Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:77–84.

VARGA LAJOS

Ágoston Péter az agrárkérdésről

A 20. század eleji magyar progresszió jeles képviselője, Ágoston Péter tudományos és irodalmi tevékenységében mindvégig összekapcsolta a demokrácia megvalósításának szükségességét a mély társadalmi és gazdasági reformok és átalakulások majdani ügyével. Nem zárkózott el a gyakorlati politikusi tevékenységtől, jóllehet vezető párt- vagy politikai szerepre sohasem törekedett, de szívesen képviselte a szociáldemokrata pártot a nagyváradi törvényhatóságban, s az sem volt véletlen, hogy ő volt a váradi szabadkőműves páholy nagymestere. Az aktuális társadalmi-szociális problémák élénken foglalkoztatták, amit jól igazol az a felmérés és javaslat, amelyet a nagyváradi lakáshelyzetről végzett. Ágoston Péter szerteágazó munkássága során nagy figyelmet fordított az agrárkérdésre, a nagybirtok kialakulására. Azon kevés értelmiségiek egyike volt, aki a megoldásra is több javaslatot, gyakorlati programot is kidolgozott.

Erre az agrárpolitikusi tevékenységre emlékezett Demény Pál, Ágoston Péter halálának 6. évfordulóján: „Ágoston Péter, aki származásában, puritán életében, a szocializmus akarásában és megharcolásában a dolgozó osztály fia volt, gyermeke volt a magyar földnek is. Ami a Várkonyiak, az Áchimok, sőt a Csizmadia Sándorok számára is csak megérzés lehetett, Ágostonnál tudományos igazsággá vált. Fölismerte, hogy a magyar politika történelmi válságának tengelykérdése a földkérdés, és ennek helyes megoldásán – áll vagy bukik a magyar társadalom.”¹ Ha ez utóbbi, Szabó Ervintől származó gondolatban volt is túlzás és leegyszerűsítés, Demény helytállóan hívta fel a figyelmet arra, hogy Ágoston a földkérdést egyrészt szinte a sejtjeiben érzékelte, másrészt elmélyült tudományos kutatásai alapozták meg következtetéseit és javaslatait.

Móricz Zsigmond is egyik feljegyzésében arról írt, hogy Ágoston ízig-vérig a nép fia, anyai ágon nagyapja sváb gazdálkodó parasztember volt.

Ez a veleszületett kötődés is szerepet játszott abban, hogy egyetemi joghallgatói éveiben (1892–1896) a Népszava szerkesztőségében feszült figyelemmel kísérte az alföldi agrármozgalmakat. Nagy együttérzéssel emlékezett meg a tömegmozgalmak résztvevőiről, a küzdelemben részt vettek helytállásáról, bátorságáról. Ágoston a társadalmi méreteket öltött mozgalmakból főleg a nagybirtokellenes jelleget emelte ki. Úgy látta, hogy az MSZDP Silberberg vezette erői nem ismerték fel e mozgalom fontosságát és jelentőségét. Szerinte a magyar párt vezetői inkább a nemzetközi tapasztalatokhoz és állásfoglalásokhoz ragaszkodtak, s nem kezelték súlyának megfelelően az agrármozgalmakat.²

Egyetemi tanulmányainak befejezése s a pályakezdés átmenetileg több évre elvonták az agrárkérdés tanulmányozásától, s más tudományos kérdések vizsgálatára késztették, de figyelme ekkor is kiterjedt az agrárkérdésre.

1909-ben európai utazást tett. Érdekes, a vonatablakból észlelt megfigyeléseit utazási noteszében jegyezte fel. Fontosnak tartotta megörökíteni azt, hogy Ausztriában deszkakerítés övezi a trágyadombokat, s Bajorországban a patakok vizét csatornákba vezetik. Ott a földhatárok egyenes vonalúak, a házak kétemeletesek, s az utak burkolata a széleken ugyanolyan jó, mint középen. Franciaországban az utak legalább annyira jók és gondozottak, mint Németországban. A gyalogosok részére mindenütt járda van, az utcákat kövezik. A szénát általában géppel kaszálják. Franciaországban nem látni nagybirtokokat, mindenfelé gondosan művelt kicsi földdarabok. Sok fát ültetnek az alig egy holdnyi rét köré is.³

A magyar agrárviszonyok alapos ismerője nem kevés irigységgel és szomorúsággal jegyezhette fel a ma már természetesnek, olykor talán banálisnak tűnő megfigyeléseit. Jól ismerte Bihar sártengerét és nagybirtokviszonyait, a girbegurba dunántúli falvak „utcáit”, elmaradott udvarait. A modernizáció szükségességéről szóltak e sorok.

