Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 24:241–257.
Dömötörfi Tibor
Németország állami és nemzeti szimbólumai
Hivatalos név: Németországi Szövetségi Köztársaság, Bundesrepublik Deutschland
Terület: 357 021 km2
Lakosság: 83 251 851 fő (2002)
Főváros: Berlin
Államforma: szövetségi köztársaság
Közigazgatás: 16 szövetségi tartomány
Nyelvek: német, szorb, dán, fríz
A Keleti Frank Birodalom utódaként 962-ben létrejött Német(-római) Császárság a középkor végére több száz kisállamra esett szét. A 18–19. század folyamán kiemelkedő szerephez jutott Poroszország vezetésével 1871-ben alakult meg az egységes német állam, a vilmosi Német Birodalom. A vesztes első világháború után, 1919 és 1933 között az úgynevezett weimari köztársaság időszaka következett, majd 1933–45-ben a hitleri Harmadik Birodalom korszaka. A második világháború után Németország megosztottá vált: nyugati felében létrejött a Német(országi) Szövetségi Köztársaság (1949. május 23.), a keleti részben pedig a Német Demokratikus Köztársaság (1949. október 7.).
Az 1990. október 3-tól a mai formájában létező, egyesített Német Szövetségi Köztársaság – az alaptörvény (alkotmány) meghatározása szerint – „demokratikus és szociális szövetségi állam”, amelynek föderatív struktúrájában a tizenhat szövetségi tartomány messzemenő politikai és kulturális autonómiával bír. Ennek kifejeződése, hogy történeti hagyományaikra visszamenőleg e tartományok saját szimbólumaikat (himnusz, címer, zászló), valamint kitüntetéseiket és regionális ünnepnapjaikat is fenntartják.
A Német Szövetségi Köztársaság alapító tagja volt az Európai Közösségnek.
CÍMER
Németország állami címere egy csücskös talpú, aranyszínű pajzson jobbra néző, vörössel fegyverzett, stilizált fekete egyfejű sas.
A sas mint a legyőzhetetlenség hatalmi szimbóluma már a Római Birodalomban megjelent. Ugyanakkor a germán mondavilágban Odin isten madaraként tartották számon. A Német-római Birodalom (962–1806) császárai a frank királyok nyomán a 13. század végétől kezdve arany háttérben elhelyezett fekete sast viseltek címerükön, amelyet az 1438-ban birodalmi trónra jutó Habsburgok is átvettek (kétfejű sas formájában). 1806-ban megszűnt a Német-római Birodalom, ezáltal megszűnt a szimbolikus egység is. Az 1815-ben megalakított Német Szövetség 1848-ig nem használt közös címert. Ekkor megkísérelték új címer bevezetését, amely aranypajzson nyugvó kétfejű fekete sast ábrázolt, de a császári jelvények nélkül. A pajzs felett aranyszínű ötágú csillag lebegett. Pajzstartóként kétoldalt fekete-vörös-arany zászlók szerepeltek. Ezt a címerváltozatot azonban nem fogadták el széles körben. Az 1867-ben Poroszország vezetésével megalakított Északnémet Szövetség közös címeréül koronával ellátott fekete-fehér-vörös pajzs szolgált, pajzstartóként két buzogányos férfialakkal. Ezt követően az egységes Német Császárság által 1871-től használt birodalmi címer lényegében a császár címere volt: egyfejű koronás fekete sas a mellén szívpajzzsal, amelyen a porosz sas nyugodott.
A császárság bukása után a weimari köztársaság 1919-ben visszatért az egyszerű fekete sas címerábrázolásához, arany kerektalpú pajzson. Hitler hatalomátvételét követően két évvel, 1935-ben a náci párt, az NSDAP felségjelvénye lett a német állam címere: kiterjesztett szárnyú fekete sas, egy erősen stilizált tölgykoszorú által körülvett horogkereszt felett.
A vesztes második világháborút követően 1949-ig nem létezett német államiság, tehát államcímer sem. Mindkét újonnan létrejött német államterület 1950-ben fogadott el új, egymástól különböző felségjelvényeket. A Német Szövetségi Köztársaság 1950. január 20-án visszatért a weimari köztársaság idején már használt fekete sasos, aranypajzsos államcímerhez – enyhén stilizált formában, amelyhez egy 1927. évi tervezet szolgált alapul. A Német Demokratikus Köztársaság első címerét 1950. január 12-én fogadták el. Ez egy pár kalász által közrefogott kalapácsot mutatott. A szovjet tagköztársaságok címereinek mintájára később bővített államjelvény 1955-ben nyerte el a keletnémet állam megszűnéséig érvényes végleges formáját: egymásra helyezett kalapács és körző vörös alapon, amelyet két oldalról alsó részén német nemzeti színű szalagokkal átfont búzakoszorú vesz körül. (Az ideológiai magyarázat szerint a kalapács a munkásosztályt, a körző a dolgozó értelmiséget, a búzakalászok a kollektív parasztságot szimbolizálták.)
1990. október 3-tól az egységes német állam címere változtatás nélkül a Német Szövetségi Köztársaság 1950. évi címere lett.
ZÁSZLÓ
A Német Szövetségi Köztársaság alaptörvényének 22. cikkelye kimondja: „a szövetségi zászló fekete-vörös-arany”. (A nemzeti szimbólumok közül egyedül e jelképről intézkedik alkotmányos rendelkezés.) A nemzeti és állami zászlók érvényes formáját az államelnök 1996. november 13-án kelt rendelete szabályozza. E szerint a szövetségi zászló három egyenlő szélességű, felül fekete, középen vörös, alul aranyszínű vízszintes sávból áll.
