Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:61–68.
EGYED ÁKOS
Erdély átalakuló-polgárosodó paraszttársadalma a 19. század második felében
Jelen dolgozat a parasztság polgárosodásának erdélyi sajátosságaira kívánja felhívni a figyelmet. Ezzel egyszersmind arra a kérdésre is választ próbálunk adni, legalábbis részben, hogy miért nem csaptak át az agrárszocializmus hullámai a történeti Erdélybe. E sajátosságokat az erdélyi parasztság társadalmi struktúrájának felvázolásával kell kezdenünk.
A paraszti társadalom struktúrája Erdélyben
A jobbágyfelszabadítás előtt Erdélyben a parasztság fogalma általában a jogilag alávetett rétegeket: a jobbágyokat és zselléreket ölelte fel. A szabad földművelő kategóriákra e fogalmat nem használták.1 1848 után azonban, mivel a különböző paraszti–földművelői rétegek közti jogi válaszfalak leomlottak, paraszt szavunk tartalma kibővült. A paraszttársadalomba most már beletartoztak mindazon kategóriák, amelyek földműveléssel állandó jelleggel foglalkoztak és paraszti életmódot folytattak. Vagyis a volt jobbágyság és zsellérség mellett, a korábbi szabad kategóriák: szabad székelyek, szászföldi szabad szászok és szabad románok, privilégiumokat elvesztett szegényrendű kisnemesek, valamint a román és székely határőr családok döntő többsége. Ezen a helyzeten nem sokat változtatott az, hogy a különböző rétegek még igen hosszú időn át megőrizték a korábbi rendi tudat maradványait, s a volt székely szabadok mindig is tiltakoztak az ellen, ha őket parasztnak nevezték.
Ezt az egységesítő társadalmi folyamatot, amely konkrétan az egyes kategóriák közti összekeveredésben is megnyilvánult, kétségkívül előmozdította – a jogi megkülönböztetések eltörlése után – a polgári földtulajdon létrejötte és megszilárdulása. Ha korábban más és más terhelés volt jellemző az egyes földtulajdon kategóriákra – közismert, hogy más megterhelése volt a jobbágyföldnek és ismét más például a székely határőri birtoknak stb. –, most az adórendszer egységes mércét alkalmazott, privilégiumokat nem ismert a paraszti földtulajdont illetően. S mivel a korábbi jogi állapotok megszűntek, a parasztság nagy része Erdélyben földtulajdonos szabad polgár lett. Az erdélyi és magyarországi paraszti tulajdonviszonyok közt az volt a lényeges különbség, hogy Erdélyben kisebb volt a birtok nélküli kategória aránya, mint Magyarországon.2 Az meg közismert, hogy a történeti Erdélyben a földesúri nagybirtok sokkal kisebb területet foglalt el, mint Magyarországon. Bizonyos vidékeken a paraszti föld- tulajdon meghaladta a 90%-os arányt. Mindezek miatt a paraszti társadalom szerkezete a történeti Erdélyben másként alakult; itt erőteljesebb kisbirtokrendszer jött létre, mint Magyarország alföldi részein.3
Természetesen egyoldalú lenne szemléletünk, ha nem vennénk tekintetbe, hogy az egységesülési folyamattal egy időben a parasztság körében új tagozódás, rétegződés is végbement. Ezt részben a földtulajdon szabad forgalma, adásvétele, részben a gazdálkodás területén lejátszódó változások segítették elő. Miközben a parasztság egy része megerősítette helyzetét a társadalmi struktúrában, az elszegényedés folyamatáról is beszámolnak a történeti források.4 Mindkét folyamat: a gazdagodás és szegényedés a paraszti polgárosodás eredménye volt, bár más-más pólusán mentek végbe. Dolgozatunkban azonban nem e vonatkozásban, hanem a gazdálkodás, a piaci termelés terén követjük nyomon a polgárosodást, majd az életmód változásaira térünk ki.
