ÁLLAMPOLGÁRSÁG EURÓPÁBAN, 2005
Europa Institut Budapest • Budapest, 2005. 125–134. p.
Kézirat

DÖMÖTÖRFI TIBOR

Kisebbségpolitika, a határain kívül élő németség kérdése
és a kettős állampolgárság Németországban

Az elsősorban Kelet-Közép-Európában és Kelet-Európában szétszórtan élő német nemzetiségű népcsoportok, illetve kisebbségek iránti nacionalista jellegű politikai érdeklődés kezdetei a császári Németország időszakára, a 19. század utolsó harmadára nyúlnak vissza. Drámai változást jelentett, amikor az első világháborút követő határmegvonások következtében az újonnan alakult nemzeti államokban nagy számban kerültek kisebbségi sorba németek, akik addig a Német Birodalom vagy a Habsburg-monarchia területén éltek. E népcsoportok helyzete, sorsa a hivatalos német külpolitika fontos tényezőjévé és tárgyává vált, amely végül is a Harmadik Birodalom expanziós törekvéseinek szolgálatába torkollt. A nemzetiszocialista diktatúra katasztrofális összeomlása után a Német Szövetségi Köztársaság történeti felelősségtudatának része az ezen kisebbségekkel, illetve a többségi nemzetekkel, államokkal való kapcsolatok fejlesztése.¹

 

A német kisebbségpolitika 1933 és 1945 között

 

Az első világháborús vereség után a versailles-i békeszerződés értelmében a Német Birodalomtól elcsatolt keleti területeken (Posen, Nyugat-Poroszország, Kelet-Felső-Szilézia, Memel-vidék) mintegy 1 millió 400 ezer német került az országhatárokon túlra. A széthullott Habsburg-monarchia utódállamaiban ekkor mintegy 5 millió lelket kitevő német kisebbség élt. Közép- és Kelet-Európa további területein (Ukrajnától a Baltikumig) további 1 millió 400 ezer főt tettek ki e népcsoportok.² Északon a békeszerződés rendelkezései szerint Dániával megrendezett népszavazások eredményeként 1920-ban megvont országhatáron túl, Észak-Schleswigben maradtak németek.³ Nyugaton Franciaország (Elzász-Lotharingia) és Belgium (Eupen-Malmedy) jutott részben németek által lakott területekhez.⁴

A Párizs környéki békeszerződésekkel egyidejűleg megkötött kisebbségvédelmi szerződések biztosították ugyan a nemzeti kisebbségekhez tartozó egyének jogát a nyelvhasználathoz, illetve saját oktatási, karitatív és egyéb szervezetek és egyesületek alapításához, de a Népszövetség által 1920 óta garantált petíciós jog a kisebbségi sérelmi ügyek intézésére a gyakorlatban alig működött.⁵ A weimari Németországban ezért számos olyan egyesület és intézmény alakult, amely közvetlen segítséget kívánt nyújtani a határokon kívülre került, illetve külföldi németségnek (Grenz- und Auslanddeutschtum).⁶ A Stresemann által irányított német külpolitika meglehetős óvatossággal kezelte a külföldi német kisebbség ügyét. Elismerve, hogy politikailag, kulturálisan és gazdaságilag e népcsoportok jól szolgálhatják – főként Európa keleti felében – Németország befolyásának növelését, egy aktívabb kisebbségi politika körvonalai csak a weimari időszak utolsó éveiben kezdtek kirajzolódni.⁷

1933 után a nemzetiszocialista Németország kisebbségpolitikája különböző súlyponti elemeket mutatott fel, időbeli eltolódásokkal: elsőkénti cél volt a külföldi németség szervezetileg elismert, megfelelő autonómiajogokkal ellátott népcsoportként (Volksgruppe) való elfogadtatása az anyaországokban; ezt követte az 1930-as évek végén – 1940-es évek elején a német kisebbség áttelepítésének programja a Birodalomba, majd a megszállt területekre. A második világháború idején a népiségpolitikát (Volkstumspolitik) háttérbe szorította a vallási és etnikai alapú üldözés és megsemmisítés „politikája”.

