Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 13:29–51.
Európa – határok nélkül*
A politikai szerkezet stratégiái
I. A régi határokon túl
Az európai egyesítés kezdeti éveinek politikai jelképe a határok leküzdése, amely az Európai Gazdasági Közösség alapítóállamai közötti határátkelőhelyek sorompóinak lebontásában öltött testet. Ma, ötven évvel később, ez a szimbolika új jelentést kapott. Az európai politikát a határok eltűnésének folyamatai jellemzik, amelyek sajátos esélyekkel és kockázatokkal bírnak. A határok megszüntetése nemcsak azt jelenti, hogy eltűnnek a sorompók, hanem egyben változásokat okoz a vonatkozási rendszerekben és megfelelésekben is. A határok általános eltűnése egyben azok újradefiniálását is megköveteli, azaz a régiók új elosztását.
A következő években három határmegszűnési folyamat jellemzi majd Európa arculatát:
– Az 1989-es magyarországi határmegnyitást mintegy 15 évvel később követi majd az Európai Unió kibővítése a felbomlott Varsói Szerződés térsége felé – eltekintve Németország új tagállamainak speciális helyzetétől, melyek a német egyesítés révén élen jártak ezen az úton. A társult országok felvételével az EU többszörösen is átlépi az eddigi korlátozásokat: a háború utáni nyugat-európai közösségből összeurópai igényű unió válik. A bővítés különböző szakaszaiban az integráció előbb a latin Európa, aztán a keresztény Európa határait is megszünteti majd. Végül Törökország felvételével a Boszporuszon Európa átlépné saját földrajzi határát is.
– A belső piac messzemenő megvalósulásával immár az állami szolgáltatások és vállalatok képezik a piacnyitás határait. Ennek jövőbeli szerkezete és európai meghatározása az európai rendezési politika középpontjában áll majd. Egyidejűleg az euró tényleges fizetőeszközként való bevezetésével a nemzeti valutatérségek is megszűnnek. A jelenleg a valutaunióban nem részt vevő EU-államok is érezni fogják a közös valuta okozta nyitási kényszert saját valutatérségükben.
– A Nizzai Szerződés intézményi reformjai világossá tették a nemzetek felettiség (szupranacionalitás) elvének határait. A nemzeti szuverenitás felé való nyitás nyilvánvalóan az európai integráció hatáskörének szabatosabb meghatározását igényli. A Nizza utáni reformfolyamatban ezért a határnélküliség „sorompóit” kell kialakítani – mindenekelőtt az európai, nemzeti és regionális szintek közötti munkamegosztás pontosabb meghatározásával.
Ezen mélyre ható tapasztalatok mellett a határnélküliség más összetett jelenségei is felfedezhetőek az európai politika különböző rétegeiben. Ezek az áru- és pénzáramlás globalizációjától egészen az Európába irányuló bevándorlás nemzetközivé válásáig terjednek. Az integráció politikai fejlődése egyben újabb határokat is kijelöl: a biztonsági és védelmi politika elmélyülésével az integráció leküzdi az Európai Unió, azaz a „polgári hatalom” korlátait.
Ezen európai kilátásoknak a nyilvános tudomásulvételében egyfajta ambivalencia is érezhető. Egyrészt a határok megszűnésének lépései kibővítik az európai egyesülés nézetrendszerének jelentéstartalmát és új távlatokat nyitnak az európaiak önértelmezésében. Másrészt azonban a sokrétegű határmegszűnések bizonytalanságot és félelmet ébresztenek: minél mélyebb és szélesebb rétegeket érint az integráció folyamata, annál hangsúlyosabban merül fel a kérdés, hogy mi az, ami ezt az Európát összetartja és milyen államokat összekötő elgondolást követ a bővítés.
Az EU a kibővülés előestéjén
A 15-ök Európai Uniója nem statikus képződmény. A gazdaságban, társadalomban és politikában új lendület és növekvő önbizalom figyelhető meg. A nemzeti össztermék az EU-ban tartósan növekszik, új munkahelyek keletkeznek – mindenekelőtt a jövőben oly fontos területeken. Az európaiak évek óta a belső pénzügyi stabilitás egyedülálló időszakát élik meg. Az Európai Unió társadalmaiba visszatért az újításra való hajlandóság. A reformokat már nem tekintik elsődlegesen beavatkozásnak vagy tehernek, hanem a jobbítás esélyeként fogják fel azokat. Európa polgárai tevékenyen részt kívánnak venni az állam és társadalom jövőjéről, az érdekeik és értékeik biztosításáról és azok összeurópai kialakításáról szóló vitákban.
Az európai egyesítés politikája is tükrözi ezt a lendületet. Az integrációs politika lényeges területeit illetően ambiciózus elmélyítési folyamatok kezdődtek:
– A nizzai konferencia utáni években egyrészt az újbóli munkamegosztás állami szintű meghatározása – horizontálisan és vertikálisan –, másrészt pedig az európai szintű demokratikus és polgárközeli politikai rendszer továbbfejlesztése lesz napirenden.
– Az EU továbbfejlesztése a szabadság, biztonság és jog területeinek irányába megköveteli a belső biztonság új formáit, illetve a bevándorlás szabályozását.
– A közös európai biztonsági és védelmi politika kialakítása Európa hitelességét célozza, éspedig béketényezőként. Az európaiak olyan eszközökkel szerelkeznek majd fel, melyek a válságkezelést hatékonyabbá teszik és megakadályozzák az alapvető emberi értékek és jogok megsértését, erősítik Észak-Amerika és Európa demokráciáinak szövetségét és támogatják a nemzetközi államközösség rendezőerejét.
– Az egyetlen közös piac és az egyetlenegy közös valuta megkövetelik az igazgatási politikától a döntéshozatali képességet, ugyanazon szempontok alapján, azaz a tartós gazdasági fejlődés és a szociális stabilitás az európai politika döntő fontosságú kérdésévé válnak.
Az európai politika szempontjából döntő fontosságú lesz ezeknek a projekteknek a megindoklása, fejlődési irányuk és az abból adódó kérdések közvetítése a nyilvánosság felé. Az integráció folyamata elért egy szintet, amely az elkövetkező lépéseket illetően nyilvános vitákat kíván. Európa megértése az előfeltétele a támogatásnak és a részvételnek. Az emberek hozzájárulása nélkül Európa egyetlen ambiciózus terve sem valósulhat meg. A folyamatban lévő projektek céljait és lépéseit magyarázó erőteljes politikai program nélkül nem jöhet létre majd a támogatás. Egy ilyen program nem mentes a kockázatoktól – feltárhatja a konszenzus társadalmi és szociális határait –, melyek a kormányok és parlamentek számára lehetetlenné tehetik Európa továbbfejlesztését. A nyílt vitát azonban nem lehet elkerülni, mert annak hiányában a diffúz félelmek és azok eszköztárai az Európa-vitát átformálhatják és a vita értelmét az ellentétére fordíthatják: a vitán és részvételen keresztüli legitimáció nélkül minden esetben gyengülne az európai politika döntéshozatali képessége.