Az első kérdésünk az, hogy milyen parasztgazdaság-típusokat különböztethetünk meg a vizsgált korszakban Erdélyben?
A gazdaságtípusokat, a birtokolt föld nagysága mellett, annak minősége, a gazdasági felszerelés, a gazdálkodás rendszere, a modern közlekedési eszközöktől való távolság vagy azokhoz közeli fekvés, s főként a gazdálkodás jövedelmezősége határozta meg.
Számszerűen Erdélyben a gazdatársadalomban az 1–5 holdas ún. törpegazdaságok voltak túlsúlyban. Ez a kategória nagyrészt természeti gazdálkodást folytatott, különösen a domb- és hegyvidéken. Ezzel a gazdaságtípussal kapcsolatban írta a Huszadik Század egyik munkatársa: „A parasztság háztartása általában teljesen zárt, naturálgazdálkodás. Az emberek általában mindent a maguk háztartásában állítanak elő, a nemzetközi cseregazdaságot itt egyedül az ablaküveg, a petróleumlámpa, az ekevas, a cukor, a hering és a szesz képviselik.”5 Ez a jellemzés kétségkívül az erdélyi törpegazdaságok zöméről általában elmondható volt. De ez a gazdaságtípus is eladott egy-két állatot, hogy az adófizetéshez szükséges pénzt előteremtse s a háztartások legszükségesebb kellékeit megvásárolhassa, de a pénz nagyobb részét mégis bérmunka vállalása által kereste meg.
Az előbbi gazdaságtípussal szemben az alföldi részeken, a folyóvölgyekbe, de mindenekelőtt a városi övezetekbe települt 1–5 holdas kategória már nem teljesen naturális típus. A kereskedéssel foglalkozók, például a Kolozsvár melletti hóstátiak, a Brassó melletti bolgárszegiek, a Nyárád melletti dinnyés és zöldségtermelő falvak nagyrészt piacra termeltek, így árutermelő kisgazdaságokat képeztek. Ilyen piacozás és árutermelés fokozottan volt jellemző a 6–20 holdas gazdaságokra, a 20–100 holdasok pedig rendszeresen termeltek a szélesedő felvevőpiacok számára.
Mekkora lehetett az aránya a különböző nagyságú, de rendszeresen piacra termelő gazdaságtípusoknak az összes paraszti gazdaságban? Nos, a kortárs köz- és agrárgazdászok számításai szerint Kolozs megyében a gazdaságoknak egynegyede termelt rendszeresen eladásra,6 Szolnok–Doboka megyében 25–60%-a, a vidék fekvése s adottságai szerint.7 Ha az egynegyedet átlagosnak fogadjuk el, akkor a következő eredményre jutunk: Erdélyben a századfordulón a gazdaságok 20–25%-a a viszonylag fejlett kisárutermelő típushoz tartozott, a parasztgazdaságoknak mintegy 30%-a viszont ( vitt terméket, ha a családi szükségleteken túl fölösleg maradt (vagy ha a szükség rákényszerítette, hogy a családi tartalékból is eladjon valamennyit). A többi, az összes gazdaságoknak mintegy a fele pedig naturális, részben önellátó, de jövedelmének kiegészítésére bérmunkát vagy ún. mellékfoglalkozást vállaló típusú gazdaság volt.