A zászlólap magassága és hossza 3:5 arányban viszonyul egymáshoz. A zászlót banner (fára felerősített, lenyúló lobogó) formájában is lehet alkalmazni. Az államelnök jelenlétét úgynevezett standár jelzi: négyzet alakú, vörössel keretezett, aranyszínű alapú zászló, amelyen a szövetségi sas lebeg. A szövetségi intézmények és szervezetek használják a szövetségi szolgálati zászlót (tulajdonképpen állami zászlót), amely megfelel a szövetségi zászlónak azzal a különbséggel, hogy a zászlólap közepén az államcímer van elhelyezve. Ezt a zászlót magánszemélyek nem birtokolhatják. A szövetségi épületek és intézmények fellobogózásáról a szövetségi kormány 2000. május 23-án kiadott rendelete intézkedik. (A legfelsőbb szövetségi intézmények berlini és bonni székhelyei állandó zászlódíszben vannak.)
A fekete-vörös-arany színek eredete vitatott. A ma már elavultnak tekintett történeti hagyomány szerint ezek a német-római császárok, illetve a birodalom színei lettek volna. Elfogadottabb az a vélekedés, miszerint a színösszeállítás a Lützow őrnagy által vezetett, 1813–14-ben a porosz király jóváhagyásával egész Németország területéről verbuvált önkéntes hadtest egyenruhájának színeire megy vissza. Ebben a Napóleon seregei ellen küzdő csapatban – amelyben különösen sok egyetemista szolgált – vörös hajtókás, sárga rézgombokkal ellátott fekete uniformist hordtak. Amikor a német nemzeti mozgalom kezdeteikor, 1818-ban Jénában megalakult az Általános Német Diákszövetség (Burschenschaft), színeikül az egységes németség érzésével immár szimbolikusan összefűződő fekete-vörös-sárga kombinációt választották. Ezt követően a kisebb-nagyobb államokra tagolt Német Szövetség területén a három szín trikolórrá egyesült és egyre nagyobb népszerűségre tett szert; az 1817. októberi wartburgi nagygyűlésen, majd az 1832. májusi úgynevezett hambachi ünnepségen összegyűlt több tízezer demokratikus és nemzeti elkötelezettségű német polgár egységmozgalmának jelképévé vált. Az 1848 tavaszán kirobbant forradalmi események során a frankfurti Pál-templomban összeült össznémet nemzetgyűlés a fekete-vörös-arany színeket 1848. március 9-én német szövetségi színeknek nyilvánította. A forradalom bukásával, a monarchikus restaurációt követően e színek is eltűntek a nyilvánosság elől.
Bismarck kancellár az 1867-ben megalakult Északnémet Szövetség szimbólumává a fekete-fehér-vörös színeket tette, ami a fekete-fehér porosz színekből és a Hanza-városok vörös-fehér színeiből összeállított új keletű kombináció volt. A egységes Német Császárság kezdetben e színeket kereskedelmi és hadiflottája számára rendszeresítette, majd 1892-től hivatalosan is állami zászlajává nyilvánította.
A monarchia bukása után a weimari köztársaság 1919. augusztus 11-én ismét a fekete-vörös-arany trikolórt tette meg hivatalos nemzeti zászlóvá, ám a monarchista és szélsőségesen nacionalista erők továbbra is a régi „birodalmi” színekhez ragaszkodtak. Az úgynevezett zászlóvitában a német társadalom két részre szakadt. Kompromisszumként olyan megoldás született, amely szerint a német kereskedelmi lobogó fekete-fehér-vörös lett, felső sarkában a régi-új nemzeti színekkel.
A nemzetiszocialista hatalomátvételt követően 1935-től a vörös alapon fehér körben elhelyezett fekete horogkereszttel ellátott zászló lett a Harmadik Birodalom állami zászlaja.
A második világháborút követően a német államiság megszűnt. A megszálló hatalmak rendelkezése szerint ez időben Németország szimbóluma a nemzetközi hajózásban használt, „C” betűt jelentő jelzőzászló volt, egy háromszögű kivágással ellátva.
A Német Szövetségi Köztársaság megalakulásakor – az 1848/49-es hagyományokra és a weimari köztársaságra hivatkozva, a szabadelvű és demokratikus tradíciókra is tekintettel („egység szabadságban”) – ismét a fekete-vörös-arany trikolórt választották nemzeti zászlónak. Az NDK alkotmánya hasonlóképpen e színeket nevezte meg nemzeti színekként. Az önálló államiság jeleként azonban 1959-ben felvették a keletnémet zászlóra a kalapácsos-körzős szocialista államcímert. (Az NSZK csak 1970-ben engedélyezte területén e zászló használatát.) A de facto megszűnt egységes német államiság egyik utolsó jeleként 1968-ig még mindkét német olimpiai csapat – a különböző nemzeti zászlók megléte ellenére – azonos, fekete-vörös-arany, az olimpiai ötkarikával ellátott zászlók alatt vonult fel.
Az 1989. őszi kelet-németországi tüntetések során számos helyen kivágták az NDK államcímerét a zászlókból. Az 1990. augusztus 31-én aláírt egyesülési szerződés értelmében a szövetségi alaptörvény 22. cikkelye a nemzeti színekről az „új tartományokban” is érvényt nyert. 1990. október 3-án 0.00 órakor a berlini Reichstag épülete előtt ünnepélyesen vonták fel az egységes német állam fekete-vörös-arany lobogóját.
HIMNUSZ
Németország állami himnusza az úgynevezett Deutschlandlied vagy Lied der Deutschen. Szövegét Heinrich Hoffmann von Fallersleben írta 1841-ben, zenéje Joseph Haydn 1797-ben komponált 77. számú vonósnégyesének (Kaiserhymne) dallama.