A bővítés dimenziói
A felvázolt, Kelet felé irányuló bővítés egyúttal az Európai Unió földrajzi kiterjedését is pontosítja. Az EU ma átfogja a korábbi „Nyugatot” – Svájc és Liechtenstein, Norvégia és Izland kivételével –, ezek az államok bármikor csatlakozhatnának, ha politikailag így döntenének. A számos fejlődési eltérés és regionális különbözőség ellenére az Európai Unió jövőbeli új tagállamait három csoportba sorolhatjuk be:
1. Az első csoportot Kelet-Közép-Európa jelenleg tárgyalásban álló államai alkotják a Baltikumon, Délkelet-Európában, illetve a két szigetköztársaság Ciprus és Málta. Közöttük nagyok a különbségek (mind a teljesítmény és a jövedelem szintjén az EU gyengébb államaival összehasonlítva, mind a készség és képesség tekintetében az EU gazdasági, adminisztratív és politikai kereteinek teljes átvételére vonatkozóan). A tárgyalási fordulókban a legnagyobb nehézségek közé tartozik az EU szabályozott politikai területeihez való igazodás – mindenekelőtt az agrárpolitikában – és az EU-jog adminisztratív-jogi átültetése. A megoldatlan politikai kérdések és helyzetek megnehezíthetik a csatlakozási folyamatot, mint pl. az orosz kisebbség még le nem zárult integrálódása Észt- és Lettországban, a magyar kisebbség bizonytalan helyzete a különböző államokban. Így például Ciprus görög részének csatlakozása mélyítené a sziget megosztottságát és elállná a török ciprióták útját Európa felé.
2. A jövőbeli tagállamok másik csoportját a nyugat-balkáni államok alkotják. Ezek a stabilizációs paktumon és az európai vezető testületek különböző nyilatkozatain keresztül megkapták a csatlakozási ígéretet, amennyiben belső fejlődésük és regionális szerződéseik megengedik a kelet-európai átalakuláshoz való felzárkózásukat. A legnagyobb fejlődést jelen pillanatban Horvátország érte el, úgy a demokratizálódás, mint a médiapiac kiszélesedésének, a társadalom nyitottságának és a magángazdaság erősödésének tekintetében. Problematikus még a kisebbségi politika, mindenekelőtt a regionálisan fontos Krajina-kérdés. Macedónia – rendkívül kedvezőtlen körülményei ellenére is – stabilizálta az átalakulás folyamatait, és jó úton halad a konszolidáció felé. Albániában ugyanakkor a demokratikus rend és a politikai cselekvőképesség terén még mindig jelentős hiányok észlelhetők.
A Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak van esélye arra, hogy csatlakozzon a régió fejlődéséhez, amennyiben sikerül a demokratikus megújulást a Szerb Köztársaság szintjén úgy politikailag, mint intézményileg biztosítani. Emellett a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság új és az önkéntesség bázisán nyugvó reföderációs formái sikeresnek kell, hogy bizonyuljanak. Sem a jelenlegi viszonyok átformálása, sem pedig a „status quo ante”-hoz való visszatérés nem lesz elegendő ahhoz, hogy a koszovóiak és montenegróiak tapasztalatainak és érdekeinek megfeleljen.
Az ily módon javuló regionális keretfeltételek alapján végül a Nyugat-Balkán legtörékenyebb állama, Bosznia-Hercegovina is reális eséllyel rendelkezik arra, hogy az etnikai erőszak súrlódásait túlhaladja, és többnemzetiségű államként túlélje. Belső és külső helyzete miatt Bosznia-Hercegovina közvetlenül hasznot húzhatna környezetének rendezéséből, és nagyobb nehézségek nélkül csatlakozhatna a szomszédos államok modernizációjához.
3. Végül a harmadik csoport a kibővített Európai Unió említett régióinak keleti és délkeleti részét fogja át. Ezek között az államok között egyedül Törökország rendelkezik konkrét csatlakozási ígérettel. Bár úgy tűnik – amennyiben az ország belső rendjében és alkotmányos helyzetében nem történnek alapvető változások –, a csatlakozási tárgyalások megkezdésétől még messze áll. Ezzel egyidejűleg Oroszország és Ukrajna, valamint Moldávia és Grúzia rendelkezik az elvi lehetőséggel, hogy Törökországhoz hasonló utat járjon és később ugyanúgy helyet kapjon az Európai Unióban. Azonban az említett államokkal még rendezetlen a Törökországgal már létrehozott vámunió kérdése – az EU-val való partneri viszonyok eredményes fejlődése a szabadkereskedelmi övezet kialakításának perspektívájával.
A helsinki csúcs (1999. december 10–11.) döntése – ami alapján Törökország formálisan megkapta a jelölt állam státuszát – újrarajzolta Európa határait. Hiszen az állam- és kormányfők határozata túlhaladja Európa korábban meghatározott mintáit: az integráció hatáskörét nem lehet egyértelműen földrajzilag behatárolni. (Törökország több nagyobb régió metszéspontjában fekszik és csak kis részben az európai kontinens területén.) Az integrációt nem lehet kizárólag a latin Európára koncentrálni – a keleti bővítéssel megszűnik az ortodox Görögország kiváltságos helyzete – mint ahogy a legutolsó bővítéssel Észak-Európában elavulttá vált az az elképzelés, hogy az integráció egy katolikus „projekt” volna.
A helsinki döntés a csatlakozási hajlandóságot az EU-hoz és az abban való részvétel képességét – a polgárok szabad és tudatos Európa mellett döntésének bázisán – az integráció hatáskörének döntő feltételévé teszi. Európa határai ebben az értelemben ott húzódnak majd, ahol az emberek – a lépés jelentőségének tudatában – az egyesült Európa mellett döntenek. Ezzel az európaiak elhatározták, hogy legalábbis Kelet felé, nem hoznak létre térbeli elhatárolódást. Lehetséges, hogy később ezt a döntést – logikus következményként – a Földközi-tenger túlsó partjára vagy a Közel-Kelet népeire is kiterjesztik majd.
