatos hitelezési készséget és az adósságok behajthatóságát.

3. Rendezett módot kell biztosítani a csődhelyzetbe került, rosszul működő, felszámolásérett vállalkozások számára tevékenységük beszüntetésére, a piacról történő kivonulásukra. Másképpen: gondoskodni kell arról, hogy a súlyos veszélyhelyzetbe került cégek a gazdaság természetes forgalmát ne zavarják meg.

Világossá kell tennem, hogy a három közvetlen funkció általam történt felsorolása egyúttal prioritásokat is tükröz. Az 1990-es években általánosan elfogadott volt e három funkció, ám a köztük lévő prioritási sorrend a következő volt: (1.) a tevékenység beszüntetésének biztosítása, (2.) a rendelkezésre álló eszközök terelése, (3.) a hitelezői védelem. Úgy gondolom, hogy a súlypontok általam történt áthelyezése több szempontból indokolt, de ennek részletes bizonyítására itt nem áll módomban kitérni. Ugyanakkor a későbbiekben kifejtett érveim közvetlenül vagy közvetve alátámasztják majd álláspontomat.

A csődszabályozás közvetett funkciói:

1. A szabályozásnak maximális jogbiztonságot kell nyújtania valamennyi aktor számára. (Az aktorok közé értem az állampolgárokat, illetve az őket képviselő államot is, függetlenül attól, hogy a csődbe került gazdálkodó egységnek milyen a tulajdoni szerkezete. Ugyanis ha a jogbiztonság terrénumából csak egy közvetett tényezőt, az időt ragadjuk ki, akkor is érezhető, hogy a gyenge jogbiztonság kevés áttételen keresztül a vagyonrészeknek a vonatkozó jogszabályok szellemével ellentétes transzformációját válthatja ki.

2. Erőteljes teljesítményorientációra, teljesítménykényszerre kell szorítani a bussines valamennyi szereplőjét.

3. Hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a vállalkozások mélyreható, a piacgazdaság szellemének egyértelműen megfelelő folyamatos átalakulása (enterprise restructuring), illetve a kívánatos szint fenntartása realitás legyen.

Nem kétséges – és ezt már a gazdaságpolitikai bevezetőben is érintettem –, hogy a csődtörvény a fentieken kívül más területeken is fontos szerepet játszik. Nyilvánvalóan hatással van a gazdaságpolitika egészének kialakítására, ezen belül pedig – többek között – a privatizációs politikára, a fiskális politikára és a vállalkozásokat érintő jövedelem- és adószabályozásra.

Kiemelten fontos kérdés az is, hogy a 21. század elején a remélt EU-csatlakozást megelőzően, milyen elvárások fogalmazhatók meg a csődtörvénnyel szemben. Ezek az elvárások természetesen már inkább a jogi megközelítést jelenítik meg, de közgazdasági konzekvenciái sem elhanyagolhatók. A csődtörvénnyel kapcsolatos alapvető elvárások az alábbiakban fogalmazhatók meg:

– a gazdasági folyamatok átláthatóságának (bizonyos fokig transzparenciájának) és hatékonyságának növelése,

– az eljárások gyorsítása, az illetékes bíróságok adminisztratív terheinek minimalizálása, továbbá a felszámolók díjazása szükséges fedezetének megteremtése,

– alkalmazkodás a nemzetközi gyakorlathoz, harmonizáció.

A válság és a válságmenedzselés fokozatai

Mielőtt a most hatályos jogi szabályozás közgazdasági szempontból történő elemzésébe kezdenénk, érdemes áttekinteni vázlatosan a krízis különböző fokozatait és az arra adható válaszokat.