Bár a naturális gazdaságok aránya igen magas lehetett, látnunk kell, hogy a század első feléhez viszonyítva, amikor a piacra termelő gazdaságok aránya nem haladhatta meg a 10%-ot, a haladás jelentős. A piac tehát egyre nagyobb szerephez jutott a gazdaságok felét illetően. A polgárosuló külvilág, a városfejlődés bevonta a paraszti gazdálkodók egy részét a rendszeres áruforgalomba. Mivel Erdélyben viszonylag kevés volt az árutermelő nagygazdaság – itt inkább erdő- és legelőterületet tartott kezén a földesúri nagybirtok –, a gyorsan fejlődő nagyvárosok lakosságát, valamint a kiterjedt bányavidékeket vágómarhával, baromfival, tojással, tejtermékekkel, zöldséggel és gyümölccsel nagyrészt a paraszti gazdaságok látták el. Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben, Nagyenyed, Marosvásárhely, a Zsil völgye bányászhelységei felvevőpiaca befolyásolta a paraszti árutermelés szakosodását is az ún. zöldség- és gyümölcszónák kialakulása által. A vasúthálózat kiépülése viszont a korábbi zárt vidéki piacok átrendeződéséhez vezetett. Ha a vasúti korszak előtt például Gyulafehérvár hetivásárán az árak aszerint alakultak, hogy a mócvidéki lakosok szekérkaravánjai megérkeztek-e vagy sem, hogy családi szükségletre felvásárolják az árut,8 a vasutak megnyitása utáni időkben a gabonakereskedők és nagymalom-tulajdonosok megbízottai is jelen voltak a piacon, és ezek kereslete határozta meg az árakat.9 A fejlődő élelmiszeripar, a malom nagyipar, a cukorgyárak, tejgyárak további szakosodást követeltek a paraszti termeléstől. Már a kortársak is észrevették, hogy a barcasági (Brassó vidék) parasztság árutermelésének gyorsuló ütemét a brassói cukorgyár és vajgyár okozta.10 A szakirodalom azt is feljegyezte, hogy a Nyárád vidékének falvai, az ún. Murokország (Lukafalva, Ilencfalva, Fintaháza, Szentmiklós, Karácsonfalva és mások) felemelkedése a zöldségtermesztés felkarolásával kezdődött. E falvak piaca főként Marosvásárhely volt, de szekereikkel messzebbre is elhordták termelvényeiket.11
A vasúthálózat kiépítése után az elszigetelődött vidékek árutermelésében visszaesés következett be. A Háromszék és Udvarhelyszék találkozási pontján, a vasúttól távolabb fekvő Erdővidékről jelentették a századfordulón: „E vidékről Brassóba, Udvarhelyszékre szállítván a gabonát, a szállítási költség a jövedelmi többletet, azaz a nyereséget felemészti.”12 Az ilyen és ehhez hasonló tájakon az árutermelő gazdaságok aránya lényegesen kisebb volt, mint azokon a területeken, amelyeken áthaladt a vasút.
Következő kérdésünk az, hogy az árutermelő gazdaságok mire fordították a piacról szerzett jövedelmet? Befektették-e a termelőmód, technika feljavítása érdekében, vagy életmódjuk megváltoztatására költötték?
Bizonyos, hogy sem az egyik, sem a másik kérdés (a gépi eszközök beszerzése, illetve az életmód megváltoztatása) nem érdekelte a 19. század második felében annyira a parasztságot, mint egy harmadik kérdés: a földvásárlás. Éppen ezért a piacozó, kis vállalkozásokba bocsátkozó, esetleg kupeckedő gazda bevételének nagyobb részét, sőt gyakran egészét arra fordította, hogy még egy parcella földdel gyarapítsa a családi vagyont, és erre még kölcsönt is szívesen vett a bankoktól. A földszerzés az önellátást, a család jövőjének biztosítását szolgálta, néha az árutermelés bővítését is, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a több föld jobb helyet jelölt ki a falu társadalmában a családnak, tehát státusszimbólum is volt. Ez még sem jelentheti azt, hogy a fennmaradó összeget ne arra használta volna a parasztgazdák egy része, hogy jobb eszközöket vásároljon, vagy éppen termékenyebb állatot szerezzen be. Ebben pedig a szászföldi gazdaságok jártak az élen, egyrészt, mert Brassó és Szeben piaca, fejlett élelmiszeripara számára érdemes volt termelni, másrészt mert a gazdakörök, a szász gazdasági egyesületek kedvező feltételeket igyekeztek biztosítani a mezőgazdaság modernizációjához.13 Ha nem is éppen ilyen arányban, de az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület is kezdeményezett hasonló akciókat. A gazdálkodás modernizálásában a Székelyföldön Háromszék járt az élen, valamint a Marosvásárhely környéki falvak.
