Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2:13–22.

NAGY PÉTER

A „másik” Molnár

1992-ben negyven éve, hogy Molnár Ferenc halott. Ennyi idő általában elegendő szokott lenni ahhoz, hogy egy író kitaláljon a halála után kötelező purgatóriumból s helyére leljen a nemzeti irodalom történetében. Hol fentebb, hol lentebb, mint ezt hívei és ellenségei életében várták, de mondhatni véglegesen.

Úgy látszik, Molnár Ferenc kikerülése az irodalmi limbusból még mindig várat magára – legalábbis hazájában. Mert nemzetközileg talán már megtalálta a helyét: a 20. század legjobb technikájú, legsikeresebb, ha nem is a legmélyebb színműírói között tartják vitathatatlanul számon, valahol G. B. Shaw és Pirandello mögött, de bizonyosan Noël Coward előtt – tán Achard-ral egy vonalban. S ha lexikon, kézikönyv megemlíti, nem mulasztja el a regényírót sem említeni, legalább A Pál utcai fiúk erejéig. És nincs közkézen forgó kézikönyv a világon, amely ne szólna róla, amennyiben a 20. század s a dráma közelről vagy távolról érdeklődési körébe esik.

Ugyanakkor itthon? A sorsa mostohább, mint bárhol a világon. Bár bizonyítani éppoly nehéz lenne, mint cáfolni, de az érdeklődőnek az a benyomása, hogy – tán e század tízes évei óta – nincs este, amikor a világ valamelyik pontján ne Molnár-vígjátékra gördülne föl a függöny; nincs magyar író – tán az egy Petőfit kivéve –, akinek a neve ismertebb lenne világszerte, mint az övé. Ugyanakkor itthon sem életével, sem utóéletével nem törődtek: nincs igazi életrajza, sőt mindmáig nincs valamit érő bibliográfiája sem; gyorsan fakuló legendák szólnak csak róla, melyek elmúlnak azzal a nemzedékkel, amely még ismerte, ismerhette. Molnár-filológia? Molnár-szcenográfia? De akár a Molnár–anekdoták gyűjteménye? Reménytelenül sóvárgott dolgok, s nem látszik sem a személy, sem az intézmény, amely ezt, ezeket feladatának tekintené. Külső és belső okokból¹ magam sem próbálhatok ezek helyébe lépni; sajnos még az alább következő is inkább csak figyelemfelhívás, mint filológia.

Életének, szerelmeinek és kudarcainak tanúi közül szinte egy sincs az élők sorában, vagy már nem faggathatók; túl későn s jóvá nem tehető fájdalommal kell tudomásul vennünk, hogy nem egy 16. századi tollforgató iskolamesterről többet s pontosabban tudunk, mint a 20. századi magyar irodalom egyik legcsillogóbb s legsikeresebb tehetségéről. Amellett az irodalomtörténeti szakma szinte mindvégig érthetetlen animozitással kísérte pályáját: még a tehetségre oly érzékeny Szerb Antal is mintha csak csipesszel s távolról nyúlna hozzá;² Féja Géza a nevét se írja le,³ Farkas Gyula épp hogy megemlíti.⁴ Schöpflin Aladár,⁵ Hegedűs Géza⁶ arányosan tárgyalják, ha nem is melegen; mintha Nemeskürty lenne az egyetlen pályatársaink közül, akinek szíve is van az írói pálya bemutatásához⁷ – de szomorúan jellemző, hogy Mezei József a magyar regényről értekezve⁸ a nevét sem írja le, hogy Rónay György tudomásul veszi a regényírót, de csak egy műve, Az éhes város erejéig.⁹ Ez mégiscsak különös és a magyar nemzeti figyelemre és öntudatra jellemző, hiszen néha nála jelentéktelenebb íróktól világszerte kisebb-nagyobb monográfiák jelennek meg – sőt ezt nyugodtan elmondhatjuk a magyar 20. századi irodalomról is.¹⁰

Valójában mi történik itt? S ami történik, miért történik szinte e század hajnala óta? Nemzeti különösség lenne? Minden bizonnyal – s talán nem kell messze keresgélni, ha okát akarjuk adni. Molnárnak két olyan tulajdonsága volt, amit érezhetően nem bocsátott meg neki a magyar irodalmi közvélemény mind a mai napig: hogy öntudatos polgár s öntudatos zsidó volt.

