Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:69–76.
FARKAS JÓZSEF
Felekezet nélküli testvérközösségek
Az agrárszocialista mozgalmak egy sajátos termékéről, a felekezet nélküli testvérközösségek megjelenéséről, arculatáról lesz szó az alábbiakban. Ezek a közösségek a protestáns, első- sorban unitárius, nazarénus és baptista örökségek és az agrárszocialista eszmevilág, benne döntően Schmitt Jenő ideális anarchista nézetvilágának ötvözeteként jöttek létre a mozgalom hanyatló, 1898–1899-es éveiben. Óvnék attól, hogy mondandómat bárki az egész mozgalom arculatára, vagy annak egész időszakára vonatkoztassa.
A testvérközösségek kialakulása felé vezető úton nem kevés szerepet játszott Várkonyi István, aki személyesen is felekezeten kívülinek vallotta magát, és a proudhoni föderalista-anarchista-szocialista társadalmi ideál propagálásával járult ehhez hozzá. Tőle csak egyetlen, de felfogását leginkább minősítő idézetre szorítkozom. Minden ember saját testvérével, minden szakmabeli saját szakmabelijével, minden szakma a többi szakmával, minden nemzet faji és nemi különbség nélkül alkot szövetséget. „Csak így lehet megvalósítani a világbékét, csak így lehet szó a valódi szabadság, egyenlőség, testvériségről. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Legyen mindenkinek tisztességes megélhetése, ne legyen többé se úr, se szolga, se pedig koldus az emberi nem gyalázatára e földön.”1 A mozgalom szempontjából azonban sokkal lényegesebbek voltak Schmitt Jenő tanításai.
Schmitt tanai két pillérre, a valláskritikai és az államkritikai pillérre épülnek. Mindkettő végső konklúziója a krisztusi szeretet megvalósítása. A valláskritikai pillér Feuerbach nézetein alapszik. Feuerbachnak a kereszténység lényegéről írt munkájában az Isten nem más, mint az értelem tárgyiasított lényege. A tiszta, tökéletes isteni lény sem más, mint az emberi értelem öntudata saját tökéletességéről. Istenben az ember önmagát szereti, Isten tökéletességében önmaga tökéletességét vetíti ki. Az ember istentudata pedig az ember isteni lényegének tudata. Ha maga az ember az isteni lény és a „külső” Isten a tárgyiasított emberi ész, akkor – Feuerbach szerint – nincs szükség a világ megkettőzésére, és az Istenre pazarolt szeretet is magát az embert illeti. „Az embert az ember kedvéért kell szeretni.” Az első törvénynek tehát az ember ember iránt érzett szeretetének kell lenni.2
Ezek a tanítások Schmitt egész nézetvilágát meghatározták, és ezeket mint cáfolhatatlan nézeteket építi be saját elképzeléseibe. is azt vallja, hogy semmiféle külső isten nincs, mert maguk az emberek az istenek. Legfontosabb dolognak vallja az embernek az isteni, végtelen voltának az önmegismerését. Mindezekből következően Krisztus külső istenséggel való kapcsolata nem létezik. maga volt az az istenember, aki ennek tudatával először rendelkezett. „Én vagyok az élet!”, „Én vagyok az élet világossága”, „És Ti vagytok Én és Én vagyok Ti”, „A mennyország bent vagyon Tibennetek” stb. kifejezésekben Feuerbach tételeinek igazolását látta, és ezeket Krisztusra hivatkozva az emberben kereste. „Meg fogjátok ismerni az igazságot és az igazság szabaddá tészen benneteket” kitétel alatt az önmegismerést hirdette, mint a középkori gnosztikusok. Az önmegismerés kialakítja az ember isteni mivoltának felismerését, a végtelen öntudatát, ez pedig feleslegessé teszi a külső isteneket, végül az ember megszabadul a halálfélelemtől. Az ember felismeri, hogy ő a végtelen világmindenség egyéniesített alakja, egyéniségének értelme és értéke pedig a társadalomban van.