1905/06-tól behatóbban kezdte vizsgálni a fennálló agrárviszonyok történelmi, gazdasági okait. 1909-ben a Huszadik Század szerkesztősége a Természet és Társadalom sorozatban jelentette meg a szekularizációról szóló monográfiáját.⁴ Előzőleg Rab Pál néven publikált az egyházi vagyon eredetéről, jogi természetéről tanulmányokat. A jogtörténész, jogtudós alapos történeti kutatást végezve jutott arra a következtetésre, hogy „a szekularizáció nem rablás, hanem egyszerűen az állami tulajdonjognak az állam és polgárai érdekében való érvényesítése”. Végkövetkeztetése: „Az egyházinak nevezett birtokok Magyarországon az államnak s nem az egyháznak tulajdonai... A mai [1908] állapot fenntartása az állam részéről a tulajdonjogról való lemondás. Az a kérdés, hogy szabad-e az államnak ezt a tulajdonjogával ellentétes birtokállapotot továbbra is meghagyni, szabad-e a magyar törvények rendelkezéseinek hatályon kívül helyezettségét továbbra is eltűrnie, amikor a nép nyomora e javak egy részével is enyhíthető volna.”⁵

Munkájában Ágoston gondosan igyekezett elkerülni az egyház, de még inkább a vallásellenesség látszatát is. Realitását jól mutatja, amikor félreérthetetlenül megállapította: a vallás a nép millióinak szükséglete és magánügye, mégis a fennálló állam úgy viselkedik, mint amikor csak egy felekezettel nőtt össze. „Az állam ma hivatalosan felekezet nélküli, s mégis milliós jövedelmet biztosít egy-egy katolikus főpapnak, amikor a más vallásúnak semmit sem ad. A vallások ma hivatalosan egyenlők, s mégis az állami méltóságok és hivatalok egy részét még törvény szerint is csak bizonyos vallású nyerheti el. A felekezet nélküli állam régi társát dédelgeti ma is, ennek papjait fizeti, a többiekét pedig legfeljebb segíti.”⁶

Jóllehet az egyházi vagyont tágan értelmezi (noha megemlíti a bankokban felhalmozott tőke összegét, a különféle vál (mazó bevételeket), vizsgálódásába csak a jövedelmező, kétségtelenül a legjelentősebb vagyont, az egyház kezelésében lévő földbirtokot vonja be. Figyelme szinte csak a római és a görög katolikus egyházak földbirtokára terjed ki, hiszen a többi bevett egyház összes birtoka mindössze 250 ezer hold. Külön tárgyalja a főpapi (érseki, püspöki), a káptalani, a szerzetesi birtokokat és azok jövedelmét. Külön megemlíti, hogy a katolikus egyház kezén 450 száz holdnál nagyobb vagy kisebb birtok található, amelyeknek területe meghaladja a 300 ezer holdat. Megállapítja, hogy a 12 egyházi személy évi jövedelme személyenként 7000 korona, míg az országban egy keresőre 500 korona sem jut! Ezzel szemben négymilliós törpebirtokosság a 12 ezres egyházi személy eltartásához jelentősen hozzájárul.

Kimutatja, hogy a magas egyházi vagyon és jövedelem mellett a papság különféle szolgáltatásokból is számottevő jövedelemhez jutott, mégis állandó nyomás nehezedik a törvényhozásra a kongrua emelése miatt.

Ágoston összehasonlítja a magyar és az osztrák egyházi jövedelmeket és a vagyont. Szerinte a magyar papság még egyszer akkora vagyont tart birtokában, mint a gazdag osztrák örökös tartományok papsága. Emellett az osztrák papság sokkal jobban, jövedelmezőbben gazdálkodott birtokállományával.