A piacgazdaságokban a csődszabályozás nagy múltra tekinthet vissza. Kezdetben a jogi logika rendkívül tiszta volt: ha a piac egészséges vérkeringését forgalmi akadály veszélyeztette, akkor azt minél gyorsabban, minél egyértelműbben – a vonatkozó szabályozások logikája szerint – meg kell szüntetni. Az illetékes bíróság megállapította a nem fizetés, illetve a fizetésképtelenség tényét, és rendelkezett a felszámolásról. A múlt század hetvenes éveiben ez a tulajdonképpen kegyetlen, de következetes szabályozás oldódott. A hangsúly, mint egyetlen igazán hatékony eszközre, a megelőzésre helyeződött át. A zavarelhárító, reorganizációs, preventív technikák egész arzenálja áll már rendelkezésre annak érdekében, hogy a tulajdonosok, menedzserek még akkor javíthassanak a vállalkozás helyzetén, amikor még arra saját erejükből képesek. Felszámolási perek esetén is a bíróság mérlegeli: nem volna-e jobb megoldás egyfajta talpraállítási, reorganizációs vagy rehabilitációs program kidolgozása. Természetesen egy ilyen megoldás csak az adós (a veszélyhelyzetbe került vállalkozás) és a hitelezők közös munkájaként képzelhető el.

Rendkívül széles az a skála, amelyet egy krízisbe sodródott vállalkozás igénybe vehet. A baj kezdeti szakaszában a korai figyelmeztető rendszerek (early warning systems) nyújthatnak segítséget. Ha a helyzet súlyosbodik, elképzelhető az állami szanálás. Természetesen ez igen ritka, ugyanakkor Margaret Thatcher kormányzása idején is mentettek meg angol magáncéget. Állami szanálás esetén a közgazdaságtan járadékvadászat kategóriájával szembesülhetünk. Esetleg valamelyik partnere is kisegítheti, megmentheti a bajba jutott vállalatot. Itt pedig közgazdasági szempontból az opportunizmus kategóriáját fedezhetjük fel. A válság következő szakaszában fizetési moratóriumot is lehet kérni. Ha ez sem sikerül, akkor elkerülhetetlenül eljön a bírósági szakasz ideje, és felsejlik a likvidáció réme. Közvetlenül ezt megelőzően vagy akár a bírósági szakasz közben is a fejlett piacgazdaságokban mint önálló piaci szereplők megjelennek a „szagot fogó” üzleti cápák, hogy bekebelezzék, átvegyék, megvegyék, átalakítsák, később pedig továbbadják – természetesen kellő profittal – a szóban forgó vállalatot.

A takeover, merger, acquisition kifejezések már nálunk is egyre inkább mindennaposak. A bírósági processzus sem jelent még elkerülhetetlen felszámolást, ugyanis az adós és a hitelezők viszonyában egyezségnek bármikor, kényszeregyezségnek pedig bizonyos feltételek mellett helye van, helye lehet.

Az előbbiekben felvázolt séma általános, és mind a piacgazdaságokra, mind pedig a piacgazdaságok felé igyekvő átmeneti gazdaságokra jellemző. E keret Magyarországra vonatkozó értékelését a következő pontokban adjuk meg. Arra törekszünk, hogy érzékeltessük: a magyar realitások mennyiben hasonlítanak, illetve közelítenek az általános sémában megfogalmazott main streamhez.

Az 1990-es évtized magyar sajátosságai a csőd, a felszámolás és a végelszámolás szemszögéből

Ahhoz, hogy viszonylag objektíven legyünk képesek értékelni a csődtörvény szerepét, meg kell említenünk három érdemi sajátosságot Magyarország viszonylatában a transzformáció első évtizede kapcsán. A transzformáció maga átmenet, illetve átalakulás formájában egyaránt végbemehet. Átmenetről – D. Stark nyomán – akkor beszélhetünk, ha a korábbi rendszert radikálisan leépítjük, alapelemeire bontjuk, és az új rendszer komponálása során nem vagy alig használunk fel a régi elemekből. Az átalakulás esetén pedig azt tapasztalhatjuk, hogy a régi rendszert – ha nem is olyan radikálisan, mint az átmenet esetén – szintén lebontják, ám az újrakomponálás során jelentősen merítenek a régi elemekből is. Minél inkább az átmenet jegyei jellemzik a transzformációt, az annál gyorsabb és hatékonyabb. Minél inkább az átalakulás jegyei képezik a realitást, várhatóan annál lassúbb és arányosan kevésbé hatékony lesz a transzformáció. Magyarországon – néhány vargabetűről elfeledkezve – a kilencvenes évtizedben túlnyomórészt az átmenet jegyei voltak azonosíthatók.

