Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 13:53–60.

ROMANO PRODI

A reform után: az egyesült Európa jövőbeli stratégiája

A bővítés

Napjainkban az Európai Unió kihívásokkal szembesül. Ezek szerepének, alapjainak és szomszédi kapcsolatainak teljes újragondolását teszik szükségessé. Az elkövetkező tíz évben az EU körülbelül egy tucat új tag befogadására készül. Örömmel állíthatom, hogy a jelölt országok mindegyike energikus lépéseket tesz gazdaságának modernizálása érdekében. Eredményeik olyan kiválóak, hogy Közép- és Kelet-Európa ma egyike a leggyorsabban fejlődő térségeknek a világon, ha figyelembe vesszük gazdasági és kereskedelmi növekedésüket, illetve intézményeik demokratizálódását. A bővítés, melyet gazdasági reform kísér, stabilitást és fellendülést hoz majd egy egyre növekvő térség számára. Ugyanaz a szellem hajt minket az egész kontinens újraegyesítését célzó munkánkban, amely közösségünk alapító atyáit fűtötte.

Szomszédság-politika

A bővítés egyesítő stratégia, nem pedig megosztó. Ez utóbbi azzal fenyegetne, hogy miközben fellendülést és stabilitást hoz a határok egyik oldalán, szegénységet és bizonytalanságot a másikon.

Ezen keretek között új fejezetet nyitottunk Délkelet-Európával való kapcsolatainkban, melyben hosszú távon remény van a térség minden államának EU-integrációjára.

Ezzel párhuzamosan szilárd együttműködést kell kialakítanunk új szomszédainkkal – stratégiai partnerséget minden régióval új határaink mentén. A velük való együttműködésen keresztül kívánjuk felépíteni „a célok, értékek és a közös fellendülés közösségét”. Mindez sokkal nagyobb földrajzi területre tolná ki az európai integráció politikai és gazdasági hatásait. Új szomszédaink küszöbén ott áll majd a megnagyobbított közös piac, a maga 500 millió fogyasztójával. Ha szomszédainknak előnyös bejutást kínálunk erre a piacra, azzal fényesebb jövőt teremtünk nekik – ez a mi előnyünkre is szolgál.

Egy stratégiai szomszédi együttműködés azonban nem csupán a kereskedelmet érinti. Magában foglal közös politikát és eljárásokat is olyan területeken, mint a szállítási infrastruktúra, energia és környezet, kutatás és fejlesztés, bevándorlás és harc a szervezett bűnözés ellen. Egy ilyen közösség időtálló fellendülést és stabilitást biztosítana nekünk és szomszédainknak egyaránt. És ez sokkal befolyásosabb szereplővé tenné az EU-t a világ színpadán.

Európa a világ színpadán

Európa gyorsan fejlődik biztonsági és védelmi politikájában. A konfliktusok kezelése céljából létrehozott „gyors reagálású erő” talán nem a legfontosabb eredményünk, de mutatja az önálló cselekvésre való eltökéltségünket.

A világméretű kihívások világméretű cselekvésért kiáltanak, és ez erős partnerkapcsolatot kíván olyan erős világhatalmak között, mint az EU és az Egyesült Államok. Az Egyesült Államokkal való kapcsolatok alapvető fontosságúak az EU nemzetközi ügyekben való szerepe szempontjából. Nagy várakozással tekintek az új Bush-adminisztrációval való együttműködés elébe, a biztonsági ügyeket illetően is.

Hangsúlyoznom kell, hogy az önálló európai védelmi képességek nem fogják gyengíteni a NATO-hoz vagy az Egyesült Államokhoz fűződő biztonsági kapcsolatainkat. Ellenkezőleg, ez csak még értékesebb és felelősségteljesebb partnerré teszi majd az EU-t.

Ha az EU valóban hatékony világhatalommá válik, túl kell lépnünk eddigi külföldi tevékenységünk keretein. Minden külpolitikai eszközünket egyetlen külpolitikai keretrendszerben kell működtetnünk, a biztonság és védelem szükségszerűségei által szabott szabályokkal és módszerekkel. Igaza volt Kissingernek: legyen Európának végre egyetlen telefonszáma.* De legalábbis egyetlen telefonközpontja! És ennek a számnak a brüsszeli bizottságnál kell lennie.

Így jutunk el Európa jövőjének egy újabb kulcskérdéséhez: az intézmények problémájához.

Az nizzai kormányközi konferencia

Az EU-intézményeket – az Európai Bizottságot, a Tanácsot és a Parlamentet – az ötvenes években hozták létre hat állam uniója számára. Ha 27 vagy még több országot kell összefogniuk, akkor komoly reformra van szükség, hogy gyorsabb és hatékonyabb döntéshozatalra legyenek képesek.

