Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 13:69–74.
JACQUES DELORS
Az európai egyesülés folyamatának élcsapata
Mielőtt a jövőt kutatnánk, talán hasznunkra válik, ha alaposan megvizsgáljuk az Európai Unió jelenlegi helyzetét. Rövid leszek: a döntéshozó és végrehajtó mechanizmus továbbra is működik, de hatékonysága, átláthatósága és demokratikus megbízhatósága egyre kevésbé felel meg a kívánalmaknak. A nizzai Európa-konferencián hozott intézkedések kevéssé tűnnek alkalmasnak arra, hogy eloszlassák a nehézkesség érzése okozta kételyeket.
Ígéretesek az európai védelmi rendszer első kezdeményezései. Ez jelen pillanatban egy gyors reagálású haderő létrehozásának terveit takarja, mellyel az európaiak humanitárius akciókat vagy békefenntartó feladatokat hajthatnának végre, az amerikaiak segítségével, vagy anélkül. Még mindig jelentős problémák merülnek azonban fel, főleg a NATO-val kapcsolatban, és az európai országoknak le kell vonniuk a megfelelő – például a költségvetéseikkel kapcsolatos – következtetéseket. Az ideológiai és dogmatikus csapdákat már sikerült kikerülniük. [...] Habár Nizza eredményei a közös intézmények erősítése szempontjából kiábrándítóak, a nagymértékű bővítés számára mégis kikövezték az utat. [...]
Mindennek tudatában három alapvető kérdés feltevésével segíthetjük az elkövetkező három év tárgyalásait:
1. Milyen ésszerű végső célt jelölhetünk ki a megnövekedett Európa (először 28, majd a Balkánnal és más tagjelöltekkel 33–35 ország) számára?
2. Milyen eljárásokkal vihetjük sikerre Európát: milyen intézményekkel vagy milyen alkotmánnyal kell majd rendelkeznünk, milyen keretek között érvényesíthetjük az alapvető jogok chartáját?
3. Hogyan ötvözzük a bővítést a hatékonyság növelésével? Klasszikus, de alapvető kérdés. Érdemes-e megerősített együttműködéssel „élcsapatot” összekovácsolnunk?
Milyen ésszerű végső célt jelölhetünk ki a megnövekedett Európa számára?
A bővítés immár küszöbön áll, és ez elsődleges célunk. Hatalmas vállalkozás ez, melynek nehézségeit olykor eltúlozzák, de még gyakrabban alábecsülik. Fogas kérdések sora vár ránk, amelyeket jól jellemez Günter Verheugen megjegyzése: „a legnehezebb feladat továbbra is az marad, hogy a jelenlegi tagállamokat egyetértésre sarkalljuk”.
A józan ész azt súgja, hogy minél több tagja van az uniónak, annál nehezebb lesz majd továbblépni az alapító atyák által áhított politikai integráció felé. Ésszerű végleges formát kell találnunk a megnövekedett Európának, méghozzá valamivel kevésbé nagyratörőt, mint amit az Egységes Európai Okmány és a Maastrichti Szerződés sugalmazott.
Azt javaslom, hogy a megnövekedett Európa biztosítson tagjainak teret egyfajta aktív békére, felajánlva a fenntartható fejlődés kereteit, és tartsa meg a különböző kultúrákból és hagyományokból örökölt erőteljes értékeket.
Egyesek majd azt mondják, az efféle célok túlságosan szerények. Nincsenek azonban tekintettel az elmúlt ötven év tapasztalataira: Európa építése nem hasonlítható egy hosszú és lassú folyóhoz, amely fokozatosan szélesedik sekély medrében. Megvoltak a magunk expanzív és euforikus korszakai, természetesen, de keresztülmentünk komoly válságokon és a bénultság időszakain is, nem csupán a klasszikus érdekellentétek okán, hanem az egész vállalkozás végső célját illető rejtett széthúzások miatt is. Az ilyen pillanatokban sok európai kísértésbe esik, hogy tetszetős ábrándképeket fessen elénk. Megdöbbentő bejelentések követik egymást, de ezek mintha sosem kristályosodnának igazi eredményekké.
