1088 Budapest, Rákóczi út 5.; Tel: (36 1) 381 23 47; E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
ÁLLAMPOLGÁRSÁG EURÓPÁBAN, 2005
Europa Institut Budapest • Budapest, 2005.107–114. p.
Kézirat

TAKÁCS MIKLÓS

Horvátország, Szerbia–Montenegró és a határon túli „nemzettársak”

 

Előzmények

 

Az etnikai szórványok keletkezése a délszláv térségben olyan, évszázadok óta tartó folyamat, amelynek előzményei legalább az Oszmán-Török Birodalom balkáni terjeszkedésének a koráig, azaz a 14. század végéig nyúlnak vissza. E folyamat egyik jellegzetessége, hogy – különböző intenzitással bár – de mégis évszázadokon át folyt, sőt folyik a jelenkorban is. Az elvándorlás konkrét kiváltó okai természetesen minden egyes esetben mások és mások voltak, közös alapvonások azonban így is felfedezhetők. Elsősorban az, hogy a lakóhely elhagyására többnyire kényszer folytán, azaz menekülésként került sor. Az elvándorlás igen sok esetben volt egy-egy adott földrajzi régió lakosságának a válaszreakciója, az oszmán-török hódítás, illetve a nemzetállamok 19–20. századi megalakulását kiváltó és/vagy követő háborúk pusztításaira. Ezenfelül azonban számos irányított áttelepítés is regisztrálható, hátterükben – a menekülésen túl – számos további kiváltó okokkal. A szervezett áttelepítéseket a történeti köztudat a törökökhöz, illetve az ellenük kialakított határvédelemhez szokta kötni. A 19. századtól azonban már azok az áttelepítések és üldöztetések is viszonylag pontosan rekonstruálhatók, amelyek mögött az adott földrajzi régió etnikai homogenizációjára való törekvés állott és áll. A teljesség helyett e folyamatokat egy-egy példával igyekszem megvilágítani. Számos magyar kutató, a legutóbb Hegyi Klára értekezett arról, milyen volumenű etnikai mozgásokat váltott ki az Oszmán-Török Birodalom azáltal, hogy a 16. század középső harmadától a magyarországi hódoltságot jórészt balkáni délszlávokkal, így elsősorban muzulmán bosnyákokkal és ortodox martalócokkal igazgatta. Ők ugyanis – sajátos anyagi kultúrájuk és/vagy életformájuk fenntartása érdekében – régi hazájuk kézműiparosai és/vagy kereskedői számára is biztosították az északi irányú vándorlást. A szervezett áttelepítések közül pedig első helyen azon horvátokra érdemes utalni, akik Dalmácia északi széléről, jórészt a Zrínyi- és Frangepán-birtokokról kerültek a 16. század középső harmadában Nyugat-Magyarországra. Hasonló szervezettségű mozgalom szerb vonatkozásban csak egyetlenegy volt: az ipeki szerb pátriárka által vezetett 1690–1691. évi úgynevezett Nagy Vándorlás. Az egy-egy adott terület etnikai képének megváltoztatását célzó, jelenkori telepítések közül a bácskai és bánáti svábok második világháború utáni deportálása, illetve a hercegovinaiak és montenegróiak helyükre telepítése hozható fel példaként. A számos alkalommal ismétlődő vándorlási hullámok hatására már az újkor hajnalára igen összetett etnikai képlet alakult ki a kelet-közép-, illetve délkelet-európai térségben. Így a szerb etnikum egyes részei déli, nyugati és északi irányban eljutottak nemcsak Bosznia-Hercegovinába, a Horvát Határőrvidékre vagy a történelmi Magyarország déli harmadába, hanem – szórványként – a Dardanellákig, Triesztig, illetve Bécsig. A horvátok pedig a történelmi Magyarország nyugati sávjáig, nemcsak Szombathely vagy Kőszeg, hanem Győr, illetve Pozsony környékére is. Sem a szerb, sem pedig a horvát vándorlási hullámok sora nem volt, nem lehetett olyan természetű, hogy homogén etnikai tömböket hozzon létre. (Még akkor sem, ha egy-egy adott mikrorégióban ténylegesen etnikai túlsúlyra jutottak.) Különösen azon esetekben nem, amikor a délszláv lakosság az adott régióban nem földműveléssel-állattenyésztéssel foglalkozott. Így a szerbek a Marostól, illetve a Szeged–Baja vonaltól északra mindenhol csupán a városi lakosságnak alkották egy sajátos, kisebb-nagyobb rétegét, amely a hódoltság korában még jelentős részben katonáskodásból, később pedig kereskedelemből, illetve egyes, jól fizető kézműiparok űzéséből élt. Sőt, mi több, a középkori települési tömbjüktől északra vándorolt szerbek még a hódoltságkori Bánság vagy Bácska esetében sem tekinthetők egyetlen lakossági rétegnek. Hiszen a gyér maradék lakosságon kívül ugyanide bosznia-hercegovinai katolikusok, azaz – a későbbi nemzetfejlődés eredményeit figyelembe véve – horvátok ősei is tömegesen bevándoroltak.

