Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:11–15.

GLATZ FERENC

Rendszerváltás, őrségváltás, átértékelés

Bevezető helyett

A történettudomány egyik sajátja, kétségtelenül, a tények folytonos újraértelmezése. Ne vitassuk most, miért éltetője minden tudományos megismerésnek – akár a matematikának, a fizikának is – ez az újraértelmező mozzanat. Azaz nemcsak a humánummal foglalkozó ún. „lágy” tudományoknak. S ne vitassuk azt sem most, mely tényezőnek mekkora szerepe van az újraértékelésben: az új tényeknek, a megismerés új eszköztárának, az új világszemléleti koráramoknak.

Magam is elgondolkoztam, vajon miért jegyeztem e mondatokat céduláimra, amikor elhatároztuk, hogy tudományos konferenciát hívunk össze az agrárszocializmus száz évvel ezelőtti nagy hullámának elemzésére. Miért jegyezgettem mondatokat a megismerő tevékenység jelen-kiszolgáltatottságáról? Bevallom: magyarázatként születtek e mondatok. Jelenünk, az 1990-es évek eleje néhány jelenségének magyarázataként íródtak. Magyarázatokat keresünk azokra a magatartásformákra, amelyek hirtelen szakítani kívánnak egy korszak uralkodó eszméivel. A folytonos újraértékelés, a folytonos „szakítás” a korábbi felfogással – ahogy fentebb is mondottuk – éltetője a tudományos gondolkodásnak. Sőt legszentebb általános sajátja a kutató emberi (köznapi) gondolkodásnak is. Látjuk és elfogadjuk: a jelen társadalmi változások felszínén, a napi politikában végbemenő gyors változások hajtják előre ezt a „szakítási kedvet” az előző korszak vezéreszméivel. Segítik a szükséges újragondolást.

Marxizmus tegnap és ma

De! Vajon minden típusú újraértékelés előreviszi a tudományos megismerést? Milyen lehet a viszony tudományunkban az újraértékelő és az értékmegőrző mozzanat között? Létezik valamiféle egyensúly? Itt van például a korábbi évtizedekben nagyon is politikai ihletésű „marxizmus”, illetve „marxizmus-leninizmus”.

A marxizmus, mint ismeretes, filozófiai, azaz tudományos törekvés volt a világ – de mindenképpen a gazdaság és társadalom – mozgásának átfogó magyarázatára. Majd megalapozói – Marx és Engels – az elméletteremtés korai fázisában már politikai ideológiává növesztették azt. Sőt, az elmúlt másfél században immáron elsősorban politikai ideológiaként játszott szerepet az emberiség történelmében. Az eredeti filozófiai szándék: bizonyítani az anyagi és szellemi világ egységét, és bemutatni, hogy az Egész materiális alapon épül fel – nos, ezen filozófiai szándék háttérbe szorult. De az egységes magyarázatra való állandó törekvés, hogy ugyanis egy végső mozgatót ragadjanak meg, az alapozó atyák gondolkodásának e sajátossága tovább élt a politikai ideológiában is. A közösségi életet egyetlen, materiális (osztály) alapokon nyugvó intézményrendszerbe kívánták foglalni, amelynek megteremtéséhez a társadalom minden elemét átformáló osztálydiktatúrát kívántak kiépíteni. A marxizmus – és a proletárdiktatúra tanításától már átitatott „marxizmus-leninizmus” – legnagyobb aktivitását a 20. században éppen a napi politikai harcokban mutatta meg.

A politika (a hatalmi harc) primátusának érvényesítése azt is jelentette, hogy napi érdekeknek rendelte alá a tudományos megismerést is. A történettudományt is. Kialakultak a mindenkori napi politikai harcokhoz kapcsolható (zárójelben jegyezzük meg: önigazoló) tematikák, érvrendszerek, kialakultak az önigazoláshoz szükséges, az önkényes témaválasztásokat is indokolni képes megközelítési módszerek. Ennek a magatartásnak kritikája fogalmazódott meg az 1956. és 1968. évi kelet-európai konfliktusok után az 1970-es években: a marxi tanokból kiveszett az eredeti szándék, a világ jelenségeinek új típusú magyarázata. Mindenekelőtt a kísérlet az ún. élettelen és élővilág egységben látására, és kísérlet a világ szellemi jelenségeinek anyagi természetű magyarázatára. Kísérlet a gazdasági, anyagi tényezők kihatásának tanulmányozására. (Ezen „irányvesztést” a mi generációnk marxizmust tanulmányozó néhány tagja mutatta ki.)