A megnövekedett Európának először is saját határain belül kell békét teremtenie. Időre, pénzre és megfelelő eljárásokra van szükség, hogy normalizáljuk a balkáni helyzetet, garantáljuk a kisebbségek jogait, kiegyensúlyozott bevándorlási politikát folytassunk és felvegyük a harcot a szervezett bűnözéssel. Mi több, lényegében az a feladatunk, hogy ezt a békét az Oroszországgal, Ukrajnával és a Földközi-tenger déli medencéjének országaival folytatott szoros együttműködés segítségével biztosítsuk. Mind egyetértünk abban, hogy a következő egy vagy két évtizedben hosszú utat kell megtennünk, és hogy az Európai Uniónak mozgósítania kell minden erejét és közösségi szellemét, hogy ezt a nagyszerű, az Atlanti-óceántól az Uralig, az északi államoktól Közép-Afrikáig nyúló geopolitikai közösséget létrehozzuk. El kell töprengenünk például az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet jövőjén, akárcsak a loméi egyezményén.* [...] Globális értelemben tisztáznunk és erősítenünk kell transzatlanti kapcsolatainkat, félretenni a félreértéseket és elmélyült együttműködést kialakítani az Egyesült Államokkal, egész Amerikával.
Ami a tisztán gazdasági szempontokat illeti, sok mindent kell fenntartanunk és létrehoznunk. Alkalmazzuk-e mindenkor az 1986. évi Egységes Európai Okmányként ismert szerződést alátámasztó három elvet: a versenyt, amely jótékony hatással van az egységes piacra, az együttműködést, amely erősít és a szolidaritást, amely egyesít? Nyitott, őszinte gondolkodásra van szükség a közös eljárásokról, és ezek forrásairól, módszereiről, melyek a közvetlen beavatkozástól a pénzügyi és technikai támogatáson át a tagállamok azonos helyzetértékeléséből fakadó összhangjáig terjednek. Jómagam híve vagyok ezeknek az elveknek, hiszen hozzájárultam az okmány szelleméhez és tartalmához.
Így a gazdasági kérdések legközelebbi megvitatása létfontosságú lesz. Ekkor tárgyaljuk meg a problémakör külügyi vonatkozásait is – jelenleg az Európai Uniótól származik a legtöbb fejlesztési segély, mi hajtjuk végre a legtöbb humanitárius akciót. Továbbra is ez legyen-e a helyzet?
De a fenntartható fejlődés eszméje még messzebbre mutat. Szándékunkban áll megfelelni az olyan gazdasági növekedés követelményeinek, amely egyszerre van tekintettel a természeti erőforrásokra és a társadalom igényeire? A tagjelölt országok rettegnek az uniós szabványoknak való megfelelés gondolatától. [...] Mint barátaink a tagjelölt országokban előszeretettel hangsúlyozzák, elég nyitottak vagyunk-e az ő hozzájárulásukra, készek vagyunk-e párbeszédbe kezdeni más civilizációkkal, osztozunk-e a közös múltra emlékezésben? Vagy inkább, mivel mindenáron keresztül akarjuk vinni az európai egyesítést, végül eltüntetjük majd az értékes sokféleséget és termékeny véleménykülönbségeinket? Pedig ezek végső soron nem akadályozzák az együttélést és a közös fejlődést. [...]
Értekezés a módszerről
A tények világosak. Az intézményi rendszer – vagy inkább annak gyakorlata – lassan elveszíti minden lendületét. Eljárásaink túl lassúak és áttekinthetetlenek, a felelősségek terén nagy a kavarodás, és nincs elég demokratikus ellenőrzés.
Természetesen nem kerüli el a figyelmemet, hogy az emberek körülöttünk egyre inkább kiábrándulnak a demokráciából, de a leginkább és legjobban a saját nemzeteink polgárai. Ki tagadhatná? Ezért aztán nem szabad alábecsülnünk a nehézségeket. De időre, rengeteg időre van szükség, hogy kitaláljunk és létrehozzunk egy igazán demokratikus rendszert körülbelül harminc ország számára. Eközben meg kell vizsgálnunk minden olyan receptet, amellyel bevonhatjuk polgárainkat ebbe a rendkívüli, történelmi vállalkozásba – az egyszerűséget és átláthatóságot, a nemzeti parlamentek és a civil társadalom részvételével.