Az idegen tájra szakadt nemzettársakról való gondoskodást hosszú ideig kizárólag különböző egyházi intézmények végezték. A magyar szakirodalomban Hadrovics László nyomán leginkább a szerb pravoszláv egyház ilyen irányú tevékenysége ismert. Összefüggésben azzal, ahogyan ezen egyház tagjai számára nemcsak lelki kérdésekben, hanem számos más vonatkozásban is autonómiát igyekezett kiharcolni, mondhatni szinte a modern területi és/vagy kulturális autonómiák egy sajátos, balkáni előképeként. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról sem, hogy – amint ezt Molnár Antalnak a közelmúltban megjelentetett monográfiája bizonyította – a Bosznia-Hercegovinából származó katolikusoknak is volt a török hódoltságban „saját” egyházi intézményük: török által alig háborgatott bosnyák ferencesek. A néhai Jugoszlávia mindkét olyan etnikuma esetében, amely a középkor végén és az újkor hajnalán a legtöbb kivándorlót adta, kimutatható egy-egy olyan egyházi intézmény, amely fennmaradásukról a vándorlás utáni első századokban szervezett keretek között gondoskodott.

E dolgozat kereteit szétfeszítené azon történések és/vagy konfliktusok mégoly vázlatos áttekintése, amelyek a Török Birodalom elleni, 17. század végi felszabadító háborúk után következtek be a Habsburg Birodalom keretei közé és ezen belül is Magyarországra került délszlávokkal. Itt csak két tényezőt emelnék ki: egyrészt azt, hogy e szerbség az autonómiatörekvései megvalósítására, illetve sérelmei felterjesztésére alkalmas legfőbb, sőt egyedüli szervének továbbra is a pravoszláv egyházat, illetve az általa szervezett egyházi gyűléseket tekintette, hiszen vezető emberei még az 1848–1849. évi magyar forradalom és szabadságharc idején is egy ilyen gyűlésből igyekeztek kifejleszteni a Szerb Vajdaság közhatalmi funkcióit ellátni hivatott szerveit. Másrészt pedig azt, hogy a Duna–Száva vonaltól délre, a 19. század eleje után több lépésben függetlenedő Szerbiában megjelent a „külhonba szakadt” nemzettestvérek egyesítésére irányuló törekvés: legpregnánsabb formában Ilija Garašanin „Načertanije” c. munkájában. E cselekvési program talán legfontosabb, a szerb politikai elit generációinak gondolkodását meghatározó követelése volt a „Minden szerbet egy államba!” jelszava. E követelés hívei azonban – a valós etnikai folyamatokkal szöges ellentétben – a török hódoltság által szétszórt szerbség települési területét egyetlen etnikai tömbként kezelték, sokszor nem véve tudomást az ott lakó más népek puszta létezéséről sem.

