Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:9–12.
NEMESKÜRTY ISTVÁN
Egy száműzött magyar klasszikus
Egy nagy New York-i kiadó 1928-ban közreadta Molnár Ferenc színműveit, David Belasco előszavával. Belasco, A pillangókisasszony és A Nyugat leánya szerzője Amerika legjelentősebb színházi vállalkozója volt akkor. Tizenkét Molnár-darabot mutatott be Amerika-szerte; Az ördögöt csak New Yorkban egyszerre négy különböző színházban játszották. Belasco előszavának utolsó mondata: „Molnár Ferenc napjaink egyik legjelentősebb kortárs drámaírója.”
Magyar írónak ekkora világsikere sem addig, sem azóta nem volt.
Kétségtelen, hogy Molnár a magyar irodalom klasszikusa. Ehhez képest itthoni sorsa érthetetlenül mostoha. Talán az említett amerikai Molnár-drámakötet kísérő tanulmányának szerzője: Louis Rittenberg tapintott rá ennek okára: „Molnar’s own colleagues viewed his mounting popularity with alarm... Fraternal feeling is not particularly strong among Hungarian authors... However Molnár opened the foreign gates to many other Hungarian writers”. (XIII. lap.) („Molnár kollégái rémülten figyelték növekvő népszerűségét... A felebaráti érzelmek nem valami erősek a magyar írók között... Pedig Molnár nyitott kaput külföldön sok más magyar írónak.”)
Ahhoz képest, hogy Molnár Ferencet 1935-ben a legmagasabb művészi elismeréssel, a Corvin-koszorúval tüntette ki a magyar kormány, írótársai, kritikusok, irodalomtörténészek irányzatoktól függetlenül csepülték; Szerb Antal „Az export dráma” című fejezetében kijelenti, hogy „ha művét a színpadtól elvonatkoztatva tekintjük, nem sok marad...” (Magyar irodalomtörténet. Kolozsvár, 1934. II. 216.); Schöpflin Aladár szerint „nem emelkedik témái fölé... az eszközeit biztosan használó színházi ember lefogja a költő szárnyalását... polgári drámaíró, aki csak elmésségével, írói kultúrájával, színpadi ösztönének élénkségével emelkedik ki közönségéből, nem érzelmi életének gazdagságával és gondolkodó elméjének szárnyalásával.” (A magyar irodalom története a XX. században. Bp., 1937. 161.)
De ez még mindig méltatásnak tűnik az 1949 utáni, hivatalos állásfoglaláshoz képest, melyet a „spenót”-nak nevezett akadémiai kiadványban Osvát Béla fogalmazott meg: „Nemcsak gondolati tartóoszlopok hiányoztak drámáiból, hanem az erkölcsi szenvedélyesség, az életnek és a művészetnek korszerű szemlélete is.” (A magyar irodalom története. Bp., 1966. 6. kötet 825.) Osvát még azt is szemére hányja Molnárnak, hogy 1920 után nem üldözte őt a magyar kultuszkormányzat...
Emellett Molnár nem is „csupán” színpadi szerző.
A Tanulók Lapja 1906. évi évfolyamában Gaál Mózes iskolaigazgató, író és szerkesztő kérésére folytatásokban közölt A Pál utcai fiúk (könyv: 1907) a 20. század legjelentősebb ifjúsági regénye, egyszersmind a múlt századvég Magyarországának nagyon is keserű, kritikus és hű képe. Az Egy haditudósító emlékei (1916) a háborús irodalom világviszonylatban egyik legelső és egyik legszínvonalasabb darabja. „Most kell a gondolatot a világ eszmeromhalmazai és frázisburjánzása alól erőszakkal kikaparni” – írja e könyve végén a gondolatszegénységgel vádolt Molnár. (556. lap.)
Andor című regényét (1918) maga Lukács György sietett „ledöfni” a Huszadik Század 1918. novemberi számában, beledugván Molnárt abba a skatulyába, amelyben a mai napig senyved: „Molnár regénye az átlagos pesti ember életének, belső tartalmatlanságának és ürességének szentimentális glorifikálása.”
A zöld huszár (1937) című, önéletrajzi elemekben gazdag regényét egyszerűen észre sem vették. Pedig a maga nemében remeklés.