Mindezek felismerésében, az ember isteni öntudatának kiteljesedésében, a szeretet megvalósulásában – Schmitt szerint – az egyház és társadalom akadályozta az embert. Az egyház és a társadalom, mint leghatásosabb eszközzel, a halálfélelemmel tartja kordában az embereket. Ezért az isteni öntudatra ébresztés az ember felszabadításának eszköze. „Mert csak isteni lény lehet szeretetünk tárgya, nem valami alantas és állati mint olyan. Csak az istenember megösmerésével lesz a szeretet igazsággá, kulturális valósággá.”3 „Az embernek le kell győzni magában az állatembert, a végesöntudatú embert, és végtelen öntudatra ébredése legyőzi a halált és így szabadulhat fel.”4
Schmitt mind a teológiában, mind a társadalomban elítéli azt a felfogást, amely a rosszat az emberben keresi és benne torolja meg. Ennek következménye, hogy az állatként kezelt ember állatként viselkedik. Ez az igazságszolgáltatás reakciója is, és ez a vallás istenéé is. Az egyházi erkölcs alapja a bosszúálló isten, akit nem lehet megbántani, mert örök kárhozatra küldi megsértőit, azokat rettegésben tartja, pokollal fenyegeti. A megfélemlítésre, büntetésre alapozott nevelés csordaszelleművé teszi az embereket. Ez alakítja ki az etikában a célszerűség elvét, mely szerint ami hasznos, az erkölcsös. Ez viszont a csorda önfenntartási ösztöne, és semmi köze a magasabb rendű emberi eszményekhez. Ebből következik, hogy mindig lebunkózzák azt, aki a csorda érdekei ellen vét, vagy látszik véteni, Krisztustól Szókratészig. Ezért hiábavaló minden békeliga, minden békekongresszus, ha maga az ember nem változik meg.5 A megváltozás módja az isteni tudatra ébredést követően egy új szellemi forradalom és egy új religió, a szellem és az ész vallása.
Ebben az új szellemi forradalomban meg kell küzdeni a teológiával és a materializmussal. A teológia valójában „a bosszú és uralomvágy állatias ösztöneinek szentesítése által félállati színvonalon tartja az embert”. A materializmus pedig „egyenesen alkalmatlan arra, hogy kultúrát teremtsen, mivel az emberit elvből alacsonyítja le az egyszerű állati, érzéki lény színvonalára”.6 Schmitt elismeri, hogy a materializmusnak érdemei lehetnek a vakhit dogmáinak leküzdésében, „de csak addig, míg dogmává nem dermed és csak addig, míg felekezeti egyházfélévé nem alakul, mely minden másképp gondolkodót exkommunikál, és így a gondolat szabadságát éppúgy korlátozza, mint bármelyik egyház. A materializmus fanatikusai, a többi egyházközösséghez hasonlóan, csak tanuknak a politikával való összekeverése által jutnak ilyen tévútra, de szerencsére nem rendelkeznek a teológiai egyházak hatalmas autoritásával”7 – vélte még akkor Schmitt.
Schmitt Jenő a hazai agrárszocialista mozgalmak megélénkülésével, a Várkonyi vezette mozgalom fokozatos önállósulásával, Várkonyinak az övével rokon proudhonista nézeteinek hangoztatásával látta elérkezettnek az időt, hogy kísérletet tegyen az isten és teológia nélküli, szeretetre alapozott religió kialakítására. Felfogása szerint a krisztusi szeretetet követő közösségek által megvalósított szellemi forradalom vezet el az erőszak nélküli, állam nélküli társadalom megteremtéséhez, ahol az egyén szabadságát és gondolkodását semmi nem korlátozhatja. Ezt az állapotot maga Schmitt nevezte el ideális anarchizmusnak. Úgy vélte, hogy az emberiség legnemesebb életideálja egy olyan társadalmi rend, amely nem a csoport- és osztályérdekek erőszakuralmán alapszik, hanem az emberek öntudatos együttműködésére épül, ehhez pedig előbb át kell alakítani az emberek világnézetét. Ezt a társadalmi ideált Proudhon föderalista és a klasszikus anarchisták (Bakunyin, Kropotkin) anarchista szocializmusában találta meg. Ezek nyomán az állam tagadása került az ő tanításainak is a középpontjába. Állam Nélkül címmel indította el első magyarországi lapját is 1897 februárjában.
