Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 5:85–94.

GYÁNI GÁBOR

Nyugtalan századvég

Az agrárszocializmus új megközelítése

A múlt század végi alföldi, helyesebben tiszántúli agrármozgalmak – a centenárium kínálja rá az alkalmat – újólag figyelmeztetnek a történetírás kényes helyzetére. Nem kerülheti el figyelmünket e téma kapcsán sem, hogy a történetíró mennyire kiszolgáltatott a folyton változó politikai nyomásoknak és ideológiai elvárásoknak. A mozgalmakkal egy időben napvilágot látott megannyi pamflet, majd a belőlük bőven merítő, bár szemléletmódban tőlük sok pontban el is térő marxista történetírás így együtt sem látott el bennünket a mozgalmak időtálló analízisével. Igaz, mind a kortársak, mind a történész szerzők feltárták a probléma számos fontos alkatelemét, kimerítő részletességgel leírták és elemezték az események menetét és lehetséges okait. Ám mindezek után is hiányzik a meggyőző válasz a miért kérdésére. Rendszerint arról hallgatnak a kortárs megfigyelők éppúgy, mint a magukat elfogulatlan elemzőknek tartó történészek, hogy miért pont akkor, miért pont ott és miért pont úgy történtek az események? Erre a sok miértre csak merőben más szemlélet alapján adható érvényes válasz, olyan megközelítés nyomán, amely szakít a kortársak politikai elfogultságaival, de az osztályharcos kategóriákba préselt újabb keletű történetszemlélettel is.

Mi is a baj a témát eddig hatalmában tartó szemléleti beállítottsággal? Elsősorban az, hogy a figyelem túlzottan vagy egyedül csak az események hátterére, a történések külső feltételeire irányult; azt vizsgálták unos-untalan, hogy milyen gazdasági, demográfiai, szociális és politikai körülmények – struktúrák – felelősek a bekövetkezett eseményekért. Természetesen eltérő célokból folyt és folyik a szorgalmas oknyomozás a századforduló éveiben és a közelmúlt történész berkeiben. Az eseményekkel egy időben vagy közvetlenül azokat követően az elemzők a tömegmozgalmak pacifikálása végett vették számba a meghatározó feltételeket, hogy megváltoztatásukra tett ajánlatokkal segítsék a hatalmat a kérdés megoldásában. Ha pedig történetesen szociáldemokrata beállítottságú szerző ragadott tollat, akkor az osztályharc tételéhez keresett empirikus támasztékokat. Az utóbbit példázza Ormos Ede ügyvéd, 1895 óta szociáldemokrata (ekkor lett a párt tagja), aki 1896-ban publikált pamfletjét így vezette be: „Nem áltatom magam azzal, hogy sikerült mindvégig megőriznem a higgadt tárgyilagosságot, amire pedig törekedtem, hiszen alig van ága a tudománynak, mely oly erős érzelmi benyomásokat keltene bennünk, mint a társadalomtudomány, midőn a gazdag és szegény, az uralkodó és elnyomott, az erős és gyenge közötti viszonyokat fejtegeti. Ha elfogult vagyok, mentsen az a körülmény, hogy a gyengébb javára vagyok elfogult...”¹

Ez az Ormos Ede által hagyományozott nem éppen tárgyilagos megközelítés vált a marxista historiográfia közvetlen örökségévé, ennek jegyében írták a századvég agrármozgalmainak históriáját egészen a közelmúltig. Sőt, egy újabban megjelent párttörténeti összefoglaló párttörténész szerzői ma is így ítélik meg az agrármozgalmakat, szorosan hozzákötve azokat a szociáldemokráciához.²