Az első világháború végén kikiáltott Szerb–Horvát–Szlovén Királyság politikai elitje hosszú ideig azon tévedésben ringatta magát, hogy az új állam puszta léte megszünteti a délszláv és ezen belül is elsősorban a szerb diaszpórát. A „Minden szerbet egy államba!” elve azonban csak álom maradt – még akkor is, ha a szerb politikai elitnek az első világháború végén számos olyan területet sikerült megszereznie, ahol a szerbség csak a lakosság kis hányadát alkotta. A magyar történeti köztudat számára elsősorban a szerb–magyar határ mentén fekvő ilyen típusú területek ismertek, de hasonló példák sorolhatók az új állam bolgár, görög, illetve albán határa esetében is. A diszpóra megszüntetésére irányuló, tudatos törekvést tükrözi az úgynevezett „optálási” mozgalom is, az első világháború utáni években. E kampányszerű, többek között Magyarországon is végrehajtott akció keretei között igyekezett az új állam elitje rábeszélni a helyi szerbséget a trianoni határoktól délre való költözésre, részint a diszpóra megszüntetése, részint pedig az új állam etnikai arányainak „javítása” érdekében. Hogy e folyamat milyen traumatikus hatású volt, elsősorban a szülővárosukat/-falujukat elhagyni nem akaró szerbek számára, az „oral history” módszertanával gyűjtött adatok bizonyítják például Százhalombattáról.