A szűkítés és lazítás „forgatókönyve”
A nizzai kormánykonferencia tartalma és formája nyilvánvalóvá tette, hogy az elmélyítési terveket – mint a bővítés határtúllépését –, az integrációs folyamat véglegességének korábban merésznek tartott elképzeléseit pontosítani kell. Mindkét fejlődési irányzatnak vannak terhelési próbái, az integráció rendszerére és a tagállamok összetartozására nézve, amelyek a kölcsönös kötelékek erősítését kívánják. Ezeknek a terheknek a feldolgozásában az integrációs folyamat elvi válaszút elé ért, amely a véglegesség eddigi nyitottságát nem engedi meg, hanem döntéseket követel a különböző fejlődési elképzelések között.
Az első ilyen forgatókönyv az időszerű kihívások sikeres áthelyezését valósítaná meg egy olyan rendszerváltás által, amely a további integráció hajtóereje lenne. Az Európai Unió az európai államok föderációjává válna, egy alkotmányos szerződésre támaszkodva, a különböző szintek és demokratikus legitimációs és ellenőrző folyamatok elhatárolt illetékességével. Ezzel eldőlne Európa államisága a nemzetek felettiség eszméjének jegyében. Ez az elképzelés feltételezi a jövőbeli tagállamok hajlandóságát az alapvető szuverenitás átengedésére és az európai kormánykapacitás kiépítésére.
Az európai integráció azonban választhat egy másik utat is, ez esetben az államok politikáját a kormányok nemzetek feletti cselekvése és együttműködése csak kiegészítené. Ez az Európa az elmélyített szabadkereskedelmi övezet formáját választhatná, ami elég laza ahhoz, hogy az államok különböző érdekeit, igényeit és ambícióit figyelembe vegye, de elég erős ahhoz, hogy a közös gazdasági térség hozamait a 15-ről 28 vagy több államra való bővítés folyamatában ne veszítse el. Ezen forgatókönyv szerint a politikai integráció továbbfejlődése tulajdonképpen kizárt – legfeljebb, a szorosabb együttműködésen keresztül, az Európa-államok körében lenne valószínű.
A két felvázolt fejlődési irány mellett a differenciált integráció útja lenne a harmadik lehetőség. Ha nem sikerül az EU kibővítése a politikai célok egyidejű megvalósításával, akkor – az arra alkalmas államokon keresztül – a nagy Európai Unió politikai célra irányultságának megelőlegezésében rejlene az egyetlen esély, hogy megerősítsük az EU összetartását és az integráció folyamatát előbbre vigyük. Az államok egy csoportja képezné a gazdasági uniót, a belső biztonság unióját és a védelmi uniót.
Ezeknek az avantgárd-projekteknek az összetétele nem kell, hogy azonos legyen, de bizonyára messzemenően átfedő jelleggel kell, hogy bírjanak, mivel ezáltal életképes maradhatna az európai föderáció eszméje: az eredmények, tapasztalatok és ily módon a mélyebb integráció struktúráinak összehozásával, illetve ajánlásként minden EU-tag számára.
Végül további fejlődési lehetőséget kínálna az integráció szétesése – nem a kudarc sötét változataként, hanem a koncepció esetleges korszerűtlensége miatt. Ez a forgatókönyv feltételezi, hogy az integráció a hidegháború és az antagonisztikus tömbökbe való besorolás terméke volt, és középtávon gondolkodva nem fogja túlélni keletkezésének körülményeit. Akár azért, mert az államok érdekeinek eltérése átfedi az együttműködés szükségességét, vagy pedig azért, mert a nemzetek feletti és globális irányítás, ill. szabályképzés új formái váltják fel a regionális integrációt.
Hogy ezek közül a fejlődési alternatívák közül melyik fogja meghatározni az európai politikát, azt nem a helyzet vagy egy döntés fogja kialakítani, hanem az integrációs politika számos útjelzője a berlini fal leomlása óta. A nizzai csúcs után – pillantást vetve az európai politikai helyzetre – három olyan alapvető kérdés körvonalazódik, amelyek megválaszolása befolyással lesz az Európai Unió fejlődésére:
1. Milyen legyen Európa politikai rendezése – hogyan alakítsuk egyrészt a hatékonyságnak és cselekvőképességnek, másrészt a legitimációnak és ellenőrzésnek, valamint harmadikként a munkamegosztásnak az EU, az államok és régiók közötti háromszögét?
2. Milyen legyen Európa szociális és társadalmi modellje a jövőben – hogyan definiáljuk az egyensúlyt a verseny és a szolidaritás között és hogyan végezhetők el a közös feladatok?
3. Milyen világpolitikai helyzetet célozzon meg a jövőbeli Európa és hogyan szerezzen a külpolitika terén cselekvési képességet?
II. Európa politikai rendje
Az Európai Unió reformjait tárgyaló kormánykonferenciák és a nizzai csúcs szemléltették a különböző álláspontok és az ellentétes érdekek hatósugarát és intenzitását, amelyek jelenleg az EU-t jellemzik. Az európai cselekvőképesség erősítésével nemzeti fenntartások állnak szemben, ezek vagy az egyes cselekvési területekre, vagy az európai intézmények szerepére vonatkoznak. A fenntartások aránya olyan nagyságú, hogy az azonosságok mértékéből nem adódik Európa- politikailag értékelhető eredmény – ezzel a kormánykonferencia mint fejlesztési eszköz szintén veszít a jelentőségéből.
Ebben az értelemben a nizzai konferencia mérlege vegyes jelzésekkel bír az integráció jövőjét tekintve. Egyrészt lépések történtek a cselekvési képesség erősítésének célja felé: az egyetértési területek korlátozott leépítése, illetve az együttműködés könnyítése és kibővítése. Egy erősebben arányosított összetételű Európai Parlament célzottan javítja a demokratikus képviselet minőségét is. Másrészt ezeket az előrelépéseket a vétópozíció erősödésével és az érzékeny területeken elhalasztott döntésekkel érték el, amelyek a bővítés különböző szakaszaiban gyengíteni fogják az Európai Unió cselekvési képességét. Így az európai belpolitika központi területei maradtak ki, mint pl. a szociál- és adópolitika, a kereskedelmi politikában a szerteágazó védőzáradékok következménye lehet az egyhangú döntéshez való visszatérés. Más területek pedig csak időbeli csúsztatással mennek majd át a többségi döntés jogkörébe, azaz főleg a szerkezetpolitika lesz a kibővített EU-n belül az elosztási konfliktusok színtere. A jövőbeli tagállamokat ezenkívül a döntési rendszerben lefokozták: az Európai Unió Tanácsán belüli szavazateloszlásban a kormánykonferencia rossz pozícióit még sikerült javítani, az Európai Parlament helyeinek elosztásában viszont olyan fokozatokat állapítottak meg, amelyek ellentmondanak a demokratikus vezető szervekben való általános arányos képviseleti elvnek.