Felidéződnek további fiatal kori emlékeink. Tudományos eszmecserén, mint a mai konferencián, érthető az egyéni vélemények szabadon engedése. Felidéződnek, épp a marxizmus ezen történelmi átalakulásán gondolkodva, a mai radikális őrségváltók egyikének-másikának három évtizeddel ezelőtti ún. „nagykanál-marxizmusa”. (Az 1960-as évek elején korgó gyomrú menza-diákként találtunk e kategóriára: egyesek „nagykanállal eszik” a marxizmus-leninizmust.) Számunkra az 1950-es évek harsogó forradalmi demagógiájának, 1956 bukásának nagy tanulsága az volt, hogy az itthon maradottaknak szakmai, kulturális társadalomépítést kell életcélként követni. A felnőtt társadalomban éppúgy, mint a diákéletben. k, a nagyon is forradalminak látszó felfogás képviselői vádolták és támadták e felfogást. Érvsoruk: akik így gondolkodnak, azok lemondanak a proletárállam megteremtésének politikai követelményéről, sőt, elhallgatják vagy tagadják a marxi és lenini eszmék közötti folytonosságot, csak marxizmusról, nem pedig marxizmus-leninizmusról beszélnek – vagyis tagadják a proletárdiktatúra szükségszerűségének tényét. (Amit köztudottan Lenin fejtett ki a marxi művek és a századelő orosz politikai körülmények elemzése során.) Mindez – ismétlem – az 1960-as évek első felében, néhány évvel 1956 után!

Most azután, 30 esztendő múltán ismét megjelenik az akkori radikalizmus. Csak éppen a Földteke ellenkező irányából. És gyakran ugyanazok szájából! Akkor ún. balról, most ún. jobbról türelmetlen. A marxi történelemértelmezésből még azt is tagadják, ami értékes, a maga korában iniciáló volt. Így áll elő az a paradoxon, hogy míg a nyugati világban az oly sok más gondolkodást termékenyítő irányzat között a marxi történelemértelmezés egyik szerves alkotó eleme lett a szaktudománynak ( okkal, ok nélkül ma (1991) szidalmazó jelzővé vált. A politikai rendszerváltás, illetve a pozícióváltás, az őrségváltás részeként. A szovjet marxizmus valóban csak politikát látott a marxizmusban, ideológiát a hatalmi harcokhoz. Most, a politikai rendszer bukása után, a késői bírálók (önbírálók?) a jogos kritika mellett kidobják eszmei poggyászukból mindazt, amit „marxizmus-leninizmus” vagy „marxizmus” néven tartottak számon. És a tudományos kutatásban kidobják, mellőzik azokat a tematikákat is, amelyeket egyébként a diktatúrás politikai ideológia valóban önigazolásként mindegyre felhasznált. Így témáink sorából eltűnik múltunk társadalmi összecsapásainak történelme. Amelyet annak idején a „folyton-forradalmárok” műveltek előszeretettel. De a tényeket nem lehet elhallgatni.

