Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:31–35.
ERÉNYI TIBOR
Az agrárszocializmus és a szociáldemokrácia
A magyarországi szociáldemokrácia már kezdeti időszakában (Általános Munkásegylet, Frankel) tudatában volt annak, hogy a még agrár Magyarországon a mezőgazdasági munkásság száma felülmúlja az ipari munkásokét. Az volt a szociáldemokrata álláspont, hogy a mezőgazdasági munkásokat is szervezni kell – lényegében szakszervezeti jelleggel. A törpebirtokosokat a nincstelenek közé sorolták – a paraszti birtokot viszont, a marxi prognózisokat figyelembe véve, halálra ítéltnek tekintették. Általában: a tulajdon kérdésében elvileg a szociáldemokrácia merev álláspontot foglalt el: a termelési eszközök magántulajdonát elutasította, azok társadalmasítását (nem államosítását, hanem inkább szövetkezeti tulajdonba vételét) szorgalmazta. (L. a Magyarországi Általános Munkáspárt 1880. évi programját, a Szociáldemokrata Párt 1890. évi Elvi Nyilatkozatát és az 1903-ban megfogalmazott pártprogramot.)1
Ugyanakkor a társadalmasítás fogalmát nem konkretizálták: nem jelölték meg pontosan, mi veendő közös tulajdonba, és mi nem. Ez érthető, hiszen a „szocializálást” a jövő feladatának tekintették. A szociáldemokraták, amikor marxi szellemben beszéltek a jövőről, úgy vélekedtek, hogy maximális céljaik megvalósítása csak hosszú évtizedek múltán kerülhet napirendre, a közvetlen feladat „a demokratikus politikai viszonyok” kialakítása (szociáldemokrata párt) és a munkásság gazdasági érdekvédelme (szakszervezetek). Ezért került a pártprogramok előterébe a politikai jogok – elsősorban az általános, titkos választójog és az egyesülési és gyülekezési szabadság – szorgalmazása. A szociáldemokrata párt tehát (Magyarországon is) szocialista párt volt, de egyben demokratikus reformpárt is. Azt azonban utóbbi minőségében is el kívánta kerülni, hogy olyan helyzet kialakításához nyújtson segédkezet, amely megnehezíti a távlati (szocialista) célok elérését. Ilyennek tekintették – K. Kautsky ismert felfogása alapján – a földosztást, földreformot is, amely a magántulajdonnal rendelkezők számát nagymértékben megnövelte volna. (Ez az álláspont a későbbiekben, az első világháborút megelőző években – a revizionista befolyás: E. David agrárelmélete hatására – némiképpen enyhült.) A szociáldemokraták ekkor már el tudtak képzelni működőképes, valamiféle szövetkezeti rendszerbe illeszthető parasztgazdaságokat.
Az 1890-es évek elején az Engelmann Pál által vezetett párt az alföldi agrárproletariátus soraiban kiterjedt szervezőmunkát folytatott, amelybe óhatatlanul „felvilágosult” birtokos parasztok is bekapcsolódtak. A korabeli paraszt- mozgalmak (l. Szántó Kovács János tevékenységét) kifejezetten szociáldemokrata jellegűek voltak: politikai jogokat, a munkaviszonyok megjavítását követelték, és síkraszálltak a szervezkedés szabadságáért. (Munkásegyletek és más tömörülések létrehozása.) Az agrármozgalmak nagyarányú kibontakozását a szociáldemokrata szervezkedés indította el. A szervezőmunkában a városi és falusi ipari szakmunkásságnak, (illetőleg egyes szakmunkásoknak, továbbá számos írástudó, fiatal – ugyancsak szociáldemokrata – parasztembernek nagy szerepe volt. (Valamelyest pótolták a „mozgalmi értelmiség” szerepét. Kifejezetten értelmiségi elemek ugyanis az agrárszocialista mozgalomban alig vettek részt.)