Ebből a háttérből fakadóan a már említett három sajátos vonás a következő:

1. A csődszabályozás eddigi gyakorlata olyan közegben ment végbe, amely a marxista antikapitalizmus örökségét és az új társadalmi beilleszkedés gazdasági lenyomatait egyaránt magán viseli, különösen igaz ez a csődszabályozás terepét illetően. Az előző pontban felvázolt általános séma legdinamikusabb elemeit a takeover, merger, acquisition kategóriák jelentik. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy amennyiben a saját reorganizáció nem sikerült, akkor a tőkeerővel bíró „cápacégek” nagy sodrással megoldják a reorganizációt. Magyarországon a politikai fordulat után egyáltalán nem voltak ilyen tőkeerős cégek – ez teljesen érhető –, és a kilencvenes évek során is csak elvétve találunk embrionális állapotban hasonló hazai vállalkozásokat. Természetesen a multinacionális cégek képében nálunk is megjelentek, elsősorban privatizációcentrikusan, a vállalati átszabásokat piacorientáltan megoldó cégek.

2. Az 1988. évi társasági törvény (GT) jelentette a startpisztolyt a gazdasági transzformáció számára. Az eddig eltelt éveket – bár gyengülő intenzitással – az jellemzi, hogy a korábban kivívott, megszerzett pozicionális erőforrások tőkeszerző képessége szignifikáns. Ez nem csupán a privatizációt érinti, hanem a csődbe került vagy csődbe vitt vállalkozások sorsát illetően is nagyon sokszor meghatározó, döntő faktor.

3. A felszámoló jogintézményének megjelenítése a magyar csődszabályozásban is elkerülhetetlen volt. A speciális helyzetben azonban akár a menedzsment, akár a felszámoló, akár mindkettő elvileg és bizony gyakorlatilag is képes a folyamatok saját érdekviszonyai szerinti alakítására. Csak a felszámolóra koncentrálva ez azt is jelentheti, hogy tőke hiányában ugyan nem lesz „cápa”, de egyáltalán nem kizárt egyfajta hiénaszerep realitása.

A csődtörvény működésének tapasztalatai közgazdasági szempontból

Megítélésem szerint a csődszabályozás tapasztalatainak rendszerezésekor érdemes követni a funkciók és az elvárások korábban megfogalmazott rendjét a nagyobb áttekinthetőség érdekében.

Csődszabályok, közvetlen funkciók

Az általunk korábban meghatározott elsődleges funkciók, a rendelkezésre álló eszközök hatékony kanalizálása volt. Ezt a funkciót több szempontból sem töltötte be eddig a csődtörvény. Egyrészt a csőd vagy/és felszámolás kettősségében gondolkodtunk, ezért a reorganizáció mind ez idáig háttérbe szorult. Másrészt a korábbi jórészt állami tulajdonú vállalkozások közege egyáltalán nem volt leírható piaci kategóriákkal, és különösen a kilencvenes évek első felében maga a korrekt piaci jelzőrendszer is hiányzott a kanalizálódás iránytűjeként. Szögezzük le kellő határozottsággal, hogy erről legkevésbé a jogi szabályozás, a jogtudomány tehet!