A gazdaságok pénzjövedelmének növekedése, a polgárosodó környezet az életmódra is hatással volt. Különösen az 1880-as évektől figyelhető meg a falu életvitelének módosulása, lassú polgárosodása. Az átalakulást a falukép változása mutatta a külső szemlélőnek. Az anyagi gyarapodás, de az igények növekedése is a lakóházak építési módjában volt a legfeltűnőbb. A történeti forrásokban (de nem egy helyen a mai faluképen is) olvasható-látható a házak méreteinek a megnagyobbodása, gyorsan terjedt a tégla, kő és a cserép felhasználása az építkezésen. A bútorzat, a lakásbelső is átalakulóban volt.14 T. Nagy Imre, a Csíki Lapok egyik szerkesztője, Csík megye gazdasági előadója ragadta meg érzékletesen az életmódbeli változásokat, azok tendenciáit. „A falusi nép törekvése – írta –, hogy takaró cserge helyett paplant, a háziszőttes ágyterítő, asztalterítő helyett bolti terítőt, cserépedények helyett porcelán- és bádogedényeket, kávéskészletet, fakanapé helyett töltött dívánt, pohárszék helyett kredencet, láda helyett sifonart, medvefűtő helyett modernebb érckályhát szerezzen be.”15 T. Nagy Imre az ízlésváltozást érte tetten. S mivel Csík megye nem tartozott a polgárosodásban élen járó vidékek közé, a fentiek Erdély egyes más területeire fokozottan érvényesek. Kivéve a magas hegyvidéket és a Mezőséget, ahol a változások csak jóval később jelentkeztek. Mindenesetre folyamatjellegű változásokról van szó, amelynek során a még mindenhol túlsúlyban levő hagyományos paraszti életmódba polgári jellegű, városias elemek kerültek.
A változás a paraszti viseletet sem hagyta érintetlenül. A jobbágyfelszabadítás előtt a ruházat majdnem egészében háziipari termék volt. A századfordulón újabb és újabb falvak, sőt egész vidékek hagyták el részben vagy egészben a házilag előállított népviseletet és öltözködtek bolti holmikba. Ebben a folyamatban nem kis szerepe volt a városi cselédkedésnek. Székely lányok például nagy számban szegődtek el házicselédnek Brassóba, Kolozsvárra, Budapestre, Bukarestbe és máshova. Abban az időben a lapok sokat írtak az ún. székely cselédkérdésről, annál is inkább, mivel ez néha lánykereskedelembe csapott át. A tipikus mégis az volt, hogy egy idő után a lányok visszatértek a szülőfaluba és férjhez mentek. A Budapesten megjelenő Magyarság című lap 1902-ben írta a következőket: az újmódi világ akkor kezdődött, amikor akárhány székely lány városi szolgálatba állott. Nem is azért ment el, mintha bérére nagyon rá lett volna szorulva, hanem csak azért, hogy lásson, tanuljon. „A városból aztán divatos, városias szabású ruhában mentek haza, otthon a divatot egyiktől eltanulta a másik.”16
A polgárosodás egy másik forrása az iskola volt. A 19. század utolsó harmadától az elemi oktatás általánossá vált, bár nem minden tanköteles gyermek látogatta az iskolát. Az iskolahálózat azonban megvolt: 1890-ben a történeti Erdély 2568 falujából és községéből 2315-ben működött iskola, 211 falu más településsel közösen tartott fenn iskolát, mindössze 42 falu maradt teljesen iskola nélkül. Voltak vidékek, ahol a polgári iskolákat is egyre többen látogatták; látogatása is gyakori kezdett lenni; ezt a jelenséget főként a szász és székely falvakban figyelték meg a kortársak. Az írni és olvasni tudás terjedésével párhuzamosan növekedett az újságolvasás.17 Az osztrák–magyar dualizmus kora, különösen pedig a századforduló, a civilizáció terjedésének a kora volt