Nincs teljes egyetértés a történelemmel foglalkozók körében az agrárszocializmus értelmezését illetően. Számosan mind a szociáldemokrata parasztmozgalmakat (Szántó Kovács), mind a „független szocialista” szervezkedést (Várkonyi), mind a későbbi demokratikus parasztmozgalmakat (Áchim L. András) „agrárszocialistá”-nak minősítik. Valóban, a szociáldemokratáknak mindhárom mozgalomhoz volt közük (érvényesült inspiráló hatásuk), agrárszocialista mozgalomnak – szerintem – azonban csak a Várkonyi-féle mozgalom tekinthető. Ismeretes, hogy a karizmatikus vezetővé fejlődő Várkonyi István a szociáldemokratáknál kezdte politikai pályafutását, az 1890-es évek második felében azonban meghasonlott azokkal. Nem értett egyet túlságosan is óvatos „szakszervezeti” taktikájukkal, és mindinkább magáévá tette a földosztás gondolatát. Az emocionálisan erős Várkonyi-mozgalom lényegét csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy két tendencia ütközött benne: a kommunisztikus, közösítő és az egalitárius, osztozkodó. Az 1890-es évek második felében (a zömmel szegényparaszti bázisra is visszavezethetően) mindinkább az utóbbi kerekedett felül. Várkonyi mozgalma elkülönült, elvesztette eredeti – sok szempontból szociáldemokrata – jellegét. (1897-ben ki is zárták az MSZDP-ből, majd – mint ismeretes – megalakította a Független Szocialista Pártot.) A mozgalom – Várkonyi vezetői tevékenysége mellett is – népközelben működött: a társadalmi bázisnak nagy hatása volt felfogására. A „független szocialisták” színes eszmevilága, mondhatnánk folklórja, sőt mitológiája mindig is megragadta a kutatók képzeletét.
Rá kell azonban mutatni arra, hogy – az említetteken kívül – a szociáldemokratákkal való meghasonlásnak volt egy másik fontos oka: a szociáldemokraták hegeli–marxi alapokra visszavezethető etatizmusa. Az államhatalom „befolyásolása”, „megváltoztatása”, „újjáalakítása”, a „gondoskodó állam” – ismeretlen, illetve elutasított fogalmak voltak Várkonyi és hívei számára, akiknek gondolkodására erősen hatottak a szociáldemokrata-ellenes, „ideális anarchista” filozófus, Schmitt Jenő Henrik nézetei. Mindenfajta hierarchiát, hatalmi struktúrát elvetettek, mozgalmukat föderatív alapokon kívánták felépíteni, az államot pedig kategorikusan elutasították, társadalomszervezési alapelvük különböző „szövetségi tanácsok” létesítésének eszméje volt. A Várkonyi-féle mozgalom nem volt sem nemzeti jellegű, sem pedig monarchista. Nem esküdött sem Kossuthra, sem Ferenc Józsefre – de a szociáldemokrata vezérekre sem. Túlnyomóan szegényparaszti követőik nem érezték magukat sem nemzethez tartozóknak, sem az uralkodó alattvalóinak, sem politikai vezérek katonáinak. Valóban a mélyben éltek, „a nemzet alatt”, és a politikai életbe nem a hagyományos módon kívántak bekapcsolódni.
Voltak, akik rámutattak arra, hogy – jóllehet a Várkonyi-mozgalom mindenfajta nacionalizmustól távol állott – megmutatkoztak benne antiszemita vonások is. Ez valóban így volt, habár Várkonyi István nem volt antiszemita, de a Földmívelő hasábjain – nemritkán – jelentek meg antiszemita megnyilatkozások. (A „zsidó” sokszor kapitalistát, bérlőt vagy uzsorást jelentett.) Beszélhetünk tehát – egyébként nem csak a századforduló vonatkozásában – bizonyos szegényparaszti antiszemitizmusról. A birtokos parasztság (főleg annak felsőbb rétege) viszont általában mentes volt a zsidóellenességtől – nem volt ugyanis érdekkonfliktusa a zsidókkal: nem volt különösebb oka rá, hogy akár a falusi szatócsot vagy bérlőt irigyelje, és az uzsorára (sok szempontból normális gazdasági tevékenység) sem volt rendszeresen ráutalva. (Természetesen köztudott, hogy az antiszemitizmusnak nem kizárólagos okai az érdekkonfliktusok.)
Az agrárszocialista mozgalmak kapcsán felvetődik a gyors fellobbanás és elhamvadás kérdése. Két tényezőre lehet mindenekelőtt utalni. Az egyik a hatósági erőszak. Ez jól bizonyítja a korabeli magyar liberalizmus korlátait. A legelesettebb társadalmi rétegek mozgalmait (különös tekintettel az agrártársadalomra) a kormányzat mindig is nagy veszélynek tartotta – és eszerint járt is el. (A némely szempontból valóban liberális, a szabadkőművességet pártoló Bánffy Dezső miniszterelnök nevéhez fűződik pl. a „Bánffy-terror” fogalma.) A hatóságokat maguk a pártprogramok (munkaviszonyok javítása) nem érdekelték különösebben, bár a földosztással kapcsolatos, nyíltan megfogalmazott igények kiváltképpen nyugtalanították őket. (Egyébként – a sok szempontból megértő – Vadnay Andor joggal mutat rá arra, hogy nem a programok voltak lényegesek, hanem a mögöttük meghúzódó, a változásra törekvő akarat.)