Hogyan? Kérdezhetné valaki, hogyan lehetséges az, hogy a századelőn felrótták volna Molnárnak azt, hogy öntudatos polgár, amikor minden s mindenki (a konzervatív irodalom nem is olyan kevés kivételével) valamiképpen a polgárságot vágyta, kereste, munkálta? Saját tendenciájukat ne bocsátották volna meg neki? Furcsa módon valami ilyesmiről lehet szó; s nem kevésbé arról, amit ki nem mondott ugyan senki, de az olyan nyílt és durva állásfoglalásokon, mint a Féjáé, jól érezhető: hogy öntudatos zsidó volt.

Tudjuk, gyerekkorában apja barátja, otthonuk gyakori látogatója volt Max Nordau;¹¹ minden bizonnyal a szülői ház légköre tette őt mindkét vonatkozásban már korán tudatossá, sőt öntudatossá. S ez valahogy a magyar társadalom akkori állapotában furcsa s idegen volt: talán az egy Adyt kivéve mindenki vidéktisztelő és gentryrajongó volt, még az olyan indulatos paraszt is, mint Móricz, még az olyan illúziótlan gentry is, mint Krúdy. Az meg, hogy valaki bocsánatkérés és gentry-mimikri nélkül merjen zsidó lenni az irodalmi hazában, teljesen példa nélkül való; még Szép Ernő is naiv kisgyereknek álcázta magát, hogy ezt az oldalát fel ne ismerjék.

Pedig ez volt egyike azoknak az újdonságoknak, amit Molnár hozott a magyar irodalomba; a másik, a közvetlenebbül szemet szúró, nyílt és problémátlan nagyvárosiassága volt. A kettő természetesen nem válaszható el egymástól: a századvégi-század eleji Magyarországon ilyen elszántan, szinte azt mondanám, végletesen polgár és városi csak egy öntudatos zsidó lehetett. Akinek nincs falusi „hinterlandja”, akinek nincsenek birtokos nosztalgiái, akinek nincsenek – vélt vagy valóságos – kardforgató ősei.

Mindez prózai terméséből sokkal inkább és közvetlenebbül kiolvasható, mint drámaírásából. De amikor ezt mondom, mindjárt megtorpanok: valóban igaz-e ez? Több mint valószínű, mondhatnám; vagy azt: a saját maga által legszínvonalasabbnak tartott írásokból ez derül ki. Ugyanis kétségtelenül ez a tanulsága azoknak az írásoknak, amelyeket Molnár maga megtartásra méltónak ítélt, amelyeket tehát beválogatott műveinek 1928-ban megjelent sorozatába.

Ezeknek a prózai írásoknak – s az egyszerűség kedvéért legyen szabad most nem példákra hivatkoznom – az az általános jellemzőjük (függetlenül attól, hogy jobban vagy kevésbé megformáltak, jobban vagy kevésbé sikerültek), hogy mindegyik valamely polgári erényt véd, hirdet – vagy legalábbis egyik sem támad polgári erényre. Vannak közöttük sikamlósabbak (A Reif Eszti hangulatai), vannak felháborodottabbak (Pesti menazséria), vannak gúnyolódóbbak (Őszi bú), s érzelmesebbek, de mindegyikükre ez a jellemző. S ez ki is emeli őket koruk tárcairodalmából: talán csak az egy Ambrus Zoltánban él még ez idő tájt ennyi polgári öntudat.

Ennek a korai és határozott polgári öntudatnak, értékrendszernek a két legteljesebb és legmolnáribb kifejezése a Disznótor a Lipótvárosban és Az aruvimi erdő titka. A maga ellenállhatatlan, maró humorával az utóbbi a korrupció, az előbbi pedig a gentryskedés ellen tiltakozik szenvedélyesen – szinte már dühösen. S egyik sem a nemesi normák felől, hanem a polgári normák – ha úgy jobban tetszik –, a polgári ideálok felől.

Molnár, tudjuk, szorgalmas és lelkiismeretes újságíró volt fiatalkorában. Ugyanakkor ambíciója kezdettől fogva magasabbra tört: a riporter „vonal alatti” tárcaíró akart lenni, a tárcaíró regényíró, a regényíró drámaíró. Ezek közül majd mindegyikről magas fokú elismerés hangján szokás megemlékezni. De csak majd mindegyikről: a riportert valójában nem ismerjük, feltárás és újrapublikálás híján; a drámaírót szinte túl jól ismerjük, s ki-ki hite szerint hord rá dicséretet vagy szidalmat; a tárca- és regényíró azonban kevesebb figyelmet kapott, ha egyetlen regénye – A Pál utcai fiúk –, amely szinte „véletlenül” szintén világsiker lett – mint folytatás nélküli kísérlet nem állna az irodalmi köztudatban.