Nem térhetünk ki részletesen mindazon tényezőkre, amelyek az 1918. december 1-jén kikiáltott új állam politikáját a délszláv népek egymás közötti viszonya vonatkozásában meghatározták. Csak annyit kell kiemelni, hogy a Szerb–Horvát Királyság (1929-től Jugoszlávia) politikai elitje az egyes délszláv népeket „törzsekké” minősítette vissza, a köztük levő nyelvi, vallási, mentalitási különbségek minimalizálása érdekében. E politika következtében a királyi udvar köré tömörült, jórészt szerb politikusok a hatalom centralizálásával igyekeztek „kezelni” egyrészt azt, hogy az új államba egyesült/egyesített népek a kormányzat/önkormányzat terén igen különböző hagyományokkal rendelkeztek, másrészt azt is, hogy az egyes délszláv népek települési területe igencsak bonyolult képletet alkot, amely nem egyezik meg az egyes országok/országrészek történelmi határaival. Első kijelentésemre a horvát önkormányzatiság 1918 utáni gyors és tudatos leépítését, a másodikra pedig a horvát történelmi határok mentén húzódó Határőrvidék szerb lakosságát hozhatom fel példának – mindkettőt annak okán is, hogy e tényezők a későbbi évtizedek eseménytörténetében is meghatározó szerepet játszottak. A centralizált állammodell azonban nem tudott tartós megbékélést hozni a királyi diktatúra 1929. évi bevezetése után sem, így a királyi Jugoszlávia napokon belül részeire hullott szét a náci Németország 1941. április 6-i támadása után. A Josip Broz Tito által szervezett kommunista partizánmozgalomból kinövő úgynevezett második Jugoszlávia a délszláv nemzetek közötti viszonyt a föderalisztikus állammodell propagálásával igyekezett áthidalni, évtizedeken át sikerrel. Miután azonban ezen állam a kommunista ideológia alapján állt, és a nemzeti kérdés megoldását is a kommunizmus helyi, ún. önigazgató változatának a sikerével kötötte össze, nem kerülhette el azt, hogy a Közép- és Kelet-Európán az 1980-as és ’90-es évek fordulóján végigsöprő rendszerváltó hullám a testvériség-egység jelmondatába tömörített föderalisztikus állammodellt is meg ne kérdőjelezze. Jugoszláviában a nemzeti kérdés újrafelvetését a személyi kultusz által isteni szférákba magasztalt országvezető 1980-as halála, az elhúzódó gazdasági válság és az 1974. évi alkotmány kereteinek kiüresedése folytán az államhatalmi szervekben kialakuló döntésképtelenség is gerjesztette. A szélsőségesen sovén ideológiák reneszánszát Slobodan Milošević 1987. évi szerbiai hatalomátvétele vezette be. Ő egy sajátos vörös-barna (azaz a szó klasszikus értelmében nemzeti-szocialista) ideológia jegyében, és a koszovói szerbség sérelmeire való hivatkozással igyekezett újraértelmezni a délszláv nemzeti kérdést, a paritásos döntési elv helyett a szerb politikai elit előjogainak a biztosítása által. A nemzeti érzés felkorbácsolására szervezett „igazság-nagygyűléseken” pedig – számos egyéb kérdés sovén újraértelmezésén túl – a szerbség nemzeti jogai is hangsúlyos elemként szerepeltek, az emberi jogok legfontosabb elemeként. Megoldásként – azaz a patetikus megfogalmazású évszázados házitűzhelyek megtartásának egyetlen eszközeként – az államalkotó nemzeti státus (vissza)szerzésének a harcias igénylése került előtérbe. E követelés pedig olyan régiókra is kiterjedt, ahol a szerbség egyáltalán nem alkotta a lakosság többségét. Így lett az 1991-ben kirobbant etnikai háború egyik nyíltan kimondott elve a szerb etnikai fölény kierőszakolása, az úgynevezett etnikai tisztogatás. Egy – azóta méltán elhíresült – tévényilatkozatában a talán még Miloševićnél is szélsőségesebben sovén Vojislav Šešelj a délszláv térséget egy olyan leopárd bőréhez hasonlította, amelyet a megoldás érdekében meg kell nyúzni. A háború azonban – a kezdeti harctéri sikerek és az elfoglalt területek más vallású és/vagy nemzetiségű lakosságának tömeges üldözése után – mindenhol a szerb fél vereségét hozta. Így az 1995. augusztusi horvát, úgynevezett Vihar hadművelet következtében menekülésre kényszerült a Horvát Határőrvidék (az úgynevezett Krajina) szerbségének a többsége, az 1996. évi daytoni egyezmény következtében pedig a Bosznia-Hercegovina területén létesült szerb kváziállam se lett Szerbia része. Nagy-Szerbia álma tehát megbukott, a megvalósítására tett kísérletet pedig nemcsak a tömegsírok, a koncentrációs táborok, a tucatszámra lerombolt templomok és mecsetek sora vagy Szarajevo több éven át tartó kiéheztetése jelzi, hanem az is, hogy végül is több százezer szerb kényszerült horvátországi, illetve boszniai lakóhelye elhagyására. Sőt, a miloševići politika végső bukásának nyitányaként a végletekig elnyomott albánok is fellázadtak 1997-ben. A letörésükre indított, 1998–1999-es brutális katonai-rendőri terrorakció pedig a NATO beavatkozását eredményezte. A szerbiai ipari létesítmények és a vajdasági hidak lebombázása által megtört miloševići kormányzat beleegyezett a koszovói hatalomváltásba. A tartományban azonban nemcsak a szerb közigazgatás szűnt meg, hanem a maradék szerbségének jó része is menekülésre, az „évszázados tűzhelyek” elhagyására kényszerült.

 

Horvátország és Szerbia–Montenegró diaszpóra-politikája
a 2. és 3. évezred fordulóján

 

A magyarországi írott és elektronikus média egy jelentős hányadában szinte standard hivatkozási alapnak számít azon kijelentés, miszerint a függetlenségét kivívó horvát állam példaértékűen gondoskodik külhonba szakadt nemzettársairól. Joggal feltételezhető, hogy e nézet a vajdásági magyar sajtóból került át az anyaországi médiákba. Így az újvidéki Magyar Szó c. napilapból idézünk egy olyan cikkből – Végel László egyik publicisztikájából –, amely jól kifejezi a vajdasági magyar értelmiség vélekedését Horvátország ez irányú tevékenységéről. „A horvát kormány például minden horvát származású polgárnak állampolgárságot adott, egy szót sem szólt a »nemzetegyesítésről«, ám rövid idő alatt leállította a horvátok elképesztően intenzív kivándorlását a Vajdaságból, az elkövetkező időszakban pedig lehetővé teszi a vajdasági horvát közösség gazdasági revitalizációját is. Erről nem szabad elfeledkezni, mindannak ellenére, hogy a döntést Tudjman saját pártpolitikai táborának növelésére használta fel.”