Az állam és egyház viszonyának ezeréves alakulását áttekintve arra a következtetésre jut, hogy a királynak az egyház irányába való joga közjogi hatalom. Az egyházi jog tekintetében is a király, helyesebben a királyság – hiszen Hunyadi is gyakorolta a királyi jogokat – a jogosult, annál is inkább, mivel az általános felfogás a királyban látta az államot. A királyság alapításakor keletkezett királyi, uralkodói jogokat pedig alkotmányosnak kell tekinteni, s ezt a szellemet sugallja az 1848: III. törvénycikk, amely szerint a király az egyház körüli jogait miniszteri ellenjegyzés mellett gyakorolja. Ezért tartja Ágoston a magyar törvényekkel ellentétesnek az 1858. évi konkordátumot (IX. Pius és az osztrák császár), mely a kegyúri jogot az uralkodó személyes jogaként rögzítette. Érvelésében többször hivatkozott az 1870. évi országgyűlési bizottsági állásfoglalásokra az egyházak használatában levő állami tulajdonról. Ugyanakkor hangsúlyozza a valóságos egyházi autonómia megteremtésének fontosságát, az állam és egyház következetes szétválasztását. A fennálló állam – írta – csak szavakban világi, nagyon is összefonódott az államegyházzal.

Ágoston munkájának nem volt célja valamiféle egyház- vagy vallásellenes hangulat keltése vagy fokozása. Tartózkodott a bántó, a sértő kiszólásoktól, a hűvös tárgyilagosság megőrzésére törekedett, ezzel is elhatárolódva a túlfűtött, gyakran otromba, különböző antiklerikális megjegyzésektől. Jogtörténeti argumentumokkal támasztotta alá az egyházi földbirtok kisajátítását követelő demokratikus erők érveit.

Nagyobb lélegzetű monográfiája „A magyar világi nagybirtok története”⁷ szintén a Huszadik Század Új Sorozatának gondozásában jelent meg 1913-ban. E vállalkozása megjelenésekor ugyan nem aratott osztatlan sikert, s a progresszió egyes képviselői (pl. Farkas Geyza) joggal bírálták módszereinek bizonyos egyoldalúságáért, de problémafelvetését méltányolva, több fontos következtetését egyöntetűen elfogadták. Különösen nagyra értékelték azt, hogy Ágoston munkájában hatalmas anyagot tekintett át, s azokat kritikusan elemezte. Bemutatta a nagybirtok gazdasági és politikai szerepét. Megingatta a hagyományos történetírás módszereit. Ágoston vállalkozását – munkájának elkerülhetetlen fogyatékosságai ellenére is – úttörő jelentőségűnek tartották.

Nem lehet feladatom e munka átfogó elemzése. Bírálóinak igaza van abban, hogy túlságosan is kategorikus Ágostonnak az a megállapítása, miszerint „Magyarország régi története az ingatlanvagyon története”. A nagybirtok és a központi hatalom viszonyának alakulását vizsgálva az ingatlanvagyon felülkerekedését konstatálta, s más tényezőkről is említést tett (ezen bírálói átsiklottak), jóllehet azok szerepét nem munkálta ki. „Amíg a megélhetéshez nagydarab földek kellettek, a közügyekben csak az országnyi területek urai szerepelnek. Amilyen mértékben nő a föld hozadéka, olyan mértékben szaporodik azoknak a száma, akik a közügyekbe bele akarnak szólni. A munkamegosztás meghozza az ingóvagyonnal bírók előtérbe kerülését.” Könyvének előszavában megjegyzi, hogy az egyház, a városok, a jobbágyok, a köznemesség történetét nem dolgozta fel. Ugyancsak mellőzte – írja – az ingó vagyon szerepének tárgyalását, mely az ingatlan mellett lassan szerephez jutott. Aki majd a magyar ingó vagyon történetét (Magyarország történetének hajtóerői) megírja, annak a polgárság és a zsidók szerepét is fel kell tárnia.⁸ A hajtóerők e felsorolásából azonban itt is kimaradtak a nemzeti, a nemzetközi, a szellemi, az erkölcsi stb. összetevők.

