Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 13:89–100.

WOLFGANG WESSELS

Jövőképes?

A 27 tagú Európai Unió

A nizzai csúcs határozatai újra alátámasztották: a 25-30 tagú Európai Unió jövőbeli működőképességét csak elméletben és kérdőjelekkel lehet megvitatni. Még a kitűzött célok esetében sem tudnak vagy akarnak az unió szerződési „építészei” egyértelmű ütemterveket készíteni. A bővítési körök időpontjai és résztvevői a nizzai határozatok után is nyitottak maradtak. A kérdés, hogy az unió egyszerre tíz ország csatlakozását engedélyezi-e, vagy csak egy kisebb csoportét, jelentős kihatásokkal jár majd az intézményi rendszerre és a politikai alakulásra.

A kibővülés és várható következményei

A csatlakozási doktrína szerint, amely minden ország számára garantálja a csatlakozást a kritériumok teljesítése, azaz az illető ország „érdemei” szerint, már most – Bulgária és Románia csatlakozása előtt – megváltozna a jelöltek listája és a fáradságosan kiegyensúlyozott eredmények a nizzai ülés- és szavazatmegoszlással kapcsolatban felborulnának. Törökország, amelynek az egy főre jutó bruttó nemzeti összterméke Litvániáéval egyezik és kétszer akkora, mint Bulgáriáé, 78,8 milliós népességével 2015-ben az Európai Parlamentben ugyanannyi szavazatra tarthatna igényt az Európai Unió Tanácsában és ugyanannyi székre az Európai Parlamentben, mint a Német Szövetségi Köztársaság.

A „finalité politique” szempontjából sem hoztak a nizzai határozatok az alkotmányos végleges forma kialakítására vonatkozó egyértelmű mintákat, beleértve az „unió jövőjéről” szóló nyilatkozatot is. A Franciaország és Németország közötti terhelő helyzeti különbségek emellett a saját maguk által kinevezett vezető államok között jelentős nehézségeket okoznak a közös irány kijelölésében.

Nem csak a cél homályos, az sem tisztázott, hogy az unió hogyan fog megbirkózni a következő évek kihívásaival. Vajon az unió intézményei a közös valuta, a közös válságkezelő erők és egy sor feladat esetében, melyek politikai szakítóereje jelenleg nem jósolható meg, képesek lesznek-e a politikai és szociális integrációs tőke növelésére és ezzel egy biztos legitimációs alap lefektetésére, amely minden politikai rendszer jövőbeli működőképessége szempontjából alapvető?

Még nagyobb tervezési bizonytalanságok adódnak a nemzetközi rendszer alig kiszámítható hatásaiból: a globalizáció következményeit éppen annyira kevéssé lehet egy EU-központú naptárba betervezni, mint a nemzetközi rendszer új konfigurációinak lehetséges kényszereit.

A minden oldalról hangsúlyozott újdonság tekintetében ennek az államcsoportnak a tagsága az időről időre megállapított „váratlan és akaratlan következmények” törvénye szerint néhány meglepően kedvező és néhány negatív kihatással is jár majd. Megállapítható, hogy az EU fejlődésének iránya – a megelőző „átláthatatlan” csatlakozási köröknél nagyobb mértékben – homályosabbá válik.

Az előrejelzések gyengesége ellenére nem kerülhető ki az EU jövőbeli működőképességét érintő kérdés. Helsinkiben az állam- és kormányfők a bővítésre és mélyítésre irányuló határozataikkal Nizzához hasonlóan mintákat adtak, melyek távolabbi hatásait kell most megvitatni. Bármilyen indítékok és érdekek mozgatták is az „Új Európa” tervezőit, amikor a jövőbeli Európát úgy alakították ki, hogy ennyire túlnyúljon a mindenkori személyes kormányzati felelősségen, meg kell vitatni – nagyobb mértékben, mint korábban – azokat a stratégiákat, melyekkel az egyedülálló mértékű kihívásokat meg lehet közelíteni. Mivel nem lehet a biztosított előrejelzésektől az egyértelmű stratégiai ajánlásokhoz jutni, nem lehet a vita feladata, hogy egy egyedül ésszerű és/vagy realisztikus megoldási szempontot adjon, hanem a különböző elvárások és forgatókönyvek panorámája előtt kell mérlegelni a cselekvési lehetőségeket.