Erdélyben is, és ez a falusi viszonyokat sem hagyta érintetlenül. Ez nemcsak a szász és magyar településekre vonatkozik, de igaz a románok lakta falvakra is. A román parasztság elsősorban a volt Királyföldön, valamint a korábbi határőrövezetben mutatott fel számottevő polgárosodást mind a gazdálkodás, mind az életmód terén.18 Orláton (Szeben megye) az idősebb román lakosok inkább kalendáriumot olvastak, de a fiatalok már újságot. A községi könyvtárnak 250 kötet könyve volt, a Foaia Poporului (Népújság) 15 példányban járt a faluba. Az erdélyi románok kulturális egyesülete 430 községi könyvtárat tartott fenn.19
A századforduló az egyesületek alapításának kora. Székelykeresztúron, ebben a székely-magyar földművesek által lakott mezővárosban kilenc egyesületet alapítottak, a Torda–Aranyos megyei Bágyban (a régi Aranyosszék) olvasóegylet, dalkör működött.20 Arad, Bihar, Szatmár megye keleti területein is mind több szocialista olvasókör jött létre.
Egészében véve a paraszti társadalomban a hagyományos népi műveltség volt túlsúlyban, de a polgárosodás, a városi műveltség is terjedt. A közismert visszahúzó tényezők ellenére a falu világában a jobbágyfelszabadítástól az első világháborúig a fejlődés, a polgáriasodás jelentette a fő tendenciát.21
Az erdélyi parasztmozgalmak típusai
A századforduló parasztmozgalmainak jellege, formái és tartalmi jegyei jól tükrözték a mezőgazdasági viszonyok helyzetét, az egyes vidékek, területek sajátosságait. Hangsúlyoznunk kell, hogy más típusú mozgalmak zajlottak le a mai értelemben vett Erdély nyugati részein (Bihar, Arad, Szatmár megyék, a Bánság), illetőleg a történeti Erdélyben, a Királyhágó és a Keleti-Kárpátok közti térségben.
A Viharsarok szomszédságában, főként Arad megyében, aztán Nagyvárad szomszédságában is már 1891-ben felfigyeltek az újszerű parasztmozgalmakra. Az Arad megyei kereskedelmi és iparkamara 1892. évi jelentésében erről ezeket írta: „A múlt évi [1891] zavargások az Alföldön, hol nem az ipari, hanem a mezőgazdasági munkások lázongtak, arról győztek meg mindenkit, hogy a munkáskérdéssel nekünk is foglalkoznunk kell.”22 Aradon 1891-ben a helyi szociáldemokrata szervezet Közjólét című lapjában értekezletre szólította Simánköz falu földmunkásait, hogy megbeszéljék, miként kell munkásegyletet alapítaniuk helyzetük javítása érdekében. A szóban forgó értekezleten 30 egyén jelent meg. Ezek magyar földmunkások voltak. A Bihar megyei Illyében viszont román földmunkásoknak egy idegenből érkezett személy „éjjelenként mécsvilág mellett a címére járatott munkáslapokból felolvasott részeket”.23 A munkások kifogásolták, hogy a bérleti gazdaságokban a mezőgazdasági munkások lakhelye egészségtelen, a beteg gyermekek gyógyíttatásáról nem gondoskodnak, vasárnap robotnapot követelnek.24
1891/92-ben megalakultak az első önálló falusi szervezetek Zimándköz, Zimándújfalu (Arad megye) és Illye, Románhomorog (Bihar megye) községekben. Mindenhol elnököt és vezetőséget választottak. Megmozdulásokról is beszámolnak a történeti források. Világos községben több alkalommal csoportosulásra került sor. Magyar és román földmunkások küldöttsége kéri a földbirtokost, vegye vissza a bérbe adott földet a bérlőtől s nekik adja bérbe.25 Szemlakon (Arad megye) 1891 nyarán a munka nélkül maradt földmunkások felmentek a községházához s ott azt kérték az elöljáróságtól: tiltsa be a kukoricának ekével való kapálását, hogy a gazdák őket alkalmazzák munkára. Kérik a napszámbérek megállapítását is.26