Ha Végel László e kijelentését részletesebben megvizsgáljuk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az valós tényekre támaszkodik. Horvátország tényleg bevezette külhoni nemzettársai számára a kettős állampolgárság intézményét. A horvát alkotmányban kinyilvánított elvre támaszkodó, 1992. évi állampolgársági törvény 11. §-a szerint a horvát állampolgárság megilleti mindazon, a Horvát Köztársaság területéről kivándorolt horvátokat, akik eziránt folyamodnak, még akkor is, ha nem tesznek eleget a 8. §-ban felsorolt szigorító feltételeknek (betöltött 18. életév, a másik állampolgárságról való lemondás, ötévnyi állandó horvátországi lakóhely, a horvát nyelv és a latin betűs írás ismerete). E rendelkezés alapján az „ex-Jugoszlávia” területén élő horvátok túlnyomó többsége meg is szerezte második állampolgárságát. Azaz nemcsak a Vajdaságban, hanem – az Amerika Hangja 2000. január 29-i adásának nyilatkozó Draženko Primorac szerint – a Bosznia-Hercegovinában élő horvátoknak is mintegy 90%-a rendelkezik horvát állampolgársággal. E helyzet kialakulását az tette lehetővé, hogy a jugoszláv utódállamok a kettős állampolgárság lehetőségét kétoldalú szerződések keretei között egymás számára elismerték. Sőt – a 2003. április 2-án elfogadott módosított választási törvény 8., illetve 41. §-a szerint – Horvátország parlamentjében, a Saborban lennie kell olyan képviselő(k)nek, aki a külhoni horvátokat képviseli(k). (Számukat az egy-egy parlamenti választáson részt vevő horvátországi polgárok számának arányában állapítják meg, a képviselők az egyes pártlistákról jutnak mandátumhoz.) E módosítással párhuzamosan – a választási törvény 15. és 16. §-a alapján – horvát törvényhozás egyben biztosította azt is, hogy a Horvát Köztársaság területén élő kisebbségek összesen nyolc parlamenti képviselő választására jogosultak. Azaz, a horvát törvényalkotási folyamat egyik jól megfogható sajátsága az, hogy párhuzamosan igyekezett megoldani a külhoni nemzettársak és a saját államterületén élő kisebbségei parlamenti képviseletét. E tény talán azzal is magyarázható, hogy az EBESZ 1995-től ismételten kritikával illette Horvátországot az 1992-ben meghozott kisebbségi törvénynek, a Vihar hadművelet sikeres végrehajtása utáni hiányos, megszorító alkalmazása miatt. (A horvátországi szerbség kisebbségi jogainak, többek között a területi autonómiájának a biztosítását 1995 után a Tudjman-párti horvát kormányzat azon kitétel alapján igyekezett elodázni, hogy az adott körülmények között lehetetlen megállapítani a Horvátország területén maradt szerbek számát.) Így az 1999. évi kormányváltás után, amikor kormányzati szinten is megnőtt az európai intézményekhez való csatlakozás igénye, elengedhetetlenné vált a kisebbségi kérdés törvényi újraszabályozása. (Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a „kisebbségi” helyek közül három a szerbeket, tehát az 1990-es évek etnikai háborúban jórészt ellenségként viselkedő közösség tagjait illeti meg – önnön választásuk alapján!) Kimondható, hogy a délszláv térségben Horvátország vonatkozásában tekinthető a vizsgált kérdés a leginkább megoldottnak. Sőt annak a kiemelését sem mulaszthatjuk el, hogy a fentebb idézett törvényeket egy baloldali kormányzat terjesztette a Sabor, azaz a horvát parlament elé. A 2003 áprilisában hivatalban lévő Račan-kormány be tudta látni a külhoni nemzettársai iránt a horvát alkotmány 10. §-a által proklamált felelősség fontosságát, a választási törvény módosítása által felül tudott emelkedni azon a nézőponton, amely a külhoniak parlamenti képviseletének a kérdését pártpolitikai preferenciák tükrében szemléli. (A közép-kelet-európai térség más országaihoz hasonlóan Horvátországban is az az általános meggyőződés, hogy a külhoni nemzettársak inkább a jobboldali pártok nézetrendszerével szimpatizálnak, így érdekeikre is elsősorban ez utóbbiak szoktak hivatkozni.)