A saját felelősségű átláthatatlanságra nem félénk bizonytalansággal kellene reagálni, melyet több kormányfő a „reformcsúcs” lényeges döntéseinél a nemzeti vétópozíciók megvédésével dokumentált, hanem fel kellene ismerni a jelenleg annyira kitartóan követett bővítési stratégia merészségét; meg kell vitatni az intézményes rugalmasság kialakításához szükséges intézkedéseket, melyekkel az EU és politikusai számára ennek az évszázadnak a második felében szilárd keret állna rendelkezésére, hogy a korszak kihívásaira – bármilyenek legyenek is azok – megfelelően tudjanak válaszolni.

Remények

A kibővült unió jövőbeli működőképességéről szóló viták számára jelentős ösztönzés indul ki az „Új Európa” „leírásából”. Ebben az összefüggésben a konfliktusok civilizálása, az állami és politikai struktúrák demokratizálása, valamint az európai államok és társadalmak  gazdasági és szociális feltételeinek modernizálása várható el. Az európai rend normatív megalapozottságú eszményképe mellett, amely az európai uniós szerződés 6. cikkében alkotmányos megfogalmazást nyert („Az unió a szabadság, demokrácia, az emberi jogok tisztelete és az alapjogok, illetve a jogállamiság alapjain nyugszik; ezek az alapelvek minden tagállam közös alapelvei.”), geostratégiai és geoökológiai okokat vonultattak fel a folytatódó bővítés mellett.

Ennek a forgatókönyvnek lényeges alkotóeleme lehet, hogy az „Európához való visszatérés” víziója Közép- és Kelet-Európában ösztönzi a szükséges belső reformpróbálkozásokat és – ezeknek az államoknak a kinyilvánított politikai akaratával és az EU támogatásával – a jelölt országok csatlakozási érettségéhez vezet.

A kibővített unió cselekvőképességének szempontjából az optimisták dinamizáló hatást remélnek: a tagok nagy száma önmagában nem káros. A nemzeti sajátosságok egy nagyobb térségben inkább megtalálják a helyüket, mint kisebb létszám esetén. A dominanciára, illetve egyensúlyra törekvés, ami a nagyobb államok között a „természetes” reflexek közé tartozik, egy nagyobb csoportban, stabil politikai rendszerben intézményesen feloldódik vagy legalábbis rugalmasabb lesz. A nagyobb unióban a „békétlenkedők” eltérő magatartása alulmarad a jelentősen erősebb alkalmazkodási kényszerrel szemben.

Az az elvárás, hogy az ilyen előre vivő magatartásminták a Nizzai Szerződés konkrét eljárási körülményein belül is bejáródjanak. Abban az esetben, ha az intézményi szabályok hátráltató tényezőnek bizonyulnának, akkor a kormánykonferenciákon a jövőben az integrációban érdekelt új tagállamok nyomása alatt kell az EU-alkotmányt megreformálni.

Egy, a német egyesítési folyamatban kedvelt képpel kifejezve: az EU eszközein és eljárásain keresztül összenő mindaz, ami a közös történelem és a kulturális egyezőségek alapján összetartozik és a globális kihívásokat tekintve együtt kell, hogy működjön. Így erre a kultúrtérségre specifikus rendezési koncepció jöhetne létre minden európai számára.

Ebből a szempontból az EU mint Európát átfogó rendszer máris „késésben” van. Kelet és Nyugat mesterséges elválasztásának megszűnésével már a közös alapok is megfelelő szerződési rendszerben csapódhatnak le. Az európai sokszínűség nem alapvető akadály, hanem az európai identitást elmélyítő közös diskurzus kiindulópontja, melyet sokszoros lojalitás jellemez majd.