Most talán ne ejtsünk több szót A Pál utcai fiúkról, minthogy ez a regény is jellegzetesen hordozza magán azt a polgárerényt, amelyet az előbb említettem: talán, sőt bizonyosan sikerének is ez a titka – no persze Molnár biztos kezű írásművészete mellett. Nem azért, mintha ez utóbbit nem becsülném – ellenkezőleg; de erről már sokan, sokat, talán minden lényegeset megírtak. Kivéve azt az egyet, amit magam nem tartok kevésbé lényegesnek: hogy Molnár minden írói lépését kemény és szívós munkával érte el. A Pál utcai fiúk ujjgyakorlatait éppúgy megtalálhatjuk kisprózai írásaiban, mint Az ördögét vagy más darabjaiét.

Meggyőződésem szerint A Pál utcai fiúk nem véletlenül lett máig élő világsiker: gondolati, érzelmi és írói tulajdonságai, értékei tették törvényszerűen azzá. Mégis, ez szinte „kilóg” Molnár prózai oeuvre-jéből – csak annyiban nem, hogy Molnár valóban akart prózaíró is lenni, nemcsak drámaíró: regényei – ha úgy tetszik, regénykísérletei – végigkísérik alkotói életútját.

A sikerrel való egyszeri, kivételes találkozás volt a Pál utcai fiúk Molnár regényírói pályáján; a többit korántsem fogadta ilyen elismerés. Még a kezdeteket csak-csak: az Egy gazdátlan csónak története (1901) és az Éhes város (ugyanabban az évben) megkapta azt a megbecsülést, amelyet egy immár jó nevű újságíró regény-kezdetei törvényszerűen megkapnak; annál is inkább, mert más-más nemben született a két regény: az első némi naturalizmussal színezett romantikus-szentimentális történet, míg a második félig riport-, félig kulcsregény, éppen annak az erkölcsös polgári felháborodásnak a szülötte, amelyet annyi kisebb Molnár-írásban tetten érhettünk: a felháborodás a magyar fattyú-kapitalizmus ellen, amely nem termelni és nemzedékekre gyűjteni akar, hanem harácsolni és mindent azonnal fölélni.¹² Ezekről a kritika is, az irodalomtörténet is így-úgy tudomást vett; de mi lehet az oka annak, hogy az ezután következő kisregényét az Egy pesti leány történetét¹³ senki soha meg nem említi – igaz, maga sem vette be 1928-as „összkiadása” művei közé. Ez a kisregény kevéssel előzi meg Az ördög átütő sikerét: úgy is olvasható, mint annak egyik első változata, témakísérlete. Ebben ördög nincsen; de van társadalom, a pesti polgári társaság szokásainak, viselkedési formáinak, érzés- és szólássajátságainak hű lekottázása. Egy maupassant-i kisregény ez – de ennek a Maupassant-nak nem Flaubert, hanem Willy volt a tanítómestere. Mindkettő – Maupassant és Willy – kezét fogva meséli el annak a pesti polgárlánynak a történetét, aki apja kártyaadósságai miatt nem szerelméhez megy, hanem a „jó partihoz”, de nem sokkal a házasság után már randevúja van hajdani szerelmével is...

A regény önmagában is jó és kellemes olvasmány – de mélyebb dimenziót kap azáltal, hogy Az ördög kritiko-realisztikus első változata: egyszerre rálátás a témára és annak első – most még „hagyományos” – formában való kipróbálása.¹⁴

Már itt is tetten érhető, ha nem is nagyon szembetűnő Molnárnak a regényírónak egy olyan sajátossága, amely később sikerének gátja lesz: hogy írói hajlama ellene megy a kor igényének, ízlésének. Még az Egy pesti leányban van valamelyes társadalom a hősnő körül – bár ez a társadalom is inkább csak társaság; de már itt érezni, hogy míg látszólag az éhes városban a pesti társadalom figurái és mechanizmusa érdekelték, az Egy pesti leányban már sokkal inkább az, ami a leány lelkében-testében zajlik: a társaság inkább csak staffázs, amellyel Brandt Elza ideig-óráig törődik, de ha hajlamai–ösztönei erősebben szólalnak meg, ezeken gondtalanul átlép.

Nem volt módom tüzetesebben utánajárni, de ez a regény nem, vagy alig kapott kritikai visszhangot; az utókor meg rendre elfeledkezett róla. S ez már azért is érthetetlen, mert Molnár volt annyira újságíró, hogy a saját sajtóját időben meg tudja szervezni...

Ez után másfél évtizedig nem nyúl regényhez. Nem is nagyon lett volna ideje rá: az Egy pesti leány történetére alig két évvel következik Az ördög, s onnantól kezdve a színpad ragadja magával Molnárt, a színpadi siker itthon és Európa-szerte, hogy híre hamarosan átmenjen az Óceánon is.