Schmitt filozófiai nézeteiből következően azonban – Bakunyinnal ellentétben – minden erőszakot elutasított. Az új ideális társadalom megteremtésének az útja a békés szellemi forradalom, mert minden társadalom csak ideál marad, ha nem veszi figyelembe a néptömegek elméleti felkészültségi fokát, gondolatvilágát, mert ezekből jegecesedik ki az új társadalom. Ezt fejtegette a Társadalomtudományi Társaság ülésén, 1904-ben. Az erkölcsöt másodlagos tényezőnek minősítette, mondván, hogy erkölcsi prédikációkkal, politikai szónoklatokkal nem lehet az embereket megváltoztatni. Ezért az ideális anarchisták „az emberi tudatban, az ismeretben, a szellemi világosságban” haladnak. Megértetik az emberekkel, hogy a fordulatot Jézus Krisztus hozta: „Én vagyok az egyetemes, a mindeneket magamba foglaló élet”, vagyis az istenember, és ez minden ember. Ezt megértve az emberekben fel fog lépni a mindenség tudata, és az ember istenemberré lesz. Ez ahhoz fogható változás lesz, mint amikor a majomemberből ember lett. „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tészen benneteket.” Ez a szabadság az isteni öntudat. A szabadság feltétele az ember nagyrabecsülése, az ember megvetése pedig a zsarnokság elve.8
Schmitt tanait elsősorban a falusi parasztközösségekre építette. Felismerte, hogy a szekták, amelyek fogékonyak a szocialista eszmék befogadására, közel állnak az ő tanításaihoz. Áthidaló megoldásokért ők sem mentek a szomszédba. A „Krisztus volt az első szocialista” – a szocialista agitáció során megismert – kitételt „Krisztus volt az első anarchista” megállapításra cserélik fel, és megmosolyogtatóan azt is hozzáteszik, hogy Krisztus azt tanította: soha nem szabad elfogadni államsegélyt, és isten országát itt a földön kell megteremteni. hirdette először az erőszaknélküliséget. Őt az égbe emelték, ám tanítását az erőszak eszközévé tették. Vissza kell tehát állítani az erőszaknélküliséget.9
Az ideális anarchista propaganda össztüze a keresztény vallás és az egyház ellen irányult, amely párosult a felekezetekből való kilépésre történő felhívással, minden egyházi szertartás megtagadására vonatkozó felszólítással. Schmitt az emberek lelkében az így támadt űrt kívánta betölteni a maga észre és szeretetre alapuló szellemi religiójával. A társadalomban lévő minden erőszak és annak kútforrását jelentő állam elleni propaganda pedig isten országának, vagyis az ideális anarchista társadalomnak földi megteremtését szolgálta.
Az Állam Nélkül című lap első számai kivétel nélkül támadást intéztek a keresztény vallás, de főként annak istene ellen. „A világ fejedelmének trónját megingatta már az a puszta tény, hogy annyi nyomor, annyi szenvedés, annyi bűn van ezen a világon – írja Schmitt –, s mindez annak isteni vállát nyomja, ki a világot éppen olyannak teremté, amilyen. A világ minden vétke, minden bűne erre az úrra nehezedik, mert az ő mindenhatósága teremtett mindent olyannak, amilyen, s mindenhatósága jól tudta, hogy milyennek teremté. Ily teher ízzé-porrá zúzza az istenalakot: e terhet egy mesterfogással a gyönge ember vállára kell gördíteni, hogy itt a földön a bosszú és megtorlás nemes címén méltó morális kifejezést találjon, s ezt nevezik mennyei igazságnak.”10