Ágoston munkájának tudományos értékei mellett fontos politikai üzenete is volt. Vizsgálódásainak főbb következtetéseit az alábbiakban foglalta össze:

1. A nagybirtok és a központi hatalom egymáshoz való viszonya századok küzdelmei során rendeződött. E küzdelmek eredményeképpen a vagyonra alapuló erő emelkedett joggá. A magánhatalom a vagyontól függ.

2. A magyar fejlődés nagy hátránya, hogy a középkorban a nagybirtok hatalma még nem vált joggá, s így nem állandósult. Magyarországon nincsenek állandó nagybirtokos családok, oligarchák, akik kellő és állandó támaszai lennének az ipar és a kereskedelem ügyének. A nagybirtok folyton gazdát cserélt, félszázadonként változtak a tulajdonosok. Ennek következtében „hiányzik a nagybirtokosok túlsúlyának minden előnye, s marad ennek hátrányos volta”. (Jobbágylázadások letörése, népnyúzás stb.)

3. A százados harcok végkimenetele a nagybirtokosok behódolása. A 18. századra korábban a királlyal oly gyakran eredményesen szemben állók engedelmes alattvalókká, a királyi akarat alázatos végrehajtóivá váltak. A szatmári békével lezáródnak a nagybirtok aktái. A béke hozza meg a király és a nagybirtok kölcsönös megértését. (A király hatalma sérthetetlen, hatalma országos; a királyi és a nagybirtokos hatalom egyaránt örökletes; az országot törvényekkel kell kormányozni, de a törvény az, amiben a király és a nagybirtokosok megegyeznek.)

Jövőbe tekintő evolúciós felfogása. „A régi Magyarország és az új között az a különbség, hogy a múlt Magyarországában egy nagybirtokos uralkodott az ország tized, sőt nagyobb része felett, de uralma rövid ideig tartott. Ma az ország tizedrészét tíz-tizenöt család bírja, de ez az uralom állandó. Hunyadinak még 4-5 millió hold földje lehetett, a Zápolyáknak, Rákócziaknak már csak kétmillió, az Esterházyaknak egymillió volt és még egy félmillió van. A nagybirtok százezer holdnál kezdődött, s ezer holdra süllyedt. Az ország feletti hatalom előbb egy-egy nagy terület uráé volt, aztán többek szövetségeié, majd az összes dolgozóé legyen. Az erőszak korát most készül felváltani a jog, a hatalomét a tudás, a műveltségét a kultúra.”⁹

1911-ben megjelent agrárprogram-tervezetében hasonló, de már saját korát jellemző összegzéseket vetett papírra: „Magyarországon még a középkorból maradt előjogok ellen is küzdeni kell. Magyarország nagybirtokosai nem tőkéjük révén hatalmasok, hanem mert az ország földje kezükben van. k nem kapitalisták, hanem kényurak ... A papi birtokok és hitbizományok csak elveszik a lehetőségét a föld szerzésének... földjét nem lehet eladni, mert hitbizomány... A nagybirtokosok és főpapok a főrendiház tagjai, képviselői-választókerület urai és így az ország legfőbb parancsolói...”¹⁰

Vizsgálódásának végső eredményét jog- és történetfilozófiai általánosításban összegezte: „A történelem arra tanít, hogy az állami életben a szükségesség dönti el a jogot. Akire az államban a legnagyobb szükség van, annak joga lesz utóbb a legnagyobb. Amíg az államban a vagyon volt a leglényegesebb tényező, addig a nagy vagyonnak volt egyedül joga. Amióta az ember szerepe is lényeges, azóta az embernek is van joga; ha majd a munka lesz a leglényegesebb, akkor ennek lesz a legnagyobb joga.

A nagybirtok története arra is tanít, hogy a gazdasági tényezők hatása lassú, a nagybirtokosok nem várták meg, hogy hatalmuk magától legyen a legnagyobb, hanem ezt a folyamatot erejük felhasználásával siettették. Amikor pedig múlóban volt, akkor hatalmuk minden erejével megakadályozni iparkodtak azt, hogy ezt mások szerezzék meg. A hatalomért való küzdelem állandó, csak az utána vágyók változnak.”¹¹

Ágoston Pétert az egyházi és a világi nagybirtokról szóló tudományos igényű munkái egyben arra is késztették, hogy megoldást keressen, javaslatokat készítsen az MSZDP agrárpolitikájának, álláspontjának kialakításához.