A breslaui irodalomprofesszor Hoffmann von Fallersleben 1841. augusztus 26-án az akkor angol fennhatóság alá tartozó Helgoland szigetén alkotta meg a három strófából álló „Németország-dalt”. Míg a német tartományok 1815 óta a Német Szövetség keretében laza államszövetséget alkottak, a nemzeti-állami egységet követelő törekvések a század harmincas-negyvenes éveiben egyre erősödtek, amelyek e költeményben különösen szuggesztív és lényegre törő formában jelennek meg. Az első versszak nevezetes kezdősorában („Deutschland, Deutschland über alles” / „Németország, Németország mindenekfelett”) Fallersleben az egységes Németország utáni vágyat igyekezett kifejezni, akárcsak a német szállásterületeket határoló négy folyó, ill. tengerszoros említésével („Von der Maas bis an die Memel, von der Etsch bis an den Belt” / „A Maastól a Memelig [ma: Nyeman], az Etsch-től [ma: Adige] a Belt tengerszorosig”). A második strófát, amelyben a német asszonyokat, a hűséget, a bort és a dalt idézi meg, Walther von der Vogelweide egyik éneke inspirálta. A zárószakaszban, amelyben a német haza egységét a jog és a szabadság követelésével együtt említi, a liberális demokrata hangja szólal meg.
A „németek dalának” ősbemutatójára 1841. október 5-én került sor Hamburgban a neves bádeni liberális politikus, Karl Welcker tiszteletére, aki az össznémet parlamentáris nemzetállam szószólója volt.
A német állami egységet 1871-ben megteremtő Német Császárság himnusza a „Heil dir im Siegerkranz, Herrscher des Vaterlands!” („Üdv neked, kinek győzelmi koszorú övezi homlokát, uralkodója a hazának!”) kezdetű porosz himnusz lett, amelyet az angol himnusz dallamára énekeltek. A Deutschlandlied nacionalista nemzeti dallá kezdett válni, amelyet jelez, hogy első ízben hivatalos formában 1890-ben, Helgoland német felségterületté válásakor hangzott fel.
A weimari köztársaság (1919–33) az eredeti demokratikus tradíciókhoz visszanyúlva, a kül- és belpolitikai viharokkal, a gazdasági nehézségekkel szembenéző egységes német nemzet jelképeként választotta himnuszául a „németek dalát”. Friedrich Ebert birodalmi elnök 1922. augusztus 11-én hivatalos proklamációban hirdette ki ezt a döntést.
A Harmadik Birodalomban (1933–45) a himnusznak csak az első strófáját énekelték, elültetve azt az agresszív nacionalista értelmezést, amely máig hatva a nem német területek imperiális alávetésének igényét és a német felsőbbrendűséget magyarázza az említett versszakba. A nemzetiszocialista uralom idején hivatalos alkalmakkor az első strófához csatolva kötelező volt elénekelni a Horst Wessel-dalt, az NSDAP párthimnuszát is.
A Német Szövetségi Köztársaság megalakulása (1949. május 23.) után egy ideig nem volt himnusza a nyugatnémet államnak, esetenként Beethoven Örömódája hangzott fel ehelyett. 1949 szeptemberében a Bundestag képviselőinek egy csoportja megkísérelte törvényjavaslat által elérni, hogy a Deutschlandlied eredeti formájában nemzeti himnusznak deklaráltassék. Ez nem járt eredménnyel, viszont széles körű, politikai pártállást átívelő társadalmi vita bontakozott ki a himnusz-kérdésről. Végül a közelgő olimpiai játékokon való részvételre tekintettel döntés született: Theodor Heuss szövetségi elnök és Konrad Adenauer kancellár 1952. május 2-i levélváltásának eredményeként a Deutschlandliedet a Német Szövetségi Köztársaság állami himnuszának nyilvánították, azzal a kikötéssel, hogy hivatalos alkalmakkor kizárólag a harmadik strófát énekeljék.
A német állam keleti felében a Német Szocialista Egységpárt Politikai Bizottsága már a Német Demokratikus Köztársaság hivatalos megalakulása (1949. október 7.) előtt megbízást adott Johannes R. Becher költőnek és Hanns Eisler zeneszerzőnek „egy új német nemzeti himnusz” megalkotására. (A szöveg megformálását Wilhelm Pieck pártelnök személyesen igyekezett befolyásolni.) A mű ősbemutatójára 1949. november 7-én, a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” 32. évfordulóján került sor, ünnepélyes keretek között. 1971 után hivatalos alkalmakkor (és a napi televízióprogram zárásakor) az NDK-himnuszt már csak instrumentális változatban játszották, ugyanis a Becher-szöveg egyik sora Németországról mint egységes hazáról szól, és ez a „szocialista német nemzet” önálló létét hangsúlyozó új politikai pozíciónak már nem felelt meg.
A német újraegyesítést követően Richard von Weizsäcker szövetségi elnök és Helmut Kohl kancellár 1991. augusztus 23-án levelet váltott az egységes állam himnuszáról. Az államelnök leszögezte, hogy elmúlt évtizedekben a Deutschlandlied harmadik szakasza Haydn zenéjével „a lakosság tudatában már mélyen meggyökerezett” az NSZK himnuszaként. A kancellár válaszában a szövetségi kormány nevében a szövegrész központi mondanivalójára való tekintettel is támogatta ezt az államfői felfogást.
1991 óta tehát a Deutschlandlied harmadik versszaka Németország állami himnusza, amely mind hivatalos, mind társadalmi alkalmakkor énekelendő. Ugyanakkor a dal további versszakai sem esnek tilalom alá.
A jelenleg érvényes himnusz szövege:
Einigkeit und Recht und Freiheit
für das deutsche Vaterland!
Danach lasst uns alle streben
brüderlich mit Herz und Hand!