Az elmúlt 15 évben szakadatlanul tárgyalásokat folytattunk és számottevő sikert értünk el az unió intézményes kereteinek fejlesztését illetően. Ez az unió életképességének jele. Ugyanakkor a hosszú tárgyalások azt is mutatják, mennyire fontos és bonyolult feladat a bővítéssel egyidejűleg egyetértésben létrehozni egy kiegyensúlyozott és stabil intézményrendszert.

Az utolsó kormányközi konferencia Nizzában ült össze 2000. decemberben. A nizzai tárgyalások hosszúak és nehezek voltak. Az elért megegyezés csak felerészben volt kielégítő, de a bővítés módját tisztázta, és boldog vagyok, hogy hozzáláthatunk a bővítési tárgyalásokhoz.

Nizzában számos országot láthattunk, amint elszántan védték saját, rövid távú érdekeiket Európa hosszú távú jövőjének kárára, csorbítva ezzel az unió és az ENSZ jövőbeli érdekeit. A nemzeti vétót számos térség visszaszerezte. Ez azt jelenti, hogy sok döntést még a bővített EU is csupán egyhangúlag hozhat meg. Elképzelhetik, milyen bonyolult feladat lesz ez! És megnöveli majd a következetlenség veszélyét állásfoglalásaink során, hiszen a döntéseket a politikai játszmák irányítják majd a szempontok és célok ésszerű számbavétele helyett.

Kormányköziség

A nemzeti érdekeknek hajszolása nem lehet előrevezető út. Európát nem lehet olyan piactérként kezelni, ahol a nemzeti lókupecek megkeresik a maguk hasznát, sem pedig tőzsdeként, ahol megjelenünk, ha szükséges, de távol maradunk tőle, ha úgy tartja kedvünk. Az EU alapító atyái alapvető Európai Közösséget akartak létrehozni.

Közösséget, amely

– közös identitástudaton,

– közös elképzelésen,

– az elhatározott célok közös elérésére való törekvésen alapul.

Pontosan ez az, amivel hitem szerint a jövő generációknak tartozunk! Egységet kell teremtenünk sokféleségünkből, népeinknek a közös irány és a közös erőfeszítés gyümölcsének tudatát kell adnunk. Meggyőződésem, hogy ezt a célt csupán a kormányközi megközelítés segítségével nem érhetjük el.

A kormányközi megközelítés hasznos lehet az európai együttműködés új területeinek megnyitása céljából, mint ahogy az volt a schengeni egyezmény esetében is. De hosszabb távon egy erős EU nem épülhet a kormányközi modell ellentmondásos, széttagolt döntési mechanizmusára, egy olyan rendszerre, ahol a hatalom titkárságok, ügynökségek és bizottságok kezében aprózódik szét. A kormányközi modellben a legfontosabb javaslatok és döntések minduntalan helyi politikai érdekek és nemzeti választási periódusok fogságában vergődnek.

A kormányköziség, úgy hiszem, a döntésképtelenség receptje, vagy a legjobb esetben a legkisebb közös nevezőre alapozott fejlődésé. Ugyancsak alapja ez a rendszer a tagállamok közötti alapvető bizalmatlanságnak, amelyet egy szavahihető, becsületes döntőerő hiánya okoz.

A közösségi rendszer

A legvonzóbb alternatíva a közösségi rendszer. Ez kipróbált és tesztelt szisztéma, amely az Európai Közösség három fő intézményének – az EU-tanácsnak, az Európai Parlamentnek és az Európai Bizottságnak – finom egyensúlyán alapszik. Az Európai Unió minden tartós eredménye, az egységes piactól az euróig, beleértve négy sikeres bővítést, ezen egyedülálló rendszer gyümölcse. A szisztéma középpontjában a brüsszeli bizottság áll, amely nem csupán a problémák szintézisét és analízisét dolgozza ki, hanem ötvözi a politikai függetlenséget az erőegyensúly és a kisebb-nagyobb tagállamok érdekei iránti érzékenységgel.

Mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy hatékonyan egyesítsük a független államok szuverén érdekeit. Ha az EU valódi egységet, koherens erőt akar magáénak tudni, olyan vezetési modellre kell épülnie, melyben az Európai Bizottság, az Európai Unió Tanácsa ellenőrzése alatt, egyetlen közös politikai szólamot képvisel a nemzetközi tárgyalásokon, és képes olyan politikai eredményeket felmutatni, amelyek arányban állnak gazdasági potenciáljával. Olyan modellre van szükség, amelyben a brüsszeli bizottság, ismét csak az EU-tanács útmutatásai szerint, produkálni tudja az unió gazdaságpolitikájának kétségbeesetten kívánt közös hangját, támogatva ezzel az Európai Központi Bank független szerepét a pénzügyi világban. Csak a közösségi rendszer tudja az Európa-projektet mozgásban tartani.