A Nizzai Szerződéssel a minősített többségi döntés eljárásán az EU-tanácsban nem a kormányzóképesség szellemében javítottak. A jövőben sem lesz a többség feletti kormányzás az integrációs politika mintája, mert a szavazatsúlyozás reformja mellé újabb védőzáradékok sorakoztak fel. Ami potenciálisan megnövelné a szavazatok számát, az a bővítés folyamatában a kvórum megemelése és a többi feltétel (az államok többsége és az EU-népesség 62%-ának képviselete) bevezetése miatt újra elvész, mert ennek a három elemnek mindegyike megnehezíti a minősített többség elérését. Az európai politikában a rendezési erő csökken, míg az akadályokat állító erő növekszik.
A Nizzai Szerződés után is fennáll a kibővített Európai Unióra vonatkozó megfelelő kormányzati rendszer problémája. A hatalmi kérdés tisztázása a 15-ök Európája számára túl nehéznek bizonyult ahhoz, hogy a 27-ek Európájának is megoldást jelentsen.
Törökországról, a lehetséges 28. államról még nem is esett szó. A jövőbeli hatalmi egyensúly kérdését ezért ismételten, és a legközelebbi alkalommal az addigra már csatlakozott jelölt államok részvételével, újra kell tárgyalni. Még nem lehet tudni, hogy képes lesz-e Európa – és milyen módon – az alkotmányos helyesbítések végrehajtására.
A minősített többségi döntés gyengülése
A nizzai döntésekkel azonban a jövőbeli politikai rendszer problémáinak csak egy része oldódott meg. Úgy tűnik, más területeknek a Nizzában felmerülő nézeteltérések miatt csak nőtt a jelentőségük. Ehhez főleg három kérdés társul:
1. A kompetencia (illetékesség) problémája – a Nizzában az egyhangúságért és a vétópozíciókért folyó harc rossz közérzetet jelez az EU-integráció hatáskörét és intenzitását illetően. Lehetséges, hogy ezt csak az európai és a tagállamok döntéshozatali szintjei közötti kompetenciák egyértelmű és szisztematikus elhatárolása oldja majd fel. Az integráció centripetális erejének hatásos szerződéses sorompói lehetnének a jobb döntési képesség előfeltételei. Ezzel egyidejűleg az elhatárolt illetékesség bázisán kellene az európai intézmények egymáshoz való viszonyát átalakítani.
2. Az elfogadás kérdése – a Nizzai Szerződéssel az európai diplomácia újabb dokumentumát tarthatjuk kezünkben, mely olvashatatlansága miatt jó példája az integrációs rendszer áttekinthetetlenségének. A Nizzai Szerződés nem egyszerűsíti le az EU politikai rendszerét; ennek következtében az átláthatóság más, javított formáit kell megtalálni, hogy az emberek egyetértését elnyerjük. Ez történhet egy alaptörvény kifejlesztésén keresztül, amely a fontosabb célokat, a polgárok jogait és kötelességeit, illetve az illetékességi területeket, az intézményeket és az eljárásokat átláthatóvá tenné. Minden más szabályozást végrehajtási rendelkezésként lehetne elkülöníteni és az eddiginél egyszerűbb eljárással megváltoztatni.
3. A demokrácia problémája – a nizzai csúcsra való előkészület során olyan gyakran került szóba a „demográfia kérdése” (vagyis az államok polgárainak lélekszáma – A szerk.), mintha ezzel már a demokrácia minőségének megerősítése is együtt járna. Nizza után – az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek szerepének tisztázásával – ezt a keveredést fel kell oldani.
A három kérdés közül a következő években a legnehezebb a kompetencia (illetékesség) szerkezete és az állami cselekvés különböző szintjei közötti munkamegosztás problémája lesz. Mindhárom szint egymásra van utalva, önállóan is működőképesnek kell maradniuk és a feladatokat ésszerűen kell elosztaniuk egymás között.
A következő évek reformnaplója
Vannak olyan politikai feladatok, melyek teljesítéséhez az államok már túl kicsinek bizonyulnak és amelyeket csak az együttműködés vagy a nemzetek feletti politika útján lehet megoldani. Ugyanígy vannak feladatok, amelyekhez az Európai Unió túl nagy, nem képes azokat közvetlenül megközelítve és elég rugalmasan érzékelni. A legtöbb kisebb EU-tag politikája és politikai kultúrája azonkívül azt bizonyítja, hogy a regionális dimenzió előnyt jelent a politikai rendezés szempontjából. Ez a három tény adja az EU-n belül a politikai döntéshozatali szintek közötti munkamegosztás értelmét. A kompetenciák (illetékességek) mostani eloszlása nem felel meg sem ennek, sem egy másfajta racionalitásnak. Az EU az eltelt évtizedek alatt egyrészt átvállalt kompetenciákat, másrészt illetékességek képződtek a marketing-integráció „spill over”-elvéből is, illetve az Európai Bíróság jogítéletei alapján.
A maastrichti szubszidiaritás-elv volt a kezdete az európai szintű központosító irányzatok korlátozásának. A jövőben a kompetencia-eloszlás olyan modelljére van szükség, amely egyrészt európai szinten meghatározza a közös feladatokat, másrészt megfelelő cselekvési teret biztosít a tagállamok és régióik számára. Mivel a nemzetek és régiók továbbra is az identitás fontos forrásai maradnak, a kompetencia tisztázása megelőzi a polgárok identitásproblémáit, és segít abban, hogy megmaradjon a polgárok kötődése a politikai rendhez. A cselekvési játéktér és a politika hatékonysága szempontjából végzetes lenne, ha a kompetenciákból adódó nézeteltérések miatt szembekerülnének egymással az állami cselekvés szintjei.
III. Összeurópai szolidaritás és az európai társadalmi modell jövője
Az európai integráció célja a kezdetektől több volt, mint csupán a tagállamok hasznának maximálása. Az Európai Unió alkotó módon összeköti a gazdasági fellendülést és politikai stabilitást az érdekek kiegyenlítésének rendszereivel. A közösség alapgondolatai közé tartozik az európai szolidaritás. Ez a politika több rétegében és az Európai Unió intézményeiben rögzül: az EU politikai területein, mindenekelőtt a szerkezeti és kohéziós alapokban, az agrárpolitika területén, a gazdasági és valutaunió kereteiben és emellett a politika más részterületein, kezdve a szakmai képzéstől egészen a kis nyelvek támogatásáig. (A közösség finanszírozásában, a tagállamok gazdasági teljesítményének bázisán, az államok intézményes egyensúlyában és a nagyobb, kisebb és kis tagállamok közötti egyensúlyban az Európai Unió intézményeiben.)