A gyors hanyatlásban – az elnyomáson és csalódottságon kívül – kétségkívül része volt a mozgalom tartósságát biztosító szervezeti erő hiányának. Várkonyiék nem rendelkeztek megfelelő emberek (szerzők) tucatjaival és kellő gazdasági erőforrásokkal sem. A szociáldemokrata párt sem volt képes arra, hogy híveit anyagi szempontból megfelelően biztosítsa. Ami Várkonyiékat illeti, 1897-ben kiválva a szociáldemokráciából, nem is számolhattak azzal, hogy segítséget kapnak tőle. Az MSZDP valóban nem integrálhatta az eruptív agrárszocialista mozgalmakat – azok nem voltak szociáldemokraták. Arra azonban törekednie kellett volna, hogy valamilyen együttműködést alakítson ki velük. Sajnos, ez is elmaradt. Az MSZDP-től korábban szokás volt számon kérni „a munkás– paraszt szövetség” létrehozásának elmulasztását. A helyzet nem ilyen egyszerű. Ismeretes, hogy elsődlegesen különböző (parasztrétegek közötti) ellentétek akadályozták meg egy országos parasztpárt kiépítését. Az ipari munkásság és a „parasztság” között pedig éppenséggel nem volt valamilyen eleve mindenki előtt világos érdekazonosság. (Az MSZDP bázisát alkotó ipari szakmunkásság egy része pl. a földreformtól azért is idegenkedett, mert úgy vélte, hogy az az élelmiszerárak növekedésével járna együtt.) Az ipari munkásság és a mezőgazdasági proletariátus között kétségkívül volt érdekazonosság. Ebben a vonatkozásban ki is alakult bizonyos együttműködés. (Ennek kiépítését célozta az MSZDP vezetésének Csizmadia Sándor nevével fémjelzett korabeli tevékenysége.) A baj azonban az volt, hogy a különböző hatósági és „uradalmi” korlátozások miatt a szociáldemokrata agitáció csak nehezen közelíthette meg a mezőgazdasági munkásokat, akiknek zöme egyáltalában nem „európai szinten” tengődött a „millenáris Magyarország” társadalmának sötét peremterületein.
Ilyen körülmények közepette az agrárszocialista mozgalomnak volt-e egyáltalában „haszna”? Volt, mert megmozgatta a magyar paraszti tömegek nem jelentéktelen részét, elhintette a politikai aktivitás magvait. Nem véletlen, hogy olyan demokratikus parasztmozgalmak, mint pl. a Mezőfi és az Áchim vezette, de még a Nagyatádi Szabó-féle is profitáltak Várkonyiék tevékenységéből. A demokratikus parasztmozgalmak kibontakozása (tehát a 20. század eleje) idején az MSZDP politikája is változóban volt. Az új vezetők (Garami, Kunfi stb.) érzékelték, hogy a marxi prognózisokkal nincs minden rendben. A társadalom nem polarizálódik maroknyi tőkésre és tengernyi proletárra. Formálódóban volt ennek hatására a szociáldemokrata koalíciós elv, mely szerint a jelentősebb társadalmi osztályokat és rétegeket képviselő demokratikus pártoknak kell kialakulnia, illetve megerősödnie – éppen a magyarországi progresszió érdekében. (Gondoljunk a Nemzeti Tanács 1918. őszi pártjaira.) A szociáldemokraták nemcsak a liberális függetlenségiekkel és más liberálisokkal, hanem a politikai katolicizmussal és a nemzetiségi pártokkal is együttműködtek volna, legfőképpen pedig egy országos parasztpárttal. Ilyen jellegű „nagykoalíció” azonban nem kovácsolódott ki. Az okokat itt aligha elemezhetjük. Utalunk azonban arra, hogy Garami Ernő és Nagyatádi Szabó István között jó személyi kapcsolat volt ugyan, szorosabb politikai együttműködés azonban – különböző érdekkonfliktusok miatt – nem alakult ki. (Egyébként valóban országos jellegű parasztpártot Nagyatádinak sem sikerült létrehoznia.) Ami pedig a politikai katolicizmust illeti, a katolikus egyház az agrárszocializmustól mindig is mereven elzárkózott, Várkonyiék viszont erősen antiklerikálisok voltak, és úgy vélekedtek, hogy a katolikus egyház túlságosan erősen kötődik társadalmi érdekeihez; elsősorban hatalmas földbirtokaihoz. Azt is érdemes megjegyezni, hogy az 1914 előtti években enyhült az MSZDP földreformmal kapcsolatos magatartása is: több szociáldemokrata (pl. Varga Jenő) már üdvösnek tartotta a „demokratikus agrárrendszabályokat”.