A horvátországi viszonyokkal teljesen ellentétes végeredményre jutunk, ha a külhoni nemzettársakról való gondoskodás módozatait Szerbia–Montenegró területén vizsgáljuk. Egy további helyi sajátság az is, hogy a továbbiakban csak és kizárólag a szerb etnikum határon túli részeivel foglalkozhatunk. Az önállósodni kívánó montenegrói politikai eliten belül ugyanis csak minimális mértékben regisztrálható a külhoniak iránti érdeklődés. (Talán annak következtében, hogy e réteg hangadói jórészt az önállósodási törekvések ellen szoktak nyilatkozni.) A szerb „diaszpórával” való foglalatoskodás terén tapasztalható késlekedés elhúzódásáért részben a Milošević-rezsim a felelős. A bukott diktátor ugyanis az emigrációnak minősített nyugat-európai és amerikai szerbséggel szemben ellenszenvet táplált, mivel a külhoni szerbek hangadó rétege ellenezte az ő uralmát. Így a 2001. október 5-i hatalomváltás a külhoni szerbség körében is nagy várakozásokat ébresztett, különösen annak következtében, hogy a DOS, azaz a hatalomra került Egyesült Szerbiai Ellenzék egyes vezetői megígérték a kettős állampolgárságot, illetve a parlamenti képviselet lehetőségét a külhoniak számára. A törvényhozásban azonban e téren az eltelt két évben nem történt előrelépés. A késlekedés egyik oka minden kétségen felül a Miloševićet megbuktató ellenzék belső vitáiban keresendő, annál is inkább, mert e viták Szerbia egész belpolitikai életét is válságba sodorták. Még bizonyos alapelvek is vita tárgyát képezik. Az például, hogy a külhoni szerbség minden tagja besorolható-e „diaszpóra”, azaz a szórvány kategóriájába. Vagy pedig, tekintettel azon területek szerb lakosságára, amelyek az 1990-es évek etnikai háborúi révén kerültek a közös hazából más államba, e kettőséget a közbeszéd, illetve a törvénykezés szintjén is meg kell-e jeleníteni. E kérdés megfogalmazását az tette igazán akuttá, hogy a szerb közvélemény csak az előző évtizedben került szembe első ízben azon problémával, hogy egy-egy nemzettársa oly módon is válhatott külföldi állampolgárrá, hogy nem önmaga vándorol ki, hanem állama határai „hagyják el” őt. A felsorolt tényezőkön túl azonban minden bizonnyal létezik egy további szempont is, amely a helyi sajtó olvasása alapján csak ritkán érhető tetten. A szerb politikai elit számára a „külhoniak” támogatás azért is tűnhet nehezen kezelhető problémának, mert a képviseletük irányába tett lépések esetleg jogokról való lemondásként is értelmezhetők. A nemzetiségi jogvédelem és a territoriális elv – vélt vagy valós – ütközését néhány példával a legkönnyebben leírni. Ha a külhoni szerbség támogatása címén Szerbia azon horvátországi és boszniai nemzettársait segíti, akik onnan 1995–1996-ban nem menekültek el, e lépés esetleg a jelenlegi status quo végleges elismeréseként is feltüntethető. Mivel pedig a szerbiai választópolgárság egy része fogékony a soviniszta retorika iránt, amely a 2001. évi (fél)fordulat után is e területek fegyveres „felszabadítását” proklamálja, a szinte folyamatos választási lázban égő országban nem tanácsos a boszniai és horvátországi nemzettársak külhoniságát hangsúlyozni. Még súlyosabb kérdések fogalmazódnak meg Koszovóval kapcsolatosan. E tartomány ugyanis jogilag még Szerbia része, gyakorlatilag azonban már egy albán politikai elit igazgatja. Az itteni szerbség pedig, számarányát is tekintve, ténylegesen szórvány. Őket azonban e címen azért nem lehet támogatni, mert ez – mintegy Koszovó elvesztésének elismerése – a szerbiai szerb társadalom igen nagy ellenállásába ütközne. A valós támogatás helyett tehát maradnak az apró lépések és/vagy a gesztusok. A nyugati szórványban élő szerbség számára azonban e helyzet meglehetősen visszás, a kezdeti lelkesedés helyett egyre nagyobb a csalódottság – legalábbis az e témáról tárcát író Ana Vučković szerint. Egy Amerikában élő, szerb származású üzletember, Miroslav Majkl Djordjević egyenesen azt nyilatkozta 2002 tavaszán, hogy az új hatalom is csak fejőstehénként kezeli őket. Kormányzati szinten egyetlen előrelépés történt: 2001 decemberében a jugoszláv szövetségi kormány tanácsadó testületeként megalakult a „Diaszpóra Tanácsa”, amelyben paritásos alapon vesz részt a szórvány, illetve a szerb-montenegrói szövetségen belül élő tizenegy-tizenegy közéleti személyiség. Csak érdekességként említem meg, hogy e tanácsban együtt üléseznek romániai, azaz a Bánátban az újkor hajnala óta élő szerbség, és a jórészt második világháború utáni ausztráliai szerbek képviselői. Azaz, a testület megalakítása oly módon történt, hogy az egybemosta a több évszázada elvándorolt „őshonos” közösségeket, illetve gazdasági-politikai okokból néhány évtizeddel ezelőtt emigráltakat.