A Harmadik Birodalom határain túl élő népi németség szerepe a hitleri német külpolitikában messze túlmutatott az érdekérvényesítés vagy az 1914. évi határok visszaállítására irányuló revíziós politika egyszerű szolgálatán. A népiség-politika lényege egyre egyértelműbben nem az volt, hogy a külföldi németség jogi helyzetén javítson, hanem hogy a népi németeket nemzetiszocialista szervezetekbe organizálja, a birodalom külpolitikai céljai, a keleti élettér meghódítása szolgálatában.⁸

Mindezeket a törekvéseket a kezdetektől fogva jól tükrözte a külföldi németséggel foglalkozó szervezetek (így pl. a stuttgarti székhelyű Német Külföldi Intézet/Deutsches Auslands-Institut) centralizálása és „gleichschaltolása”. Egyidejűleg megfigyelhető volt e téren is az NSDAP és a külügyi apparátus konkurenciája, mely időlegesen párhuzamos struktúrák létezéséhez vezetett: NSDAP Külpolitikai Hivatala (Alfred Rosenberg), NSDAP Birodalmi Vezetésének külügyi osztálya, 1935-től külföldi szervezete/Auslandsorganisation der NSDAP-AO (Wilhelm Bohle), Külföldi Németség Népi Szövetsége/Volksbund für das Deutschtum im Ausland – VDA, Népi Németek Tanácsa/Volksdeutscher Rat. 1937-ben létrehozzák a Népi Németek Közvetítő Irodáját (Volksdeutsche Mittelstelle). Vezetője Werner Lorenz SS-Obergruppenführer, tényleges irányítója Rudolf Hess. Az iroda feladata a népi németekkel kapcsolatos tevékenységek felügyelete, a nemzetiszocialista eszmeiség terjesztése, a kisebbségi csoportokon belüli ellentétek, frakcióharcok megakadályozása, a birodalmi pénzügyi támogatások szétosztása a népi német szervezetek között.⁹

A náci külpolitika első éveiben célkitűzésként hivatalosan még csak az 1919-ben elveszített és német lakosságú területek visszaszerzése szerepelt, mellyel kezdetben a külügyminisztérium régi vezető elitje is azonosulni tudott.¹⁰ Ebbe a vonulatba tartozott a Saar-vidéki népszavazás a Reich mellett (1935. január 13.), a Rajna-vidék demilitarizált övezetének megszállása (1936. március 7.). Az „Anschluss” végrehajtásakor már nyilvánvalóbbak voltak a hatalompolitikai, stratégiai és hadigazdasági megfontolások, bár a nagynémet propagandában továbbra is sok szó esett „nemzeti önrendelkezési jogról” és a „népi elv megvalósításáról”.¹¹

Az 1930-as évek végén egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a német kisebbségeket eszközként használták fel a Harmadik Birodalom agresszív külpolitikai céljainak szolgálatában, aminek legismertebb esete a Henlein által vezetett Szudétanémet Párt tevékenysége.¹² Mind a Memel-vidék megszállásakor (1939. március 23.), mind Lengyelország megtámadásakor (1939. szeptember 1.) szerepet kapott a göbbelsi propagandában a német kisebbség védelmének, illetve felszabadításának hangoztatása.¹³

A második világháború kezdetével egy időben bontakozott ki a náci Németország külföldi németséggel kapcsolatos politikájában a birodalomba való visszatelepítés gondolata. Hitler 1939. október 6-án, a lengyelországi hadjárat befejezése után a Reichstagban tartott beszédében az „európai békerend” fenntartása érdekében szükségesnek nevezte az „etnográfiai viszonyok” újrarendezését. A valóságban arról volt szó, hogy a zárt német szállásterület keleti határainak kiterjesztéséhez szükség volt népi német telepesekre, akiket „nem tartható szilánkterületekről” a birodalomba kívántak áttelepíteni („Heim ins Reich!”).¹⁴

A terv megvalósítása érdekében államközi szerződéseket kötöttek Európa majd minden országával, melyekben német kisebbség élt, azonban a háborús események miatt ezeknek csak egy része valósult meg.¹⁵ Összességében végül mintegy 960 ezer embert érintettek az áttelepítési akciók.¹⁶