A teológia és az anarchia összeegyeztethetetlen Schmitt tanítása szerint, mert a teológia külső mennyei urat feltételez, az anarchia pedig uralom nélküliséget hirdet, és az erőszak uralmát nem ismeri el sem a mennyben, sem a földön. A teológia külső tekintélyre, kinyilatkoztatásra épít, az anarchia viszont az észre és szeretetre épülő világnézet. A teológia egy mindenható úr előtti meghunyászkodást, az anarchia pedig az ember isteni dicsőségét, méltóságát hirdeti. A teológia mindezekből következően mindig uralomra és szolgaságra épülő társadalmakat eredményezett. Nem lehet a materialista világnézet sem az anarchia alapja, mert az meg az embereket a természet és a viszonyok szolgáinak tekinti. A materialista világnézet esetén az ember csak szelídített állat lesz.11
Az embereknek el kell válniuk a papok egyházától, meg kell szabadulniuk a világi hatalomtól, végre kell hajtani a gazdasági élet forradalmát, melyet megelőz a szellem forradalma. Mindezek gyakorlati megvalósítása terén a felekezetekből történő kilépés és a szabad szellemi vallás meghirdetésén túl Schmitt előtérbe helyezte mindazokat a formákat, melyek a „közigazgatás zsarnokságának, a rendőri önkénynek” nincsenek kitéve. Javasolta a fogyasztási szövetkezetek és földbérlő szövetkezetek létrehozását. Úgy gondolta, hogy ezek a gyakorlati keretek alkalmasak lesznek a testvéries érzés erősítésére, hogy később, ha eljő az ideje, a szövetkezés szabadabb formáit is megvalósíthassák. A felekezetekből történt kilépés után tehát a közvetlen cél a felekezet nélküli testvérközösségek létrehozása volt, ezt követte volna ezek gazdasági testvérközösséggé válása a szövetkezés különböző formáinak a megvalósításával. „A közös bérlet rendszerében, ahol mindannyian egyaránt munkában és élvezetben részesülhetnek, felette célszerű a népnek a felekezet nélküliség alapján eszközölt szervezkedése, amely egyúttal gazdasági testvérközösség formáját is kell hogy öltse.”12
Schmitt tanításai előtt igazában a Földmívelő című lap betiltása, Várkonyi István bebörtönzése után nyílt meg az út, amikor a Földmívelő helyett az Állam Nélkül című újságot küldte Szabolcsba és máshová. Különösen a mozgalom újabb hívei, akik már a Földmívelőből is ismerték Schmitt tanítását, kerültek az ideális anarchizmus hatása alá, de jól tükröződött e befolyása a korábban a szekták talajáról agrárszocialistává vált viharsarki csoportoknál is. Hogy Schmitt tanításai nem álltak messze a földmunkás tömegek gondolkodásától, azt jól szemlélteti még a Földmívelő hasábjain szocialistává nevelkedett ófehértói Murvai Jánostól és Sebők Sándortól elkobzott „indokló írás”. Ez a betiltott törökszentmiklósi kongresszus egyik napirendi pontjához, a szakmák szerinti szervezkedés fontosságának alátámasztására készült. „Tisztelt elvtársak! Ezen a mai ínségünket és nyomorunkat, melyben tartottak bennünket eddig lekötelezve a mostoha törvénykezés által, másképpen ezen rendszert meg nem törhetjük, mint a mi megváltó Krisztusunk eszméje által. Aki azt mondotta az ő evangéliumában, legyetek egyek, szeressétek egymást, mert ezzel törlitek le magatokról a rabigát. Azért hát szervezkedjünk egy szívvel és egy lélekkel Krisztus eszméje: a szocializmus zászló alá, mint egy atyának a gyermekei, mert ez a legszükségesebb út az egyenlőség és testvériség országa felé, mert ennek szüksége kiterjed országunkra, megyéinkre és községeinkre.”13
1898-ra Szabolcsban, a Viharsarokban és a Délvidéken is tömegessé vált a felekezetekből történő kilépés a Földmívelő és Állam Nélkül propagandájának hatására. A korábbi kilépések a szektákhoz csatlakozás jegyében történtek, most a kilépők zöme független szocialista volt. Voltak községek, mint pl. Csökmő, ahol a helyi független szocialista szervezet egész tagsága szakított korábbi felekezetével. Lépésüket a Földmívelő melegen üdvözölte, mivel csak úgy lehetnek igazán „Krisztus szent vallásának követőivé, ha a papi uralom szervezetét képező felekezetiségből teljesen kiszabadulnak. Nem tartoznak egyetlen felekezethez sem, csak Krisztus nemes tanának, elvének, az igazság vallásának követőivé lesznek.” 14