Második közvetlen funkcióként a hitelezők védelmét neveztük meg. A csődtörvény elvileg is, gyakorlatilag is erőteljesen törekedett a hitelezők védelmére, ám a valóság, a hazai terep realitásai számos akadály forrásai lettek. Ez akkor is igaz, ha eltekintünk az eltekinthetetlentől, nevezetesen attól, hogy a befejezett felszámolások átlagos kielégítési hányada elképesztően alacsony volt. Tegyük azonban hozzá: akármilyen elképesztő volt is, de nem váratlan. Tudomásom szerint a legösszetettebb jogi problémát éppen a különböző biztosítékok szabályozása jelentette és jelenti (jelzálog, óvadék stb.).

Harmadik közvetlen funkcióként a piacról történő kivonulás biztosítását tekintettük. Ez lényegében teljesült, de itt is nehéz eltekinteni az időben rendkívül hosszan elnyúló eljárásoktól.

Csődszabályozás, közvetett funkciók

Ami a jogbiztonságot illeti, mind a törvény szelleme, mind pedig a bírósági gyakorlat igyekszik a maximumot nyújtani. Az ismert és elsősorban jogi nyelven leírható eljárási problémák miatt néhány aktor számára a jogbiztonság nem kielégítő (követelések erodálódása az elhúzódó eljárás miatt, a kielégítési sorrendben elfoglalt kedvezőtlen helyzet stb.).

A teljesítményorientáció, illetve a teljesítménykényszer szempontjából elmondhatjuk, hogy alapvető fordulat történt a kilencvenes évtizedben. A politikai fordulat előtti negyven évben a vállalati vezetők döntő többségében egyértelműen kialakult az az érzés, hogy bajba jutás esetén biztosan megmentik (a céget is és őt is). A csődtörvény szelekciós hatása ezt a begyökeresedett tapasztalatot ha nem zúzta is szét, de egyértelműen hiteltelenné tette. A működő piacgazdaság keretei között – különböző vállalkozási típusok csaknem mindegyikében – a menedzserek teljesítménykényszere egyértelműen nőtt. Természetesen mindazon csőd- és felszámolási eljárások esetében, amikor egy-egy korábbi cég jól meghatározott érdekeltségen alapuló feldarabolása állt és áll a háttérben, a helyzet nem egyértelműen pozitív. Közismert az a – szerencsére mára már halványuló – gyakorlat, amikor egy vállalkozást úgy bontanak elemeire, hogy a számviteli és közgazdasági szabályozás kereteit feszítve egy-egy alcéget neveznek ki fekete báránynak, az egész cég veszteségét oda terelik, és így ez a formailag önálló cég kerül a csődtörvény hatálya alá. Az 1990-es évek második felétől ennek a gyakorlatnak az ún. nagybani formája visszaszorulóban van.

Ha magunk elé képzeljük az EU-csatlakozás szempontjából élenjáró tagjelölt országokat (Észtország, Lengyelország, Csehország, Szlovénia és Magyarország), akkor mind a nemzetközi, mind a hazai komparatív elemzések bizonyítják: a nálunk idejekorán bevezetett csődtörvény erőteljesen járult hozzá az enterprise restructuring kiemelkedő hatékonyságához, legalábbis a többi országokhoz viszonyítva. Érdemes leszögezni, hogy a fenti megállapítás paradox módon gazdaságunk mindkét nagy szegmensére igaz. Ez azt jelenti, hogy mind a multinacionális cégek magyarországi részeire, mind a tisztán hazai vállalkozásokra igaz ez a megállapítás. Az előbbire azért, mert abban a körben a teljesítménykényszer organikus, az utóbbira pedig azért, mert ott a túlélésért küzdenek. Mindez persze nem változtat azon a gazdaságpolitikai kulcsdilemmán, hogy a magyar gazdaság itt is szemléltetett duális jellegén mielőbb változtatni kell.