Ezzel egy időben az SS kijelölt hivatalaiban Heinrich Himmler irányításával – aki 1939 szeptemberétől a német népiség erősítésének birodalmi biztosa pozícióját is betöltötte¹⁷ – megkezdődött az ún. „Generalplan Ost” kidolgozása. Ez tervszerű alapját képezte annak a germanizációs politikának, amely a megszállt Lengyelország területén (elsősorban Nyugat-Poroszországban és az ún. „Warthegau”-ban) a helyi lakosság elűzésén és elpusztításán, illetve népi németek betelepítésén alapult. Mintegy 800 ezer lengyel és 500 ezer zsidó deportálása, illetve 370 ezer birodalmi és 350 ezer népi német betelepítése után a háborús események megakadályozták a terv teljes véghezvitelét.¹⁸

 

A menekültek és kitelepítettek ügye a második világháborút követően

 

A második világháború következményeként alapvetően megváltozott a külföldi németség arányszáma és területi megoszlása. A menekülés, elüldözés és a potsdami egyezmények következtében¹⁹ – a pontos adatok hiányában becslésszerűen – mintegy 14-15 millió német volt kénytelen elhagyni otthonát, akik közül mintegy 2 millióan útközben elpusztultak.²⁰ Németország újabb területi veszteségeket is szenvedett: Szilézia, Kelet-Pomeránia, Kelet-Brandenburg, Kelet-Poroszország területein 1938-ban még több mint 9 millió német élt, akiknek kevés kivétellel távozniuk kellett.²¹

A menekültek és kitelepítettek közül mintegy 8 millióan Németország három nyugati megszállási övezetében, mintegy 4 és fél millióan pedig a szovjet zónában telepedtek le,²² ahol földosztás és egyéb szociális juttatások révén viszonylag gyorsan integrálódtak a formálódó népi demokratikus rendbe^.23

Bár a megszálló hatalmak igyekeztek szabályozni a letelepülés rendjét, jobb életkörülményeket keresendő jelentős vándormozgalom volt tapasztalható a háború utáni években.²⁴ Különösen agrárjellegű területek (Bajorország, Alsó-Szászország, Schleswig-Holstein és Mecklenburg) fogadtak be nagyobb arányszámban menekülteket. A szociális és munkaerő-piaci gondok miatt a helyi lakosság és a hivatalok viszonya a menekültekhez sok esetben problematikusan alakult.²⁵ Az NSZK megalakulása után a menekültprobléma kezelésére szövetségi minisztériumot (Bundesministerium für Vertriebene) állítottak fel, amely 1969-ig működött.

Nyugat-Németországban a menekültszervezetek csakhamar jelentős politikai tényezővé váltak, melyek összefogásaként 1949-ben az Elüldözött Németek Központi Szövetsége (Zentralverband vertriebener Deutscher – ZvD), majd 1950-től a Hazájukból Elüldözöttek és Jogfosztottak Blokkja (Block der Heimatvertriebenen und Entrechteten – BHE) alakult meg.²⁶

A menekültszervezetek legfontosabb célja a szociális igazságosságra való törekvés jegyében egy olyan rendezés elérése volt, amely a helyi lakosság és az eredeti hazájukból elmenekültek vagy elüldözöttek háborús veszteségeit kiegyenlíti. A hosszas politikai és társadalmi viták után 1952-ben elfogadott kompromisszumos, úgynevezett teherkiegyenlítési törvény (Lastenausgleichgesetz) egyéni 50 százalékos adóval terhelte az ötezer márkát meghaladó vagyonokat. Húszévi részletben, ebből finanszírozták az igényjogosultak kármentesítését vagy nyugdíj formájában való kártalanítását, amely azonban nem érte el vagyoni káruk tényleges értékét. A törvény végrehajtása jelentősen hozzájárult az új hazában élők integrációjához és a társadalmi béke megerősítéséhez a szövetségi köztársaságban.²⁷

A menekültek státusának végleges jogi rendezése és a támogatási rendszer rögzítése céljából a német szövetségi gyűlés 1953. május 19-én elfogadta az összefoglaló jellegű, úgynevezett szövetségi menekült/elüldözött-ügyi törvényt (Bundesvertriebenengesetz),²⁸ amely mind a mai napig érvényben van. (Legutóbb 1993. június 2-án módosították.)²⁹

 

A Német Szövetségi Köztársaság politikája
a határain túl élő németség irányában

 

Az állami szuverenitás visszanyerése után a Német Szövetségi Köztársaság politikájának fontos része a német nemzeti kisebbségek kultúrájának, identitástudatának ápolása. Az 1950–1960-as években a Hallstein-doktrína által kimondott egyedüli német képviselet elvének hangoztatása még nagyon nehézzé tette a kapcsolattartást a főként a szovjet blokk államaiban élő német közösségekkel. Az 1970-es években a brandti Ostpolitik jegyében megkötött úgynevezett. keleti szerződések³⁰ nyomán a legtöbb érintett országgal normalizálódott a viszony, és megkezdődhetett a kulturális kapcsolatok ápolására szolgáló intézményhálózat kialakítása. A szovjet típusú rendszerek 1989/90-ben történt összeomlása újabb, addig nem látott lehetőségeket nyitott meg a német kultúrtámogatások előtt.

