Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 13:77–80.

WERNER WEIDENFELD

Európa Nizza után

Az Európai Unió válaszúthoz érkezett. A döntésnek, hogy az unió a jövőben melyik utat követi, messzeható következményei lesznek. Nizza jövőre vonatkozó nyilatkozata esélyt ad arra, hogy az integráció folyamatát egy alkotmányjellegű dokumentum koronázza meg. Hiszen ha a tagállamok 2004-ig meg tudnak egyezni a Nizzában proklamált alapjogi charta jogilag kötelező bevonásában, a világos feladatmegosztásban és az alkotmányrendszer érezhető egyszerűsítésében, azzal a föderációs alapon szerveződő Európa lényeges alapelemeit ültetnék át a gyakorlatba.

Másrészt a nyilatkozatban megfogalmazott célok merésznek tűnnek, ha a szerződés reformjának konkrét eredményeit közelebbről tekintjük. Bár az erősebb együttműködésre vonatkozó keretfeltételek lazábbak lettek, aminek következtében az országok egy csoportja néhány vonatkozásban gyorsabban jut előre, mint mások. A parlamenti új ülésrend a kibővített unióban szintén hozzájárul ahhoz, hogy tükröződjék a tagállamok és különösen Németország népességének számbéli aránya. Ennek ellenére Nizza nem felelt meg az előzetes várakozásoknak. Mindenekelőtt a kormánykonferencia három alapterületén – az Európai Bizottság összetétele és nagysága, a többségi döntés kibővítése, valamint az új szavazat-súlypontozás a tanácsban (az Európai Unió Tanácsában – a szerk.) – kijózanítóak az eredmények.

Megállapodások, reformok

A csúcstalálkozón viszonylag gyorsan megállapodtak a brüsszeli bizottság (azaz az Európai Bizottság – a szerk.) reformjában. 2005-től kezdve minden állam csak egy biztost állít majd. Az EU-biztosok végleges számáról csak akkor születik majd döntés, ha az Európai Unió 27 tagállamra bővül. Ezzel Nizza lemarad az Amszterdami Szerződés jegyzőkönyve mögött. Már ott megegyezés született arról, hogy a nagy tagállamok lemondanak a második biztos állításáról, ha szavazati súlyuk megnövekszik a tanácsban. Alapvető reformot legkésőbb egy évvel azelőtt akartak bevezetni, hogy az unió 20 tagállammal rendelkezik. Ezt most hosszabb távon elhalasztották. A brüsszeli bizottság elnökét viszont megerősítették a biztosok megbízására, feladatkiosztására és elbocsátására vonatkozó jogaiban, így a cselekvőképesség elvesztését a biztosok növekvő száma által valamennyire el lehet hárítani.

Az új szavazati súlypontozás az EU-tanácsban nem javította a cselekvőképességet. Sőt, Franciaország, Németország, Belgium és Hollandia egyre elkeseredettebben harcolt az új Európai Unióban betöltendő státuszáért. Végül sikerült megegyezni a nagyobb tagállamok erősebb súlypontozásáról. A szavazati súlypontozás viszont a jövőben egy bonyolult többségi rendszer alkotóeleme lesz, amely megnehezíti a minisztertanácsi szavazásokat. Hiszen a minősített többség megszerzéséhez a 27 tagot számláló unióban a szavazatok mintegy 75%-ára és a tagállamok többségének támogatására van szükség. A továbbiakban minden tagállam kérvényezheti annak felülvizsgálatát, hogy ez a többség lefedi-e az EU-lakosság 62%-át. Tehát a bővítés után nehezebb lesz a szavazatok, államok és állampolgárok „háromféle többségével” döntéseket hozni. Ez kerülő úton jelzi a valódi többségi döntések megszűnését.

A háromszoros biztosítottság alapján tulajdonképpen meg lehetne kockáztatni a tanácsban a többségi döntések jelentős kibővítését. Nizza azonban éppen ezen a területen nem érte el a szükséges áttörést, bár egyes politikai területeken, illetve személyi döntésekben kibővítették a többségi döntéseket. Viszont a központi politikai területeken egyáltalán nem, vagy csak csekély előmenetel történt. Így Németország a menekült- és bevándorlási politikában, Franciaország a kereskedelmi politikában, Nagy-Britannia a szociálpolitikában, valamint Luxemburggal együtt az adópolitikában és Spanyolországgal együtt a szerkezeti politikában megőrizte a vétójogot. A nemzeti partikuláris érdekekhez való ragaszkodás megakadályozta az átfogó megoldást. Ezzel az unió nyitott szemmel is vakon a közakarat zsákutcájába futott. Csak a többségi döntés általános bevezetésével a tanács törvényhozásában lehetne ezt az ellenállást legyőzni. Nehéz kérdés  a jövőre nézve, hogy ezt a lépést most már egy nagyobb unióban kell megtenni.

Az EU és a polgárok

A magasztos reformszándékok tehát kevés eredményt hoztak. A törvényhozás hatékonyságát pedig bekerítették a nemzeti biztonsági hálók. A gyors, tárgyilagos és a polgárok számára követhető döntésekkel elérni kívánt legitimáció nem fokozódott. Ezelőtt a háttér előtt három alapkérdés körvonalazódik, melyek megválaszolása kihatással lesz az Európai Unió további fejlődésére. Először is a kompetencia kérdését kell tisztázni. A nizzai küzdelem az egyhangúság és a vétópozíciók mellett az Európai Unió integritásának hatótávolságára és intenzitására vonatkozó szorongást jelzi, ami csak az európai és nemzetállami szintek közötti illetékességek szisztematikus elhatárolásán keresztül oldható fel. Ezen az alapon egyidejűleg az európai intézmények egymás közötti viszonyát is újra kell rendezni.

Másrészt meg kell oldani az akceptancia kérdését is. A Nizzai Szerződés az európai diplomácia olyan dokumentuma, melynek olvashatatlansága példaértékű az unió átláthatatlanságára is. Nizza nem teszi egyszerűbbé a politikai rendszert; ehelyett az átláthatóság javított formáit kell megtalálni ahhoz, hogy az emberek támogatása erősödjön. Ezt az alapszerződés fejlesztésén keresztül lehet elérni, amely a polgárok fontosabb céljait és jogait, a feladatok megosztását, valamint az intézményi szerkezetet összefoglalja.

Harmadrészt, szorosan összefügg ezekkel a demokrácia kérdése. Mert a csúcseredmények értékelésében a demográfiai tényező figyelembevételét gyakran úgy ítélték meg, mintha azzal egyben a demokrácia kérdésének megoldása is együtt járna. Nizza után a demográfia és demokrácia összekeverését az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek szerepének tisztázásával lehetne feloldani.

Sok szól amellett, hogy új utakat keressünk az alapkérdések eldöntésében és azokat ne csupán a kormánykonferenciákban és szerződésekben kialkudott pozíciókon keresztül dolgozzuk le. Az integrációnak ebben a döntő szakaszában a jövőbeli rendezéshez nyílt párbeszédre és mindenki részvételére van szükség. A következő éveket 2004-ig ezért ki kell használni az egész Európára kiterjedő vitákra, Európa politikai alaprendjét illetően.

A szerződésváltozások reformeredményeinek jövőben is szükséges rögzítése az európai viták végét és nem a kezdetét kell, hogy jelentse.