1910-ben az MSZDP évi kongresszusán ő tartotta a községi programról szóló referátumot. Ő már korábban is egyik szorgalmazója volt az önkormányzati politika kimunkálásának. Átfogó önkormányzati jogrendszer megteremtését, megyék helyett a járásokra épülő autonóm kormányzat kialakítását sürgette. Követelte a főispáni állás eltörlését, a tisztviselők választását.

A községpolitikához és az agrárkérdéshez szervesen illeszkedett a községi tulajdonú földbirtokok ügye.¹² Szerinte – mindig hajlamos volt a magyar kapitalizálódás alábecsülésére – Magyarországon, a szó gazdasági értelmében, a századelőn csak 12 valódi város volt, míg Debrecen, Szabadka, Hódmezővásárhely stb. gazdasági értelemben falu. A falvak, községek, városok tulajdonában levő 4,7 millió hold föld, melynek nagyobb része szántó, haszonbérben házi használatban volt. Véleménye szerint a községi tulajdonban lévő földek többségén elavult külterjes gazdálkodást űztek vagy folytattak, miközben sokkal nagyobb mértékben kellene a városok körüli mintagazdaságok, kertészetek, gyümölcsösök gazdálkodását megteremteni. A modernizáció mellett a haszonbérbe adott gazdálkodás előnyeit ecsetelte, s határozottan szembefordult e földek, ingatlanok elidegenítésével. Azzal sem értett egyet, ha a községi földek szétparcellázásával, eladásával kívánnák a község vagy a város zilált pénzügyeit szanálni. Nem a községi földeket kell parcellázni, mert ebben az esetben a község, az önkormányzat, a város elesne az emelkedő földjáradéktól. Parcellázásra – javasolta – ott van a kötött birtok több fajtája.

Ugyanakkor a községek határában lévő közbirtokossági földek, ingatlanok (volt úrbéresek, nemesek tulajdonai, mintegy 3,6 millió hold) felosztása ellen elvi okok nem emelhetőek. Különösen áll ez a nagyszámú, haszonbérben művelt szántóföldek esetében. A közbirtokossági tulajdonban lévő erdők, legelők szétaprózódását azonban nem tartotta kedvezőnek.

Ágoston Péter azok közé a szociáldemokrata politikusok közé tartozott, aki olyan agrárprogram kidolgozását tartotta szükségesnek, amely szervesen csatlakozik a párt 1903-ban elfogadott programjához. Ugyanakkor ezt az agrárprogram-tervezetet, melyet 1911. március 31-én jelentetett meg a Népszava, külön is kezelhetőnek tartotta. Egy ilyen programot nem valamiféle teoretikus dokumentumként értelmezett és helyeselt, hanem olyan konkrét cselekvési akcióprogramnak tekintette, amely elősegítheti a demokrácia megteremtését, a polgárosodás felgyorsulását.¹³

Úgy vélte, hogy a szociáldemokrata agrárprogramnak nem feladata, hogy állást foglaljon, netán eldöntse (!?) – ez amúgy is lehetetlen – a mezőgazdasági fejlődés, termelés törvényszerűségeinek kérdését. Minek tartalmazzon – tette fel pragmatikusan a kérdést – az agrárprogram olyasmit, amit a távoli jövőnek kell megoldania. A program – határozta meg – ne taglalja a vitatott tudományos vagy teoretikus kérdéseket, hanem legfeljebb 10 évre szóló gyakorlati teendőkben foglaljon állást.