Einigkeit und Recht und Freiheit
sind des Glückes Unterpfand;
blüh’ im Glanze dieses Glückes,
blühe, deutsches Vaterland!
Magyar fordításban:
Egységet, jogot és szabadságot
A német hazának!
Erre törekedjünk mindnyájan
Testvérként, szívvel-lélekkel!
Egység, jog és szabadság
A boldogság záloga;
Virágozzál ez áldás fényében,
Virágozz, német haza!
A szerző nyersfordítása
KITÜNTETÉSEK
A Német Szövetségi Köztársaság kitüntetési rendszere, sajátos viszonyok között, elsősorban az 1950-es évek legelején jött létre (pl. Szövetségi Érdemkereszt, 1951). Fontos megemlíteni, hogy 1957-től viselhetők a III. Birodalom (1933–45) egyes kitüntetései, illetve (gyakorlatilag) valamennyi hadikitüntetés, háborús elismerés. Azonban mindezek csak megváltoztatott alakban (nemzetiszocialista jelképek nélkül) hordhatók. Ezeket lényegében új kitüntetésfajtának tekintik (úgynevezett „1957-es rendjelek és kitüntetések”). Ez a rendszer a Német Demokratikus Köztársaság megszűnését követően érvényesült az (egész) Német Szövetségi Köztársaságban. Ugyanígy a korábbi Német Demokratikus Köztársaság kitüntetéseinek döntő része elvileg ugyancsak ma is viselhető (amennyiben a viselés nem sérti a Német Szövetségi Köztársaság érdekeit).
A Német Szövetségi Köztársaságban valamennyi szövetségi állam – erőteljesen differenciált – s napjainkban is bővülő (saját) kitüntetési rendszerrel bír.
A Német Szövetségi Köztársaságban a legfőbb kitüntetési jog a szövetségi elnöké. Ő adományozza az állami kitüntetéseket, engedélyezi német állampolgároknak külföldi kitüntetések viselését. Az elnöki hivatalban külön osztály foglalkozik e területtel.
A szövetségi elnök adományozza a Szövetségi Érdemkeresztet, az Ezüst Babérlevél kitüntetést és különböző érdemjeleket.
SZöVETSéGI ÉRDEMKERESZT (DER VERDIENSTORDEN DER BUNDESREPUBLIK DEUTSCHLAND): 1951. szeptember 7-én alapította Theodor Heuss szövetségi elnök, az NSZK megalakulásának második évfordulója alkalmából. Általános érdemrend, hazaiak és külföldiek egyaránt elnyerhetik. Látható jele az elismerésnek és köszönetnek. Politikai, gazdasági, szociális, szellemi tevékenység elismerésére is szolgál. A rend történetének kezdeti időszakában fontos volt pl. az újjáépítés körüli érdemek jutalmazása ezzel a kitüntetéssel.
Az 1967-ig élő gyakorlat szerint az kaphatta meg az érdemrendet, aki „teljes értékűnek tekinthető életművet” tudott felmutatni és elérte a 60. életévét. Ez a megközelítés a későbbiekben az érdemrend adományozásának rutinszerűvé válását és „elöregedését” eredményezte, és idővel a kitüntetési korhatárt a 40. évre szállították le, valamint felértékelték az alsóbb osztályokat.
A jelenleg érvényes szabályozás szerint minden állampolgárnak joga van kezdeményezni az érdemrend odaítélését egy arra érdemes személynek a (lakóhelye szerint illetékes) szövetségi tartománynál, külföldi személy esetében pedig a külügyminisztériumnál. A felterjesztéseket az ország föderális struktúrájának megfelelően a „javaslatra jogosult” tartományi miniszterelnökök teszik meg a Szövetségi Elnök Hivatala felé. Az államfő döntését az Elnöki Hivatal vezetője, a belügyminiszter, illetve a külügyminiszter, valamint a magasabb osztályok esetében a szövetségi kancellár ellenjegyzi.
Az érdemrendet – egyes kivételes alkalmaktól eltekintve – az államfő nem személyes nyújtja át, hanem ezt a szövetségi állam vagy a tartományok képviselői, külföldi személyek esetében a német külképviselet vezetője teszi meg. A rendet Rendi Kancellária irányítja, amely a szövetségi elnök alá tartozik.
A nagykereszt alkalmi fokozata külföldi államfőknek van fenntartva, a különleges kivitelű nagykeresztet (jelvényei egyezőek az előbbivel) pedig egészen kivételes alkalmakkor adományozzák. A rendnek három csoportra osztott (nagykereszt, nagy érdemkereszt, érdemkereszt) nyolc fokozata van. Érdemérem is tartozik hozzá. A rend jelvényei személyi tulajdonnak számítanak.
Rendjel (a nagykereszt különleges kivitele esetében): A rend jelvényei kagylós hordkarikáról függnek le. Aranyszegélyű, vörös zománcozású máltai jellegű kereszt. A keresztszárak között, a középmedalion körül arany babérkoszorúval. Arany középmedalionban a Német Szövetségi Köztársaság színes zománcozású államcímere.
Rendjel: Az egyes osztályoknak megfelelően eltérő méretű. A rend jelvényei kagylós hordkarikáról függnek le. Aranyszegélyű, vörös zománcozású máltai jellegű kereszt. Arany középmedalionban a Német Szövetségi Köztársaság színes zománcozású államcímere.
Rendi csillag (a nagykereszt különleges kivitele esetében): Hatágú, sima sugaras arany rendi csillag. Közepén a különleges kivitelű jelvénnyel.
Rendi csillag (a nagykereszt alkalmi fokozatához): Nyolcágú, sima sugaras arany rendi csillag. Közepén a rend jelvényével.
Rendi csillag (a nagykereszthez): Hatágú, sima sugaras arany rendi csillag. Közepén a rend jelvényével.