Csődszabályozás, elvárások

A csődtörvény és a számviteli törvény egyértelműen hozzájárul a gazdasági folyamatok reálisabb áttekinthetőségéhez. Ugyanakkor a számviteli törvényben és a nemzetközi számviteli standarekben található a könyvvizsgálaton keresztül is érvényesülő többféle értelmezési lehetőség, a kiskapuk sora. A különböző vagyonértékelési technikák divergenciája nem használ a transzparencia egészének. A csődtörvény oldaláról elsősorban az eljárások elhúzódása okoz problémát.

A bíróságok adminisztratív terheit nem sikerült csökkenteni, sőt bizonyos szempontból e terhek növekszenek is. Az eljárások időben elhúzódnak, komoly, elsősorban jogi viták vannak a felszámolók díjazásával kapcsolatos fedezet előteremtése, biztosítása tárgyában. A legnagyobb nyomás egyértelműen a bíróságokon van. Az igényes jogi munka, a négy különböző jogi szabályozás alapján vezetett tárgyalások bonyolultsága, az ügyek közgazdasági és jogi összetettsége egyaránt az előző megállapítást bizonyítják. A bíróság természetesen nem lehet rugalmas a határidőket illetően, sem pedig a törvény kötelmei miatt.

Ami pedig a nemzetközi gyakorlathoz való igazodást, a jogharmonizációt illeti, ismét egyértelműen le kell szögeznünk, hogy a csődszabályozás az egyes országokban erőteljesen magán viseli a nemzeti sajátosságokat. A magyar csődszabályozás az eddigiekben is igyekezett meríteni a különböző megoldások gyakorlatából, és minden bizonnyal így lesz ez akkor is, ha a jelenlegi szabályozás modernizációjára sor kerül.

Összességében elmondható, hogy a hatályos magyar csődszabályozás gyökeres módosítására égető szükség nincs. Azonban van néhány kulcsfontosságú terület, ahol részben a megváltozott gazdasági körülmények miatt, részben pedig az eddig kumulálódott tapasztalatok okán (egyes szabályozóelemek tarthatatlansága) szignifikáns változtatásokra van szükség. Közgazdasági szempontból ezekre teszünk néhány javaslatot a következőkben.

Közgazdasági adalékok a csődszabályozás továbbfejlesztéséhez

Mint már említettük, a csődtörvény hatálya a regisztrált vállalkozások mintegy 1/3-ára terjed ki. Az évente újonnan induló eljárások alakulását tekintve egyértelmű tendencia, hogy a csődöknek, illetve felszámolásoknak a vállalkozások egészéhez viszonyított hányada radikálisan csökken. A törvény hatályba lépésekor a gazdálkodók 12,6%-a ellen indítottak csőd-, illetve felszámolási eljárást, 1999-ben pedig 2,5% volt az éves szintű bejelentések aránya. A ténylegesen érintett szervezetek aránya azonban ennél is alacsonyabb, hiszen a bejelentések csaknem fele ún. ügyviteli befejezéssel zárult. Mára már elmondható, hogy visszaszorulóban vannak azok az eljárások, amelyeknek gyökerei még egyértelműen az 1970–1980-as évekre nyúlnak vissza. Amennyiben egy új szabályozás kontúrjait kívánjuk felrajzolni, akkor már a magyarországi piacgazdaság jelenlegi és jövőbeli paramétereiből kell kiindulni. Bár elsősorban a szabályozás közgazdasági szempontú megközelítését ígértük, érintőlegesen szólni kell néhány kifejezetten vagy túlnyomó részt jogi technikákat igénylő jogi problémáról is. E problémák közül háromban teljes egyetértés mutatkozik:

1. A jelenleg hatályos szabályozás túl bonyolult.

2. A különböző biztosítékok (jelzálog, óvadék stb.) rangját vissza kellene adni.

3. A bíróságokra nehezedő adminisztratív terheket jelentősen csökkenteni kell.

Itt csupán az adminisztrációs terheket érintenénk röviden. Megítélésem szerint amennyiben lehetséges, az ún. „postai rendszert”, azaz a tértivevényes kiértesítést a jövőben el kellene kerülni. Ennek bizonygatására itt nincs szükség. Meggyőződésem szerint a napi-, illetve a szaklapokban történő kihirdetés, illetve ezen dokumentumoknak a különböző bíróságokon való kifüggesztése helyettesítheti, de elsősorban érdemileg gyorsíthatja az ügyek bonyolítását.