De az első világháború alatt, a haditudósító emlékeivel „gazdagodva” s a szüntelenül játszott színművek anyagi biztonságában újra regénynek vág neki. Ez lesz az Andor. Az Andornak sok szempontból balszerencséje volt: egyrészt abban, hogy 1918-ban jelent meg, amikor már az olvasó magyar társadalom mást várt, nem egy tétlen fiatalember lelki gyötrődéseit, másrészt abban is, hogy a polgári baloldal (ami Molnárnak is természetes felvevő talaja volt hazánkban) legnagyobb tekintélyű elméleti folyóirata Lukács Györgyöt kérte meg kritikaírásra.

Ma már valószínűleg megállapíthatatlan, miért vállalta Lukács az Andor kritikáját a Huszadik Században. Volt-e közöttük valami személyes animozitás? Vagy csak a két, egymással olyannyira ütköző alkat találkozott szerencsétlenségükre? Vagy Lukács – aki akkor még eléggé ismeretlen fiatalember volt – megörült a lehetőségnek, hogy a híres idősebben ütve, a maga nevét is beírja az olvasók emlékezetébe? Ha bármelyik, ha mindegyik: az utókor többé az Andort nem tudta Lukács kritikájától elválasztani; jó félszázada, ha egyáltalán beszélnek róla, mindenki csak belenéz a Lukács-kritikába s onnan másolt egy-két mondattal intézi el.¹⁵

Pedig ez a regény többet érdemel. Váradi Andor, egy pesti jómódú zsidófiú történetében Molnár kétségtelenül a magyar zsidó értelmiség tétovaságának, tettreképtelenségének, krisztiánus magaföláldozásnak a paraboláját akarta megírni. S ez majdnem sikerült is neki: Andor tettreképtelensége, szerelemre alkalmatlansága, akaratnélkülisége erősen idézi Goncsárov Oblomovját. Nem tudjuk bizonyítani, de szinte bizonyos, hogy a századelő nagy orosz-divatjában Molnár olvashatta ezt a regényt: nyelvi akadálya bizonyosan nem volt.

Ha Andor tettreképtelensége (mely végül is kétszer megismételt önpusztító tettben: öngyilkosságban csúcsosodik) egy réteg – az egyetlen Molnár által igazán ismert réteg: a zsidó értelmiség – magatartása elleni lázadás, felháborodás képe, akkor ez tökéletesen helyén való; a baj csak az, hogy szűkre veszi a társadalomrajzot. Andor kétségtelenül a magyar polgár képe akar lenni, s a magyar polgárság tétovaságát akarja az író Andor alakján, sorsán keresztül ostorozni; ez azonban ilyen szélesen nem sikerül a műben – arról nem beszélve, hogy mire a regény megjelenik, a magyar polgárság már egyetlen nagy, elhatározó tette: az őszirózsás forradalom előtt áll.

De ha történelmi tablóként, ítéletmondásként az Andor nem állja meg a helyét, regényként igen. Lélektanilag tele van finom telitalálatokkal, pontos és érzékeny leírásokkal; módszere most is a naturalista megfigyelés és a lehetőleg szenvtelen leírás, bár mintha útja utolsó stációjában, a cselédjükhöz való visszahúzódásban, ottani szerelem-képtelenségében s az asztalos legénnyel való konfliktusában Molnárt elhagyná szenvtelensége, s nemcsak a tintába: szíve vérébe is mártaná a tollát, Andor messianisztikus fordulatát megírva.

Hosszasan szálazhatnánk azokat a mozzanatokat a regényben, amelyek hitelesek, erősek, jól vannak megírva; azokat is, amelyekből nyilvánvaló, hogy Molnár egyszerre akart „nagy regényt” és fájdalmas önvallomást írni. De tehetsége alaptulajdonsága ellene ment annak, amit akkor általában a nagy regény, a reprezentatív regény fogalma alatt értettek; s hiába van szimbolikus jelentősége Andor és az asztalossegéd konfliktusának és Andor önpusztításának-önfeláldozásának, az egész mégsem emelkedik fel oda, ahová szánva volt: a reprezentatív magyar polgári regény magasába, megmarad többé-kevésbé az esetiségnél, az epizodikusságnál. De olyan epizód ez, amely elsőrangú bizonyítványt állít ki írója megfigyelő- és íráskészsége felől.