Ennek az európai szolidaritási koncepciónak egyik alkotmányos eleme a nyitottság a további tagok felé. Bár az integráció kiindulópontja a hidegháború és Nyugat-Európa sajátos érdekkonstellációja volt, de az igény messzebbre is hatott. Európa egyesítésének mindig volt egy Kelet felé mutató és a rendszerkonfliktuson túllépő aspektusa, ami mindenekelőtt Németország megosztásában mutatkozott meg. Az integrált Európa magától értetődése után a közép-kelet-európai, balti és délkelet-európai államok útja a demokrácia és piacgazdaság felé egyben az Európai Unióba vezető utat is jelenti – az integráció logikájában rejlik, hogy az alapdöntés ehhez a lépéshez nem az Európai Unió és tagállamai, hanem az említett államok kezében van.
Az elkövetkező öt évben ez az igény az első új demokráciák számára gazdasági, politikai és társadalmi realitássá válik majd – éspedig egy tárgyalási folyamaton keresztül, melynek nehézségei magában az integráció folyamatának összetettségében rejlenek. Az átalakulásban elért eddigi eredmények, és bizonyára az Európai Unióban rejlő integrációs távlatok is, jelentősen növelték a stabilitást és biztonságot Közép- és Kelet-Európában. Az EU-hoz való csatlakozás ezért az integrációban való közreműködési képességtől és a továbbfejlődésben való részvételtől függ. Mit nyernénk azzal, ha a „visszatérés Európába” az európaiak közötti szolidaritás megbomlásához és az európai politika alakvesztéséhez vezetne?
A nagyobb Európa alapvető alkalmazkodást kíván a nagyobb számú tagállamokhoz, nem azért, mert az új tagállamok nem eléggé alkotóak, hanem mert csatlakozásuk egyben alapvető állapot- és szerkezeti változást is jelent. Az eddigi szolidaritási rendszerek és döntési eljárások egyszerű meghosszabbítása meg fog hiúsulni a nettófizetők frusztrációja és a fogadó régiók konkurenciája következtében. A kibővített EU-ban a sokoldalú anyagi előnyöket nem lehet döntési csomagokkal biztosítani, mert ezek ezentúl már nem finanszírozhatóak. Európa kisebb szolidaritási térségekre eshetne szét és identitásának egyik fő alkotórésze kérdőjeleződne meg. A szolidaritás megszegésének a kockázata és az identitásválság többet kíván, mint politikai reformokat, valamint egy fokozatos alkalmazkodás mintáját követő pénzügyi ellátást. Minél inkább át kell gondolnunk az eddigi politikákat, programokat és eljárásokat, annál alapvetőbb a szolidaritás gondolatának újabb megfogalmazása az Európai Unióban.
A politikai reform elsőbbsége
A keleti irányú bővítéssel az európai politika az unió eddigi költségvetési filozófiájának határaiba ütközik. A közös agrárpolitika fejlődése óta az EU költségpolitikája az általános hasznot célozta meg, amely minden tagállam számára – így a gazdaságilag erősebbeknek is – részesedést jelentett a közös haszon visszaáramlásából. A sokféle rendszer – a közösség gyengébb államainak előnyére – egyben a pénzügyi kiegyezés elemeit is tartalmazta, mintegy elszámolva az erősebb gazdaságok piacnyitásból adódó gazdasági hasznát. A fejlődési visszaesés, a modernizációs kérdések erőssége és a fejlett agrárszektorok több jövőbeli tagállamban túlmutatnak ezen a rendszeren.
A közös agrárpolitika átfogó reformjának célja az agrártermékek olyan belső piacának létrehozása, ahol a termőhelyek versenybeli előnyei érvényre juthatnak. Ebből decentralizált növekedési hatások származnának, melyek a jövőbeli tagállamok, illetve a mai EU szerkezetgyenge régiói számára előnyös összetevőkkel vonzónak tűnnének. Az EU összetartó erejére megterhelő és gazdaságilag előnytelen lenne, ha Közép- és Kelet-Európa reformgazdaságai mezőgazdaságuk megújítását, tekintettel tagállammá válásukra, a meglévő szubvenciós rendszerek keretfeltételeihez igazítanák. Ezért a jelölt államok mezőgazdaságai közül azokat, amelyek nem a piacra termelnek, nem is kellene bevonni az agrárpolitika támogatási rendszerébe.
Szintén megkerülhetetlen az EU szerkezeti politikájának átfogó reformja. 2005-ben Kelet-Európa bruttó hazai összterméke előreláthatólag az EU-átlag 40%-át éri majd csak el. A jelenlegi szerkezeti politika fenntartása mellett az EU-ra olyan költségteher nehezedne, amelyet egyik tagállam sem lenne hajlandó magára vállalni. Bár az EU kibővítése nem lehet költségsemleges, mégis az alapokat, az eszközök befektetését következetesen a rászorultság és hatékonyság ismérvei szerint kellene megújítani. A reform megfelelő kiindulópontja lehetne a mostani átlagos közös bruttó hazai össztermék 75%-os minősítési küszöbének felülvizsgálata, a nemzeti finanszírozási önrész megemelése a szerkezeti támogatás projektjeiben vagy a regionális fejlesztési ügynökségek létrehozása, amelyek a kevésbé hatékony központi igazgatás helyett a projektek megfogalmazását és végrehajtását vehetnék át.
A politika más területein is érezhetővé válik majd a bővítés paradigmaváltása: az erősen eltérő teljesítőképesség a belső biztonság területén a határok biztosításának európai programja mellett szól. A kibővített Európai Unió a jövőben sem fog egyértelműen elhatárolódni Kelet felé. Ezért nagyon fontosak a közös kezdeményezések a menekült-, vízum- és menedékjogi politikában. Más területeken a korábbi bővítések tapasztalatait kellene alkalmazni. Így a szabad munkavállalás hatásait a munkaerőpiacon leginkább a mai EU határrégióiban végrehajtott célzott fejlesztési programokkal és a csatlakozni kívánó államokban elért tartós növekedéssel lehet enyhíteni. Végül minden olyan politikai területet át kell vizsgálni, amelynek hatása lehet az elosztásra: így például a kutatási politikában a világszerte versenyképes termékek támogatására kell összpontosítani, ahelyett hogy sok területen a jövőbeli tagállamok kutatási lemaradását egyenlítenénk ki európai eszközök felhasználásával. Ami szerkezetpolitikai szempontból ésszerűnek látszik, az egyidejűleg gyengíti az EU globális versenyképességét.