A legfontosabb kérdés az, hogyan valósítjuk meg az úgynevezett „közösségi” rendszert. Nem mondok ellent önmagamnak, amikor kijelentem: ahogy létszámunk emelkedik, ez lesz az egyetlen lehetőség arra, hogy egyszerre legyünk hatékonyak, törvényesek, és még a demokratikus ellenőrzés is érvényesüljön, különösen azon területeken, melyeket „a megnövekedett Európa ésszerű céljainak” neveztem. Nincs most idő arra, hogy részletezzem álláspontomat. Egyszerűen annyit mondok, hogy az Európai Bizottság helye az európai szisztéma szívében van, fenntartva számára a kezdeményezés monopóliumát.
A szerződések szigorú keretein belül a bizottság indít el kulcsfontosságú projekteket, előkészíti a döntéseket, tájékoztatja ezekről a közvéleményt, és kiválasztja a fő döntési lehetőségeket, miután erőteljesen igyekezett közös nevezőre hozni a tagállamok képviselőit. Ez valamivel könnyebbé teheti a harmincfős EU-tanács (a Miniszterek Tanácsa) munkáját.** A tanács nem engedheti meg magának a nehézkes, eredménytelen tárgyalások luxusát. Alapvetően a bizottság ügyel arra is, hogy a játékszabályokat minden fél tiszteletben tartsa (versenypolitika), közös normákat fogadtasson el (környezetvédelem, szociális biztonság, megfelelő élelmezés), és közös eljárásokat (mezőgazdaság, gazdasági és társadalmi együttműködés), valamint együttműködési formákat (kutatás-fejlesztés, makrogazdasági összetartás) vezessen be.
Ezeken az alapokon az EU-tanács (a Miniszterek Tanácsa) ismét megfelelően működhetne, és az indítványokat egyenesen keresztülvinné a bejelentéstől a végső döntésig. Az Általános Ügyek Tanácsa, némi átszervezés után, kétszer egy hónapban ülne össze Brüsszelben, és ez lenne a felelős a prioritások következetes szem előtt tartásáért. Az Általános Ügyek Tanácsa gondosan előkészítené az Európai Tanács konferenciáit, amelyek célja a legfontosabb cselekvési irányok meghatározása, és nem a soha be nem teljesülő óhajokból összeállított egyszerű bevásárlólista összetákolása volna.
Ami az Európai Parlamentet illeti, mely egyre inkább a törvényhozó hatalom sikeres részévé válik, fontos, hogy a nemzeti parlamentekkel együttműködve Európa polgárait, akik még mindig a széthúzás és a média által közvetített, nehezen követhető események világában élnek, közelebb hozza egymáshoz.
Az „élcsapat” és politikai tervei
Nagy dilemma a kibővített Európát az Európai Unió elmélyített formájával összeegyeztetni, és ez nem érhető el néhány optimista kijelentéssel.
Először is szeretném a tagjelölt országok aggodalmait eloszlatni azzal, hogy az „élcsapat” gondolata nem valamiféle, bizonyos országokat örökre az európai vonat végére utasító elitizmust takar. A megerősített együttműködés gondolata nem új, még ha jogi formákba csak az Amszterdami és Nizzai Szerződés öntötte is őket. A megerősített együttműködés szelleme már a Maastrichti Szerződést életre hívó tényekben is ott volt, az Egyesült Királyság háttérbe szorításakor és Dánia elmarasztalásakor.