S eközben éppen arról esett a legkevesebb szó, arról feledkeztek meg a legteljesebben, hogy kik, milyen indítékokkal vettek részt a megmozdulásokban. Szerencsére van üdítő kivétel is a kérdéskör fölöttébb szürke és egyhangú szakirodalmában, nevezetesen Hanák Péter briliáns esszéje az agrárproletárok értékvilágáról, a mozgalmak rituáléiról és szimbólumkészletéről.³ Hanák itt nem tett mást, mint közvetlenül a mozgalmak aktív részeseit kezdte – történész eszközökkel – faggatni, végigelemezve azokat a tőlük való (és nem a róluk szóló, ám kívülről származó) folklór szövegeket, melyek nyomtatásban már több mint két évtizede hozzáférhetők mindenki számára.⁴ Ez az egyszerű eljárás forradalmi változást eredményezett a látószögben. Hiszen a szokványos gyakorlat eddig az volt, hogy a mozgalmak szellemi-eszmei karakterét a háttérből instruáló szocialista politikusok szándékaiból és elképzeléseiből vezették le. Vagy: a mozgalmak kirobbanásának indítékait – a már említett szocialista-szociáldemokrata ösztönzés mellett – az ún. objektív gazdasági–társadalmi (és csak elvétve a politikai⁵) külső létfeltételek determináló hatásából eredeztették.

Unalomig ismert eljárása ez a kérdéssel hivatásszerűen foglalkozó szakembereknek, amikor ti. kimerítően ecsetelik a földbirtokmegoszlás alföldi-viharsarki kirívó aránytalanságait, a nyomasztó piaci állapotokat, a túlnépesedést, a vidék aluliparosodottságát, vagy a kedvezőtlen bérviszonyokat stb. Nemrégiben például olyan, a Békés megyei agrárproletár mozgalmak közismert szakértőjétől származó monográfia látott napvilágot, amely a Viharsarok és néhány délvidéki megye, mint állítólag egységes régió, gazdaság- és társadalomszerkezeti viszonyait egészében úgy tekinti, mint amelyekből automatikusan következtek az 1890-es évek radikális tömegmozgalmai.⁶ Az ilyen fokig determinista, egyszersmind óhatatlanul ökonomista szemléletmód esetében elegendő kimutatni a rossz életviszonyok tényeit, a proletárok vagy proletársorba süllyedők nagy számát, hogy nyomban megértsük a „forradalmi” politikai tudat jelentkezését, vagy szerényebben fogalmazva azt, hogy a közösségi viselkedésben jelentős eltolódás történt a belenyugvástól a tiltakozás irányába. Ez a fajta szemléletmód abból az egyszerű hipotézisből indul ki, hogy a társadalmi status quo és a politikai erőviszonyok elfogadása vagy azok harcias megkérdőjelezése pusztán azon áll vagy bukik, hogy az emberek éheznek vagy jóllakottak, mivel minél szegényebbek és kiszolgáltatottabbak, annál inkább hajlanak a lázadásra. Ez a felfogás, kell-e bizonygatni, teljesen tarthatatlan.

Térjünk vissza eredeti témánkhoz. Nem vitás: az 1890-es évtized folyamán hol itt, hol ott fellángoló, ám hamar el is hamvadó mozgalmi tüzek először is szokatlanságukkal hívják fel magukra a figyelmet; szokatlanok, mert megtörik a parasztmozgalmak hiányának több évtizedes nyugalmát. A feszültségek hirtelen kisülése itt és ott éppen ebben az évtizedben aligha magyarázható a kétségtelenül fennálló külső kondicionáló körülményekkel, azok eseti kombinációival. Hiszen azok már régebb óta ható összefüggések, amelyek korábban nem vontak maguk után hasonló következményeket. Haszontalan dolog például a földbirtokmegoszlást állítani a mozgalmak mögöttes okai között az első helyre, mivel azok feszültségkeltő hatásával legalább fél évszázada számolni kell, ám a század végéig többnyire nem indukáltak hasonló mozgalmakat. Helyesen utalt erre Király István is, aki – talán a kollégáit intve, mindhiába – megjegyezte az 1981. évi orosházi jubileumi tanácskozáson elhangzott előadásában: „Nem érdemes azzal részletesebben foglalkozni, hogy a birtokok hogyan oszlottak meg a Viharsarokban a jobbágyfelszabadítás után, sem azzal, hogy a művelt területek megoszlása miként alakult az agrárszocialista mozgalmakig. Ugyanis ezekből levezetni nagyon bajos a mozgalmakat.”⁷