A társadalmi modell jövője
A bővítés előkészítésével párhuzamosan a jelenlegi Európai Unió a belső piac megteremtésének második szakaszába lép: az 1988-as brüsszeli csúcson történt koncepcióváltás után jó egy évtizeddel a verseny okozta nyomás és a versenypolitika elérte az állami gazdaságot, a vállalatokat és az ellátási struktúrákat, ahol a piac sokrétű meggondolások miatt nem érvényesül, pedig érvényre juthatna. A valutaunióval megteremtett költségátláthatóság lehetővé teszi a teljesítmények – legalábbis hozzávetőleges – összehasonlítását. A következmények: a piac korlátozására és az európai keretek közötti rendszerpolitikára vonatkozó új alapok és struktúrák.
A gazdasági verseny, valamint a szociális kiegyezés és igazságosság nem zárják ki egymást – sőt: az európai társadalmak összetartása szempontjából egyre inkább egymásra utaltak.
A belső piac kialakulásával eltolódott az egyensúly a verseny és a szolidaritás között: a tagállamok közszektoraira is kihat a verseny nyomása. Míg a piac politikai hatalma erősödik, addig a „pozitív integráció” elemei csak nehezen rögzíthetőek. Aszimmetria jellemzi az európai intézmények fókuszát is: a belső piaci verseny fenntartásában tisztázódott az illetékességük, anélkül hogy kötnék őket az európai szociális modell sorompói.
Ebből rendpolitikai konfliktusok adódnak, mint pl. a németországi vita a közvállalkozások és szolgáltatók által nyújtandó „gondoskodás”-ról. Nincs azonban pontosan körvonalazott európai szociális és társadalmi minta, mert az európai és nem európai társadalmakban, minden közös vonásuk ellenére, túl eltérőek a hagyományok, szabályozási érdekek és preferenciák.
Ezzel az európai politika három alapvető út közül kell, hogy válasszon: egyrészt a közfeladatokat teljes egészében ki lehetne vonni a versenyből – ez egy olyan lehetőség, amelyet a posta és telekommunikáció eddigi sikeres privatizációja, illetve a magán-ajánlattevők általános szolgáltatási elvre vonatkozó kötelezettségei máris igazolnak. Ezek a tapasztalatok azt mutatják, hogy lehetséges az átfogó ellátás céljainak elérése a privát ajánlattevőkön keresztül is.
Másrészt meg lehetne hagyni a tagállamoknak, hogy ők határozzák meg a „gondoskodást”, melyet nem rendelnének alá a segítségnyújtási jognak. Ezt a lehetőséget az európai közösségi szerződés 16. és 86. cikke közjogilag biztosítja. Ez azonban a gyakorlatban megkövetelné az ily módon védett vállalatok tisztán gazdasági területeinek elhatárolását és a közösség érdekét szolgáló feladatok pozitív meghatározását. Ha már elegendő lenne egy utalás a „megerősödő struktúrákra”, akkor a belső piaci filozófiának egy lényeges eleme menne veszendőbe.
A harmadik választási lehetőség lenne az európai társadalmi és szociális modell európai szintű rögzítése – a piac és a verseny kiegyensúlyozása és a belső piac oly gyakran megvitatott „szociális dimenziójának” megvalósítása érdekében. Ebben az esetben egyfajta „adagolt európaizálódásról” lenne szó, nem az európai modell rendpolitikai elemeinek társításáról. Ez utóbbi egy bizonyos központosítást eredményezne, ami sem a tárgynak nem felelne meg, sem politikailag nem lehetne megvalósítani, és az elfogadást sem segítené elő. A harmonizációnál valószínűleg eredményesebben lehetne Európa szociális arculatát a minimum-standardok kidolgozásán keresztül kialakítani, melyekben az alapelvek és a „gondoskodás” keretfeltételeit határoznák meg. A szociális chartában és később, az amszterdami szociális jegyzőkönyvben, illetve a végrehajtási határozatokban ez az opció már szerepel. Ez a kezdeményezés védi a tagállamok illetékességét, mert főleg középszint alatti szabályozásokat alkalmaz.
A minimum-standardok biztosítják, hogy a szociális előírások nehéz gazdasági feltételek mellett is állandóak legyenek. Ezzel kapcsolatban nem várható, hogy az európai modell egyes olvasatai nagyon eltérjenek egymástól. Hiszen a minimum-standardok lefelé húzzák meg a szabályozási határokat, míg felfelé legalább annyira stabil gazdasági határok húzódnak.
Ha az integrált Európa egyik tagállama ebben a vonatkozásban nagyon eltávolodna a többi államtól, akkor ennek versenyképessége látná a kárát. Ebben az értelemben Európában burkoltan már ma is fennáll a rendszerek tartós versenye, amely megakadályozza a mérték túllépését és az államok számára lehetővé teszi, hogy saját cselekvési játékterükön belül prioritásokat hozzanak létre.
IV. Európa szerepe a nemzetközi politikában
Az átmenet világában az Európai Unió azon kevesek közé tartozik, amelyek stabilitást teremtenek meg. A közös valuta, a kiterjedt belső piac és a 28, illetve több államot átfogó unió integrációs modelljének kisugárzása az EU-t a világpolitika fontos tényezőjévé teszi, annak ellenére, hogy kül- és biztonságpolitikai eszközeinek választéka még elmarad a saját maga által támasztott igényektől, illetve harmadik országok elvárásaitól. Európa világpolitikai profilját három alapvető feladat határozza meg: 1. sikerül-e a kibővített unió szomszédságát stabilan megőrizni és elérni az együttműködő érdekegyeztetést az EU-val; 2. sikerül-e az EU távolabbi környezetében kezelni a konfliktusokat, illetve válságokat és felszámolni az európai béke szavahihetőségének hiányosságait; 3. sikerül-e az európai világpolitika stratégiai gondolkodásának veszteségeit kiegyenlíteni.
Tíz évvel a szovjet tömb széthullása után az EU a legtöbb posztkommunista állam számára még mindig az egyedüli rendelkezésre álló integrációs kapocs. Vonzereje egyre jobban kiterjed Közép- és Kelet-Európa történelmi magján kívülre is. Sem a FÁK, sem más regionális kezdeményezés Délkelet-Európában nem fejlesztett ki hasonló integrációs és stabilitási pólust. Az EU-államok nem maradnak érintetlenek a szomszédságukban zajló fejlődéstől és meg kell felelniük környezetük elvárásainak, ill. nyomásának. Ezért fontos, hogy az integrációt és a keleti bővítést a közvetlen szomszédság összetartozó stratégiája egészítse ki. Az együttműködés, a partnerkapcsolatok tartós és átfogó hálóját kell azon államok számára kifejleszteni, amelyek belátható időn belül nem lehetnek az EU tagjai.