Rendi csillag (Nagy Érdemkereszt a vállszalaggal és a csillaggal): Négyágú, sima sugaras arany rendi csillag. Közepén a rend jelvényével.
Rendi csillag (Nagy Érdemkereszt a csillaggal): Négyágú, más jellegű sima sugaras, arany rendi csillag. Közepén a rend jelvényével.
Érdemérem: Kerek aranyérem (peremes). Az előoldalon babérkoszorúra helyezett, színes zománcozott kivitelű rendjel. A hátoldalon alul szalaggal összekötött babérkoszorúban, „FÜR VERDIENSTE UM DIE BUNDESREPUBLIK DEUTSCHLAND” felirattal.
A szalag vörös, szélein keskeny sárga-fekete-sárga sávokkal. A „nagykereszt-csoport” szalagjainak vörös részében beszövött sasokkal.
EZüST BABéRLEVéL/DíSZJEL (DAS SILBERNE LORBEERBLATT): 1950. június 23-án alapította a szövetségi elnök. Egy 1964. március 24-i rendelet díszjelnek nyilvánította. Sport, turisztikai, zenei érdemek elismerésére adományozzák. Döntően sport jellegű elismerésnek számít. Azok a német állampolgárok, akik olimpiai győztesek voltak, különleges vésettel kapják meg a díszjelet.
Díszjel: Ezüst babérlevél. A díszjelhez – jelvényformájú – változatot is adományoznak (nőknek, illetve férfiaknak eltérő formában).
EZüSTéREM A KORLáTOZOTTAK SPORTJáéRT (DIE SILBERMEDAILLE FüR DEN BEHINDERTENSPORT): 1978. április 13-án alapította a szövetségi elnök. Olyan személyek elismerését szolgálja, akik a korlátozottak sportjában (amely a különböző fogyatékkal élő emberek rehabilitációjának fontos eszköze) különösen kitűntek.
Érem: Kerek ezüstérem, szélén alul összekötött babérkoszorú. Az előoldalon német államcímer, a hátoldalon „DER BUNDESPRÄSIDENT” felirat.
A szalag színe megegyezik az olimpiai színekkel.
ÜNNEPEK
A német alkotmány nem rögzíti szövetségi jogként az ünnepnapok meghatározását, az ünnepek kijelölése és védelme – munkaszüneti napként való érvényesítése – alapvetően a szövetségi tartományok hatáskörébe tartozik.
Nemzeti ünnep, emléknap
A NéMET EGYSéG NAPJA: 1990. augusztus 23-án az NDK első – és egyben utolsó – szabadon választott népi kamarája (parlamentje) jóváhagyta a Német Demokratikus Köztársaság belépését a Német Szövetségi Köztársaságba, a szövetségi alaptörvény 23. cikkelyének értelmében. Az egyesülési törvény kimondta, hogy a szövetségi alaptörvény 1990. október 3-i hatállyal érvényes Németország egész területén, és egyben ezt a napot törvényes nemzeti ünneppé nyilvánították. A föderális államszerkezetnek megfelelően az október 3-i központi ünnepségeket minden évben az a tartomány rendezi meg, amely a szövetségi tanácsban (a tartományi kamarában) az elnöki jogokat gyakorolja. Ezáltal a tartományok lehetőséget kapnak, hogy a nemzeti ünnepet saját hagyományaik és szokásaik figyelembevételével tartsák meg. A hivatalos ceremónián, amelyre a szövetségi tanács és a szövetség alkotmányos szervei közös meghívót adnak ki, a politikai és társadalmi élet vezető képviselőin kívül a német polgárok delegációi is részt vesznek.
A NEMZETISZOCIALIZMUS áLDOZATAINAK EMLéKNAPJA: Roman Herzog szövetségi elnök 1996. január 3-án proklamációban jelölte ki január 27. napját a nemzetiszocializmus áldozatainak emléknapjává. 1945-ben ezen a napon szabadította fel a szovjet Vörös Hadsereg az auschwitzi koncentrációs tábort, amely a nemzetiszocialista rémuralom embermilliókat elpusztító terrorjának szimbólumává vált. E napon a német szövetségi gyűlés (parlament) emlékülést tart.
A KELET-BERLINI éS KELET-NéMETORSZáGI MUNKáSFELKELéS EMLéKNAPJA: Az 1953. június 16–17-i kelet-berlini és kelet-németországi munkásfelkelés emlékére a szövetségi köztársaság parlamentje 1953. augusztus 4-én törvényt alkotott és június 17-ét törvényes ünnepnappá nyilvánította, amelyet Heinrich Lübke államelnök proklamációja alapján 1963 óta nemzeti emléknapként ünnepeltek az NSZK-ban. 1990-ig ezt a napot a német egység napjának is tekintették. A német állami egység tényleges helyreállításával október 3. lett hivatalosan a német egység napja, az 1953. évi törvény hatályos rendelkezéseit felfüggesztették, de a szövetségi elnök proklamációja a nemzeti emléknapra vonatkozóan érvényben maradt. Ezen a napon a berlin-weddingi Seestraße temetőjében felállított emlékműnél központi ünnepséggel és koszorúzással emlékeznek az 1953. júniusi népfelkelés áldozataira.
A HITLER ELLENI MERéNYLETKíSéRLET EMLéKNAPJA: A nemzetiszocialista uralommal szembeni ellenállás hősei előtt tisztelegnek a szövetségi köztársaságban minden év július 20-án, az 1944. évi Hitler elleni merényletkísérlet évfordulóján. Ezen a napon katonai tiszteletadás mellett koszorúznak az ellenállás történeti emlékhelyeinél, a hadsereg-főparancsnokság egykori épületénél, ahol Stauffenberget és összeesküvő társait végezték ki, valamint Plötzensee-ben, a náci rendszer hírhedt börtönénél és kivégzőhelyénél.