1991 előtt az Európai Közösség az Európai Gazdasági Térséggel együtt létezett, amelynek létrehozását én javasoltam az EFTA tagállamainak. Ezek némelyike azóta csatlakozott a közösséghez. És a gazdasági és pénzügyi unió a tizenkét állam között sem volt más, mint egyfajta megerősített együttműködés, amely nem merte megnevezni magát – és amelynek ennek eredményeképp nincsenek önálló forrásai. Ez megmagyarázza a gazdasági és pénzügyi pillérek gyengeségét. Az EMU tető alá hozásához nagyobb gazdasági összetartásra van szükség a tizenkét vagy több politikai és pénzügyi rendszer részéről. Ebben a kérdésben nincsenek teljesen megmerevedve a frontok, hiszen Görögország nemrég csatlakozott az EMU-t megalakító tizenegy országhoz.***
Tisztázzuk tehát, hogy a megerősített együttműködés, akárcsak az „élcsapat” terve, olyan struktúrákat jelent, melyek nyitottak bárki számára, aki képes és akar csatlakozni. Ismétlem: aki akar, de ugyanakkor képes is erre. A tagjelölt országok biztosak lehetnek abban, hogy a megerősített együttműködés vagy „élcsapat” nélküli Európa elkerülhetetlenül szétforgácsolja energiáit, miközben a tervezett célok és az elérésükhöz szükséges potenciál közötti szakadék egyre nő. Ahogy Joschka Fischer mondta, Európának „súlypont” kell.
Ebből következően mindnyájunk érdeke, hogy fenntartsuk, vagy inkább újraélesszük a megfelelő lendületet, mégpedig úgy, hogy bizonyos országokat ráveszünk, fedezzék fel végre a külpolitikai, védelmi együttműködés és az optimális gazdasági, ökológiai és társadalmi integráció szűzföldjeit. Ha már a Nizzai Szerződés lehetővé tette a megerősített együttműködést, próbáltassuk ki velük! Attól tartok azonban, hogy amennyiben túl sok esetben alkalmazzuk a megerősített együttműködést, hatalmas kavarodás lesz akörül, ki mit csinál, és merre is megyünk éppen térkép nélkül.
Ezért tartom fontosnak, hogy a megerősített együttműködést, mint dinamizáló tényezőt, egyfajta „élcsapat” vezesse, amely kijelöli az európai integráció felé vezető utat és előreviszi a folyamatot. Intézményesítve ez a nemzetállamok föderációját jelenti, az illetékességek és felelősségek pontos meghatározásával szövetségi, és az országok társadalmi állandóságának, összetartásának biztosításával állami szinten. Ez, természetszerűleg, megfelelő eszköze lesz a szubszidiaritás üdvözlendő elve elérésének.
A föderáció és a megnövekedett unió közti kapocs egy bizottság lesz, mely a két szervezet közti következetes egység biztosításáért, a szabályok betartásáért és a közös vívmányokért tartozik majd felelősséggel. Másrészt az „élcsapat”-nak meglesz a maga minisztertanácsa és parlamentje.
Legyünk realisták. Európa az úgynevezett „kormányközi” módszerrel is előrehalad. Ez a rendszer azonban a három, más-más intézményes módszerekkel rendelkező pillérre épült Európa kialakításából ered, amelyet jómagam elleneztem.
Szükségünk van azonban egy vonatkoztatási, együttműködési, fejlesztési keretrendszerre, amely a múlt sikerein nyugszik, és ésszerű, de állandó erőt ad Európa fejlődéséhez, így biztosítva, hogy Európa valóban felelősséget vállalhasson önmagáért, és részben az egész világért.
* A loméi egyezmény: Togó fővárosában 1975. február 28-án írták alá az EK és 46 afrikai és tengerentúli ország megállapodását. Az egyezmény az EK nyitása volt – mindenekelőtt gazdasági téren – az Európán kívüli államok felé. (A szerk.)
** Az eredeti angol szövegben – és más alkalommal is – Delors mindig a „Council of Ministers” kifejezést használja, amely hivatalosan az „Európai Unió Tanácsát” jelenti. (A szerk.)
*** Az EMU (az Európai Monetáris Unió) kialakítása 1979-ben kezdődött az EMS (európai monetáris rendszer) megalakításával. Célja volt a közös árfolyam- és intervenciós rendszer, a hitelmechanizmusok összhangjának s végül a közös fizetőeszköz (a mai euró) megteremtése.