Az 1953. évi Bundesvertriebenengesetz 96. §-a kötelezi a szövetségi államot és a tartományokat, hogy a hazájukból elüldözöttek kultúráját ápolja és a német nép tudatában fenntartsa. A szövetségi alaptörvényből levezetett kultúrállam elve alapján ebbe beleértendő a német kultúra, történelem és mindenekelőtt a német nyelv ápolásának támogatása, elsősorban a keleti területeken.

Az illetékes kormányzati szervek ezen a területen a Külügyminisztérium, a szövetségi Belügyminisztérium és a külföldi iskolaügyért felelős Központi Szövetségi Igazgatási Hivatal (Köln). Végrehajtó szervezetek a Deutscher Akademischer Austauschdienst (DAAD), Bonn; a Goethe-Institut InterNationes (GI), München; a Külföldi Kapcsolatok Intézete/Institut für Auslandsbeziehungen (IfA), Stuttgart; a Keletnémet Kulturális Tanács Alapítvány/Stiftung Ostdeutscher Kulturrat (OKR), Bonn; a Külföldi Német Kultúrkapcsolatok Egyesülete/Verein für Deutsche Kulturbeziehungen im Ausland e.V. (VDA), Sankt Augustin és a Nyugat–Kelet Kultúrmű/West-Ost-Kulturwerk e.V. (WOK), Bonn.³¹

A Kelet-Európa felé megnyílt határok és a német újraegyesítés tényéből kiindulva, az alapvetően megváltozott politikai kapcsolatokra alapozva a Német Szövetségi Köztársaság kulturális államminisztere 2000-ben egy új, részletes támogatási koncepciót dolgozott ki, amely ehhez a helyzethez igazodik. A ma is érvényes koncepció erősíti a szövetségi állam és a tartományok felelősségét a kelet-európai német kultúra és történelem támogatásában.³²

A határok megnyitása együtt járt az úgynevezett kései kitelepülők (Spätaussiedler) problematikájának felerősödésével. Az 1989/90 óta főként a (volt) Szovjetunióból érkező, a német nyelvtől, kultúrától jórészt elszakadt, a szovjet rendszerben szocializálódott mintegy 2 millió áttelepülő jelentős részben szociális feszültségek közepette próbál integrálódni.³³

A szövetségi kormány német kisebbséget helyben támogató politikája Kelet-Európa és a szovjet utódállamok viszonylatában szigorú alapelvekhez kötött. A projekteket mindig a helyi kormányokkal és helyi igazgatási szervekkel való egyeztetés alapján hajtják végre (hat államban bilaterális kormánybizottságok működnek az adott német kisebbség ügyeinek érdekében). Ugyanígy bevonandóak a németek helyi képviselői, mind a tervezés, mind a végrehajtás munkálataiba. A segítségnyújtás alapvetően bilaterális egyezmények alapján történik. Jellegét illetően „segítség az önsegítéshez” az alapelv a támogatásokban, amelyek célja tartós eredmény elérése. Lehetőség szerint igénylik mind a német kisebbség, mind a többségi nemzet részéről önrész vállalását. Különös tekintettel vannak arra, hogy a támogatási projektek a nem német szomszédság számára is előnyökkel járjanak, érdekfeszültségek elkerülése és az általános elfogadottság elősegítése végett (Akzeptanzförderung).³⁴

A német kormány 2000-ben a német kisebbségi közösségek támogatására összesen mintegy 86 millió német márkát áldozott. Ebből a szövetségi Belügyminisztérium 74 millió márkával támogatott gazdasági jellegű projekteket, valamint közösségépítő, szociális és egészségügyi programokat. Ezek közül kiemelhetőek a főként fiatalok számára biztosított tanulási és továbbképzési lehetőségek, az iskolán kívüli német nyelvtanulás lehetővé tétele, a közösségek önszerveződését szolgáló létesítmények támogatása, individuális szociális segítségnyújtás a különösen rászorultak csomag- és különellátásban részesítésével, valamint kórházak gyógyszer- és felszerelés-ellátása.