S így vagyunk egy sor további, állandóan emlegetett külső feltétellel. Hiszen az sem igazán bizonyított: az 1880-as évtized végére, a következő évtized elejére valamilyen végzetes romlás vagy változás állt volna be a mezőgazdasági munkaerőpiacon; olyan, ami kiválthatta népes földmunkás és mezőgazdasági napszámos tömegek elégedetlenségét.⁸ Ezzel kapcsolatban Király István vetett föl érdekes problémát azzal a céllal, hogy megtalálja a mozgalmak kirobbanásának éppen akkor ható társadalomtörténeti mozgatórugóját. Király szerint a döntő mozzanat itt a falusi napszámosok és uradalmi cselédek 1867 és 1890 között zajló proletarizálódása, e folyamat „gyümölcsei” pedig az 1890-es évekre értek be. Az elproletarizálódás mögöttes oka – véli – a földesúri „házigazdaság” elterjedése, aminek következtében csökkent a feles (kukorica)művelés iránti kereslet: „... a feles kukoricaművelő akkor változott át zsellérből falusi napszámossá, amikor divatba jött a harmados kukorica, teljesen agrárproletárrá akkor vált, amikor a harmados kukoricát dézsmával és robottal terhelték meg, és megjelentek a kukoricakapálást bizonyos mértékig helyettesítő ekekapák.”⁹ Tehát a napszámos munka irányába történő eltolódás, s kisebb mértékben a cselédmunka egyre nagyobb jelentősége – így zajlott a proletarizáció, melynek súlyosságát növelte a terjedő mezőgazdasági munkanélküliség. Hiszen az egyoldalú gabonatermelés eluralkodása kevesebb munkaalkalmat biztosított a napszámmunkára szorulóknak.¹⁰

A röviden vázolt gondolatmenet minden bizonnyal reálisan érzékelteti az alsó paraszti rétegek fokozatos átstrukturálódását. Ám maga az elproletarizálódás önmagában nem nyújt elegendő magyarázatot sem a mozgalmak kirobbanására, sem azok tartalmi jegyeire, az előtérben álló népi követelésekre. A szóban forgó társadalomtörténeti folyamat ugyanis nem mindenhol vezetett zendülésekre vagy tiltakozó mozgalmakra. A kérdés továbbra is az: milyen ezen belüli vagy külső specifikus körülmények hatottak ott, ahol mozgalmak robbantak ki?

De menjünk tovább. Ismerős az a gondolatmenet, amely a túlnépesedésre vezeti vissza az események okait. A demográfiai nyomás ténye, természetesen, aligha vitatható. A túlnépesedés abból fakadt, hogy az erőforrások kínálata nem tartott lépést a természetes szaporodás ütemével, ami részben a mezőgazdaság intenziválódásának elmaradásából, részben az iparosodás hiányából adódott; ez viszont önmagában szintén nem elegendő ok bármilyen zendülésre. Maguk a népesedési folyamatok, beleértve a születésszámot és a vándorlást, egyébként is közvetlenül az adott közösségek mentalitásától és viselkedési standardjaitól függően alakultak. Ott van (lehet) túlnépesedés, ahol nem élnek a születésszabályozás valamelyik válfajával (pl. a késői házasodás szokásával), amely egyúttal eszközül is szolgálhat a fölös népszaporodás okozta válság enyhítéséhez. Ugyanakkor az elvándorlás szintúgy lehetséges „stratégiai” eszköz a népesség kezében, mellyel védekezhetnek a túlnépesedés ellen. Márpedig a vándorláskutatások mai állása szerint az elvándorlás szokása elsőrendűen kulturális és kommunikációs csatornákon át terjedt közösségről közösségre, és ehhez képest a szigorúan vett gazdasági ösztönzők vagy kényszerek (földhiány, pauperizálódás) inkább csak másodlagos, jószerével közvetett szerepet töltött be.¹¹

Végezetül, a politikai körülmények sem változtak érdemben a jelzett évek során, belőlük sem adódtak automatikusan az ismert reakciók. Üres szólam, hogy például a városi ipari munkásmozgalom, amely maga is éppen csak formálódóban volt az 1890-es évtized elején, képes lett volna kifejteni azt az erjesztő hatást, amelyet neki tulajdonítani szoktak. A szervezett városi munkásmozgalom behatolása az agrárproletár társadalmi egyesületek világába ténybeli, de nem döntő összetevője az eseményeknek – ami azután mint dogma nehezedik a kutatás vállára.¹²