Ezek után természetes, hogy 1933 utáni, a nemzetiszocializmus diadalára válaszoló hangváltását figyelemre se méltatták. Csoda a hegyek között című misztériumjátékát, a Szent Miklós („Mikulás”)-legenda átköltését a Vígszínház ugyan, évekkel megírása után, 1936-os jubileumára bemutatta, de azt a tényt, hogy ettől kezdve miért fordul figyelme az öreg Pirandellóhoz hasonlóan a keresztény misztika felé, senki sem elemezte – gunyoros legyintéssel tértek fölötte napirendre.
A császár sorsáról, mely színművét a háború után „fiúi ragaszkodással” küldte Budapestre, jelen gyűjteményben olvashatunk. A diktátorok ellen, Napóleon ürügyén írt színműben Rákosiék magukra ismertek...
Nem tudok róla, hogy valaha is komolyan méltatták, vizsgálták, bírálták volna színpadi rendezői képességeit és tevékenységét, pedig Molnárt Reinhardt nevezte zseniális színpadi rendezőnek, aki akkor is maradandót alkotott, ha egyetlen színművet sem ír...
Vannak tehát adósságaink.
Molnár Ferencnek nincs most évfordulója; amikor volt, feledtük, elhallgattuk; 114 éve született, 40 éve halott, 85 éve írta első világsikereit (Az ördög, A Pál utcai fiúk), 52 éve menekült az Amerikai Egyesült Államokba és 46 éve buktatták meg utolsó, itthon bemutatott színművét, A császárt a Vígben.
Ideje törleszteni.
Az Európa Intézet is törleszteni igyekezett 1992. január 30-i konferenciájával. Ennek előadásait kapja most kézhez az Olvasó. Ezúton is köszönjük Piros Ildikónak és Huszti Péternek, hogy a konferencián előadtak egy Molnár-egyfelvonásost.
Mivel jelen kis kötetünk nem több, mint törlesztés, hadd emlékeztessük az olvasót és önmagunkat Molnár Ferenc önvallomására, melyet Éjjeli ápolónő című, 1948 őszén írott, befejezetlen színművében tett: „Az arcomnak olyan a formája, olyan a szájamnak vonala, hogy a mosolyom mindig gúnyosnak tetszik. Ugyanez történt írásaimmal is. Az emberek néhányat félreértettek; nevettek olyan írásomon is, amelyen egyáltalán nem volt mit nevetni. De pénzt kaptam érte, és így gyávaságból hallgattam.” (Útitárs a száműzetésben. Bp. 1958. 339.)
És hogy miért fordult oly tragikusra élete sora, élete végén? Ugyanebben a műben olvashatjuk: „Mindkettőnk esetének ijesztően bölcs magyarázatát minden idők legnagyobb magyar írójának: Pázmány Péter bíborosnak egy latin nyelvű beszédében találtam meg. Pázmány szerint minden emberi lényre ki van róva bizonyos, meghatározott szenvedésmennyiség, és ha valaki hosszú ideig él nagyobb szenvedés nélkül, az élet még nagyobb erővel pótolja azt: tarditatem supplicii gravitate compensat.” (Útitárs a száműzetésben, 55.)
ISTVÁN NEMESKÜRTY: A Hungarian Classic in Exile
In 1928 a major New York publisher published the plays written by Ferenc Molnár with a foreword by David Belasco. The author of Madame Butterfly and The Girl of the Golden West, Belasco was America’s most important theatrical entrepreneur at the time. He put 12 Molnár plays on stage around America; Az Ördög (The Devil) was shown in 4 various theatres in New York alone. The last sentence of Belasco’s foreword: “Ferenc Molnár is one of the most important contemporary playwrights.”
Hungarian writer had never had such success before, or since. It is doubtless that Molnár is a classic of Hungarian literature. Yet, his fate in Hungary is a sorrow one. Perhaps the author of the study published in the afore mentioned Molnár volume, Louis Rittenberg came closest to the truth in saying: “Molnár’s colleagues viewed his mounting popularity with alarm ... Fraternal feeling is not particularly strong among Hungarian authors ... However, Molnár opened the foreign gates to many other Hungarian writers.” (p. XIII.)