Jó regényt írhatott Molnár, de regényével sem a közönségnél, sem a kritikusoknál igazi áttörést nem tudott elérni; különben is ki emlékezett a következő izgalmas és szenvedélyes, sőt véres hónapok után erre a regényre? Akkor az irodalmi napirenden nem egy úrifiú lelki gyötrelmei voltak, hanem az olyan nagy tabló, mint Szabó Dezső Elsodort faluja. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy míg az utóbbi az idő múlásával erősen bepókhálósodott, nehezen olvashatóvá vált, az előbbi megőrizte a maga csöndes értékeit, s máig élvezetes.

Amikor Molnár még nem tudta, prózaíró lesz-e vagy drámaíró, egymást követték regényei; most, hogy már vitathatatlanul s nemzetközileg elismert drámaíró, a regények megritkulnak. Inkább azon lehet csodálkozni, hogy a drámaírás, a premierek izgalma, az új és új bemutatókra utazgatás szerte Európában s ekkor már a tengeren túlra is, hogyan hagyott az írónak időt a regényírásra. Pedig nem hagyja abba: másfél évtizeddel az Andor után itt az újabb regény: A zenélő angyal.

Az első kiadáson olvasható dátum nekünk már baljóslatú: 1933. Mintha Molnár regényírói sorsa lenne, hogy döntő történelmi fordulók előtt adja ki újabb meg újabb regényét. S olyan regényt, amelynek feltűnően nincs köze ahhoz a történelmi fordulathoz, amellyel időben egybeesik: míg a katonazenekar nagy csinnadrattával vonul a történelem országútján, Molnár halk fuvolaszava alig hallik az árokpartról.

Ilyen halk fuvolaszó A zenélő angyal is. Itt már Molnár teljesen tisztában van saját képességeivel: szűk és szerény világ színes és pontos ábrázolása ez, nem is akar más lenni. De ezen belül az emberi lélekről valami fontosat és lényegeset tud elmesélni – látszólag mellékesen.

A zenélő angyal a gazdag emberek Velencéjében játszódik (amelyet Molnár kitűnően ismert), de Velence egésze, a dolgos embereké éppúgy, mint a turistáké is fel-felvillan benne. A mese maga alig érdekes: Lietzen Irma, a gazdag és elkényeztetett bankárlány beleszeret (beleszeret? pontosabb szó lenne a belepistul) egy korábbi „szerelmébe”, a bankfiú Aurélba, aki pályáját Irma apjának köszönheti. Aurél kedves és udvarias, de nem szerelmes; Irma ezt pontosan érzékeli, sőt azt is, hogy Aurél beleszeretett anyja ápolónőjébe, Juditba. Ezért bosszút akar rajtuk állni (akar? a szó durva: inkább a tudatalattija hajtja a bosszúban való kielégülés felé): előbb kis híján Juditot löki a lagúnába, majd anyja legnagyobb ékszerét csempészi Judit kofferjába. Ez némi izgalmat ad, de a végén minden kiegyenlítődik: a két fiatal ártatlansága kiderül, s Irma kicsit sebzett szívvel elutazik Svájcba.

A téma jelentéktelen – de megint nem a téma a mondanivaló. Egyfelől már utaltam rá, nagyszerűen van megírva Velence, az 1920-as évek Velencéje, kőbe merevedett szépségével, szorgalmas és szinte láthatatlan népével, nyüzsgő és a várostól idegen nemzetközi turistáival. De Molnár igazi mondanivalója Lietzen Irma helyzete és lelke: az a „machtgeschützte Aggressivität”, amellyel ez a húsz esztendős lány a világ és az emberek felé fordul; az a „nekem minden jár, nekem mindent szabad” magatartás, amelyre csak a sok pénz jogosít fel. Ugyanakkor Irma nem ellenszenves – és Molnárnak talán ez a legnagyobb bravúrja: a kriminalitás határán jár, mégis üde lelkű, szerelmes bakfis. És ugyanilyen találat Irma és apja viszonya: az apa–leány viszony találó megírása, amelyben az elfoglalt apa a ki nem fejezhető érzelmeit pénzzel igyekszik pótolni.

És ne feledkezzünk meg egy olyan tulajdonságáról sem, amely a kortársak előtt rejtett kellett legyen, de nekünk már feltűnő: a „fasizmus” szó talán egyszer sincs leírva a regény folyamán, mégis az egész könyv atmoszféráját belengi a nem régen győztes, mindenütt jelenlévő olasz fasizmus lehelete. S ekkor még nem említettük azt az ironikus humort, amivel Molnár a nemzetközi turisták világát szemléli, s amivel e társaság protagonistáját, Lietzen mamát írta meg. Pedig ez is telitalálat, s írói munka a javából. Az is figyelemre méltó, amit a kortárs olvasók aligha vehettek észre: hogy a gazdag emberek Velencéjében a „szegények” – Aurél és Judit – mintha a szocreál születő elméletének ismeretében megírt pozitív hősök lennének: ennek megfelelően sápadtak és kívülről ábrázoltak, szemben a gazdagok intimen ismert világával.