Az EU fejlődésével és a nehézkes csatlakozási eljárások során tapasztalatokra lehet szert tenni, valamint a kortörténeti eseményeket az „Új Európa” víziójaként lehet értelmezni. Ebben az értelemben szolidáris „sorsközösség” jön létre, amely képes átvészelni az intézményi és eljárási szabályrendszer válságait és blokádjait. A bővítés és elmélyítés kettősségében létrehozott dinamika tekintetében ez az értelmezés garantáltnak látja a kibővített Európai Unió működőképességét.

Aggodalmak

Ezzel az igényes és merész vízióval egyre inkább egy rémálom-jövőkép elemei kerülnek szembe, amelyek a jelölt országok túlterhelésének nehézségeiről és problémáiról és az EU túlfeszítettségéről tudósítanak.

Ezen elvárás szerint a néhány kulturális és politikai egyezés ellenére a kibővített unión belüli különbözőségek túl erősek ahhoz, hogy az elérni kívánt sorsközösséget valóban létre lehessen hozni és meg lehessen tartani; ehelyett az uniót a jövőben történelmi-kulturális határok és törésvonalak fogják jellemezni. Így a közös jogtár átvétele és végrehajtása (acquis communautaire) egy olyan jogi kultúrától függ, amely nem importálható. A tagsághoz szükséges előfeltételek és alapok eszerint nem hozhatóak létre egyszerűen a brüsszeli EU-határozatokkal. A koppenhágai csatlakozási kritériumok átvételére vonatkozó mélyreható programok ellenére az érintett államok, gazdaságok és polgárok – saját szándéknyilatkozatukkal szemben – szerkezetileg a csatlakozásnak ellenállónak bizonyulnak majd. Ha már a nyugat-európai alkotmányos államok sem képesek a saját alapjukat egymáshoz igazítani, nem lesznek képesek elképzeléseiket egy „idegen” környezetre ráerőltetni, még akkor sem, ha az ottani vezetőréteg támogatja a megfelelő próbálkozásokat.

Eszerint a közösség szigorú szabályai nem közelítik meg hatékonyan a kelet-európai társadalmak problémáit; a szankciókkal felszerelt, fegyelmet kívánó követelések inkább eltorlaszolják a jelölt államok önálló útjait pl. a magas szociális és környezetpolitikai normák és a költségvetési takarékosság tekintetében. Ebből a szempontból az EU nem támogatást ad, hanem kényszerzubbonyt alkalmaz, amely szerkezetileg bebetonozza a Nyugat-Európához mért lemaradást. A modernizáció és demokratikus átalakulás helyett az EU-tagság ebben az esetben gazdasági és politikai destabilizációhoz vezetne, melynek leküzdéséhez az EU-nak nincsenek megfelelő eszközei, az új tagok pedig nem rendelkeznek cselekvési szabadsággal.

Az operáció sikerült – az „acquis” a jelölt országok nemzeti jogrendszerében rögzítve van és formálisan tiszteletben tartják – a páciens viszont gazdaságilag halott, szociálisan lépésképtelen és politikailag válságban van. Európa ezen részének kedvezőtlen fejlődése bekerülne az EU-t terhelő füzetbe.

A sok probléma ellenére is gyorsan haladó elmélyülési folyamat a legfiatalabb EU-tagállamokat kétségbeesett rohanásra készteti a „régi unió” tagjai után. Még problematikusabbak lehetnek a csatlakozni kívánó országok szempontjából a megkülönböztetések formái, melyekhez az új tagállamoknak belátható időn belül nem lesz hozzáférésük. Az EU jelentős költségén az egyenjogú együttműködés céljával csatlakozva ezek az országok – pl. egy talán megerősödő eurocsoport ajtaja előtt – a másodrangú tagállamok alárendelt körébe kerülhetnek.