A reorganizáció

A különböző szakértői vélemények megegyeznek abban, hogy a vállalkozások újjászervezését, talpraállítását a hatályos szabályozás a maga bonyolultságában nem segíti megfelelően a gyakorlatban. Az öncsőd kötelező jellegének megszűnésével az életképes, de átmeneti likviditási gondokkal küzdő cégek szinte egyáltalán nem a csődeljárást választják fizetőképességük helyreállítására. Sokkal inkább az egyedi alkuk, különböző partneri egyeztetések és a közgazdasági értelemben vett opportunizmust sem nélkülöző háttérrendezések a gyakoriak.

A különböző fejlett országokban egyértelműen erősödik a reorganizáció szerepe. Ennek egyik fontos, de korántsem legfontosabb oka a munkanélküliség visszaszorítására való törekvés. Természetesen szerepet játszanak regionális szempontok is. A legfontosabb motívum azonban nyilvánvalóan az, hogy az életképes szervezetek a korábbi vagy új tulajdonosi struktúrában túléljék az adott nehézségeket, és ismét a gazdasági körforgás organikus részévé váljanak. Vegyük észre, hogy ennek a célnak – ugyan szélsőséges értelmezésben – az is megfelel, ha a céget fúzió során bekebelezik, vagy erőszakosan felvásárolják. Magyarország szempontjából azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a reorganizációt érintő javaslataink a hazai tulajdonú gazdasági szereplőkre vonatkoznak elsősorban, hiszen a multinacionális vállalatok csőd- és felszámolási ügyeinek terepe a legtöbbször nem vagy alig érinti a magyar közgazdasági és jogi közeget. A hazai gazdaság hazai szereplőinek regionális elhelyezkedése egyáltalán nem tekinthető másodlagosnak.

Érdemes röviden áttekinteni, hogy a tartósan válságos helyzetbe kerülő, fejlett országokban található régiók hogyan reagálnak a krízisre. Természetesen sem a téma fontossága, sem pedig a terjedelmi korlátok nem engedik meg, hogy akár megközelítő részletességgel ecsetelhessük a különben rendkívül színes eszköztárat. Azonban a legfontosabb kontúrok bemutatás is számos tanulsággal járhat számunkra.

A legfontosabb kérdés természetesen az, hogy egy régió vagy megye talpraállításához szükséges pénzügyi tőkeinjekciók vonzása mennyire sikeres. Nem kétséges, hogy igazán hatékony nemzetgazdaság nélkül a tartósan sikeres regionális válságkezelésnek komoly esélye nem lenne. Más oldalról viszont – és ezt pontosan a nemzetközi és hazai regionális-közgazdasági kutatások legutóbbi eredményei igazolják vissza – egy-egy elmaradó térség, mely elsősorban csak saját magára, saját koncepciójára számíthat, csupán akkor remélheti a magasabb szintek pozitív hozzáállását, ha az események aktív alakítója, és nem passzív elszenvedője. (Ilyen értelemben van hasonlóság a fejlett világ és Magyarország relációjában.)

Az elmaradott régiók felszámolására persze többféle koncepció és részkoncepció készül. Az első tapasztalat éppen az, hogy élesen elkülönül – legalábbis tendenciájában – két különböző szereplőréteg. Az önkormányzatok – használjuk a magyar terminológiát – elsősorban a pénzügyi erőforrások és a tőkeerős külső partnerek összegyűjtésére koncentrálnak. A régi menedzselése az elsődleges feladatuk, olyan, a főbb szereplőkkel közösen kialakított arculatot kell képviselniük, ami vonzóvá teszi a térséget külső befektetők és segélyprogramokat biztosítani képes szervezetek számára. A megnevezett források szétosztását, kanalizálását az önkormányzatok által is felkért, de azoktól teljesen független szakmai szervezetek végzik. E szervezetek sokszor nem egy-egy vállalkozást támogatnak, hanem a nyilvános fejlesztési programokhoz, célokhoz csatlakozó, ígéretes elképzelésekkel bíró vállalkozásokat segítik elsősorban hosszú lejáratú, alacsony kamatozású hitelekkel és részvényvásárlással.