Történettudomány és a „tény”

A történettudomány, bármennyire is az értelmezések megújulásának tudománya, mégiscsak a tényekkel foglalkozik. Tény, hogy száz esztendővel ezelőtt agrárszociális mozgalmak rázták meg a délkelet-európai térséget. E mozgalmak hatására figyelt fel az európai társadalom az agrárszegénységre mint társadalmi elemre. Ezek hatására ingott meg a középosztály és a gazdasági elit magabiztossága a századfordulón. Amely magabiztosság szerint a szociális eszmék csak az ipari munkásság körében ereszthetnek gyökeret. És kénytelenek voltak tudomásul venni: a szabad versenyes kapitalizmus olyan anyagi és kulturális különbségeket kelt a társadalomban, amely különbségek folytonos szociális, sőt politikai békétlenségekhez vezetnek. És e békétlenségek veszélyeztetik a társadalom működőképességét, magát a termelést, annak hatékonyságát. E békétlenségek hatására kezdik keresni a vezető rétegek a szabályozó eszközöket, és kezdik mindenekelőtt az állam beavatkozását igénybe venni: a gazdasági törvénykezés és az állami gazdasági vállalkozások eszközét. Tény: e mozgalmak hozzájárultak ahhoz, hogy a századfordulón döntő változások következtek be a térség államaiban munkaadó és munkavállaló viszonyában, hogy a munkavállaló jogainak törvénybe foglalása elfogadottá vált, hogy megindult a századfordulón a szabad versenyes kapitalizmus átfejlődése szabályozott piacgazdaságba. (Épp annak a szabad versenyes kapitalizmusnak az átalakulása, amelyet egyes újkapitalista ideológusok ma, mint az „üdvözüléshez” vezető egyetlen utat hirdetik meg a volt szocialista országokban. Összekeverve a „szabad versenyes kapitalizmust” a „piacgazdasággal”. És összekeverve a szabad rablást a mindnyájunk számára oly fontos alapeszmével, a liberalizmussal.)

Osztály, osztályharcok a történelemben

„Az osztály és osztályharcok szerepe a történelemben” – jegyeztem fel a rendezvény tervezgetésekor céduláimra. A néhány hónappal ezelőtt kelt feljegyzés indítója a következő gondolatmenet volt. Tudjuk, hogy a szovjet marxizmus, de általában a marxizmus túlértékelte az osztályharcok szerepét a történelemben. Egyik jele volt ennek a túlértékelésnek, hogy a középkorba, sőt az ókorba is visszavetített egy olyan osztályharcosan politizáló társadalmat, amilyen valójában még a 19–20. században sem létezett. Inkább csak ilyenné szerették volna formálni jelenük társadalmát forradalmáraink. Kifogásoltuk már az 1980-as évek elején, többek között éppen a Marx évfordulón (1983), nyilvánosan, hogy a forradalmi mozgalmakat egyoldalúan a történelem mozdonyának állítják be, és hangsúlyoztuk ennek ellensúlyaként a konszolidációs periódusok fontosságát a történelemben. Leírtuk, mondottuk: a történelmi valóság és a jelen tudományossága sérül, ha a korai történelmi periódusokba visszavetítjük azokat a politikai szervezeti-mozgalmi formákat, amelyek valójában majd csak az ipari forradalom után születnek meg, és amely szervezeti formák a nagyipari munkásosztály, a munkásmozgalom sajátos politikai megnyilvánulásai. Mint ahogy az is torzítás, amikor a munkásmozgalomban kialakult ideológiát, az osztályharcok elméletét minduntalan megtalálni akarják az egészen másként szerveződött társadalmi osztályok életében, így pl. a parasztság vagy az agrárszegénység életében. Ezek a társadalmi rétegek – mint minden társadalmi elem – a maguk napi szokásrendjüknek, termelési tevékenységüknek, életkörülményeiknek megfelelően politizálnak és fogalmazzák meg politikai törekvéseiket. Természetesen másként, mint a nagyipari munkásság és a munkásmozgalom. Ha úgy tetszik, emennél kevésbé szervezett formában. Követve napi munkavégzésük üteméből és színtereiből következő sajátságokat. Mert az agrártermelés a századelőn még időszakos, a mezőgazdasági üzem pedig lokálisan szétdarabolt. Ehhez igazodva a mezőgazdaságban dolgozók szociális harcai is más szervezeti formákban jelentkeznek, céljaikat is más módon fogalmazzák, mint az iparban dolgozók. Az is a történelemtorzítás egyik formája, amikor a szovjet rendszerben megkívánt, elképzelt munkás–paraszt szövetséget visszavetítik évszázaddal korábbi időkre, úgy is, hogy azonosságokat teremtenek a két társadalmi elem – az ipari munkásság és a parasztság – között.