De az államhatalom magatartásában sem tapasztalni merőben új vonásokat. Igaz, a tömegakciók kirobbanására reagálva a helyi és a központi hatalom nemegyszer valóban maga is hozzájárult a konfliktus elmérgesedéséhez. A konfliktuskezelés gyakorlatlansága folytán az indokoltnál, a maguk szempontjából ésszerűbbnél keményebb hatósági erőszak szintúgy gerjeszthette a mozgalmakat. Érdekes lenne nyomon követni azt az államhatalom által az 1890-es évtizedben bejárt tanulási folyamatot, melynek során a hatalmi szervek hozzászoktak e tömegjelenségekhez, és rutint szereztek azok leszerelésében, az agrárproletár mozgalmak kezelésében. Erre, kezdetben, nem voltak felkészülve, hiszen – mint említettük – az ilyen megmozdulások nem tartoztak a kor szokványos történései sorába. A zavargás vagy a munkabeszüntetés már ekkor jellegzetesen városi, az ipari munkahelyekhez kötődő jelenség volt.

Egy szó mint száz: a külső kondicionáló körülmények puszta regisztrálása nem magyarázza a mozgalmak közvetlen indítékait. Újra kell tehát gondolni az egész történetet. Például azért, hogy végre tisztázódjék: hol is helyezhetők el e mozgalmak a fogalmi skálán, vajon politikai jellegű osztályharcról van-e itt szó, mint történészeink közül sokan ma is vallják, vagy gazdasági érdekvédelmi törekvések csupán, esetleg hagyományos népi zavargások megnyilvánulásai? Csupa megválaszolatlan, mert föl sem tett kérdés.

*

Az új megközelítés során nem takaríthatjuk meg, hogy valamelyest elmélyedjünk a kollektív akciók, a tömegmozgalmak mára külön tudományterületté terebélyesedett szakirodalmában. Itt most csak néhány hasznosítható fogalmat és elemzési szempontot emelek ki a gazdag szakirodalomból.

Charles Tilly amerikai történész dolgozta ki a kollektív erőszak historikumának talán legismertebb fogalmi tipológiáját. megkülönbözteti a tömegakciók ún. kompetitív, reaktív és proaktív formáit. Kompetitív címkével Tilly azokat a jelenségeket látja el, amelyek rendszerint a kora újkor századait kísérték, és a falusi vagy városi közösségeken belüli csoportkonfliktusokat foglalták magukba. Ezek között megemlíthetjük az egyes foglalkozási, felekezeti csoportok, lakóhelyi körök, baráti közösségek rivalizálásait és esetenkénti összeütközéseit, vagy az egyes települési egységek egymás közti nyílt összetűzéseit.

Időben ezt követi az ún. reaktív forma, amely az államhatalom fokozódó centralizációja, vele a helyi autonómiák zsugorodása és a tőkés piacgazdaság expanziója elleni védekezés jegyében folytatott kollektív fellépéseket fogja át. Az utóbbi klasszikus megnyilvánulása az éhséglázadás (food riot), amikor a gabona helyi, közösségi ellenőrzés melletti „igazságos” áron történő kiárusítására kerül sor a spekulációs áruértékesítés megakadályozása, a nagykereskedők raktárainak a kisajátítása nyomán. De idetartozik az adófizetés megtagadása, az adószedővel szembeni erőszak alkalmazása éppúgy, mint a városi és falusi kistulajdonos rétegek, amelyek egzisztenciális helyzetét súlyosan érinti az ipari kapitalizmus térhódítása, megannyi erőszakos fellépése. Példa rá a 19. század eleji angliai gépromboló mozgalom.¹³

Végül Tilly szól az ún. proaktív formáról: ezen nem azt a fajta közösségi viselkedést érti, amely az eltűnő hagyományos világ, az érvényüket vesztő hagyományos privilégiumok és létformák védelméért mobilizálja a kisközösségeket. A 19. század derekától terjedő új, modern tiltakozási forma lényege, hogy a harc meghatározott társadalmi makrocsoportok (osztályok) jogainak, privilégiumainak a bővítése, az anyagi erőforrásokból történő nagyobb mérvű részesedés végett folyik, melyet olyan formális szervezetek koordinálnak, melyek fejlett ideológiai apparátussal vértezik fel magukat. Az államhatalom tudatos birtokbavételéért indított, felülről szervezett és irányított tömegmozgalom a proaktív forma legérettebb megnyilvánulása.¹⁴