NEMZETI GYáSZNAP: Megtartása még az NSZK megalakulása előtti időkre nyúlik vissza. 1924 óta rendezi meg éves emlékezését a német katonasírokat gondozó népi szövetség (VDK), kezdetben az első világháború milliónyi háborús áldozatára gondolva. Ezt a megemlékezést a Harmadik Birodalom időszakában némileg háttérbe szorította az 1934-től március hónapban megrendezett hősök emléknapja. Az 1950-es évek elején azonban ismét feléledt az NSZK-ban a nemzeti gyásznap tradíciója, immáron a két világháború és a diktatúra áldozatainak hivatalos emléknapjaként, az adventet megelőző utolsó előtti vasárnapon, november végén. 1993-tól a központi ünnepségek színhelye a Berlinben álló „Új Őrhely”, ahol egy egyszerű megemlékezés keretében a szövetségi elnök és más magas rangú személyiségek koszorúznak.
Egyéb munkaszüneti napok
Németország valamennyi tartományában munkaszünettel járó törvényes ünnepnapok: január 1. (újév), nagypéntek, húsvéthétfő, május 1. (a munka napja vagy májusi ünnepnap néven), áldozócsütörtök (Krisztus mennybemenetele), pünkösdhétfő, december 25–26. (karácsony első és második napja). Túlnyomóan katolikus többségű tartományokban ezekhez járul még: január 6. (vízkereszt), úrnapja, augusztus 15. (Mária mennybevitele), november 1. (mindenszentek) ünnepe. Protestáns többségű tartományok ünnepe október 31. (a reformáció emléknapja), a bűnbánat és ima napja (az egyházi év utolsó szerdáján). Mind katolikus, mind protestáns ünnep a vallásbéke napja, amely augusztus 8-án Augsburg városában munkaszünettel járó ünnepnap. (1555-ben az augsburgi vallásbékében egyenjogúsították az evangélikus egyházat a katolikussal.)
A német egység nemzeti ünnepén (október 3-án), valamint május 1-jén és az említett emléknapokon a szövetségi intézmények és szervezetek épületeit a kormány rendelete értelmében fellobogózzák. (A nemzetiszocializmus áldozatainak emléknapján és a nemzeti gyásznapon félárbocra engedik a lobogókat.) Lobogódíszt kapnak a nevezett épületek a fent említetteken túl Európa napján (május 5.), az alaptörvény kihirdetésének évfordulóján (május 23.), valamint a szövetségi és az Európa parlamenti választások napján is.
NEMZETI EMLÉKHELYEK
LORELEY: Loreley sziklája Rajna-Pfalz tartományban, Sankt Goarshausen közelében emelkedik 132 méter magasságba, a Rajna jobb partján. A folyó ezen a helyen nagyon leszűkül, erős sodrású és közel 27 méter mély. Alacsony vízállás mellett ma is láthatóak azok a – népnyelvben „hét szűznek” nevezett – sziklazátonyok, amelyek e veszélyes helyen számos hajós életét kioltották. A 19. században, a nemzeti romantika korában alakult ki a legenda mai formájában, amely szerint egy szép, hosszú szőke hajú leány vagy sellő ül Loreley szikláján, haját fésülve. A leány szépsége és dala úgy elbűvöli a hajózókat, hogy azok a helyes útirányról letérve halálukat lelik a habok között. Számos költőt ihletett meg e hely és története, a legismertebb alkotás Heinrich Heine 1824-ben született költeménye.
EXTERN-SZIKLáK: Az észak-rajna-vesztfáliai Horn-Bad Meinberg városka külterületén, egy erdős-ligetes területen emelkedik az Externsteine öt tömbből álló magányos sziklacsoportja. A 30–38 méteres sziklaoszlopok különös formája és a rajtuk található mesterséges megformálások következtében évszázadokon át kultikus jelentőséget tulajdonítottak e helynek. Hamelmann, a közeli Lemgo történetírója a 16. században már úgy vélte, hogy az Extern-sziklák egy pogány kultuszhely részei, amelyet Nagy Károly keresztény imahellyé tétetett. A 19. század végétől egyre népszerűbbek lettek a germán múltra irányuló értelmezési kísérletek. 1934-ben a nemzetiszocialisták alapítványt hoztak létre az Externsteine germán szent hellyé történő „visszaalakítására”. A sziklák közelében egy ötvösműhelyt hoztak létre, ahol az „árja szellem” ápolására szolgáló műtárgyakat állítottak elő. A környéken nagyszabású ásatásokat folytattak a feltételezett germán kultuszhely létét bizonyítandó, eredmény nélkül.
HERMANN-EMLéKMű: A teutoburgi erdő egyik kiemelkedő pontján áll 50 méteres nagyságban a rómaiak felett aratott győzelem emlékműve, a Hermannsdenkmal. Történeti tény, hogy a fokozódó germán betörések megakadályozása végett Kr. u. 9-ben a Rajna jobb parti vidékén nagyobb római seregek vonultak fel Quinctilius Varus helytartó parancsnoksága alatt. A cheruskok fejedelme, Arminius vezetése alatt több germán törzs egyesült erővel váratlanul rajtaütött a rómaiakon, akik a három napig tartó csatában megsemmisítő vereséget szenvedtek. A 19. században az ébredő nacionalizmus a németség szabadságáért és egységéért küzdő nemzeti hőst látott a germán vezérben. Ernst von Bandel szobrász és építész már az 1830-as években elkészítette az emlékmű tervét, amit végül a Német Birodalom megalakulása után, 1875-ban avattak fel Detmold közelében a feltételezett csataszínhelyen, I. Vilmos császár jelenlétében. Az emlékmű nemcsak szellemében, hanem felirataiban is az öntudatos, magát szomszédai fölé helyező német nacionalizmus jelképe lett. A történeti és régészeti kutatás az 1980-as évek végén kiderítette, hogy a Varus-csata valójában egy másik helyen, a mintegy 100 kilométerre északnyugatra fekvő mai Osnabrück közelében zajlott, ahol 2000-ben tudományos igényű kiállítóhelyet létesítettek.