Egy határtalan bővítési politikán keresztül ez az elképzelés az egész integrációs konstrukciót veszélyeztetve látja: az EU jelentékeny elmélyülési folyamatai, valamint a hosszabb, valószínűleg különböző átmeneti határidők miatt a jelenleginél is gyengébben meghatározott térség jön létre; az EU-rendszer viszont nem képes olyan alap lerakására, amely a szolidáris és demokratikus rendszerhez szükséges lenne. A „Europe á la carte” ugyan funkcionálisan újra ésszerűnek tűnhet sokféle politika számára, de a tagállamok ilyesféle „pick-and-choose”-stratégiája hosszú távon veszélyezteti a cselekvőképességet és aláássa az unión belüli szükséges szolidaritást.

Nem utolsósorban az EU-rendszer elfogadására való tekintettel vázolhatunk fel sötét jövőképet: eszerint már a jelenlegi állapotában is hiányzik az EU-ból a legitimitás, hogy a központi döntéseket a demokratikus politikai rendezés kritériumai szerint hozza meg és hajtsa végre. Egy kibővült unióban még kevésbé lesz lehetséges egy politikai interakciós és kommunikációs térség létrehozása; a közös emlékek és a kollektív tudat valóságos sorsközösségben való megélése rendezetlenebb lesz; a „finalité politique” víziója, melyet a múltban a „produktív többértelműségek” egész sora jellemzett, egyrészt még szükségszerűbb lesz, másrészt a kibővült unióban egyre nehezebb lesz egy teherbíró eszménykép közös kifejlesztése.

Ezek az eltérések – ezen elvárások szerint – nemcsak az érintett országok növekvő száma, hanem a különböző állami hagyományok alapján is állnak, melyeket nem lehet egy képződménybe integrálni, mivel a 28-30 tagállam mindegyike összeköti a saját specifikus történelmét „Európa” ennek megfelelő képével. Így az Európa-politikai víziók nem egyeznek: Brüsszel egyedül nem képes a jövőre nézve teherbíró bázis megteremtésére.

A „rémálom-elképzelésekhez” tartoznak a viszonylag kisebb politikai „balesetek”, melyeknek azonban jelentős következményei vannak. Egy olyan rendszerben, ahol az egyhangúság uralkodik, a központi feladatoknál a 10 000 szavazat nagyságú, viszonylag kis ingadozások – a választások és népszavazások esetén a sok tagállam egyikében – a 450 millió lakosú unió blokádjához vezethetnek.

Az egyhangúság esetén minden vétójoggal felruházott szereplő jelentős fenyegető és zavaró erővel rendelkezik. Ezeket az aggodalmakat megerősíti a többségi szabályok szerinti eljárások Nizzában elhatározott, korlátozott növekedése. A jelenlegi tagállamok a kormánykonferencián nemzeti érdekeik biztosításáért aggódva dokumentálták, hogy a nemzetállami vétóhatalom biztonsági záradékai elsőbbséget élveznek a közös európai rendezés előtt. A Nizzai Szerződésben szereplő akadályok és a záróküszöbök megnövelése a többségi szavazásoknál ismét az unió alkalmatlanságát bizonyítják arra nézve, hogy intézményesen garantálja cselekvőképességét.

A megszavazott szabályrendszerrel a szerződés azoknak az államoknak, melyek a szabálynak megfelelő blokádpolitikát folytatnak, alig enged szentesítési lehetőséget. Az EU-tanácsban a tagságból eredő jogok megszüntetése csak az unió alapelveinek megsértése esetén lehetséges (Európai Szerződés 7. cikk), és nem abban az esetben, ha egy állam vagy az államok egy csoportja tartós fékezési stratégiát folytat, azok demokratikus kormányzatai a saját szemszögükből nem tisztességes ügyet egy szerződéskonform eljárással akarnak megszüntetni. Így az új tagországok, ha a csatlakozási feltételeket „ráerőltetettnek” ítélik meg, hosszadalmas újratárgyalást vezethetnek be, melyek több területen nehézségekhez vezethetnek a közösségi politikában.