A Szatmári Péter szerkesztette Földmívelő indulásakor még visszautasította, hogy Schmitt Jenővel kapcsolatban állna (Schmitt még 1899-ben folytatta lapját Erőszaknélküliség címmel), ám alig öt hónapra a Földmívelő újbóli kiadása után már közölte Schmitt cikkét, éppen az antiklerikális propaganda jegyében. Ezt követték az „égi zsarnokot” ostorozó további írásai. A lapnak azonban nem kellett bevárnia Schmitt jelentkezését, mert szellemével telített volt az addig is. A beküldött írások ezt egyértelművé tették. A kutató külön öröme, hogy ezt a lapot maguk a szegény emberek szerkesztették és írták, így gondolkodásukról viszonylag hiteles képet ad. A felekezet nélküliség, papellenes magatartás közösségek által átélt formáira utalnak a beküldött írások. Sebők Sándor napszámos maga faragta verse már kemény öntudatot takar:
„Nem vagyok én zsarnok pap,
sem stréber gazdag.
Én vagyok egy szegény árva szocialista,
Nincs szükségem papra, sem eklézsiára.
Nem vagyok, nem is leszek soha tagja,
Mert feneketlen a zsarnok papok zsákja,
Nem tudja betölteni a szocialista,
Nincsen pénze, nem fizetnek munkájáért,
sem fizet zsarnok papnak hazugságért.”15
Hasonló mentalitást fejez ki Horváth József írása is:
„Anyakönyvvezető vedd föl azt az irkát,
Írd be a mi szerelmünk hűséges nagy voltát.
Páter úr haragszik nem jár neki stóla,
Fekete csuhába jár kel burkolózva.”16
A Földmívelő írásaiból ítélve a felekezet nélküli testvérközösségek eszméje több helyen talajra talált, és a régi szekták, valamint az unitárius vallás elemeinek felhasználásával új szekták arculatát felöltve, új közösségek jelentek meg. Adán, Balmazújvárosban, Békésen, Kunszentmártonban, Vásárhelyen valószínűsíthető a meglétük. Az eszme azonban az egész Alföldön hívekre talált. Mint ahogy a szektákhoz tartozás sem kötődött osztályhelyzethez, úgy a Schmitt eszméit magukévá tevők táborát is gazdagították környezetükben jó tollforgató, iskolázottság hírében álló módos gazdák is, mint a kondorosi Hunya József, a nyírapagyi Terbócz János vagy a gyomai B. Molnár Imre.
Az új tan fő ideológusává azonban az adai Lukács Sándor nőtte ki magát, aki korábban a szintén Schmitt hatása alatt álló szerb Mita Radujkov köréhez tartozott. Cikkeit, amelyek hamarosan meghatározták az új Földmívelő arculatát, Krisztus szellemében írta, abban viszont különbözött Schmitt felfogásától, hogy a Bibliából merített szeretet nála feltételezte a gonoszok feletti ítélkezést is. „Jaj annak az embernek, aki által az embernek fia elnémíttatik: jobb lett volna annak az embernek, ha nem született volna”, „Vajjon mily dolog az, hogy az én népemet rontjátok és a szegényeknek orcáját összetöritek?”, „Jaj a hamis dekrétom szerzőknek, és akik írnak emberek nyomorítására való hamis szentenciákat” kitételek idézésével fenyegeti ellenségeiket, a győzelem azonban nem az utóbbiaké: „Mindig így volt ez a múltban és a jelenben is, hogy az isteni igazsághirdetőket mindig üldözték, kárhoztatták a zsarnok farizeusok, az elnyomók. De mindig az igazság harcosai jutottak győzelemre.”17
A békési szektához tartozó Varga Gábor már abszolutizálja a krisztusi szeretetet. „Szeressük egymást”– írja az urakhoz.
„Ne féljetek tőlünk semmit,
Mert nem bántunk mi senkit.