A második tapasztalat lényege az, hogy e szakértői testületben – amelyeknek sorai között egyaránt helyet kapnak a térség sikeres vállalkozói és kutatói – szigorú feltételeket támasztanak a kölcsönt igénybevevőkkel szemben (a térségben maradástól kezdve egészen a munkahelyteremtésig). Tehetik, mert az önkormányzatok által összegyűjtött és az adott vállalkozóhoz terelt források részvényekben vagy hitelekben testesülnek meg, tehát a megállapodástól való vállalkozói eltérés súlyos konzekvenciákkal járhat. E szakmai testületek tehát folyamatosan ellenőrzik (monitoring) és megpróbálják a régió fejlődésében hosszú távon érdekeltté tenni (bonding) a kölcsönhöz jutó vállalkozókat, hasonlóan a tulajdonos-menedzser viszonyhoz a részvénytársaságok esetében.

A harmadik tapasztalat az, hogy rendkívül fontos a térség önismerete, a saját információs hálózat megbízhatósága, az erős koordinációs és kooperációs hajlam. Mindezek olyan extra szervezési erőforrást jelentenek, amelyek erősítőleg, gyorsítóan hatnak a talpraállási folyamatban.

Végül a negyedik tapasztalat az, hogy a politikai érdekek, a politikai pártok közötti viták és viszályok szükségszerűen háttérbe szorulnak. Még ha ellentétesek is a szakmai vélemények, a térségért vállvetve küzdés a jellemző.

Megítélésem szerint a vázolt keretek között kellene értelmezni a kis- és középvállalatok reorganizációját. A nagyméretű vállalkozások reorganizációját már inkább a tisztán piaci alapú megoldások felé kell terelni.

A tapasztalatok szerint a veszélyhelyzet kialakulása elsősorban az induló kisvállalkozásokat veszélyezteti. (Itt most eltekintünk a globalizáció totálissá válásával csak felgyorsuló strukturális átalakulásokat leginkább elszenvedő szektoroktól, illetve térségektől.) A magyar terminológia szerinti kis- és középvállalkozások esetében az akut fizetésképtelenség kialakulása sokszor a késedelmes fizetésekkel hozható összefüggésbe. Mivel az Európai Unióban már 2000-ben életbe lépett a késedelmes fizetések szabályozására kidolgozott 2000/35/EC direktíva, így a szabályozás módosítása során nálunk is indokolt elemezni a vonatkozó következtetéseket. (A gazdaságpolitika is érzi ezt a problémát, hiszen a kis- és középvállalkozásokat segítő csomag részeként 2000-ben a kormány úgy döntött, hogy az új, induló eljárások esetében az 50 főnél kevesebbet foglalkoztató kisvállalkozásokat a kielégítési sorrendben a 6. helyről a 4. helyre sorolja előre.) Ugyancsak a kis- és középvállalkozások támogatását jelenti a „felszámolási eljárás alatt lévő vállalkozások vagyonának megvásárlását elősegítő támogatásról” szóló hitelkonstrukció is [48/1994. (IV. 1.) kormányrendelet]. Véleményem szerint az igénybe vehető hitel felső határát érdemileg növelni kellene.

Természetesen nem titkolható, hogy a reorganizáció szerepének növelése érdemi költségekkel jár. Ezeket részben a hitelezők állják, részben pedig az állam is finanszírozza az egyes nyugat-európai országokban. Éppen azért próbáltam az előzőekben a regionális szempontokra is nagyobb hangsúlyt helyezni, hogy az önkormányzatok esetleges szerepét is érzékeltessem.