Ebben az ördögi körben erősödik a jelölt országok túlterhelésének tendenciája és az unió túlfeszítettsége, az „integration overstretch”. Ez alapján a „rémálomkép” alapján az unió már a bővítési folyamat bevezetésével lehetetlenné teszi a saját jövőjét.

Kitérési manőver

A remény és félelem közötti feszültségben vannak azért olyan irányzatok, melyek immunissá tesznek a kényszerű választás józan mérlegelésével szemben. A két lehetséges elképzelés közötti kiutat megtalálni kívánó kezdeményezés az összes jelölt országgal történő bővítést és az integrációt akaró és támogató államok kis csoportján keresztüli integráció egyidejű lehetőségeit propagálja: az olyan fantáziadús képletek, mint a „gravitációs központ” (Joschka Fischer), „pionír-csapat” (Jacques Chirac) vagy „a nemzetállamok föderációja” (Jacques Delors) a vezető államok által vezetett „magcsoporton” (Schäuble/Lamers) keresztül rajzolja elő az integráció folyamatát. Az ilyesfajta integrációs stratégiák sikeres példáira utalva – mint pl. a gazdasági és valutaunió megteremtése – előlépnek az unió elzáródásának és tartós töredékességének aggodalmai is. Némely megfogalmazás mögött felsejlik – egyfajta Európa-romantikát idézve – a hat alapító állam Karoling-Európájának reneszánsza.

Bármennyire is szükséges az ilyen képleteken elgondolkodnunk, mindez nem ad kielégítő megoldást az alapprobléma áthidalásához: az ilyen koncepciók bár pszichológiailag érthető tehermentesítést kínálhatnak és a nem tisztázott jövőbeli politikai konstellációkban hasznosak lehetnek az unió korlátozott szerkezeti stratégiája számára, azonban könnyelműség volna ebből a komplex kuszaságból a túlfeszítettségre általános érvényű megoldást várni. Így a „megerősített együttműködés” Nizzai Szerződésben revideált szabályai sem lehetnek az elzáródás ellenszerei a nehézkes eljárások és a kevés sikerrel kecsegtető ösztönző szerkezeti elemek miatt.

Az a rejtett feltételezés, hogy az új tagállamok kormányzatai elégedettek lesznek a másodrangú státusszal – esetenként egy elsődlegesen a fejlettebb államok számára érdekesebb szabadkereskedelmi övezetben – nemcsak lényeges csatlakozási motívumokat nem vesz figyelembe, hanem a „kívülről” jövőknek a „belső” országokkal szembeni lehetséges vétópotenciáljáról is elfeledkezik. A közösségi politika sikerének mottója nem lehet a kijáratok kétségbeesett keresése, hanem az általunk előirányzott feladat komoly megközelítése, azaz a 25-30 tagú unió cselekvőképessé tétele.

Opciók

Ha az elképzelések alapján felismerjük a prognózisokra való képességeink határait, akkor a jövőbeli stratégiákról szóló európai vita távolságot kell, hogy tartson a jövő alkotmányának részletes „kékmásolata” utáni kutatástól és központi cselekvési maximumára kell koncentrálnia. Ez a védőbeszéd alkotmányos építkezést kíván, amely kisszámú „kemény” intézményes elem – melyek tartóssága biztosított – és nagyfokú eljárási rugalmasság megteremtésére törekszik a 25-30 tagállamot számláló unióban. A 2015. év kibővített uniója politikai felelőseinek intézményes és eljárási szabályrendszerrel kell rendelkezniük, melyben a kornak megfelelően lesznek képesek megfelelni a korszak kihívásainak. Egy ilyen „alkotmányos” kezdeményezés, bármilyen konvencionálisnak hasson is, a szükséges kiindulópontja az unió bármely jövőre irányuló stratégiájának.