Befejezésül még egy – röviden már említett – kérdés, amiről általában keveset hallhatunk. Milyen értelmiségi kapcsolatai voltak az agrárszocialista mozgalmaknak? A hagyományos magyar értelmiség zömét (kiváltképpen ekkoriban) a szociális problémák még nem kötötték le, bár voltak olyan protestáns lelkészek, akik felfigyeltek az agrárszocializmusra. A kialakuló urbánus értelmiség (legalábbis ekkor még) meglehetősen idegenül szemlélte az agrártársadalom mélyén zajló változásokat. (Vonatkozik ez – bizonyos mértékben – az MSZDP vezetőségére is, amelyben a zsidó származású, többnyire szakmunkásból értelmiségivé vált személyiségek túlreprezentáltak voltak.) A nemzetiségi értelmiség részvételéről sem tudunk sokat, jóllehet Várkonyiéknak (és még inkább az 1868-as, Eötvös-féle nemzetiségi törvényre, sőt – érdekes módon – a „magyar állameszmére” hivatkozó Mezőfiéknek) voltak román, szerb stb. hívei is. Valószínűleg az volt a helyzet, hogy a századfordulós parasztmozgalmak, amelyekben a szociális eszme kétségkívül uralkodó volt, a nemzetiségi (szlovák, román, szerb) értelmiség számára sem voltak eléggé „nemzetiek”.
Az agrárszocialista mozgalmak hagyománya – tetszik, nem tetszik – történetileg értékes hagyomány, amelyről kár lenne megfeledkezni akkor, amikor általában a szociális eszme háttérbe szorulásának vagyunk tanúi.2
Jegyzetek
1
A téma irodalmából néhány orientáló munkára kívánok hivatkozni. Vadnay Andor: A Tisza mellékről. Tanulmány az alföldi munkáskérdésről. Budapesti Hírlap újságvállalata 1900. A téma „hagyományos” liberalisztikus megközelítése. – Simon Péter: A századforduló földmunkás és szegényparaszt mozgalmai 1891–1901. Bp. 1953. A hasznosan informatív munka természetesen szemléletében – enyhén szólva – nem független megjelenési időpontjától. – Magyarország története 1890–1918. Bp. 1983. Főszerkesztő: Hanák Péter, szerkesztő: Mucsi Ferenc. Az agrárszocialista mozgalmaknak az előbbi által megírt története a téma ma is irányt mutató, korszerű és sokoldalú megközelítése. Közvetlenül a témakörömbe vág és egyetértésemmel találkozik Varga Lajos: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és az agrárszocializmus c. tanulmánya. In: Agrárszocializmus Magyarországon. Tudományos ülésszak. Orosháza 1981. május 5–6. Békés megyei tanács kiadása. – Újabb értékes munka: Farkas József: „Ne legyen többé se úr, se szolga!” Az agrárszocialisták eszmevilága. Bp. 1989.
2
Megjegyzem, hogy az utóbbi másfél évtizedben a helytörténeti kutatások kedvelt témakörei éppen a 19–20. századbeli hazai parasztmozgalmak voltak. A nagyszámú munkára nincs lehetőség hivatkozni, káros lenne azonban, ha ez a fontos témakör a jövőben – akár anyagi, akár más okokból – nem képezné különböző történelmi publikációk tárgyát.
TIBOR ERÉNYI: Agrarsozialismus und Sozialdemokratie
Nach Meinung des Autors war zu Beginn der Standpunkt der Sozialdemokraten Ungarns jener, dass die Arbeiter der Landwirtschaft praktisch mit gewerkschaftlichem Charakter zu organisieren seien. Nach 1890 setzte eine umfassende Entfaltung der Agrarbewegungen aufgrund sozialdemokratischer Organisationen ein. Hinsichtlich des rapiden Rückganges der agrarsozialistischen Bewegungen jedoch war von Bedeutung, dass die Sozialdemokratische Partei nicht in der Lage war, ihre Anhänger entsprechend zu unterstützen. Man war nicht fähig, die eruptiven agrarsozialistischen Bewegungen zu integrieren und man hat auch keine Beziehungen zu jenen ausgebaut.