Legfőbb célunk a szeretet,
Távol legyen a gyűlölet.18
Ismét ellenpéldaként hozható Nyíri Elek (Szarvas), Várkonyi régi híve, aki az uraknak ezt mondja: „Nem félek tőletek, mert van golyó és szurony elég, élesre töltve és élesre fenve, és saját fiaitok által emelve ellenetek.” Schmitt felfogásához talán legközelebb állt a balmazújvárosi Tányér Imre, aki cikkének a Felekezetnélküliség szent és sérthetetlen címet adta. „Le a teológiával!”, „Le a papok fanatizmusával!”, „Éljen az erőszaknélküliség! Éljen a nép!” jelszavakban fogalmazza meg mondandójának lényegét. Az észre alapozott felvilágosult szellemi vallást hirdetve idézi Petőfit:
„Nagy idők, beteljesült az írás
Jóslatja: egy nyáj egy akol.
Egy vallás van a földön: szabadság!
Aki mást vall rettentően lakol.
Régi szentek
Mind elestek
Földúlt szobraik kövéből
Új anyaszentegyház épül,
A kék eget vesszük boltozatnak,
S oltárlámpa lészen benne a Nap!19
Elvétve akadt az akkori Földmívelő írásai közt olyan, amelyik a vallás és mozgalom ügyét külön kívánta választani. „Én úgy gondolom, hogy mi nem nagyon értünk a bölcselkedéshez – írja a békési Szabó István –, a vallás feszegetéséhez, és ha feszegetjük, hamar eltévedünk. Én nem a vallásban, nem a tudományban találom a hibát. Az egyházi állapotokat nem védelmezem, de a felmutatott utat nem találom bátorságosnak. Én azt hiszem, jobb lenne nekünk a vallást nem keverni bele dolgainkba, mert azokon a nyomokon, miket itt felmutattak, nem hajlandó járni minden ember, kik másban egyek volnának, azok is elolvadunk.” A cikk nem egyszerű emberre vall, úgy tűnik, értelmiségi segédlettel fogalmazott, vagy értelmiségi írta Szabó neve alatt. Tányér válaszában leszögezi, hogy a mutatott úton kell járni, „mert a mennyország, amit Krisztus hirdet, nem valami túlvilági, hanem ezen a földön kell azt előteremteni”.20 Cikkéért egyébként 23 napi elzárásra ítélték.
Az is kétségtelen, hogy a mozgalomban járatosabb, iskolázottabb vezérek sohasem öncélúan keverték bele a vallást bölcselkedéseikbe, hanem a bibliai idézeteket, a felekezet nélküliséget mindig szocialista, közelebbről proudhoni szövetkezeti eszmék népszerűsítésére, elfogadtatására használták fel, egy szövetkezetek testvéri együttműködésére alapuló, az állam gazdasági szerepét feleslegessé tevő, uralmat és elnyomást kiküszöbölendő, lényegében anarchista társadalom érdekében.
„Az egy nyáj egy akol” tételbe vetett hit, az őskereszténységre, az eretnek mozgalmakra emlékeztető magatartás a szocializmus megvalósításáért folytatott küzdelmet apostoli küldetésnek fogta fel. A testvérközösségek tagjai pedig valóban a gazdasági testvérközösségekben, a szövetkezetekben látták a földi mennyország eljövetelét. Veres Péter később, az 1930-as években adott minősítése ráillett ezekre a „szektákra” is: „Testvéri egyesületeik kommunisztikus ízűek, azért is üldözi őket az egyház és az állam olyan irgalmatlanul... Az eltaposott ősi kollektív érzés, a hajdani parasztdemokrácia jelentkezik ezekben a szektákban, és vallásos külsőségek, ceremóniák nem is fontosak, e mellett a belső erkölcsi törekvések mellett. A jóságra törekvő, egyéni céljaiban meggátolt ember menekül itt a testvéri közösség felszabadító erejéhez. Alapjában egyéni és társadalmi neurotikusok találkozásai ezek a szekták.