KYFFHÄUSER: Thüringia északi részén terül el Németország legkisebb kiterjedésű középhegysége, a Kyffhäuser. A 14. században született az a legenda, amely szerint I. („Barbarossa”) Frigyes császár, akit a 3. keresztes hadjárat idején 1190-ben a kis-ázsiai Taurus-hegységben ért a halál, valójában nem is halott, hanem udvartartásával együtt a Kyffhäuser egyik hatalmas barlangjában alszik, és a megfelelő idő eljöttekor felébredve elhozza az „aranykort”. 1890 és 1896 között ezen a szimbolikus helyen épült fel katonai egyesületek kezdeményezésére a „második birodalomalapító” Vilmos császár tiszteletére egy 81 méter magas monumentum, amelynek talapzatánál Barbarossa Frigyes hatméteres ülő szobrát, tetején pedig a Hohenzoller-császár lovas szobrát helyezték el. Az NDK fennállásának idején a közelben egy, a parasztháborúk leverésére emlékeztető, 123 méter széles, háromezer(!) alakos emlékmű-együttest építettek fel.
SANSSOUCI: Potsdam közelében, teraszosított szőlőhegy közepén áll a porosz uralkodók dicsőségére a mai napig emlékeztető Sanssouci kastélya és parkja. Nagy Frigyes porosz király személyes tervrajzai alapján 1745 és 1747 között épült az a kastély, amely az úgynevezett „frigyesi rokokó” legjelentősebb emléke. A Német Demokratikus Köztársaság történeti hagyományértelmezésének sajátos példájaként a Hohenzollern uralkodók rezidenciája a szocialista német állam egyik legfontosabb, legápoltabb, nemzetközileg is propagált turisztikai látványossága volt.
WALHALLA: A bajorországi Donaustauf település közelében, a Duna magas partján, az úgynevezett Bräubergen áll a Parthenon mására felépített Walhalla, a „germán dicsőség temploma”. Keletkezéstörténete a 19. század elejére nyúlik vissza, a német fejedelemségek Napóleon általi „leigázása” idejére. Az akkori bajor trónörökös, a későbbi I. Lajos király e „nemzeti megalázást” ellensúlyozandó, 1807-ben elhatározta a dicsőséges német múlt emlékére egy dísztemplom megépítését. E célból megrendelést adott mintegy 60 kiemelkedő német személyiség mellszobrának elkészítésére. Trónra lépése után, 1830. október 18-án, a lipcsei népek csatája évfordulóján került sor az alapkőletételre és tizenkét év múlva a díszépület ünnepélyes felavatására. A dicsőség templomában a mai napig bővül a kitüntetett személyiségek sora, jelenleg 126 szoborportré és 64 emléktábla ékeskedik itt. 2003-ban a nemzetiszocialista uralom elleni küzdelem mártírja, Sophie Scholl kapott márvány mellszobrot.
A FRANKFURTI PáL-TEMPLOM: Az 1789 és 1833 között épült Pál-templom a Majna parti Frankfurtban Németország számára a szabadság és a demokrácia nemzeti szimbóluma. 1848 tavaszán itt ült össze az első szabadon megválasztott össznémet nemzetgyűlés. Az ezt követő hónapokban megkísérelték az egységes Németország alkotmányának kidolgozását, ami végül Poroszország és Ausztria uralkodóinak ellenállásán megbukott. Az alkotmányt forradalmi úton érvényre juttatni kívánó erőket leverték, a parlamentet erőszakkal feloszlatták. 1852-től a templom ismét istentiszteleti célokat szolgált. A második világháborúban súlyosan megsérült épület renoválták és mint „a német demokrácia bölcsője” műemléki funkciót lát el.
„NéMET SAROK”: Koblenz közelében, a Rajna és a Mosel összefolyásánál elhelyezkedő, jellegzetes alakú földnyelv az úgynevezett „német sarok” (Deutsches Eck). Elnevezését a 13. század elején kapta arról az építményről, amit a német lovagrend emeltetett rajta. A Német Birodalom egyesítésében szerzett érdemeiért 1897-ben itt állították fel I. Vilmos császár 37 m magasságban álló, 17,5 tonna súlyú lovas szobrát. (A szobor felirata „Nagy Vilmos”-nak nevezi.) A második világháborúban a szobrot amerikai katonák szétrombolták. 1953-ban ennek helyén, a talapzathoz rögzítve zászlórudat helyeztek el, amelyen a német trikolór lobogott. Az emlékművet ily módon a német egység emlékhelyévé nyilvánították.
REICHSTAG, BERLIN: Az 1884–94 között, Paul Wallott elképzelései alapján épült Reichstag (parlament) a 20. századi német történelem sorsfordulóinak egyfajta jelképévé vált. 1918 novemberében Philipp Scheidemann szociáldemokrata politikus a parlament egyik ablakából kiáltotta ki az első német köztársaságot. 1933. február végén a Reichstag égése a demokratikus Németország végét, a nemzetiszocialista uralom feltartóztathatatlan kibontakozását jelentette. A náci Németország megsemmisítő bukását szimbolizálta 1945 májusában a szétrombolt Reichstagon lengő sarló-kalapácsos szovjet zászló. Az 1960-as években a megosztott Berlin nyugati felén álló épületet felújították, egyszerűsített kivitelben, kupola nélkül. 1990. október 3-án a német újraegyesítés központi ünnepségét a berlini parlamenti épületnél rendezték, amelynek teljes felújítását határozták el. Sir Norman Foster tervei alapján ekkor került bejárható üvegkupola az építmény tetejére. 1999. április 19. óta az addig Bonnban székelő német parlament ismét a Reichstag falai között ülésezik.