A zenélő angyal nem „nagy regény” az „extenzív totalitás” fogalmai szerint; sem anyaga, sem alakjai nem teszik rá alkalmassá – hogy az író képességeiről, hajlamairól most ne is beszéljünk. De a látszólagos könnyűsége súlyos mondanivalókat rejt – ha nem is a társadalom, hanem az emberi lélek sötét birodalmából.

Érthető, ha az író ebben az irányban és hamarosan továbblép. Mert a következő regény már négy év múlva az asztalon van: ez A zöld huszár. Század eleji történet, első személyben mesélő hőssel: egy „halálos szerelem” története. A narrátort újságíróként leküldik egy vidéki városba, ahol a helyi mulatóban megismerkedik az ottani konzumnővel, aki belészeret. A fiú is belé, de elutasítja; a lány utána megy a fővárosba, ott egy fotográfussal él együtt, az operettben kóristáné (innen a cím), s amikor újra találkozik a fiúval, elszabadul lelkében a szerelem; ennek végeredményeként ciánt iszik, az utolsó pillanatig ajkán a fiú nevével.

Ha úgy tetszik, banális történet ez is; de nincs az a banális történet, ami remekmű kerete ne lehetne, arra való író tollán. Így itt is. Merjük kimondani: A zöld huszár remeklés, a két háború közötti magyar irodalom egyik legjobb darabja. Nem azért, amit mond, hanem ahogyan mondja: a fiú és a lány érzelmi világának lekottázása hibátlan, minden viszonylatuk, kapcsolatuk alakulása abszolút hiteles és minimálisan szűkszavú, s az egész regényt, minden szavát-bekezdését olyan feszült intenzitás hatja át, hogy az olvasó folyton gyanakodni kénytelen: regény ez, vagy önvallomás? A „múlt elhallgatott bűnét” beszéli-e ki az író, vagy fikció az egész, az írói fantázia terméke? (Erős a gyanúm, hogy intenzív önéletrajzi mozzanatokból kikerekített írói munka végül is: egészében fikció, de legtöbb részletében sajgó emlék.)

Éppen az érzelmi intenzitása és hitelessége miatt itt már nevetséges lenne a regényen társadalomrajzot, történelmet számon kérni: ez úgy teljes, ahogyan van, s minden külső igény, hozzátétel csak ronthatna rajta. (Arról nem is beszélve, hogy a századvégi világ még ezen a szűk mulató–orfeum–operett világon keresztül is érvényesen és elhihetően jelenik meg.)

Az a prózaírói út, amelyet Molnár Ferenc az Andortól A zöld huszárig bejár, a magyar prózának egy nem kevéssé diadalmas útja: hátat fordítva a kor igényeinek, csak a saját nótáját fújva, de azt ez alatt a két évtized alatt szinte végsőkig finomítva egy sajátos, személyére szabott, nem a mese és az ábrázolt kör által, hanem csakis az érzelmek intenzitása (és azok adekvát ábrázolása) által fölemelkedő narratív prózát teremt. Regény ez a javából, ha nem is az esztétikai kézikönyvek szabályai szerint; ha úgy tetszik, minden részletében „kisszerű” – mégis az egész, összhatásában nagyszerű. El lehetne gondolkodni azon, hogy egy nagyobb irodalomban ennek a különösségnek, a kordivattól való különbözésnek mekkora ázsiója lett volna kritikusok, irodalomtörténészek előtt; hogy az angol vagy francia irodalomtörténészek azonnal felfigyeltek volna rá, s talán érdemén felül becsülték volna, éppen ezért. S ránk is jellemző, hogy az elméleti irodalom éppen ezért már szinte egy százada söpri szorgalmasan a szőnyeg alá – írót is, művét is.

Nem ismerjük eléggé Molnár életét, nyilatkozatait, körülményeit ahhoz, hogy megítélni tudjuk: mi történt ekkor. Ha csak nem a történelem az, ami „történt”: a fasizmus legagresszívebb formájának, a nácizmusnak az előretörése, látszólag megállíthatatlan útja. Molnárnál politikailag tisztábban látó, és harcosabb egyéniségek is elveszítették akkor reményüket a jövőben.

Ez Molnár regényírásában úgy nyilatkozik meg, hogy a saját maga elé tett magas mércét immár megkerüli. A zöld huszár után három évvel jelenik meg következő regénye, az Őszi utazás; de ez már más művészi világ.