Ez a stratégia nem ragaszkodhat egy – csupán a politikusok egy generációja által megszavazott – „nagy ugrásra”, hanem közös kipróbálási folyamatot népszerűsít, melyet a kísérlet és tévedés elve szerinti közös tapasztalatok irányítanak. Az alapvető rugalmassági kínálat értelmében kell az intézményes javaslatok gazdag katalógusából az Európai Unió mint közös projekt számára a súlypontokat meghatározni. Figyelembe kell venni, hogy a szerződési szabályok – még akkor is, ha azokat esetenként nem alkalmazzák, vagy nem kell őket alkalmazni – az intézmények szereplőinek magatartására jelentős hatással lehetnek.

A jövő alakítása

A nizzai csúcs reformhatározatai után is az EU jövője szempontjából központi jelentőségű mechanizmus marad a termelékenységet és legitimitást növelő határozatok széles körű alkalmazása. Ezeket az eljárásokat, amelyek az Európai Unió Tanácsában minősített többséget és a parlament „erős” részvételi jogait kombinálják, az EU-politika minden területén be kellene vezetni, nem utolsósorban azért, hogy ezáltal javuljon az érthetőség és az átláthatóság. Így pl. az idáig bizánci módon működő háztartási szabályok esetében, az agrárpolitikában és a harmadik országokkal kötött szerződéseknél. A továbbra is fennálló nagyfokú kisebbségvédelem mellett ezek az eljárások erősítik az egész EU-ra kiterjedő konszenzuskeresést is. A vétó mint hátráltató, illetve zsarolási eszköz megszűnne; az egyes államok taktikai vonakodását nem kellene az uniós politika más területein adott engedményekkel megoldani. A perifériára kerülés és a leszavazás kockázata sokkal inkább korbácsként működne, elősegítve, hogy a saját pozíciók minél előbb egyezzenek a többségi véleménnyel.

A hasonló követelések lehet, hogy Nizza után nem hangzanak reálisnak. Azoknak a cikkelyeknek a korlátozott kiterjesztésével, amelyek esetében a többségi szabályozást lehetne alkalmazni, és a további magasabb küszöbök létrehozásával a kormányfők – mint az ilyesfajta dinamika szerződési mérnökei – az intézményes és eljárási nehezítéseken keresztül fékeket iktattak be. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a többségi szabályozás elve már most több mint 140 cikkelyre érvényes, míg az egyhangú döntés 80 cikkely esetében előfeltétel. A létrehozott, illetve a változatlan gátakról már a következő, 2004. évi kormánykonferencián rendelkezni kell majd.

Fontos lépéseket határozott el a csúcsértekezlet az itt propagált stratégia számára a brüsszeli bizottság elnökének és tagjainak, valamint az Európai Unió Tanácsa főtitkárának és annak helyettesének kinevezésével kapcsolatban. A többségi szabályokkal sikerült a belépés a választási területekre, ezeket további hivatalokra is ki kellene terjeszteni, mint pl. az Európai Központi Bank elnökére és tagjaira, illetve az EU-tanács elnökére; ezzel a tagállamok közötti merev rotáció elve ésszerűen rugalmasabbá válna – ahogy az már néhány magas rangú hivatalnokbizottságban bebizonyosodott.

Még ha a „nemzeti utolsó fenntartás” feladása a bővítés feltételezett megmérhetetlenségét tekintve kevéssé várható is, az alkotmányos szabályok részére, különösen a szerződésváltozások és a csatlakozások esetében várhatóak a blokáddal szemben ellenálló előírások. A szerződésmódosító eljárás részére, amely a „loi organique”-ot megközelítené, előirányoztak egy szabályozást, amely az Európai Unió Tanácsában mérlegelt szavazatok nagy arányát és az összes tagállam minimum háromnegyedét, valamint az Európai Parlament háromnegyedes többségét feltételezi.

A rugalmassághoz tartozik a jelenlegi szerződések egyértelmű felosztása egy központi állományra, amelyet csak külön szerződésmódosító eljárással lehetne megváltoztatni, valamint politikai részterületekre, melyeknél az EU-tanács többsége és az erős parlamenti részvétel döntene. Meg kell vitatni újra és mélyebben a szerződési normák egyértelmű „hierarchiáját”.