Végső célunk? A vita szükségessége

Előre... de merre? Túl Európa békéjén, stabilitásán és függetlenségén, mi lehet végső célkitűzésünk?

Az elmúlt évben hatalmas, nyilvános vita kezdődött Európa jövőjéről, melynek most már szervezettebben kell folynia. További eredményeket sikerült elérni Nizzában, de véleményem szerint a tárgyalásoknak jóval messzebbre kell jutniuk. Nyitott és széles körű vitát kell folytatnunk. Ennek nem csupán az EU-kormányokat kell érintenie, hanem a jelölt országokat is és minden érdekelt felet, beleértve a különféle régiókat, helyi intézményeket és a civil társadalmat.

Miután a részleges intézményi reformmal már megbirkóztunk, evezzünk más vizekre, és gondoljuk végig komolyan, mit kívánunk tenni mint európaiak saját kontinensünkön és az egész világon.

Továbbfejlesztett együttműködés

Nizza sikereinek egyike a továbbfejlesztett együttműködés felé vezető út megtisztítása volt, amely nagy közös céljaink érdekében a tagállamok csoportjai számára lehetővé teszi a további integrációt.

Ha el akarjuk érni a teljes integrációt, a továbbfejlesztett együttműködést, teljes sebességre kell kapcsolnunk. Alaposan végig kell gondolnunk, hogy ezt hol és miként tesszük. És biztosítanunk kell, hogy ezen együttműködés lehetősége mindig nyitva álljon a csatlakozni kívánó tagállamok előtt.

A Nizza utáni folyamat

Nizzában sikerült egyetértésre jutnunk a további teendőket illetően. Immár 2004-ig kész munkatervvel rendelkezünk, akkor pedig újabb nagy konferenciát hívunk össze. A 2004-es napirendi pontokat máris meghatároztuk, és további témák merülnek majd fel a decemberi laekeni Európai Tanács-ülésen. Az eddig tisztázott Nizza utáni munkatervet illetően az alábbiakat tartom fontosnak:

a) Az egyezmények egyszerűsítése.

Mióta az Európai Bizottság elnöke lettem, folyamatosan felhívom a figyelmet az egyezmények egyszerűsítésének szükségességére. Örömmel látom, hogy ez olyasmi, amit már a Nizza utáni munkafolyamat tervében is megtalálhatunk. Azt kell mondanom, hogy nizzai tárgyalásaink csak megnövelték az egyszerűsítés szükségességét.

b) Hatalom és felelősség.

A másik fontos, Nizza utáni megoldandó feladat a nemzetállami státusz és az EU szerepének szembenállása. Az integráció a nemzetek összefogását jelenti, és nem azok nemzeti jellegének eltüntetését. Nemzetállamaink politikai és kulturális értelemben egyaránt az európai integráció sarokkövei, és azok is maradnak. Az, hogy számos területen egyesítik szuverenitásukat a sokkal hatékonyabb EU-szinten, nem fogja elhomályosulásukat okozni. Egy erős Európa nem ugyanaz, mint egy centralizált unió. Ellenkezőleg. A többszintű kormányzati rendszerben rejlő potenciál kiaknázása a legjobb módja annak, hogy igazi dinamizmust, kreativitást és demokratikus legitimitást érjünk el az EU-ban. Minden szinten virágzó demokráciát kell teremtenünk. Ez azt jelenti, hogy használnunk kell a demokratikus rendszereket és hálózatokat állampolgáraink javára nemzeti és nemzetkereteknél szűkebb közösségekben is. A politikai pártoknak nemzeti és EU-szinten egyaránt kulcsszerepük van ebben.

A lényeg az, hogy egy 27 vagy még több államot tömörítő EU nem irányítható oly módon, ahogy azt ma tesszük. Az eljárások teljes revíziójára van szükség ahhoz, hogy eldönthessük, melyik szinten milyen eljárást a legmegfelelőbb alkalmazni. Dinamikusan és mindannyiunk javára kell cselekednünk, elkerülve a különféle szintek közötti rivalizálást és hatalmi játszmákat. Széles körű szervezés, arányosság és támogató együttműködés legyenek a kulcsszavaink.

Összegezve: a kompetenciáról (illetékességről) folyó tárgyalások célja annak tisztázása, hogyan és ki által történjenek a dolgok Európában.