 

Irodalom

A szerb pravoszláv egyház szerepéről Hadrovics László: A magyarországi szerb kérdés balkáni gyökerei. Bp. 1942.

A török hódoltság balkáni eredetű vezető rétegéről: Hegyi Klára: Balkáni katonák és katonaparasztok a budai vilájetben. In: A hódoltság régészeti kutatása. Szerk.: Gerelyes I., Kovács Gy. Opuscula Hungarica III. Budapest 2002. 21–35.

A bosnyák ferencesek magyarországi tevékenységéről: Molnár Antal: Katolikus missziók a hódolt Magyarországon I. (1572–1647). Bp. 2002.

A horvát állampolgársági törvény vajdasági magyar értékelése: Végel László: Kettős identitás – kettős állampolgárság. Magyar Szó, 2003. 8. 26.

A horvát állampolgársági törvény: http://www.croatiaemb.org/consular/hrvatski/Zakon_o_hrvatskom_drzavljanstvu.htm.

Az Amerika Hangja 2000. január 29-i adása, a boszniai horvátokról szóló adattal: http://www.voa.gov/miscl/croatia/vb012900.html.

A horvát alkotmány: http://www.poslovniforum.hr/zakoni/ustav.asp.

A horvát választási törvény 2003. évi módosítási javaslatairól szóló vita áttekintése: http://www.hkz.hr/Hrvatsko_slovo/2003/410/t7-1.htm.

A horvát választási törvény 2003. évi módosítása: http://www.poslovniforum.hr/zakoni/zakon_o_izborima_zastupnika.asp.

Miroslav Majkl Djordjević nyilatkozata: Vučković, Ana: Kasni zagrljalj majke Srbije. NIN 2002. 4. 18.

A jugoszláv szövetségi kormány mellett működő Diaszpóra Tanácsa tevékenységéről lásd: http://www.mfa.gov.yu/Srpski/Dijaspora/Aktivnosti/220202_s.html.