A német Külügyminisztérium költségvetéséből az adott évben 12 millió márkát fordított a német kisebbségi kultúrák támogatására, valamint nyelvi képzésre és a média területén megvalósult projektekre.³⁵

Összességében elmondható, hogy a Német Szövetségi Köztársaság német kisebbségeket támogató politikája az elmúlt évek során egyre inkább a volt szovjet tagköztársaságok, a Független Államok Közössége országaira koncentrálódik és – a költségvetési helyzet függvényében – stabilnak tekinthető.

 

A kettős állampolgárság kérdése

 

A Németországban alapvonásaiban 1913 óta érvényben lévő „birodalmi és állampolgársági törvény”³⁶ a legutóbbi időkig klasszikus képviselője volt a ius sanguinis elvének: német az, aki német származású.³⁷ Külföldi állampolgárok honosítása szigorú feltételek mellett, hivatali eljárás során volt lehetséges. Értelemszerűen kivételt képeztek a német származású, fentebb már említett, úgynevezett kései kitelepülők, akik külön honosítási szabályok szerint kaphatták meg az állampolgárságot.

Az 1998-ban kormányra jutott szociáldemokrata-zöld koalíció – egyik központi választási ígéretét betartandó – hosszú társadalmi-politikai viták után végrehajtotta az állampolgársági jog modernizációs reformját. E reform alapvetően a szövetségi köztársaságban tartósan élő (javarészt török származású) egykori úgynevezett vendégmunkások és azok leszármazottai sikeresebb társadalmi integrációját tűzte ki céljául, a német állampolgárság megszerzésének bizonyos könnyítései által.³⁸

Egyidejűleg változások történtek a külföldön élő németek helyzetében is. Azok a majd külföldön világra jövő gyermekek, akik 1999. december 31. utáni születésű, külföldön élő német szülők leszármazottai, már nem kapják meg automatikusan a német állampolgárságot. (Kivétel ez alól, ha így hontalanná válnának, illetve ha születésüktől számított egy éven belül az illetékes német külképviseleten bejelentik őket.)³⁹ Német származású kései kitelepülők az anyaországba érkezve viszont automatikusan megkapják az állampolgárságot,⁴⁰ amennyiben az 1953. évi menekültekre és elüldözöttekre vonatkozó szövetségi törvény szerint ezt a státusukat elismerik.⁴¹

A reform megalkotói mindig is hangsúlyozták, hogy Németországban alapvetően továbbra sem lehetséges a kettős vagy többes állampolgárság, illetve ennek elkerülésére kell törekedni.⁴² A német állampolgárság felvételekor elvben kötelező az eredeti (megelőző) állampolgárságról való lemondás. Alapelvként érvényesül változatlanul az a felfogás, miszerint az állampolgárság és az állam iránti politikai lojalitás megoszthatatlan.

Tény azonban, hogy már az 1990-es évek végén már mintegy 2-3 millió német állampolgár rendelkezett kettős (vagy többes) állampolgársággal. Ezen „kivételes” helyzetek négy kategóriába sorolhatóak: 1. ha az egyik szülő német, a másik külföldi (a gyermeknek joga van mindkét szülője állampolgárságára); 2. német származású kései, elsősorban kelet-európai kitelepülők esetében, akik méltányossági okok miatt megtarthatták korábbi állampolgárságukat is; 3. egyéb külföldiek külön szabályozások vagy egyéni elbírálás alapján; és 4. mindezekhez társulnak a 2000. január 1-jétől érvényes új állampolgársági rendelkezések szerint „opcionálisan” azon külföldi állampolgárságú szülők gyermekei, akik (1990 után) Németországban születtek és a 23. életévük betöltéséig mindkét állampolgársággal rendelkezhetnek.⁴³

Ezen túlmenően azok a volt német állampolgárok, akik az 1999-ig érvényes rendelkezések szerint egy másik ország állampolgárságának felvétele miatt kellett, hogy lemondjanak német állampolgári jogaikról, az új rendelkezések szerint hazatelepülésük esetén könnyített feltételek mellett visszakaphatják eredeti állampolgárságukat.⁴⁴ Az említett értelemben „volt” németek külföldi lakóhelyük megtartása mellett is visszanyerhetik német állampolgárságukat, amennyiben az illetékes német külképviselet ezt a kérést támogatja.⁴⁵ Német állampolgárok a reform értelmében általában is könnyített feltételek mellett megtarthatják eredeti állampolgárságukat, ha külföldi állam jogi kötelékébe lépnek. Ebben az esetben különösen azt veszik figyelembe az engedélyezésnél, hogy továbbra is fennállnak-e kapcsolatok az anyaországgal (pl. rokoni kapcsolatok vagy ingatlantulajdon egyaránt elégséges oknak számítanak).⁴⁶ Elveszíti viszont német állampolgárságát az a személy, aki önként, az illetékes német hadkiegészítő parancsnokság engedélye nélkül fegyveres szolgálatot teljesít egy olyan állam hadseregében vagy hasonló fegyveres testületénél, amelynek szintén állampolgára.⁴⁷

Az Európai Unió polgáraival kapcsolatban további engedményeket tesz a kettős állampolgárság ügyében a külföldiekre vonatkozó (idegenrendészeti) törvény 1999. július 15-i módosítása.⁴⁸ Ennek értelmében az uniós országok polgáraitól németországi honosításuk esetén nem követelik meg, hogy lemondjanak eredeti állampolgárságukról, amennyiben anyaországuk ugyanezt az eljárást folytatja hasonló szándékú német állampolgárok esetében. (Ezt a gyakorlatot 2004-ig Görögország, Nagy-Britannia, Írország, Portugália, Svédország, Franciaország, Belgium, Finnország, Olaszország és – bizonyos korlátozásokkal – Hollandia esetében követték.)⁴⁹

Összefoglalóan elmondható, hogy bár a hivatalos német állampolgársági politika nem ismeri el a kettős vagy többes állampolgárság intézményét – így állami nyilvántartás sem készül az érintett személyekről –, a gyakorlatban részben a nagyszámú bevándorló társadalmi beilleszkedésének könnyítése, részben az Európai Unió integrációs törekvéseinek hatására egyre nő a „kivételesen” több útlevéllel legálisan rendelkezők száma.⁵⁰

Ugyanakkor külföldön élő, de német állampolgársággal nem rendelkező nemzettársaik támogatását a német állam elsősorban helyben, az e tanulmány korábbi részében részletezett módon kívánja megoldani.

 

Jegyzetek

1 A nemzethatárokon kívül élő német közösségek történetéről általában: Hans-Ulrich Engel (szerk.): Deutsche unterwegs. Von der mittelalterlichen Ostsiedlung bis zur Vertreibung im 20. Jahrhundert, München 1983; Friedrich Uhlhorn–Walter Schlesinger: Die deutschen Territorien (6. kiad.), München 1988; Lothar Dralle: Die Deutschen in Ostmittel- und Osteuropa. Ein Jahrtausend europäischer Geschichte, Darmstadt 1991; Klaus J. Bade (szerk.): Deutsche im Ausland – Fremde in Deutschland, München 1992; Hartmut Boockmann et al. (szerk.): Deutsche Geschichte im Osten Europas (sorozat), Berlin 1992 skk.; Dietmar Neutatz: Deutsche Minderheiten im östlichen Europa und die deutsche Politik von 1871 bis heute, in: www.gwdg.de/~oeghome/ws2000.html

2 Dietmar Neutatz: i. m. F. nr. 1.

3 Friedrich Heckmann: Ethnische Minderheiten, Volk und Nation, Stuttgart 1992, 6 sk. l.; vö. J. Zeh: Die deutsche Sprachgemeinschaft in Nordschleswig, Stuttgart 1982; F. Selberg: Die deutsche Volksgruppe in Nordschleswig, in: Pogrom, 3, 1988, 15–18. l.

4 Vö. Ehemalige Gebiete de Deutschen Reiches, in: www.genealogienetz.de/reg/gerprev-d.html; Das Elsass und seine Geschichte, in: www.dbg.rt.bw.schule.de/lehrer/soppa/fachueb/ geschi.htm; Annexation in the East, in: http://home-13.tiscali-business.nl/tpm09245/terr /eumal/40.htm.

5 Franz Pan: Der Minderheitenschutz im Neuen Europa und seine historische Entwicklung, Wien 1999, 74 sk. l.

6 Vö. Ernst Ritter: Das Deutsche Ausland-Institut in Stuttgart 1917–1945. Ein Beispiel deutscher Volkstumsarbeit zwischen den Weltkriegen, Wiesbaden 1976; Gerhard Weidenfeller: VDA, Verein für das Deutschtum im Ausland, Allgemeiner deutscher Schulverein, Bern 1976.

7 Németh István: Németország története 1871–1990, Budapest 2002, 137 skk. l.; vö. Bastiaan Schot: Nation oder Staat? Deutschland und der Minderheitenschutz. Zur Völkerbundspolitik der Stresemann-Aera, Marburg 1988; J. Hiden: The Weimar Republic and the Problem of the Auslanddeutsche, in: Journal of Contemporary History 12 (1977), 237–289. l.; Helmut Pieper: Die Minderheitenfrage und das Deutsche Reich 1919–1933/34, Hamburg 1974.

8 Vö. Marie-Luise Recker: Die Außenpolitik des Dritten Reiches, München 1990; Hans-Adolf Jacobsen: Nationalsozialistische Außenpolitik 1933–1938, Frankfurt am Main 1968; Anthony Komjathy–Rebecca Stockwell: German Minorities and the Third Reich. Ethnic Germans of East Central Europe between the Wars, New York 1980.

9 Dietmar Neutatz: i. m. F. nr. 11; Valdis O. Lumans: Himmler’s Auxiliaries. The Volksdeutsche Mittelstelle and the German National Minorities of Europe, 1933–1945, London 1993; vö. továbbá Tilkovszky Lóránt: Ez volt a Volksbund. A német népcsoport-politika és Magyarország 1938–1945; Bruno Kartheuser: Die 30er Jahre in Eupen-Malmedy. Einblick in das Netzwerk der reichsdeutschen Subversion, Saint-Vith 2001.

10 Németh István: i. m. 280. l.

11 Németh István: i. m. 255. l.

12 Vö. Jörg K. Hoensch–Dusan Kovac (szerk.): Tschechen, Deutsche und Slowaken in der Ersten Republik (1918–1938), Essen 1994; Ronald M. Smelser: Das Sudetenproblem und das Dritte Reich 1933–1938. Von der Volkstumspolitik zur nationalsozialistischen Außenpolitik, München 1980; Ralf Gebel: „Heim ins Reich!” Konrad Henlein und der Reichsgau Sudetenland 1938–1945, München 1999.

13 Vö. Günter Schubert: Das Unternehmen „Bromberger Blutsonntag”. Tod einer Legende, Köln 1989; Peter Aurich: Der deutsch-polnische September 1939. Eine Volksgruppe zwischen den Fronten, Berlin 1985; Christian Jansen–Arno Weckbecker: Der „Volksdeutsche Selbstschutz” in Polen 1939/40, München 1992.

14 Gerhard Seewann: Typologische Grundzüge der Vertreibung der Deutschen aus dem östlichen Europa, in: Südosteuropa, 50 (2001), H. 10–12, 2. l.; vö. még Rolf-Dieter Müller: Hitlers Ostkrieg und die deutsche Siedlungspolitik, Frankfurt am Main 1991.

15 A Német Birodalom által kötött áttelepítési szerződések: Olaszországgal (1939. június 23. és 1941. augusztus 31.), a Szovjetunióval (1939. szeptember 28., 1940. szeptember 5. és 1941. január 18.), Észtországgal (1941. október 15.), Lettországgal (1939. október 30.), Magyarországgal (1940. május 29. – nem hajtották végre), Romániával (1940. október 22.), Bulgáriával (1941. november 21.) és Horvátországgal (1942. szeptember 30.) – Franz Pan: i. m. 76. l.; vö. Hellmuth Hecker (szerk.): Die Umsiedlungsverträge des Deutschen Reiches während des Zweiten Weltkrieges, Hamburg 1971.

16 Gerhard Taddey (szerk.): Lexikon der deutschen Geschichte, Stuttgart 1998, 1278. l.

17 Taddey: i. m., 558. l.

18 Neutatz: i.m. F. nr. 14; vö. Wolfgang Benz: Der Generalplan Ost. Zur Germanisierungspolitik des NS-Regimes in den besetzten Ostgebieten 1939–1945, in: Uő. (szerk.): Die Vertreibung der Deutschen aus dem Osten, Frankfurt am Main 1985, 39–48. l.; Bruno Wasser: Himmlers Raumplanung im Osten. Der Generalplan Ost in Polen 1940–1944, Basel 1993; Mechthild Rössler–Sabine Schleiermacher (szerk.): Der „Generalplan Ost”. Hauptlinien der nationalsozialistischen Planungs- und Vernichtungspolitik, Berlin 1993.

19 Vö. az etnikai homogenitás mint politikai cél történetéhez: Gerhard Seewann i. m.

20 Németh István: i. m. 358. l.

21 Dietmar Neutatz: i. m. F. nr. 1.

22 Németh István: i. m. 358. l.

23 Vö. Wilfried Schlau (szerk.): Die Ostdeutschen. Eine dokumentarische Bilanz 1945–1995, München 1996; Wolfgang Benz (szerk.): Die Vertreibung der Deutschen aus dem Osten. Ursachen, Ereignisse, Folgen, Frankfurt am Main 1991.

24 Vö. Christiane Grosser és mások: Flüchtlingsfrage – das Zeitproblem. Amerikanische Besatzungspolitik, deutsche Verwaltung und die Flüchtlinge in Württemberg-Baden 1945–1949, Mannheim 1993.

25 Vö. Rudolf Endres (szerk.): „Bayerns vierter Stamm”. Die Integration der Flüchtlinge und Heimatvertriebenen nach 1945, Köln–Weimar 1998.

26 Vö. Hans-Peter Schwarz: Die Geschichte der Bundesrepublik Deutschland Bd. 2. Die Area Adenauer (1949–1957), Stuttgart–Wiesbaden 1981, 166 skk. l.

27 Németh István: i. m. 403. l.

28 Bundesgesetzblatt 1953, Nr. 22, Ausgegeben zu Bonn am 22. Mai 1953, 201–221. l.

29 Bundesgesetzblatt 1993, Nr. 27, Ausgegeben zu Bonn am 15. juni 1993, 829–837 l.

30 Vö. Benno Zündorf: Die Ostverträge, München 1979.

31 www.deutsche-kultur-international.de.

32 www.bundesregierung.de/servlet/init.cms.layout.

33 Dietmar Dietmar Neutatz: i. m. F. nr. 15.

34 www.bmi.bund.de/dokumente/Lexikon-Modul/ix_19935.htm.

35 www.bmi.bund.de/liste/Themen_der_Innenpolitik/Aussiedler/Daten_und_Fakten/ix3.htm.

36 Reichs- und Staatsangehörigkeitsgesetz (RGBI 1913, 583) – a továbbiakban: StAG

37 StAG 1. § és 3. §.

38 1999 végén mintegy 7,3 millió külföldi élt Németországban, kiknek kb. 30 százaléka török állampolgárságú volt. Vö. Daten und Fakten zur Ausländersituation. Mitteilungen der Beauftragten der Bundesregierung für Ausländerfragen, Bonn 1999; vö. továbbá: Thomas Brieden: Konfliktimport durch Immigration. Auswirkungen ethnischer Konflikte im Herkunftsland auf die Integrations- und Identitätsentwicklung von Immigranten in der Bundesrepublik Deutschland, Hamburg 1996.

39 StAG 4. § Abs. 4.

40 StAG 7. §

41 Gesetz über die Angelegenheiten der Vertriebenen und Flüchtlinge (BGBI I 1953, 201) 15. § (vö. 28. j.)

42 Vö. http://www.staat-modern.de/gesetze/uebersicht/index.html.

43 Thomas Faist: Doppelte Staatsbürgerschaft als überlappende Mitgliedschaft, in: Politische Vierteljahresschrift 42 (2001), H. 2., 247–264. l.

44 Vö. StAG 25. §.

45 Vö. StAG 13. §.

46 StAG §25 Abs. 2

47 StAG 17. §. Abs. 5.

48 Ausländergesetz (AuslG) 87. §. Abs. 2.

49 Vö. http://www.einbuergerung.de.

50 Vö. Jürgen Gerdes: Der doppelte Doppelpaß, in: Thomas Faist (szerk.): Transstaatliche Räume, Bielefeld 2000, 235–298. l.