Ágoston előszeretettel hivatkozott Engelsnek arra a mondására: „ha az államhatalom birtokába jutnánk, eszünkbe se jutna a parasztgazdaságok kisajátítása... arra kell törekedni, hogy a kisgazda csatlakozzék valamely szövetkezeti üzemhez”. Nem véletlen, hogy Ágoston nem tartotta a szociáldemokrácia elveivel ellentétesnek azokat az agárprogramokat és felfogásokat, amelyek nem irányultak a kisbirtok ellen. A kisbirtok, a kisüzem a nagybirtok elleni különféle összeütközésekben védelemre szorul. A szociáldemokrácia nem működhet közre abban, hogy a nagybirtok a kisbirtokot elnyelje. Ez előnytelen lenne mind gazdaságilag, mind társadalmilag. Az intenzív gazdálkodást a kisüzemben könnyebben megvalósíthatónak tartotta, mint a nagyüzemben, noha nem volt a kisbirtok megszállott rajongója, s megállapította, hogy az adott mezőgazdasági üzem modernsége nem függvénye az üzem méreteinek. Jóllehet Ágoston nem idealizálta a kisüzemi, családi termelésre berendezkedett paraszti gazdaságokat. Az ipar modernizálódását a tőke határozza meg, míg a nagybirtok ereje, közjogi szerepe a hatalommal és az erőszakkal magyarázható.

A földmunkásság érdekeinek védelmében követendőnek tartotta az 1903. évi pártprogram konkrét követeléseit, de azokat fontos kiegészítésekkel kívánta továbbfejleszteni. E konkrét követelések esetében is a sablonok elvetését, a helyi sajátosságok érvényesítését kívánta alkalmazni. A mezőgazdasági munkások több típusát (állandó vagy ideiglenes, szezonális alkalmazottság, szakképzettség stb.) állapította meg. Fontosnak tartotta a lakóhely, a település adottságainak figyelembevételét. Általában helyeselte a pénzbeli juttatási formát, azonban nem utasította el a természetbeni fizetés fenntartását a pusztákon, a nehezen megközelíthető tájakon, ahol a pénzforgalom szerepe kisebb, mint a modern infrastruktúrájú mezővárosok esetében. Szerinte a tanyasiaknak, a pusztákon élőknek, részben az állandó alkalmazottak jelentős részének továbbra is fenn kell tartani a természetbeni juttatást. A konkrét követelést pedig a helyi viszonyok döntsék el. Programtervezetében hangsúlyozta, hogy a föld népe az ipari munkásság támogatására, szövetségére szorul.

Ágoston Péter a kisbirtokosok, kisgazdák gondjainak orvoslására, mérséklésére, helyzetük javítására, megoldására a szövetkezeti gondolat népszerűsítését, a sok és különféle szövetkezet létesítését, a modern gazdálkodás kialakítását, az összefogás szellemének erősítését ajánlotta.¹⁴ Ágoston már az 1890-es években foglalkozott a szövetkezet kérdésével. Nem véletlen, hogy 1900-ban terjedelmes, „A szövetkezetekről” szóló munkát jelentetett meg.¹⁵ Könyve részletesen magyarázza az 1898: XXIII. tc.-t, valamint a kereskedelmi törvényt, mintegy elősegítve a szövetkezetek alapítását és működését.

A szocialisták – fejtegette – nem tekinthetik a szövetkezeteket a parasztfogás eszközének, s legközelebbi célnak a földművelők életkörülményeinek javítását kell tekinteni. A szociáldemokraták körében – fejezte ki gondjait – tapasztalható bizonyos előítélet, fenntartás, mivel a létrehozott és működő szövetkezetek a birtokos földművelők intézményei, de ez nem jelentheti azt, hogy a szocialisták a szövetkezetekkel ne törődjenek. Ágoston úgy vélekedett, hogy a különféle beszerző, értékesítő, bérlő-, hitel- stb. szövetkezetek előkészítői is lehetnek (hiszen a szövetkezetek célja az adott életkörülmények javítása) a majdani, a termelést is fölvállaló összefogásnak.