Nem a századelő nagyigényű művésze írja, hanem az 1930-as évek forgatókönyvírója – vagy legalábbis arra sandít az alkotó. Regényként „littérature de gare” az Őszi utazás, az a fajta regény, amelyet az utazásra vesz meg az ember a pályaudvari kioszkban, s ott is felejti a vasúti kupéban az út végén. A staffázs kitűnő: a hajdani katonatiszt nagyon úrilány lánya vágyik a „nagy életre”, s ezért kisvárosi magányában hagyja a papát és bárónő nagynénjével elutazik Olaszországba. Ott összegabalyodik, majd szerelembe esik egy rejtélyes bankárral, és mindenféle, többé-kevésbé izgalmas fordulatok érik őket, míg nyilvánvalóvá lesz (legalább az olvasó előtt), hogy Karr egy kémhálózat tagja, és Nagy Margitot is a maga céljaira akarja használni – ám ez nem sikerül, mert beleszeret.

Az egész nagyon fotogén, de íróilag elég vérszegény; nem tudom, lett-e belőle valaha forgatókönyv; tudtommal film soha. Pedig lehetett volna; de ettől még a regény nem jó; s ha nem lehetett belőle film, akkor nagyon magyar tulajdonságánál fogva: Nagy Margit, a hősnő ugyanis olyan két háború közötti magyar úrilány, amilyet csak el lehet képzelni, nem hiszem, hogy más náció fia-lánya ne idegenkedve csodálkoznék rajta.

Valószínű, hogy amikor ezt írta, már „amerikai hozománynak” szánta Molnár: az első forgatókönyvnek, amivel meghódítja Hollywoodot. A hódítás, mint tudjuk, nem sikerült; egyedül fiatalsága örökéletű színpadi műve filmre fordításával, a Liliomból lett Carousellel tudott a filmműtermek világába betörni. De a szándék majdnem bizonyos; s ebben a szándékban az a különös és megható, hogy míg némelyik darabjában már el-el tud szakadni a magyar talajtól, ez mennyire magyar. Hiába Velence megint és a nemzetközi pénz- és alvilág: a hősnő sehol másutt ki nem sarjadhatott volna, mint magyar talajon, magyar író tollán.

Ezt így nem mondhatjuk el utolsó regényéről, az Isten veled szívemről. A regény 1947-ben jelent meg először hazánkban, de majdnem bizonyos, hogy az amerikai évek kezdetének terméke: egy kofferben várhatta, hogy hazakerüljön. Ez már az írói hanyatlás szembetűnő darabja. Írói szándékában mintegy A zöld huszár férfi ellendarabja: egy lokáltáncosnő és egy már nem egészen fiatal újságíró „halálos” szerelme a háborús Svájcból a háborús Olaszországon át a Rex nevű óceánjárón utazva Amerikáig, majd Amerikában. Ugyanaz a bújócska a szerelemmel, a szerelem vállalásával, mint ott; s ugyanúgy a végre vállalt szerelem a férfi halálát okozza. Ez bizony, valljuk be, gyengén sikerült regény: még az érzelmek intenzitása sem menti, mert azokról is csak beszél, nem ábrázolja őket s nem tudja velük feszültté tölteni prózáját. Igazán csak egy sikerült: az infarktus ábrázolása, amely a regény során kétszer esik meg a hőssel, míg a második el nem viszi. Ez nagyon jól, minden ízében hitelesen van megírva – de ez kevés az irodalmi üdvösséghez. Emellett egyetlen alakja sem emelkedik föl a papírról, egyik sem rögzül az olvasó emlékezetében – Amerikából meg semmit sem látunk, legföljebb halk visszhangját halljuk a New York-i magyar emigráció pletykáinak. Fiaskó ez a mű, s az író alkotó erőinek visszahúzódásáról tanúskodik.

Azért ha a prózaíró Molnár Ferenc pályáját egészében nézzük, az magában is elég lenne egy író hírnevének hosszú időre való megszilárdításához: két kitűnő, három jó regény s a publicisztikai remeklések hosszú sora – kevesebb is elég lenne ahhoz, hogy egy író beírja magát a nemzet emlékezetébe. Molnár Ferencnek azonban, úgy látszik, ez sem volt elég. A drámaíró nem letagadható; hát akkor legalább a prózaírót tagadjuk le. Vajon miért? Egyetlen okát találni: azt, hogy soha, még a hatás kedvéért sem lépte át a polgári nézőpont küszöbét; amit írt, az bizony polgári irodalom a javából, éppen az a polgári irodalom, amely annyira hiányzott a magyar irodalomból, s amelynek mindmáig csak oly gyönge hajtásait ismerjük. Ennek az irányzatnak ő volt a legöntudatosabb, a legsikeresebb képviselője a század első felében; ezért érthető, hogy Féja le sem írja a nevét, hogy Osvát Béla furcsálló megvetéssel tekint rá, és hogy mindmáig s minden sikere ellenére nem találta meg igazi helyét a modern magyar irodalom galériájában. Negyven évvel a halála után még mindig otthontalanul bolyong irodalmunkban, emlékezetünkben. Pedig itt lenne az ideje, hogy helyére találjon. Arra a helyre, amelyet még annak idején, még pályája kezdetén Ady Endre jelölt ki neki: „Varázslatos, nagyszerű ember, akiről hirdetve hirdetem (...), hogy nyolcvan író lakik benne, s hogy nyolcvanszor többet adhatna, mint ad.”¹⁶