Amint már mondtam – folytatja Veres –, az alföldi parasztság nem tudott állampolgárrá, de egyáltalán polgárrá emelkedni, így a nép közül a született tehetségek nem szelektálódhattak, nem juthattak át a polgárságba. De az egyes, jellembeli és szellemi erejükkel kiemelkedő emberek mégis egy belső, ösztönös erőtől hajtva dokumentálni akarják az egyéniségüket. A művész, szervező, politikus stb. tehetségekből ezermesterek, falubölcsei stb. lesznek, a szellem tehetségeiből meg szektavezérek, falusi kispróféták. Legtöbbjük belegabalyodik abba az egyetlen írásba, ami a kezébe kerül, a bibliába... Uralkodni, vezetni akarnak, de ezt nem tudják magukról, emberi ambícióikat isteni kinyilatkozás mögé rejtik, és ehhez szellemi és erkölcsi erőt is adnak. Így ezzel a magasabb erkölcsi és szellemi erejükkel magukhoz vonják a megverteket és meghasonlottakat, akik mélyebb metafizikai érzéseiknek és bensőséges kollektív ösztöneiknek nem találnak a hivatalos egyházak hideg formalizmusában és uralmi rendszerében kielégülést.21
Az ösztönös vezetésre, uralkodásra vágyás bizonyára meghúzódott Lukács Sándor, Tányér Imre és a gyomai módos gazda, B. Molnár Imre egyénisége mögött is, ha lépten nyomon az uralomnélküliséget hirdették is, de legalább olyan fontos lehetett számukra az apostoli küldetés elhivatottságának átélése, melyben tehetségük kibontakozhatott, és a maguk teremtette normák világában erkölcsileg fölébe nőhettek minden földi rangot és pozíciót bitorlóknak.
Jegyzetek
1
Földmívelő, 1899. május 5.
2
Ludwig Feuerbach: A kereszténység lényege. Bp., 1978. 277.
3
Schmitt Jenő Henrik: Krisztus. Bp., 1920.
4
Schmitt Jenő Henrik: Művészet, etikai élet, szerelem. Bp., 1917. 69–73.
5
Uo. 66–68.
6
Schmitt Jenő Henrik: A szellem fejlődéstörvénye. Bp., 1920. 98.
7
Uo. 100.
8
Batthyány Ervin–Migray József–Schmitt Jenő: Anarchizmus. Bp., 1904. 46–47.
9
Schmitt Jenő sajtópöre. Bp., 1899. Az anarchista csoport bevezetőjéből.
10
Állam Nélkül, 1897. március 19. Istentagadás
11
Állam Nélkül, 1897. július. Teológia és anarchia.
12
Állam Nélkül, 1898. július.
13
Tóth István: Földosztó mozgalom Szabolcs megyében 1897–1898. Bp., 1963. 111–112.
14
Földmívelő, 1898. január 14.
15
Földmívelő, 1899. október 27.
16
Földmívelő, 1899. április 21.
17
Földmívelő, 1899. március 24.
18
Földmívelő, 1899. március 31.
19
Földmívelő, 1900. június 1.
20
Földmívelő, 1900. augusztus 24.
21
Veres Péter: Az Alföld parasztsága. Bp., 1986. 71–72.
JÓZSEF FARKAS: Brudergemeinschaften ohne Konfession
Gemeinschaften und protestantische Strömungen sowie das agrarsozialistische Gedankengut – hauptsächlich jenes von Jenő Schmitt – machten sich in den Jahren 1898/99 als Verschmelzung all dieser Ansichten bemerkbar. Nach der Meinung Schmitts führt die von einer der christlichen Nächstenliebe ergebenen Gemeinschaft realisierte friedliche geistige Revolution zur Schaffung einer Gesellschaft ohne Staat und Gewalt, in welcher die Freiheit des Individuums durch nichts eingeschränkt wird: und dies ist der „ideale Anarchismus”. Infolge der gegen Staat und christlichen Glauben bzw. die Kirchen gerichteten Propaganda haben viele ihre Glaubensgemeinschaften verlassen, neue Gemeinschaften kamen zustande, und dieses neue Ideengut fand in der gesamten Tiefebene seine Anhänger.