Európa szomszédságának fő problémája azonban a perifériákon növekvő normatív különbség. Európa jövőbeli határai fogják kijelölni a növekvő politikai, gazdasági és szociális aszimmetriákat. A keleti bővítés pedig ezt az eltérést fogja erősíteni.
A kontinensen áthúzódó jövőbeli választóvonal a modernizációs különbség lesz. Ez a különbség leginkább gazdasági szinten figyelhető meg. Ezzel egyidejűleg növekszik a szociális különbség. A demokratikus és piacgazdasági értékelvárások és a nyugati liberális társadalmi modell hosszan tartó elhanyagolása központi fenyegetéssé válhat. Nem a schengeni egyezmény által kialakult határ kísértete, hanem ez a normatív különbség és a határokon átnyúló bűnözés, migráció és a környezeti károsodás, az ebből adódó kockázatok jelentik a legnagyobb kihívást a jószomszédi viszonyokra Európában. Hasonló formában a kibővített Európai Unió déli szomszédsága is kockázatokat rejt magában, amelyek a gazdasági, szociális és politikai-normatív fejlődések különbségéből adódnak. A régió stabilitása szempontjából a központi államok egész sorában van folyamatban generációváltás és megújulás, amelynek sikeres kimenetele Európa közvetlen érdeke. A közvetlen szomszédság stratégiája, amely magában foglalja az Európai Unió és tagjai keleti, földközi-tengeri és közel-keleti politikáját, Európa fontos világpolitikai adalékának bizonyul majd. Az európai politikában elsőbbséget kell élveznie annak, hogy a kibővített Európa körül megőrizzük a békét, támogassuk a politikai stabilitást és a kooperatív politikai vezetéseket. Ebből adódnak majd az esélyek, hogy kibontakozzanak az Európával való együttműködés tulajdonképpeni ösztönzései: a kereskedelem, a fejlődés és a politikai modernizáció.
A robusztus békepolitika kihívása
A legutóbbi jugoszláv háború kegyetlen módon igazolta a hidegháború után keletkezett európai biztonsági rendszer szövevényének önmagában rejlő töréspontjait: a NATO kénytelen volt az ENSZ Biztonsági Tanácsának formális mandátuma nélkül beavatkozni és politikáját elsődlegesen humanitárius okokkal legitimálni. Míg az egyedüli, legitim, nemzetközi válságmenedzsmenttel foglalkozó intézmény működése elé az orosz és kínai ellenállás akadályokat állított, a regionális biztonsági grémiumok, mint az OSZE* vagy a Balkán-kontaktcsoport, nem tudták őket megfelelően helyettesíteni. Egyidejűleg a NATO-operáció története úgy is értelmezhető, mint az Egyesült Államok és európai szövetségeseinek katonai lehetőségei közötti növekvő szakadék szemléltetése. Európa rangja, mint a nyugati szövetség stratégiai partnere, csökkent.
E békepolitikai kihívás kényes volta az, hogy Európa gyengesége kihat a kül- és biztonságpolitikára. Az európai válságmegelőzés és békepolitika hitelessége abban a mértékben csökken, ahogy az európai normák és érdekek megőrzését, a béke helyreállítását és a humánus politikai rend egységét az európaiak nem képesek saját maguk megoldani. Ezzel a katonai cselekvőképtelenség egyben gyengíti az európai politika kereskedelmi és fejlesztéspolitikai erőforrásait és lejáratja az integrációs politika normatív tételeit, amelyekben az érdekkiegyenlítés békés lefolyása különleges jelentőséggel bír.
Ezelőtt a háttér előtt a Nyugat-európai Unió beleolvadása az EU-ba és az európai szinten bevethető válságkezelő képesség kiépítése az európai politika kulcsfontosságú témája. Ennek következményei túlnyúlnak az európai szinten rendelkezésre álló eszközök megnevezésén és a kiegészítő infrastrukturális programokon: csak az EU biztonságpolitikai, illetve katonai elemző- és tervezőkapacitása egyesíti a válságkezelés összes lényeges dimenzióját egy európai intézményben. Amellett a közös biztonsági és védelmi képesség kifejlesztése megteremti a hatékony fegyverkezési struktúra szükséges politikai keretét, amennyiben az európai államokon belüli képességbeli átfedések hatalmas mértékét csökkenti és támogatja az európai katonai biztonság technológiai és ipari bázisa. Középtávon ez a fejlődés megváltoztathatja az atlanti szövetség hatalmi hierarchiáját és vezetési kultúráját. A jelenleg érezhető amerikai fenntartások ellenére ez a változás az amerikai érdekeknek is megfelelne. Az európai becsvágyak mögött egyrészt a terhek egyenlő eloszlása rejlik, másrészt az amerikai válságbeavatkozás stratégiai tehermentesítése és harmadszor a közös cselekvési képesség erősítése a NATO-n belül. Európa cselekvési képessége végül megengedi a differenciált válságkezelést és aláaknázhatja azoknak a világpolitikai szereplőknek az ellenállását, akik az amerikai cselekvés pótolhatatlanságában már most érdekeik kihívását látják.
A közvetlen szomszédsági politika erősebbé tétele és az európai szinten bevethető katonai kapacitás kifejlesztése egészítheti ki az európaiak kül- és biztonságpolitikáját. Mindkét központi kérdés visszahat a már meglévő rendszerekre. Így az európai széttagoltság – amelyet a Nizzai Szerződés nem oldott fel – egyre anakronisztikusabbá válik. Nem kielégítők emellett a fejlesztési együttműködés nemzeti és európai eszközeinek összefogására tett kísérletek sem. Az EU-szintű világpolitikai tanácskozási és döntési folyamatokat szintén tovább kellene fejleszteni – de a veszteségek már az illetékességi körök Európai Bizottságon belüli felosztásánál kezdődnek, és az EU-tanács főtitkárának a válságmenedzsmentben elfoglalt helyzetében, illetve a tagállamok különböző koordinációs grémiumainak konkurens pozíciójában folytatódnak és a tagállamok politikája, valamint az európai szint közötti munkamegosztás elhatárolásáig húzódnak.