Az imént röviden bemutatott két típus döntő szociológiai különbsége, hogy a reaktív jellegű mozgalmak közvetlenül szerves kisközösségek, Gemeinschaft-szerű kapcsolatrendszerek talaján keletkeznek, a proaktív típusú kollektív akciók viszont egymástól elszigetelt individuumok felülről és kívülről szervezett mobilizációját eredményezik. A 19. század eleji, egyes történészek által „reakciós populistáknak” (C. Calhoun) nevezett géprombolók esetében a mozgalmat a közvetlen életközösség, a lokális és szakmai azonosságból fakadó természetes érdekközösség hatja át; a cél az e közösségek létét veszélyeztető külső (ipari tőkés) körülmények elleni tiltakozás, és a közösségek intakt fennmaradása vagy az elproletarizálódás a küzdelem tétje. Ezek a megmozdulások, természetesen, térben és időben roppant izoláltak, formai tekintetben mélyen ritualizáltak, hiszen artikulált ideológiák hiányában a szimbolikus cselekedetek töltik be a csoportkohézió folytonos fenntartásának a szerepét.¹⁵

Mindettől igen különbözik az ipari kapitalizmus megszilárdulásával előtérbe kerülő kollektív tiltakozási forma, amely makrocsoportokat fog át, amelyet bürokratikus formális szervezetek szerveznek és amelyek ideológiai célokat fogalmaznak meg. Az ilyen proaktív jellegű megmozdulások igen heterogén társadalmi csoportokat képesek egyidejűleg mobilizálni, s e mozgalmak időben is tartósabbak, mint a reaktív típusúak. Ilyenek mindenekelőtt a sztrájkok, a városi utcai demonstrációk és a szervezett zavargások.

Ha az eddig elmondottak fényében újólag pillantást vetünk a századvégi alföldi falusi-mezővárosi agrárproletár zavargásokra, önkéntelenül a reaktívként elkeresztelt mozgalmi típusra asszociálunk. Tesszük ezt annak ellenére, hogy a hazai megmozdulásokban zömmel nem kistulajdonosi, hanem már elproletarizálódott rétegek a hangadók. Ám nem kizárt, hogy ez a hirtelenjében zendülésre vagy csak sztrájkolásra kész agrárszegénység, melynek pontos szociális összetételéről – jellemző módon – ma sincs világos képünk, valójában a kistulajdonosi ideál vonzáskörében élt. Erre enged következtetni többek között a szabolcsi földosztó mozgalom az évtized vége felé, amely nem kis részben az elvesztett birtokos paraszti státus utáni sóvárgásból nyerte energiáját.¹⁶

Ám nem is ez a lényeg. E mozgalmak tényleges differentia specificaja, hogy semmiképpen nem pusztán szociáldemokrata irányítású tömegakciók, bármennyi jelét vélik is ennek megtalálni az e koncepciónak elkötelezett történészek. A mobilizáció hátterében, szögezzük le, nem egy párt, egy helyi közösségek felett álló, bürokratikusan felépített formális szervezet aktivitása áll; a megmozdulások többnyire spontán tömegakciók, melyekből az imént említett politikai tényezők is igyekeztek hasznot húzni. A helyi események lefolyásának a teljes menete, melyről igen szegényes képet alkotott magának a történetírás, messzemenően egybevág a reaktív típusú mozgalmak mélyen rituális, szimbólumokkal teli és miszticizmustól sem ment koreográfiájával. Emlékeztetnek tehát azokra a nyugat- és dél-európai „primitív” lázadásokra, melyekről elsőként Eric Hobsbawm, majd E. P. Thompson adott részletes képet.¹⁷ S témánk kapcsán pedig erről szól Hanák Péter már említett írása.

Persze, ezeket a mozgalmakat is „szervezték”, ám e szervező munkát maguknak a közösségeknek a szűkebb keretei között működő intézmények, a paraszti olvasókörök, agrárproletár olvasóegyletek látták el. A szóban forgó szervezettípus, több évtizedes hagyománynak megfelelően, a „civil társadalom” kvázipolitikai szerepre könnyen szert tevő markáns intézménye, amely a közvetlen politikai képviselettel nem bíró, a választójogot és az autonóm munkavállalói érdekvédelmi szervezetet is nélkülöző társadalmi csoport, amilyen az agrárproletariátus, érdekartikulációja során jut döntő szóhoz. A kor liberális alkotmányos államberendezkedése viszonylag bő teret engedett a „civil társadalmi” öntevékenység számára, az elé sem állítva áthághatatlan akadályokat, hogy az olykor még az alapvető politikai jogoktól is megfosztott társadalmi csoportok e legális vagy féllegális szervezeteket – jogszerűtlenül – közvetlen politikai-érdekvédelmi célok szolgálatába állítsák.¹⁸

Úgy gondolom tehát, hogy a századvég agrármozgalmaiban a „civil társadalom” aktivizálódott; a benne rejlő intézményes eszközök révén „szerveződött” az ellenállás az állammal vagy a munkáltatókkal szemben. Ez tűnik itt a döntő fogalmi keretnek.

De mire szerveződött ez a „civil társadalom” bázisán nyugvó tömegmozgalom? Tüzetesebben megnézve, hogy mit is akartak a sztrájkoló vagy tüntető földmunkások, mezőgazdasági napszámosok itt és ott, nyomban kétségek merülnek fel a „paraszti osztályharc” terminussal szemben. A baj már ott kezdődik, hogy a parasztság nem is osztály, ráadásul a tárgyalt esetben a parasztságnak jól körülhatárolható egyes rétegeiről, nemegyszer peremcsoportjairól (kubikosok) van szó. Mindezeken túl, e mozgalmakban túlnyomórészt gazdasági követelések, tipikusan érdekvédelmi igények fogalmazódtak meg: az aratósztrájkok, mint a mozgalmak talán leggyakoribb eseményei, közönséges bérvitákra utalnak. Igazán ritka az az eset, amikor az alapjában munkaviszályból keletkező konfliktus politikai tartalommal egészült ki. Ilyen a Szántó Kovács János vezette hódmezővásárhelyi zendülés, legalábbis ilyennek tűnik az ő szemszögéből. Szántó Kovács ti. első rendőrségi kihallgatása során mozgalma céljaként a nyolc órás munkanap „behozatalát”, a „becsületes munkásvédő törvények” megalkotását (csupa érdekvédelmi követelés), és emellett az általános választójog biztosítását jelölte meg.¹⁹ Az utóbbi a munkásmozgalom egyik legállandóbb politikai célkitűzése a korban.

Mitől vált mégis fontos politikai üggyé az egész évtizedet végigkísérő mozgalomsorozat? Attól, hogy a lényegében nem politikai indíttatású, „civil társadalmi” alapokon nyugvó önszerveződés politikai kérdéseket vetett fel a rendszer számára. Aminek az a mélyen fekvő oka, hogy a szegényparasztság és a nem magyar kisebbség volt talán a legteljesebb mértékben kizárva az országos és a helyi (lásd a virilizmust) testületi politikából, őket sújtotta legerőteljesebben a liberális alkotmányosság dualizmus kori korlátozott társadalmi hatóköre. A kisebbségek esetében a nemzeti kollektívum mint olyan szenvedett folytonos diszkriminációt.

Minden látszat ellenére nem a városi ipari munkásság legális politikai és érdekvédelmi szervezkedése, hanem a falusi és a mezővárosi agrárproletariátus erre irányuló, ám a korban ténylegesen soha nem realizálódó törekvése tűnt annak a gyúanyagnak, amely az alkotmányos rendet veszélybe sodorhatta. Azaz: az agrárproletariátusnak akár a munkavállalói érdekharca sem volt könnyen beilleszthető a dualista Magyarország politikai szerkezetébe. Az ilyen értelmű és csupán egyfajta jogkiterjesztést ambicionáló agrárproletár törekvések, amelyek erőszakosságuk folytán az 1890-es évtizedben kulmináltak, éppen emiatt tettek szert politikai jelentőségre.²⁰

Ha nem jártak is túl sok sikerrel a századvégi agrármozgalmak, volt azért pozitív következményük. Hadd emeljem ki mindezek sorából – meglehet, sokak meglepetésére – az 1898. évi II. törvényt, melyet – elítélően – csak mint rabszolgatörvényt emlegettek már a kortársak is. A munkaadók és a mezőgazdasági munkások közötti jogviszony szabályozásáról intézkedő törvény valójában komoly lépést tett abba az irányba, hogy ugyanolyan vagy közel azonos munkaviszonyt honosítson meg a mezőgazdaságban, mint ami – a liberális jogszerűség körülményeivel összhangban – az iparban és a városokban már jó ideje természetesnek hatott. A törvényt a szerződési fegyelem jogi megerősítése és hatékony szankcionálása végett alkották, hiszen a miniszteri indoklás szerint az akkoriban sűrű aratósztrájkok „megdöbbentően igazolták..., hogy az ország egyes vidékein a munkások... egy részéből csaknem teljesen kiveszett a szerződés kötelező erejének tudata...”²¹ (Kiemelés az eredetiben – Gy. G.)

S kétségtelen, hogy a törvény előírásai szigorúan tilalmazták a munkavállalók kollektív gazdasági szervezkedését (ezt szerződésszegésnek tekintve), azaz a jogalkotók továbbra is más mércét alkalmaztak a mezőgazdasági munkavállalókra, mint az ipari munkásokra nézve. Ugyanakkor a törvény megnövelte a munkavállalói autonómiát és némi védettséget biztosított számukra az önkényeskedő munkaadóval szemben. A munkaszerződés írásba foglalásának előírásával, a munkabér nemének és nagyságának, valamint a teljesítmény elbírálásának a módját érintő előzetes megállapodás kikötésével, vagy a bér utalványszerű kifizetésének eltiltásával stb. ez a szabályozás a korábbinál jóval több garanciát nyújtott a munkaszerződés munkaadói betartására, csökkentve ezzel a munkavállalók személyi kiszolgáltatottságának mértékét.

Ez a törvény, a maga összes ellentmondásával együtt, jól mutatja, hogy mi is volt a századvég alföldi tömegmozgalmainak igazi tétje, de azt is dokumentálja, hogy minek a kikényszerítésére futotta a mozgalmak erejéből.

Jegyzetek

1

Ormos Ede: A szocializmusról, különös tekintettel a hódmezővásárhelyi munkáskérdésre. Hódmezővásárhely, 1896. 4–5. A szerzőről bővebben l. László József: Emlékezés Ormos Edére. Vásárhelyi Tanulmányok VII. (1977) 95–103.

2

Erényi Tibor–Kende János–Varga Lajos: Fél évszázad. A szociáldemokrácia története Magyarországon 1868–1919. Bp. 1990. 103–110.

3

Hanák Péter: Az agrárszocialista mozgalmak mentalitása és szimbólumai. In: Uő: A Kert és a Műhely. Bp. 1988. 204–222.

4

Nagy Dezső: A századforduló parasztmozgalmainak szellemi hagyományai. Bp. 1968.

5

Szabó Ferenc azon kevesek egyike, aki jelentőséget tulajdonít a mozgalmakban részt vevők saját politikai kultúrájának, folyamatos érdekvédelmi küzdelmeinek. Ezeket a mozgalmak forrásai között tartja számon. Szabó Ferenc: A viharsarki agrárszocialista mozgalom előzményei. In: Uő. (szerk.): Agrárszocializmus Magyarországon. Békéscsaba–Orosháza, 1986. 65–75.

6

Virágh Ferenc: A dél-alföldi radikális szegényparaszt-küzdelmek gazdasági-társadalmi háttere a századfordulón. Békéscsaba, 1988.

7

Király István: Az agrártársadalom tőkés átalakulása a Viharsarokban. In: Agrárszocializmus Magyarországon. i. m. 13.

8

Vörös Antal: Életmód és mozgalom. Uo. 59.

9

Király István: A magyar agrárszocialista mozgalmak néhány kérdése. In: Gunst Péter (szerk.): Kelet-Európa agrárfejlődése a századfordulón (1880–1914). Bp. 1989. 30–31.

10

Uo. 34.

11

Julianna Puskás: Some Results of My Research on the Transatlantic Emigration from Hungary on the Basis of Macro- and Micro-Analysis. In: Uő. (ed.): Overseas Migration from East-Central and South-Eastern Europe 1880–1940. Bp. 1990. 43–59; József Gellén: A Systems Approach to Emigration from Hungary before 1914. In: Uo. 89–107.

12

Az ilyen és a hozzá hasonló felfogásra példa a most következő idézet. „A paraszti osztályharc élesedésének indítékai mellett, az agrárszocialista mozgalmak kibontakozásához a döntő segítséget a magyar munkásosztály osztállyá szerveződése adta. A munkásosztály ideológiája, osztályharcának eredményei, harci tapasztalatai felkeltették [sic!] a paraszti dolgozó tömegek érdeklődését és helyzetük tarthatatlansága követésére [sic!] késztette őket.” Majd néhány sorral arrébb: az MSZDP „vezetősége megértette a munkás–paraszt szövetség szükségességét is. Nagy gondot fordítottak a földmunkások körében végzett agitációs munka kiszélesítésére.” Igaz, néhány oldallal később a szerző végül kénytelen megállapítani, hogy az érintett mozgalmakban „igen kevés volt a szocialista vonás” (kiemelés az eredetiben) és csupán azért voltak „szocialista jellegűek”, mert tudatos érdekvédelmi célokat követtek! E logika értelmében tehát: minden úgymond „tudatos érdekvédelem” ab ovo szocialista, nyilván a nem tudatos érdekvédelem (ami nem tudni, milyen) számít nem szocialistának. Farkas József: Agrárszocialista mozgalmak 1890–1907. Szeged, 1968. 9. és 13. Újabban megismétli: Erényi– Kende–Varga: i. m. 109.

13

Gyáni Gábor: Közösség és munkásradikalizmus. Valóság, 1984/7. 80–91.

14

Charles Tilly–Louise Tilly–Richard Tilly: The Rebellious Century 1830–1930. Cambridge, Mass., 1975. 50–51; C. Tilly egy másik könyvében nyomon követte egy ország négy évszázados történetében a különféle erőszakos cselekedetek, mozgalmi események és formák változásait. Charles Tilly: The Contentious French. Four Centuries of Popular Struggle. Belknap, 1986.

15

Gyáni: i. m.

16

Szabolcsban a lázongó agrárproletárok „tömegesen teszik szóvá, hogy az úrbéri perek lezárásakor becsapták, kisemmizték őket...” Hársfalvi Péter: A szabolcsi agrárszocialista mozgalom sajátosságairól. In: Agrárszocializmus Magyarországon i. m. 119. Ugyanakkor e tanulmánykötet egy másik szerzője kifejezetten cáfolja a mozgalmak állítólagos földosztó jellegét. Érveléséből úgy tűnik, hogy ez az álláspont a szerzőnek abból a korábbról már ismert meggyőződéséből következik, hogy mivel a Szociáldemokrata Párt vagy Várkonyi szakadár pártocskája nem vette fel programjába a földek szétosztását, az általuk instruált népi mozgalmak sem szorgalmazták azt! Farkas József: Az agrárszocializmus ideológiai forrási és eszmei tartalma. Uo., különösen 135–137.

17

Eric Hobsbawm: Primitív lázadók. Bp. 1974.; E. P. Thompson: The Making of the English Working Class. Harmondsworth, London, 1968.

18

Az itt igen vázlatosan előadott koncepció bővebben: Gyáni Gábor: „Civil társadalom” kontra liberális állam a XIX. század végén. Századvég, 1991/1. 145–156.

19

Bíró József–László József: Dokumentumok a Szántó Kovács-mozgalom történetéhez. In: A Hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium Évkönyve, 1970. 84–85.

20

Gyáni: „Civil társadalom”... i. m.

21

Corpus Juris, 1898:II. tc.

GÁBOR GYÁNI: Ruhelosigkeit Ende des Jahrhunderts

Der Autor geht von einem neuen Aspekt her, bisherige Gesichtspunkte der ungarischen Geschichtsschreibung betreffs des heimischen Agrarsozialismus zum Abschluß des vergangenen Jahrhunderts überschreitend, an das Thema heran. Unter Verwendung der Typologie C. Tillys ordnet er die agrarsozialistischen Bewegungen dem „reaktiven Typ” zu. Seiner Ansicht nach sind diese Bewegungen nicht einfach Massenaktionen unter Anleitung der Sozialdemokraten, denn mittels jener wurde die „Zivilgesellschaft” aktivisiert, von den im Rahmen engerer Gemeinschaften wirkenden Institutionen wurde der Widerstand dem Staat bzw. den Arbeitgebern gegenüber organisiert, dabei zumeist ökonomische Forderungen oder solche des Interessenschutzes formulierend.