Jegyzetek

1

Egy elhúzódó betegség következtében még korábbi szokásomat – a korabeli kritikák lehető számbavételét – sem tudtam véghezvinni. Ezért az olvasó megértését kérem.

2

Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Bp. 1935. 492–493.

3

Féja Géza: Nagy vállalkozások kora. Bp. 1943.

4

Farkas Gyula: A magyar irodalom története Bp. 1934. c. összefoglalásában éppúgy, mint Az asszimiláció kora a magyar irodalomban (M. Tört. Társ. é. n.).

5

Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Bp. 1937. 157–162.

6

Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka. Bp. 1976. 293–296. Figyelemre méltó – kisebb elírásai mellett –, hogy a prózaírót már komolyan méltatja.

7

Nemeskürty István: Diák, írj magyar éneket. Bp. 1983. II. 732–737.

8

Mezei József: A magyar regény. Bp. é. n. [1973]

9

Rónay György: A regény és az élet. Bp. 1947. 263–271.

10

Az akadémiai irodalomtörténet (A magyar irodalom története. V., Bp. 1965. 476–479) tárgyalása Osvát Béla elfogult szűklátókörűségének a lenyomata – A Klaniczay T. szerk. egykötetes A magyar irodalom története. Bp. 1985) tárgyalása sokkal méltóbb, de ez sem előítéletmentes. A Világirodalmi Lexikon 8. köt. (1982.) a nevét sem írja le, a Világirodalmi Kisenciklopédia (II. köt. 1976) egy rövid, tárgyilagos cikket szán neki.

11

Molnár Erzsébet: Testvérek voltunk. Bp. 1958. 47.

12

Lényegében ezt a témát „modernizálja” Körmendi F. a Budapesti kalandban egy évtizeddel később, akkor világsikerrel.

13

Bp. é. n. [1905], a Magyar Kereskedelmi Közlöny Hírlap- és Könyvkiadó Váll. Kiadása – A kis kötet fele (kb. 6 ív) a regény, a többi kilenc elbeszélés. Furcsa módon ezek java részét sem vette át későbbi gyűjteményeibe, pedig korántsem rosszabbak, mint amazok. Még A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 7. k. (Bp. 1989) sem tud a regényről Molnár Ferenc szócikkében.

14

Terjedelmi okokból sem foglalkozhatunk vele, de érdemes lenne egyszer számba venni: hány korábbi nekifutás után írta meg Molnár – különösen kezdetben – színműveit. Ketten beszélnek című kötete tartalmaz erre igen sok érdekes adalékot.

15

Ez alól kivétel Nemeskürty fentebb idézett irodalomtörténete, mely ha óvatosan is, de már megpedzi a regény értékét.

16

AEÖPM X. 107.

PÉTER NAGY: Der „andere” Molnár

Geht in seinem Vortrag auf den „anderen” Molnár ein, auf den nicht seiner Dramen wegen bekannten, sondern auf den zu Unrecht totgeschwiegenen Schriftsteller. Seine Romane sind Produkte der Erlebnisse des selbstbewussten Bürgers und Großstadtbewohners. Und jene entsprachen nicht dem literaturkritischen Geschmack des herrschaftlichen Ungarn. Der 1905 verfasste Kurzroman Geschichte eines Pester Mädchens ist dem einzig anerkannten Jungen aus der Pál-Strasse ebenbürtig. Drei weitere Romane Molnárs sind – wenn auch keine so bedeutenden – ausgezeichnete Charakterdarstellungen. Im 1918 geschriebenen Andor geht er zur Zeit der fehlgeschlagenen bürgerlichen Revolution auf die Geschichte eines wohlhabenden, willensschwachen jüdischen Pester Jungen ein. Weitere ausgezeichnete Charakterskizzen Molnárs sind Der musizierende Engel von 1933 bzw. Der grüne Husar aus dem Jahre 1937.