Egy, a Nizzai Szerződésen túlmenő, erősödő együttműködés alkalmazása a kül- és biztonsági politikában lehetne az elkövetkező években az egyetlen lehetőség a deficitek legyőzésére és a cselekvésre kész államok koalíciójának ez adna esélyt, hogy továbbfejlesszék az EU világpolitikai felelősségét és szerepét.
Központi jelentőségű lesz eközben a stratégiai gondolkodás fejlesztése az európai külpolitikában, ami nélkül lehetetlen a világpolitikai érdekek biztosítása. Az európai politika regionális irányultságú szenzora világpolitikai kiegészítést kíván meg és érzékenységet a jövőbeli hatalmi eltolódásokra, a szereplők megváltozott körülményeire és az európai kontinensen túli problémák iránt. Az európai politika különböző cselekvési területeit – gazdaság és kereskedelem, fejlesztés és együttműködés, valamint külpolitika és biztonsági gondoskodás – együtt kell átgondolni, és összehangolva alkalmazni.
V. Európának szüksége van a nyilvános párbeszédre
A határok megszűnésének és jellegük újra meghatározásának korában, amikor Európa egyesítése kezd kiteljesedni, döntő jelentőségű az Európai Unió államainak és az ott élő polgároknak az összetartása. A gazdasági és valutaunió kialakítása, a politikai rendszer reformja, további államok felvétele, valamint az EU nemzetközi szerepének megújítása
– a társadalmi szolidaritás céljainak és elveinek tisztázását;
– a feladatok felosztását illetően az érintkezés újragondolását;
– az európai szociális kiegyenlítődés és a kohézió újbóli meghatározását;
– és a közös cselekvésre vonatkozó készséget igénylik.
Európa meg fogja őrizni az európai nemzetek életerejét és a kultúrák alkotó sokféleségét – amennyiben sikerül a nemzet és integráció elveit, az emberek etnikai, regionális, nemzeti és európai vonatkozásait az Európa-polgárok identitásának kiegészítő rétegeiként közvetíteni.
Sok minden szól amellett, hogy ezekre az alapkérdésekre vonatkozóan a döntés új útjait járjuk és ne csupán a kormányközi konferenciákon és a szerződésekben tárgyaljuk a pozíciókat. A jövő alakítása – az integrációnak ebben a döntő szakaszában – követeli a nyilvános párbeszédet és a többség részvételét. Az amszterdami kormányközi konferencia megnyitása előtti tanácskozások, a konvent összehívása az alapjogi charta kidolgozására – ezek a példák mind azt a próbálkozást mutatják, hogy a kormányok klasszikus tárgyalási diplomáciáját kiegészítsük, vitát kezdeményezzünk, nyilvánosságot teremtsünk és a szakértelmet integráljuk a parlamentekben, a tudományban és a társadalmi csoportokban. Az európai társadalmi modell tisztázásához szükséges az európai szintű szociális párbeszéd, valamint a szociális partnerek potenciáljának feltárása.
A szerződésváltoztatások reformeredményeinek jövőbeni szükséges rögzítése az Európa-viták végét kell, hogy jelentse majd és nem a kezdetét. A kormányközi konferenciák, amelyek során a tagállamok végül is politikai döntéseket hoznak, nem a reformviták helyettesítésére szolgálnak, hanem tulajdonképpen azok összegzésére. 2001 az illetékességek szerkezetéről és Európa politikai alaprendjéről szóló nyilvános viták éve kell, hogy legyen. Ezekkel nemcsak a kormányoknak kell foglalkozniuk, hanem a véleményirányítóknak, a parlamenteknek, illetve érdekcsoportoknak és szövetségeknek is. 2002-ben a szakértői csoportok feladata lesz az eredmények összesítése és a javaslatok kidolgozása. A konventen keresztül lehet kidolgozni az új alapszerződést, míg a kompetenciaszerkezet kérdését szakértők tárgyalnák meg, és a nemzeti parlamentek szerepének tisztázására egy interparlamentáris bizottság alakulna. 2003-ban aztán lehetőség nyílna arra, hogy egy, a kormányzatok és parlamentek képviselőiből álló reflexiós csoport összefogja a vitákat és javaslatokat készítsen elő a 2004-es új kormányközi konferencia tárgyalásaira.
Ebbe a folyamatba be kell vonni a jövőbeli tagállamokat is. A bővítési tárgyalások a leginkább előrehaladott államokkal 2002-ben lezárulhatnak, így egyes államok a következő kormánykonferencia kezdetével már csatlakozhatnak, és igényt tarthatnak helyre és szavazati jogra a kormánykonferencián. Ezért a következő két év vitáiba és szakértői tárgyalásaiba be kell vonni mindazokat az államokat, amelyek csatlakozási tárgyalásban állnak.
A kormánykonferencia előkészítő szakaszába így formálisan már azokat az államokat is be lehetne vonni, amelyek csatlakozása a kormánykonferencia idejére esik majd.
Az európai politikának jövőbeli orientációra van szüksége. A kontinens egységének kialakítása és befejezése egy nagy Európai Unión belül nem zajlik le magától: a régi konfliktusok feloldása, az európai szolidaritás újjáépítése, a szomszédi viszonyok békés fejlődése és Európa érdekeinek képviselete a holnap világában politikai vezetést igényelnek. Egy olyan korban, amikor Európa lehetőségeinek mindent összekötő eszméje meggyengülni látszik, az orientáció és a vezetés csak közös cselekvésen keresztül jöhet létre. A jövőbeli Európai Uniónak ezért szüksége van tagállamainak cselekvési készségére és képességére, ha ő maga cselekvőképes akar maradni, szüksége van a differenciálás játékterére, hogy a nemzetek eltérő erősségű becsvágyát és potenciálját Európa hasznára használhassa fel, és végül szükség van a szerkezetek megnyitására azért, hogy a politikai vezetés megtalálja az európai feladatokat és szerepeket.
Eddig az Európai Unió különösebb rendpolitikai vita nélkül fejlődött tovább. Mára az integráció olyan pontra érkezett, ahol az összetartás alapvető kérdéseivel való elmélyült foglalkozás nélkülözhetetlenné vált. Mit teljesítsen Európa és milyen szervezetben, mit várnak az emberek, és mi tartja össze Európa társadalmait – az ezekre a kérdésekre adott plauzibilis válaszok képezik Európa jövőjének kulcsát.
* Dokumentáció a Nemzetközi Bertelsmann Fórumhoz. Weltsaal, Külügyi Hivatal; Berlin, 2001. január 19–20.; Bertelsmann Politikai Kutatócsoport, Alkalmazott Politikai Kutatások Központja, Müncheni Egyetem.
** OSZE (OSCE, magyarul: EBESZ) = Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet.