Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:57–62.

KARCSAI KULCSÁR ISTVÁN

A császár

Akkoriban vadásztunk statisztálásra, bár a pénz már semmit nem ért. Egy Pesti Műsornak például április végén 700 millpengő volt az ára. Később még valószínűtlenebb milliárdokra szökött fel az infláció, ami egyébként teljesen mindegy volt, a pengő ekkori sok milliós, sőt milliárdos szorzószámú változásait nem lehetett és teljesen felesleges is volt követni. Molnár Ferenc színpadi kiadója éppen a szegedi színházat perelte, mert késtek a tantiém átutalásával, és mire a sorozatos előadások bevétele megjött, pontosan egy villamosjegy ára volt az értéke. Az esti statisztapénz sem ért másnapra semmit. De hát maga az elfoglaltság is érdekes volt, hogy az ember „benne van” egy darabban. Az előadások légköre, izgalma, a nagy heccek... Nekünk, akadémiai növendékeknek rendszerint a Nemzeti Színházban nyílt statisztálási lehetőség, a magánszínházi szereplésnek ezért különösen érdekes íze volt, más légköre miatt és talán azért is, mert ritkábban lehetett hozzájutni.

1946 áprilisában, elsőéves rendezőképzős hallgató voltam az Akadémián, színész-szakos növendéktársaimat megelőzve, sikerült bekerülnöm a Vígszínházba. Akkoriban a Nagymező utcában, az egykori Rádius mozi helyén játszott a társulat, az eredeti épület még sokáig romos volt. A játék, melyben „első katona”-ként működtem, Molnár Ferenc színműve volt, A császár. A darabról, a szerzőről és a színházról szeretnék majd beszélni, de egyelőre hadd fejezzem be szubjektív emlékezésemet. A darab, mely Napóleon császársága idején játszódik, tulajdonképpen két nagy szerep. Főleg a III. felvonás volt kizárólag két kiváló művészé, Somló Istváné és Mezey Máriáé. Egyetlen nagyjelenet. A gyermeke meggyilkolásába beleőrült színésznő megöli a császár egyenruhájában megjelenő, tudatosan halálra szánt színész férjét. No, ennek a kényes és félelmes jelenetnek a tetőpontján kellett belépnünk, kettesben statisztatársammal, mint marcona katonáknak, akik megkötözik a megőrült színésznőt. Büszkén mondhatom, hogy még szövegem is volt, igaz, csak egyetlen szó, a padlón fekvő Somlóra pillantva azt motyogtam: „A császár!”

Hanem a következő pillanatok félelmesek voltak. Mezei Máriát jelenete csúcspontján kellett megkötözni és kihurcolni a színpadról. Természetesen minden este pánikban voltunk. Ha csak markíroztuk az elhurcolást, a színfalak mögött azonnal megkaptuk a magunkét a művésznőtől, hogy tutyi-mutyi alakok vagyunk, tönkretesszük a jelenetét, így ő nem tud hitelesen alakítani. Ha valóban kicibáltuk, hát megnézhettük magunkat, hogy persze azért ilyen gyenge a taps, mert mi hülyék, nem hagyjuk játszani, elrontjuk az abgangját. Így hát, ahogy csak tudtunk, pucoltunk az öltözőbe a jelenet után, hogy ne is legyünk szem előtt.

Ezekért a nagyon személyes és bizonyára csak saját maga számára oly érdekes eseményt felidéző sorokért egy mentsége van az emlékezőnek. Az előadás létrehozói, Jób Dániel igazgató, Apáthi Imre, a rendező, a nagyszerű színészek Somló István, Mezei Mária, Orsolya Erzsi, Góth Sándor, Sebestyén, az ügyelő, és még sokan mások, pesti színházi emberek már rég nincsenek közöttünk. Így, az idő múlásával, a még oly szerény közreműködő, a hiteles szemtanú szerepe, tán méltatlanul, de felértékelődik.

Bárdi Ödön, számtalan inas szerep megformálója, aki talán a leghosszabb ideig volt a Vígszínház buzgó és sokoldalú tagja, írja a régi Vígszínházról szóló könyvében: „1945. május 1-jén a Nagymező utcai Rádius mozi bejárata fölé egy cégtáblát helyeztek el, amelyre ezt a szót festették: Vígszínház.” Budapest ostroma alatt a régi, patinás épület tönkrement, éppen döntően fontos részei, a nézőtér és a színpad pusztult el. A külsőleg épen maradt falak hosszú évekig kísértetkastélyként őrizték az üres épületet. Az új helyiség, melyben a Vígszínház társulata megpróbálta folytatni tevékenységét, mint tudjuk, ma is megvan, nemrégiben még a Thalia Színháznak adott otthont, majd az Arizóna Színház működött benne. Régen, még Rádius mozivá válása előtt pedig Renaissance Színháznak nevezték a Nagymező utcai műintézetet.

Jób Dániel korszakalkotó rendezője és vezetője volt a Vígszínháznak. Méltatlan és igazságtalan elnémítása után igazán természetes gesztus volt, hogy a háború befejeztével átvehette régi pozícióját. De hát a dolgok, tudjuk jól, nem ilyen egyszerűek. Jób (éppen úgy, mint kiváló pályatársa, Bárdos Artúr a Belvárosi Színházban) nem tudott élni a visszakapott lehetőségekkel. is megváltozott, és főleg gyökeresen megfordult a világ, melyben az 1930-as évek végén meg kellett szakítania pályáját. Somló István Kor és pályatársak című kis kötetében rajzolja meg egykori igazgatójának portréját és így jellemzi a háború utáni korszak Jób Dánieljét: „A felszabadulás után egy másik emberrel találkoztam... Jób magára maradt. Saját maga választotta új munkatársaival és általában mindennel és mindenkivel szemben bizalmatlan volt. Egy színház összevissza kuszálódó tényezőit féltékenyen szorította fáradt tenyerébe. És amihez legjobban értett, a színpadot kiejtette szorító markából. A próbákat, az előadásokat alig nézte. Régi, félelmesen találó és művészi célravezető észrevételeiből semmi-semmi nem maradt. Eltévedt. Minden igyekezete arra irányult, hogy a különböző előjelű hínárok mélyéből a Vígszínházat megmentse és életben tartsa... eléggé naivul, mint akit az új világ szele nem érintett, rendületlenül és konokul a régi Vígszínház akusztikáját akarta restaurálni. Egy-egy későbbi előadásának villanása igazi fényeket vetített, de az igazság az – így érzem –, hogy a színházak államosításakor a Vígszínház már elérkezett gazdasági és művészi csődjéhez.”

Az infláció, a fűtetlen színházépület, a gazdasági nehézségek mellett erősen hatott negatív irányban az a különös helyzet is, hogy a koalíciós idők sok vonatkozásban reményteljes korszakában a kulturális politikában erőteljesen érvényesült az 1950-es évekből oly jól ismert Révai-féle koncepció. És az a szovjet gyakorlat, mely a művészeteknek, főleg a színház- és filmművészetnek eltúlzott nagy ideológiai jelentőséget tulajdonított, és amely természetesen egyes körökben nálunk is példaképül szolgált. A Szabad Nép szigorú kritikusa kis füzetben foglalta össze „színházi életünk történetét a felszabadulás után”. Többek között a Vígszínház műsorpolitikáját elmarasztalva fenyegetően írja: „Nem, semmi esetre sem véletlen ez. Ez a 180 fokos műsorváltozás a polgári úri színház első – ha nem is tudatos – restaurációs kísérlete. S ennek a ténynek a jelentőségét nem szabad lebecsülni... A Molnár-, Bourdet-, Szomory-, Márai-, Bíró Lajos-darabok előadásain feldübörgő tapsok elhitették Jób Dániellel és társaival, hogy a világ ott folytatódik, ahol ők 1939/40 táján a színigazgatást, illetve színészetet abbahagyták. Így vált az első balsikerek utáni kapkodás polgári restaurációvá a magyar színpadon... Nem azonos cél felé haladó s e demokratikus egységen belül egyéni arculatú magyar színházi front alakult, hanem színházaink egy része egyszerűen függetlenítette magát az adott helyzettől, a társadalomtól s ezzel kivált a demokratikus fejlődés vonalából is.”

Ebben a légkörben érkezik el 1946, a Vígszínház fennállásának 50. évfordulója. Jób Dániel kiemelkedően érdekes irodalmi és színházi csemegével, Molnár-ősbemutatóval kívánja megünnepelni az eseményt. A Színház című hetilapban 1946. március 1-jén jelent meg a hír Molnár darabjáról, mely „néhány napja megérkezett és már ott fekszik Jób fiókjában. Hét lakat alatt őrzik a Molnár-újdonság titkát. Műfaja: kosztümös történelmi színmű.” Molnár Ferenc ekkor már 1940 óta a New York-i Hotel Plaza lakója. Ide, a 853-as szobába érkeznek Jób levelei, melyekre Molnár meleg baráti hangon válaszol. 1945. szeptember 10-i levelében ad hírt először új darabjáról: „Ellenben írtam (még szegény Reinhardt ösztönzésére és azzal az ígérettel, hogy rendezni fogja) egy Napoleon korabeli színész tragédiát, amely 1804-ben játszódik és szereplői forradalmár színészek, akik az akkor zsarnoknak tekintett Napoleon császár ellen... egy földalatti mozgalom tagjai. Hogy tudnám ezt hozzád eljuttatni, azt most még nem tudom. De itt azt mondják, hogy rövid idő múlva meg lesz a postaforgalom Amerika és Magyarország között. Ha te tudsz valami módot, addig is közöld velem. Mindenesetre ha reflektálsz rá, sok dolgom lesz még vele, mert fájdalom, csak angol nyelvű példányom van belőle. Úgy hogy le kell magyarra fordítanom. Figyelmeztetlek, hogy a darab tragédia, a szó legkomolyabb értelmében.” Molnár, aki közismerten mindig magyarul írt, egy későbbi levelében megmagyarázza, miért csak angol nyelvű példánya van a darabból. „A magyar példányba belenéztem – írja –, használhatatlan. Tudniillik a rengeteg változtatást, amit csináltam, a fordítóval együtt írtam bele az angol szövegbe.” A kéziratnak egyébként kalandos sorsa van a háború után úgy látszik még mindig nehezen helyreálló postai forgalomban, Molnár, címzett ismeretlen megjegyzéssel visszakapja a Budapestre küldött angol nyelvű példányt. Újra megkísérli eljuttatni Jób címére, végül 1946. február 11-én megérkezik a kézirat. Jób Dániel azonnal lelkes levélben üdvözli a darabot, melyből kiderül a magyar változat születése is: „Az az impresszióm róla, hogy a darab igazi nagy színházat reprezentál. Zágon István fogja fordítani, már el is kezdte a munkát. Kitűnően tud angolul, magyarul nemkülönben és műveidnek és személyednek nagy tisztelője. Úgy fogom kiosztani, ahogy csak legjobban lehet... Nagyon össze fogom szedni minden tudományomat.” Zágon István, számos nagy sikerű színdarab és film szerzője, már a régi Vígszínházban dramaturgként működött, a háború után visszanyerte ezt a posztját. Jób Dániel pedig, ellentétben Somló István korábban idézett megállapításával, úgy látszik mégiscsak megtartotta régebbi színházvezetői módszerét, nevezetesen, hogy ő valamennyi vígszínházi produkció legfőbb létrehozója, hiszen az előadást rendezőként Apáthi Imre jegyezte, a Molnárnak írt levélből viszont az derül ki, hogy Jób maga is intenzíven foglalkozott a darab színrevitelével.

1946. március 20-án, egy hónappal a bemutató előtt, Molnár meghatott hangú levélben említi Jóbnak, nem hitte volna, hogy ők ketten valaha az életben mint színigazgató és szerző találkozni fognak. Ismét elmondja a darab születésének körülményeit: „... ez a darab úgy született meg, hogy egy vacsorán Reinhardt-nak elmondtam a témát, melyet ő igazán lelkesen fogadott. Rábeszélt, hogy írjam meg, és mikor már meg volt írva, több kisebb változtatást is ajánlt, amelyeket el is fogadtam. Úgy volt, hogy az ő igazgatása és rendezése alatt fog színre kerülni. Szegény Reinhardt halála az egész tervet felborította.” Ugyanebben a levélben hosszan töpreng a darab címén, melyben szeretné tömören megfogalmazni, hogy Napóleon neve is előforduljon a címben és az is kiderüljön, hogy színészi alakításról van szó. „Bizonyára fogsz valami jó címet találni” – bízik Jóbban. Végül is megmarad A császár cím, mind angolul, mind magyarul.

Idézzük fel néhány szóban A császár cselekményét. A színhely Párizs. 1804-ben vagyunk, színházi környezetben. A Des Roses színészházaspár egyetlen fia a császár elleni összeesküvés gyanújába keveredik, Napóleon azonnal kivégezteti. Anyja beleőrül fia elvesztésébe. Egyetlen rögeszme élteti: elcsábítja és megöli az uralkodót. Férjét, a nagy Des Roses-t is halálra keresik, helyzete reménytelen, hát eljátssza élete nagy és végzetes szerepét, a császárt. Felesége valóságnak hiszi a nagy alakítást, megöli őt. Mindkettőjük sorsa beteljesedett. A darab tehát két nagy szerep, egy művészpár tragédiája, kedves, bohém, szabadságszerető színész környezetben.

Aligha volt még író, aki így ismerte volna a színész lelkét, alkatát, problémáit, mint Molnár. Azt, hogy hol ér véget az ember, hol kezdődik a szerep, miként keveredik a kettő, és hogyan lehet a színész számára életénél is fontosabb a játék, általában, a művész számára az alkotás. „Én játszom, akár akarom, akár nem – mondja Des Roses »A császár«-ban –. Ez a mi szörnyű mesterségünk. Hogy nincs a számunkra ember, csak közönség. Hogy éljek át igazi tragédiát én, aki annyi tragédiát játszottam. Hogy irigylek minden ismeretlen senkit, aki néha nem tudja, mit csinál. Mert én mindig tudom. Hát ember vagyok én?” És partnere így felel: „Nem Des Roses. Művész. A bánata, a dicsősége, fájdalma több, mint emberi. Ez isten ajándéka.”

Íme tehát újra itt vagyunk Molnár régi élménykörénél, színész és szerep, látszat és valóság problémájánál. Annál a világnál, melyet századunk világirodalmának vizsgálói Pirandello nevéhez kötnek, és amelyben Molnár megelőzte a nagy olasz mestert. Az 1910-ben írt A testőrt például alighanem jól ismerte Pirandello. Molnár könnyedén, elegánsan játszik el a témával színjátékaiban, mely Pirandellónál, például a IV. Henrikben véres tragédiává válik. A játék Molnárnál csak utolsó korszakában, éppen A császárban mélyül tragédiává. Persze a világ vált tragikussá, félelmetesen kegyetlenné. A testőr szellemes, érzelmekkel játszó színészével szemben A császár nagy komédiása már saját és felesége életével játszik és véresen, bár diadalmasan elbukik. Egyébként a két darab alapkonfliktusa közötti hasonlóság oly nyilvánvaló, hogy Franz Lennartz német nyelvű irodalmi lexikonja így tartja számon A császárt: „A testőr új színpadi változata”.

Molnár többi színjátékával szemben meglepő újdonság, hogy A császár erőteljesen politizál. Az emberi szabadság mellett és a zsarnokság ellen foglal állást. A második világháború idején Amerikában, emigrációban írt darabja magától értetődően nem a napóleoni korszak történelmi elemzése, minden keserű célzása, kifakadása a nácizmus ellen szól, a hitleri időkre céloz. Ám 1946-ra, a darab budapesti bemutatójának idejére, gyökeresen megváltozott a helyzet. Így a tapsok és pisszegések, a nézőtér reagálásai már az új rendszerre vonatkoztak. Magyar Bálint a Vígszínház történetéről írt könyvében szigorúan elmarasztalja a színház akkori vezetőségét, szerinte A császár esetében „ a gyanútlanság már nemcsak hiba, de bűn is, ahol a furcsa színházi botfül a háború alatti és az azt követő idők hangját nemcsak árnyalataiban, de alapjaiban sem tudja megkülönböztetni”. Molnárt, Jóbot és az úgynevezett polgári színjátszást támadók számára mindez persze újabb jó érveket jelent. Ám az elfogulatlan kritika sem talál túl sok mentséget Molnár számára. Benedek András középszerű melodrámának tartja, Tamási Áron pedig így összegezi a darabról alkotott véleményét: „Szeretettel fogjuk elfelejteni”. Pedig ma, majd öt évtized távlatából, úgy tűnik, kár lenne elfelejteni. Több ez a darab, mint irodalom- és színháztörténeti emlék. Molnár drámaépítő, szerepformáló erényei, feszült dialógusai, érdekes helyzetei és talán nem túl mély, de ma is igaz és csillogó gondolatai szabadságról és zsarnokságról, játékról és életről ma is éltetik A császárt, melyre talán egyszer még rábukkan egy szerepet kutató színész vagy színész pár, darabot kereső igazgató vagy rendező.

Jób 1948 márciusában még egyszer megpróbálkozik Molnár-darab színrevitelével. A Liliomot újítják fel, Marton Endre rendezésében, Benkő Gyulával és Tolnay Klárival a főszerepekben. Persze ekkor ez már csak újabb támadási felületet jelent Jób és a Vígszínház ellen. Alig két hónap múlva az igazgatónak mennie kell. Amíg zajlik a társulati ülés, melyben a vezetésváltozást bejelentik, Jób a színház előtt álldogál. Az ülés végeztével figyeli a távozó színészeket. Némelyek megilletődve, mások zavartan mentek el, de senki nem állt meg Jób mellett. Még évekig itt élt Pesten, egyre nagyobb nyomorban. Gyakran lehetett látni a körúti alkonyatban, amint rezzenetlen arccal, lassú léptekkel sétált, oldalán ekkor már nem e világot látó, kifejezéstelen arcú feleségével, az egykori szépségkirálynő Simon Böskével. Aztán végleg egyedül maradt. 1955 februárjában, amikor meghalt, egy darab száraz sajtot és egy köteg zálogcédulát találtak a zsebében.

Molnár Ferenc 1952. április 2-án halt meg New Yorkban. A száműzetésben hűséges útitársa, Bartha Vanda 1947-ben ment el. Ezután igazán csak egy megragadó prózai munkára, a Vandának emléket állító önéletrajzi jegyzetekre futotta. Molnár már alig érdeklődött darabjai sorsa iránt. Mikor kéziratait, írásait, emlékeit megőrzésre átadta a New York-i nagy nyilvános könyvtárnak és kilépve az épületből az Ötödik sugárút forgatagában át akart menni a másik oldalra, egy ember segítőkészen megragadta a fehér hajú, sötét szemüveges író karját és átkísérte. Azt hitte, hogy vak. Csak az úttest másik oldalán vette észre, azért vett fel sötét szemüveget, mert nem akarta, hogy lássák: sír a fekete üveg mögött.

ISTVÁN KARCSAI KULCSÁR: Der Kaiser

Der Autor war am zuletzt aufgeführten Werk Der Kaiser von Molnár Mitwirkender. In seinem warmherzigen Rückblick wird die Vorstellung im Lustspielhaus im Jahre 1946 erneut heraufbeschwört, ebenso wie deren Vorgeschichte.

Bei dem das Lebenswerk abschließenden Schauspiel handelt es sich um eine Tragödie. Die Wirren von Schein und Sein führen zum Mord, ganz im Gegensatz zum 1910 aufgeführten Der Gardist, in dem Molnár den dramatischen Konflikt von Schauspiel und tatsächlichem Leben noch mit einem geistreichen Coup aufzulösen vermag. In Gegensatz zu den bisherigen Stücken behandelt Der Kaiser ein politisches Thema, wobei Molnár den Aufruhr gegen die Tyrannei eines Napoleon/Hitler abhandelt. Zu Unrecht hat die Kritik dieses Werk sehr abfällig beurteilt.