1891. június 18–19-én Galsa faluban (Arad megye) 160 szegény ember, akiket a filoxéravész tönkretett, valamint Miska, Magyarád és Világos községből az elöljáróság elmenekült.27 Ménesen a közjegyző elbocsátását követelték. Pécskán 1891-ben a battonyai lázadás a „munkás és szegényebb osztályoknál élénk beszélgetés tárgyát képezi, s 300 zsellércsalád nyugtalankodik, mert legelőt nem biztosítottak állataik számára”.28
Az agrárszocialista mozgalmak történetében 1897–1898-ban új jelenségekkel találkozunk: a Várkonyi-féle mozgalom hatásáról van szó. A mozgalom földrajzi határai kitágultak. Ennek központjai alakultak ki Szatmár, Temes, Torontál megyében, s tovább erősödött Arad és Bihar megyében. Ekkor került sor az első jelentős aratósztrájkokra is. A Várkonyi-féle független szocialisták alakuló kongresszusán küldöttek jelentek meg Zsombolyáról, Valkányból (Torontál megye), valamint a Bihar megyei Körösszegről. Csanádon a román és szerb parasztok alapítottak egyletet; egyesületeket hoztak létre ezenkívül Nagyszalontán, Piskároson és máshol is.29 A független szocialisták román nyelvű lap kiadását is tervezték.
Rendkívül izgalmas kérdés az agrárszocialista mozgalomnak a parasztságra gyakorolt hatása. Az olyan falvakban, ahol nagyszámú agrárszegénység csatlakozik a mozgalomhoz vagy legalább rokonszenvez vele, az addig lenézett, semmibe vett emberek önbizalma megnőtt. A nagyszentmiklósi járásban, Valkány községben, ahol 800 szocialistát tartottak nyilván, 1898-ban 20 tagú küldöttség kereste fel a szolgabírót, azt követelve, hogy a szegény népet lássák el télire munkával, az ínségeseknek nyújtsanak segélyt.30
1897 nyarán aratósztrájk mozgalom volt Bihar, Arad és Szatmár megyében. 1903-ban a Mezőfi-féle mozgalom vert erős hullámokat Bihar megyében. 1903-ban Nagyszalontán tartották meg az Újjászervezett Szocialista Párt kongresszusát.
A történeti Erdélyben nem terjedt el az agrárszocialista mozgalom. Itt, mint az előbbiekben jeleztük, jóval fejletlenebb volt az agrárszocializmus társadalmi bázisa: az agrárproletariátus, s általában az agrárviszonyok másként alakultak, mint az alföldi területeken. A történeti Erdélyben a hagyományos parasztmozgalmak voltak a jellemzőek. (Hagyományos mozgalmon az egymástól elszigetelt, ösztönös helyi megmozdulásokat, forrongásokat értjük.) A századfordulón legalább 80 helyi zendülésről tesznek említést a források.31 A lázongásokhoz csatlakozó rétegek esetről esetre mások, de általánosan annyi elmondható, hogy a mozgalomban a parasztság birtokos rétegei is részt vettek. Nemegyszer megtörtént, hogy az „egész falu” egységesen lépett fel. A parasztmozgalmak többsége a tagosítási és arányosítási munkálatok meghiúsítására, illetőleg a parasztságot ért károsodások (néha csak vélt sérelmek) elhárítására irányultak. A mozgalom a Székelyföldön csúcsosodott ki 1902-ben, amikor 150 székely faluban fogadták el azt az eredetileg Kézdivásárhelyen hozott határozatot, amelyben arra kérték Darányi Ignác földművelésügyi minisztert, rendelje el mindenféle birtokrendezési eljárás felfüggesztését, s hozzon a parlament új, igazságosabb tagosítási törvényt. A székelyföldi képviselők ilyen értelemben szólaltak fel a magyar parlamentben.32
1906 után mind az agrárszocialista, mind a hagyományos mozgalmak hulláma véget ért, bár elszórt megmozdulásokra ezután is sor került.