A vállalattípusok és a csődszabályozás

Az eddigiekben többször utaltam arra, hogy a csődszabályozás terepe az 1990-es években alapvetően megváltozott Magyarországon éppúgy, mint a többi transzformációs kelet-európai országban.

Felmerül a kérdés, nem kellene-e a csődtörvényt differenciálni aszerint, hogy az aktorok milyen vállalkozási típushoz tartoznak.

Vegyünk először két, első látásra extrémnek tűnő esetet! Az első annak kérdése, hogy vajon az egyéni vállalkozó fizetésképtelenségi eljárásának helye lesz-e a jövőben, vagy sem. A Ptk. szerint az egyéni vállalkozó is gazdálkodó szervezetnek minősül, ebből fakadóan számos gazdasági jogszabály hatálya ab ovo rájuk is kiterjed. A dilemmát eddig az jelentette, hogy míg a gazdasági társaságoknak (még a bt.-nek is) van elkülönült vagyona, addig ez a kategória az egyéni vállalkozónál üres halmaz volt. Megítélésem szerint azonban nincs annak akadálya, hogy az egyéni vállalkozó esetében is definiáljuk a magánvagyont, illetve a vállalkozás céljára rendelkezésre bocsátott vagyont. Meg lehet tehát határozni, hogy mi az a vagyontömeg, amit az egyéni vállalkozó a vállalkozása rendelkezésére bocsát. Úgy gondolom tehát, hogy az egyéni vállalkozású fizetésképtelenségi eljárását az esetlegesen módosítandó csődtörvénybe be kell illeszteni. A másik extrém eset az ún. közérdekű szervezet megszüntetésének problémája. Úgy gondolom, hogy az átláthatóság és a gazdasági-társadalmi morál érdekében, nem utolsósorban a számviteli és gazdálkodási fegyelem erősítése érdekében, a csődszabályozás szellemével hasonló megoldásokat kell találni.

A hazai tőkepiac további erősítése szükséges ahhoz, hogy maga a gazdaság vérkeringése segítsen a különböző bíróságoknak feladataik ellátásában. Amennyiben nálunk is kialakulnak és megerősödnek olyan cégek (akár az erősebb felszámolóból, akár más módon), amelyek fő profiluknak tekintik majd a profitorientált reorganizációt (tehát a bajba jutott cégek feljavítását, átstrukturálását és új pályára állítását), azzal párhuzamosan az ügyek érdemi része nem kell, hogy eljusson a bírósági szakaszba, vagy ha már ott van, akkor is lehet megoldást találni a tulajdonosi szerkezet felelősségteljes változásának realizáláshoz.

Mindaddig azonban célszerű elemezni azokat a lehetőségeket, amelyek a különböző méretű és típusú vállalkozások csődszabályozási szempontból eltérő vonásait illetik. Különösen fontosnak tartom a felszámolói érdekek figyelembe- vételét és kezelését két egymással ellentétes vonatkozásban is. Ami a legfontosabb, radikálisan csökkenteni kellene azokat a lehetőségeket, amelyek mind az adós, mind a felszámoló szempontjából „előnyösek” és egyértelműen vagyonkimentő jellegűek. Tehát a rejtett negatív hatékonyságból nem nagyon szabad megengedni a szintén implicit pozitív hatékonyságba történő átmenetet, mert csak az egyik mérce lehet igaz. Ugyanakkor amennyiben a felszámoló ex ante is profittal kecsegtető üzletet lát egy esetleges reorganizációban, ami elkerülhetetlenül tulajdonosváltással kell hogy járjon, a szabályozásnak e lehetőséget is mérlegelnie kell. Mindezekhez azonban, belátom, hogy még a mainál is fejlettebb piaci viszonyokra van szükség.