VILMOS cSáSZáR EMLéKTEMPLOM, BERLIN: A nyugat-berlini Kurfürstendammon álló templom a második világháború romjaiból felépülő Berlin és Németország világszerte ismert jelképe, a béke és a kiengesztelődés szimbóluma. Az első német császár dicsőségét hirdető neoromán stílusú evangélikus templomot 1891 és 1895 között építették Franz Schwechten tervei alapján. 1943 novemberében az épület jelentős része egy bombatámadás áldozatává vált. A háború utáni időszakban nem volt lehetőség felépítésére, a romok a háborús pusztítás mementójaként maradtak. 1957-ben készültek el végül az újjáépítési tervek, amelyek a megmaradt részek – így elsősorban a csúcsát veszített torony – elbontását javasolták. A berliniek tömeges tiltakozásának hatására azonban a torzóként álló tornyot maradványaival együtt beépítették az új templomépületbe.
BRANDENBURGI KAPU, BERLIN: Eredetileg Berlin nyugati kapuja, amelyet az athéni Propiliák mintájára 1791-ben Carl Gotthard Langhans tervei alapján építettek, II. Frigyes Vilmos porosz király megbízására. 1793-ban egészítették ki a négyfogatos kocsit (kvadrigát) hajtó győzelem-istennő díszes ábrázolásával, ezzel az eredetileg Békekapunak nevezett építmény diadalív jellegű lett. Mivel a Brandenburgi kapu az 1961 augusztusában emelt berlini falnak gyakorlatilag meg- közelíthetetlen része volt, közel negyven éven át a város és Németország megosztottságának jelképévé vált. Így érthető, miért lett az 1989. novemberi, a fal ledöntését követelő tüntetések egyik fő színhelye, és megnyitását követően az újraegyesítés szimbóluma.
„ÚJ őRHELY”, BERLIN: A Berlin közepén álló Új őrhely (Neue Wache) – a szövetségi kormány döntése alapján – 1993 óta Németország központi emlékhelye. A klasszicista stílusú épületet 1816 és 1818 között Karl Friedrich Schinkel tervei alapján, III. Frigyes Vilmos porosz király megbízására építették a napóleoni háborúkban elesettek emlékére. 1918-ig ez volt a királyi őrség szállása. 1931-ben az első világháborúban elesettek tiszteletére alakítottak ki itt egy emlékhelyet. A második világháborúban súlyosan megsérült. Újjáépítése után az NDK kormányzata 1960-ban „a fasizmus és militarizmus áldozatainak emlékhelyévé” nyilvánította, belső terében örökláng égett. 1969-ben egy ismeretlen katona és egy ismeretlen koncentrációs tábori fogoly földi maradványait helyezték el itt, második világháborús harcterek és koncentrációs táborok földjébe ágyazva. 1990-ig Kelet-Berlin egyik turisztikai látványossága volt az épület előtti parádés őrségváltási ceremónia. Németország újraegyesítése után az Új őrhely „a háború és az önkényuralom áldozatainak” központi emlékhelye lett. Az épület centrumában Käthe Kollwitz „Anya halott fiával” szobrának felnagyított méretű másolatát helyezték el.
BELLEVUE-KASTéLY, BERLIN: A német szövetségi elnök rezidenciája a „berlini köztársaság” egyik szimbóluma. A német főváros nyugati felében álló kastélyt 1785 és 1790 között építették Michael Boumann tervei alapján. A második világháborúban megrongálódott épületet 1955 és 1959 között az NSZK államfőjének nyugat-berlini reprezentatív szálláshelyeként renoválták. 1994-ben – az újraegyesített Németország közjogi méltóságai közül elsőként – a szövetségi elnök Bonnból e helyre tette át székhelyét.
EGYÉB NEMZETI SZIMBÓLUMOK
GERMANIA: Allegorikus nőalak, mely a nemzeti romantika, de főleg a vilmosi Német Császárság korszakában a (diadalmas) Németországot jelképezte. Legismertebb és legnagyobb hatású megformálása a Rajna-menti Niederwald-emlékmű, amelyet a Franciaország felett aratott győzelem és az egységes német állam megalakítása emlékére emeltek 1883-ban. Germania ezen megtestesítése 10,5 méter magas, súlya 30,2 tonna; hasonlóan a háborút és békét jelképző mellékalakjaihoz, nagyrészt ágyúk fémanyagából öntötték. Bal kezében kardot, patetikus gesztussal felemelt jobb kezében a császári koronát tartja. A demokratikus Németországban alakja háttérbe szorult, leginkább csak hagyományőrző egyesületek viselik nevét.
A „néMET MICHEL”: Az először 1541-ben említett figura személyében a német népet, a német történelmet jelképezi, a mindenkori politikai helyzetnek megfelelően ábrázolják. A „német Michel” a 17. században bamba, passzív, többnyire jóindulatú parasztfiúként, a 19. század óta pedig általában rövidnadrágban és háló- vagy bojtos sapkában jelenik meg. 1919-ben a karikatúrák a győztes hatalmak által kihasznált áldozatként ábrázolják, később alakját a nemzetiszocialista propaganda szolgálatába állították. A második világháború után hamarosan ismét felbukkan a némileg együgyű „kisember” alakjában, mint a nemzeti karakterológia önironikus kifejeződése.