Mindezek a torzítások azonban nem eredményezhetik azt, hogy kétségbe vonjuk a társadalomban az osztállyá szerveződés tényét, és kétségbe vonjuk: az adott pillanatban osztályharcos konfliktusok állnak elő. Konfliktusok, amelyek a mi értelmezésünk szerint a társadalom betegségei. E betegségek kitörése, a politikai forradalmak, a tisztulás fájdalmas szakaszai. Mint ahogy az sem tagadható: a szociális mozgalmak a 19., illetve a 20. században a valós társadalmi érdekek megfogalmazói. Végül is a munkaszervezet állandó reformjának, javításának, többek között a munkavállaló és munkaadó viszonyának ésszerűsítői. Az állandóan változó egyensúly, a termelés hatékonyságának biztosítói. És az sem tagadható: amennyiben a versenyben elbukott társadalmi elemek vagy akár a sikeres munkavállalók nem fogalmazzák meg törekvéseiket, ezekhez a törekvésekhez nem teremtik meg a maguk intézményes bázisait, a maguk munkás- vagy paraszt-, netán polgári pártjaikat, szakszervezeti és érdekszervezeti intézményeiket, ha nem teremtik meg a mozgalmukat, nem nevelik ki a maguk politikai és gazdasági érdekvédelmi kádereiket – akkor a 20. században a politikai rendszerek nem tették volna meg azokat a szociális gesztusokat, amelyeket a vezető rétegek szükségszerűen megtettek 1920, vagy még inkább az 1945 utáni időszakban. Az osztályharcok végletes tanával szembeszálltunk, és ma sem tartjuk elfogadhatónak. Ugyanakkor nem vontuk sohasem kétségbe és ma sem, hogy valóban léteznek osztályérdekek, és ezeknek az érdekeknek a társadalmi ütközése. Függetlenül az elmúlt időszak politikai-szakmai torzításától.

Szakmai és gondolkodói függetlenség

A tudományos megismerést nem szabad kiszolgáltatni napi politikai karrier- vagy pártszempontú, egyéni vagy csoportos harcoknak. A társadalomtudományokat, szakmai közéletünket függetleníteni kívánjuk a napi politikától, a köznapi életünket mindinkább elárasztó pártpolitikától. A mostani tudományos ülésszak nem kapcsolódik sem a múlt, sem a jelen napi szellemi áramlataihoz. Talán egyetlen áramlathoz: a tényszerű múlt- és jelenszemlélet, a független szabad gondolkodás áramlatához. Mert ilyen is van és marad is – reméljük.

FERENC GLATZ: Systemwandel, Wachablösung, Umbewertung (anstelle einer Einführung)

Auf die neuauslegende und wertewahrende Funktion der Geschichtswissenschaft eingehend erörtert der Autor: obwohl nach 1945 die heimische marxistische Geschichtsschreibung in vielerlei Hinsicht überholungsbedürftig war – da die Politik der Diktatur des Proletariats nämlich wissenschaftliche Erkenntnisse den alltäglichen Machtinteressen unterordnete und somit Thematika, Argumentation sowie Annäherungsmethoden ebenfalls damit verbunden waren –, so verfügte sie doch auch über wertvolle Traditionen. Er betont: wissenschaftliche Erkenntnisse dürfen nicht alltäglichen politischen Überlegungen, Fehden auf der Grundlage von parteilichen Standpunkten seitens Individuen oder Gruppen ausgeliefert werden. Beim Thema der Konferenz bleibend: man darf nicht einfach verabsolutierend die Geschichte der Klassenkämpfe auf frühere Perioden übertragen, obwohl das aber manchmal möglich ist. Ein solches Thema zum Beispiel bilden die südosteuropäischen Ausläufer der agrarsozialistischen Bewegungen zum Ausgang des 19. Jahrhunderts.