Though the Hungarian government awarded Ferenc Molnár with the highest literary honour, the “Corvin-koszorú” in 1935, his fellow writers, the critics and literary historians denounced him regardless of their approach. Antal Szerb says in his chapter entitled “Az export dráma” that “if we consider his work apart from the stage there is hardly anything left...” (Magyar irodalomtörténet – Hungarian literary history. Kolozsvár, 1939. II. p. 216. ; according to Aladár Schöpflin “he does not rise above his subject-matter ... the literary man who is a master of his tools puts the imagination of the poet in fetters ... a bourgeois playwright, who rises above his audience only with his wittiness, his cultured writing, the liveliness of his theatrical instinct and not with the richness of his emotional life and the soaring of his contemplating mind.” (A magyar irodalom története a XX. században – The History of Hungarian Literature in the 20th century. Budapest, 1937 p. 161.)
Yet this is still a eulogy compared to the post 1949 official viewpoint put down by Béla Osváth in a publication of the Academy: “Not only were the intellectual pillars of his drama missing, but also moral passion, the modern aspect of life and art.” (A magyar irodalom története – The History of Hungarian literature, Budapest, 1966 Vol. 6. p. 825.) Osváth even reprimanded Molnár, that he was not persecuted by the Ministry of Culture after 1920...
Molnár is not just a playwright. A Pál utcai fiúk, (The Paul Street Boys) published in the 1906 editions of “Tanulók Lapja” at the request of Mózes Gaál headmaster, writer and editor (Pál utcai fiúk was published in the book form in 1907) is the most significant youth novel of the 20th century and at the same time a rather bitter, critical and faithful portrayal of turn of the century Hungary. The book entitled Egy haditudósító emlékei – Memories of a War Correspondent (1916) is one of the first and highest level pieces of war literature worldwide. “The time has come to dig the world out from under the rubble of ideologies and rampant commonplaces” – says Molnár, who was accused of the lack of ideas, at the end of the book. György Lukács himself hastened to “stab” his 1918 novel entitled Andor (André) in the November edition of the journal “Huszadik Század” putting Molnár into the box in which he is captivated ever since: “Molnár’s novel is the sentimental glorification of the life, the inner emptiness, shallowness of the average Budapest citizen.”
His novel A zöld huszár – The Green Hussar (1937) rich in autobiographical elements simply went unnoticed. Although it is a masterpiece in its own type.
After all this it is quite natural that after 1933 his change of voice answering the triumph of National Socialism was left unnoticed. His adaptation of the legend of Saint Nicholas, the mystery play Csoda a hegyek között – Miracle in the Mountains was shown on the 1936 jubilee of Vígszínház, years after it had been written, but nobody analyzed why he turned towards Christian mysticism like the old Pirandello – it was dismissed scornfully. His play A császár orra – The Nose of the Emperor which he sent to Budapest after the war with “Filial devotion” is discussed by István Karcsai Kulcsár in the present volume. Rákosi, the Hungarian Communist dictator and his cohorts recognized themselves in the play written under the pretext of Napoleon...
I do not know of anyone, who has seriously appraised, examined or criticized his talents and activity as a theatrical director although Reinhardt called Molnár a genius as a theatrical director, who would have created something lasting even if he hadn’t written one single play. We have our debts. Ferenc Molnár has no anniversary; when he was with us we forgot, and were in silence about him; he was born 114 years ago, he is 40 years dead, he wrote his first world successes 85 years ago (Az ördög, A Pál utcai fiúk), he fled to the United States 54 years ago and the last of his plays the premier of which was in Hungary, A császár was made to fail in Vígszínház 46 years ago.
It is time to repay the debt. The Europa Institute tried to pay the debt with the conference held on January 30 1992. This volume publishes the papers presented there. We would like to thank Ildikó Piros and Péter Huszti for having performed a Molnár one-act play at the conference. Since our present volume is no more than paying part of the debt, let us remind the reader and ourselves of Ferenc Molnár’s self-confession, which he made in an unfinished play written in 1948 entitled Éjjeli ápolónő (Night Nurse): “My face and my mouth are of such a shape that my smile always looks scornful. The same thing happened to my writings. People have misunderstood some of them. They laughed at some of my writings which there was nothing to write about. But they paid me money for them and so I kept quiet out of cowardice.” (Útitárs a száműzetésben – Companion in Exile. Bp. 1958. p. 339.)
And why did his life turn so tragic at the end of his life? The same book says: “I found the frighteningly wise explanation of both our cases in one of the Latin speeches of the greatest Hungarian writer of all times, Cardinal Péter Pázmány. According to Pázmány each human being is destined for a certain amount of suffering, and if someone lives without larger suffering for a long time, life will compensate with larger force: tarditatem supplicii gravitate compensat.” (Útitárs a száműzetésben. p. 55.)