Jegyzetek
1
A kérdés általános vonatkozásairól l. Szabó István: Jobbágyok–parasztok. Bp., 1976. 31–51.
2
A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. III. (Bp., 1900) megfelelő oldalak és Magyar statisztikai közlemények, 2. 42x–43x.
3
Magyar statisztikai közlemények. 2. 42x–43x. Vö. Egyed Ákos: A parasztság Erdélyben a századfordulón. Bukarest, 1975. 166.
4
A 19. század utolsó évtizedében évente 4565 parasztcsalád vagyonát árverezték el.
5
Huszadik Század, 1912. 227.
6
Erdélyi Gazda, 1886. február 15.
7
Szemmáry József: A parasztbirtok állapota Szolnok–Doboka megyében. Dés, 1880. 7.
8
A Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara jelentése kerületének közgazdasági viszonyairól az 1892. évben 37.
9
Uo.
10
Dörner Béla: Az erdélyi szászok mezőgazdasága. H. n. 1910. 212.
11
Benkő Samu: Murokország. Bukarest, 1972.
12
Erdővidék, 1905. július 4.
13
Dörner: i. m. 269.
14
Egyed Ákos: Az erdélyi magyar falu életmódja a XIX. század második felében. In: Falu, város, civilizáció. Bukarest, 1981. 246–270.
15
Magyarság, 1902. január 9.
16
Magyarság, 1902. január 16. Melléklet.
17
Egyed: Az erdélyi magyar falu... i. m. 259.
18
Maior, George: Politica agrara la români. Bukarest, 1906. 324.
19
Simu, Romul: Monografia comunei Orlat. Nagyszeben, 1913. 66.
20
Egyed: A parasztság Erdélyben a századfordulón. i. m. 207.
21
Uo. 223–258.
22
Az Aradi Kereskedelmi és Iparkamara jelentése kerületének közgazdasági viszonyairól 1892-ben 77.
23
Állami Levéltár, Nagyvárad. Főispáni iratok 1891/475.
24
Uo.
25
Állami Levéltár, Arad. Adminisztrációs iratok, 1900/3378.
26
Uo.
27
Uo.
28
Uo. és 1900/1563.
29
Egyed: A parasztság Erdélyben a századfordulón. i. m. 231.
30
Uo.
32
Uo.
32
Sebess Dénes: Magyar agrárevoluciók. Bp., 1908. 88; Lásd még Állami Levéltár, Sepsiszentgyörgy. Főispáni iratok, 1902/115; Állami Levéltár, Csíkszereda. Alispáni iratok iktatókönyv, 1902; Székely Nemzet, 1902. április 27.
ÁKOS EGYED: Wandlung-Verbürgerlichung der Bauerngesellschaft Siebenbürgens in der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts
Nach einem Überblick zu Struktur, Entwicklung der Warenproduktion und Wandel der Lebensweise der Bauerngesellschaft Siebenbürgens konstatiert der Autor: obwohl im großen und ganzen in der Bauerngesellschaft die traditionelle Volksbildung überwog, war bis 1914 die Verbürgerlichung die Haupttendenz. In den Komitaten Bihar, Arad, Szatmár sowie in dem Banat konnten zur Jahrhundertwende agrarsozialistische Bewegungen weite Verbreitung finden, während in der Region zwischen Königssteig und Ostkarpaten infolge der abweichenden Agrarverhältnisse voneinander isolierte, impulsive Aufstände und Aktionen charakteristisch waren.