Ha ez alapján a prognózisgyengeség alapján egy általános rugalmassági tilalomtól félünk, akkor az erősen rögzített kompetenciakatalógust is el kell utasítanunk. A feladatok egyes állami szintekhez rendelése, melyek tartóssági fenntartás alá esnek, redukálja a reakciós és problémamegoldó képességet, ahogy azt a föderális rendszerek hasonló gondjai igazolják. Sokkal fontosabb, hogy olyan eljárásokat fejlesszünk ki, amelyek rugalmasan végzik és ellenőrzik „az EU és tagállamai közötti illetékességek” funkcionális, azaz állandóan időszerű elhatárolását. Az egyes szintek közötti feladateltolásokat  a szerződésmódosításhoz igazított szabályok szerint kellene végezni.

Ezeknek a központi döntési szabályoknak a jelentősége ellenére a jövőbeli cselekvőképesség szempontjából mérlegelni kell további intézményi és eljárási igazításokat. Az Európai Parlament növekvő jelentőségét és az ötéves hosszú választási időszakot tekintve meg kell vitatni ezen szerv idő előtti feloszlatásának lehetőségét. Szóba jöhet az Európa Tanács megfelelő határozata a brüsszeli bizottság javaslatára vagy – ami még kedvezőbb lenne – egy központi döntési minta – pl. egy csatlakozáshoz való hozzájárulás – összekapcsolása a feloszlatás egyik feltételével. Az egyértelműen meghatározott kritériumok és szabályok melletti visszautalás a választókra megakadályozhatná az EU-rendszer saját blokádjának előfordulását.

Központi jelentőségűek a kiterjedt európai vita továbbnyúló formái a szerződések alapvető kialakításáról. Ahogy az elmúlt 15 év kormánykonferenciái mutatják, a revíziós lehetőségeket nyitva hagyó letapogatási folyamat – nem utolsósorban a prognózisgyengeség miatt – megfelelő eljárásnak bizonyult. Az EU ezért a 2004. évi kormánykonferencián nem szorítkozhat csupán az EU-alkotmány tartalmára és formájára.

Az ilyesfajta intézményi-alkotmányos stratégia lényeges elemeit nem szabad egyszerűen nem realisztikusnak ítélve elnyomni (Nizza után sem). Az általános vélemények ellenére az EU-konstrukció sokféle formában meglepően nyitottnak bizonyult. Bár már az Európai Acél- és Szénközösség alapításával létrejött néhány alapvető struktúra, ez a közösség a dinamikus növekedés során és néhány tévutat megjárva újszerű képződménnyé vált, amely nemcsak az államjogászok és politikusok egyszerű képletei alól vonja ki magát, hanem folyamatos változásokon és alkalmazkodásokon keresztül alakul. Már az 1985 óta létrejött kormánykonferenciák is dokumentálják, hogy a tagállamok a „szerződések uraiként” készek arra, hogy egy kísérleti folyamat során rendszeresen építsék ezt a politikai rendszert. Az átfogó projektek, mint a belső piac és a WWU azonban továbbra is szükségesek és hasznosak maradnak arra nézve, hogy a széles tárgyalási csomagokban az intézményes reformok is konstruktívan megjelenjenek. Az integráció történetének ezen tanulságait, bármily kevéssé lehet is azokat egyszerűen továbbírni, ki kell használni az EU alakítási képességét érintő további viták során.

Ha az unió bővítését és mélyítését kívánjuk, akkor szükséges a bizonytalanság fátyla, akkor is, ha az effajta jövőre irányuló nyíltság a politikusok újra és újra megállapítható, a tartósság biztosítására irányuló törekvései ellen van. A 25-30 tagot számláló unió jövőbeli fennállásának központi előfeltétele az EU-rendszerbe vetett alapvető bizalom: az unió és a tagállamok szerveinek – különösen az integráció tudatában levő államok politikusainak – újra és újra meg kell erősíteniük és újítaniuk ezt a fundamentumot.