Ágoston helyesen látta azt, hogy bármilyen szövetkezet előmozdíthatja a földművelő kommercializálódását, s a kistermelőt bekapcsolja a kapitalista termelésbe. A szövetkezet – mint a földművelők intézménye – fölvilágosíthatja a falusi földművelő lakosságot a kapitalizmus térhódításáról, összekapcsolja a várost a faluval. A szövetkezet jelentősen elősegítheti a földműves lakosság demokratikus gondolkodásának fejlődését. A földműves, „akivel együtt dolgozik, megismeri, akit megismer, azt közelebb állónak érzi. A földművesek kicsinyesebb egyenetlenségei fogynak, s a kastély közös ellenségként tűnik fel. A szocializmus és a munkásmozgalom nem azt jelenti, hogy a béres, az arató a kisbirtokon követel többet, hanem a nagybirtokból mindannyian követelnek.”¹⁶ Gyakran hangsúlyozta, hogy a kisbirtokosok és földművelő munkások sérelmeit együttesen kell orvosolni, mivel tiszta keresetük, életkörülményeik, gyakran életformájuk nem sokban különbözik egymástól.

Ágoston elsősorban a dániai szövetkezetek példáját tartotta követendőnek, ahol is jelentős a szövetkezeteknek nyújtott állami segély, a parasztoknak biztosított földvásárlási segély, évenkénti költségvetési támogatás. Nem értett egyet K. Rennerrel, aki elutasította a szövetkezeteknek szóló állami segély nyújtását.

Ágoston Péter jól ismerte a parasztság földszerzési vágyát, s „azt az érzést, mely minden földmívesben önmagától támad, hogy a földnek azénak kell lennie, aki megműveli, amíg tulajdonjog van, kiölni nem lehet”. Mégis úgy vélte, hogy „a föld legyen azé, aki megműveli” ősi jelszó bármennyire is jogos, s tömegmozgósító ereje lenne, társadalmilag, politikailag még időszerűtlen, a felelősen tevékenykedő szociáldemokrata párt nem adhatja ki e jelszót.

A modern szövetkezetek ügyének felkarolása segíthet az agárszegénység és a kisbirtokosok egymásra találását és összefogását a nagybirtok gazdasági és politikai hatalmának letörésében, a demokrácia megteremtésének harcában.

Ágoston Péter agrárfelfogása egyaránt része a demokratikus és szocialista, szociáldemokrata gondolkodásnak és hagyományoknak.

Jegyzetek

1

Népszava, 1931. szeptember 6.

2

Politikatörténeti Intézet (PI) Levéltára, 689. f. 4. ő. e.

3

PI Levéltára, 689. f. 11. ő. e.

4

Dr. Ágoston Péter: A szekularizáció Bp. 1909.

5

Uo. 63–64.

6

Uo. 6.

7

Ágoston Péter: A magyar világi nagybirtok története Bp. 1913.

8

Uo. IX.

9

Uo. 301.

10

Ágoston Péter agrárprogram tervezete. Népszava, 1911. március 31. – Az agrárkérdés. Anyaggyűjtés. Összeállította: Mónus Illés. Bp. é. n. 21–24.

11

Ágoston Péter: A magyar világi nagybirtok története i. m. 302–303.

12

Ágoston Péter: A községi ingatlanpolitikáról. Szocializmus, 1908/09. 9. sz.

13

Ágoston Péter: Az agrárprogram. Szocializmus, 1910/11. 5. sz.

14

Ágoston Péter: Mezőgazdasági szövetkezetek és agrárprogramunk. Szocializmus, 1910/11. 12. sz.

15

Ágoston Péter: A szövetkezetekről. Esztergom, 1900.

16

Ágoston Péter: Mezőgazdasági szövetkezetek... i. m.

LAJOS VARGA: Péter Ágoston und das Agrarproblem

Péter Ágoston, einer der hervorragendsten Vertreter der Progression in Ungarn zu Beginn des 20. Jahrhunderts, hat während seines Wirkens ständig die Erfordernis der Verwirklichung der Demokratie mit den bedeutenden gesellschaftlichen und wirtschaftlichen Reformen in Verbindung gebracht. Seine Arbeiten über Sekularisation und später dann zur Geschichte des ungarischen weltlichen Großbesitzes vom wissenschaftlichen Aspekt her haben ihn dazu angeregt, Empfehlungen hinsichtlich der Gestaltung der Agrarpolitik seitens der Sozialdemokratischen Partei auszuarbeiten. Er ergriff Partei für den Kleinbesitz und setzte sich für den Interessenschutz der Agrararbeiterschaft ein. Kleingrundbesitzern schlägt er im Interesse einer Verbesserung ihrer Situation die Gründung von Genossenschaften vor.