Első lépésként a kormányzásról szóló, idén nyáron elkészítendő Fehér Könyv (White Paper) azt fogja elemezni, hogyan dolgoznak majd össze a különböző szintek, és a közös munka új modelljeit kínálja majd fel.

Következő lépésként a „Ki mit csinál?” kérdést kell megválaszolnunk. Egy dolognak kristálytisztának kell lennie: ez egy dinamikusan megoldandó feladat, melynek eredménye mindenki javára szól, nem pedig valamiféle riválisok közötti hatalmi játszma a különböző szintek között.

c) Az intézmények megreformálása.

A hatékonyabb többszintű kormányzás szükségessége Európában és az eljárások radikális újragondolására fennálló igény összekapcsolódik az Európai Bizottság mélységi megreformálásának szükségességében. Ha a bizottság az általam sejtett kulcsszerepet fogja játszani az unióban, akkor mindez igen alapos áttekintést igényel. Tavaly belefogtunk ebbe a munkába, és eltökélten tovább fogom ezt erőltetni idén is. Célom az, hogy a holnap Európai Bizottságát a hatékonyság és nyitottság egyedülálló példájává tegyük, amely bármikor megbirkózik a bővített uniót érő kihívásokkal.

De egyedül a bizottság radikális reformja nem lesz elegendő: egyformán alapos reformra van szükségünk minden EU-intézmény esetében.

Meg kell őriznünk az Európai Bíróság kulcsszerepét. Egy többszintű kormányzással rendelkező unió, amely őrizni és támogatni kívánja az egyéni jogokat, erős, független legfelsőbb bírói hatóságot igényel, amely képes megoldani a konfliktusokat és fenntartani a törvény uralmát. Tovább kell növelnünk az Európai Parlament szerepét, ugyanakkor végig kell gondolnunk, hogyan tudnánk aktívabban bevonni munkánkba a nemzeti parlamenteket. Nézetem szerint a politikai pártoknak nagyobb szerepet kell játszaniuk az európai politika és a nemzetek politikái közti szakadék áthidalásában. Végül, de semmiképpen sem utolsósorban: az intézmények e háromszöge csak akkor fog hatékonyan működni a jövőben, ha az Európai Bizottság munkamódszereit is alaposan újraszervezzük. Az Európa jövőjéről folytatott tárgyalások messze túlhaladnak a nizzai egyezményben 2004-re kitűzött négy napirendi ponton. 2004-ig nem kevesebbről kell döntenünk, mint az unió jövőbeli természetéről.

Éveken át azt mondtuk, hogy az unió valamivel kevesebb, mint egy szövetségi állam és valamivel több, mint egy egyszerű nemzetközi szervezet. Ma már szélesebb körben kell tárgyalnunk az unió céljairól, bevonva az EU politikai rendszerének minden szereplőjét. Újjá kell építenünk az alapjait az intézmények azon rendszerének, melyen az unió nyugszik. Részemről erősen hiszem, hogy az Európai Unió államok és népek uniója, olyan unió, amely – mint azt egyezményeink máris kimondják – a liberális demokrácia alapelvein, az emberi jogok tiszteletén, az alapvető szabadságjogokon és a törvény uralmán nyugszik.

Megalkothatják-e ezek a tárgyalások az EU-alkotmányt? Szüksége van-e az Európai Uniónak egy teljesen kidolgozott alkotmányra? Ez nagy kérdés. Személy szerint így válaszolnék: „Igen, fejlődésünk során el kell érkeznünk erre a szintre, és úgy érzem, hogy az alkotmány létrehozásának folyamatában az alapvető jogok chartája lesz az első lépés.” De ez, ismétlem, nagy horderejű kérdés, amelynek a legfelsőbb szintű tárgyalásokon kell eldőlnie.

Végkövetkeztetés: a tárgyalások új módja?

Vonjuk le a következtetéseket a nizzai tapasztalatokból! Legyünk sokkal kreatívabbak a lehetőségek felderítésében, amikor a 2004-es munkatervet készítjük! Találjunk demokratikusabb, nyitottabb, pluralizmuson alapuló módszereket, amikor a következő konferenciára készülünk! Mindenekfelett: nyerjük vissza azt a képzelőerőt és közös munkára való eltökéltséget, amely elindította integrációs folyamatunkat az 1950-es években. Az Európai Bizottság teljes mértékben kész rá, hogy betöltse szerepét – nyitottan és hatékonyan.

* H. Kissinger, az USA volt külügyminisztere elnökölt a berlini Európa Fórum első napján. Elnöki bevezetőjében mondotta többek között: legyen Európának végre egyetlen telefonszáma. (A szerk.)